Szmolka Sándor: Ez mind velem történt

Az út pora Úgy hétéves lehettem. Gyönyörű verőfényes nyári nap volt. A nap sugarai kellemesen simogatták napbarnított, csupasz hátamat. Lágy szellő görgette, alig érezhetően, a ki tudja mióta utazó, és a görnyedt hátamon pillanatnyi nyugalmat lelő, finom homokszemeket.

Csiklandozva, de csak annyira, hogy figyelmemet, a finom női simogatást idéző élvezet felé terelje.

A házunk melletti utca vastag, meleg porában egyetlen klott gatyában ülve, miközben a markomból kifolyó por egyenletes áramlásában gyönyörködtem, kis kupacokat pergettem. A csukott markomból kicsorgó homok egy része, a szél játszótársa lett. Maradt még elegendő a környezetemben, hogy elkészüljenek a dombocskák, közepükön kis mélyedéssel. Pergettem néhányat.

Négyet, talán még ötöt is.

Szétnéztem, és megcéloztam a mélyedéseket. Mindegyik közepébe belepisiltem, de csak annyit, ami a mélyedésekben még elfért. Az utolsót, ha nagyon kicsire sikerült, otthagytam a legyeknek, pihenőül.

Használták is szorgalmasan.

Már kész is volt fegyverem, a pipiske. Merthogy így hívtuk mi, akkori, Tápióbicskei gyerekek, ezt a szörnyű fegyvert, melyet sokan rettegtek.

Az összeállt homokcsomót, a pipiskét, mely leginkább egy verébfészekre hasonlított, vatosan kiemeltem a porkupacból, és a házunk mögötti deszka-palánkkerítés melletti részen, szépen, sorba elhelyeztem, bevetésre készen. Elbújtam a kerítés mögött, és vártam.

Egyébként, jó dolog volt az a palánkkerítés, mert takarása mellett, bármikor elbújhattam, vagy elmenekülhettem úgy, hogy senki sem talált meg.

Kis idő múlva megjelent az „ellenség”, egy nálam fiatalabb, és gyengébb fiú. Ideális célpont. Mindkét kezemben pipiskével, vártam a megfelelő pillanatot. A deszkakerítés résein át, figyelve, vártam az alkalmas pillanatot. Mikor közelembe ért a mit sem sejtő áldozatom, felugortam egy, négy darab téglából összeállított zsámolyra, és gyors egymásutánban, mindkét töltetet hozzávágtam a kerítés felett.

Telitalálat!

Egyik pipiske a fején, a másik a hátán robbant szét. Diadal, öröm, és nevetés lett úrrá rajtam. A győzelem mámorában fürödtem.

Nagyon, nehéz volt áldozatot találni, mert vagy egy verést kockáztattam, vagy annyira vigyáztak már a potenciális áldozatok, hogy egész nap nem tudtam felhasználni értékes fegyvereimet, vagy célt tévesztve elpocsékoltam néhányat. Ezt nem annyira bántam, mert a közelben volt a fegyvergyár. Így aztán, a sikerélmény is ritka volt.

Persze, cselhez is folyamodtam, mert az út szélén elrejtve, homokkal betakarva is tartottam belőle egyet-egyet. Ha arra jött barátom Pittya, őt is megtámadtam, mert nem hagyhattam veszni értékes fegyvereimet. Ilyenkor, szünetelt köztünk a barátság, néhány percig.

Hátulütője is volt a dolognak, mert ha ő is elrejtett valahol, vagy ha előbb, felfedezte az enyémet, mert minden kis bucka gyanús volt az út szélén, bizony az én tarkómon is robbant néha-néha.

Volt olyan, hogy peckezés, vagy focizás közben találtunk rá valahol, a porban elrejtve egy-egy eldugott töltetre. Így, szinte mindennapossá vált a pipiskézés.

Egy alkalommal, miközben a homokkupacok készítésével voltam elfoglalva, lassan egy TSZ.-es lovas kocsi andalgott el mellettem unott álmossággal. A kocsisok, sokszor aludtak is a bakon, de a lovak így is mindig tudták a dolgukat, nem úgy mint gazdáik. Direkt nem

figyeltem a kocsira, mivel a kupacok, kicsit az úton voltak, és tudtam, ha ott maradok, legalább ki fog kerülni, mert ha a kocsis nem is akarná, a lovak úgyis kikerülnek.

Hirtelen éles fájdalom cikázott keresztbe hátamon.

Egyből kicsattant a bőröm az ostortól. Ha nem használtam volna el már az összes pisit a pipiskékhez, akkor most az, mind a nadrágomba került volna, a kíntól.

A kocsis visítva artikulált oda nekem, miközben kapartak lábaim irhámat mentendő, nehogy a másik ostorcsapás is elérjen.

- „Ki fiá vágy, sszom ányód”.

Rohanás közben visszapillantva láttam, ez a kocsis is, az én, egyik pipisketámadásom áldozata volt valaha.

Hát, így jár, aki nem figyel, miközben hadban áll.

Nem mertem közölni vele gondolataimat,(Pedig volt bőven, még cifra is.) mert akkoriban, hamar utánaeredtek az ember fiának, és a megtorlás sohasem maradt el.

Az út pora sok egyéb, hasznos dologra is használható.

Például, Pittya barátommal kitaláltuk, mi vagyunk a tehenek.

Hosszú jászolt formáztunk a homokba, és megtöltöttük fehér akácvirággal.

Jóízűen, el-elbőgve magunkat, fogyasztottuk, lassan rágcsálva, az édeskés fehér akác virágát, játékosan, feledtetve magunkat, igazi éhségünkről.

Fociztunk is sokat, a puha homokban, természetesen mezítláb. Volt olyan, hogy egyikőnk felvett egy tornacipőt, mondván, fáj a lába. Kis idő múlva már mindenki a legerősebb téli bakancsában „játszott”.

Természetesen innentől, már kemény harc volt, és nem egyszer sírós, nemritkán véres, veszekedős véget ért a játék.

Homokozni mindig nagyon szerettem, bár mostani értelmezése, teljesen más értelmet ad, ennek a számomra gyönyörű emlékeket idéző szónak.

Locsoló kannával hordtam az utcára a vizet, hogy az egyébként nagyon pergő homok összeálljon. Így, egész komoly építményeket tudtam, tudtunk, készíteni belőle. Tiszavirág életű építményeim, sokszor az elkészülést sem érték meg, mivel mindig volt, aki irigyelte és le is rombolta. Hol egy nagyobb gyerek, hol egy arajáró lovas kocsi, hol egy részeg kerékpáros taposta szét jobbsorsra érdemes építményeimet.

Ilyenkor, mindig a pipiske volt megtorlásom eszköze, nemritkán, kétes eredménnyel.

Egy másik alkalommal az utcán játszottam, belemerülve legújabb építményem, már majdnem kész munkálataiba.

Jóval idősebb volt az egyik tanyasi gyerek. Odajött. Nézegette építményemet. Nem szólt semmit, csak beletaposott művembe.

Lökdösni kezdett, majd anyukámat is szidta, és engem is becsmérelt.

Mivel a porban ültem, a talpával mindig fellökött, valahányszor fel szerettem volna állni. Jó néhányszor fellökött már, mire hirtelen jött, ösztöntől vezérelve, felkaptam egy marék port. A szemébe szórtam.

Győzelmi mámorban, és félelemtől vezérelve futottam haza. Csak a házunkat kellet megkerülni, és már bent is voltam a szobában.

Szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, következményei lesznek bátorságomnak. A büszkeség és félelem vegyes érzései kavarogtak bennem. Még soha sem fordult elő velem, hogy egy nagyobb gyerekkel szembeszálltam volna.

Meg is lett az eredménye.

Attól a naptól kezdve, nem, mint ha addig szeretett volna, esküdt ellenségem lett Bangyi. Ha meg tudott fogni, meg is vert, vagy olyan kínzásoknak tett ki, hogy még ma is megborzadok, ha rágondolok. Örökösen őt figyeltem mindenhol, mert egyetlen verést sem hagyott volna ki. Egyébként, dolgos parasztcsaládból származott, csak neki, ez lett a szórakozása. Hát ezután, kerülnöm kellett, de nagyon.

Szerencsére, otthon sokat dolgoztatták, ezért csak viszonylag ritkán kellett, menekülni előle.

Pékség Tápióbicskén A gazdák a búzából lisztet őröltettek, otthon meggyúrták, és a helyi pékségben süttették ki a kenyeret, vagy takarmányként adták az állatoknak. Az éppen átépített pékséget, sokszor a falusiak lisztjével látták el. A pékséggel összeépítették a kenyérboltot úgy, hogy ablakokat hagytak, és a boltból látni lehetett, hogyan sütik a pékek a kenyeret. Egy, két, és három kilós kenyereket sütöttek akkoriban a bolt részére. De magánszemélyeknek sütöttek, ötkilós, hatalmas kerek kenyereket is. Egyébként néhány háznál, saját kemence is volt, ahol szintén sütöttek kenyeret. Gyékényből, vagy kukorica csuhéjból (sústyából) készült, kerek, vagy ovális alakú szakajtókba tették a tésztát kelni, mely mindegyikében szövet takaró volt, amivel be is takarták a kelő tésztát. Amikor eljött a sütés ideje, a pék széthajtogatta a ruhát, a szakajtót a sütőlapátra borította, egy késsel háromszor belevágott a tésztába, és a hosszúnyelű lisztezett sütőlapátról a kemence megfelelő helyére csúsztatta azt. Mielőtt teljesen megsült volna a kenyér, a sütőlapáttal kiszedegette mindegyiket, egy nyeles kefével bevizezte a kenyerek tetejét, oldalát, és visszatette őket még egy kicsit sülni. Mivel sokszor várakoztam a kenyérre, így, láttam is, hogyan készül. Mennyei illatok segítettek a várakozásban, mert bizony órákig, néha fél napig is várni kellet, hogy kenyérhez jusson az ember, és akkor sem volt biztos, hogy annyit vihetett haza, amennyit szeretett volna. A falu előkelőségeinek nem volt ilyen gondja, mert nekik mindig félretették. Ha volt is kenyér, mégsem volt. Félre volt téve. Hiába dolgoztak a pékek hajnaltól napestig. Mégsem bírták kielégíteni az igényeket. Később Nagykátáról, Ceglédről, vagy máshonnan is hoztak kenyeret a boltokba. Az már nem volt az igazi, mert a Tápióbicskei kenyérnek nem volt párja.

Aratás, cséplés A hoffher traktornak, vasból készült kerekei voltak, hátsó nagy kerekein, kiálló körmökkel. Aratáskor ezzel vontatták a cséplőgépet, aminek szintén vaskerekei voltak, de körmök nélkül. A TSZ tagoknak, aki ezt kérte, a lekaszált búzát, vagy egyéb gabonát a portájára szállították, a petrencés lovas kocsik. A kétoldalt hátul kiálló petrencerúd végeire szívesen csimpaszkodtunk gyermekként, így utazva hosszan, hogy aztán gyalogolhassunk vissza. Ezekre, a portákra vontatták a cséplőgépet, hogy a gabonát kinyerjék a kalászból. A Tsz. gabonáját, kint a földeken csépelték egy-egy központi helyen. A hoffer oldalán levő óriási lendkerékkel hajtották meg a cséplőgépet, nagyon hosszú, lapos, körül belül, 20cm széles szíjjal. Ha leesett a szíj, sohasem állították le a traktort. Mindig menet közben rakták vissza azt, sűrű káromkodások közepette. Ha egyik helyen végeztek, indultak a következő portára. Sokszor volt veszekedés is, mert ha a traktoros, és az egyéb munkások, idő előtt berúgtak, a csépelés, mindig elodázódott. A gazdák nagyon féltek az esőtől, ezért mihamarabb be kellett fejezni a cséplést. A legtöbbjüknek ugyanis, nem volt csűr az udvaron. Azon is vita volt mindig, kihez menjen hamarabb a cséplőgép. Nem is lett volna probléma abból, ha sorban, egymás után megy a portákra, de mindig akadt befolyásosabb személy, akivel kivételezni kellett. Így hát vagy ezért, vagy azért, de mindig állt a „bál” csépléskor. Csodálatos illata volt a frissen csépelt szalmának. Sokszor, még egy hét után is érezni lehetett, ha közelébe került az ember a kazalnak. Közvetlen szomszédunk, tartott teheneket, és néha azért mentem át hozzájuk télen is, hogy segítsek szalmát húzni a gamóval, hogy ismét érezhessem a friss szalma illatát. A csépléskor keletkezett töreket a vályogvető cigányok vitték el időnként. Volt olyan gazda, aki nem adta oda. De volt olyan is, akinek vályog kellett, és kapott néhányat annak fejében. A friss szalmából, néha anyám is kért, mert volt két szalmazsákunk, és azokat tömtük meg vele. Egy idő után, ugyanis a szalmazsákban levő szalma nagyon összetört, és

porzott, illetve, nem volt kényelmes rajta az alvás. Egyébként, nagyon kényelmes volt rajta aludni. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a mai matracokon. Minden reggel fel kellett rázni, és időnként cserélni kellett a szalmát. Ma már ez a macera nem járja, és talán olyan szép tiszta szalmát sem találni sehol. Szerintem egészségesebb is volt, mint a manapság évekig használt, poros matracok.

Iskolai lopás Zabolátlan csavargó lévén, egyik kora este, a falut jártam Toldi biciklimmel. Szerettem biciklizni. Jó időtöltés volt. Fő célpontok a kőhíd, a varroda, az önki, az iskola, és ami közben adódott. A híd kivételével, mindenhol égtek lámpák. Fényük, mint lepkét, csalogatott időről időre.

A kőhídnál a Tápió derékig érő vize, a mederben felejtett, vagy dobott, szikladaraboktól megtört, és igéző marasztalással végezte mindennapi dolgát. A kerékpár nyergében ülve, a vaskorláton kissé áthajolva, bámultam az akkor még a folyó nevet kiérdemlő, ma már csak patak, folyton születő, és nyomban örökre eltűnő fodrait. Folyton csobogó hangja, csak a közelben ugató kutyák csaholását engedte erősen megszűrve a kőhídhoz. A gyér esti fények sejtelmes vibrálása a víztükrön, misztikus varázserőt kölcsönzött, az egyébként szinte teljes sötétségbe burkolózott kőhídnak. Hosszú percekig igézett, marasztalt, a víz mindig megújuló, kifogyhatatlan változatossága.

Nappal a halak mindennapi tevékenysége kötötte le az arajárók figyelmét. Apró ivadékaiknak százai mozogtak egyszerre, mintha egy katonai kiképző táborban lennének, újabb és újabb parancsnak engedelmeskedve. Aki csak átment a hídon, nem mulasztotta el, lenézni a hídról. Ha csak néhány másodpercre is, de mindenki lenézett az élettől nyüzsgő tiszta vizű mederbe, és mintha kicsit elégedettebb, boldogabb emberként folytatták volna tovább, a gondtalannak csöppet sem mondható egyszerű életüket.

A varroda, (akkoriban csak bugyi gyárnak hívtuk) műhelyének erős fénycsöves belső megvilágítása, az épület előtti járdát, az ablakokon kiszűrődve szinte nappali fénnyel árasztotta el, messziről irányt mutatva, a gyéren megvilágított faluban, az arra közlekedőknek. Sok fiatalasszony, és lány dolgozott itt, két műszakban. Az ablakon keresztül jól esett nézni őket, ahogy szorgos kezeik által, ruhává változik a nyers kelme.

Az iskola tornaterme is fényárban úszott, oda is leskelődni jártam, mert már voltak csinos, fejlettebb leányok is a felső tagozatosok között. Nem kevés, ügyetlen vicces mozgású is, ezért ott, szórakozással telt minden perc.

Az önki, az egyetlen, önkiszolgáló bolt volt a faluban, ahol egész éjszaka világított a belső világítás egy része. A bolt előtti térbeton, és kerékpártároló rész, elég nagy volt ahhoz, hogy többen is összejöjjünk egy-egy beszélgetésre, kalandjaink elmesélésére. Bent, a polcokon sorakozó különféle árúk, szintén érdekes látnivalót kínáltak. Sok, néhányunk számára elérhetetlen játék is volt az egyik polcon.

Sóvárogva néztük őket, miközben gondolataink, fantáziánk egyre homályosabb képeibe vesztek.

Idetartozik még, hogy volt egy beszédhibás cigánygyerek, akitől ha megkérdeztük, hová mész, mindig csak egy válasza volt.

- Ooonkiolgalóba klóbaaszé. - Válaszai midig derültséget okoztak számunkra, így soha nem mulasztottuk volna el megkérdezni tőle.

Ezen az estén, az Általános Iskola fölszinti tornaterménél leskelődtem, (csak ez az egy iskola volt Tápióbicskén) a kerékpár nyergében ülve. Mivel nem csak az én szórakozásom volt eme foglalatosság, egy cigánygyerek is arra tévedt. Nem voltunk barátok, ezért nem is beszélgettünk. Én untam meg előbb a közös nézelődést, így hamarabb otthagytam a helyet, mint azt egyébként tettem volna.

Másnap, a második óra következett az iskolában. A pedellus, (iskolaszolgának hívtuk) azt mondta nekem, menjek vele az igazgatóiba. Szótlanul mentünk a hosszú folyosón, mire odaértünk a végén levő földszinti igazgatói irodáig. Útközben csak azon járt az eszem, mit tehettem, amiért erre a félelmetes helyre, kísérnek. Már ismertem a helyet, mert ha nem voltam iskolában, vagy verekedtem, mindig itt kötöttem ki, és sohasem úsztam meg verés nélkül. Arra a

következtetésre jutottam, hogy az előző napi kerékpározás miatt hívattak, mert a tornaterem ablakán sem volt szabad leskelődni.

- Biztosan elkapták a cigánygyereket, és engem is beárult. Gondoltam, de már nyílt is a pedellus tisztelettudó kopogására szabad jelzést kapó, számomra máig, misztikus, és félelmetes igazgatói iroda ajtaja. Láng Ferenc, a fiatal Hitlerbajuszos (Akkoriban divatos volt ez a bajusz. Apámnak is olyan volt.) tornatanár, kicsit félre állt, utat engedve, az amúgy is apró igazgatói iroda ajtajából. Az igazgatónő, Madarasné, az asztalánál ült. Az asztal végénél levő széken pedig a (becenevén, Víg Pista, vagy Kakaó) körzeti rendőr. Szigorú tekintetük iszonyú félelemmel töltött el.

Hosszú végtelennek tűnő csend. Csak méregettek, és majd megöltek tűhegyes tekintetükkel. Züllött italozó életmódot folytató szüleimtől, nem számíthattak még panaszra. Ezt tudták, és sűrűn éltek is vele, egyes szadistának is mondható tanáraim. Sokszor a "védettebb" gyermekek által elkövetett csínyekért is én kaptam. A kukoricán való sarokban térdelés, a pofon, a körmös, számomra az iskolába járás mindennapjaihoz tartozott. Édesapám, tudtommal, csak egyszer volt bent miattam az iskolában, és akkor is csak annyit mondott az igazgatónőnek fülem hallatára.

- Csak nyugodtan verjék meg, ha rosszalkodik. - Így legalizálva a terrort, mit legtöbbször alaptalanul, alkalmaztak szadista hajlamú tanáraim.

- Állj ide! - Mutatott egy helyre a tornatanár.

- Állj egyenesen! - Követtem utasításait.

- Tudod miért vagy itt? - Kérdezte nyomatékosan Láng tanár bácsi.

- Nem. - Válaszoltam kurtán.

- Hol voltál tegnap este? - Kérdezett ismét.

- Bicikliztem.

- Hol? - Elmondtam.

Elégedetten összenéztek vallatóim, És ismét kérdezett Láng tanár bácsi.

- Hol vannak a tollak?

- Milyen tollak? - Kérdeztem vissza.

Ki sem mondtam, már a jobbfülem erősen csengett, és égett az arcom a pofontól, amit Láng tanár bácsitól kaptam. A tanári ajtaja kinyílt valahogy a zuhanásomtól, és ott találtam magam a helyiségben levő tanárok cseppet sem megértő tekintete előtt. Visszabotorkáltam, becsuktam az ajtót.

Ekkor vettem észre, hogy a cigánygyereket is odahívatták.

- Hogy volt? - Szegezte a másik gyereknek a kérdést Láng. Ő beismerte, hogy az osztályteremből, ahol a tanulók, táskáikat hagyták, ellopott néhány töltőtollat, ceruzát, ollót, miközben azok a tornateremben voltak. Viszont úgy mondta el, hogy elloptuk, hogy én is ott voltam. A gyereket kiküldték, és megint nekem szegezte a kérdést Láng.

- Hol vannak a tollak?

- Én nem voltam ott, én nem loptam. - Válaszoltam könnyeimmel küszködve, szipogástól remegőn. Most már, minden hol van-t, egy pofon követett, míg nem az addig szótlan Madarasné, és Kakaó (a rendőr) megelégelte. Már nem is figyeltem arra, mit is beszélgettek, mert saját fájdalmaimmal voltam elfoglalva. Láng karon fogott, és felráncigált az egyik üres emeleti osztályterembe. Felsőkarom nagyon fájt a szorításától, ezért kitéptem magam belőle. Elestem az emeleti tornácon. Sűrű pofonok kíséretében felrángatott, és berángatott az

egyik, az iskolaszolga által frissen, felkent padlójú, szépen karbantartott, osztályterembe.

Ismét a már jól ismert kérdések következtek.

- Hol vannak a tollak?! - Nem tudom.

- Ne hazudj!

- Körmöd! - Össze fogott ujjaimat már alig tudtam feléje tartani, remegtek kezeim a lapos nagyvonalzó, mindig célba találó csapásaitól.

Néha a csuklómon, vagy az ujjaim más részén értek a csapások. Ha nem igazán talált az ütés, a tanár, még erősebben és ingerültebben hódolt szadista szenvedélyének.

A tanári asztalon ott pihent az elengedhetetlen kellék, a nádpálca.

Előkelőbb helyet foglalt el, mint mondjuk egy toll, vagy egy füzet, vagy akár az osztálynapló. Miután az egyik körmöm alól csordogálni kezdett a vér, a tanár hideg fejjel, szinte közömbösen, újabb utasítást adott.

- Told le a nadrágod! - A szinte elhalt kezeimmel küszködve, letoltam.

- A gatyát is! - Azt is letoltam.

A nádpálca, úgy suhogott, ficánkolt, a levegőben, szadista gazdájának örömére, mint egy frissen szoptatott csikó, a réten.

- Térdelj! - Letérdeltem a feketén büdöslő, olajjal frissen kent, fapadlóra.

- Négykézlábra! - Szólt ismét a tanár.

Eszeveszett sírásom könnyei, szinte elárasztották a termet. Már nem kérdezett többet Láng tanár bácsi. Már csak őrjöngő, szadista kéjvágyának pillanatait élvezte. Időtlen szenvedésem, véget nem érő keserű sírásom, töltötte ki mindazt, amit életnek hívnak. Hasra estem, az olajos kosz ráragadt amúgy sem makulátlan ruhámra. Láng tanár

bácsi végzett. A pálcát hanyagul az asztalra dobta, de az továbbgurulva leesett a földre, mintha azt mondaná: - de elfáradtam. - A tanár, szó nélkül kiment az osztályteremből, magamra hagyva kétségek közt kínjaimmal. Ítélet végrehajtva.

A pofonoktól kifolyt orrom vére az arcomon, a körmöm alól lassan csordogáló vér pedig a vonalzón, és a padlón hagyott sötétlő nyomot. Én akkor gondoltam először az öngyilkosságra, mert igazságérzetem, keserű mindennapjaim, csak kevés muníciót adtak nekem, az életben maradásra. Testi kínjaimtól, csak vigasztalan lelkem fájdalma volt nagyobb. Árva testem minden porcikája üvöltött, megértésért, bosszúért, segítségért, életért, halálért. Ordító fájdalmam csak az enyém volt, senki nem hallotta. Iskolatáskámat hátrahagyva botorkáltam oda, a szinte kihalt utcákon, mit mások úgy hívnak, otthon. Kiszáradt könnycsatornáim ismét látni engedtek, de szipogásom, még időnként átcikázott, a mindenütt meggyötört testemen.

A mindig részeg öreg Balus, állt házuk kapujában, és ködös tekintete méregetett egyensúlyozva, miközben elmentem előttük.

Kisidőre emberi tartást vett fel, majd utánam szólt.

- Sáttyá. - Szólt hozzám, a cigarettától és az alkoholtól erősen torzult hangon.

Megálltam, szipogó tekintetem a földről, félig felé fordítva, kérdeztem.

- Mijá?

- Gyere csák.

- Minek?

- Gyere móó. - Nógatott ismét. Oda kellettem magam hozzá. Jóleső érzéssel töltött el, hogy valaki emberi hangon szól hozzám. Felesége a rozoga, fehérre meszelt házuk tornácán ült egy háromlábú nyárfából faragott ülőkén. Idősek voltak. A semmittevésen túl, az alkohol, és az utcai élet rejtelmei töltötték ki mindennapjaikat. Balus Julcsa, (mert így hívtuk mi gyerekek az öreg Balus feleségét) szelíd megértő hangon invitált befelé házukba. Véres arcom láttán, kicsit hangját megemelve kérdezte.

- Mi létt veled? - Elmondtam. Közben sírásom ismét elhatalmasodott rajtam, és a megértő szavak, az ölelés csak fokozta zokogásom, mígnem ismét hangos bömbölésbe kezdtem.

Julcsanéni, töpörödött kövérkés öregasszony volt, ölelése, megértő simogatása, összes fájdalmamat felszínre hozta. Csak bömböltem, anyám helyett anyám, vállára borulva, percekig, a sírás, és a megértés jóleső takarója alá bújva.

Zsíros kenyeret kent nekem, és miközben azt majszoltam, ő, folyamatosan szidta a tanárokat, és megígérte nekem, hogy bemegy az iskolába, és majd ő eligazítja őket.

Persze ez sohasem történt meg. Azért, jólesett, hogy van, aki mellettem áll. Ilyen nagy verést, még soha sem kaptam, mint akkor.

A tanév, már a vége felé járt, és nem is mentem iskolába már, a hátralevő időben.

Hittanóra Már harmadszor jártam az általános iskola második osztályát, mikor édesanyám, vallásos katolikus lévén, beíratott hittanórára, melyet a falu papja az iskola első osztályosainak fenntartott emeleti teremében tartott meg. Hittanóra hetenként egyszer volt. Mivel mindig délutánonként volt, sokszor sötétségbe nyúlóan elhúzódott az oktatás.

Szívesen jártam, mert tetszettek a történetek, amit mesélt a pap, Ádámról és Éváról, Káinról és Ábelről stb. Gyönyörűnek találtam őket. Könyvet is kaptam, benne szép rajzokkal.

Jó pár órát megtartott már a plébános, mikor kihívott a tanári asztalhoz felelni. ermészetesen, semmire sem tudtam felelni azokból, amit kérdezett, vagy csak nagyon keveset. Sohasem jegyeztem meg a számomra érdektelen unalmas beszédeket, és a hittankönyvben is csak a képeket nézegettem.

- Mit gondolsz, minek járok én ide? - kérdezte a csuhás sértődötten.

- A hit komoly dolog édes fiam! Az édes fiam kifejezés, már előre vetítette számomra, amit egyre jobban kezdtem érezni, a verést. Csak álltam némán, csalódottan, mert nem gondoltam, hogy valaha is feleltetni fognak hittanból. Amolyan tájékoztatás jellegű dolognak tartottam, mivel nem volt kötelező.

Akkoriban a „körmös”, mint fegyelmezésre szolgáló tevékenység, bevett szokás volt az iskolában. Soha eszembe sem jutott volna, hogy a pap is élni fog vele, mert annyit beszélt a megbocsátásról meg a szeretetről, hogy hittem is neki.

A jól ismert nagy vonalzó kis bemelegítés után a hátamon szaladgált, aztán már a körmeimet marcangolta. Ujjaim végeit, mintha ezernyi tű szurkálná. A fájdalom súlya alatt remegő kezeimet időnként elkaptam, mire a pap a mindig bevált nádpálcához fordult segítségért. Hirtelen

erőteljes csapások záporoztak hátamon, fenekemen, lábaimon. Még a tarkómra is jutott.

Mint egy népi táncos ugráltam a csapások súlya alatt. Ütött ahol ért a jellegzetes szenvedélytelen arccal, mit a többi tanártól is megszokhattam már. Verés közben tekintetük mindig nyugodtnak tűnt számomra. Nem tudtam megérteni azt soha, ha a tanárok mérgesek, miért nem látszik arcukon is a düh.

Már felnőttem, és értem. Egyféle megnyugvás volt számukra, hogy elverhettek. A bennük felgyülemlett agresszió levezetésére szolgált.

Kirohantam a tanteremből.

Táskámat hátrahagyva, rohantam hazáig. Nem sírtam, mert veréshez hozzászokott testem, és ki volt már téve jóval nagyobb próbatételnek is. Hazaérve dühös hangon kértem számon anyámon a történteket.

- Mé írátott bé hittánrá?

- Én többet nem mégyék (Anyám erőltette ugyanis a hittan tanulást.).

- Hót mé nem tánúsz fiam?

- Mé óldott még á zisten ilyen gyerékke?

- Micsinójják veled?

Nem vártam meg a többi kérdést, átkozódást, és egyébként is sírni kezdett.

Elindultam egyik búvóhelyemre, az öreg temetőbe, amely mindig hű barátom volt, hogy gondolataim társaságában megnyugvást találjak.

Az öreg temető volt a legjobb hely a magányra. Csak néhány gyerek látogatta, azok is csak ritkán.

Sajnos, a legnagyobb ellenségem is!

Mivel otthon sűrűn dolgoztatták, ezért csak ritkán tévedt oda. Most éppen a gallyakból két kősír közé épített búvóhelyemet dúlta, azért nem láttam meg időben. Ő benn volt álcázva előlem, és valószínűleg látott, ahogy közelítek. Lehajoltam, hogy beférjek a bejáraton, de nyomban hanyatt estem a pofontól, amit az arcomra mért.

- Most kápsz á kurvá ányód! - hallottam magam mögött ellenségem jellegzetes hangját.

Eszeveszett menekülésbe kezdtem, mert tudtam, ő biztosan nem éri be ennyivel. Volt egy lejárat az agyigácsóba, ahol csak lefelé lehetett menni, mert olyan meredek volt. Veszélyes is volt magassága miatt.

Mivel már sötétedett, kicsit keresgélni kellet hol is van. Lesuhantam a csúszdán. Alig ütöttem meg magam. Felugrottam, és rohantam teljes erőmmel egészen a dugelláig. Lent a kis patak medrének partján menekültem tovább helyenként a jól ismert kerítéseken átugorva, mert akinek a kertje a patakig ért, általában, magát a patakot is lekerítette. Üldözőm halkuló neszei arra figyelmeztettek, egérutat nyertem.

Pittyáéknál, az udvarukon át, kimehettem volna az útra, de nem mertem, hátha ott akar elkapni Bangyi. Így a patakparton folytattam utamat, most már nyugodtabban. A mi kertünk is a patakra omlott, néhol szó szerint is, mert voltak olyan részek, ahol a meredek part, bele zuhant a vízbe.

El voltunk ugyan kerítkezve, de mindig volt valamilyen átjáró a néhol csak sövényből álló kerítésen. A kertünkön át mentem a levágott dohányszárak csonkjaiban bukdácsolva a házunk konyhaajtajából kiszűrődő fény irányába. Anyukám a konyhában volt, és a sparhelthon éppen krumplilevest főzött. Kint már elég hideg volt, és ahogy kinyitottam a konyhaajtót, a gőz sietve tört magának utat kifelé, mintha az is Bangyi elől menekülne. A sparhelton ugyanis mindig volt egy nagy huszonöt literes alumínium edény, amiben a mosakodó, vagy a ruhák mosásához víz melegedett. A forróság, megcsapta

arcomat, előcsalogatva a fájdalmat, amit az ellenségemtől kapott pofon hagyott, eddig szunyókálva, az orrom környékén.

- Mé vérzik á zorrod? - kérdezte anyukám, de már mosott is egy rongyot a lavórban.

- Elestem. Válaszoltam kurtán. Észre sem vettem, hogy vérzek.

Anyám letörölgette arcomat, helyenként körmével kapargatva a rászáradt vért. Egy percig sem törődve azzal, hogy fájhat is az nekem.

Egy tányért tett az asztalra.

- Égyé! Leültem a hokedlira, és élveztem a ritkán látott főtt étel nyújtotta finom ízeket.

A mosakodó lavór a konyhában volt a sarokban. A víz csak ritkán volt cserélve benne, mert azt a Dekáéktól kellett hordani kb. 3-400 méterről, vagy a falu főterén levő artézi kútról, de az még messzebb volt, és lassan is csordogált belőle a kristálytiszta, finom víz.

Ráadásul, Dekáék éjszakára bezárták a kiskaput. Volt ugyan az udvarunkon egy ásott gémeskút, de egyszer belefulladt egy macska, és élő kishalakat is dobáltam bele, attól kezdve nem használtuk. Így a sok szappantól és a kosztól megszürkült vízben megmostam kezeimet, arcomat, és indultam lefeküdni. Külön bejárata volt az egyik szobának a gangról, és abból nyílt a másik, ahová sietve mentem lefeküdni, mert a szobákban még nem fűtöttünk. Pizsamám nem volt, így gatyára vetkőzve bújtam a hideg dunna alá. Volt egy macskánk és időnként bebújt a dunna alá a lábamhoz. Most is így tett. Remegő, fázó testem csak lassan melegedett. A macska jólesően melegítette lábamat. Puha szőrének érintése kellemes érzéssel töltött el. Kavargó gondolataim a messzeségbe vesztek. A cica dorombolása, a dunna melege lassan álomba ringatott.

Reggel anyukám ébresztett, menjek iskolába. Eszembe jutott a táska, hogy előző nap otthagytam az iskolában. Már tudtam, aznap megint

nem megyek iskolába. A pap járt folyton az eszemben, hogyan állhatnék bosszút rajta a sérelmekért. Elindultam otthonról. Anyám nem csomagolt reggelit, mert az iskolában úgyis adtak egy iskolatejet, és egy kiflit, vagy zsömlét, és amúgy sem biztos hogy volt otthon mit becsomagolni.

