Lapátos fotográfus

Ha a Felső-Csallóköz leginnovatívabb és az újra fogékony emberét keressük, egy olyan emberhez irányul a figyelmünk, akit Kis Gábor „Gibbónak” neveznek, és akit én most már azt hiszem tizennégy éve nemcsak ismerhetek, hanem barátként is tisztelhetek. És nagyon örülök, hogy elfogadtad a meghívást a Magunk között új helyszínén, ahol egy olyan baráttal és kiváló fotóművésszel beszélgethetek, aki kétszeres ezüst- és egyszeres aranyérmes a nedves kollódium eljárással készült fotók világversenyén.

Kezdésképpen egy egyszerű kérdést tennék fel: Hogy vagy, Gibbó? Kitűnően, minden remek. Nagyon lassan, de érkezik a tavasz is, viszont kivárjuk.

Úgy gondolom, a covid téged is érdekes pályára rakott, mert a közösségi hálón azt láthattam, olvashattam, hogy építőipari munkásként is kerested abban az időben a kenyeredet, ami azért nem szokványos dolog, hiszen, ha valaki művészemberként próbál boldogulni, akkor ez egy elég extrém megoldás… Tudom, hogy természetesen a szükség nagy úr, de lehet, hogy csak ki akartad próbálni magad, és így indultál neki az építőiparnak?

Ez egy nagyon egyszerű dolog. A covid minden művészt tönkretett, és itt legfőképp nem az anyagiakra gondolok. Egy művész számára – legyen az festő, író, költő – az alkotás lehetőségének a megszűnése a világvégével egyenlő. A fotósok, videósok, de akár a színművészek számára az egy borzasztó időszak volt. Nem abból élünk, hogy keressük a pénzt – az csak az életfenntartásra van. Ám ahhoz, hogy valaki értékesnek tartsa magát, nagyon fontos az alkotás. Mondok egy egyszerű példát. A csallóközi nagymama megcsinálja a rétest. Számára nem az adja az értéket, hogy jön valaki, és többszáz euróért megveszi azt, hanem amikor látja az unokáját, ahogy teli szájjal, jóízűen elfogyasztja. Az is egy alkotás, egy olyasvalami, ami értékkel bír az ember számára. A covid alatt minden be volt zárva, le volt állítva. Vannak otthon tyúkjaim, akiket inkább tigrishez hasonlítanék, hiszen kiváló házőrzők, torokra támadnak. Amikor már a tyúkólba is bevezettem a generátort, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Szóltam a haveroknak, adjanak bármilyen munkát, hogy valamit csinálhassak. Kellett valami, amivel elfoglalhattam magam. Természetesen szükségem volt pénzre is, de nem ez volt az elsőszámú szempont. Elmentem talicskát tolni, betonozni, és az is egy óriási élmény volt. Egy hatalmas cégnél dolgoztam, és arról is írtam egy rövid novellát, hogy miképp dolgoznak együtt az áprilisi hóesésben a munkások. Ahogy az Északi-sarkon, itt is meg lehetett figyelni, hogy ahogyan fújt a szél, ők is úgy álltak háttal a szélnek. Együtt mozgott mindenki, ők is profik a maguk szakmájában.

Hogy fogadtak?

Sosem csináltam még ilyet. Először betondarabokat kellett a talicskába lapátolnom, és elszállítanom egy bizonyos helyszínre. De, amikor kiszálltam a BMW-ből, a művezető nyelt egy nagyot, ám ugyanúgy megcsináltam mindent. Élmény, és egyúttal hihetetlen agymosás volt. A munkások tényleg azért támasztják a lapátot, mert másképp nem tudnak pihenni. Vannak olyan helyzetek, amikor az embernek nincs munkája, mert várja, hogy a másik befejezze a saját szakaszát. Folyamatok vannak, ki kell várni a sorodat. Van, hogy nyolc órát támasztod a lapátot két fokban, és semmi másra nem tudsz gondolni, mint hogy az most három vagy négy lapátnyi munka lesz, elnyomod, visszanyomod, és úgy mész haza, hogy teljesen ki van mosva az agyad.

