Méregtelepítő kúra

A huszonegyedik századra már eljutottunk odáig, hogy sok olyan betegséget meg tudnak gyógyítani, amelynek a diagnosztizálása régen felért egy halálos ítélettel. Ám nagyjából az előző évszázadig a legtöbb komoly kórral szemben még vesztésre álltunk. Olyannyira, hogy a rendelkezésünkre álló terápiák nem csak hogy nem segítettek, hanem gyakran aktívan rontották az esélyeinket. Nincs min csodálkozni, ha belegondolunk, hogy hosszú időn keresztül a borbélyok sebészi feladatokat is elláttak, például a harctereken ők amputálták a pórul járt katonák megroncsolódott végtagjait. „Te, Józsi. Neked van egy jó éles pengéd, nem? Na, gyere csak ide…” Morbid humort félretéve, nagyon sok olyan ötlet született régen, amit ma már hátborzongatónak titulálni is enyhe kifejezés. Szóval egy kis időutazásra invitállak most benneteket azon korokba, amikor úgy gondolták, hogy jó ötlet higanyt fogyasztani a jó egészség érdekében.

Igen, jól hallottad, higanyt. Azt az ezüst színű, ércből nyert, egyébként kifejezetten szép nehézfémet, ami kategóriájában egyedülálló módon cseppfolyós halmazállapotú szobahőmérsékleten. Ha gyerekkorodban törtél el lázmérőt, akkor minden bizonnyal közelről is megcsodálhattad ezt az elemet. Ha meg könynyen romló fogakkal vert meg a sors, mint mondjuk engem, akkor elég beveretned a fürdőszobába és jó nagyra tátani a szádat, és máris megtekintheted az amalgámtömésed formájában, persze így már nem tisztán, hanem ötvözetként. Egyszóval jól is néz ki a higany, meg érdekes is, és sok tudományos érdeklődésű ember fantáziáját megragadta a múltban. Például olyanokét, akik alkímiával foglal- koztak, tehát leegyszerűsítve kvázi kémiai kísérletezést végeztek örök életet biztosító elixír, és/vagy örök gazdagságot biztosító arany előállítása reményében, nyilván nem sok sikerrel. De persze olyanokét is, akik, ha nem is kívánták a végtelenségig nyújtani az emberi életet, azért megpróbálták a nyavalyáktól szenvedő pácienseikét legalább meghosszabbítani. Egy kedves barátom szokta mondogatni, mielőtt a pohár fenekére nézne, hogy „igyuk meg, abból még baj nem volt”. Ugyanez lehetett a jelszava a korabeli gyógyítóknak is. A probléma csak az, hogy ugyan a havernak sincs mindig igaza ezzel a kijelentéssel, ha csak e kettő közül választhatsz, mindenképpen inkább pálinkát igyál, különben nem sok jóra számíthatsz. A higanymérgezés ugyanis olyan, rendkívül szerteágazó tüneteket okozhat, mint például a remegés, bénulás, hajhullás, migrénes fejfájás, szaglás és ízlelés elvesztése, ínysorvadás, alvás- vagy mozgáskoordinációs zavar; súlyos esetben pedig halálhoz is vezethet.

Pedig jobbnál jobb ötletek születtek arra nézvést, hogy mire is lehetne használni a „folyékony ezüstöt”. Ho Kung negyedik századi kínai alkimista például nem csak arról volt meggyőződve, hogy az örök élet záloga, hanem arról is, hogy a talpba masszírozva még a vízen járást is lehetővé teszi. Persze Ho Kung már nincs köztünk, ami arra enged következtetni, hogy kissé elszámította magát, a vízen járásról pedig szintén nem ő híresült el. De mindenesetre a higany népszerűsége nagy volt, amit az is jól mutat, hogy a világ egymástól távol eső pontjain, különböző kultúrák uralkodóinak nagyszabású síremléke büszkélkedhetett higanyfolyók- kal Egyiptomtól egészen Mexikóig. Az ókori görögök bőrbajok ellen keverték balzsamaikba, a rómaiak pedig szépészeti kencéiket dobták fel vele. Sebek tisztítására is használták hosszú ideig, valamint a kellemest a hasznossal összekötve egyszerre tartották afrodiziákumnak, illetve fogamzásgátlónak.

Később pedig jól megfért az olyan „kellemes“ terápiák sorában, mint például az érvágás.

Az emberi testet, sőt személyiséget ugyanis úgy képzelték el, mint amit négy testnedv irányít: a vér, a fekete epe, a sárga epe, illetve nyák. Attól függően, hogy melyik van túlsúlyban a szervezetedben, vagy mondjuk flegma, álmodozó vagy éppen idegbajos típus. Ja, és ha valamelyik túlteng, na, akkor leszel beteg. Gyógyítani pedig a problémát okozó testnedv lecsapolásával lehet, szóval minden olyan terápia nagy népszerűségnek örvendett, amikor az emberből ilyen-olyan résen keresztül távozott valami, legyen az nyál, vér, ürülék vagy éppen hányás. Guszta.