- Hun á tóskód? - Kérdezett utánam anyám emelt hangon, mert már majdnem a kiskapunál jártam.

- Á ziskolóbá márátt.

Anyukám nem tudott már több kérdést feltenni, mert szapora lépteim ekkorra már messze vittek. Ismét ráléptem a jól ismert útra, a csavargók szabad és veszélyes útjára. Rendszerint, vagy az agyigácsó, vagy a Tápió volt úti célom, mert így elkerülhettem a falusiak folytonos kérdezősködését is. "Mé nem vágy á ziskolóbá?" Általában azt hazudtam, elmaradt az óra, vagy ma nincs tanítás. A felnőttek tudták hogy hazudok, de némi megjegyzésen kívül nem tettek semmit.

A Tápió partján bóklásztam, és egy fűzfabottal csapkodtam a vizet.

Hol egy vízipók, hol egy lomhán úszkáló halacska volt a célpont. Hol csak a felfröccsenő víz látványa miatt, hol csak azért, hogy egy nagyot üthessek. A lényeg, az időtöltés volt. Eközben, folyton a pap járt az eszemben.

- Még ilyet? - Mondtam ki hangosan, pedig senki sem volt a közelemben.

- Mégbocsótós, szeretet... - Mondtam ki hangosan gondolataimat.

- Á k*rvá istenit! - Törtem ki, ismét gondolataimból.

Felmentem a meder széléről a folyópartra, mert az indulatoktól gyorsabb mozgásra volt szükségem. Ilyenkor a futás volt a legjobb.

Fiatal tehenek voltak kikötve a réten legelni a közelben. Bámultak rám, mintha azt kérdeznék.

- Hát ez meg honnan jött elő?

Négyen voltak. Az egyikük egy, még a többitől is fiatalabb bika, első lábain béklyóval. A borjak néha, néha legelésztek is, de ez a bika csak nézett. Folyamatosan engem bámult. Lassan elhaladtam mellettük, és a fűzfaággal ráhúztam a bika oldalára.

- Mi á *ászt néző? - Förmedtem rá közben.

A bika ugrott egy nagyot, és kitépte a vasból készült karót a földből, amihez ki volt kötve. Odébb szaladt, és mocorogva fejét kissé leszegezve mérgesen bámult rám. Már én is sietősre fogtam. Kis idő múlva a bika a nyomomba eredt a béklyótól esetlenül bukdácsolva.

Immár igazi menekülésbe kezdtem.

Még jó, hogy volt a folyó felett egy gyaloghíd a közelben, ami a belső Sági útra vezető gyalogúton volt, mert nem is tudom mi lett volna, ha utolér. Bebújtam a híd alá, ahová már nem tudott utánam jönni, csak dühösen esetlenkedni üldözőm. Szívem lüktetését nyakamban éreztem, és a további menekülést latolgattam, de riadt szemeimmel nem találtam kiutat, mert mindenütt utánam tudott volna jönni. Hát vártam. Ki-kinéztem búvóhelyemről, de a bika, csak a közelben maradt.

Vagy jó félóra múlva jött csak a gazdája, sűrűn szitkozódva, hogy már megint elszabadult Kicsi, mert így hívta. Én csak lapultam, és mindig úgy helyezkedtem, nehogy meglásson.

A veszély elmúltával kijöttem a híd alól, és a dögkút irányába indultam tovább. Még mindig a pap járt az eszemben, mikor megpillantottam a földön egy picinyke üvegcsét, aminek a nyaka le volt törve.

Kész is volt a tervem. Két nap múlva Vasárnap, akkor végre hajthatom bosszúmat. Azt terveztem, pisit öntök a szenteltvízbe, amiből a hívők keresztet szoktak vetni, ha bemennek a templomba.

Amiért a pap így elbánt velem, tervem nem maradhatott nyitott kérdés. Eldobtam az üveget, és folytattam utamat, de már sokkal jobb kedvvel, a bosszú édes ízétől feldobva. A terv részletein tűnődve kiötlöttem, hogy a vasárnapi mise alatt hajtom végre, miközben a pap, az oltár felé néz. Sokszor néztem már, a templomajtóban állva a misét, és ismertem a szokásokat. Az ajtó ilyenkor tárva van. Kétoldalt vannak a márvány szenteltvíztartók a bejáratnál. Néha ott bóklásztam unalmamban, figyelve, a gyülekezet, hogyan vesz részt a templomi celebrációkon. Valószínű, hogy én is jártam volna oda, ha lett volna rendes sötét ruhám, amiben a többi gyerekek is mentek.

Nyáron, az öreg Balus szokott tűzőrségben lenni a toronyban, olyankor én is fel szoktam menni hozzá, mivel fogadott apám volt.

Ilyenkor egészen lassan mentem fölfelé a fából készült, nem túl széles lépcsőkön. Az orgona sípjai ugyanis mindig lekötötték figyelmemet.

Szerettem volna jelentkezni taposónak az orgonáláshoz, mert a hangszer levegőellátását egy lábbal taposható pumpa látta el, ami közvetlenül a billentyűs hangszer mellett volt. Mindig az volt a válasz, hogy még kicsi vagyok, és templomba is csak alkalmanként járok. Az igazi ok az volt, hogy a hívők között az egy megtiszteltetés volt, ha taposhatta a pumpát.

A kanyargó egyre szűkülő lépcső tetején volt kialakítva a harangok körül, szintén fából egy keskeny közlekedő. Középen egy nagy harang, és egy kis harang lógott, a húzó kötelekkel, melyek a messzi sötét mélybe vesztek. Az öreg Balus is itt végezte fontos munkáját. A toronyablakokból kellett figyelnie a határt és megcsendíteni a kis harangot, ha tüzet észlelt valahol. A toronyóra mechanikus szerkezetét is órákig tudtam bámulni. Egy mondatban kifejezve, szerettem templomba járni.

A Pándra vezető főútra kiérve, összetalálkoztam osztálytársaimmal, akik kárörvendő mosolyukat, nem véka alá rejtve, tudatták velem, lesz kapsz. Foglalkoztatott ugyan az iskolai verés, de számomra szinte minden iskolai nap tartogatott valamit, amitől félnem kellett. Két évvel idősebb voltam osztálytársaimnál, így legalább tőlük nem kellett félnem. Az utcán, csak Bangyit, Kakaót a rendőrt, és a tanárokat kellett figyelnem. Most már a pap is közéjük tartozott.

Eljött a vasárnap. Két kis üvegcsét dugtam zsebeimbe, mindkettő tele pisivel. Annyira telepisiltem őket, hogy lábaim mozgásától az kicsordult, és nadrágom mindkét oldalán hatalmas folt éktelenkedett mire odaértem.

A mise alatt minden úgy történt, ahogyan elterveztem. A pap, az oltár felé fordult, én, az alkalmat kihasználva kiürítettem az üvegeket a szenteltvíztartóba.

Többször álldogáltam már a bejáratban, így nem tűntem fel senkinek.

Bosszúm végrehajtva.

Sajnos, valószínűleg csak a falusiakon álltam bosszút, mert a papot soha nem láttam abból a szenteltvízből keresztet vetni, amelyet én is "megszenteltem".

Nem volt retorzió. Valószínűleg nem derült ki a dolog. Az is lehet, talán isten, most megbocsátott nekem.

Mindennapi betevő Sokat csavarogtunk Pittya barátommal, s így keveredtünk a Szárazék tanyája közelébe. Éppen egy hatalmas kandúrt üldöztek, mert rászokott a tyúkhúsra. Miután megölte a tyúkot, evett belőle kicsit, és azután ott hagyta. Volt olyan nap, hogy kettőt is elintézett.

Az üldöző csapat velünk kiegészülve folytatta a megtorló akciót.

Végül a macska egy óriási nyárfára menekült fel. Kis tanakodás után az egyik tanyasi gyerek elkezdett felmászni utána. A kandúr pedig egyre feljebb mászott, mígnem egészen a legalább húsz méteres fa csúcsán kötött ki.

Lentről kíváncsian figyeltük a fára mászó gyerek hajmeresztő mutatványát, ahogy egyre közelebb került a macskához.

Volt, aki közben csúzlival lövöldözte a macskát, de eredménytelenül.

A fán levő gyerek egyik kezével kapaszkodott, a másikkal pedig letört egy vékony ágat és azzal próbálta elérni a macskát. Egy ideig ez ment, míg egyszer csak a macska mindannyiunk csodálatára leugrott a fa tetejéről. Lábaival irányította zuhanását, és az óriási kandúr egyre sebesebben száguldott a föld felé. Azt gondoltuk, most azonnal szörnyet hal. Ezt az óriási zuhanást nem lehet túlélni. Tévedtünk.

A hatalmas talpra esést egy nyekkenéses puffanás követte nem messze tőlünk. A macska szinte abban a pillanatban felugrott, és már bottal üthettük nyomát. Eltűnt a nedves rét magas növényzetében. Nem tudom, volt e folytatása a dolognak, de ezt a macskát elkapni nem lehetett könnyű.

Szárazéknak volt tehenük is, s mi odamentünk Pittyával a jászolhoz tehenest játszani, mialatt a tehenek a tanya előtti földút túloldalán levő réten kikötve legeltek. A jászolban levő, a tehenek által tisztára nyalt kocka alakú fehér és rózsaszín, körül belül 25x25x15-cm- es sót sűrű bőgésekkel kisérve nyalogattuk jóízűen. Lábunkkal,néha kaparva egyet-egyet az aljazóban, ami tiszta, de már a tehenek által apróra

taposott, szalma volt. Közben a tehenek által lecsupaszított kukoricaszárat, ami még a jászolban felejtődött, rakosgattuk ide-oda, mintha azt is mi ennénk.

Az udvar közepén volt egy betongyűrűs kút, mellette pedig a lovak és tehenek részére egy hatalmas, nyárfából kivájt, itató vályú.

Odamentünk és ugyanúgy ittunk belőle, mint ahogyan az állatok szoktak. Kellet is a víz a sok só után! Pittyával elégedetten néztünk egymásra, mert jó érzéssel gondoltunk arra, hogy egy kis ideig tehenek lehettünk.

A falutól körülbelül 2-3 kilométerre az agyigácsó-tól kifelé menet, az egyik dombtetőn volt egy gyümölcsösnek nevezett terület. Valamikor egy tanya állhatott ott. A gondos és dolgos emberek, régmúlt keze nyoma még mindig frissen hirdette a hozzáértést, amit egykori munkájuk hagyott az utókorra. Ez a terület tele volt gyümölcsfákkal: jobbnál jobb ízű alma, körte, dió, mogyoró, és még számtalan bokor tarkította a tájat. A régen ott ált háznak már a nyomait is keresni kellett, ha valaki kíváncsi volt rá.

Mint a mesékben, a csupasz domb tetején koronaként ékeskedett maga az éden. Senki nem őrizte, nem művelte, mégis, mintha gondozva lett volna. Itt, szinte egész évben lehetett valamilyen ehető gyümölcsöt vagy egyéb ehető növényt találni. Két óriási diófa ontotta termését már a törzsükben feketéllő, számukra halálos, óriási üregekkel figyelmeztetve, nincs már sok idejük hátra.

Magasabb gyomoknak híre sem volt a környéken. Csak az alacsony selyemfű és foltokban papsajt, illetve szeder tarkította a fák közötti részt. Út híján,sokáig a Dugella medre mellett térdig érő csatakosban kellett menni, ha a gyümölcsös gazdag, éltető javait szerettük volna megszerezni.

Elindultunk hát a Szárazék tanyájáról Pittyával mogyoróvesszőért.

Akkor még nem volt érett gyümölcs, kivéve néhány papsajtot, szétszórva a selyemfüves pázsiton. Útközben finom vadsóskát eszegettünk, ami szinte mindenütt megtalálható volt a nedves réten. Savanykás, fanyar finom ízét máig a számban érzem. Nem túl sűrűn, de annál nagyobb csomókban lehetett rátalálni a hatalmas nedves rét szinte egész területén. A legfrissebb hajtásokat kerestük, mert az volt a legfinomabb része, és azt még a bogarak sem rágták meg. Útközben a markunk tele volt sóskalevelekkel, és azt rágcsáltuk, míg meg nem untuk, vagy jobbat nem találtunk. Én vittem magammal egy méter körüli cérnát és egy diónyi szurkot.

Nem mintha nem lett volna mindig nálam! A szurokból kis borsó nagyságú vagy még annál is kisebb golyót formáztam, a cérna végét belegyúrva.

Ezzel útközben pókokra vadásztunk úgy, hogy a cérnával a golyócskát beleengedtük a póklyukba, s a pók lábaival megragadta, így ki tudtuk húzni a lyukból, mert nem tudta elengedni azt.

Közelről nézegettük megpecsételt sorsú pókunk szabadulásra tett kísérleteit. Lassan kitéptük lábait, miközben a minél nagyobb csáprágókra voltunk kíváncsiak. Megunva a kínzást, folytattuk utunkat, további póklyukakat keresve, és jó néhány áldozatot magunk mögött hagyva.

A gyümölcsösbe érve felmértük a termést, néhány zöld gyümölcsöt meg is kóstolva, melyek eléggé elvásolták szánkat ahhoz, hogy ismét néhány papsajttal vegyük el az ízét.

A mogyoróvessző nagy kincsnek számított, mert az egész faluban, sőt, az egész falu környékén is csak ezt az egy helyet ismertük, ahol megtalálható volt. Hatalmas mogyoróvessző sövény mutatta a

háztelek valaha volt határát. Bicskánkkal jó néhány ágat levágva (íjnak, kardnak, pecekütőnek), visszaindultunk a faluba.

Messze a dombtetők felett jobbra szántóföldek voltak. Emberek sokaságára lettünk figyelmesek a dinnyeföldek irányában. Jobb dolgunk nem volt, így hát arra vettük az irányt.

Egy lajtos kocsi körül sürgött bádogból készült tűzoltóvödrökkel vagy 10-15 ember. Mosolyogva összenéztünk Pittyával.

- Ürgeöntés! - kiáltottuk egyszerre.

Futásra fogtuk, mert mihamarabb részt szerettünk volna venni a mindennél érdekesebb foglalatosságban. Mire odaértünk, már vége felé járt a falusiak akciója, mert a víz már fogytán volt, és nem akartak újrafordulni a lajtos kocsival, amely a községi tűzoltóság tulajdonában volt.

Szétváltunk Pittyával, és bele vetettük magunkat az ürgeöntés tudományának gyakorlati tanulmányozásába. Az én választott öntőmesterem két vödör vízzel ment ürgelyukat keresni. Árnyékként léptem lábnyomaiba, mert nem akartam lemaradni semmiről.

Hopp! Az egyik kis állat fürgén, cikázva, szélsebesen találta meg biztonságosnak vélt otthonát. Ám mi is résen voltunk. Megtaláltuk az üreget.

Jóska bá nagyon értette a dolgát. Odament az üreghez, és gyors egymásutánban beleöntötte, mindkét vödör vizet.

Letérdelt a lyuk széléhez, harapófogószerűen óriási erős jobb markát a lyukhoz közel tartva, várt. Hamarosan meg is jelent az áldozat. Fejét épphogy kidugta az ázott, levegőért kapkodó kis állat, Jóska bá egy gyors mozdulattal nyakon csípte és már nyújtotta is felém.

- Vidd á többihő! - mormogta alig érthetően rekedtes hangján.

- Nem vógjá fődhö? - kérdeztem bizonytalanul az ürge felé nyúlva.

Kicsike állat az ürge, de a harapása annál nagyobb. Volt már részem benne, innen óvatosságom.

- Máóó nem él - válaszolta kurtán.

Elvettem. Tényleg nem mozgott. Elülső rágcsáló hófehér fogai hosszan kinyúltak laposra nyomott fejéből. Nem sokáig nézegettem, mert a többiek egy másikat üldöztek tarka hangoskodással. Aki csak a közelébe került rúgta, taposta, végül egy jól célzott rocska vetett véget a hangos kergetőzésnek. A megfogott ürgék, volt vagy harminc darab, ott voltak kiterítve a földön a lajtos kocsi mellett. Megadva a módját.

Szépen sorban, kiálló, fénylő fehér fogakkal, mint vadászaton a nyulak.

Valaki összeszedte az ürgéket két vödörbe, és a kocsiülés alá rakta. Az emberek elmentek a dolgukra, csak a kocsis maradt és mi. A kocsis odaszólt hozzánk.

- No. - Gyüttök?

- Ühüm. - hümmögtük egyszerre barátommal.

Felugrottunk mellé a deszkára, és a lőcsös szekér zörgésétől alig hallhatóan végig beszélgettük a rázós utat, mígnem a Gombos tanyára értünk.

Valamiért mindig a családunkról kérdezgettek bennünket a felnőttek.

Akkor még nem értettük miért, de mindig nehezünkre esett a válasz.

Egyébként Pittyával soha sem beszélgettünk az otthoni dolgokról.

A gombos tanyán tartották a TSZ birkáit két vagy károm nagy hodályban. Most volt az abrakolás ideje és majd, meddig a szem ellát, bárányok voltak mindenütt. Hosszú, fából készült etető vályúk körül tolongtak a birkák. Több juh volt a tanyán, mint amennyi a vályúkhoz

férhetett. Így a helyezkedő birkák örökös mozgása, szinte áthatolhatatlanná tette a tanya területét. A sok hegyes láb mélyen sarassá gyúrta az etetők környékét, ahová nedves időben még gyalogosan is meggondolandó volt menni. Két odavalósi juhász jött felénk, lábukon fekete, láthatóan nem méretes gumicsizmában. A csizmák klaffogása még a birkák bégetésétől is már messziről hallatszott. Borostás ápolatlan arcuk messziről sötétlett a folyton kavargó állattömegben. Megálltak a kocsi mellett. Nézték az ürgéket egy darabig, majd egyikük azt kérdezte: - Csák énnyi vót? Erre a kocsis lassú, kimért hangon válaszolt.

- Nincsen móón ánnyi, mint régén - Az egyik pásztor lekapta a vödröket, és mielőtt elindultunk volna a falu felé, odaszólt még a hajtóhoz.

- Estére mégléssz.

- Együssz? - Erre a kocsis.

- Nékém nem kő!

- Oszt, mi lész belülle? Kérdezett vissza a bakról.

- Mi? - Hót pörkőtt. - válaszolta amaz.

Miközben a lovas kocsitól két lépésre levő, erős, keményfából készült karámra felmásztunk, és a hatalmas kifutón egyedül árválkodó kost kezdtük el, nézegetni. Mutogattunk is neki, de az nem reagált, csak állt egyhelyben és felénk nézett. A lovas kocsi közben lassan elindult, így, mi is visszafordultunk, nehogy lemaradjunk a járatról. Hátunk mögött, hatalmas csattanásra csináltuk majdnem össze magunkat.

Ijedten néztünk vissza. A kos, áttörte a karám több centi vastag keményfa deszkáját. Erre egy tagbaszakadt, erős férfi sem lett volna képes még egy fejszével sem. Olyan ijesztő volt, hogy nekünk sem

kellett több. Eszeveszetten tapostuk egymást, hogy mihamarabb a biztonságot adó, lovaskocsi bakjára másszunk. A szűk helyen most még egy ember elfért volna, úgy hozzábújtunk a kocsishoz. A kos nem jött ki a karámból, de hosszan követett bennünket a karámon belül, ahogy haladtunk az előttünk lassan szétnyíló, és mögöttünk újra összeomló birkanyájon keresztül. És valóban, az óriási birkatömegben, mintha a felhők között úszott volna a szekér.

A birkák hangzavara és a szekér őrült pattogása hamar a földön teremtette gondolataimat. Most tanultam meg igazán tisztelni a kost.

Ennek fele sem volt tréfa. A kocsis csak annyit fűzött intőn a dologhoz.

- Á kossál, sohásé incsélkéggyeték.

Már a kitaposott földúton haladtunk, a lovak nem túl gyorsan, de trappolva húzták maguk után az üres, a rögzítések lazasága miatt pattogó hordótól és a szekér irdatlan hangjától megélénkült rozoga terhüket. Nem kellett őket biztatni, mert maguktól is tudták, hazafelé tartanak. Már nem beszélgettünk, mert Pittyával csak azzal voltunk elfoglalva, nehogy leessük a kegyetlenül pattogó szekér keskeny ülésdeszkájáról. Kapaszkodtunk , ahol csak tudtunk, nem túl sok eredménnyel. Azért fent maradtunk a bakon, bár erőnk már a végét járta, mert olyan erősen kellett kapaszkodni. Házuk előtt Pittya leugrott, nagyot gurulva a homokos úton. Én még vagy százötven métert utaztam a már vastag poros út ellenére is, a kényelmesnek csöppet sem mondható szekéren. Ekkor a lovak már ismét álmos lassúsággal haladtak. Én is ugrottam. A mély, esti meleg, és puha homokba érve jöttek elő a lőcsös kocsi okozta fájdalmak, hátsó felemen. Jólesett mezítelen félig zsibbadt lábaimmal a lábujjaim között pergő, langyos homokban turkálni.

A még sajgó hátsómmal indultam haza, véget vetni a napnak.

Házunkhoz érve a gangon, leraktam a mogyoró ágakat, amik szinte

meghajlottak a hosszan tartó görcsös szorításom alatt. Útközben veszítettem is el belőlük, de maradt még elegendő számomra.

Bementem a házunk ajtaján.

Az áporodott, borgőzös szobában, édesanyám feküdt az ágyon. Egyik lába lelógott az ágy mellé, és a részegség hangosan szuszogó, számomra borzasztó álmával rekesztett ki mindent maga körül. Nehéz kínlódás árán sikerült normál fekvő helyzetbe igazítani édesanyámat.

Könnytől duzzadt szemeim csak pillanatokra tudtam néha- néha kinyitni, mígnem rám tört a teljes kétségbeesés.

Kitörtem magamból, és átadtam magam a féktelen bömbölésnek, miközben fejem összes testnedvei áztatták koszos arcomat. Sírtam.

Sírtam. És csak sírtam.

Kiszáradt az orrom. Szemeim már nem tudtak tovább könnyet termelni. Sokáig szipogtam még anyám mellett állva. Csak néztem anyámat, testem időnként belerándult, sírógörcsöm csillapodó, lélekgyógyító, óriási, vigasztalan munkájába. Anyám csak szuszogott, mit sem tudva arról, ami körülötte történik. Álltam ott üres fejjel, nem gondolva semmire, csak néztem mozdulatlanul, néztem a szinte teljes sötétségben. Kint már a fény is lepihent, alussza álmát. Csak én vagyok ébren várva valamit, ami soha nem jön el.

Zsibbadt, élettelen beton lábaim, múzeumi szoborként, mozdulatlanul tartották jövőm reszkető burkát.

Kifordultam a szobából, és ismét a még mindig langyos út, porában botorkáltam. Lassan erőre kapó lábaim vittek az egyre sötétebb utcán.

Vittek kifelé a faluból.

- Gyüssz énni? - szólt rám Pittya a házuk előtt levő, bodzaágakból készült kerítésük mögül.

Valamiért ő sem aludt. Váratlan szavaitól összerezzenve kérdeztem vissza.

- Hová?

- Á Gombos tányóra.

- Én nem észék ürgét! - válaszoltam bizonytalanul.

- Té hülye vágy?

- Olyán mint á nyúl! - Rövid hallgatás után ismét megszólalt.

- Áttú még gyühecc! - A homokos úton már csúsztatgattuk is lábainkat, élvezve a homok bársonyos simogatását. Az út mely hamarosan kicsit rögössé, és egyre keményebbé, kényelmetlenebbé vált, vitt minket oda, ahol, ha szerencsénk van, jóllakhatunk.

Nem firtatta egyikünk sem, miért nem alszunk még. Mit keresünk, a lassan éjszakába nyúló sötétségben. Csak mentünk a megbeszélt helyre, a mindig bizonytalan lehetőség reményében.

A Szárazék tanyája mellett vitt utunk, melyet a szabadon lévő kutyák miatt messzire el kellett kerülni. Átvágtunk a Dugella gyérvizű medrén, és a csatakos, füves völgy túloldalán, a dinnyeföldek alatt folytattuk utunkat. Már teljesen sötét volt, csak a dombok fölött volt némi derengés. Lábaink fáztak, a mindenhol nedves, sokszor térdígérő, néhol szúrós növényzetben.

Valamiért ezt a részt, csak ritkán kaszálták, és a teheneket sem kötötték ide Szárazék legelni. Még a birkákat sem legeltették errefelé soha. Átértünk egy jobban járható részre, és immár sokkal gyorsabban tudtunk haladni. Már lábunk sem fázott annyira, mert a puha és száraz selyemfű pázsit még melegnek is hatott a csatakos rész után.

Nemsokára megláttuk a tüzet, ahol a birkapásztorok szoktak esténként beszélgetni, borozgatni egyéb szórakozás híján.

Kis idő múlva, a pásztorok kutyái észrevettek bennünket, és eszeveszett csaholásba kezdtek.

- Űsz! - kiáltotta egy, a tűz fölé magasodó férfi.

A kutyák szófogadón elhallgattak. Odakiáltott az a valaki most már felénk.

- Kia?!

- Pityu vágyok, még a Kátá Sányi!

- Milyen Pityu?! - kérdezte vissza a hang.

- Hót á Potyész Pittyá!

- Gyerték no! - vetett véget a kiabálásnak a tűz tövében ismét eltűnő férfi. Lassan odaértünk a kutyák folytonos próbálkozásai közben, melyet a pásztorok rendreutasításai tartottak folyamatosan kordában.

- Isztok bort? - kérdezte egy alacsony termetű, a tűz fényében, zsírtól csillogó, borostás arcú, férfi. Eközben a kutyák megszaglásztak, majd mind a hárman kicsit távolabb a tűztől leheveredtek, és figyeltek, mintha értenék, miről beszélünk. Pittya ivott az üvegből egy kicsit száját csücsörítve, nyelvét csattogtatva ízlelgette a vöröslő nedűt.

- Jó bor - mondta udvarias bizonytalansággal.

- Ággyó á Kátágyeréknek is! - szólt hozzá az egyik pásztor (Anyukámat Katalinnak hívták, és én így lettem Katagyerek, és a Katasarkon laktunk.).

- Ne! - nyújtotta felém az üveget cimborám. Én is meghúztam az üveget. A savanyú bor összehúzta a szám, nem is esett jól. Ha őszinte akarok lenni, rossz volt. De gyomromat megnyugtatta, és a hangulatom is kicsit jobb lett tőle.

- Észték? - kérdezte az egyik pásztor a földön kicsit odábblevő bográcsra mutatva.

- Égy kicsit - válaszolt Pittya gondolkodás nélkül.

Már szedte is egy porcelán tányérba a pörköltet az egyik pásztor felesége. Automatikusan én is kaptam, bár nem mondtam azt, hogy kérek.

Hús, már nem sok volt benne, de zsíros szaft annál több! Az illata nagyon jó volt. Miután kenyeret is kaptunk, már nem törődtem vele, hogy ürgét eszek, csak átadtam magam az élvezetnek, amit a vékonyka csontokról lerágott kevéske hús és a kenyérrel mártogatott pörkölt, szaftja kínált. A kenyér jó vastaghéjú, házikenyér volt. Olyan finom házikenyeret csak egyszer ettem még egy másik barátomnál, jóval később.

Még egy órát, ha beszélgethettünk, főleg az én, és Pittya családi dolgainkról, mivelhogy csak az érdekelte vendéglátóinkat. Nem szívesen beszéltünk róla, mivel szégyelltük otthoni dolgainkat.

Válaszaink, főleg az ühüm, a ja, és a nem tudom szókból álltak.

Elköszöntünk, és a kutyák újbóli zaklatása mellett hazaindultunk a sötét réten átvágva a Szárazék kutyáinak ismételt elkerülésével.

Jóllakott hassal feküdtem le. De ez, nem volt mindig így...

A halőr

A Tápiónak, volt egy mellékága Pánd, és Tápióság között. Sokat jártam ide is, mert a meder, viszonylag keskeny volt, és a víz sem volt mély. Körülötte mocsaras, zsombékos rét ékeskedett messziről hirdetve, itt még a természet az úr. Ezt a mellékágat, valószínűleg mesterségesen hozták létre a mocsár lecsapolása érdekében valamikor.

Itt általában több volt a hal, mint a főágban, vagy legalább is, könnyebb volt megfogni őket. Nem csak hal, hanem az egyéb élőlények fajtáinak sokasága lakta ezt a szívemhez oly közeli területet. Óriásira nőtt fekete páncélú csíborok, vízi patkányok, vízisiklók, piócák, vízipókok éltek többek között, a vízben. Ezt a szakaszt piócásnak hívtuk. Körülötte a mocsaras réten, melyet zsombékosnak neveztük, vadkacsák fészkeltek, a vízből kidudorodó, néha akár kéthárom méter átmérőjű zsombékok közepén. Rájuk is vadásztam, csekélyke eredménnyel.

Gyönyörű látvány volt, mikor a kacsamama a kiskacsákkal kalandozott a zsombékok között. Hiába voltak még picikék a kacsák, mégsem tudtam fogni belőlük egyet sem. Ha valamelyikhez közel kerültem, az, lebukott a víz alá, és ha elég türelmes voltam, vagy tíz méterrel odébb megláthattam ismét őket. Egyszer viszont sikerült fognom egy kacsa mamát, mikor az a tojásokon ült. Ha nagyon lassan, és csöndben közelítettem a zsombékhoz, a kacsák némelyike egészen közelre engedett magához. Minden fészeknek legalább két bejárata volt, így könnyen menekülőre tudták fogni, ha közelítettem.

Egyébként, nagyon nehezen lehetett megtalálni őket, mert úgy bele

tudtak illeszkedni környezetükbe. Volt olyan, hogy karnyújtásnyira volt tőlem a vadkacsa, mégis csak akkor szereztem tudomást róla, mikor már késő volt.

A kacsavadászat titka, hogy nekem kell először észrevennem, és attól kezdve nem szabad ránézni. Lassan, nem zajongva szabad csak megközelíteni. Ha észreveszi, hogy megláttam, már messziről menekülni kezd. Ha a kacsa úgy gondolja, hogy még nem vettem észre, egészen közel enged magához. Ekkor kell hirtelen lecsapni rá.

Legtöbbször tojás volt a zsákmány, de anyukám, annak is nagyon örült. Ma már én is másképp látom a dolgot, de akkoriban nem okozott gondot kitekerni a kacsa nyakát. Ez a kacsa finom sültként végezte a pocimban. Kevéske, egészen sötétvörös húsa volt, viszont annál rágósabb. A rajtam levő póló, vagy atlétatrikó volt legtöbbször a bevásárló szatyrom, mert abban vittem haza zsákmányaimat.

A halőr, aki ezt a területet is vigyázta, ha meglátott vesszőkosárral a kezemben, vagy legyen az, bármi, akár egy bot, mindig megállított, és figyelmeztetett, hogy mit nem szabad.

Természetesen, falra hányt borsó volt számomra, minden ilyen intés. Néha, meg is fogott, halászás közben.

Ilyenkor következett a fenyítés.

Néha úgy megpofozott, hogy alig tudtam hazamenni. Mivel nagyon figyeltem, így ez csak ritkán fordult elő velem.

Egyszer egyik körutamon, észrevettem, amint egy kecét

helyez el a patakmederben. Elbújtam és megvártam, amíg távozik.

Kiszedtem a varsát a vízből, és elvittem jóval messzebbre, és én is hasonlóan helyeztem el a patakban. Örömöm nagy volt, mivel a bosszún túl, még a biztos halfogásra is lehetőségem nyílt. Közben az járt az eszemben, mekkora álszent ez a halőr, mert amit nekem tilt, azt ő, százszorosan műveli.

A kece szárnyai teljesen átérték a medret, így a halak mindenképpen a csapdában találták magukat, ha tovább szerettek volna úszni.

Ez már igazi halászat volt.

Válogathattam az értékesebb fajták között, és még azokból is a nagyobbakat. Legalább két hétig jártam, szinte minden nap. Anyám, a nagyobb halakat eladta a szomszédoknak, a kisebbeket pedig elkészítette a családnak. Én soha sem ettem halat, mert az egyik kosarazásom alkalmával, vagy tíz kilogramm apró keszeget vittem haza. Szüleim egész nap pucolták, és lisztbe forgatva megsütötték egy részét. Apám is otthon volt, és elégedettségét úgy fejezte ki felém, hogy sokat evett a halból. Nagyon szerette.

A többi hal kint várakozott a kosárban, és megbüdösödött.

A pálpusztai sajt, amit apám szintén nagyon szeretett, illatos virág volt ahhoz képest, amit a büdösödő hal áraszt. A pálpusztairól még annyit, hogy egyszer papírba csomagolt sajtot hozott haza, és letette az asztalra. Kukacok kezdtek kimászni a papír alól, és én szóltam apámnak emiatt. Ő kibontotta a csomagot, és majd elhánytam magam, mert egy hatalmas nyüzsgő kukaccsomó volt benne. Erre apám ennyit mondott.

- Akkor érett és finom a pálpusztai, ha már le tud mászni az asztalról. Három ujjával összenyomkodott valamennyit belőle, és megette. Én elrohantam hazulról.

Olyannyira irritált a büdös hal szaga, hogy nem tudtam abbahagyni a hányást. Emiatt orvoshoz is kellet vinni engem. Az orvos, Dr. Hercegh Sándor volt, valamilyen kanalas orvosságot adott, és kis idő múlva már nem volt olyan erős a hányingerem. Ő egy "maszek" orvos volt.

Anyám, mindig hozzá vitt, ha komolyabb bajom volt, mert csak benne bízott meg. Volt ugyan állami körzeti orvosa is a falunak, de hozzá, csak a legritkább esetben mentünk.

Szóval, elég macerás volt a halászat, mert messze volt a házunktól a kece. Egyre ritkábban mentem már ki, és egyre több volt benne a döglött hal is. A legutolsó alkalommal körül belül egy hét után mentem ki a varsához. Szinte teljesen tele volt döglött halakkal, csíborokkal. Volt benne két darab vízi patkány is.