A covid felbukkanásakor nekem az asztalos szakma lett ilyen: inasnak álltam, és immár egy éve dolgozom egy barátom műhelyében. Nagyon jó, hiszen egyrészt kikapcsol, másrészt pedig elég összetett munka. Ha valaki azt gondolja, hogy ezek a szakmák csak úgy, félkézzel elvégezhetők, akkor az tévedésben él… Az édesapám asztalos volt, és hatalmas élményt kaptam tőle, ugyanis a halálos ágyán elmondta, hogyan főzték csontból az eny- vet. Olyan precízen, részletesen, és csillogott közben a szeme. Az volt a hattyúdala. Ezek az emlékek még életben tartották egy rövid ideig, aztán néhány hónappal később meg is halt. Az asztalos szakmát egyetemi szinten taníttatnám. A faismerettől kezdve a fémismeretig, a kések és a fűrész élezésétől a ragasztókig bezárólag egy nagyon bonyolult szakmáról van szó.

Ejtsünk szót a kollódiumos módszerről. Te, aki művészi szinten foglalkozol a fotózással, visszamentél egy olyan módszer alkalmazásához, amely 1850 és 1880 között élte a fénykorát. Legutóbb azt olvastam, hogy ezt a módszert mindössze ketten alkalmazzátok Szlovákiában. Igen, Európában pedig 140-en.

Miért választottad ezt a módszert? Az indíttatást a mai napig nem értem. Egy nap felébredtem, és azt éreztem, hogy üveglapra akarok fényképezni. Ambrotí- piákat vagy ferrotípiákat csinálunk, tehát üveg- vagy fémlemezre fényképezünk. Hogy mi ebben a csodálatos? Képzeljük el, hogy elővesszük a mobiltelefonunkat, és egy perc alatt készítünk nagyjából hatvan használható fotót. Így az egész világból fényképész válik. Ezek a képek tökéletesek lesznek, de a tökéletes unalmas. Nem lehet továbbgondolni, nincs benne izgalom. Ha ki akarok menni a természetbe fényképezni – mint ahogy a Pomléban található fákkal tettem, amelyből novemberben lesz kiállításom –, az első lépés, hogy megnézem az aktuális évszakot és azt, honnan süt a nap, honnan lesz megvilágítva a fa. Ezt követően fel kell mérni, mennyire lehetséges az adott helyszínt autóval elérni, hiszen a fotózáshoz nagyjából száz kilónyi felszerelés szükséges: előhívósátor, vegyületek, desztillált víz, mosásra való víz, maga a fényképezőgép is húszkilós. Ez azonban még mindig nem elég akkor, ha valaki üveglapra fényképez. Már az 1850-es években is régi házak ablakaiból vágták ki ezeket, és salétromsavval takarították le, mert akkoriban szénpor és egyéb kosz is megtalálható volt rajtuk. Ha az üveglap roszszul van letakarítva, leválik róla a filmréteg. Amikor otthon előkészítek egy üveglapot, az azt jelenti, hogy tizenöt percig mosom. Két óra alatt így nagyjából nyolc üveglapot tudok elmosni. Csallóközi gyerekként két óra után már kezd elegem lenni a dologból. Ez a munka nem szerénységre, inkább alázatra nevel. Így amikor kimegyek a természetbe fényképezni, nyolc képre van lehetőségem úgy, hogy 30-45 percenként tudok elkészíteni egy képet. Teljesen lelassul a világ, elkezded érezni a körülötted levő anyagot, fényt, szellőt, időt. Ez egy fantasztikus érzés, egyfajta meditatív cselekvéssorozat. Ha egy jó képet elkészít az ember egy nap, akkor az egy nagyon jó napnak számít.