Nos, ahogy Lydia Kang és Nate Pedersen is írják Sarlatánok című könyvükben, a higany kiváló orvosságnak minősült ezen kritériumok szerint. Egy kalomel nevű fehér, szagtalan por formájában hódított leginkább, amely erős hashajtó hatással bírt egyrészt, másrészt viszont úgy nyálzott tőle szerencsétlen beteg, mint te egy kiló savanyú gilisztacukorka elfogyasztása után. Benjamin Rush amerikai orvos egyik kedvenc gyógymódja volt, amelyet előszeretettel alkalmazott a legkülönfélébb panaszok esetén. Rush egyébként a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója volt, és társadalmi téren kifejezetten haladó nézeteket vallott: támogatta például a nők iskoláztatását, illetve a rabszolgafelszabadítást, sajnos orvosi praxisa viszont felemás eredményeket hozott. Rá nézve kifejezetten találó a mondás, miszerint a pokolba vezető út jóakarattal van kikövezve. Kifejezetten új gondolat volt tőle, hogy a lelki betegeket is gyógyítani kell és lehet, csakhogy kúrája nagyjából kimerült egy nagy adag kalomel előírásában. Aki megfogadta a tanácsát, az ha nem is lassan, de fo- kozatosan higanymérgezést kapott, annak minden olyan, állapotát csak rontó tünetével együtt, mint a kézremegés, depresszió, szorongás, vagy épp a hangulatingadozás. A válasz? Több higany, nyilván csak az alap probléma rosszabbodott…

Az 1793-as philadelphiai sárgalázjárvány idején pedig a szokásos kalomel mellett érvágást írt elő a betegeinek, ezzel a kombinációval pedig konkrétan több betegét ölte meg, mint amennyit a sárgaláz vitt volna el magától. Ez már a kortársaknak is szemet szúrt, és a doktor ázsiója nagyban megcsappant. De hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok, hozzá kell tennünk, hogy Rush paradox módon mégis hozzájárult ahhoz, hogy a járvány alábbhagyjon, hiszen a higiéniai körülmények javítását szorgalmazta, illetve az állóvizek lecsapolását, amely a járványt okozó szúnyogoknak komoly érvágást jelentett. (Tudom, tudom, bocs.)

Na, és az a fránya, fránya szerelem… 1495-ben egy új nyavalya törte fel a fejét Európában. Igaz, már jóval időszámításunk előtt is szedte az áldozatait a szifilisz, de jórészt a feledésből jött elő újra. Nem valami barátságos kór volt ez – szexuális úton terjedt, és egy Treponema pallidum nevű baktériumtörzs tagjai okozták. Ágyéktáji fájdalom után kiütésekkel, lázzal, majd az egész testen megjelenő kelésekkel „örvendeztette meg” áldozatait. Persze ekkor abban a korban jártunk, amikor azt sem tudtuk, hogy egyáltalán léteznek baktériumok, így antibiotikumokról értelemszerűen nem is álmodott senki. És hát mi is kínálkozhatott volna megoldásként, ha nem éppen a higany?

Jó, ez nyilván költői kérdés volt. Viszont tény, hogy egy Paracelsus nevű orvos, aki –hogy is mondjam – nem szenvedett önbizalomhiányban, fogta magát, és higany-kloridból kenőcsöt készített, hogy azzal kenegesse a betegek fekélyeit. Paracelsus egyébként is úgy gondolta, hogy a higany nélkülözhetetlen része az emberi szervezetnek, legfeljebb a túltengése árthat meg. Ez konkrétan nem talált, mégis a leggyakoribb terápiás eszköz volt sokáig a higany különböző formában adagolva a szifilisz ellen. Fürdőztették is benne a betegeket, miközben egy kalap alatt inhalálták a gőzeit, később pedig kis kék pirulák formájában értékesítették, egészen a huszadik század elejéig. Közben a masszív mérgezésben szenvedő páciensek a legkülönfélébb fizikai és neurológiai tüneteket produkálták: sokan már járni sem bírtak, és gyakorlatilag szétesett az arcuk. Mindezt pedig a gyógyszer helyett magának a szifilisznek tudták be. Mindenesetre Paracelsus meg volt győződve róla, hogy rajta kívül mindenki megveszekedett idióta. Igaz, végülis ő „házasította össze” az orvostudományt a kémiával, illetve neki köszönhetjük azt a bölcsességet is, miszerint a dózis teszi a mérget.

A leghátborzongatóbb talán mégis az, hogy még csecsemőknek és kisgyermekeknek is adtak kalomelt tartalmazó porokat gyomorproblémák és fogzás idején, azt ígérve, ettől majd olyan szép kövérek lesznek a porontyok, mint a kismalacok…

Szerencsére azonban szépen lassan rájöttek, hogy nem volt az olyan kiváló ötlet. Ennek megfelelően le is szoktak a higanytartalmú orvosságokról, és már a modern lázmérőkben is helyettesítették ezt a mérgező anyagot. Még a fogorvosok véleménye is megoszlik azt illetően, hogy mennyire jó ötlet amalgámtöméseket használni, de ha ez megnyugtat, sem az amerikai FDA, sem az Európai Bizottság nem lát okot arra, hogy a már létező, de jó állapotban lévő töméseinket lecseréltessük. Paracelsusnak ugyanis igaza volt abban, hogy nagyon is számít, hogy egy adott anyagból menynyi jut a szervezetünkbe, és ezt akkor se felejtsd el, ha legközelebb kikéred a sokadik utolsó stampót a kocsmában.