Undorító látvány volt a sok döglött hal, mert némelyiket kikezdték a többiek, vagy valamilyen más élőlény. A vízi patkányok viszont gyönyörűek voltak. Kihúztam a kecét a partra, és a vízi patkányok látványában gyönyörködtem. Mindkettő a hátsó lábaira ült, fejüket magasra tartották, mellső lábaikat pedig úgy tartották, mintha imádkoznának. Kis tenyerüket összetartva néztek rám, mintha könyörögnének nekem szabadulásukért. Élet, és halál ura voltam akkor. Rajtam múlt, élnek-e tovább, vagy sem. Sokáig néztem őket, piszkáltam is egy ágdarabbal, de egyáltalán nem voltak agresszívak.

Csak imádkoztak, és könyörögtek, gyönyörű tekintetükkel.

Végül, a kece, hátsó ajtajának kinyitásával, megkegyelmeztem nekik.

Egy szempillantás alatt tovább álltak. A varsát otthagytam a parton halastul, és azt hiszem többet már nem is jártam azon a részen halászni.

A kisbíró

Kisgyermekként, minden olyan dolgot, ami eltért a megszokottól, kíváncsian figyeltem, mivel a legjobb szórakozást, azok nyújtották számomra. Ilyen volt például, a kisbíró ténykedése. Egy, a nyakába akasztott pánton, ölében lógó dobbal, járta a falut. Időnként megállt, és hosszú, pergő dobolásba kezdett mindaddig, amíg a környékbeliek köréje gyűltek. Általában vasárnapi napon végezte munkáját, mert azon a napon, sokan tartózkodtak odahaza. Mikor már úgy érezte, elegen gyűltek köréje, abba hagyta a dobolást. Ismét egy rövid pörgés a dobon, a végén két, három erőteljesebb ütéssel befejezve az invitációt, kezdte mondókáját olvasni, egy, a zsebéből előhúzott papírlapról.

- Közhírré tétetik!

- A Kösségi Tánócs, értesíti á lákossógot, hogy áz 196~. ~.szómú réndéletének értelmibe, mindénki köteles, á hózá közelibe lévő vízelvezető órkokát kipucóni! ( Néha, magánszemélyek részére is végzett munkát.

Például, ha valaki el akart adni földet, házat, tűzifát, stb. ) Mondókáját szintén egy rövid dobpergés követte. A papírt összehajtva a zsebébe csúsztatta, majd indult a következő helyszínre, végteleníteni rövidke mondókáját. Egyébként, a papír csak a díszlethez tartozott, mert sohasem láttam, hogy olvasta volna. Mi is követtük, így, szinte mindig gyermekek sokasága vette körül.

A szó, szoros értelmében, kisbíró volt. Alacsony termete, hosszú bajúsza, mókássá tette tevékenységét. Lehet, hogy nem kisbíró volt a titulusa, mi Tápióbicskeiek, mégis így hívtuk.

A dobolás után, az odagyűlt emberek, még sokáig beszélgettek egymással, kitárgyalva egymásközt a falu dolgait.

Karbidágyú Tápióbicskén, a Tabán közelében, volt egy kovács, aki karbidból állította elő magának a hegesztésekhez, melegítésekhez szükséges éghető gázt.

A gázfejlesztő tulajdonképpen egy vizes hordóból, és egy kisebb, nyílásával lefelé fordított, és az előzőbe belehelyezett nyitott szájú hordóból állt. A kovács, a napi karbidot a gázfejlesztő közelében tárolta. Mivel a nagykapu, egész nap nyitva volt, így viszonylag könnyen tudtam csenni a karbidból. Ebből a karbidból, egy féldiónyi darabot egy festékes dobozba tettem, és ráköptem. A festékes doboz fedelét visszahelyeztem, majd a fenék részén, egy szöggel előzőleg készített lyukat befogtam, és vártam néhány másodpercig, hogy elegendő gáz képződjön. Amikor már úgy gondoltam elég, oldalt fektetve a földre helyeztem, és égő gyufaszálat közelítettem a lyukhoz, miközben bal kezemmel a festékes dobozt a földhöz szorítottam. Óriásit robbant a fedelet messzire ellőve.

Az agyigácsó hosszan visszhangzott a durranástól. A partifecskék szinte ellepték az eget, menekülés közben.

5-6 durranás elég volt ahhoz, hogy a rendőr, üldözőbe vegyen. A vészlejárat mindig jó szolgálatot tett, mert ott már nem tudott utánam jönni. Egyszer túljárt az eszemen Kakaó(a rendőr), mert egy segédrendőrt is bevont az üldözésbe, és amíg a segédrendőr, odafent keresett az öreg temetőben, én a csúszdán egyenesen Kakaó kezei közé siklottam.

Néhány pofon után, a pajeszomnál fogva rángatott, egészen a szolgálati helyiségig. Ez, körül-belül másfél kilométer. Út közben én voltam a legveszélyesebb bűnöző, akit valaha is elfogott, tudatta ezt

velem. A rendőrségre anyám jött értem, aki a rendőrrel veszekedett kicsit, majd hazamentünk.

- Sányi mé csinólod ezt velem? - Kérdezte anyukám, miközben hazafelé mentünk.

- Mosmó biztos evisznek á ménhelyre. - Fordult hangja keserűbbre.

Csak mentünk tovább szótlanul, és folytattuk mindketten ott, ahol abbahagytuk.

Apámnak is fülébe jutott az eset, de ő elintézte hamar a dolgot.

Néhány perces nadrágszíjas fenekelés, és részéről le volt tudva a nevelés. Persze nem ilyen egyszerű a dolog, mert ezeket, a perceket, én nagyon megszenvedtem. Nagyon fájdalmas volt az összes verés, amit apámtól kaptam. Némelyikre még most is a legkisebb részletig emlékszem.

Az öreg temetőben levő búvóhelyemet a segédrendőr teljesen feldúlta, óriási kárt okozva javaimban. Az összes ólmot eltüntette, amit csak nagy sokára, és nem is teljes mértékben sikerült pótolnom. A bungalót újra építettem, de most már szinte teljesen akác, illetve korona akác gallyakból. Csak a kijáratoknál használtam kevésbé agresszív építőanyagot.

Ez a tanya volt a második, hanem az első otthonom akkoriban. Két apró bejárata volt, ahol egy felnőtt nem férhetett be, plusz még egy álcázott vészkijárat is segítette menekülésemet, ha szükség volt rá.

Volt olyan is, hogy Pittyával az egész éjszakát ott töltöttük. Fából faragott íjak, kardok, lándzsák és géppisztolyok voltak fegyvereink, melyektől biztonságban éreztük magunkat. Tulajdonképpen innen indultunk, szinte minden esetben portyázásainkra. Világításra, a temetőből szerzett gyertyákat, vagy paraffint használtuk. Ez akkora kincs volt, hogy a készletet mindig elkaparva tartottuk valahol a bungaló közelében. A durrogtatást, még néhányszor megkíséreltük, de

olyan erős volt az agresszió, amit a rendőrtől, és a falusiaktól is el kellett viselnünk, hogy lassan fel kellett hagyni vele. Így már felnőtt fejjel is csak annyit mondhatok. Jó móka volt.

A tollas zsidó A tollas zsidó évente kétszer-háromszor járta a falut. Lovas kocsival jött, és menet közben azt dalolta.

- Tooo-llakért, rooo-ngyokért, bőőő-rökért.

- Bögrét, tányért, po-ha-rat-a-dok. - Időnként, kiment valaki hozzá az útra,csereberélni. Persze, az emberek kevesellték, amit kaptak, de azért mindig akadt, aki üzletelt vele.

Sokan tartottak a faluban nyulat. A nyers szárított nyúlprém, és a libatoll érdekelte leginkább. Persze az értékesebb holmikért(pl:kecskebőr), zománcozott lábost, vagy akár még mákdarálót is adott.

Azután, a mindig púposra pakolt lovas kocsi, folytatta útját, és a jellegzetes dal, még sokáig hallatszott.

A drótostót A drótos tót is évente néhányszor jött. Hátán fából készült, lépcsős ládikával járta a poros utakat, miközben jellegzetes, rekedtes, mély torokhangon azt énekelte: - Dóóó szóóó. - Hogy mit jelentett, nem tudom, ma sem. Talán, a „drótos” szót dalolta, igen érdekes formában.

Anyám, egyszer behívta, és egy lyukas zománcozott lábast adott neki, amit egy alumíniumszegeccsel pillanatok alatt befoltozott. Volt egy fateknőnk is hosszában berepedve. Kívülről, hatalmas bádogcsíkot szögelt rá, végig a repedés mentén, a teknő formájára igazítva azt. Ezt a teknőt is, még sokáig használtuk. Egyszer, még a háztetőn levő törött cseréphez is illesztett egy bádogdarabot, hogy ne ázzon be a tető.

Háti ládikájában tartotta szerszámait, és különféle színű, és formájú fémlemezeket, gumilapokat, drótokat, amiből a szegecset is csinálta.

Azt tudom, hogy sok munkája volt, mert szinte minden házhoz behívták. Mivel gyalogosan járt, csak pénzzel lehetett neki fizetni, mert tyúkot, tojást, soha nem fogadott el. Azonban szívesen evett mindenütt, ahol kapott, és volt mit.

Az üvegestót Hasonló doboz volt az üvegestót hátán is, csak abban törött, vagy dobozméretűre vágott üveglapok voltak. Egyszer nálunk is kijavított egy törött ablaküveget. Igen. Nem kicserélte, hanem kijavította. A törött, egyenetlen szélű üvegrészt kivágta, és helyére egy precízen odaillesztett üveglappal pótolta úgy, hogy a két üveg összeillesztésénél, még egy vékony papírlapot sem lehetett áttolni.

Még a csörgőóránkba is vágott egy kör alakú üveget, mert az előző eltört. Ő nem reklámozta magát, különféle hangoskodással, mégis mindig tudtuk, merre jár. A szomszédok, ugyanis átkiabáltak egymásnak, esetleg konkrét címre küldték az üvegest.

Szivarka Gyönyörű késő nyári idő volt. Nem volt nagyon meleg, hideg sem, és a szél sem fújt.

A Tápió partján, fürdés után, barátommal Pittyával, szivarkákat sodortunk falevelekből, közepén, száraz fűvel. Nagyon vastag, legalább három igazi szivarvastagságúra tudtuk csak sodorni, házi füstölnivalónkat. Hosszú, zöld fűszálakkal tekertük körbe, nehogy szétessen.

A felnőtteket utánoztuk, mert akkoriban szinte mindenki dohányzott a faluban. Az számított kivételnek, ha valaki nem. Furcsán is néztünk a nemdohányzóra, nem értettük, vajon ő, miért nem szívja. Gyufa mindig volt nálunk, így ki is próbáltuk házi készítésű szivarjainkat.

Akármilyen rossz is volt, csak szívtuk, és néztük egymást Pittyával elégedetten, mert kicsit felnőttnek érezhettük magunkat, a füstölés által. Gesztikuláltunk is, ahogy a legnagyobb dohányosoktól láttuk.

Akkorra már kóstoltam igazi dohányt is, és mondhatom, egy kicsit sem hasonlított rá, a mi szivarunk füstje.

Egyszóval, borzalmas volt. Ücsörögtünk a parton és átadtuk magunkat a dohányzás illúziójának, álmodozva a felnőttkor szépségeiről.

Hátam mögött lépteket hallottam, és megfordulva láttam, hogy legnagyobb ellenségem, Bangyi közelít, egy másik tanyasi gyerekkel.

Nem mertem moccanni sem, mert Bangyi jóval idősebb volt nálam, és ha elfutottam volna, nagyon magamra haragítottam volna. A szivarkát eldobtam, és vártam mi történik. Pittya is idősebb volt nálam, de ő sem mert mozdulni, nehogy megharagítsa őket. Végül, megtört a csend.

- Mi á *ászt csinótok itten, kis*éci. - Szegezte nekem vészjósló kérdését Bangyi. Általában így hívott, és egyből tudtam, már megint nem maradok ki valamiből, aminek verés volt a neve.

Mi nem szóltunk semmit, csak bámultunk magunk elé Pittyával.

Bangyi és a másik tanyasi gyerek a hátam mögött álltak. Ismét kérdezett legnagyobb ellenségem, de most már a tenyerével a fejem tetejére ütött, miáltal összegörnyedtem, és a törökülésből, kicsit oldalra ülve vártam a további fejleményeket, nyakamat behúzva és közben fejemet simogatva. Arról, hogy elfutok, szó sem lehetett, mert akkor kaptam volna csak igazán nagy verést. Egyébként is utolért volna.

- Ággyó csák néki. - Biztatta a másik gyereket szaporán, Bangyi.

Az a gyerek is jóval idősebb volt nálam, de ha csak ketten találkozunk, vele, már összemértem volna az erőmet. A gyerek közelebb jött, és mint aki jó tanuló, mosolygó arccal lehúzott egy nyaklevest. Én felálltam, mire ő megint pofon vágott. Ezt megismételte még párszor, és láttam Bangyi arcán az elégedettséget.

Egyre jobban szégyelltem magam, mert nagyon megalázó volt, ahogy az a másik gyerek vert. Nem mertem visszaadni a pofonokat, mert féltem ellenségem haragjától, aki még a korosztályában is erősnek számított. Végül Bangyi megunta a dolgot és egyetlen csapással, a földre teremtett. Még rúgott belém egyet, és a másik tanyasi gyerekkel beszélgetve, nevetgélve elindultak hazafelé.

Pittyával még beszélgettünk a dologról egy kicsit. Én megállapítottam, hogy ez a verés, a kisebbek közé tartozott, mert semmilyen komolyabb utófájdalmam nem volt.

Már dél körül járt.

Elindultunk hazafelé, hátha van valamilyen étel otthon. Mivel apám most otthon tartózkodott, így főtt ételre is számíthattam, mert a részére mindig kellett, hogy főzzön anyám. A házunknál elváltunk Pittyával, és már a kiskapunkban éreztem a finom főtt étel illatát.

Apám a gangon állt, és meglátva engem, várta, hogy közelebb érjek.

Még nem találkoztunk amióta hazajött, ezért oda mentem hozzá, hogy puszit adjak. A puszi, az kötelező volt, mert nagyon mérges tudott lenni, ha nem adtuk meg neki a kellő tiszteletet.

- Csókolom. - Köszöntem neki illedelmesen már messziről.

Nem várta meg, hogy puszit adjak, hanem mikor a közelébe értem, csak azt mondta.

- Lehelj csak rám. - Már sejtettem, verés lesz, csak azt nem, mekkora.

Egyből tudtam, Bangyiék hazafelé menet, beárultak apámnál, és azt is tudták, nem úszom meg szárazon, mivel ismerték az otthoni körülményeimet. Hát ezért nem kaptam tőlük nagyobb verést a Tápió partján. Nem akarták, hogy apám megsajnáljon, vagy valami egyéb dolog miatt elmaradjon az otthoni verésem.

Ráleheltem. Édesapám megfogta a pajeszomat, és a ház bejárata, és a kiskapu között levő, orgonabokorhoz vezetett, miközben a pajeszom majd ki szakadt. Ennyit mondott.

- No, válaszd ki azt a vesszőt, amivel ki szeretnél kapni. - Álltunk ott egy darabig. Ő a pajeszommal játszott, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy tudnék úgy állni, hogy ne fájjon annyira.

Elengedte a pajeszomat, és miközben indult ebédelni, visszaszólt nekem.

- Szólj, ha megtaláltad. - Ott hagyott magamra a fájdalmammal, mert most mintha jobban fájt volna a fülem mellett, mint amikor még húzta.

Rettenetes érzések kavarogtak bennem.

Biztosan tudtam, hogy nem úszom meg a verést. Apám soha sem viccelt, ha fegyelmezésről volt szó. Nagyon kiszámítható volt. Óriási nyugalma soha nem árulta el mire készül. Ez volt a legrosszabb az egészben.

Hiába nézegettem a nálam is idősebb orgona sövényt, nem találtam megfelelő vesszőt, amivel szívesen kikaptam volna. Egyetlen fekete klott gatyában voltam, és hiába volt meleg, én mégis fáztam az orgonabokor árnyékában. Lestem az eldugott vesszőket is, még a bokor ágait is széthúztam, hogy jobban szemügyre vegyek egy-egy rejtettebb ágacskát, hátha mégis találok megfelelőt. Egy alkalommal, még be is másztam a bokor belsejébe. Mégsem találtam rá kínzóeszközömre. Őrjöngtek gondolataim, és csak a végkifejlet járt mindig eszemben. Csak miközben a vessző keresésével voltam elfoglalva, hagytak kicsit nyugodni aggodalmaim.

Már lefelé tartott a nap, mikor egyre többet gondoltam a szökés lehetőségére. Egyre többet játszottam a gondolattal, elfutok. Egyszer már megtettem, de az utána következő verés emléke olyan fék volt, amit nem mertem kioldani.

- Mé kínozod ázt á gyerékét? - Hallatszott anyám hangja valahonnan.

- Majd most megtanulja, mit tehet és mit nem. - Válaszolt apám kimérten.

- Verd még, vágy üsd ágyon. De né kínozzád órókik. - Szánt meg végre édesanyám.

Hosszú csönd, és feszült vesszőkeresés után, egyszer csak megjelent apám.

Határozott lépteinek hangja, már messziről a düh, és az óriási agresszió előszelének rezgésével töltötte meg környezetemet.

Mikor megláttam, sikítva, bömbölve könyörögtem kegyelemért.

Mindent megígértem volna, ha nem bánt, és ha kéri. Ahogy közeledett, úgy görnyedtem le a föld felé, hogy minél kisebb legyek, mert akkor talán a verés is kisebb lesz. Szerettem volna fejemet a föld alá dugni, ne lássam ezt a kegyetlen embert, akit úgy hívnak "édesapám".

Torkom szakadtából ordítottam, könyörögtem hiába.

Apám megfogta karomat, és a másik kezével letépett egy orgonavesszőt mosolyogva, mintha tetszett volna neki az előadás, amiben én vagyok a főszereplő, és aminek a félelem volt a rendezője.

Hosszú percekig ütötte hátamat, és a testem minden részét. Az orgonavessző levelei, darabjai szinte auraként borították be a levegőt körülöttem, mígnem már olyan rövid lett, hogy hatását veszítette. Bal kezével az arcomba vágott. Ez volt az utolsó emlékem a verésből.

Anyám, sírva törölgette arcomat egy vizes ruhával, és közben a fejemet puszilgatta, miközben sikoltozva ordította többször is, egyre halkuló elkeseredéssel.

- Gyilkos!

Később elmondta, legalább két percig eszméletlen voltam, és ő azt hitte meghaltam.

Mikor lábra tudtam állni, bementem a konyhába, hogy vizet igyak.

Egy fél literes korsó volt a vizes poharunk. Megmártottam a vödörben és kiittam mindet. Eközben apám az evéssel volt elfoglalva a konyhaasztalnál, mert lassan a vacsora ideje közeledett már. Letettem a vizespoharat és elindultam a kert felé. Anyám még utánam szólt.

- Hová mész. - Apám azonnal rászólt anyámra parancsolón.

- Haggyad, hagy menjen. - Hangja ellentmondást nem tűrő volt, így anyám már nem kérdezett többet.

A kerten keresztül az öregtemető felé vettem az irányt, ahol száraz füvekből készítve volt egy vackom a bungiban. Egy rossz, régi télikabát is volt, mellyel betakarózva, szinte abban a pillanatban, el is aludtam.

Másnap, dél körül ébredtem, mert a kezem véletlenül hozzáért az arcomhoz, és fájt. Éreztem, meg van dagadva, és látni is csak kicsit tudtam vele, mert a szemem körül is dagadt a képem. Elindultam Julcsa nénikéhez, mert tudtam, ha bajban vagyok, ő mindig segít, és soha nem azt kérdezi,

mit csináltál, hanem ő előbb ápol, és vígasztal. Egyébként is apám még otthon volt, és csak másnap hajnalban ment vissza dolgozni.

Lecsúsztam az agyigácsóba a vészlejáraton, de csúszás közben, mintha az egész arcom le akart volna szakadni a rázkódástól. Úgy fájt, ha lett volna mitől, becsináltam volna. Leérve arcomhoz kaptam, de a fájdalom visszarúgta kezeimet. Tehetetlen tanácstalanság, elesettség lett úrrá rajtam.

Sírni kezdtem, amit az agyigácsó visszhangja visszavert, és mintha ő is velem sírt volna, csak fokozta zokogásomat. Szemeim apró résein keresztül, lassan körbenéztem, lát e valaki, mert nagyon nem szerettem, ha sírás közben idegenek látnak.

Lassan összeszedtem magam és a sírástól elgyengült lábaim vittek a Dugella felé. Észre sem vettem, hogy legnagyobb ellenségem, Banyi, ott áll velem szemben, a patak partján. Már a mederben a résnyire szűkült szemeimmel a vizet kémleltem, nehogy belelépjek, mikor megéreztem Bangyi jelenlétét, és visszanéztem rá.

Egy csöpp félelem sem volt bennem, pedig ellenségem soha nem engedett utamra verés nélkül. Ahogy meglátta arcomat, a csodálkozástól egy kis ideig még meg sem tudott szólalni.

Miután úgy láttam nem fog bántani, hátat fordítottam neki és a patakmederben, elindultam a falu felé.

Egy kis idő után, utánam szólt legnagyobb ellenségem.

- Sányi. Vérzik á zárcod. - Megálltam, és lassan visszanéztem.

- Hun? - kérdeztem vissza a sírás elfojtásával küszködve, nehogy meglássa rajtam.

Soha nem szólított még a nevemen. Azt hittem nem is tudja. Talán belé is szorult némi érzelem. Egy biztos. Többet nem bántott. Néha még köszönt is a maga módján, egy alig látható fejbiccentéssel.

- Á. Zorrod mellett. - Odanyúltam, de nem tudtam megtörölni, mert akkor nagyon fájt az arcom.

Visszafordulva, elindultam ismét a patak mederben a házunk felé. A kerítéseket most nehezen tudtam mászni, és a bujkálás is nehezemre esett a bokrok között, mert beszűkült látásom miatt továbbtartott szétnézni. Az ott lakók sem szerették, ha a portájukon mászkálok, ezért mindig óvatosnak kellett lennem.

A kertünkbe érve, bujkálva jutottam el a házunk mögé, mert nem szerettem volna, ha meglát apám. A palánkkerítésen átmászva kijutottam az útra, ahonnét már csak körül-belül száz méterre laktak Balusék.

Nem volt senki az utcán, így simán elértem úti célomat.

Julcsa néni hátul volt a tyúkoknál. Amikor meglátott odaszólt felém.

- Itthon ván ápód? - Kérdezte, mintha érdekelné, miközben egy szakajtóból némi szemet szórt a tyúkoknak, minek hatására, és a kakas hívó szapora és hangos kárálására, az udvar minden szegletéből rohantak elő a tyúkok, csemegézni. Én a kapuban álltam, és vártam Julcsa nénire, hogy alaposabban szemügyre vegyen. A szakajtót betette a spájzablakba, hogy a tyúkok ne férjenek hozzá, mert a mag, csak csemege volt. Az ételt az udvaron levő egyéb növényekből, száraz kenyérből, és más konyhai hulladékból, trágyadombból kellett nekik megszerezni.

Ismét felém nézett.

- Gyere csák ide! Gyere mó! - Kiabálta, miközben rohant felém, öreg, kövér testét, rossz lábain egyensúlyozva. Megfogta kezem, és vonszolt befelé a házba, miközben ezt mormogta.

- Hogy dögőne még mind, áhóny csák ván á vilógon.

- Szórádná lé á keze ámikó ilyet csinól.

- Á rosseb égye még á lelketlen mocskáit. - Leültetett a konyha asztalhoz. Nem kérdezte ki bántott. Tudta.

Ekkor már a megértő törődés hatására, ismét hosszú bőgésbe kezdtem, amit Julcsa néni vigasztalása és simogatása csak fokozott. Ecetes ruhát hozott, és az arcomat, hátamat azzal törölgette nagyon sokáig és óvatosan. Szinte nem is éreztem, hogy hozzám ér. Az ecet viszont annál inkább tudatta velem, a hátamon is lehetnek sebek. Sírásomat elnyomta az ecet átható szaga, és a csípő, fájdalom, amit okozott.

Majdnem ordítottam. Úgy fájt.

Egy pohárban teát tett elém, és egy szelet zsíros kenyeret. A kenyérből nem tudtam enni, mert fájt, ha nagyra tátottam a szám. Hozott egy hálóinget az övéi közül, és azt mondta.

- Védd lé á gátyót. - Egyből tágra nyílt szemem, és kérdőn néztem rá, mert szégyenlős voltam.

- Szégyéllős vágy? Né szégyélősköggyé? Lóttám én mó olyát is...

Mosolyogva, és a múltba rohanó pajzán gondolataival abbahagyta a taglalást.

- Ee fordulok. Ki kő mosnyi á gátyód. - Ölembe dobta a hálóingét, még mindig kicsit mosolyogva.

- Ne. Védd fő. - A konyha, egyben előszoba is volt. Innen nyílt kétfelé a két hálószoba. A kicsiben, egy egyszemélyes, a nagyban egy kétszemélyes ágy volt. Miközben átöltöztem, Jucsa néni bement a nagyszobába, és egy törölközővel verni kezdte, az ott részegen, ruhában alvó férjét, akit történetesen szintén Sándornak hívtak.

- Mi bájod ván Dóci jón?(jón: értsd lány) - A Dóci, Julcsa néni leánykori vezetékneve volt.

- Nem szégyélléd mágád? Itt döglesz részégén, mikó kényérre sincs píz? Tákároggy innen! Égyén el á rooseb odá, áhun eddig ittó! - Folytatta még arcával valószínűtlen gesztikulációkkal kisérve, de ki tud megjegyezni ennyi szitkot.

- Pucillóó. - Szólt vissza határozottan és kimérten az öreg Balus, miközben lassan felült az ágyon. Erre Julcsa néni kezében a törölköző, még jobban pörgött.

- Hággyó mó! - Mondta Sándor bácsi, miközben a sűrűn záporozó csapások elől kimenekült, a tornácra a ház elé. Julcsa néni megigazította az ágyat, és odaszólt felém.

- Feküggy lé. - Utána, tovább folytatta a rendezkedést a szobában.

Sándor bácsi, a tornácon, ruházata igazgatásával volt elfoglalva, mert úgy megcsavarodott rajta, hogy alig tudott mozogni. A mozgáskoordinációjával is baj lehetett, mert a kabátot is félig a nadrágjába gyűrte, de úgy, hogy egy jelentős része a sliccén lógott ki.

A nagy dülöngélős elfoglaltságában, csak később tűnt fel neki, hogy én is ott vagyok.

Tágra nyílt szemekkel bámult egy darabig, míg meg tudott szólalni.

- Sáttyá. - Ismert rám, a rövid vizslatás után, miközben leállt ruházata igazgatásával.

- Ászittem á zöregjón. - Nevette el magát, a vicces helyzeten, ahogy meglátott felesége hálóingében. A szája szélére volt ragadva egy kitudja mikor kialudt cigaretta csikk. Hosszát, szerintem, csak milliméterekben lehetett volna mérni. Ez egy túlélő csikk lehetett, mert már ezzel aludt el, és Julcsa néni törölközős agressziójának is ellenállt.

- Mi létt veled? - Kérdezte elkomolyodva, miután tudatosodott benne a látvány, amit nyújtottam.

- Ki bóntott? - Komolyodott el még jobban az arca. A csikk vidám táncot járt a szája szélén, valahányszor megszólalt. Olyan muris látványt nyújtott, hogy elnevettem volna magam, ha mertem volna nevetni.

Mielőtt válaszolhattam volna, Julcsa néni, tenyerével ismét püfölni kezdte az öreget. Sándor bácsi annyival magasabb volt, hogy az öregasszony csak ágaskodva érte el a tenyerével is, hites ura fejét.

Julcsa néni, miután elég messzire kergette az öreget, megfogta a kezem, és bevonszolt a szobába. Még hallottam, az öreg Balus halkuló zsörtölődését.

- Puucillóó! - Ez volt ugyanis a szava járása. Erről jut eszembe egy másik történet, mikor két Nagykátai rendőr érdeklődött valamit tőle.

Az öreget ekkor is a bor irányította. A beszélgetés végén ennyit mondott egyiküknek.

- Pucillóó. Né embérkéggyé. Á mi ruhónká jórsz. - A rendőr akkorát bevágott neki, hogy egyből elterült az öreg. A másik felém nézett, és én még mindig szaladok.

Julcsa néni lefektetett, és betakart egy dunnával, ami régen lehetett kitéve már szellőzni, mert eléggé áporodott, savanykás szaga volt. Az ecet szag, lassan elnyomott minden mást. Átható szagától, a fejem is megfájdult.

Másnap reggel ébredtem, a rádió, reggeli műsorára. Első pillantásom, Julcsa néni naptól, munkától, családtól megfáradt, ráncos arcára esett.

Kinyitotta szemeit, miben egy gyönyörű fiatal nő szelíd tekintete volt.

Elmosolyodott, megsimogatta finoman fejemet. Becsukta szemeit, és még szundikálni próbált kicsit. Én, csak néztem tovább, a ráncokat, és a minden ránc mögül kikandikáló gyötrelmet, melyek eltakarják ezt, a valaha volt gyönyörű arcot.

- Mit néző? - kérdezte szemeit hirtelen tágra nyitva Julcsa néni, kissé elmosolyodva.

- Julcsá nééni? - Szóltam halkan, a mellettem fekvő öregasszonyhoz.

- No. Mongyád.

- Mongyád mó! - Nyomta meg hangját türelmetlenül.

- Mi vóná há örökbe fogánná? - Kérdeztem bizonytalan hangon tőle.

- Nem is engellek többet ázok közé á mocskok közé. - Válaszolt gondolkodás nélkül, kedvemre.

- Oszt? Á mágá gyeréke lészék? - Kérdeztem, örömömet nem véka alá rejtve.

- Á hhóót. Mé? Most nem vágy áz? - Kérdezett vissza határozottan, miközben megfogta kezem.

Közelebb húzódtam, és a hajamat arcához érintve behunytam szemem.

Kezével kicsit, még magához húzott, az érintés és közelség gyógyító erejével segítve rajtam.

Megint átaludtam egy napot.

- Keejjé főfele! - Ébresztett újdonsült anyám álmomból határozottan.

- Mijen náp ván? - Érdeklődtem kíváncsian.

- Kedd!

- Kejjé fő! Nincs món sémmi bájod! Eriggy vízé, mer áddig nem észő!

Felkeltem az ágyból, és Julcsa néni kisebbik fia, Gyuri, hatalmas röhögésbe tört ki, miután meglátott. Nem volt testvérem ugyan, de a düh, amit iránta éreztem, legalább olyan erős volt, mit legkisebb bátyám iránt szoktam érezni, ha felbosszant valamivel. A klott gatyám ott volt kiterítve, kimosva, a dunyha végében. Hátátfordítottam a konyhában levőknek, és felvettem saját ruhámat. A konyhában kezembe fogtam a vizes vödröt, és indultam a kútra.

Gyuri még nevetve utánam szólt.

- Mi ván? Mérges vágy öregásszon? - Jó ízűen nevetgélt, hálóinges látványom emlékén. Én bosszúsan tovább mentem dühös gondolataimat magamba fojtva.

A hasam, annyira beesett, hogy meg is tapogattam hátamat, megvan e még. Sietősre vettem a dolgot, mert Julcsa néni paprikás krumplit csinált reggelire, és az illata, ami az orromban kerengett, tőlem függetlenül is szaporázta léteimet.

Egy nagy tányér, jó zsíros krumpli, és egy hatalmas szelet kenyér után, alig bírtam megmozdulni.

- Mozsgyóó még, mer olyán retkés vágy mint á cigónyok disznájá. Ha tetszett, ha nem, muszáj volt megmosdani, mert Julcsa nénivel, nem volt ajánlatos ujjat húzni. Két napja rángatott be az ágyba, és még mindig éreztem a karomon egy enyhe fájdalmat, ahol megfogott. Erős, munkában edzett, kezei voltak. A mosdó lavór egy hokedlin volt, az egyik ruhásszekrény mellett, és egy törött, picike, borotválkozó tükör.

Megpillantottam az arcomat, és a duzzanatoknak már hűlt helye volt, csak az államon volt egy szinte észrevehetetlen duzzanat.

Azon a héten, náluk aludtam, de azért napközben csak benézegettem néha a Kata sarkára is. Hétvégén, már hazacsorogtam, és folytatódott minden ott ahol abba maradt.

Tyúklopás Elég nagy kertünk volt, és a Blahúzék (egyetlen, kerítéssel elválasztott szomszédunk) tyúkjai néha átrepültek, vagy egy résen átbújtak kertünkbe. Pittyával egy eldugottabb részre tereltük, és úgy fogtuk el őket. Ha nem volt rés a kerítésen, akkor készítettünk. A tyúkokat mindig barátom vitte eladni. Az anyukája ugyanis néha küldött egyet-egyet az egyik kofának a sajátjukból. A kofa rendszeresen járt Pestre árulni, és így mindig átvette tőle. Az általunk ellopott tyúkokat is ehhez a kofához hordta. Néha keresték a tyúkokat, de mi a rókára fogtuk a dolgot, mert időnként lemerészkedett egészen a kertünkig. Ő is a dugella medrét használta közlekedésre,mint én. Amikor Kakaó (a rendőr) egyszer kifigyelt bennünket, és meghallottuk hangját, már nem volt mit tenni.

- Ott vánnák á rókók. - Mondta Annusnéninek, a tyúkok tulajdonosának a rendőr.

- Lélőjjem őket? - Kérdezte az öregasszonyt, miközben egy leventepuskát szorongatott, ránk célozva.

- Csák visszá ákártuk dobni. - Mondta Pittya ijedten, a helyzetet mentendő.

- Visszá óm á zányótokát! - Förmedt ránk, a körzeti rendőr.

- Gyerték csák velem. - Kimentünk az útra, és a rendőr is odaért, mert előtte ö, a szomszédban volt.

Együtt mentünk az őrszobáig, mi ketten elől, kakaó meg a gumibotjával játszva mögöttünk. ahol megkezdődött a kihallgatás.

Pittyával kezdte, nekem addig kint kellett várakoznom az őrszoba előtt. Nem sokáig vallatta, és utána én következtem.

Ki kiáltott az irodából Kakaó, hogy halljam.