Mennyi az expozíciós idő? Azt gondoltam, hogy azért készítesz természeti tárgyú ké- peket, mert azok nem mozognak. Volt egy balerinás sorozatod is, amelyet a híres fertődi Esterházy-kastélyban készítettél… Az expozíciós idő fényfüggő. Ha nagyon erős a napfény, akkor egy portré egy másodperc alatt elkészül. Ha szórt fény van és felhők takarják el a napot, amely szintén egy fantasztikus élmény a fotósnak, 4-8 másodperces expozíciós idő kell. Természetfotózásnál ugyanez 20-30 másodperc is lehet, de akár egy egész perc is. Ám mivel nedves kollódiumos eljárásról beszélünk, nem nagyon lehet nyáron egyperces felvételt csinálni, mert a vegyületek megszáradnak. Ha ez történik, akkor dobhatom ki a lemezt, és oda a kép. Ezért kell azt is figyelni, hogy melyik évszakban készíti ez ember ezeket a képeket. Visszatérve az Esterházy-kastélyra: három éve volt ott egy kiállításom: egy balerinás sorozatot mutattam be, amely végül aranyérmes lett. Esterházy Miklósnak volt ott egy színháza, ahova színészeket és táncosokat hívott meg. Ennek kapcsán csináltunk egy sorozatot, és most, három évvel később szintén kaptam tőlük egy felkérést. A fejemben már kezd összeállni a dolog, egy nagyon izgalmas sorozatot találtam ki.

Felvidéki művésznek ez egy nagyon komoly felkérés… Igen, így van, és a körülöttem dolgozó emberek, továbbá a környezet is fantasztikus.

Feltölt? Igen. Képzeld el, hogy ilyenkor 12-14 órát fotózol megállás nélkül, legfeljebb megeszel két-három banánt, plusz elfogy három-négy liter narancslé. Amikor elkészültek a képek, az ember csak leül és nézi őket, gyönyörködik bennük. A mai világban a fotónak fontos helyen van a művészet világában.

De hiszen már legalább száz éve ott van, nem? Még mielőtt 1832-ben feltalálták vol- na a fotózást, a pillanatokat festményekben örökítették meg. De amióta az ember öntudatra ébredt, szeretné megörökíteni a portréját, legyen szó fáraóról, királyról vagy akár egy holland kereskedőről. A festőművészethez pedig kellett tehetség, hogy a lehető legélethűbben ábrázoljanak valakit. Ekkor már komoly igény mutatkozott a fényképezés iránt, és a kémia segített is ezt megoldani. Akkoriban azonban nem ismerték el a fotósokat, kuruzslóknak, ripacsoknak nézték őket, és nem igazán akarták igénybe venni a szolgálataikat. Jelenleg viszont már egyértelmű helye van a művészetek között, hihetetlen áron, 3-4 millió dollárért kelnek el egyes fényképek Amerikában. Például Ian Ruther, akitől többek között én is kaptam a díjamat, és aki a világ egyik legjobb archaikus fotóművésze. Archaikusnak nevezünk minden fotót, amely nem celluloidra készült.

Ő például Angelina Jolie színésznőnek adott el egy képet tízezer dollárért.

Nálad ez a visszalassítás egy tudatos élettevékenység lehet, mert te folyamatosan pörögsz. Olyan beszélgetőtárs vagy, akit elég egy picit megbökni, és rögtön az egyik történet követi a másikat. A közösségi hálódon fantasztikus sztorikat írsz le, sőt szerintem egy egész rajongótáborod van, akik már egy könyvet is várnának tőled… Igen, ezt őszre tervezzük. Egyelőre az Édes citrom cím a befutó annak ellenére is, hogy banánfüggő vagyok. Néha kesernyések a történeteim, amelyeket édesítve adok át.

