Kovács Barnabás oxidációs művészete, a royal rust

Kovács Barnabás egy különleges tehetség. Megismerhettük már festőként, filmesként, fényképészként, valamint íróként. Most az általa kifejlesztett, a világon eddig egyedülálló oxidációs technikát mutatja be nekünk. Mindamellett, hogy betekintést enged a művészettel és az alkotási folyamattal kapcsolatos gondolataiba.

Mi is az a rozsdaművészet, a „royal rust”, és pontosan mi adta az inspirációt hozzá? A rozsdaőrületem egy döbbenettel és egy döntéssel kezdődött, mikor először megláttam Londonban, majd néhány hónappal később a Zsolnay Negyed, illetve a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara épületkomplexumának homlokzatán lévő gigantikus, rozsdás panelfelületeket.

Abban a pillanatban véglegesen eldőlt, lüktetett ereimben a nyugtalan pezsgés: beleszerettem. Annyira imádom, szinte felzabálom szemeimmel ezt a különös, élő, állandó mozgásban lévő anyagot. Rögtön tudtam, hogy ezt akarom, ez kell nekem, meg kell csinálom. De határozottan tudtam, hogy olyan rozsdát akarok, ami még nincs, nem létezik a bolygón. Egyedi felületet szeretnék alkotni, extrém döbbenetet. Ekkor még nem tudtam, hogy is kezdjek neki, csak azt tudtam, hogy akarom és hogy megcsinálom és egy új rozsdát fejlesztek ki. Majd 2018-ban kezdődött a kísérletezés nagy lelkesedéssel és szenvedéllyel. A folyamatot elneveztem oxidációs művészetnek. Fő célom az volt, hogy olyan művész rozsdát alkossak, amely képként, vizuális ha- tásként diszponál és szervesen kapcsolódik a design, a modern belső építészeti struktúrákhoz, térdinamikához, hogy általa felemelkedjen a rozsda megszokott fogalma, ami fokozni tudja azt a perifériát, amit Richard Serra elkezdett.

Hol és mikor kezdtél el pontosan képzőművészettel foglalkozni? Úgy gondolom, hogy a képzőművészet mindig is szervesen kapcsolódott hozzám, és határozta meg belső habitusomat. Már egész pici koromtól, még az óvodában kezdődött minden. Visszagondolva, csak most kezdem megérteni, hogy már gyerekkoromban mit is akartam kifejteni, miért nem értették meg a rajzaimat, és ezzel jól kilógtam a sorból. Ugye, akkoriban nem sokat tudtam, és nem is érdekelt az a fajta, nevezzük úgy, megkötött politika, ami viszszafogta az újító, szabad személyiséget. Két rövid sztori ebből az időszakból. Nagycsoportos koromban egy nap azt mondta az óvónéni, hogy rajzoljuk le az otthonun- kat. Én lerajzoltam az esti eget – a világűrt a csillagokkal. Volt is ejnye-bejnye. Vagy amikor ötödikes voltam az alapiskolában, és tovább jutottam a rajzversenyen, a technika linóleummetszet volt és a béke mint fő motívum. Mindezt úgy, hogy rögtönözni kellett. A témát felkészületlenül, csak ott a helyszínen kaptuk meg. Egy űrhajót jelenítettem meg a kilövőállomáson, köré rajzolva a földgömböt, az égen a csillagokat, egyik oldalon az USA, a másikon a CCCP és alul a „BÉKE” felirattal. Egyből forró lett a talaj. Jöttek is a kérdések a szervezőktől és a bíráló bizottságtól, honnét hallottam ezt, ki mondta, én meg végképp nem értettem, hogy mi a bajuk, hiszen a béke a téma. Letiltottak. Később azt mondták, ha akarok, rajzolhatok, de mást. Hát, inkább nem rajzoltam, nem akartam, mert szerintem jó volt.

Milyen technikákkal, anyagokkal, eszközökkel szeretsz dolgozni és milyen témák foglalkoztattak eddig?

Gyerekkoromban a kedvenc technikám a linóleum volt. Évekig csak ezt nyomtam. Imádtam, hogy mielőtt kivágod, ellentétesen kell gondolkodni, fekete-fehérben. Játszottam a különféle formájú késekkel, határtalan a vágási lehetőség, mélység, szélesség, stb. Aztán kb. 20 évig semmi, majd következtek az intuíció által vezérelt energiarajzok. Elneveztem vonalrajzoknak, hiszen egy vonalvezetés az egész. Az eszköz pedig ceruza, toll és hasonlók voltak. Egyetlen pillanatra sem hagyja el a papír, vagy vászon felületét, és olyan belső mentális hangulat övezi, ahol nincs gondolati asszociáció, csak te létezel, te és az energia, ami a vonalak, vagyis a nem tudás tudása. Nincs megtervezett cselekvéssor, csak áramlat vagy, egy flow. Így telt a 2003-as év. 2018-ban jött a rozsda, a royal rust, majd 2020-ban Jackson Pollock majd Gerchard.

A téma mindig egy és mindig szerteágazó, egy paradox vegyület. Mivel van, de nincs. Az energiából, az abszolút jelen nyitottságából, a semmiből táplálkozom, hogy semmit alkossak. A folyamat inspirál: az intuíció diktál. Anyagok terén mindenevő vagyok, a lényeg, hogy megfogjon. Az eszközöket szintén intuitívan használom, az adott pillanatnyi helyzet hozza.

Ki az, aki tanárodként, illetve mentorodként nagy befolyást gyakorolt Rád? 2021-ig autodidakta módon fedeztem fel magam. Minden alkalommal egy sajátos belső energetikai légkör jön létre bennem, amit az a művész kölcsönöz, akinek az alkotását éppen tanulmányozom, majd bennem áramlik az az energia, amit átélt, amikor azt alkotta. Majd 2021 nyarán találkoztam Dolán György festőművésszel, aki nagy örömömre a mentorom lett. Rengeteg tanáccsal lát el azóta is, hogy igazán kiteljesedhessek. Köszönet érte!

Milyen alkotásokra, projektekre vagy eddig a legbüszkébb?

Valójában inkább hálás vagyok. Hálás vagyok azért az élményért, áramlatért, egy flow-hatásért, azért az extázisért, a jelen pillanat kiteljesedéséért, az intuíció nyitott, szabad spektrumában, ami fölszabadít az alkotáskor. Ezért legyen bármelyik kifejező szegmens is, mindig az az alkotás varázsol el leginkább, amit utoljára készítettem. Ha mégis ki kellene emelnem valamit, akkor a következők. Az egyik az experimentális filmem, „A gondolatkód” 2012-ből. 10 hónapig színtiszta élvezetet nyújtott, míg elkészült. A másik pedig szintén 2012-ből a fotoinstallációm, mely az ART_MA galériában került bemutatásra.

Mit üzennél azoknak a művészpalántáknak, akik hasonló úton szeretnének elindulni, de nem tudják, merre kezdjék?

Egy rövid, ám annál lényegesebb mondatban össze lehet foglalni, amely személyes tapasztalaton alapszik: először önmagadat ismerd meg.

Hol tudjuk követni a munkásságodat?

Fontosabbnak találom az alkotási folyamatot, a fejlődést és az időt inkább ezekre összpontosítom. Jelenleg még nincs aktív lehetőség arra, hogy intenzíven követni tudjanak, ugyanis csak most kezd összeállni, hogy mit, milyen minőségben szeretnék közvetíteni. Ha ez összeérik és beérik bennem, aztán jöhet a világháló.