- Gyere csák bé. - Bementem, és láttam, hogy Pittya szipog. Most jobban megijedtem én is, mert nem tudtam mit tett vele Kakaó.

- Ójj csák á fál mellé! - Utasított határozottan a rendőr.

- Hogy híjjók á kátágyerékét? - Kérdezte Pittya felé fordulva.

- Molká, Molká Sányi. - Válaszolt barátom, nem túl meggyőzően.

- Hogy hínák? - kérdezte ismét Kakaó, de már felém fordulva.

Szerintem tudta a nevem, csak játszadozott kicsit velünk. Egyébként szomszédunk volt, csak a Dugella választotta el egymástól a két portát.

- Szmolká Sóndor. - A legérthetőbb módon kifejezve magam, válaszoltam. Akkoriban még én is ilyen tájszólással beszéltem.

- Milyen név ez?

- Bécsületés embérnek nem ánnák ilyen nevet. - Tűnődött hangosan a rendőr.

Felállt az íróasztal mögül, leakasztotta gumibotját az oldaláról, és felalá járkált előttünk a szűk irodában, miközben fenyegetőn a tenyerét paskolta a gumibottal. Kis hatásszünet után ismét kérdezett.

- Hóny tyúkot loptátok el? - Halkan kérdezte. Ebbe a halk kérdésbe a világ összes fenyegetése is be volt csomagolva, amitől még jobban féltünk. Sokáig nem szóltunk semmit, amitől a rendőr még jobban felmérgesedett, és miközben mindenféle bűnöző csavargóknak nevezett minket,(ebben volt is némi igazság) börtönnel fenyegetett, ahonnan soha nem jövünk ki. Gumibotja rendületlenül ropta közben kezében a táncot.

Nagy sokára megadtam magam.

- Kettőt. - Válaszoltam halk szipogással. Az igazság az, hogy nem is számoltuk.

- Kettőt?

- Mer csák kettőig tucc szómóni! - Nyomta meg hangját.

- Mer há jórnó iskolóbá, ákkó négyvenig is tunnó! - Emelte hangját még jobban felém Kakaó.

- Té tucc szómóni tovóbb is?! - Fordult Pittya felé fenyegetően.

Barátom úgy megijedt, hogy kicsit összegörnyedt fejét kezeivel védve, mert azt hitte Kakaó lesújt, a kezében ficánkoló gumibottal.

- Most fész ugyé? - Elégedett meg a hatással Kakaó.

- Mi?! - Kiáltott rá ismét hirtelen.

- Vóót vágy húsz. - Bizonytalan, sírásba csukló hangjával, inkább könyörgött mintsem válaszolt Pittya.

- Nem tom, mer nem szómótám. - Válaszolt ismét kérés nélkül is.

- Négyven dáráb!

- Ennyi tyúkjá hijónzik Ánnusnéninek!

- Eztet mindet tik loptótok el!

- Májd ádok én nékték tyúkot. - Fenyegetett a gumibottal hadonászva a körzeti rendőr.

- Tákároggyátok házá! - Kiáltott ránk félelmetes ábrázatot vágva. Mi féltünk tőle, de az-az igazság, hogy sohasem bántott bennünket, kivéve a pajeszcsavargatást, de az akkoriban nem volt bántás.

- Há méglótlák váláhun, ott helybe verlek ágyon bennetéket!

- Mocskos csávárgók! - Mindkettőnket megragadott, és az ajtó felé penderített. Elkezdte rugdosni hátsónkat, mire az ajtó is gyorsabban nyílt, és mi is futva távoztunk eme szörnyű helyről.

Pittyát eltiltották egy időre tőlem eredménytelenül, és rendesen járt iskolába is. Nagyon megverték otthon, mert az arca, még két hét után is varas volt. Akkoriban anyukám nem sokat foglalkozott velem, apám is csak kéthetente járt haza Budapestről, ilyenkor, ha megfogott, úgyis elvert, ha csináltam valamit, ha nem. Csak egy-két napot volt otthon, de azt mindig megemlegettük. Sokszor az öregtemetőben hallottam, hogy megérkezett, mert ahogy anyámat verte, egészen odáig hallatszott jajveszékelése. Ilyenkor általában, valamelyik szomszédnál aludtam, amíg apám visszament Pestre dolgozni. Legtöbbször az öreg Baluséknál aludtam, bár ott sem volt felhőtlen mindig az élet.

Szüleinket beidézték a Járásbíróságra Nagykátára, és megtéríttették velük, a barátommal okozott kárt. Mivel apámnak haza kellet jönnie a bíróságra, ezért aznap kicsit nagyobb verést kaptam, mint a szokásos.

Természetesen, mivel anyám volt a hibás, így az ő vére is festette otthon, a nem mindig makulátlan tisztaságú szoba padlóját. Apám, miután megnyugodott, megitta a maradék bort, és aludt még kicsit, munkába indulás előtt.

Sem anyám, sem én, sem pedig bátyám, nem mertünk pisszenni sem.

Nehogy véletlenül felbosszantsuk apámat, és kihívjuk általa a sors, már oly nagyon ismert haragját. Másnap anyukám, és én is, ruhát cseréltünk, és próbáltuk arcunkat olyan állapotba hozni, hogy a szomszédok ne kérdezgessenek sokat. Mindenki ment a dolgára.

Anyám bort keresett, én az öregtemetőbe mentem, bátyám meg valahová.

Dzsoni Időnként vásárt tartottak a fölvégen, ahol a vásártér volt. Rossz gyerek lévén, ilyenkor mindaddig bóklásztam az árusító asztalok körül, míg valamilyen zsákmányt szereztem. Egyszer ugyan már elkaptak, nem is szívesen emlékszem rá, de mégis mindig próbálkoztam csenni valamit a kavargó tömeg takarásából.

A cirkuszosok is ekkorra időzítették előadásaikat, mert ilyenkor több ember ment be, abba az óriási sátorba, ahol a nézőtér, és a porond is volt. Miután loptam egy bicskát az egyik árustól, sietve a cirkuszosok felé vettem az irányt. Az árusok, ha láttak, ha nem, már nem volt ildomos visszamennem, mert a károsult akkor is átkutatta ruháimat, ha éppen nem is csentem semmit. Nem mertek hosszabban üldözőbe venni, mert rajtam kívül is voltak elegen, akik a potyát nézték.

A cirkuszos sátor előtt vendégcsalogatónak, mutatványos kutyákkal invitálták közelebb magukhoz a vásári tömeget a művészek. Kéthárom kutya szaladgált egy bohócnak beöltözött ember lábai között.

Néha csodálatra méltó ügyességgel ugrálták át egymást, az arra járó bámészkodók nagy örömére. Az egyik ilyen ügyes kutyamamának volt három kölyke, melyek vidáman szívták magukba fajtársaik régóta begyakorolt mozdulatait. Engem is lenyűgöztek a kutyák, de leginkább a kutyakölykök ügyetlen próbálkozásai tetszettek, ahogy utánozni próbálták felnőtt társainak mutatványait. Simogattam a kicsiket, és nem tudtam betelni aranyos pofájukkal.

Már jó ideje szórakoztam velük, miközben szünetet is tartottak, váratva engem a következő csodás élményre. Legalább fél nap telt el,

mikor az egyik kiskutya a hatalmas cirkuszi sátor mögé bóklászott. A mutatványoson kívül nem volt senki a cirkuszosok közül a közelben, így felajánlottam neki a segítségemet, hogy visszahozom. Ő bele egyezett és én vígan vetettem magam az elkóborolt ifjonc nyomába.

Egészen az óriási sátor túloldaláig kellett üldöznöm, mire megfogtam. Ölembe véve becézgettem, simogattam, oktattam dorgálóan, hogy nem szabad elcsavarogni.

Hirtelen jött gondolat, és már futottam is vele a focipályán át egészen a Kalapos hegy legtetejére. Zihálva bújtam meg az egyik bokor aljában, ölemben a kiskutyával. Figyeltem követnek e. Valaki a távolból felém mutatott, és ketten is futva indultak irányomba. Kúszva indultam tovább, mígnem a „hegy” (valójában, egy méretes domb) takarásában ismét felállhattam, és a jól ismert terepen, végleg eltűntem üldözőim elől. Az öreg temető biztonságos védelmében találtam nyugalmat legújabb társammal. Élveztem közelségének minden pillanatát. Nem tudtam betelni bársonyos szőre simogatásával, arcommal érintettem újra meg újra, puha meleg bundáját. Gyönyörű tekintetét bámultam órákon át, miközben azon járt az eszem, vajon keresik-e még.

Estefelé, mikor már úgy gondoltam alább hagyott a keresés, hazamentem, hogy valamilyen élelmet,és vizesedényt szerezzek neki.

Dzsonit, mert így neveztem el, a bungalómba benyúló egyik sír, törött betonfedelén keresztül biztonságba helyeztem a fedél alá, hogy ne tudjon elkóborolni, amíg oda vagyok.

Haza érve, anyukám egyből azzal fogadott, hogy valamilyen kutyát kerestek a cirkuszosok és, hogy én loptam el tőlük.

- Té vótó? – kérdezett, miközben szúrós tekintete vizslatta arcom kifejezéseit, nem árulkodik e valamilyen hazugságról.

Gyakorlott hazudozó lévén, könnyen meg tudtam téveszteni anyukámat, így ő, hamar visszatért a mosáshoz, amit miattam hagyott félbe.

- Oszt milyen kutyót keresnek? – Oldottam tovább a hangulatot kérdésemmel.

- Ászontók lótták, hogy ott vótó, oszt té hoztád el á csépp kutyót.

- Ott vótám, de én nem hoztám el sémmilyen kutyót. – Válaszoltam a lehető legtermészetesebben.

- Máj hónáp mégmondod nékik, mer régge gyünnek. – Tett pontot a beszélgetésünk végére anyukám nyögdécselve, a teknőben levő ruhák nyomkodása közben. Még álltam ott egy darabig, a ruhák szörcsögését hallgatva, mígnem zavaros gondolataimból ismét szóra nyílt szám.

- Mégyék á nyórikonyhóbá énni.

- Szálonná ván csák még zsír. – Sorolta anyukám a választékot.

Mivel este zárni szokta édesanyám a gangról nyíló helyiségeket, ezért az élelmet most kellett beszereznem, mert a kulcsokat nem tudtam volna észrevétlenül megszerezni. Levágtam egy darab szalonnát, és újságpapírba csomagolva a nadrágom zsebébe csúsztattam. Enni kezdtem, és mivel anyukám befejezte a mosást, ő is csatlakozott. Jól esett a finom szalonna vöröshagymával.

- Eriggy mozsdáni, oszt feküggy. – Vetett véget a napnak számomra édes.

Lefeküdtem, és vártam, hogy anyukám is így tegyen. Hosszú várakozás után ő is eltette magát másnapra. Mikor már úgy gondoltam, hogy alszik, csendben öltözni kezdtem. Felvettem a nadrágot, és az inget is, mikor felgyulladt anyukám szobájában a villany. Azonnal a dunna alá bújtam, és úgy tettem mintha aludnék.

Anyukám kiment WC-re, vagy vizet inni a konyhába. Mikor ismét lefeküdt, hosszú várakozás következett, mert vártam, hogy elaludjon.

Ismét előbújtam a dunna alól, és a szobaajtót hangtalanul nyitva osontam kifelé.

- Hová mész? – Hallottam anyukám csöppet sem álmos hangját.

- Vécére. – válaszoltam, miközben eltűntem a bejárati ajtón kívül.

Szalonnával a zsebemben, és egy, az udvaron régóta hányódó alumínium edénnyel a kezemben indultam új barátomhoz. Víg Pistáék

háza előtt vitt az utam, vigyáznom kellett, nehogy meglásson és a dugellából merített víz sem lötyögjön ki. Errefelé sokkal rövidebb volt az út, ezért választottam ezt az irányt. A teljesen kihalt utcán senkivel sem találkoztam. A vakon is ismert ösvényeken közelítettem meg bungimat, bár nem volt olyan sötét, hogy ne lássak semmit. A bungimba érve, azonnal leemeltem a sír törött részét, mert gyanús volt a csend. Dzsoni bársonyos bundája érintette kezemet jelezve, nincs semmi baj.

- Ha mégölnek sé állák visszá. – Mondtam a kiskutyámnak.

Gyertyát gyújtottam, és gyönyörködtem szerzett barátom farkcsóváló hízelgésében.

Elővettem a szalonnát, és bicskámmal apró darabokat vágva etettem.

Nem rágódott sokat rajta, úgy ahogy volt nyelte a szalonna darabokat.

Elétoltam a vizes edényt és a sósszalonnára, szinte az egészet kiitta.

Oldalt fekve elhelyezkedtem, és Dzsonit magamhoz húzva álmodoztam jövőnkről, miközben kiskutyám elaludt, aprócska testével szorosan hozzám bújva. Vigyázva, nehogy felébresszem, én is álomba estem, gondolataim, vágyaim, és eme kis élőlény társaságában.

Hajnalban, Dzsoni hangos csaholására ébredtem. A partifecskéket ugatta, akik reggeli köreiket végtelenítették az agyigácsó felett.

Hangoskodásuk és cikázó akrobatikus mozgásuk a levegőben, keltette fel kiskutyám éberségét. Igazi hősként őrködött, bár a fel-felröppenő szöcskék még néha kicsit megijesztették. Ilyenkor gyorsan felém futott védelmet keresve a közelemben. Boldogságom mérhetetlen volt, mert minden perc örömet okozott nekem, amit ennek az ártatlan teremtménynek társaságában töltöttem. Hoztam neki vizet a Dugelláról. Ha otthagytam valamiért, mindig a sírkő alá rejtettem, nehogy elkóboroljon. Délután hazamentem, mert amióta anyukám nem ivott, valamiért minden nap látni akart, és a borzasztó az volt a dologban, hogy azt is tudni akarta merre jártam. Útközben kitaláltam egy történetet, amit majd el fogok mondani neki, ha kérdezi.

- Hun vótó? – Szegezte nekem egyből a kérdést anyukám.

- Á Tópión.

- Minek?

- Hálószni. De nem fogtám éggyet sé, mer válámijé bújnák á hálák. – Folyt belőlem a begyakorolt válasz.

- Gyere csák. – Invitált a belső szobába anyukám, ahol aludni szoktam.

Fel volt hajtva a dunna, és egy óriási zsírfolt éktelenkedett rajta. De még a lepedőn is. Egy a tarkómra mért tenyeres után, folytatta a kérdezősködést.

- Mi jez? – Ekkor ránéztem nadrágomra, és ott is ott volt egy hatalmas zsírfolt.

- Á szálonná ámit á zsebembe téttem. Kifolyt.

- Milyen szálonná? Minek tétted á zsebédbe.

- Hót á háláknák, mer mostánóbá nem lótom őket, oszt mondom erre hóthá gyünnek.

- Oszt ruhóstú döglesz á zógybá? – Kérdezte anyukám, jó néhány fejemre mért tenyeres közben.

Próbáltam erőltetni a sírást, de nem nagyon ment. Anyukám akármilyen erővel ütött, a fájdalom soha nem érte el azt a szintet, hogy sírni kezdjek. Most is csak az ő kedvéért erőltettem volna, mert a verés által inkább ő szenvedett, mintsem én. Sűrű szitkozódások közepette emlegette, hogy milyen nehéz a dunnából kivenni a foltot, mert nem elég az összes tollat kiszedni belőle, de még az elzsírosodott tollakat is ki kell dobni. Pityeregve húzta le a lepedőt, és tehetetlenül állt egy ideig az ágy előtt, a megoldáson gondolkodva.

Kimentem a konyhába, és tisztálkodni kezdtem, mert már elég koszos voltam. Anyukám krumplistésztát melegített, és enni kezdtünk.

Mintha mi sem történt volna, megemlítette, hogy megint itt voltak a kutyások, de ő elzavarta őket.

- Bisztos, hogy nem té vótó?

- Mó montám, hogy nem. – Válaszoltam a világ legtermészetesebb módján.

- Á zéggyikhö hozzóvógtám á törött köcsögöt. Ázt kiábótá, hogy éggy nágyon drógá kutyót loptó el. Mi léhet éggy kutyóbá drógá, e nem tudom képzeni? – Választ nem várva merült gondolataiba, és a finom krumplistészta ízének élvezetébe anyukám.

- Ászontók főjeléntenek. Hót jeléncsenek. Ásziszik mégilyedék?

Montám nékik ádok én kiskutyót, ámennyi kő. Á Bláhúzéknák is most ellétt. Nyócát is. Örültem, hogy anyukám ennyire hisz nekem, de életemben most először azon is elgondolkodtam, szabad e ennyit hazudnom neki. Most először gondolkodtam el azon is, mennyit dolgozik. Az óriási kert, amely házunk előtt hasalt, gyönyörűen meg volt művelve. Valamilyen szövetkezetnek volt bedolgozója, akiknek hímzéseket készített előre rajzolt szövetekre. Rendszeresen járt napszámba a szőlőkbe, miközben sajátunkat is művelte. Ha szezonja volt, járt kukoricát törni, krumplit ásni, komlót szedni, a hagymaüzembe hagymát pucolni. Akkor még nem is fogtam fel, hogy ez mennyi nehéz munka.

Nem volt mit tenni, titokban kellett tartanom a kiskutyám létezését.

Legalábbis egy ideig.

Helyet kellett keresnem neki, mert a sírba zárva nem maradhatott sokáig.

Gondolataim, szinte állandóan a kutya körül jártak. Minden percben az járt eszemben, hogyan tudnám jobbá tenni az életét. Egy alkalommal, amikor anyukám nem volt a közelben, csentem neki a krumplistésztából, melyet elrejtettem a vécé mögött, egy rossz lábassal letakarva. Mikor már biztos volt, hogy nem vette észre anyukám az étel eltűnését, indultam legjobb barátomhoz.

- Mégyék Pittyóékho. – Vetettem oda félvállról anyukámnak.

- Oszt mikó gyüssz?

- Nemsokó. – válaszoltam édesanyámnak.

Kirohantam a kapun, és a házat megkerülve, átvágtam magam a deszkakerítésen, az ételt magamhoz venni. Egy pillanat múlva, már ismét a poros utat róttam.

Már az Agyigácsóból hallottam kiskutyám könyörgő szűkölését.

Aggódva futottam az öreg temető bejárata felé és bungimba érve, lihegve szabadítottam ki fogságából Dzsonit. A kiskutya úgy vágta ki magát a sötét lyukból, mint akit kergetnek. Percekig szaladgált, ugrált körülöttem picike farkát ide-oda csóválva a boldogságtól. Már úgy gondolom, inkább a kiszabadulásának örült annyira, mintsem személyemnek. Szaladgálás közben falt egyet-egyet az ételből és közben nyalogatta kezem, hízelgett nagy örömömre. Ismét vele aludtam el.

Panaszos ugatására ébredtem, valamikor az éjszaka közepén.

Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy leesett az Agyigácsóba. A csúszdához rohantam, és leérve örömmel fogtam kezembe a sértetlen kiskutyát. A bűntudattól elgyengülten simogattam, és fogadkoztam, hogy ezen túl jobban vigyázok rá. Lefeküdtünk megint, de már nem tudtam elaludni. Kiskutyám jóízűen aludt az ölemben és az éjszakai hideget kivéve, semmi sem zavarta nyugalmunkat. A reggeli első napsütést, már ismét a partifecskék kergetésének szenteltük, akik szinte méterekre megközelítettek bennünket, suhogó szárnyaikkal incselkedve velünk. Dzsoni nem adta fel, kitartóan üldözte őket, néha veszélyesen megközelítve a mély szakadékot, mely az Agyigácsót választotta el az öreg temetőtől.

Az jutott eszembe, elviszem ideiglenesen Pittyáékhoz. Visszatettem Dzsonit a sírkő alá, és már indultam is barátomhoz, szervezni Dzoni nyugalmát. Korán volt még. Senki nem járt az utcákon. Barátomékhoz érve sem találtam senkit ébren. Gondoltam haza megyek, és várok egy kicsit. Anyukám is aludt még, így halkan bementem a belső szobába, és jobb híján lefeküdtem. Tíz óra körül ébresztett anyukám.

- Mó megint retkésen fekütté lé? – Rántotta le rólam a paplant.

A hideg szoba levegője, és anyukám csattogó tenyere testemen, azonnal öltözködésre sarkallt.

- Eriggy vízé, oszt mosgyó még! – Hangzott az ellentmondást nemtűrő parancs.

Álmosan, két zománcozott vizeskannával indultam vízért. Bajúszéknál sokan vártak a lassan csorgó artézi kút vizére, így a nagykúthoz mentem, ami a falu közepén volt, pontosan ott ahol a Nagykátai út kezdődik. A nagykút négy öntött oroszlán, vagy valamilyen más állatfej köpőjéből, (nem emlékszem pontosan) már csak egyen folyt ki víz, mert a forrás kezdett elapadni. A többit ledugózták. Jó félóra kellett mire a két vizeskanna háromnegyedéig megtelt. Nem engedtem tele őket, mert a több száz méteres úton, így is le kellett tennem őket néhányszor. Hazaérve megmosdottam, és mivel anyukám a kertben dolgozott, már mentem is Pittyáékhoz. Csak Böske néni, Pittya anyukája volt otthon.

- Pityu hun ván? - Kérdezte tőlem, amint meglátott.

- Nem tom. – Válaszoltam alig hallható dünnyögéssel.

- Hozzótok kűttem sóé. Món megint csávárog áz á k_vá külyök. Mit ákársz? – Kérdezte sietősen Pittya anyukája.

- Böske néni. – Kezdtem körülményesen mondókámat.

- No milyá. – Türelmetlenkedett a sovány, és a betegségtől megfáradt asszony.

- Ide hozhátom á kis kutyómát? Csák égy kicsit. Étetém is.

- Minek? Mé nem viszéd házá? – Kérdezett vissza.

- Mer ányu nem engedi.

- Hozzád, de még kötöd. – Mondta ki a varázsszót Böskenéni, nagy örömömre.

Már indultam is társamért, mert tudtam, hogy nem érzi ott jól magát.

A hátsó udvaron, az egyik leszakadt ajtójú, használaton kívüli ól mellé kötöttem, ahol a tyúkok, és libák társaságában igen hamar feltalálta magát, és otthonosan mozgott.

Gyorsan teltek a napok. Sokat jártunk a szépen fejlődő vöröses bundájú kiskutyámmal csavarogni. Pittyáék családja is megszerette, és

már nem volt pillanat, hogy ne játszott volna valamelyikük vele.

Engem nagyon irritált, hogy Dzsoni őket is ugyanúgy szereti mint engem. Sürgősen tennem kellett valamit, mert Sangyi, aki már akkor felnőtt volt, nagyon magához édesgette. Ez már több volt, attól amit el tudtam viselni. Hazarohantam, és kérleltem anyukámat, hadd hozzak haza egy kiskutyát. Anyukám ellenezte a dolgot, és csak egy hét könyörgés után volt hajlandó belemenni a dologba. Már szinte teljesen elveszítettem kutyám fölött az ellenőrzést, mert Sangyi már be sem engedett portájukra. Éjszaka kellett hazalopnom a kiskutyát. Másnap meg is jelent nálunk Sangyi a kutyáért, de én egy karóval a kezemben fenyegettem, amit ő mosolyogva hárított. Anyukám is látta az esetet, és kérdőre vonta a betolakodót.

- Hová viszéd ázt á kutyót?

- Hót házá. Mer á zényim. – Hazudott Sangyi.

Anyukám visszament a házba. Hiába könyörögtem neki, hiába erősködtem, hogy az enyém a kutya, nem törődött vele.

Kétségbeesésemben, Sangyi után futottam, és megpróbáltam visszaszerezni barátomat. Sangyi egy visszakézből adott pofonnal jelezte felém, elege van a dologból.

Antal bácsi, Sangyi apukája, éppen akkor jött a busztól, haza a munkából, és látta az esetet.

- Mé bóntott á gyerék? - Kérdezte tölem, mellém érve.

Kisírt arccal magyaráztam neki Dzsoni történetét.

- Nem házucc? Mer úgyis mégtudom há házuttó. Trom?

Azzal továbbment, megszokott bőr aktatáskáját minden lépésnél jellegzetesen lóbálva.

Kétségbeesésem hazavitt, és a kertünk végében ásott, és lakályosan berendezett, általam készített fedéllel ellátott gödörbe vonultam, magányomtól vigaszt lelni. Néha sírtam egy kicsit, de a bosszú szörnyű gondolatai rendre elnyomták kétségbeesésemet. Már majdnem elaludtam, mikor mintha kiskutyám hangját hallottam volna.

Felrohantam a gödörből, és fülelni kezdtem. Kis idő múlva ismét hallottam a kutya hangját, de nem Pittyáéktól, hanem a mi udvarunkról. Rohanva igyekeztem meglátni a csodát. Ott volt megkötve, ahová én kötöttem, mielőtt Sangyi elvitte. Örömömben össze-vissza csókolgattam hálás kiskutyámat. Puszilgattuk egymást örömünkben, simogattam megnyugodva, mivel elhárult minden akadály, és az enyém, csakis az enyém lett.

- Oszt mit ácc néki énni? – Rántott vissza anyukám az eufóriából éreztetve, hogy nekünk sem jut elég.

- Májd vádószunk. – Volt készen az egyértelmű válasz.

- Mégnézém én ázt. – Fordult vissza anyukám tennivalóihoz.

Eleinte, tudtam neki csenni bentről ennivalót, és néha még anyukám is adott neki. Az összes verebet összefogtam neki Blahúzék ereszének aljából éjszakánként, mígnem teljesen elfogytak. Az étvágya kielégíthetetlen volt, de fejlődött is gyönyörűen. Nem volt nagytestű, fajtáját nézve valamilyen terrier lehetett.

Elvittem magammal halászni. Szeretett a vízben pancsolni, de halat nem tudott fogni. Amit én fogtam, abból is csak ímmel-ámmal evett.

Szeretett ő is csavarogni, néha teljesen eltűnt a láthatáron ahol a Tápió bekúszik a végtelenben eltűnő rét alá. Mikor eszébe jutottam, rohanva jött elő kalandjait „mesélni” miközben majd feldöntött a lendülettől, hogy jól összenyalogathasson. Minden nap együtt mentünk valahová.

Sokszor alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, mert a kalandok foglalkoztattak örökké, amik Dzsonival vártak. Ha sikerült megfognom egy tyúkot valahol, ő azt is megette egyszerre. A tollakkal voltam mindig bajban, mert pucolás után, amit mindig a kertünk végében levő földbeásott bungalóban végeztem, alaposan el kellett tüntetnem, nehogy meglássák. Az egyik csavargásunk alkalmával, a falu végén a kistemetőnél, közvetlenül a z út mellett, volt egy vasajtós kripta. Valahová a partoldalba nyúlt be. Dzsoni észrevett egy üregi nyulat, és kergetni kezdte. A nyúl befutott az üregébe, közvetlenül a kripta mellett. Dzsoni, mint akit megszállt az ördög, kaparta tágította az üreget, hogy a finom falat közelébe jusson. Én is segítettem neki Sziszifuszi munkájában. Vinnyogva, fájdalmas panaszkodással rohant

el az üregtől, de ebben a pillanatban én is felordítottam a fájdalomtól, mert a nyúl a kezembe harapott. Alig tudtam lerázni kezemről a félelmetes, és agresszív nyulat, mely egy szempillantás alatt eltűnt a sírok között. Számomra örökre megdőlt a „gyáva nyúl” kifejezés.

Vérző kézzel, és vérző orral vettük haza az irányt, tanulva a történtekből. Leesett a hó, de csavargásainkat ez nem korlátozta. A Dugella forrásvidékén a Gombos tanya alatt bóklásztunk, ahol rengeteg volt a fogoly és a fácán. A kistemetőben kidobott koszorú kör alakú drótvázából készítettem csapdát részükre. Rafiákból készült hurkokkal akasztgattam körbe a drótvázat. Letettem a hóra, és a közepére kukoricát, és búzát szórtam. Felmentünk a dombtetőre, és vártunk. Szinte mindig eredményes volt a vadászat. Volt olyan, hogy két fogoly is a hurokban rekedt, Dzsoni nagy örömére. Fácánt is sikerült fogni, de sietni kellett, mert ha sokáig hagytam vergődni, elszakíthatta a rafiát, és akkor ugrott a zsákmány. Később 100-as damilból is készítettem hurkot, az már jobban tartott. A madarak ahogy meglátták a szemet a csapdában, leszálltak kicsit távolabb, és a magokhoz közelítve a hurokba szorult a nyakuk. Innen már csak én „szabadíthattam” ki őket.

Az egyik fácánfogásomat elvette a Gombos tanyáról engem kifigyelő valamelyik pásztor. Abba is hagytam az ezen a területen történő vadászataimat. Saját kertünkben viszont egy fakeretre erősített csirke hálós csapdával igen eredményesen ki tudtam egészíteni Dzsoni étrendjét. Ez kényelmes is volt, mert bentről a fűtött lakásból figyelhettem a vadgalambokat, amint azok betotyognak a csapda alá.

Egy rántás a madzagon, és a csapda legtöbbször elkapta a galambokat.

Ha többet sikerült fognom, anyukám levest vagy pörköltet készített belőle.

Immár Dzsoni hozzám tartozott minta Tápió, vagy az öreg temető. Bár már nem mindig vittem magammal dolgaimra, azért mindennapos volt kapcsolatunk. Egyszer, egy puska dörrenésére lettem figyelmes kertünkből, melyet kutyám visítása követett. Eszeveszett rohanásba kezdtem, és a körzeti rendőr (Kakaó) ismét lőtt. Dzsoni megint panaszos nyüszítésbe kezdett, mire oda értem. A levente puska ismét dörrent, mire rávetettem magam kiskutyámra, hogy testemmel védjem a rendőr lövöldözésétől.

- Jó ván. Á hármádik mó tálót. – Mondta anyukámnak a rendőr, miközben fegyverét vállára akasztotta, és elindult haza felé. Én kutyámat ölelgettem, és síró szemekkel bámultam anyukámra kimondatlanul is azt kérdezve, miért?

Anyukám csak annyit mondott.

- Mégmontám, hogy nem étetém á kutyót. Óssád el á kerbe.

Még vagy két órahosszáig gyászoltam pityeregve, azután elkészítettem a sírt a kertünk végében, még keresztet is állítottam neki.

Anyukámmal a kapcsolatom ettől kezdve kimért lett. Bár azért beszélgettünk egymással, de soha nem volt többé olyan idilli, mint régebben.

Dzsoninak talán szebb jövője lett volna a cirkuszban, talán tovább is élt volna, de most negyven év után is, nem hiszem, hogy emlékezne valaki is rá.

Lali kocsmája A pékség mögött volt közvetlenül Lali kocsmája. Amíg várakoztam a kenyérre, sokszor odamentem nézelődni. A kuglizók, vagy a kapatos emberek mindig nyújtottak valami érdekes látnivalót. A kocsmában, általában hétvégeken zajlott leginkább az élet, mert akik Pestre jártak dolgozni, csak ilyenkor értek rá kicsit. Ekkor, szinte mindig tömve volt. Hétköznap, csak a helyben dolgozók jártak a kocsmába, és ilyenkor unalmas is volt, mert nem történt szinte semmi. Én is bemehettem, de szeszes italt nem fogyaszthatott kiskorú. Lali, a kocsmáros mindig szigorúan őrködött. Erőteljes, mindig józan kocsmáros volt. Afféle erkölcscsősz. Egy biztos, szinte mindig elejét tudta venni a verekedéseknek, és nem az erejéért, hanem józan emberégéért tisztelték a falusiak. Volt egy kuglipálya, hátul az udvarban. Sokat jártam oda, kugli bábúkat állítgatni. Pénzt is tudtam keresni vele, mert általában pénzre játszottak a szórakozó emberek, és a nyereségből mindig kapott az állító is. Az egyik nyertes, nem csak pénzt adott, hanem a sörből is innom kellett. Lali, a kocsmáros meglátta, és már jött is intézkedni. Oda jött hozzánk, és halk nyugalommal szólt az engem kínáló, józannak egy csöppet sem mondható felnőttnek.

- Món mégmontám, hogy né kínójjó gyerékét.

- Oszt? Nékéd miközöd ván hozzó? – Kérdezett vissza amaz.

Lali a kocsmáros, nem beszélt többet. Megfogta az illető ruháját, és úgy kipenderítette a kocsmaudvar bejárati kapuján, hogy az, hasalva ért földet. Utána szólt, hogy mindenki hallja.

- Égy hónápig ide né gyere! – Velem, nem is foglalkozott.

Felvette a füves udvarról az elgurult söröskorsót, és visszament végezni a dolgát. Lali a kocsmáros, egy bizonyos erkölcsi normát közvetített, a kocsmai falusiak felé. Beszélgetett, dorgált, fenyegetett, dicsért. Az akkori Tápióbicske, szerintem, egyik legmeghatározóbb eleme volt, ha nem is a legnagyobb hatalmú. Hosszú időn át, nevelte, segítette, a falusiak életét, a maga módján. Ténykedésének, szerintem

a falu történetírásában is helye lenne. Nem tett ugyan, különösebben semmi kirívót, csak egyszerűen ember volt. Jó ember.

Jön a víz Megint csavargó körúton voltam. A Tápió áradását figyeltem, és közben menekültem előle. Szó szerint kell érteni, mert olyan gyorsan követett a víz a falun keresztül, hogy szinte futnom kellett előle. Az emberek, mind kint voltak házaikból, és serénykedtek értékeiket mentendő. Már a Kossuth úton is bokáig ért mikor arra gondoltam, szólni kellene anyukámnak, hogy jön a víz. A kis hegyen átvágva tudtam csak megközelíteni házunkat. A kerítésen átugorva rohantam figyelmeztetni édest. A kapun már nem mehettem, mert ott is támadott már a második természeti elem hömpölyögve, az alvég felé. A gangra érve láttam, hogy anyukám egy hokedlin ül. Lihegve mondtam, - jön a…

Anyukám sírt, és közben csak meredten nézett előre. Én is arrafelé néztem, miközben lassulva befejeztem mondandómat. -…víz.