A magyar narancs után jöhet egy Édes citrom is – már várjuk. Egy pörgő ember vagy, aki sokat utazik, aki szeret új országokkal megismerkedni. A felvétel előtt arról is beszélgettünk, hogy látsz felfogásbeli különbségeket a kelet és a nyugat között a problémagyártás és a problémamegoldás terén. Ez egy nagyon érdekes gondolat volt. Megosztanád velünk is? Elmondom, hogyan vagyok filozófus: úgy élem meg a dolgokat, mint az egyszerű nép. Semmit sem bonyolítok túl, és a szöveghasználatom is inkább az egyszerű embereknek szól. Nem kedvelem a kastélyos fotózásokat, inkább a kultúrházas esküvőket szeretem. Megesett, hogy egy kultúrházban fotóztam egy esküvőt, ahol a szakács néni meglátott, behívott a konyhára, leültetett, majd ízes tájszólással ennyit mondott: Fiatalember, itt van a leves, egye meg, mert maga vékony, és ez nekem nem tetszik. Egy kastélyban be sem mehetsz a konyhára. Az ilyen közvetlen kommunikáció messzemenőleg képes az embert feltölteni, itt az emberek őszinték. Most is kastélyos fotózásról jövök, ahol egyszerű emberek ültek a körasztaloknál, és nem tudták, hogyan, mit egyenek, egymásra vártak. Másrészt, utaznunk kell, mert nagyon sok ember egyfajta komfortzónában él. A komfortzónára jó példa, hogy ha valaki reggel felül a buszra, leutazik Spanyolországba, Velencébe vagy Horvátországba a táskájában rántott hússal, pástétommal. Az utazásra induló családok étellel pakolják meg a kocsit – ez a legnagyobb marhaság, mert nem ismered meg az ottani ízeket, nem kezd el tágulni a tudatod, nem látsz, nem érzékelsz. Régebben számomra is csak fekete és fehér létezett, de fotósként tudom, hogy a feketének és a fehérnek hihetetlen sok árnyalata van, akárcsak az ízeknek. Fantasztikus ételek léteznek, amelyeket nem kell félni megkóstolni. Nemrég voltam például Rigában, ahol bementem egy péksüteményeket is árusító kávéházba, és kértem néhányat. Belekóstoltam az egyikbe, és kapásból ad- tam is vissza, mert káposzta volt benne. A másikba beleharapva egy egész zacskónyit kértem, mert abban meg szalonna volt. Elképesztően finom falatok voltak. Nem kell félni semmitől, meg kell kóstolni, látni a dolgokat. És ha valaki lát, tapasztal, akkor ezt fel is tudja használni, lehet, hogy nem rögtön, de később biztosan. Folyamatosan menni kell, mert így tágul a tudat.

Ez egy nagyon jó irány. Azt látom, hogy az itteni emberek gyakran zárkózottabbak, ami a felvidéki kisebbségi létből is fakadhat. Az elméletem szerint azért húzódunk vissza a csigaházunkba, mert ott van a komfortzónánk. Ki kell ebből lépni. Nyugat felé indulva egy olyan felfogás van, hogy ha kitalálsz valamit, akkor azt helyeslik és bátorítanak, érdeklődnek a nézőpontod felől. Ha pe- dig esetleg nem sikerül, akkor sem kell végleg lemondani a tervekről. Nem szabad félni a kudarctól. A Felvidékről keletre pedig, ha van egy helyzet, abban a pillanatban kitaláljuk azt, hogyan nem lehet megoldani, miért nem lehet megcsinálni. Számomra három olyan kifejezés van, amelytől irtózom: a ’nem tudom’, az ’azt hittem, hogy’ és a ’nekem mindegy’. Ezek a szavak kikészítenek. Ha valakinek mindegy, akkor üljön otthon, mert neki mindegy. Ki se jöjjön, látni sem akarom az ilyen típusú embert.

Ezt az áramlást, életszemléletet szeretem benned. Ha kell, az építőiparban, kastélyokban, kultúrházakban, de akár a szövegek vagy a képek világában félés esőisten mersz és tudsz is lenni, ez pedig nagy érték. Köszönöm a beszélgetést!