Egyévesemnek

madjára is az első sort. Háromszázhatvanöt nap alatt elmentünk a falig és vissza, csiszolódtunk, fejjel és szívvel egymásnak feszültünk, tanultunk megint sokat magunkról és egymásról.

Micuskám, hjaj, de nagy a kabát, amit rám adtál, próbálok nem elbotlani benne. Húzom, cipelem magam után, néha koszos lesz az alja. Eső áztatja, szél fújja, olyankor nem szeretek benne. Néha hideg, vacogok benne a bűntudat miatt, hogy elégséges-e, amit adunk, mert azért van abban a poénban némi fájó igazság, hogy harmadjára már „jó lesz az úgy”.

Néha pedig meleg, tűzforró a kabát a feltétel nélküli szeretettől, amit szinte lehetetlen megfogalmazni, leírni meg végképp. A két Muskétás rajongása még ettől a szeretettől is nagyobb, és persze, az is igaz, hogy talán nincs is olyan kisbaba, akit ne ejtettek volna egyszer fejre... De úgy ölelnek, kísérnek téged, hogy abba meg belesajog a szívünk.

Amikor a szívvirág kibontja első rózsaszín virágait, a jóillatú kislány, aki egy éve költözött hozzánk, szülinapos lesz. Örök április. Ez a kis puha Pillecukor, akinek sikongatásainál, márcsak a körme élesebb, elfújhatja első gyertyáját, mi pedig kipipálhatjuk har-

Gyakran meg túl szűknek érzem a kabátot, olyannyira, hogy levegőt se kapok benne, feszít és legszívesebben levetném, elszaladnék egyedül, hogy aztán megint visszataláljak hozzátok. Erős nők mellé születtél, hangosak, kritikusak, és végtelenül gondoskodóak, na, meg olyan céltudatosak, hogy mindig a világmegváltáson törik a fejüket. Hacsak mindegyikükből egy kis szeletet is zsebre tettél, már nincs mitől félned. Egy éve a valaha volt összes női erő velünk volt, amikor háborítatlanul erre a világra jöttél. Kísérjenek téged továbbra is.

Isten éltessen, Milla!