Megláttam a kertünket, vagy legalább is, amit a tenger meghagyott belőle még szemeimnek. Elrohantam a gang végére, és két lovas kocsit láttam, miközben mentették az óvodásokat. A lovaknak majdnem a hasukig ért az ár a Kossuth úton. A gumis kerekeknek csak a legteteje látszott. A kocsik tele voltak óvodásokkal, síró hangjuk elnyomta a falu szokatlan hangjait, melyet a víz morajlása, és az emberek hangos szapora beszéde, kiabálása okozott. Visszamentem anyám mellé és néztük a tragédiát, amit a sors akarata kényszerített ránk. Mindenki serénykedett az egész faluban. Csak mi ketten anyukámmal, voltunk mozdulatlanok. Csak néztük a vizet. Én hallgattam anyukám elkeseredett pityergését. Fel sem fogtam milyen veszély leselkedik ránk.

A dugella már csak két méterre volt a házunktól. Anyukám könnyei is mintha csak szaporították volna a tengert, mely felfalni készült bennünket, és mindenünket.

A víz emelkedése megállt, és a föld gyors iramban szürcsölni kezdte a sokra sikerült koktélt.

Ahogy jött, el is ment. Anyukám, még négy nap múlva is a házkörül járkált, és aggódva figyelte nem áztak e fel valahol, az alap nélküli vert falak. Mert ezek a falak olyanok, ha egyszer rendesen feláznak, összedőlnek. Elkerült minket a tragédia. A ház, még ma is áll, de nem volt mindenki ilyen szerencsés. Akit ismertem, senki nem emlékszik ilyen nagy vízre. Azóta sem volt.

A kacsa Gyönyörű nyári nap volt, a disznókkal voltam éppen elfoglalva ugyanis naponta kellett ganajászni. Már éppen végeztem mikor vendégek érkeztek. Barátomék jöttek valahonnan, mert szokásuk volt a nyári időben kirándulni. Beálltak az udvarra a kocsival, és a két kisgyerek lányok lévén már futottak is felém mutogatva legfrissebb szerzeményüket egy, vagy két-három napos kacsát. Gyönyörű volt, pihe tollain még nem látszottak a felnövő állatok jellegzetes vonásai.

A kacsa körül forgott a világ egy darabig, majd megállapodtunk, hogy felnevelem és majd jól fog esni a kacsasült.

Telt múlt az idő, a feleségem Julika etette, gondozta. A kacsa olyannyira hozzánk nőtt, Hogy mindig oda ment, ahová mi és szerette, ha a feleségem simogatja egyszóval hozzánk nőtt. A téli hidegben nem volt egyszerű az etetése úgy kellett elhessegetni a disznók vályújától, mert ő is szeretett volna enni belőle. Én tettem egy kicsit neki is a krumlis kukorica és búzadarás moslékból, de az nem kellett neki, hanem a disznókkal együtt szeretett volna enni, amit nem engedhettem, mert a disznók még őt is eledelnek nézték volna. A kacsa mindig középpontban volt. Ha megjöttem a munkából az udvar hátsó feléből is széttárt szárnyakkal rohant felém, mintha valamit hoztam volna neki. Nagyon megkedveltük. A gyermekeim, ha az udvaron játszottak, biztos voltam benne, hogy a kacsa is ott van.

Eljött az idő. Már teljesen elfeledkeztünk róla miért is van nálunk.

Megjöttek barátomék és Kérték a kacsát. Döbbenten álltunk és szótlanul néztük, ahogy rövid kergetőzés után elfogják, majd elvágják a nyakát. Megkopasztották és kiderült nincs sok hús rajta, szóval sovány volt. Hát nem tudom kiadott e egy levesre valót, de nem is érdekel. Az űr mely utána maradt hatalmas volt. Ha munkából jöttem hazafelé mindig vártam, hogy rohan felém, ha etettem a disznókat mindig eszembe jutott. Sajnáltam. Talán küzdeni kellett volna érte.

Vajon megér ennyit egy barátság, nem tudom, csak azt még mindig hiányzik, ha rá gondolok.

Út az iskolába.

Pittyával elhatároztuk, másnap vadkacsázni megyünk a zsombékosba. Iskolába kellett volna mennünk, de ez nekünk nem jelentett gondot. Reggel felkeltünk, és annak rendje és módja szerint el is indultunk.

Iskolatáskáinkat a Dugella hídja alá rejtettük, és már indultunk is a zsombékos felé. Sajnos se kacsa, se tojás nem volt a zsombékosban, csak egy csukát sikerült fognom a piócásban. Kézzel halásztunk, csekély eredménnyel. Pittya kezét megszúrta egy sügér tüskéje, így ő elég hamar kiesett a zsákmányszerzésből. Mivel a csuka sem volt nagy, ezért aznap eredmény nélkül tértünk vissza, hogy hazamehessünk az iskolából. Meg kellett húznunk magunkat, mert a tyúklopás után, már figyeltek ránk valamelyest otthon.

Mentünk a táskákat magunkhoz venni. Nagyon elámultunk, mikor hűlt helyét találtuk csak az iskolatáskáinknak. Megbeszéltük, otthon azt mondjuk, ellopták.

Haza érve, anyám nekem szegezte a kérdést.

- Hun á tóskód? - Én elmondtam, hogy amikor jöttem haza az iskolából, a trafik sarkon letettem a táskát, és elszaladtam a nagykúthoz inni, mert szomjas voltam. Mire vissza értem, a táskát valaki ellopta.

Ahogy elmondtam mondókámat, anyám úgy pofon vágott, hogy az most fájt is. Ismert szurkáló zsibbadás kínozta az orrom környékét.

Ritkán vert meg, és ráadásul nem is fájt sosem a verés, amit tőle kaptam. Tehát a fájdalom, és az a tény, hogy most nem volt berúgva, kicsit összezavart, mert nem voltam hozzászokva anyámtól. Értetlenül néztem ki fejemből. Nem tudtam hova tenni a dolgot.

Mint később kiderült, valamiért a kertben volt anyám, és ő látta meg a híd alatt lapuló gazdátlan táskákat. Összeszedte őket, és átvitte az utca túloldalán lakó Nagy Lajos tanár úrhoz. (Csak így visszaemlékezve, részeket összerakva tudom már, hogy ez a tanár bácsi mi mindent tett értem.)

Anyám átküldött hozzá, hogy hozzam haza a táskámat.

Tanár bácsiéknak, deszkapalánk kerítésük volt, az akkoriban divatos, valamilyen fáradt olajjal lekenve. Sokáig járkáltam a kapu előtt, mert nem mertem bemenni.

Valahogyan észrevett, és a kiskaput kinyitva rám szólt.

- Gyere csak be, édes fiam. - Az akkori bevett szokással, a pajeszomnál fogva kísért az udvaron belülre. A gangon,(tornácon) ott sorakozott, öt vagy hat iskolatáska szépen, sorba rendezve. Gyorsan megállapítottam, nem csak én és Pittya vagyunk iskolakerülők.

- Miért nem voltál iskolában? - Kérdezte tőlem tanár bácsi, miközben óriási kezeivel a pajeszomat csavargatta.

Kaptam már pofont tőle ugyan, de az soha sem fájt annyira, hogy haragudjak rá. A pajeszcsavargatás is inkább lelkileg, mint testileg kínzott.

Nem tudtam hazudni neki,(bár ez nekem sohasem okozott gondot) elmondtam, hogy telt a napom. Érdekes módon, a vadkacsázás, és a halászás jobban érdekelte, mint az, hogy felelősségre vonjon az iskolakerülésért. Nevetgélve, történeteket mesélve teltek a percek, minek Szolján tanár néni, a felesége vetett véget, figyelmeztetve férjét, én valójában miért is vagyok ott. Nagy Lajos tanár bácsi, behívott az előszobájukba, és leültetett.

Bambival kínált. ( bambi - üdítő ital ) Engem addig, még soha senki nem kínált bambival. Nem voltam eszemnél. Egyszerűen nem akartam hinni a helyzetnek. Ekkora csalódást még nem értem meg, és számomra felfoghatatlan volt ez a viselkedés, főleg egy tanártól.

Vajon, milyen alattomos ármánykodás áldozata vagyok.

Tudtam, hogy rosszat cselekedtem. Tudtam, hogy verés jár érte. És most ez a bambi...

Itt valami nem stimmel. Olyan helyzettel álltam szemben, amit már nem tudtam kezelni.

Gondolatban, elkezdtem tervezni a menekülési útvonalat, arra az esetre, ha agresszió érne.

Tanár bácsi folyamatosan a tanulás fontosságáról beszélt, és hogy nincs több lehetőségem, mert ha megint megbukok, a nyolc osztályt sem tudom elvégezni. Már többször hallottam ezt a szöveget, és vakargatni kezdtem a fülem mellett a fejemet. Nem igazán érdekelt a magasztos szövege.

Jobb kezével, mely akkora volt, mint egy lapát, átfogta tarkómat, és közelebb hajolt hozzám, miközben az én fejemet is kicsit maga felé húzta.

Itt a vég! Gondoltam. Most jön az ütleg. Olyan közel volt hozzám a feje, hogy azt hittem, be akar kapni. Mocorogni kezdett, fenekem a széken, mert a menekülést készítettem elő, ha esetleg bántana.

- Idefigyelj Sanyi. - Már másodszor szólítottak Sanyinak úgy, hogy nem éreztem a fenyegetést.

Elernyedtem, és nyugodtabb pózt vettem fel a széken.

- Ha te is akarod, én segítek rajtad.

Ha akarod, tanulok veled, míg utoléred a többieket.

Ameddig rendszeresen jársz iskolába, és korrepetálni hozzám, ígérem, egyetlen tanár sem fog bántani.

- Akarod? - Kérdezte tőlem a megszokott szelíd hangján.

- Nincs több esélyed. Többet nem mondok neked ilyet. - Egy hivatalos ember szájából még ilyen szavakat nem hallottam.

Addig, még a fantáziám sem tudott eljutni, hogy egy tanár, segítsen nekem. Mert a tanár azért van, hogy feleltessen, és ha nem jól felelek, elverjen.

- Akarod? - Kérdezte, miközben kicsit megrázta óriási kezével a fejemet.

- Igen! - Válaszoltam gondolataimból felocsúdva, és a lehetőségtől felvillanyozva, hogy jövőre nem kell a még kisebb gyerekekkel járnom egy osztályban.

Megbeszéltük, hogy amíg bepótolom a hiányzásokat, minden nap korrepetálni fog engem.

Később haza kísért, még anyámmal is hosszan beszélt. Ő is kapott tanár bácsitól egy hosszú lelki fröccsöt. Én gondolataimmal voltam elfoglalva, mert olyan hatásos volt beszélgetésem tanár bácsival, hogy most már én is akartam iskolába járni.

Másnap, egy megbeszélt időpontban találkoztunk, és együtt mentünk iskolába.

Egy hét telhetett el az óta, mióta ismét rendes iskolába járó lettem.

Iskola után az öregtemetőben ápoltam hagyományaimat, mikor édesanyám eszeveszett sírását hallottam otthonról. Messze volt ugyan, de anyám jellegzetes hangját megismertem. Őrült rohanásba kezdtem, magamhoz véve az egyik erősebb fakardomat. Tudtam valami baj van.

Az apám még legalább egy hét múlva kell hogy haza jöjjön, így ő nem lehet aki anyukámat veri. Most valószínűleg vele is szembeszálltam volna, bár ezt nem merem határozottan állítani.

A kertünkön keresztül közelítettem meg bujkálva az udvart, ahol egy csoportosulás volt, közepén anyukámmal. Beszédüket nem hallottam, csak édesanyámat, mikor kiabálni kezdett Gizúr Pista bácsival.

- Ezé bújtáttálák?

- Most hogy gyünné á gyerékeimé, há nem bújtáttálák vóná el?

(Valószínűleg a román megszállás idején történt, de az is lehet, hogy 56-ban. Sajnos nem emlékszem.)

Az udvaron, rajtuk kívül, még ott volt Kakaó, a (rendőr) Madaras Edéné, (az iskola igazgatónője) egy ismeretlen sötétruhás férfi, aki kezében egy fehérlő papírlap volt, és egy zöldes barnás ballonkabátot viselő férfi.

Anyukám csak mondta a magáét.

- Nem szégyélléd mágád Gizúr Pistá!

- Hogy nem sül lé á képedrül á bőr!

Beszélgettek még egy darabig, de a többiek hangját nem hallottam mit, a távolság miatt.

Vagy egy óra múlva, megérkezett Nagy Lajos tanár bácsi, és ő is csatlakozott udvarunkon a csoportosuláshoz. Gizúr István, ki

valamilyen tanácsi vagy párt funkciót töltött be a falu vezetésében, el kezdett járkálni le és föl.

Egyszer csak a csoportosulás feloszlott. A két idegen férfi egy az utcán várakozó Warsawával elhajtott. A többiek elindultak dolgukra gyalog. Nagy Lajos tanár bácsi még kis ideig beszélgetett anyukámmal, utána ő is haza ment.

Előbújtam rejtekemből. A ruhám eleje teljesen nedves lett a sok hasalástól. Anyám ahogy meglátott, elém jött. Két kézzel átölelte fejemet és sírni kezdett. Közben csak egyet hajtogatott.

- Dehogy állák. Dehogy állák.

Később, miután bementünk a házba elmondta, azért voltak nálunk azok az emberek, hogy elvigyenek bennünket. Engem is és legkisebb bátyámat is.

- Hová? - Kérdeztem hirtelen.

- Á ménhelyre. - Válaszolta édesanyám. A menhely alatt az állami gondozót értette.

Ha otthon lettünk volna, valószínűleg el is visznek bennünket. Így nyertünk egy kis időt.

Nagy Lajos tanár bácsi, legalább négy hónapig foglalkozott velem, Mozartot hallgattunk, Verdit. Beszélgettünk az élővilágról, matematikáról, emberi kapcsolatokról, munkáról, szülőkről, irodalomról.

Egyre többet beszéltünk vadász, és halász tudományomról. Ki jött velem az öreg temetőbe megnézni bungimat.

Ámulattal áradozott építési technikámról. Még azt is mondta, tanítani kellene. Én? Tanítani? Majd elájultam a gyönyörűségtől. A túlélési, menekülési technikák garmadájára volt kíváncsi. Felszabadultan, büszkén oktattam a tanárt. Még, az ólomöntés tudományára is megtanítottam, és azt is el kellett mondanom, végül hogyan készül a légpuska golyó. Azt is, mire való a hosszú szárnyú, és mire jó a rövid szárnyú golyó. Ha rajtam múlt volna, még mindig mondanám. Lajos bácsi ámulatától, az önbizalmam, az eget ostromolta. Még a parti fecskék sem tudtak volna odáig felszállni. Másnap, tanár bácsitól, megkaptam életem első ötös osztályzatát. Felelnem nem kellet, csak az ellenőrző könyvecskét kellet odaadni neki. Osztálytársaim, nem értették a dolgot. Nem is mondtam el soha. Talán, ha valaki közülük olvassa ezt a visszaemlékezést. Akkor talán megérti miért.

Anyámmal, a kapcsolatom lassan megjavult, néha még énekelgettünk is. igaz nem sokat, de azt örömmel és szívből. Kapcsolatunk teljesen normalizálódott, végre igazi családban élhettem tovább. Édesanyám többet nem ivott, később még dolgozni is járt. Kemény munkával kereste a kenyeret, amit szinte mindig azonnal feléltünk.

Nagy Lajos tanár bácsi, sokat veszekedett miattam tanár társaival.

Sokszor hallgatóztam szünetben a tanári előtt, és sokszor utasította önmérsékletre agresszív tanár társait. Megbecsült tanár volt, nagy tudással. Nem sokan mertek ujjat húzni vele.

A nádpálcák is az ő tevékenysége folytán kezdtek eltűnögetni az osztálytermekből.

Már sok idő telt el az óta.

Már tanár bácsi sem él.

Sok embert megismertem, életem során.

Nála jobb emberrel, még nem találkoztam.

Isten minden áldását kérem neki. Nyugodjék békében, Nagy Lajos tanár bácsi.

A hegy leve Gyermekkoromban volt szőlőnk, és sokat járkáltunk ki nyitni, horolni, metszeni, kaccsolni, födni stb...

Jóska nagybátyáméknál pihentünk meg, ( kinek háza a szőlőkben volt ) a jólvégzett munka után. Az öreg Zsilka is ott volt a feleségével, és szokás szerint jól beitaloztak.

A öreg Zsilka egyszer csak se szó, se beszéd a feleségének a hátára vágott a nyitó kapával.

Rendesen a fokával csak úgy döngött az öregasszony háta.

Ahogy tudom nem lett baja az öregasszonynak bár mostmár ezt kétlem. Na elég is volt a pihenőből, és indultunk haza felé, mert mink a faluban laktunk, jó 2,5 kilométernyire. A házunkban volt egy rejtekhely kialakítva, melyben egyetlen óriási boroshordó volt csupán. Ide csak egy picike ablakon lehetett bemászni, egy felnőtt be sem fért. Teljesen körbe volt falazva.

Mi gyermekek jártunk be kezelni a bort, és ha szükség volt rá, hoztunk is néhány litert saját fogyasztásra. A fináncok elől rejtegették szüleim, mert akkoriban rendszeresen jártak a faluban. Én is kivettem a részem belőle, mert időnként eladtam belőle, ennek annak. Így már kisgyermekként megismertem a pénz hatalmát. Rendszerint fegyvereket vásároltam, no nem igazit, hanem játékfegyvereket melyeket az öreg temetőben levő bungimban tartottam amíg használtnak tűntek. Sosem jöttek rá szüleim a csalásra mert vigyáztam, és csak akkor folyamodtam a pénzszerzés eme módjához, mikor a faluba új fegyver érkezett. Sietni kellett mert hamar elfogyott és az utánpótlás nemigen volt megoldva.

Egyzer Jóska nagybátyám tök részegen beállított hozzánk és a gangon ülve szórakoztatott minket. Meleg nyár volt és a kovászos uborkát is be kellett hozni az árnyékba mert túl gyorsan forrt. Bátyámék éppen otthon tarózkodtak, ők már nagyobbak voltak, huszonévesek és gondolt egyet akovászos uborka léből egy fél literes korsóba öntött, gondosan lesöpörve a tetejéről a pimpót és a kenyér darabokat. Ezt kínálta Jóskabátyámnak mondván...

- Büki bor. Ők ugyanis bükön laktak és csak ritkán látogattak haza.

Jóska bátyám kóstolgatta, fanyalgott ugyan de megitta a meleg kovászos uborka levet.

Csak ennyit montott...

- Fájin. És rövidke unszolás után elfogadott mégegy pohárral.

Jóska bátyámról többet nem is írok, hisz gondolhatjátok milyen ember volt.

Hanem volt nekünk egy présházunk kinn a szőlőkben. Hatalmas prés volt a közepén és más már el sem fért benne. Nagy négyszögletes szőlő tartója volt és egy óriási gerenda keresztbe a tetején. A mai napig sajnálom ezt a prést, mert olyan jól nézett ki. Csörlővel kellett megemelni a gerendát, mert olyan nehéz volt. Kinn a présház előtt volt egy ásott kút és két nagy betonkád, a permetezéshez. Akkoriban egyedül rézgáliccal permeteztek, semmi más vegyszer nem kellet a szőlőműveléshez. A homok dombok ontották aszőlőt ha az rendesen művelve volt.

Ahol én laktam a legmagasabb hely egy kb 15 méter magas hely volt melyet kalapos hegynek neveztünk és ott sem volt szőlő. Hát ennyit a hegy levéről.

Az agancs.

Pittyával, az öreg temetőben játszottunk és elhatároztuk, hogy elmegyünk a Pilisi erdőbe szarvas agancsot szedni. Haza mentünk hát cipőért. A hosszú Pilisi úton nem volt ajánlatos mezítláb gyalogolni, mert kemény és rögös agyagos földút volt. Én nadrágot is vettem magamra, mivel annak volt zsebe, ahová a nélkülözhetetlen szerszámomat, bicskámat, tehettem. Átvágtunk a kis temetőn, és már a dögkútnál jártunk, ami a Pilisi úton volt a falun kívül.

Egy, a falu felől érkező lőcsös kocsi utolért bennünket.

- Mere mégy Káribó?

- Kérdezte Pittya a kocsistól.

- Irsórá. - Válaszolta a zsíros kenyeret majszoló kocsis, teleszájjal.

- Órá gyüttök? - Kérdezett vissza a kocsis, miközben egy, a szájából kiesett kenyérdarab után kapkodott.

- Já. - Helyeselt Pittya.

- Fő szóhátunk?

- Gyerték no. - Még ki sem mondta a választ a kocsis, mikor már nógatni kezdte a gyeplővel a lovakat. Épphogy fel tudtunk ugrálni a pattogó szekérre, mert a következő pillanatban már ostorral nógatta lovait. Néhány perces vágta után, a lovak ismét lassú ballagásba kezdtek.

- Gyerték, űjjeték ide mellém. - Invitált Kari-bá barátságosan maga mellé a bakra, mikor már ismét hallottuk egymást.

Pittya közelebb volt, így nekem, csak a szélső hely jutott volna. Hát maradtam a biztonságosabb hátsó részen. Ott nem lehetett ülni, mert olyan rázós volt az út, hogy csak állva, vagy guggolva lehetett tartózkodni, a kocsi oldalába kapaszkodva. Még a kapaszkodással is vigyázni kellett, mert a kerék annyira táncolt a tengelyen, hogy néha bele súrolt a kocsi oldalába, és félő volt, hogy leviszi az ujjaimat.

Kari-bá befejezte az evést, és mivel már nem zörgött annyira a szekér, néhány szót is tudtunk váltani egymással.

- Tik szeretiték á zsíros kényeret. - Kérdezte tőlünk mosolyogva.

- Szeressük hót. - Válaszolta Pittya. Mind a ketten arra gondoltunk, hogy talán adni akar egy-egy szeletet.

Nem így történt.

- Áz jó! - Folytatta a beszélgetést Kari-bá. Már szinte kiabálni kellett, mert a kocsi ismét jobban kezdett zörögni.

- Á zsíros kényér egíssígés. - Állapította meg elgondolkodva.

- Oszt tuggyótok mé? - kérdezett ismét.

- Nem. - Válaszoltuk szinte egyszerre.

- Mer dátolyá ván benne. - Közölte a tudományos tényt velünk, oktatólag.

Tudtuk, hogy Kari-bá mindig viccelődik, de a zsíros kenyérről még nem hallottunk hasonlót. Csak néztük egymást Pittyával értetlenül.

Jóval később nevettünk csak rajta, miután kitárgyaltuk egymással, hogy hülyeség, amit mondott az öreg. Ismét a lovak közé csapott, és mi is megint azért küzdöttünk, hogy a kocsin maradjunk. Az út mindkét oldalán hatalmas kukoricatáblák voltak, és gondolatban a szavakkal játszottam magamban, mivel az őrült zajtól beszélgetni, megint nem lehetett.

- Tengernyi tengeri. - Tetszett ez a szóösszetétel, így amíg a lovak vágtattak, ezt mondogattam magamban. Még a gondolataim is dadogtak a rázós úton. Csak kapaszkodtam erősen, és játszottam a szavakkal, néha hangosan is. Úgysem hallották a bakon ülők.

- Teeen-ggeernyi teee-n-geee-rii. - Hagytam magam, hogy a rázkódó szekérrel hangom szinkronban legyen, míg a lovak ismét bandukolni kezdtek. A trappolás után a lovak, egy ideig elég sűrűn prüszköltek, helyenként izzadtságcsíkok tarkították, gyönyörű barna szőrüket.

- Tik, oszt hová ménték? - Kezdte ismét a beszélgetést Kari-bá.

- Ágáncsot szédni.

- Oszt hová? - Kíváncsiskodott megint a kocsis.

- Á Pilísi erdőbe.

- Hóót, gyálogóháttok házóig. - Gondolkodott el hangosan Kari-bá.

- Oszt há nem tálótok? - Kérdezett megint.

- Vót mó olyán. - Reagaált Pittya, elgondolkodva.

Mentünk még egy darabig. Összenéztünk Pittyával, és már ugrottunk is le a kocsiról, mielőtt Kari-bá megneszelte volna szándékunkat. Ha tudta volna, hogy most akarunk leszállni, biztosan a lovak közé csap.

- Köszönnyük Káribó. - Kiáltott Pittya a kocsi után.

A kocsis visszanézett, de nem szólt semmit. A szekér zörgése egyre halkabb lett, mígnem teljesen elveszett a kétoldalt fákkal teljesen benőtt agyagos földúton.

Egy jó ideig még az úton maradtunk, testünk sérüléseit vizsgálva, és amíg fülünk is alkalmazkodni tudott a csendhez. Végtagjaink, lassan visszanyerték mozgó képességüket.

Kis váratva úti célunk felé vettük az irányt, mely útközben sokszor változott. Megegyeztünk Pittyával, hogy szétválunk, és úgy fésüljük át az erdőt. Mindig látó, illetve hallótávolságon belül maradtunk, bár

azért néha, keresni kellett egymást. Pittya volt a szerencsésebb, mert ő, az első félórában talált egy agancsot, melyet büszkén meg is mutatott. Jól megnéztük és kibeszéltük a zsákmányt. Egy idő után, ismét folytattuk a keresést. Az erdő, elég ritkás volt, és csak elvétve akadt benne idősebb, vastagtörzsű fa. Fiatal telepítésű volt ahol jártunk, mert a legtöbb fának, tíz-tizenöt centiméteres törzse volt. Egy, az esővíz által kimosott, szakadékos oldalú széles árokhoz érve megálltam, és a környező részt vizslattam. Halk neszezésre lettem figyelmes lent az árokban. Öt-hat csíkos hátú vadmalac érkezett, szinte a lábam elé. Önfeledten turkálták a talajt.

Lassan, a keresgélésbe és turkálásba belefeledkezett koca is megérkezett.

Hirtelen, mozdulni sem tudtam az ijedtségtől. Az jutott eszembe, mikor hajtó voltam a vadászoknak, és egy megsebesített vadkan agyara a traktor, hátsó kerekébe beletört, miközben a pótkocsiról négy-öt vadász is többször belelőtt. Az a vaddisznó, még így is több száz méterre el tudott menekülni mire összeesett. A koca, és a malacok sem vettek észre, pedig szinte karnyújtásra voltak tőlem, csak én fent a vízmosás partján. Lassan hátrálni kezdtem. Néhány lépés után, már nem láttam őket, de még sokáig csendben távolodtam a helytől, figyelve mindenre, nehogy egy száraz ág, vagy bármi, zajt keltve eláruljon engem. Szívem olyan hevesen vert, hogy szinte az egész testem lüktetett tőle. Ijedtségemet az is fokozta, hogy nem láttam Pittyát sehol. Az út felé tartottam, mert számomra véget ért az agancsvadászat. Szemeimmel mindenütt cimborámat kerestem.

Gondoltam visszamegyek megkeresni, de előbb megnézem, nincs-e kint az úton. Ott volt. Mindketten megörültünk egymásnak, mert mint kiderült, ő is látta a vaddisznó családot, csak ő jóval messzebbről.

Elindultunk hazafelé, a néhol egészen mélyen, a talajszint alá süllyedt agyagos úton. Kétoldalt fák árnyékolták a földutat, amiért az erősen nyirkos volt, és nem kis erőfeszítésünkbe került, mire a csúszós úton, "felszínre" értünk. Bicskámmal vágtam egy jókora husángot az út menti koronaakác bokorból, mert szinte sövényszerűen benőtte azt.

Hamis biztonságot adott a karó, de kicsit nyugtatta, a még mindig hevesen verő szívemet.

Már jó ideje gyalogoltunk. Pittya egyik válláról a másikra helyezte, az egyre jobban ránehezedő agancsot. Irigykedve néztem zsákmányát, és kérni próbáltam belőle, de ő hajthatatlan volt. Nem volt messze a falu, mert láttuk már a templom tornyot.

A hátunk mögött, ismét megjelent Kari-bá, a kocsin némi szénával.

Mellénk érve odaszólt, a mindig vidám hangjával.

- Gyerték, űjjeték föl. - Nekünk, több sem kellett.

Pittya, felhajította az agancsot a kocsira, én pedig a karót.

Felugrottunk de abban a pillanatban már ugrottunk is le. kari-bá a lovak közé csapott, mire azok, eszeveszett vágtába kezdtek. Az öreg, a széna alá, koronaakác ágakat rejtett, és nekem, még a vádlimba is beletört egy tüske.

Káromkodva jajgattunk miközben Kari-bá, mint a kámfor, úgy eltűnt az út végtelennek tűnő messzeségében. Ott maradtunk az út közepén.

A stressz marasztalt egy ideig. Ápoltuk sebeinket, és bosszúért kiáltottunk. Barátom sűrű káromkodásokkal szidta a kocsist, de nem volt mit tenni, az agancs elvágtatott új gazdájának örömére, nekünk csak a fájdalmat, és a csalódást hagyva. Pittya megfogadta, hogy csúzlival meglövi kari-bá lovát, ha megint meglátja.

Egészen hazáig ez volt a téma.

A vaddisznó család már a feledésé volt. Eltörpült amellett, hogy kiraboltak bennünket. Később, egy másik alkalommal is találkoztunk Karibá-val és barátom, kérdőre is vonta. Kari-bá, csodálkozva kérdezett vissza.

- Mikó?

- Ágáncs?

- Milyen ágáncs?

Tűzoltó

Az AFIT vastelepen dolgoztam éppen, mint villanyszerelő, és mivel hegesztő vizsgám is volt, én voltam a hegesztő.

1994-et írtunk és gyönyörű enyhe reggel volt. 7 órakor kezdtük a munkát, Így a reggeli miatt még 9 kor is benn voltunk a helyiségben, amit a telepvezető biztosított számunkra műhelyként. Lajos bácsi, egy öreg, nyugdíj előtt álló villanyszerelő a mindennapi teendőjével volt elfoglalva, ami a különböző mintájú betonvasakból, és idomacélokból, virágállvány, állólámpa, telefon asztal stb. készítéséből állt. Pénteki nap lévén igyekeznie kellett, mert délután háromkor lejárt a munkaidő és addig még le is kellet festeni az álló fogast, amit éppen készített.

Hétvégeken jártunk haza, addig munkásszállón laktunk. Lajos bácsi hazahordta ezeket a vas csodákat, és otthon, vagy már a vonaton hazafelé jó pénzért eladta őket. Éppen az utolsó hegesztéseket végeztem a fogason, amikor valaki hátulról megveregette a vállam.

Egy tűzoltó főtörzsőrmester volt. Elzártam a lánghegesztő csapját, és visszaüdvözöltem a tűzoltót.

- Mit csinálnak? – kérdezte halkan a tűzoltó, mivel a hegesztő pisztoly már nem sistergett.

- Dolgozunk, mondtam bizonytalanul neki.

- Az öltözőbe csinálunk egy fogast, mert ott nincs. – Válaszolt Lajos bácsi is kéretlenül.

- Én a hegesztésre gondoltam. – Mondta a tűzoltó gunyoros fölénységgel.

- Engedélye van? – kérdezett ismét.

- Milyen engedély? – Kérdeztem vissza.

- Hegesztési engedély. – Válaszolta.

- Hát az nincs. – Világosítottam fel a helyzetről.

- Hát, az baj. – Mondta.

- Miért, kellene? – Az egyetlen tűzveszélyes tározó a telep másik sarkában volt, az is teljesen elkülönítve, festék, és olajraktár néven, távol mindentől.

- Hát persze, ennek a helyiségnek gumi kábel raktár a neve, és ide kell.

- De hát látja hogy teljesen üres. – Válaszoltam neki.

- Az nem baj. Papíron így szerepel, és ide, kell engedély.

- A telepvezető biztosította a helyiséget számunkra műhelynek. – Mondtam neki békülékenyen.

- Akkor is. Most azonnal kérjen tőle hegesztési engedélyt, és mire végzek a telepen, meglegyen.

- Jó. Akkor már megyek is. – Válaszoltam neki békülékenyen.

A tűzoltó sarkon fordult, és indult kifelé a műhelyből, mire Lajos bácsi utána szólt.

- százados elvtárs! Csak egy szóra. – A tűzoltó mivel csak főtörzsőrmester volt, ezért kissé zaklatva fordult vissza.

- Gondoljon csak bele, ha a telepen begyulladna ez a sok vas, mi hő lenne itten? – A tűzoltó kissé elvörösödött, majd így szólt hozzám.

- Legyen szíves, jöjjön velem a telepvezetői irodába. – Lajos bácsi halkuló kuncogásával kisérve elhagytuk a műhelyt.

Követtem a tűzoltót a nem messze levő irodáig. Nem szólt semmit, csak irkált valamit, és amikor végzett, átnyújtotta a büntető cédulát 500 Ft-ról. Úgy látszik nem volt már más dolga a telepen, mert utána rögtön összepakolta a holmiját, és ment valahová a dolgára.

Lajos bácsi nem segített kifizetni a büntetést, azért ugyanúgy hegesztettem neki a virágtartókat, csak már hegesztési engedéllyel.

Anyám mesélte Még kicsi voltam, és a bejárati kiskapunk tetején hintáztam, lökdösve magam a lábammal. Lökésemre a kiskapu kinyílt majd lomhán csikorogva visszacsukódott. Egyik kedvenc játékom volt akkoriban. Így múlattam az időt, mikor egy Hitlerbajuszos ember mosolyogva jött felém az utcáról. Leugrottam a kapu tetejéről és rohantam anyámhoz befelé a házba. Szoknyájába kapaszkodva csak azt hajtottam neki: - Bácsi. Bácsi.

Anyám ezt válaszolta: - Ő nem bácsi hanem apu.

Erre én: - Apubácsi.

Apám hétvégeken járt haza a munkából és ezek a hétvégék emlékezetesek voltak számomra, mert szinte mindig megverte anyukámat és engem is, ha úgy gondolta.

Dinnyelopás Finom friss íze volt a vadsóskának, úgy majszoltam mintha még soha nem kóstoltam volna a frissen talált csemegét.

Lábam fázott a nedves rét hűvösétől, pedig a levegő kifejezetten melegnek mondható volt. Így nyár végén, rengeteg ennivalót lehetett találni a határban de nekem a már érő dinnyére fájt a fogam.

Elindultam hát a dinnyeföldek felé. Nem volt messze, csak egy dombos rész tetején az agyigácsó déli oldalán, hatalmas területen volt.

A dinnyecsősz Kutyája már messziről észrevett így le kellet tenni a dologról, egyenlőre. Visszamentem hát a bungimba az öreg temetőbe és ott múlattam az időt, mert a dinnyeevésről nem mondtam le. Ólmot öntöttem a légpuskámhoz golyónak. Mivel nem volt sok ólmom, ezért hamar végeztem az öntéssel. Hazavittem a lapokat és kalapáccsal egyengetni kezdtem őket, mert nem sikerült valami jól az öntés. A golyónyomóval elkezdtem nyomni a légpuska golyókat nagy örömömre, mert a golyók viszont igen jól sikerültek. Hamar végeztem a golyónyomással és indultam ismét a dinnyeföldek felé, mikor anyám megszólított.

- Hót té hun vótó. Mondtam neki, hogy golyót nyomtam hátul a kamrában.

- Eriggy hozzó vizet á kútrú. - Oszt né légyé sokaa, mer món kőne.

Nem volt mit tenni el kellett mennem vízért. Fogtam hát a kannákat és elindultam a vízért. Út közben az öreg Balus szólított meg.

- Sáttyá!

- Milyá. Szóltam vissza neki.

- Gyere csák. Szólt hozzám borgőzös hangon.

- Siessén mer nem érék ró. Közöltem vele, bár Nem hiszem hogy eljutott a tudatáig, úgy be volt rúgva.

- Ápód hun ván? Kérdezte.

- Mit tom én. Válaszoltam felháborodottan.

- Biztos dógozik.

- Mer én mégmondom néki! Mondta sokatmondóan, mintha meg merné mondani. Biztos a múltkori eset miatt volt felháborodva az öreg, amikor a szivarkáért kaptam apámtól.

- Hággyon mó. Mondtam felháborodottan.

- Nem érék én erre ró. És indultam tovább az utamra.

A kútnál sokan voltak, így jó ideig várnom kellett mire rám került a sor. Végre megtölthettem a kannákat a csak lassan csordogáló artézi kútnál. Elindultam hazafelé a lábamra lötykölődő vízzel. Útközben többször is le kellett tennem a kannákat olyan nehezek voltak.

Letettem a kannákat és már indultam is a dolgomra. Anyám utánam szólt.

- Hová mész?

- Pittyóékhó.

- Mé nem tucc mégmárádni égy cséppet á seggédén.

Az utolsó szavakat már alig, vagy nem is hallottam. Az öreg temetőbe érve füstöt vettem észre a bungim felől. Szaporázni kezdtem lépteimet, és Pittyát meglátva megnyugodtam, mert azt hittem felfedezte valaki, és az bitorolja bungimat. Közelebb érve láttam, hogy egy nyulat nyársal, és bekapcsolódtam én is a vacsora reményében.

Jutott bőven a nyúlból, mert akkora volt. Kérdeztem honnan van, de ö először szabadkozott, majd elmondta, hogy a Zumbajéktól szerezte.

- Szérézted?

- Nem, loptam. Mondta ki az igazságot.

- Oszt hogy?

- Nyitvá vót á kápu, én még béméntem, oszt lóttám hogy á zöregék hótú dógoznák, oszt ott vóták á nyúlólák. Én még kinyitottám á zéggyikét oszt úgy.

A magyarázat kielégített, és az étel is.

- Csépp só jó esne. Közöltem.

- Hót ván! És a zsebébe nyúlva kiöntött egy fél marékkal a sírkőre, amin ettünk. Jóllakott hassal hanyatt fekve élveztük a nyúlhús áldását.

Egyszer csak eszembe jutott a dinnye, mondtam Pittyának és ő jó ötletnek tartotta, csak sötétedés után. Csak feküdtünk szótlanul, mígnem mindkettőnket elnyomott az álom. Már késő este volt mikor felébredtem és Pittyát is felráztam. Tüzet gyújtottunk és a fényénél megettük a maradék nyulat. Összenéztünk és már indultunk is a dinnyeföldek felé. Nem volt messze csak az agyigácsó túloldalán, de nekünk el kellett menni távolabb a Szárazék tanyáján túlra, majdnem a Gombos tanyáig. Felkapaszkodtunk a lejtőn és ott volt a dinnyeföld.

Feltörtünk néhányat de nem voltak jók, így Pittya kitalálta, hogy gurítsunk le néhányat, és majd odalenn megnézzük őket. Már vagy húszat legurítottunk mikor meghallottuk a csősz kutyáját. Eszeveszett rohanásba kezdtünk a lejtőn lefelé. Én elestem, és gurulva folytattam tovább kellemesnek nem mondható utamat. Lenn a réten szótlanul húztuk meg magunkat, amíg a csősz elment. Körülöttünk minden felé széttört dinnyék. Egy sem maradt épen. Pittya elindult haza, én pedig a közelben szántó traktor irányába vettem utamat. A traktorosnak tele volt a hócipője az éjszakai szántással, így egy kis oktatás után már szántottam is. Nagyon élveztem a dolgot főleg, hogy a traktoros az egyik szalmakazal oldalán elszenderedett. Másnap reggelig tartott a szántás és a végére már teljesen belejöttem. Az éjszakai munka után visszamentem a helyszínre, de nem sok maradt a dinnyékből, és nem is voltak jók. Hát dinnyelopásom így végződött, de a nyúlhús és a szántás jó volt.

A trafikos A faluban volt egy trafik. A templommal szemben, az Ady Endre út és a Rákóczi út sarkán. Édességeket, dohány árut, képeslapot és még ezernyi fontos apróságot lehetett kapni Annus néninél. Ő volt a trafikos Annus, az 1960-as években így hívtuk. Ha egy pár fillérhez hozzájutottam, mindig ő volt az első célpont, ahol elkölthettem a pénzem.

Volt 5 filléres cukorka, de lehetett kapni akár 50 fillérest is. Az volt a jó, hogy nem kellett megvenni egy egész zacskóval, mert szemenként is adott, attól függően mennyi pénzem volt. Nagyon jó kereskedő volt, mert ha már csak annyi pénzem volt, hogy nem volt elég cukorkára, vagy nem szerettem azt a cukorkát amit kínált, mindig megoldotta úgy hogy valami mást rám sózott. Újságpapírba csomagolta őket, és kis idő múlva már olvashattam is a betűket, amik az újságpapírról a cukorkákra ragadtak. Cigarettát is lehetett Annus néninél venni, szálanként is. Már nem tudom mennyibe kerültek, de az ünnepnek számított ha egy doboz Sportot, vagy Tulipánt vehettem. Érdekes az elnevezése a Sport cigarettának. Mivel akkoriban az egyszerűbb cigaretták, a Kossuth, a Terv, a Szimfónia 25 szálasak voltak, a Sport hosszú zöld dobozában, csak 10 szál volt. Ez is füstszűrő nélküli volt, mint az előbb említettek, de ez, körül-belül 15 cm hosszú volt. Ebből kb. 12 cm volt a kerek papírcső szipka, és a maradék volt a cigaretta. A fehér színű papír szipkát lehetett alakítgatni, nyomkodni, játszadozni vele.

A Fecske nevű cigarettát is vettük néha. Ez füstszűrős volt, és valamivel rövidebb is, mint például a Terv. Bátyám szerint régebben ez is füstszűrő nélküli volt, de én már arra nem emlékszem. A tulipán nevű cigaretta annyira áthatóan émelyítő volt számomra, hogy egyszer hányásos szédülést is kaptam tőle.

Ezekből, a történetekből az derülhetne ki, hogy én már akkor, 8-10 évesen dohányoztam. Ez nem igaz, csak a felnőtteket utánoztam én is, és csak ritkán gyújtottam rá, azt is csak játszásiból.

Nem úgy mint Balus Gyuri. Apám mesélte mindig nevetve, hogy egyszer mikor jött haza munkából, megszólította Gyurit a kapujukban, mikor még csak 5 éves volt.

- Mi az Gyuri már nem dohányzol? – kérdezte tőle apám, mert nem látott cigarettát a szájában.

- Hót, sokóig dohónyoztám, de món régén nem szílom – mondta Gyuri 5 évesen, apám szerint.

Ezt a történetet sokszor elmesélte otthon, úgyhogy valószínűleg igaz lehet.

Annus néni hitelbe is adott dolgokat, amit édesapám, aki 2 hetente járt haza, a busztól jövet, általában kiegyenlített. A trafikos Annus-nak volt vagy egy húga, vagy egy nővére. Azért nem tudom, mert nem volt nagy köztük a korkülönbség, és mindketten idősek voltak már. A trafikkal egybeépült házukban laktak, és a két szobaablak a Rákóczi útra nézett. Ezek elég alacsonyan voltak, és nem csak én, időnként bekopogtam rajta. Ezt általában, sötétedés után tettem. Kopogás után gyorsan kereket oldottam, és már messziről hallgathattam a szidalmakat, amiket mérgében szórt rám. A sötétedés után-t úgy értem, hogy nemegyszer este 10 után volt.

Egyszer, Annus néni testvére kifigyelt. Megvárta, amíg az ablakhoz érek, és a nyakamba zúdította az éjjeli edény, kitudja mióta gyűjtögetett tartalmát. Ekkora szégyent már alig tudtam elviselni egy öregasszonytól. Haza sem mertem menni, mert úgy bűzlöttem. A Tápiónak vettem az irányt, és ott ruhástól megfürödtem a sötétben.

Gondolataim egy szörnyű bosszút érleltek miközben a bélsaras hajamat tisztogattam.

Ettől kezdve nem volt nap, hogy ne zörögjek be most már erősebben is. A fifikás öregasszony, még egyszer elkapott éjjeli edényével, de már a kiskapujuk mögül. Ez már nem volt telitalálat, de mélységesen megalázó volt ez is. A legnagyobb baj az volt, hogy Pittya barátom is ott volt, és sokáig csúfolt miatta.

Az öregasszonytól nem volt nyugtom. Mintha sohasem aludt volna.

Minden nap veszélyt jelentett számomra, ha a közelébe kerültem valahogy. Már egy botot is felvett fegyvertárába. Addig játszottunk a tűzzel, míg szóltak a rendőrnek.

Kakaó, a szokásos pajeszhúzogatás közben figyelmeztetett, ha még egyszer bezörgetek az ablakon, nagyon ellátja a bajom. Hiába mondtam neki, hogy nem csak én szoktam zörögni, azt mondta, őt nem érdekli. Nem tudom mások bezörögtek e, csak azt, hogy egyik este megfogott a nagy kútnál, és olyan két pofont lekevert, hogy a fülem még mindig cseng, ha rágondolok. Így a bekopogásaim, egy csapásra abbamaradtak. Az öregasszonyt viszont, még sokáig kerülnöm kellett. Annus néni a trafikos, soha nem tette szóvá nekem ezeket a dolgokat, pedig tudta, hogy én is sokszor zörgettem az ablakukon. Ugyanúgy kiszolgált, mint máskor, ugyanúgy adott hitelbe is, mint máskor.

A történelem mint gumicsont.

Naivan, mindig úgy gondoltam, a múlt már megtörtént, és az úr isten, sem tud változtatni rajta. Hát tévedtem. Ha az isten nem is, az ember igen. A múlt, állandó mozgásban van. A mindenkori politika tartja mozgásban.

Történészek, régészek, politológusok, politikusok, és az emberi élet számtalan területén tevékenykedő megannyi okos ember munkálkodik azon, hogy a jelen politikájának megfeleltesse a múltat. Hihetetlen mennyiségű emberi, és természeti erőforrást pazarolva küzdenek azért, hogy a jelen, és a jövő generációja részére, „történelmet” alkossanak, önmaguk, vagy vélt igazuk elfogadtatására. Népszokások születnek, tűnnek el, emberi életek sokaságát áldozva a politika oltárán.

A történetírás hatalma nem ismer határokat. Már egyetlen írásjel, megváltoztatása is elegendő arra, hogy ezeréves dokumentumok, amúgy sem igazolt objektivitása, teljesen új értelmet kapjon, a ma embere számára. Mai világunkban, a gyors médiák, az internet segítségével, a világ összes nyelvén pillanatok alatt eljuthat az emberiség legeldugottabb zugába is az aktuális história. Az éppen uralkodó politikai, és gazdasági hatalmak, létük igazolására használják, hatalmi törekvéseik elérése céljából. A mai magyar történelemhamisítók még azt a fáradtságot sem veszik, hogy megvárják, amíg az 50-60 évvel ezelőtt már élt emberek kihaljanak.

Szemünkbe hazudnak, gátlástalanul, szerzett (vásárolt, stb.), műveltségük jogán.

A politika moslékos vályújánál tülekedve próbálnak elmerülni, időnként egymást is eltaposva, a gondozó „gazda” hizlaldájának, szennyes óljában. Nyakkendős disznók hada, próbálkozik nap, mint nap, eddigi életem magyarázásával. Próbálják elhitetni velem, nem úgy éltem, ahogy. Nem igaz, amit láttam. Nem jól emlékszem. Való igaz. Sokáig azt hittem, létezik történelem. Azt hittem, létezik múlt.

Azt hittem, vannak őseim, kikre büszke lehetek.

Már tudom, csak a jelen létezik, az is csak egy pillanatig, mert mindig van egy óriási konda, mely teljesen új „értelmet” ad neki, attól függően, éppen melyik vályúnál hízik.

Az én ajándékom.

Kicsi gyermek voltam, a faluban az utcát jártam. Élveztem a havat, ami sűrű pelyhekben hullott alá. A nyelvemet kiöltve vártam hogy egy-egy ráhulljon és elégedetten nyeltem le a nem túl sok vizet mely szétolvadva a számban maradt.

Emlékszem, olyan nagy hó volt, hogy már a lovas kocsik sem tudtak járni az úton. Kihalt volt az utca, csak a gyalogosoknak kiásott úton lehetett közlekedni, hol jobban, hol kevésbé. Hógolyókat gyúrtam és azzal próbáltam a kiválasztott célpontokat eltalálni, többkevesebb sikerrel.

Karácsony volt. Az emberek mind be voltak húzódva hajlékaikba ünnepelni, fát díszíteni ajándékot adni, ajándékot kapni. Már én is indultam haza felé, amikor halk keserves nyávogásra figyeltem fel.

Elindultam a hang irányába de a nyávogás abba maradt, így haza mentem. Otthon volt a bátyám és anyukám, apukám másnap jött haza, így hárman ünnepeltük a karácsonyt. A fa még csupaszon állt a fűtetlen belső szobában, a cserépkályha tetején. Anyám már mindent előkészített, csak a díszítésre várt. Elkezdtük díszíteni a fát, a kis csecsemő Jézuskát én akartam feltenni, így azt gyorsan kiválasztottam a már jól ismert díszek közül és kis győzelemként elkönyvelve én magam akasztottam egy fő helyre. Az anyám által készített habcsók karikák, és némi szaloncukor volt az édesség. Felkerültek a tányéros foglalatban levő gyertyák is és már kész is volt a díszítés.

Gyönyörködtünk, és még itt-ott igazgattunk a fa díszítésén, majd kijöttünk a szobából, mert ott hideg volt. Vártuk, hogy jöjjön a

Jézuska. Kimentünk a konyhába, mert tisztálkodni és enni kellett az ünnepi vacsorát.

Köröm pörkölt volt a fő fogás, melyet jó ízűen majszoltunk, elégedetten nézve, hogy van még belőle elég. Már a vége felé jártunk az evésnek, mikor halkan hallottuk a csengőt.

- Méggyütt á Jézuská. Kiáltottuk egyszerre a bátyámmal. Futva mentünk a szobához, melyből sejtelmes gyertyafény szűrődött ki.

Megilletődve kérdeztük anyukánkat, nem járt-e valaki a szobában, mert égnek a gyertyák. Anyukám, Mint aki semmit sem tud, érdeklődve kérdezte.

- Ki jórt vóná itten.

Mi Benyitottunk a szobába, és anyukámmal együtt elénekeltük a mennyből az angyalt.

A végét már elharapva ugrottunk az ajándékoknak. Én egy tolltartót, a bátyám pedig irigységemre egy gumicsizmát kapott. Elégedetten próbálgatta, én kicsit játszottam a tolltartóval, és már az utcát jártam gondolataimba merülve, mert nem tartottam igazságosnak, hogy mindig az ö általa levetett holmit kellett hordanom. Már sötét volt a faluban, csak néhol pislákolt egy-egy közvilágításra szánt lámpa.

Megint hallottam a nyávogást, és már az ajándék körüli gondolataim a múlté. Az egyik kapu tetején megpillantottam egy csurom vizes csúnya kismacskát. Olyan csúnya volt, hogy majdnem ott hagytam.

De csak rávitt a lelkiismeret és magamhoz vettem a minden ízében remegő kismacskát. Betettem a kabátom alá és elindultam haza felé.

Otthon a konyhában villanyfénynél kiderült, nem is olyan csúnya ez a cica. Törölgettem és letettem a földre. Egyből a sparhelt mellé húzódott és a melegen megszáradt bundája. Mit mondjak, gyönyörű volt. Adtam neki tejet, és még a köröm pörköltet is úgy majszolta, mint aki soha nem evett. Amikor végzett, elégedetten dörzsölődött lábamhoz, és nyávogva kérte vegyem fel. Felvettem és az arcommal simogattam, melyet nagyon jól tűrt.

Bele feledkeztünk egymás simogatásába, feledve a karácsonyi ajándékot, hiszen itt van nekem ő. Nem is kellett más ajándék nekem.

Volt egy gyönyörű cicám.

Nem utolsó sorban neki is volt egy esély az életre. Hoszzú évekig volt a cicánk, és számtalan életet adott.

A bungi Pénteki nap volt. Anyám nem volt túl józan de azért kijöttünk egymással. Apám megjelent az ajtóban. Kicsit korábban jött mint szokott, ezért meglepett bennünket. Apám kicsit járkált fel s alá mígnem anyámnak esett. Valamilyen adósságról beszélt, amit most, hogy jött hazafelé, kellett kiegyenlítsen. Nem sokáig tartott a vita mert éktelenül elkezdte ütni anyukámat. Én ijedtemben elszaladtam otthonról. A dugella medre megfelelő védelmet biztosított az áthatolhatatlan dzsungelével. Legkisebbik bátyám csavargott valahol, így ő kimaradt a „jóból”. Addig bóklásztam a dugellában, mígnem az agyigácsóban kötöttem ki.

Gyönyörű nyári nap volt. Iskolába sem kellett járni, Így szabad voltam mint a madár, csak az volt a baj, hogy épp az ételkészítésről kezdtem anyámmal beszélgetni amikor megjött apám, így éhes maradtam. A parti fecskék meg nagyon magasan fészkeltek elérhetetlenül. Gondoltam felmegyek az öreg temetőbe mert néhány lyuk onnan elérhetőnek tűnt.

(Hát, már nem a régi ez sem...)

Kicsi voltam még, olyan 7-8 éves és a gyomrom már nagyon korgott.

Felmentem hát, de elég nagyot kellet kerülnöm mert az öreg temetőbe csak egy viszonylag szűk helyen lehetett feljutni, és ahhoz is elég nagy kerülőt kellett tenni, mert én az agyigácsó alsó végénél voltam, ez a bejárat meg a felső végénél volt. Elindultam hát célom felé. Az öreg temető egy nagyon elhanyagolt hely volt. Benőve friss akácokkal néhol egy-egy nagy tölgy ékesítette a nem túl bizalomgerjesztő helyet.

Az alsó végébe kellett mennem a ritkás sírokat kerülgetve.

Megérkeztem a helyre ahol a madarakat gondoltam, hogy vannak.

Lehasaltam és úgy próbáltam elérni a fészket de csak nem akart sikerülni. Néhány akácgallyat megpucoltam a tüskéktől és így ereszkedtem le szinte lógva az agyigácsó meredek partfalán. Most már elértem a fészkeket, fészkenként egy két fiókát sikerült kiszednem, mert a felnőtt madarak mind elhagyták a fészket. Zsebembe raktam őket, a helyzetem stabilnak mondható volt mert lábaimat sikerült a fészkek bejáratán megnyugtatni, amíg az akció tartott. Mikor már nem értem el több fészket, elindultam felfelé ami nem is tűnt most már olyan egyszerűnek. Már nagyon megbántam könnyelműségemet, mert sehogyan sem akart sikerülni. Egyszer csak az akácgallyak elengedtek és én zuhanásba kezdtem. Még jó, hogy alul egy ferdén, a partfaltól kiinduló földkupacra estem de így is elveszítettem eszméletem.

Másnap kora reggel ébredtem arra, hogy nagyon fázok. Elindultam haza felé, és csodálkoztam magamon, hogy nem tört el semmim.

Hazaérve jutott csak eszembe, hogy apám otthon tartózkodik, de mivel még kora reggel volt még aludtak mind a hárman. Az ajtók nyitva voltak, az előző napi nagy meleg miatt, így könnyen tudtam közlekedni a helyiségekben. Apám már mozgolódott így sietősre kellett fognom a dolgot. Magamhoz vettem zsebkésemet és vágtam a spejzban levő szalonnából és elkezdtem kenyeret keresni, de nem találtam. Hallottam amint apám kimegy pisilni, és elhalad a spejz ajtó előtt, vártam kicsit és rohanni kezdtem ahogy csak tőlem tellett. Apám nem ment messzire, mert még hallottam a hangját ahogy utánam kiált. Én nem törődtem semmivel csak rohantam egyenest az öreg temetőbe.

Valamiért ez a hely tűnt a legbiztonságosabbnak. Megérkeztem és fújtattam mint a kutya. Elővettem a szalonnát, és akkor vettem csak észre, hogy van még más is a zsebemben. A döglött kis csurik voltak.

Kipergettem mind az ötöt belőle a földre, volt amelyiknek még a bele is látszott. Néztem őket egy darabig majd továbbindultam a szinte áthatolhatatlan bozótosban az öreg sírokat kerülgetve. Mikor a végére értem a temetőnek majdnem leestem ismét egy szakadékba.

Szerencsére sikerült elkerülni a tragédiát, bár megállapítottam ez nincs olyan mély mint az a rész ahol leestem. Visszamentem hát az első sírig és leülve rá falatozni kezdtem a szalonnát, melyet a spejzunkból

loptam. Haraptam és csak később jutott eszembe a zsebkés, melyet nagy szeretettel vettem elő, és így már kulturált módon tudtam enni a szalonnát. Kenyér nélkül igaz, de jólesett. Nem tudtam belőle annyit enni mintha kenyér is lett volna, de azért megtette ez is. Kerestem lapulevelet és abba csomagoltam a maradékot. Egy jó helyet is kerestem ahová elrejthetem, kint hagyni nem volt ildomos mert azért a macskák még idáig is eljöttek. Nem kellett messze mennem, mert pont az a sír amin ültem, a sarka le volt törve, és csak arrébb kellett húzni a darabot, és alatta már ott is volt az üreg.

Két sír volt egymás mellet kb. egy méterre egymástól, és már kész is volt a tervem. Bunkert fogok építeni. Akác gallyakat gyűjtöttem és azzal fedtem be a területet. Először vastagabb ágakat kerestem, és a két végét ledugtam a földbe. Nem kellett mindegyiket ledugni, mert a két sír közé befeszültek így haladósabb volt a dolog. Estére elkészült a bungim. Elégedetten néztem körbe miközben elővettem a szalonnát és majszoltam. Száraz füveket gyűjtöttem és megágyaztam vele.

Lefeküdtem és a gondolataimba mélyedve elaludtam. Másnap szintén korán ébredtem, és haza mentem mert az ennivaló az előző nap elfogyott és fel kellett tankolnom. Apám már ébren volt és kinn ült a gangon dohányozva. Le kellett mondanom a könnyű ételről.

Elindultam hát visszafelé, miközben észre vettem, hogy Blahúzék egyik tyúkja át jött a kerítésen. Jól megkergettette magát, mire eltudtam kapni. Gyorsan ki kellett tekerni a nyakát mert még elárult volna a rikácsolásával. Felérve a temetőbe megnyúztam a tyúkot, majd kibeleztem. Egy nyársat készítettem, mikor eszembe jutott, hogy nincsen gyufám amivel tüzet tudnék gyújtani. Megint lapu levél és megint elrejtettem a sírba az ennivalót. Elindultam hát gyufáért.

Pittyáéknál kerestem de csak pár szál volt benne és azt nem adták ide.

A Baluséknál már dörzsöltebb voltam mert nem mondtam meg nekik mi járatban vagyok. Amikor nem figyeltek elemeltem egy dobozzal a tűzhelyről. Út közben átnéztem a doboz tartalmát, és csak egyetlen szál volt benne, ami egészséges.

Bosszantott a dolog, de próba szerencse elven azért felmentem a temetőbe. Száraz füveket gyűjtöttem amit aztán meggyújtottam.

Pillanatok alatt égett ropogott a tűz, melyet a környéken levő nem kevés szárazfával tápláltam. Elővettem a tyúkot ami egy kicsit földes

lett mert kicsúszott a lapulevélből. Nagyjából megtisztogattam és el kezdtem sütni. Először a szárnyai készültek el és jóízűen falatoztam, miközben sütöttem a többi részét. A tyúk akkora volt, hogy még a következő evésre is jutott belőle. Jól laktam, bár egy kis só nem ártott volna. Lefeküdtem a bungimba és elégedetten gondolkodtam az élet szépségein. Elnyomott az álom és csak késő délután ébredtem fel.

Megettem a tyúk maradékát és elindultam Pittyáékhoz. Őt elküldte az apja a kocsmába cigarettáért én vártam megjöjjön, hogy elmesélhessem neki, van egy bungalóm. Nemsokára megjött így együtt mentünk fel az öreg temetőbe szemrevételezni az alkotást. A zöld levelek miatt még talán eső biztos is volt. Lehasaltunk és álmodoztunk mi mindent lehet csinálni egy ilyen bungalóban.

Eszünkbe jutott a kardkészítés, és már faragtuk is a kardcsodákat melyet előszeretettel suhogtattunk. Neki is volt zsebkése, így az nem volt probléma. A nap végére ott voltak a vadonatúj kardok melyeket a bungiban helyeztünk el a következő használatig. Elindultunk haza felé eltenni magunkat másnapra. A házuk előtt elköszöntünk egymástól, és én folytattam utam a mintegy száz méterre levő házunkig. Óvatosan belestem a szoba ajtón és láttam anyám épp egy verésen van túl.

Apám ült az asztalnál és dohányzott, miközben valamit nagyon magyarázott anyámnak. Bátyám a sarokban ült az ágyon és összekuporodva sírdogált. Nekem sem kellett több, irány az öreg temető. A kamrából magamhoz vettem vagy három használaton kívüli nagykabátot mielőtt elindultam. Már megbántam a sok nagykabátot, mert többször meg kellett állnom útközben és a végére fújtattam mint a duda. Elkezdtem megágyazni a bungimban és egy furcsa kidudorodást vettem észre ami, hogy kiderült Pittya volt. Nagyon megörültünk egymásnak mert egyedül aludni egyikünk sem szeretett.

Nem kérdeztem miért van itt és ő sem. Tudtuk mindketten családunk nincs a helyzet magaslatán. Most már nem bántam a nagykabátokat, mert jó szolgálatot tettek. Egymáshoz bújtunk és úgy aludtunk el mint két testvér. Másnap már a nap a hasunkra sütött mire felébredtünk.

Ilyen jól már régen aludtunk és vidáman ébredtünk hiszen a veszély már elmúlt mert mindkettőnk apja visszament dolgozni. Ő is hazament meg én is.

Otthon volt anyukám és a sebeit ápolgatta, hogy aztán hétvégén kiújuljanak. Azt mondta van a sparhelten még krumplis tészta és egyek. Nekem sem kellett több úgy majszoltam a tésztát mint aki soha nem evett. Gondolataim a bungim körül jártak, és elhatároztam a hétvégéket ott töltöm amíg apám itthon tartózkodik. Elkezdtem hát berendezkedni. Gyufa, só, gatya madzag, voltak a legfontosabbak amiket magamhoz vettem. Anyám ismét beborozott így az irányt ismét az öreg temetőhöz vettem. Ott észleltem, hogy a csontok eltűntek amik a tyúkból megmaradt és még a bőre is. Azért jó, ha tisztában van az ember, mivel áll szemben a háza táján. Lefeküdtem hátha meglátom az állatot, de csak nem jött, így elmentem a tápióra fürödni.

(Itt már fürödni sem lehet...)

Sok gyermek fürdött ott ahová mentem, ott szinte mindig nyüzsgött az élet. Kivéve éjszaka, mert akkor csak én szoktam fürödni. Úszni is úgy tanultam meg, hogy valamikor megfogtak a nagyobb gyerekek, és a partról bedobtak a mély vízbe. Már tudtam úszni kutyaúszásban így már nem voltam vonzó célpont a nagyobb gyerekeknek.

Bekapcsolódtam a játékba ami a vízben folyt és önfeledt fürdésbe kezdtem. Nagyon jól esett a fürdés és el is fáradtam. Mivel este felé járt már az idő, elindultam haza felé, de valamiért az öreg temetőben kötöttem ki, kipróbálni megint az alvást ami előző nap olyan jól esett.

El is aludtam Gyorsan. Arra ébredtem hogy valami szaglássza az arcomat. Gyorsan a helyiség hátuljába húzódtam és a kardot, melyet előzőleg faragtam magamhoz vettem. Az állat elszaladt, valószínűleg ő is megijedhetett. Elhatároztam másnap, kifigyelem milyen állatról

lehet szó. Haza mentem aludni. Kora reggel ébredtem, mert nem hagyott nyugodni az éjszakai látogatóm. Gondoltam fogok még egy tyúkot csalinak, de Annus néniéktől sehogyan sem akart átjönni egy sem. Így csali állat nélkül vettem az irányt a temetőbe. Már messziről észrevettem nincs valami rendben, mert találtam egy nagykabátot a bungalóimtól távol. Óvatosra vettem a dolgot, és találtam még egy kabátot, és most már kezdtem izgulni. Közelebb érve láttam, hogy egy óriási kutya garázdálkodik az otthonomban. Szólongatni kezdtem mire ő se szó se beszéd pillanatok alatt tovább állt. Most már tudtam mivel állok szemben és már nem féltem tőle. Még többször eljött az állat és végre megismerkedtünk. Olyan kétlaki kutya lehetett, mert néha azért haza is ellátogatott, de az ideje nagy részét velem töltötte, legalább is akkor, amikor ott voltam. A kabátokat rendszeresen elhurcolta, így kellett egy bejárati ajtót is eszkábálnom. Most már biztonságban tudhattam holmimat a kutyától. Legalább is azt hittem, mert a legközelebbi odalátogatásom alkalmával ugyan úgy szét voltak húzgálva a kabátok mintha nem is lett volna ajtó. Tudomásul vettem ez az ára a barátságunknak. Nem is próbáltam többet ajtót tenni a helyiségre.

Eljött a hétvége és én kiköltöztem, természetesen a kajáról elfeledkeztem, Irány a gyümölcsös, ahol az évnek ebben a szakaszában bőségesen voltak különféle bogyók amiket enni lehetett.

A kutya velem jött, és néhány ürgelyukat célba vett, de eredménytelenül mert mélyek voltak. Egy üregi nyúl is útjába esett de az is eltűnt hamar az üregében. Várakoztunk ott egy darabig, a kutya megpróbálkozott a kiásásával de szintén mély volt az üreg, és még mint tudjuk volt neki legalább még egy kijárata. Így a vadászat eredménytelen maradt. Maradtak a bogyók amik a kutyának nem nagyon ízlettek. A gombos tanya aljában vitt az utunk visszafelé mikor a kutya elkapott egy tyúkot. Na gondoltam megvan az ebédünk.

El akartam venni tőle, de mint egy vadállat rám támadott. Jobbnak láttam hát meghagyni neki az ételt. Érdekes volt ez a kutya, ha kifelé mentünk a faluból, mindig velem tartott, ha befelé akkor soha. Én elmentem az öreg Balusékhoz hátha van valamilyen étel a számomra.

Volt. Épp akkor készült el a tésztás bableves aminek nagyon megörültem mert nagyon szerettem. Természetesen megkínáltak

engem is, miközben szidták apámat, mert ők is tudták mi a helyzet felénk.

Kis idő múlva már ismét az öreg temető jól ismert tájait jártam. Az idő rosszra fordult és pillanatok alatt hatalmas vihar közepében találtam magam. A bungaló csak néhány helyen ázott be aminek nagyon örültem, viszont az alja teljesen felázott mert szinte mindenünnen ide fojt a víz. A vihar viszonylag hamar elvonult, és én hozzáláttam a víz elvezetéséhez. Belül is és kívül is ami legalább tizenöt méter volt egy hosszú árkot ástam a kezemmel mert nem volt más szerszámom. A víz lefolyt az agyigácsóba a kabátok viszont eláztak és mivel borús volt az idő nem száradtak meg. Ülve aludtam el de reggel már fekve ébredtem. Egy újabb nap újabb küzdelem az életben maradásért. Ez még évekig folytatódott, hétvégeken az öreg temető, télen Baluséknál laktam, mert Pittyáéknál sokan voltak. Hát ilyen szolgálatot tett nekem a bungi.

A róka A kertünk végében volt egy homokgödör. Már elhagytuk, mert nem termeltünk ki belőle homokot.

Kis alakítgatásokkal átalakítottam egy bungivá. A tetejét rőzsével vontam be, a belsejét egész lakájossá tudtam tenni. A Sövénykerítésünk mellet volt úgy, hogy az egyik irányba a Dugellára, a másikban meg a hatalmas kertünkre volt kilátás belőle.

Természetesen a belátás nem volt lehetséges. Amolyan ideiglenes bungi volt, az öreg temetőbeli mellett. Sajnos a házunkat nem lehetett látni belőle, mert Annusnéniék háza útban volt. Itt múlattam az időt, amikor észre vettem a rókát, amelyik a házunk felé settenkedett. A termés már be volt takarítva a kertünkről, így az csupasz volt már és jó rálátást biztosított nekem. Nem tudtam mitévő legyek, így csak figyeltem a rejtekhelyemről. A róka eltűnt, majd kis idő múlva már jött is a szájában egy tyúkkal, mert nekünk is volt vagy harminc darab.

Előjöttem a rejtekhelyemről, de mire csak szólni tudtam volna, a róka már messze járt a frissen szerzett zsákmányával. Azt tudtam, ha a róka rákap egy helyre, már nem tágít. Mondom anyámnak a dolgot, de nem akarta elhinni, mert a házunk eléggé bent volt a faluban, és idáig nem szokott eljönni a ravaszdi. Most mégis megtette. Anyám megszámolta a tyúkokat, és bizony hiányzott egy. A tyúklopás után Nem nagyon hitt nekem, ő inkább rám gyanakodott. Kicsit felbosszantott a gyanúsítgatás de nem volt mit tenni. Egy darabig bezárva tartotta a tyúkokat és nem is tűnt el belőle. Egy idő után ismét kiengedte őket és csakhamar lecsapott a róka megint. Anyám kezdett ideges lenni, és már nyíltan rám fogta a dolgot. Nem volt mit tenni elkezdtem átnézni

a kerítést, hol jöhet be az átkozott. Kis idő múlva megtaláltam a sövénykerítésen a helyet ahol átjöhet, mert elég rendesen ki volt koptatva már, úgyhogy többször használta az átjárót, mint amennyiszer lecsapott.

Mutatom anyámnak, de ő csak úgy gondolta, hogy én vagyok a róka.

Már jártam iskolába, így egyszer mikor megyek haza, azt mondja édes: - Há még éccé etűnik tyúk, áztát nágyon mégbónod.

Ugyanis most már két darab tűnt el, és kettőt a róka nem szokott elvinni, vagy mégis? Bosszantott anyukám gyanakvása, így elhatároztam kiteszek egy hurkot a kerítéshez hátha megfogja a rókát.

Ismét jövök haza az iskolából, amikor anyám kiabálva fogad.

- Még montám nékéd, hogy nincs több tyúk! És ütni kezdte a fejemet.

Hamar kiszabadítottam magam, és elindultam a kertünk vége felé, mikor megpillantottam a rókát a csapdában. Végre meg vagy gondoltam, és elkezdtem futni visszafelé, valamiért, amivel agyonüthetem. A kisbalta akadt a kezembe, mert az mindig ott volt a tőkébe vágva, ahol a fát szoktuk vágni. Közben anyámnak kiabáltam, hogy megvan a bestia. Ő is futott velem a kert végébe, és láttam a rókának hűlt helye. Oda érve a hurokhoz minden bizodalmam elszállt, mert a róka elment. Megfogtam a hurkot, aminek a vége a kerítésen kívül volt, és látszott rajta egy rókaláb. Valószínűleg lerágta magának, vagy egy másik róka segített neki. Így végre megoldódott a róka rejtély. Anyám elégedetten nézegette a lábat, és nagyon sokáig őrizgettük még az asztalfiókban. Még kinn volt a hurok egy darabig, de róka már nem jött többet. Ez a kalandom szerencsésen végződött, de nem volt mindig így.

Gyertyaégetés.

Egy nő, sötétedés után megy hazafelé a temetőből.

Megszólal mögötte egy sejtelmes hang.

- Én vagyok a James. - A nő, szaporázza lépteit, bukdácsolva a sírok között, mire a hang ismét szól.

- Én vagyok a James. - A nő, rohanva kiér a temetőből, és hangos kacagást hall maga mögött.

- Ha-ha-ha-ha.

- Nem is én vagyok, a James.

Alig vártuk a minden szentek ünnepét gyerekkoromban.

Mi egyszerűen, csak gyertyaégetésnek hívtuk a halottak napját. A temető, megtelt a halottaikra emlékező emberekkel. Minden síron égett valamilyen gyertya, vagy mécses.

Misztikus vonzó hely volt számomra, a sok ezernyi égő gyertyával megvilágított, az egyébként elhagyott, de ilyenkor zsúfolásig megtelt esti temető. A villódzó gyertyák fénye és gomolygó füstje, a sejtelmesen mozgó emberi alakok és árnyékaik, valóban egy szellemvilágtól nyüzsgő kupolát vont a kistemető fölé. Nem volt félelmetes, inkább valamilyen megfoghatatlan világ színhelye, melynek aktív részese lehettem.

Számomra, ekkor jött el a paraffin beszerzésének ideje. Késő estig, sokszor éjszakába nyúlóan jártuk barátommal a temetőt, és a leégett gyertyákat, vagy amelyiket elfújta a szél, gyűjtöttük kiló számra. Az év más időszakaiban, nem jutottunk hozzá ehhez a nagyon fontos energiaforráshoz, így ez alatt a két-három nap alatt kellett beszerezni az egész évi szükségleteinket.

Ez a tevékenység sem volt veszélytelen számomra, mert jókora verést kockáztattam, ha elkapott a temetőőr, vagy valamelyik felnőtt, miközben az emlékezet fényeit gyaláztam. Nem mindig a leégett csonkokat kerestem ugyanis. Külön technikát fejlesztettem ki arra az esetre, amikor a még szép nagy egészséges gyertyák égtek.

Novemberben, mivel már hidegebbek voltak, ezért kabátot viseltem.

A kigombolt kabáttal a sír mellé álltam, és a kabát oldalát, legyező módon meglendítettem, és akár több gyertya is elaludt, a mesterségesen feltámasztott szél által. Ezzel a módszerrel, csak az volt a baj, hogy a hirtelen támadt sötétség, nagyon feltűnő volt. Így a gyertyák kihunyása után, azonnal menekülni kellett, mert valaki szinte midig észre vette, és újra gyújtogatta őket. Ha a közelben maradtam, szinte biztos volt a verés. Ha nem gyújtották újra a gyertyákat, akkor a sötétben már jóval könnyebb volt összeszedni őket. Nappal nem tudtunk gyűjtögetni, mert már messziről meglátott a temetőőr, és ő mindig tudta miben sántikálunk.

Pittya barátommal festékes dobozokat szereztünk, és annak a belső oldalára ragasztva a gyertyát, lámpásként használtuk azt. Még viszonylag nagy szélben is működött. Volt olyan, hogy autóst játszottunk, és két lámpást, fogtunk kezünkben, mintha azok az autó fényszórói lennének. Mivel csak sötétben volt értelme ennek a játéknak, így a legtöbbször késő éjszakába nyúlóan róttuk az utakat, amíg csak elfogyott a "benzin".

Marhatökből, vagy lopótökből is készítettünk lámpást. Az egyik végén kivágtunk egy kör alakú nyílást, majd kézzel kikapartuk a belsejét. A tök oldalába bicskával, szemeket, orrot, és szájat metszettünk. A belsejébe helyezett égő gyertya fénye a réseken átjutva sejtelmes és félelmetes hatást kölcsönzött, az egyébként nagyon is szelíd töknek.

Ebben az időszakban ezek a töklámpások voltak ijesztgetéseink eszközei.

Házunktól, átlós irányban, az utca túloldalán laktak Nyújtó Imiék, akivel szintén barátkoztam néha. Pittyával elhatároztuk, hogy jól megijesszük. Szereztem, egy ágyra való fehér lepedőt, és a tökből készült világító fejet, egy botra szúrtam. Pittya nyakába ültem, és a világító fejet a fejem fölé tartottam, közben a lelógó lepedővel

eltakartuk magunkat. Bekopogott barátom a bejárati ajtón, és vártuk, hogy kijöjjön Imi, és jól megijeszthessük. Anyukája, Annus néni jött ki Imi helyett.

- Áááááá - Hangzott egyszerre szánkból, a nagyobb hatáskeltés miatt.

Hát, ő is nagyon megijedt. Sikoltott is egyet, majd visszarohant a lakásba. Ijedtsége nem tartott sokáig, mert igazából még nevetni sem tudtunk, mire ő, már egy óriási fakanállal visszatérve aprított minket.

Leugrottam barátom nyakából, és egyből a kapu felé szaladtam, így megúsztam néhány csapással a fejemen. Pittya nem volt ilyen szerencsés, mert őt, az udvaron kergetve ütötte Annus néni, ahol csak érte. Végül, barátom is utat talált a kapu felé, és így el tudtunk menekülni Annusnéni féktelen haragja elől. Később, barátommal kitárgyaltuk az eseményeket, jót nevetve a dolgon. Persze a verésről, egy szó sem esett.

A koszos, földbe fojt paraffin is hasznos volt, mivel volt egy légpuskám. A légpuskagolyó gyártásához szükséges ólomlapokat állítottam elő segítségével, az öreg temetőben.

Az öreg temető egy,az agyigácsó és a falu között elhelyezkedő, elhagyott sírokkal és elvadult növényzettel benőtt terület volt a falu délkeleti részén levő magaslaton. Ideális búvóhely volt számomra, mert szakadékos, bozóttal benőtt oldalai csak egy helyről engedték megközelíteni, a bejáratnál.

A bejárattól távol viszont volt egy csúszdaszerű, amin csak lefelé lehetett csúszni azagyigácsóba, mert meredeksége miatt, a feljutás, itt szinte lehetetlen volt. Magas is volt, így némi bátorság is kellett, a lejutáshoz, ami nem kis veszéllyel járt. Afféle vészlejárat volt.

Halottak napján itt is világított egy-két sír, de azokat nem bántottam, mert ott volt a bungalóm, és úgy gondoltam jobb a békesség. Mivel ez volt a fő tanyám, ide rejtettem el a kistemetőben összeszedett gyertyákat.

Két elhagyott kősír között, különféle ágakból, gallyakból készült bunker volt a tanyám. Olyan magas volt, hogy belül, állva is tudtam

közlekedni. Körül-belül másfél méter széles, és három méter hosszú volt.

Egy konzerves dobozba raktam a töredék ólom darabokat, és három, kődarabból álló "tűzhelyre" raktam. A tűzhely közepén a föld paraffinnal átitatott volt, ezért nem kellett más tüzelőanyag az ólom megolvasztásához. Füstje sem volt, így nem árulkodott másoknak tevékenységemről. Ha már nem volt elég erős a láng, csak a paraffint kellett pótolni, és a láng újra erőre kapott. A megolvadt ólmot, az egyik sír fedelére öntöttem, ami szinte azonnal lapos fémdarabbá szilárdult. Ügyesség is kellett hozzá, mert ha csak egy helyre öntöttem, az ólom feltornyosult, és újra kellett önteni. Az ólom lapokat otthon, kalapáccsal, egyenletes vastagságúra lapítottam, és már dolgozhatott is a golyónyomó. Jaj volt a verebeknek, vadgalamboknak, macskáknak, kutyáknak, és a tyúkoknak is. Szinte mindenre lőttem, ami mozgott. Egyszer röptében lőttem le egy vadgalambot, minek barátom is tanúja volt, nagy örömömre. Persze véletlen volt, de a melldöngetéshez pont elég. Volt ugyan csúzlim is, de a kilőtt kavics, mindig nagy kárt okozott a célpont közelében, ezért azt, a falun belül, csak korlátozottan használhattam. A bicska, és a gyufa mellett, a csúzli volt még, amit szinte mindig magamnál hordtam.

1968.

Kosarazni voltam a vesszőkosárral halászni.

Tápión.

Nem

kosárlabdázni,

hanem

Nagyon nem akartak a halak zsákmányommá válni. Csak picike naphalak, sügérek, keszegek kerültek a kosárba.

Ettől, és hogy elvágtam a talpam valamivel a folyóban és, hogy még mindig vérzett, eléggé ingerült voltam.

Letettem a kosarat, és kézzel folytattam a halászást. A pandalokban megbúvó halakban bíztam. Eredményre is vezetett a módszerváltásom, mert két darab 30-35-cm -es keszeget és egy valamivel kisebb pontyot is sikerült fognom. Ezek már nagy halaknak számítottak, és elégedetten folytattam tovább a halászást. A kosarat a halakkal, félig a Tápió vizében hagytam, hogy ne pusztuljanak el, amíg folytatom a halászást.

Már régóta nem fogtam semmit és egy kiszélesedett bokáig érő szakaszhoz értem. Arra gondoltam, visszafordulok a kosárért, mert elég volt a halászatból. Így is túltelesítettem, még saját elvárásaimat is. Egyébként máskor jó, ha kettőt fogtam, és azok is kisebbek szoktak lenni. A ponty meg egyébként is olyan ritka volt, mint a fehér holló.

Már visszafordultam, mikor csobbanásokra lettem figyelmes a hátam mögött. Visszanéztem, és meghűlt bennem a vér. Ekkora halat, ami küszködve próbált továbbjutni a sekély vízben, még én sem láttam soha.

Ezt azért mondom, mert talán az egész faluban én voltam egyedül abban az időben, aki szinte házasságra lépett a folyóval.

Alig volt nap, hogy ne láttam volna gyönyörű tiszta vizét. Ha szomjas voltam ittam belőle, ha melegem volt fürödtem benne, ha egyik sem akkor gyönyörködtem benne.

Ott volt előttem ez az óriási hal. Csak kínlódva haladt előre útján, kínálva nekem életem legnagyobb fogását. Ámulatomon csak lassan kerekedett felül az egyébként nagyon is élénk vadászösztönöm. Lekaptam magamról a trikómat és rohanva közelítettem a hal irányába. Szívem a kaland, és a dicsőség lehetőségének hatására, kovácsok szerszáma lehetett volna. Úgy dobogott, hogy szinte ide-oda rángatott, ahogy közelítettem életem legnagyobb hala felé. A trikómat magam elé tartva lecsaptam.

Lecsaptam megint és megint. A hal olyan erővel bírt, hogy valahányszor elkaptam, mindig kicsúszott alólam, hiába feküdtem rá teljes súlyommal. Végül sikerült a pólómat kicsit benyomni a kopoltyúja alá, és így fogást nyerni rajra.

Megvan!

Kiáltottam egy hatalmasat örömömben. Már azon járt az eszem, hogyan fogom végigvinni a falun, hogy minél több ember láthassa.

Kivittem a partra a legalább 5 vagy 6 kilós halat. Jó messzire vittem a folyómedertől, nehogy úgy járjak, mint egyszer, mikor visszavergődött a vízbe az egyik hal, mert figyelmetlen voltam.

Lepihentem a hal mellett a fűben, és átadtam magam gyönyörű látványának. Kicsavartam vizes trikómat és törölgetni kezdtem zsákmányomat, mint úri házban szokás a míves porcelánt. Szájának tátogó hangtalan mozgása, és a büszkeségtől már messze járó gondolataim édes nyugalommal árasztották el, lihegő testemet.

Kikapcsoltam minden zavaró elemet fejemben, mely megszakíthatta volna az élvezetet, amit a halászat sikere oly régóta tartogatott már számomra.

Az enyhe zúgást egyre erősebben hallottam fejemben, így gondolataim is visszatértek a hétköznapok egyszerű valóságába. Mivel a zúgás nem a fejemből, hanem hátam mögül jött, hátrafordultam. A távolban egy hatalmas madárcsapat repült az ég alatt, így föld feletti látóhatáron kerestem a már egészen jól hallható mély búgás eredetét.

Ismét felpillantottam az égre.

Helikoptereket láttam a magasban közeledni, melyek zúgása már egészen hangos volt. A többi gyerekekkel abban az időben sokat harcoltunk a németek ellen, de ez valahogy nem olyan volt. A már elviselhetetlen mély búgás, és a rengeteg helikopter látványa, úgy megijesztett, hogy otthagyva halat, kosarat, trikót, rohantam hazafelé ahogy csak bírtam. Rohanás közben időnként hátrafordulva fokozta félelmemet a vasszörnyek közelgő hada.

Közben a fejem fölé értek a hatalmas alacsonyan szálló, visító és dübörgő gépszörnyek, szinte teljesen elsötétítve környezetemet.

Ijedt kegyetlen sírás, jajveszékelés kísérte tovább futásomat. A félelemnek ezt az érzését most ismertem meg először. Hála istennek azóta sem kellett megélnem hasonlót. A hangos jajveszékelésem alábbhagyott, ahogy világosodni kezdett felettem az ég. Az egyre távolodó gépek rémisztő zaja is egyre gyengébb lett. Én viszont változatlan sebességgel vetettem magam a gangon álló édesanyám oltalmazó karjai közé, ismét hangos jajveszékelésbe kezdve. Édesanyám nem volt megijedve, de még ő is a már láthatatlanná vált helikopterek eltűnésének irányában felejtette tekintetét.

- Mégijetté? - Törte meg a szótlanságot anyukám szelíd hangja.

- No. Mibájod? Nemtört ki á hóború. - Pedig én azt hittem. Azt gondoltam itt a vég. Bombázni fognak, lőni. Igazából.

- Á hóború nem ilyen. Nékém ehihetéd. Én mó lóttám. - Révedt most már maga elé anyukám.

- Ezék csák gyákorlátoznák. - Reménykedett édesanyám a történtek láttán.

Magához szorítva simogatta fejemet, és csak álltunk nézve a koromtól lassan tisztuló eget, amit a Cegléd felé eltűnt helikopterek kipufogói hagytak maguk után. Én hittem is meg nem is. Azért féltem, hátha mégis visszajönnek.

Aznap már nem is mertem elmenni otthonról. Halász szerencsémről is csak másnap beszéltem édesanyámnak, aki nem nagyon hitte történetemet. Természetesen nem, hogy a halakat, még a trikómat sem találtam meg, amiért viszont hosszan veszekedett velem. Engem különösebben nem viselt meg a hal eltűnése, mert már tudtam, sok mindenre képes vagyok ezen a téren, amiről mások még csak nem is álmodnak.

Tévedett anyukám. Háború volt. Az egyik szomszédos országot, Csehszlovákiát támadta meg Magyarország. Persze akkoriban erről, csak kevesen tudtak.

Hát. Így úsztak el halaim a háború miatt.

Katonaság. Őrségpótlás.

Kopasz katonaként Taszáron voltam báziskiképzésen. Azért, hogy az őrkatonák hazatudjanak menni el távra, engem is beosztottak őrségpótlásba. Két óra őrség, két óra alvás, két óra készenlét váltogatta egymást a huszonnégy órás szolgálatban.

Odakinn mínusz 15 fok csikorgó hideg várta az őröket. Éjszaka volt. Az őrszobában mozdulni sem lehetett, mert a csend mindenütt szétterült a helyiségben, szempilláinkat nyomkodva lefelé, azt suttogva (aludj, aludj). Egy lócán ültünk mind a hatan, mert mi következtünk őrségre. A lóca előtti asztalon kezemre hajtott fejem fél fele elzsibbadt, ezért hamarabb ébredtem kicsit mint a többiek. A kályha teteje piros volt, mert az egyébként nehezen gyulladó nedves szén csak lassan kapott lángra benne, de ha beindult, megállíthatatlanul tombolt, energiája forróságot sugározva. Halk lobogó hangja még a csend sűrűjét is fellazította kicsit. Bámultam a pirosló kályhatetőt, miközben gondolataim az előző őrségem fázós két órájára terelődött. Elhatároztam, hogy kérni fogok őrbundát a következő őrségre. Még el sem jutott agyamig az elhatározás, mikor nyílt az őrparancsnok ajtaja, és álmosan kilépett rajta a felvezető és halkan kiadta a parancsot.

- Őrségpótlásra felkészülni. Felálltam az asztaltól és odamentem a felvezetőhöz.

- Szakaszvezető elvtárs kérek engedélyt szólni.

- Mondja. Hangzott az ásítós válasz.

- Jelentem, kérek őrbundát az őrséghez. A felvezető tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha még soha nem kértek volna tőle ilyesmit.

- Igen? kérdezett vissza hitetlenkedve.

- Jelentem, igen. Hangzott válaszom.

A felvezető sarkon fordult és visszament az őrparancsnokiba. Közben felöltöztünk és fegyverrel a vállunkon vártuk, hogy megjelenjen.

Zajongva nyitotta ki az őrparancsnoki ajtaját, a hatalmas bundát, és a nemezbotost csak nehezen tudta áthozni a szűknek mondható ajtón.

Nyomában közvetlenül megjelent az őrparancsnok is álmos ébredező fejjel. Némi kenyérmorzsa, cigarettacsikk a hamutartóban maradt az asztalon és őt ez feldühítette. Közben a felvezető elém dobta a földre az őrbundát és a nemezbotost. Kapkodva kezdtem magamra venni a frissen szerzett áldást. Az őrparancsnok az alkarjával lesöpörte az asztalt morzsástul, csikkestül, hamutartóstul. Rázogatni kezdte a kályha salakolóját, míg a salaktartó izzó parázzsal teljesen tele nem lett. A felvezető még sapkát sem vett, csak a géppisztolyt akasztotta a vállára és már indult is miután kiadta a parancsot.

- Szakasz, in-dulj.

A többiekkel együtt elindultak őrségváltásba. Én még mindig a nemezbotos felvételével voltam elfoglalva. Nagy nehezen sikerült is és az őrbundát kezembe fogva indultam a többiek után sietve, nehogy lemaradjak. Hátam mögött közben az őrparancsnok az izzó hamuval telt salaktartót kihúzta a kályhából, és egy hatalmasat belerúgva, az végig száguldott az őrszobán, egy közlekedőn ahol a bejárat volt, és a fogdák előtti közlekedőben landolt óriási füstöt és széngázt hagyva maga után. Még hallottam artikulációját mivel a fogdában levőket nógatta.

- Elítéltek, rablók, gyilkosok ébresztő! A többit már nem nagyon értettem mert a többiek utolérésével voltam elfoglalva, miközben az őrbundát erőltettem magamra egyik kezemben a fegyvert tartva. Már az első őrségváltás megtörtént mire sikerült futva utolérni a csapatot.

A felvezető gyorsan ment a könnyű szerelésében, alig tudtam tartani a lépést. Izzadtam, a felszerelésem meglazult, lötyögött rajtam.

Természetesen legutoljára én váltottam. Megérkezve őrhelyemre kezeimet a térdemre támasztva fújtam ki magam miközben felfőtt testemet hűtöttem. Jó félóra eltelt mire megnyugodtam és begomboltam az őrbundát. Talán még egy félóra eltelt mire szétnéztem magam körül mit ts kell őriznem, mert az őrszobán csak gyorsan mondták el, és állandóan azokat a diverzánsokat emlegették meg, hogy nincs nyugalom a reptéren, mert mindig fognak valakit. Az őrparancsnok is fogott egy személyt és ezért léptették elő őrmesterré.

Egyébként ő is sorállományú katona volt mint mi. Végre kifújtam magam és az egyik fordulónál, kicsit távolabb egy alakot pillantottam meg. Sötét volt, csak itt ott volt megvilágítva a reptér. Mereven mozdulatlanul néztem a sejtelmes alakot, amint odébb megy, megáll és ismét odébb megy. Mivel közelített felém és már tisztán kivehető volt, hogy egy embert látok, a fegyverem után nyúlva rákiáltottam.

- Állj ki vagy! Az alak lecövekelt. Hát megállt, most mi legyen.

Hosszasan néztem, hogy nem valamilyen állat lehet e mégis.

Ismét megmozdult és most már biztos voltam abban, hogy emberrel van dolgom. Ismét rákiáltottam.

- Állj vagy lövök! Most már válasz is érkezett a felhúzott géppisztolyom célkeresztjében levő embertől.

- Te hülye, én a kettes őr vagyok!

- Szólhattál volna előbb is! Válaszoltam immár megnyugodva. Persze mint később kiderült, az őrparancsnok elfelejtette közölni, hogy vannak olyan őrhelyek amik össze érnek.

Azért kicsit ideges voltam a történtek miatt, ezért a géppisztolyból kivettem a tárat és olvasni kezdtem a lőszert. A kiszedett golyókat azután visszaraktam a tárba, csak közben egyet leejtettem a bokáig érő hóba.

Már hallottam az őrségváltás szokott hangjait, és szinte csak az utolsó pillanatban találtam meg a hiányzó lőszert a nemezbotos és az őrbunda által erősen korlátozva. Ismét kicsit zaklatva érezve magam

indultunk az őrszoba felé. Közel volt már viszonylag, így most nem viselt meg a visszatérés. Letelt ez a szolgálat is.

Leadtam az őrbundát és a nemezbotost. Még vagy háromszor mentem őrségbe, akkor is tomboltak a mínuszok, de eszembe nem jutott volna kérni még egyszer az őrbundát.

A feladat.

Néha különös feladatot adtak számunkra tisztjeink. Például egy betonból készült hatalmas gyűrűt kellett odébb szállítani vagy kétszáz métert. A szakaszban, ahol szolgáltam, voltunk vagy húszan. Dolgozni nem sokan szerettek közülünk így csak néhányan maradtunk akik a gyűrűt cipelni próbáltuk, de mivel olyan súlyos volt, nem sok eredménnyel. Már vagy fél órája kínlódtunk, mikor az egyik, a munkából kinn rekedt katona megszólalt.

- Gyerekek! Hát ez kerek! Gurítsátok!

Mi szégyenkezve összenéztünk, és bizony, gurítva már könnyebb volt a dolog.

A kábel Egyszer a századparancsnokunk azt mondja. Önként jelentkezőket keres egy munkára, mert a LUCS elromlott és a kábelét össze kell toldani szakszerűen. Mivel villanyszerelő voltam, tudtam mit, hogyan kell csinálni. Senki nem jelentkezett csak én. Mellém osztott még két villanyszerelőt, ugyanis a században csak villanyszerelők voltak, és néhány előfelvételis, akik igazából semmire sem voltak jók, ha munkáról volt szó. Elindultunk a helyszínre, mely a laktanyán kívülre esett már. Hát elég sokat kellett gyalogolni mire a reptéren kívülre értünk. Szép száraz nyári nap volt, és a homok nagyon pergett, ezért jóval nagyobb gödröt kellett ásnom mint amekkora szükséges lett volna. A két segítségem nem csinált semmit csak ültek és

beszélgettek.

Egyszer csak megszólal az egyik: El akarnak menni vízért, mert nagyon süt a nap és ilyenkor sok vizet kell inni. Mondom nekik jól van csak menjenek de ott van a kanna a DKRM nél, és hozzanak abban. Elindultak, amit nem bántam mert úgysem csináltak semmit, legalább hasznukat látom. A kábeltoldás már készen volt, csak a kiöntés volt még hátra a munkából, amikor megérkeztek. Vidáman viccelődve töltötték az időt, és kínálgattak engem is a vízből mely a vizeskannában volt. Mondtam nekik most nem kérek mert a kiöntéshez szükséges kátrányt olvasztom. Majd utána. Végre kiöntöttem a malacot és nyúltam a kannáért hogy iszok belőle. Hát a víz bor volt. Fogtam magam és az összeeset kiöntöttem.

Erre a két srác begurult, és szidni kezdtek. Én lezártam a malac kiöntő nyílását és elkezdtem betúrni a gödröt, mikor az egyik srác megütött.

Gondoltam ennek már a fele sem tréfa, és bevágtam egy bokorba. A bokor csipkebokor volt és nagyon összeszurkálta magát. Erre nekem jött a másik nagyobb gyerek is, akit szintén leteremtettem valahogy, így feladták a küzdelmet. Azt mondták bemennek és jelentik a századparancsnoknak mi történt. Elindultak a körletbe, amit nem bántam, mert már öt óra is elmúlt és szerettem volna én is pihenni egy kicsit. Befejeztem az árok betúrását, a kannát visszavittem a helyére és bementem én is a körletbe. A gyerek nagyon összeszurkálta magát és attól kezdve ellenségek voltunk. Másnap reggel az eligazításon vártam, hogy panaszkodnak, de nem tették. Én jelentettem a munka elvégzését, és ment minden a maga útján.

MIG23 "Ragyio Sztncia Poszatka" RSZP-nél voltam valamiért, a Kecskeméti repülőtéren.

Talán csak azét, hogy az új MIG23-ast láthassam.

Hajtómű próbát tartottak a kifutó közepén. A beton széléig mentem, és onnan néztem a lenyűgöző formájú repülőgépet. Gyönyörű, erőt sugárzó csodálatos formájú repülőgép volt. A beton és aszfaltdarabok papírként szálltak mögötte a levegőben, amiket feltépett a hajtómű erős sugara. De ez nem volt elég. Begyújtotta a fáklyát is, és akkor olyan történt velem mint még soha. A hús ami rajtam volt elkezdett remegni. Az arcomon, a lábaimon, a kezeimen, és a testemen belül is óriási remegést éreztem.

Futottam volna el felé, de nem sikerült. Hasra estem és vártam a halált. Majdnem eszméletemet vesztettem mire abba hagyta a próbát.

Lassan összeszedtem magam, és menekülni kezdtem vissza sem nézve. Nem akartam még egyszer átélni ezt a szörnyűséget. Hát ilyen volt első találkozásom a MIG23-mal.

Mig15 A katonaságnál a tiltó engedélyező fényeket kellett kialakítanom, hogy a toronyból is tudják kapcsolni őket, ne csak VINOSZ-ból. A VINOSZ egy a felszálló pálya végénél levő egyszemélyes fülke volt, innen engedélyezték vagy tiltották egy piros illetve zöld lámpával a kigurulást a betonra. Erről az jut eszembe, hogy volt egy alezredes, aki látni akarta a rajzot, miszerint készítem el. Nézte, nézte, majd egy vonalat kitörölt, és átrajzolta máshová. Utamra engedett az új rajzzal, de természetesen az nem volt jó, így visszaalakítottam azt. A meglévő telefon hálózat felhasználásával kellett kialakítani. Épp a nyomógombokat szereltem a repülésirányító pultján, mikor egy Mig15-ös gép szállt lefelé a betonon. A pilóta kiszállt belőle és berontott a toronyba, se szó se beszéd gyorsan kitessékelt bennünket.

Davaj, davaj.

Ezt mindnyájan értettük.

Igen, a repülésirányító tisztnek is ki kellett jönnie. Kicsit egyenrangúnak érezhettem magam vele, bár ő ezredes volt, én meg őrvezető. Nem volt mit tenni lementünk a toronyból, és én elindultam a körletem felé, amikor repülő tevékenységre figyeltem fel. Egy szuhoj típusú repülőgép szállt lefelé, de már láttam, hogy baj lesz. A majomfogó felcsapódott és az megfogta a repülőt. Pillanatok alatt felgyorsultak az események, mert a többi gép is elkezdett leszállni.

Kettesével kezdtek leszállni, ami számomra újdonság volt, mert a Magyarok csak egyesével szálltak le. Megszámoltam őket, kereken

negyvenhat gép szállt le pillanatok alatt. A repülőtér álmos semmittevése hirtelen mozgalmas lett. Tankoltak és vártak. Kimentem a beton végére, hogy szemügyre vegyem a majomfogóba került gépet.

Mit mondjak, kettétört a derekánál. Gondoltam ennek annyi, már nem repül többet. A gépet félre vontatták és ismét nagy csodálkozásomra a szuhojok elkezdtek felszállni. Négyesével, és egymás után.

Hát ilyet még nem láttam. A Magyarok csak hármasával és megvárták amíg felszállnak, és csak utána gurultak ki a többiek. Gyönyörű látvány volt az erőnek ez a demonstrációja. Utoljára a MIG15 is felszállt és vége volt az őrületnek amit az Oroszok okoztak. Teltek a napok, és én ismét a kettétört gép irányába mentem. A Szovjet tiszt serényen dolgozott a gépén, és nagy csodálkozásomra, már éppen kész volt. Elgurult a tankolóhoz és eltűnt az éterben mint valami sebesült madár. Ezt nem gondoltam volna, hogy még felszáll. Így történt és igaz volt. A Szuhoj egy kályhacsőre hasonlított leginkább. Régi, már csak gyakorlatozás céljára használták az Oroszok. Állítólag a MIG15 a repülésirányító századparancsnok saját gépe volt, időnként ezzel járt haza a Szovjetunióba intézni dolgait.

Egyéb rövid történeteim

A gránát.

Janovics Gyuri barátommal valahogy megtudtuk, hogy létezik egy por keverék mely nagyot tud robbanni. Neki volt egy ismerőse, aki Csehszlovákiából tudott mínium festékport hozatni, mert Magyarországon azt nem lehetett kapni. Vettünk hozzá ezüst festékport és azt addig kevertük, mígnem a gyufától hevesen nem kezdett égni. Amikor már jó volt a keverék, valamennyit egy papírlapra tettünk, két kavics közé szorítva, majd becsomagoltuk és jó erősen szigetelő szalaggal bebandázsoltuk.

Kész is volt a gránát. Az elsőt mikor elhajítottuk, nagy volt a meglepetés, mert akkorát szólt. Kimentünk az útra és arra jött a Gyuri bátyja biciklivel. Gyurinak sem kellett több mögé hajított egyet, melytől a biciklis úgy megijedt, hogy leesett e kerékpárról. Sokáig nézegette biciklijét, nem durrant e ki a kereke, de mivel nem talált hibát a kerékpáron csak nézett szét egy darabig, mert nem tudta hova tenni a dolgot. Kis idő múlva észrevette, hogy röhögünk rajta, így sűrű káromkodások közepette folytatta útját. Akkoriban nyári munkán voltam egy építkezésen és ott is elhajítottam egyet, egy épülő csarnokban. A hatás lehengerlő volt. Az egyik ács meglátta, hogy én voltam és kérdőre vont. Egyre többen gyűltek körém és majdnem meglincseltek, melyet csak nagy nehézségek árán tudtam elkerülni.

Volt még három darab nálam és elhatároztam, hogy ledobom a Gellérthegy tetejéről. Fel is mentem a hegyre, de a forgalom odalenn túl erős volt, így elálltam szándékomtól. Az Erzsébet hídon sétálva bedobtam őket a Dunába. Gránátjaimat elnyelte a víz. Így történt.

Iskolai WC. Figyelmem már nem tudtam a tanár szavaira irányítani, mert nagyon kellett pisilnem. Csak vártam a kicsengetést az óráról. Lábaimat keresztbe rakva a ballt a jobb lábamra, majd fordítva vártam, hogy végre wc-re mehessek. Végre! Kicsengettek, és én eszeveszett rohanásba kezdtem az iskolaudvar végében levő WC irányába. A sliccemet még futás közben kigomboltam, hogy mihamarabb elvégezhessem kis dolgomat. A WC-be érve végre elvégezhettem kínzó szükségemet. Elégedetten kezdtem begombolni a sliccemet, mire felébredtem és a pisiben úszó takaró és lepedő még langyos nedvessége figyelmeztetett arra, bepisiltem.

Mozi.

Tele volt a mozi. Sztan és Pan, és azok a hölgyek című filmet adták.

Nem bírtam kivárni a végét, mert beleim nagyon gyötörtek.

Elindultam hát kifelé a nézők nagy megrökönyödésére, mert a film az jó volt, és zavartam őket az élvezetekben a mászkálásommal. Nagy nehezen kijutottam a széksorok közül, és szaporázni kezdtem lépteimet a kijárat felé. A mozgás hatására mégjobban szükséges volt mihamarabb WC-t találni. A mozi előterében levő WC-t már nem használhattam, mert utolsó előadás révén, már bezárták az ajtókat.

Nagy nehezen kijutottam a moziból és egy szobor mögött találtam egy csöndes és sötét helyet, hol elvégezhettem a nagyon nagy dolgomat.

Letolt nadrágban pucsítva guggoltam, mikor egyszercsak fényárban úszott a terület, és a moziból özönleni kezdett kifelé a nép. Hát mit mondjak, sokan megláttak. Nadrágomat sebtében felrántva, ám már jelentősen megkönnyebbülve oldalogtam odébb egy sötétebb helyre, majd elindultam hazafelé.

Az öreg.

Süldő korunkban, bátyámmal sokat próbálgattuk az erőnket. Egy nagy fadarabot emelgettünk a fejünk fölé néha sikerrel, néha nem. A szomszédból az egyik öregember egyszer csak megszólalt.

- Májd jó lénne áz á zerő később még szárni is.

Most, hogy már őszül a hajam néha elgondolkodom, vajon igaza volt?

A sörözés.

Munkatársaimmal befejeztük a munkát, és épp kezdtem hazamenni mikor meghívást kaptam egy sörözésre. Mondtam, sajnos ez nem megy, mivel nincs pénzem. Azt a választ kaptam, hogy nem baj majd legközelebb kiegyenlítem a számlát.

Nehezen de ráálltam, és már mentünk is egy belvárosi étterem felé. Nevetgélve, sörözgetve telt az idő, észre sem vettem hogy megfogyatkozunk. Az utolsó, aki maradt rajtam kívül egy fiatal srác volt, aki azt kérdezte tőlem, nem kell e menni pisilni. Mondom nem. Akkor menjek, nézzem meg hová tűntek a többiek. Néztem a WC-ben és néztem odakint is. Ekkor láttam, hogy a fiatal srác, mint akit nyílból lőttek ki futott, ahogy csak bírt, utána a pincérekkel. Hát nekem sem kellett több, én is futásnak eredtem, talán még most is futok. Nem, hogy nekem, de a többieknek sem volt pénze sörözésre. Hát így történt. Másnap mindenki elmesélte a storyt, és jót nevettünk rajta.

Permetező A faluban kis ezermesternek ismertek az emberek. Főleg bicikliket javítottam, de hoztak hozzám háztartási gépeket is. Néhány fillérért megjavítottam őket, ha nem sikerült kidobták. Így esett meg, hogy az egyik karosszéria lakatos, az IKARUS-ban dolgozott, hozott egy permetező gépet. Nem volt jó a pumpája, így szét kellett szednem teljesen, hogy hozzáférjek a pumpához. Gyönyörűen kicseréltem a tömítést, és elkezdtem összerakni a gépet. Ment is az egy darabig, de az utolsó forrasztás csak nem akart sikerülni. Ha egyik helyen sikerült megforrasztani, a másikon kiolvadt a cin, mert a réz nagyon vezeti a hőt. Így nem sikerült összerakni a permetezőt.

A gazdája berakta egy zsákba és megkérdezte: - Mit fizetek mester.

Gombaleves Sokat járkáltam a határban, legelőkön, erdőben. Így gombászni is szoktam néha napján. Így esett, hogy egy kiadós eső után rengeteg gombát találtam anyám nagy örömére. Többször kellet fordulnom és még így is hagytam ott gombát. Olyannyira sok volt, hogy anyámnak szárítani is jutott belőle. Isteni volt a gombaleves és a gombapörkölt, amit főzött belőle. Végre úgy belaktam, hogy alig tudtam mozogni.

Jól esett főleg a pörkölt. Másnap halászni mentem kosárral, a szerencsém itt sem hagyott el. Gyönyörű nagy keszegeket fogtam és még hozzá két pontyot is. Alig tudtam haza vinni a halakat, mert olyan sok volt. Az ezt követő időszakban csak fürdeni jártam a tápióra.

Egyszer anyám gombalevest főzött, a szárított gombából. Hétvége lehetett, mert apám is otthon volt, és átszellemülve ette a levest. Nem voltak fogai és muris volt ahogy evett. Lopva mertem csak nézni, mert nem szerette ha nézik. Közben kanalaztam a levest, és valami ropogott a fogam alatt. Kicsit jobban szemügyre vettem, és láttam, hogy pici kukacok úszkálnak egy apró zsírfolt közepén. Sok zsírfolt volt a levesen, mindegyik közepén kukaccal. Mondom anyámnak: - Mijezé.

- Ez tele ván kukáccál.

Mire anyám: - Áz hót, kukác.

- Mijáz, mijáz, hót szent szár.

- Nem kukác áz hánem kemin mág.

Jobban szemügyre vettem a dolgot és az kemény magnak sok volt a levesben, és ahogy kevergettem, egyre több lett. Bizony hogy kukacos volt a leves. Késő bánat, mert ők már megették. Természetesen nekem

nem kellett tovább a leves, és azóta sem tudom megenni szárított gombából.

Nyaralás másként.

Csóró falusi gyerek lévén, nem sok alkalom adódott számomra nyaralás terén.

Az első nyaralási élményem, apai nagyszüleimnél volt.

Legkisebbik bátyámmal voltunk két hétig Jászberényben „nyaralni”.

Nagyszüleim erősen vallásosak voltak, mi pedig nem. Szigorú katolikus erkölcs szerint „nyaraltunk”. Imádkozni kellett reggel, imádkozni kellett este, lefekvés előtt, és imádkozni kellett minden étkezés előtt. Mivel az imák szövegét nem tudtuk megtanulni maradéktalanul, ezért nagyanyám igen sűrűn használta a légycsapót.

Persze most mi voltunk a legyek. Összesen kétszer voltunk strandon, ami jó volt ugyan, de emlékét elnyomja a nagymamám szigorú erkölcsű rendjének, betartása. Nekem egy örökkévalóság volt ez a „nyaralás”. Az én féktelen szabadságvágyam, nem volt szinkronban a nagyszüleimnél tapasztaltakkal.

Meg is szöktem egyszer. A vége ismét egy hatalmas verés lett.

Budapesten, egy hetet „nyaraltam”. A Majakovszíj (Ma Király utca.) utcában lakott apukám nővére. Az ivóvízre mindig várni kellett, míg eltűnik belőle a fehérség, mert a csapból tejfehéren jött ki.

Gyomorrontást kaptam tőle, és emiatt tejet kellett innom helyette.

Nagynéném férje alkoholista volt, és a napjaim azzal teltek, hogy bemutatta nekem, vidéki suttyónak, az igazi életet. Egész héten azzal telt szinte minden időm, hogy kocsmáról kocsmára jártunk. Ennyi maradandó élmény után már nem is tudok mit mondani, ugyanis több nem maradt meg emlékeimben.

A Tápióbicskei általános iskola engem is javasolt egy kéthetes üdülésre a Tóalmási úttörőtáborba. Nagyon örültem neki, mert még igazi nyaraláson soha nem voltam. Az utazás előtti estén, még játszottunk egy focimeccset Pittyáék előtt a puha homokban. Egy óvatlan mozdulat miatt megroppant a térdem. Másnap arra ébredtem, hogy be van dagadva. Fájt is, de ez nem akadályozhatott meg abban, hogy nyaralni menjek. Tóalmáson, az egyik nagy sátorban helyeztek el, kijelölve az ágyamat ahol aludni fogok. Az egyik úttörő vezető észrevette, hogy sántítok. Kis idő múlva elszállított egy mentő Budapestre az István kórházba. Pontosan két hétig ápoltak ínhúzódással.

Ez a nyaralásom így telt el.

Ezek voltak nyaralásaim gyermekkoromban. Lehetett volna jobb is.

Azt azért megjegyzem így a végén, hogy számomra nem nagyon tudtak volna jobb helyet akkoriban ajánlani, mint Tápióbicske. Ebben a kis faluban, nekem minden meg volt, amire vágytam. Kaland, természet, barátok, szabadság.

Kati és Mari A szomszédban volt két kislány. Az egyiket Katinak a másikat Marinak hívták.

Egyszer Pittya barátommal elcsaltuk őket a kis közbe. A kis köz a kertünk végében volt, amit csak nagy ritkán használtak a lovas szekerek. Középen a dugella választotta ketté nem túl mély medrével.

Már kétoldalt a bokrok szinte teljesen benőtték, de gyalogosan azért még lehetett közlekedni rajta. Elcsaltuk a lányokat és egy bodza bokor aljában letelepedtünk. Ők is akarták ezért mindenféle jóval, bodzabogyóval stb. szerettettük meg magunkat. Pittya már nagyobb volt, így azt mondta a lányoknak, hogy húzzák le bugyijaikat. Ezt ők meg is tették, bár kicsit kellették magukat. Még néhány bodzabogyó és azt mondja Pittya, hozunk még ha megmutatják a micsodájukat.

Mellük még nem volt, így az nem izgatott annyira bennünket. Már éppen mutatni akarták mikor egy hang messziről hallatszott.

- Katiii!

- Mariii!

Az anyjuk Marika néni volt. Ijedtünkben az egyik lányra úgy adtuk fel a bugyit, hogy az meg volt csavarodva. A lányok elkezdtek sírni és az egyik még menni is alig tudott a csavart bugyitól. Sírva újságolták anyjuknak mi történt. Amikor az elindult befelé a közbe, bizony nekünk sem kellett több. Felvettük a nyúlcipőt és az öreg temetőig meg sem álltunk. Ott kitárgyaltuk a dolgokat, és mentünk a dolgunkra.

Pittyával az iskolába a kertek alatt jártunk, mert féltünk, ha elkap a mama, akkor nekünk annyi. Telt múlt az idő, egyszer csak Pittyán észrevettem, hogy megverték. Kérdezem ki volt, azt mondja Marika néni. Áldottam istenemet, hogy nem a rendes úton járok iskolába, mert akkor már engem is megfogott volna. Egy idő után én is megpróbáltam a rendes úton menni. Sikerült is vagy háromszor, de negyedjére már várt a kapuban, mivel deszkapalánk kerítésük volt, így nem láttam. Felcsapódott a kapu és kezdetét vette az üldözés. Az iskolatáska a fejemet verte és a nagykabát is akadályozott a futásban.

A trafik sarkon, ami vagy 200-300m végül utolért. A fejemet egy kés

fokával verte, mígnem abbahagyta a verést. Hát aznap jó néhány dudorral a fejemen mentem iskolába.

Hát ilyen volt első szexuális élményem. Felejthetetlen.

Bordáné Toldi biciklinkkel jártam a falut és örömmel figyeltem az embereket, ahogy felém néznek. Ugyanis egy karton lapot meghajtottam és a hajtásnál oda illesztettem a sárvédő tartó dróthoz úgy, hogy a lap egyik fele a küllők közé essen, a másik feléhez pedig madzagot erősítettem, melynek szabad felét a kormányra tekertem. A karton lap krepegő hangot adott ki, ha megtekertem a kormányra felcsavart madzagot akkor hangosabban krepegett, ha lazítottam rajta akkor pedig halkabban. Így jártam a falut, úgymond motorozva. A Tápiószentmárton felé vezető Rákóczi út két oldalán járda volt, és azt találtam ki, hogy a házak előtt levő kis hidakon felhajtottam a járdára, a következőnél, pedig át a túloldalra és így tovább. Egyszer csak megtörtént a baj. Bordáék kishídján hajtottam át és a kétoldalt levő sövénytől nem láttam Bordánét a járdán. A lába közé hajtva hanyatt löktem. Nagyon megijedtem, és cserbenhagyva áldozatomat, egészen Tápiószentmártonig tapostam a pedált. Jó darabig bicikliztem a határban, mire hazavergődtem. Otthon nem szóltam semmit, mert reméltem, hogy nem esett nagy baja az órás feleségének, ugyanis Borda volt a falu egyetlen órása. Aznap időben feküdtem le, de csak nagyon nehezen tudtam elaludni a történtek miatt. Elalvás előtt arra jutottam, másnap megmondom anyukámnak mi történt.

Reggel arra ébredtem, hogy anyukám beszélget valakivel a gangon.

Nagy Dezső volt, a szomszédunkban lakó ügyvéd. Anyukámnak elmondta, hogy felfogadták Bordáék, ügyük képviseletére a történtek miatt, ugyanis Bordánét Pestre szállították a kórházba.

Hozzá tette, barátilag jött szólni, hogy tudjuk mire számítsunk. Az ügyvéd elköszönt, én pedig vissza ugrottam az ágyamba alvást színlelni.

Anyám egyből bejött hozzám és lekapta rólam a dunnát, majd nekem szegezte a kérdést.

- Micsinótó tégnáp?

- Én el ákártám mondáni…

- Éccé még mégölsz válákit. Azzal sarkon fordult és magamra hagyott. Én leültem a gangra, és a tyúkok betevőt kereső tevékenységét figyeltem. A gondolataim az előző napi eseményekkel voltak elfoglalva. Tudtam, édesapám nemsokára haza jön a munkából, és akkor annyi nekem. Ki kellet találni valamit a hol alvásra, mert ha apám haragra gerjed, azt nagyon megsínyli a testem. Elhatároztam, hogy az öreg temetőben alszom, úgyis rég aludtam már kinn. Úgy is volt. Megágyaztam a rossz kabátokból, még takaró is jutott.

Nehezen aludtam el, mert mindenféle sejtelmes zajokat hallottam magam körül. Azért csak sikerült. Másnap kora reggel ébredtem és nagyon éhes voltam. Haza nem mehettem apám miatt, így elindultam a gyümölcsös felé, hátha akad valami. Odaérve szomorúan vettem tudomásul, hogy semmi ehető sincs, így lassan bandukolva elindultam vissza felé. Egyszer csak egy üregi nyulat megpillantottam, ami épp az üregébe iszkol. Nekem sem kellett több, az üreg bejáratához kuporodtam, és vártam. Még negyed óra sem telt bele, amikor kidugta a fejét. Hopp, elkaptam. De ő is. Úgy bele harapott az ujjamba, hogy még mindig látszik. Csak nehezen tudtam szétfeszíteni a fejét, hogy kiszabadítsam az egyre inkább fájó-lüktető ujjamat. Végre sikerült fogást találni rajta, mire éktelen visításba kezdett. A zsebkésemet sikerült nagy nehezen előhalászni a zsebemből, mert az az ellenkező irányban volt. Kinyitottam, és a nyúl szüntelen visítása közepette bele szúrtam a mellébe. Többször is szúrtam, mert nem akart megdögleni.

Ekkor, valószínűleg a párja lehetett, nekem támadott egy másik nyúl.

Hát erre már végképp nem számítottam. Futnom kellett előle, mert ez már jóval nagyobb volt és olyan vehemenciával támadott, hogy el kellett dobnom a nálam levő nyulat is. A másik nyúl tovább nem követett, hanem megpróbálta a már élettelen nyulat az üreg felé vonszolni. Nekem sem kellett több, ordítozva zavartam el a nagy nyulat, ami sikerült is. Fölkaptam a döglöttet és futásnak eredtem.

Amikor már jól kifáradtam, kicsit megálltam, és a még mindig vérző ujjamra tekintettem. Jól kiszívtam a sebet, mire még jobban kezdett vérezni. Felértem az öreg temetőben levő bungimhoz és a nyulat megnyúztam, kibeleztem és egy nyárson elkezdtem sütni. Így só nélkül nem nagyon volt jó íze, de rájöttem, ha jobban megsütöm sósabb íze lesz. Az ujjam még mindig vérzett, de az intenzitása már csökkent. Jól laktam és mivel már dél körül járt az idő és el is fáradtam, így ledőltem kicsit. Arra ébredtem, hogy valaki rázogat.

Apám volt. Hirtelen a bungim legbelső sarkában találtam magam.

- Gyere ki. Mondta nem megszokott szelíd hangján.

- Gyere, no. Nem bántalak. Hangzott ismét.

Kényszeredetten előjöttem, és lesütött fejjel álltam előtte.

- Mi van a kezeddel.

- Á nyúl méghárápott. Válaszoltam kurtán.

- Gyere haza, majd bekötjük. Gyere, mert kész az ebéd. Útközben mondta, hogy nem haragszik Bordáné miatt. Ennek nagyon örültem, mert nem nekem kellett elmondani, mert anyám már megtette. Azt is mondta, nem kell félni tőle, nem bánt ő. Hát ezt már erősen kétkedve fogadtam. Haza érve anyám bekötötte a még mindig csordogáló ujjamat és az ebédhez fogtunk. Hamar végeztem, mert igazából nem voltam éhes, a nyúlhús még kitartott. Apám érdeklődött a nyúl iránt, én csak tőszavakban válaszoltam, mert mindig figyelnem kellett rá, nem gondolja e meg magát, és mégis elver.

- Hm. Nyulat fogtál. Morfondírozott magában.

- Hm. Hát ez nem rossz.

- Hm. Hümmögött, miközben az ételt szaporán piszkálta a tányérban.

Szokása volt az ételt piszkálni, miközben eltorzult arccal evett, mert nem volt egy foga sem. Néha muris pofákat vágott, mert betudta kapni

az orrát és akkor bizony megmosolyogtatott bennünket. Az ebédnek vége volt és indultam kifelé.

- Hová mész. Kérdezte anyám.

- Á Pittyóékho. Válaszoltam, és már le is volt tudva a dolog.

Elengedtek szó nélkül. Örömömben madarat lehetett volna fogatni velem, mert olyan boldog voltam, hogy nem vert meg apám. Szombat délután lévén, lementem a tápióhoz halakat nézni és a gondolataimat rendezni, mert talán most először fordult elő velem, hogy apám nem bántott. Még el is határoztam, hogy jó leszek, bár ez csak elhatározás volt. Néztem még egy darabig a kishalak úszkálását és soha nem értettem azt, honnan tudják mikor merre kell fordulni, mert olyan egyszerre csinálták. Kis idő múlva felkerekedtem és elindultam haza felé. Haza érve csodálkozva vettem tudomásul, hogy a külső ajtó be van zárva. Nyitogattam egy darabig, majd előre mentem az ablakhoz.

Mivel a szobaajtó is nyitva volt láttam a félhomályban, hogy apám félreérthetetlen helyzetben van anyámmal.

Elfogott a kétségbeesés és sírni kezdtem. Nem tudom miért, de csak sírtam és sírtam. Sírva mentem fel az öreg temetőbe és ott is még hosszú ideig csak a sírás volt, ami vigasztalt. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Csak másnap ébredtem fel, és indultam haza felé.

Anyámék nevetgélve üdvözöltek, de nekem nem volt kedvem nevetni.

Nem kérdeztem semmit, csak ettem valamit és már mentem is szokásos csavargásomra.

Eljött a tárgyalás ideje. Bordáékat az ügyvéd képviselte, minket nem tudom már ki. Engem is behívtak a tárgyaló terembe és néhány kérdést tett fel a bíró, amire őszintén válaszoltam. A tárgyalás első fordulója lezajlott. Már az úton haza felé azon tanakodtak anyámék, hogy el kellene válni, mert apám egyedüli keresőként, a gyerektartás mellett nem tudnak tőle majd olyan sokat levonni. Úgy is történt.

Elváltak. Bordáék 40000 ft-ot kértek, de a bíróság négyezervalahányszáz forintot állapított meg. Ezt az összeget csak apránként tudták apámtól levonni. Bordáné ügy lezárva. Viszont akaratlanul is, de sikerült elérnem hogy elváljanak szüleim. Még egy darabig járt apám haza, mire megmondta anyám neki, ne jöjjön többet.

Apámtól már nem kellett többet félnem és anyám sem ivott már többet. Végre lassan rendeződött a család. Én tanultam, anyám dolgozott, éltük végre meghitt családi életünket.

Gizi Suttyó gyermek voltam már és érdekelt a nemiség. Első szárnypróbálkozásaim egyike volt a következő történet.

Vasárnap volt gyönyörű őszi nap. Gizivel sétáltam az úton, gyakorlott nőszemély hírében állt, így én is bátrabb voltam kicsit. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá mondókámhoz, ezért mindenfélét csűrtemcsavartam, mire eljutottam a lényeghez. Mire kimondtam volna a dolgot, azt mondja.

- De jó lénne eménni á cirkuszbá. Még vósór is ván. Tuttád?

- Nem én.

Közöltem, mint aki nem tud semmit. Persze, hogy tudtam, csak valamiért hazudnom kellett neki. Sétáltunk szótlanul és ő a csábos mosolyával néha-néha felém pillantott. Engem majd megevett a fene, nem tudtam mitévő legyek.

Eszembe jutott, hogy otthon az asztalfiókban láttam száz forintot és máris kész volt a tervem. Mondtam neki várjon meg, mindjárt jövök.

Apámék a szobában voltak és nem akartak kimenni onnan. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy Gizi megvár, így egy cselhez kellett folyamodnom.

- Itt ménnek el á cirkuszosok á hóz előtt, éggy ákkorá medve ván velük mint égy hóz.

Erre apám is, és bátyáim is kimentek, hogy megnézzék. Én örömmel konstatáltam, hogy a száz forint még ott van, és magamhoz vettem.

Nem törődtem a következményekkel, mert az ösztönök erősebbek voltak.

- Hun vánnák á cirkuszosok. Kérdezte egyik középső bátyám.

- Hót mó biztos eméntek. Hangzott válaszom.

Azon gondolkodtam, ha nincs ott Gizi, akkor visszateszem a pénzt.

Még maradtam kicsit, nehogy gyanús legyek. Kis idő múlva már az utca porát róttam, és Gizi ott várt.

- No mi ván? Kérdezte, mint aki tudja miért mentem haza.

- Sémmi. Közöltem vele, majd megmutattam a pénzt, amit a zsebembe rejtettem.

Vettem két cirkuszjegyet és elindultunk a vásárba. Nem nagyon kellett menni, mert a cirkusz is a vásártéren volt, csak kicsit odébb. Gizi a karomba kapaszkodott és máris jobban éreztem magam. Vettem neki a hajába kitűzőt, egy gyönyörű zsebkést is akartam neki venni, de ő azt valamiért nem akarta. Fájó szívvel de lemondtam a zsebkésről, pedig olyan szép volt. Vettem neki cukorkákat, több félét is, mert úgy láttam azokat kedveli. Egyre szorosabbra fonta magát körém, már alig tudtunk menni miatta. A sátorsor mögé érve, adott egy gyors puszit, melytől már a mennyben találtam magam.

- Húsz forinté együhecc velem, á cirkusz utón.

Benyúltam a zsebembe, és az utolsó papír húszforintost odaadtam neki. Alig vártam, hogy vége legyen a cirkusznak. Végre vége lett.

Indultunk haza felé, és kitaláltam, hogy az öreg temetőbe menjünk, mert ott nem zavar senki. A házuk előtt vitt el az utunk, és ö ott megállt.

- Mi ván? Kérdeztem.

- Hót most nincs kedvem. Hangzott a válasz.

- Hogy-hogy nincs kedved? Értetlenkedtem.

- Úgyhogy nincsen. És faképnél hagyott.

Egy darabig még mászkáltam a házuk előtt, mégsem ronthattam be hozzájuk, legalább a húsz forintot adja vissza.

Kis idő múltán, meguntam és haza mentem. Már csak a TV-ment, kikapcsoltam és lefeküdtem én is aludni. Kora reggel apámék keresték a pénzt. Hamar kiderült az igazság.

- Hun ván? Én beismertem mindent töredelmesen. Apám megfogott a lábamnál fogva, és a bejárati ajtóhoz vágott. Legalább három métert zuhantam, mire az ajtóhoz értem. Az ajtó akkorát csörrent, hogy még mindig hallom. Érdekes módon nem nagyon ütöttem meg magam, de a későbbi veréseket megelőzendő, eszméletlennek tettettem magam.

Anyám vissza tett az ágyra, és megfenyegette apámat, ha bajom lesz elválik tőle. Egy darabig még veszekedtek és tanakodtak, hogy mennek vissza, mert pénz nélkül nem engedik fel őket a buszra. A szomszédban volt egy traktoros, aki már kora reggel ébren volt, tőle kértek kölcsön. Csak egy buszt késtek le miattam, és elmentek.

Még egy darabig nem mertem apám színe elé kerülni, így hétvégeken ő jött, én pedig mentem. Az öreg temetőben jókat aludtam hétvégenként, mert az öreg Baluséknál sem volt minden rendben, így jobbnak láttam kint aludni.

Gizit néha kérdőre vontam, hol a szexért, hol a húsz forintért, de később már került is. Utána állandóan nagyobb gyermekekkel járt, akkor meg már nem mertem kérdőre vonni. Úgyhogy Gizi lógsz húsz forintommal, légy szíves add meg!

Bújócska Egyszer dinnyét loptunk és kiderült. Az egész falu tudta, volt aki megvetéssel, volt aki együttérzéssel és volt aki kárörvendően viselkedett velünk szemben. Bátyámmal közösen követtük el eme szörnyű tettet. Kakaó a rendőr intézkedett az eset jegyzőkönyvelésében, és sűrűn mondogatta rossz vége lesz ennek. Rendes feljelentés született az ügyben. Mivel anyám nem igazán volt beszámítható állapotban, a bátyám meg elbujdokolt valahová, így rám maradt az összes vádpont hogy feleljek érte. A rendőr kihallgatott és gondolom, továbbította a jegyzőkönyvet valahová. Engem utamra engedett és el volt intézve a dolog. Kerestem bátyámat de nem találtam, így csak Pittyával, akkori barátommal osztottam meg "élményeimet". Mivel a hét eleje tájékán jártunk nem aggódtam apám miatt, mert csak a hét végén volt várható hogy haza jön. Este Jancsi nem jött haza, így másnap a keresésére indultam. Voltam az öreg temetőben, a gyümölcsösben és már mindenütt kerestem, de nem találtam. Eltelt még egy nap és már kezdtem aggódni én is, vajon merre lehet. Már szinte az egész falu kereste eredménytelenül.

Egyesek látni vélték amint leveleket eszik, mások füvet látták enni, de a hollétéről egyik sem tudott elfogadható magyarázatot adni. Harmad nap elhatároztam módszeresen fogom keresni. El is kezdtem úgy, hogy a saját padlásunkon végeztem az első keresést. Voltak ott mindenféle lim-lomok de a bátyámat nem találtam. Már visszafordultam, hogy máshol keressem mikor pisszegést hallottam.

- Itt vagyok. Hangzott.

- Hun? Kérdeztem vissza.

- Hót itt.

A kotlós tyúknak félretett fedeles kosárban kuporgott. Leemeltem a fedelét és egy ijedt, koszos arcú gyerek, a bátyám nézett vissza rám.

- Mé bujkósz? Kérdeztem megkönnyebbülve attól, hogy végre meg lett.

Nem volt válasz, csak szomorúan nézett maga elé.

- Éhés vágy? Kérdeztem a nyilván valót.

Bátyám csak bólogatott, de nem szólt semmit. Lementem a padlásról és a spájzban vágtam egy darab szalonnát, egy kis kenyeret és vizet vittem neki. A szalonnát úgy harapta mint a kenyeret. Elővettem a zsebkésemet és nyújtottam felé. Nem fogadta el, csak ennyit mondott.

- Jó ez így, mer jobbán léhet érézni á zízéket.

Már nem kellett keresni Jancsit, végre meg volt. Mondtam neki jöjjön le, nincs semmilyen vész, és apánk is csak két nap múlva jön haza.

Anyánk meg már három napja csak italozik, és nem törődik a körülötte levőkkel. Nem akart elő jönni, így rendszeresen hordtam neki az ételt és a vizet. Eljött a hétvége, apám haza jött, és ő is berúgott. Nem keresett minket, mink pedig nem kerestük őt. Több kajával készültem a hétvégére, így az nem volt gond. Eltelt a hétvége, apám vissza ment dolgozni, anyám pedig el kezdte keresni Jancsit. Én mondtam nem tudom merre lehet. Ekkor anyámon eluralkodott a pánik, és elrohant otthonról. Gyorsan szervezett egy kereső csapatot, akiket a gyümölcsöstől kezdve az öreg temetőig mindenhová elküldött. Az emberek szétszéledtek, mi pedig otthon maradtunk várni a híreket. Már engem is elküldött volna a piócásba, amikor már nem bírtam tovább tartani, és elmondtam hol van. Anyám felrohant a padlásra és magához ölelte Jancsit. Csókolgatta, becézgette és lehozta a padlásról. Oda tett vizet a sparheltra melegedni a fürdéshez. Engem elküldött vízért amit soha nem szerettem hozni. Ahogy vissza értem, anyám már fürdette Jancsit, törölgette, babusgatta, hogy tiszta legyen.

Irigykedve figyeltem anyám ténykedését, mert engem soha nem babusgatott. Elvonultam hát a Tápió partjára duzzogni. A víz szépsége hamar feledtetett mindent velem. Másnap minden a megszokott kerékvágásban haladt. Egyszer csak megjelenik az egyik kereső ember, és azt mondja: - Mindénhun néztem mó, de nem talalom séhun.

Erre anyám: - Jó ván, nem kő món keresni mer még ván. Eriggyé házá felé.

Az ember csodálkozva, csalódottan hátat fordított és köszönés nélkül távozott.

Néhány esetem

Pittyáéknál volt kukoricatörés. A szekerek forogtak a kukoricával, az emberek kinn dolgoztak a földeken. Sietni kellett nekik, hogy még aznap letörjék az összes tengerit. Mi gyermekek a háznál voltunk és játszottunk két kanyar között. Amikor megjött a szekér, felugráltunk rá, és hánytuk lefelé a kukoricát egy csomóba, hogy könnyebb legyen majd fosztani. Így esett, hogy fogócskáztunk. A két udvart elválasztó kerítésen volt két kiskapu. Úgy fogócskáztunk, hogy az egyik kapun a hátsó udvarba, a másikon pedig az elsőre mentünk. Már jó ideje fogócskáztunk mikor az egyik gyermek észrevette, hogy vérzik a kezem. Megálltam és ránéztem. A bal gyűrűs ujjam, ahogy találkozik a kézfejemmel, nem nagyon de azért vérzett.

Kicsit jobban szemügyre vettem és láttam, hogy egy óriási húsdarab hiányzik onnan. Kilátszott a csont fehérsége és az inakat is láttam hogy mozognak. Nem tudtam mitevő legyek de a többi gyermeknek volt annyi lélekjelenléte hogy elkísértek az orvoshoz. Dr. Hercegh Sándor amikor meglátott nem akart hinni a szemének mert a seb akkora volt. Varrni is csak úgy tudta, hogy több fokozatban húzta össze. Így aztán jó ideig kellett járni hozzá mire beforrt. Az orvos azt mondta olyan vagyok mint a macska, mert érzéstelenítés nélkül varrta mindig a sebet és én még egy kukkot sem szóltam. Másnap bekötött kézzel vettem részt a fosztásban, de természetesen csak hős nézőként.

A kiskapun megtalálták a húsdarabot egy elhajlított szög alatt. Még egy darabig ott hagyták okulásul a gyerekeknek. A kezem szépen beforrt, de a seb helye még mindig látszik elég jól. Ez a kukoricatörés is emlékezetes maradt, nem csak számomra hanem Pittya számára is.

Most ötven év után, hogy náluk jártam, még mindig emlegeti.

Másik.

Divat volt csúfolni a cigányokat, mert nem nagyon szerettük őket.

Lemásztak a dögkútba, és onnan szedték ki a húst. Egyik alkalommal szóváltásba keveredtem az egyik cigánygyerekkel és az a fejemhez vágott egy valamilyen óriási állat csontját. A fejem vérbe borult és alig tudtam haza menni mert kóvályogtam. Mikor haza értem elájultam és már csak az orvosnál tértem magamhoz. Szintén jó néhány öltéssel hozta helyre, amit a cigányoktól kaptam.

Másik.

Pingpong versenyen voltunk Nagykátán.

Vegyes párost játszottunk, és már harmadikok voltunk, csak egy meccs lett volna az áhított első helyért, mikor a párom a küzdelem hevében szájon vágott az ütővel. Dőlt a vér a számból, így maradtunk harmadikok.

A fehér tó A faluban a focipályától kifelé a kertek alatt, volt egy hatalmas rét, melyet fehér tónak hívtunk. Nyáron semmi különös nem történt itt, mert nem volt miért idelátogatni. Végtelen füves síkság volt, ahová még a madarak is csak hébe hóba jártak.

De télen, télen a "tó" megelevenedett. Korcsolyázók, fakutyázók és jégvitorlások lepték el a végtelen fehérséget. Ugyanis télen mindig elöntötte a víz és az befagyott. Volt egy zsilip a Pándra vezető úton és azt néha megnyitották. Csináltak olyat, hogy egy székre korcsolya talpakat szereltek és úgy tologatták a benne ülőket. De volt egy csodálatos dolog, amire igen jól emlékszem. Volt egy jégvitorlásnak nevezett szerkezet mely minden várakozásomat felülmúlta. Három korcsolyatalpon siklott úgy, hogy az első korcsolyát lehetett irányítani.

A vitorlája lepedőből készült és borzalmasan gyorsan siklott a szerkezet. Sokáig lehetett vele vitorlázni, még széllel szemben is ment néha. Még most is kipróbálnám olyan jó volt. Akkoriban a korcsolyák kulccsal szerelhetőek voltak, és bizony sok bakancsom bánja a dolgot, ugyanis a korcsolyakulccsal össze lehetett húzni a kétoldalt levő körmöket, és sokszor a bakancs talpát is leszedte. Ilyenkor persze dugni kellett a Duláber bakancsot, mert szüleim nem nagyon tolerálták, ha erőszakosan lejött a talpa. Igazából nem sikerült megtanulnom korcsolyázni soha sem, de ez nem von le semmit az élvezeti értékéből. A tó maga óriási volt, egy kilométernél biztosan hosszabb volt, a szélessége pedig 2-3 száz méter lehetett. Szóval bőségesen volt hol vitorlázni.

Készítette: Kepes Károly, 2012-05-24 A címlap Sárkány Sándor festménye alapján készült.

Copyrigth: Szmolka Sándor, 2012.