Kovács Attila
NAGYANYÁINK MEDITÁCIÓJA archaikus népi imádságokról
Kovács Attila
NAGYANYÁINK MEDITÁCIÓJA - archaikus népi imádságokról –
Szövegek Ajtómban Jézus, Ablakomban Mária, Házam négy szögletibe négy szent angyal, Közepibe arany köröszt. Én lefekszek én ágyamba, minden (t)esti koporsómba, három angyal fejem fölött, egyik őriz, másik vigyáz, harmadik a lelkemet várja. Szent körösztök köröljetek, szent angyalok őrizzetek, álom ingem meg ne nyomjon, ördög ingem meg ne csaljon. Nyiss kaput, angyal! Nyújts kezet, Mária! Beteg a test, de kész a lélek, vígy el az Örök Dicsőség Honába! Én kilépek én ajtómon, föltekintek az égre, nyitva látom menny kapuját, benne látok egy aranyos kápolnácskát, kívül fényes, belül irgalmas, abba van a Boldogasszony, szent miséjét misézi, szent térdein térdepel, szent könyökin könyököl, térdig vérbe, könyökig könnybe, jobb kezibe ki-s-iratott könyü, bal kezibe hét singes olvasó, szíve szomorodván, arany haja leeresztvén, arany öve megoldozván.
Arra méne Szent János, kérdi tüle: „Miért sírsz, Mária?” „Hogy ne sírnék, keseregnék, teljes harmadnapja az utcákot járom, nem találom szent fiamat!” „Tekintsél le Paradicsom Kertyibe, ottan látod szent fiadat: Kőoszlophoz kötözik, Vas ostorral csapkodják, tövisekkel koronázzák. Fölviszik a Sinai hegyre, magos körösztfára fölfeszítik, két szent lábát átszegezik, két szent kezit kiterjesztik epével, ecettel itatják, Három Mária siratja, két angyal ül vállán, Hét csepp vére elhullajtván, szent angyalok felszedték, arany kehelybe gyűjtötték, Mennyországba fölvitték, Krisztus Urunk elejbe tették. Menjetek el - úgy mond Fekete Föld színire, hírdessétek ott ezt a kis imáccságot, aki este lefektibe, regge’ főkeltibe elmondja, az velem lesz az örök dicsőség birodalmában és a Paradicsom fényibe’. Piros hajnal hasadott, Benne Mária nyugodott, Urunk tőle született, Nap tőle származott, Pokol tőle töretett.
Ég szülte Földet, Föld szülte fát, fa szülte ágát, ága szülte bimbaját, bimbója szülte virágját, virágja szülte Szent Annát, Szent Anna szülte Máriát, Mária szülte Jézus Krisztust, világnak megváltóját. Fehér rózsa Mária Engem Jézus találjon, szent szívével szeressen,
szent vérével megváltson! Égen ménő szép madár. De nem madár, szárnyas angyal.
Szárnya alatt szent oltár, szent oltárban igaz hit, igaz hitben Boldogasszony. Kelet felől tekint a Nap, ott látok egy aranyos Fát, kívül fényes, belül irgalmas, azon van egy arany kendő, előtte egy aranymelence, abba van Szűz Máriának három csepp tejje, Krisztus Jézusnak három csepp vére. Aki ebbe reggel-este megmosódzik, arany kendőbe megtörülközik, annak hét halálos bűne megbocsáttatik. Ámen.
"Hegyet hágék, lőtőt lépék" Talán még élnek itt-ott, eldugott moldvai, erdélyi falvakban öregek, akik emlékeznek azokra a szavakra, hogy „Ég szülte földet, föld szülte fát...”, vagy arra, hogy „...én lefekszek én ágyamba, minden testi koporsómba...” Pedig volt idő, amikor a Kárpát-medencén belül sok ezer ember ezekkel a szavakkal aludt el este, és ébredt fel reggel. Öregasszonyok és öregemberek tanítgatták meg unokáikat azokra az ősi imádságokra, amiket ők is nagyszüleiktől tanultak. Minden családnak megvolt a maga változata, hol kihagytak belőle részeket, hol hozzátettek néhány sort, így formálódott a szöveg évszázadokon – ha nem évezredeken - keresztül. A még fellelhető archaikus népi imádságokat többek között Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte össze a hetvenes években, és "Hegyet hágék, lőtőt lépék" címmel jelent meg az antológia. Gyakorlatilag az utolsó pillanatban, hisz a nemzedék, amely még ismerte ezeket az imákat, lassan kihal, az új generáció pedig két kézzel szórja ki az ablakon spirituális örökségét. Pedig az imádságos szövegeknek országszerte számtalan variánsa létezett, ami arra utal, hogy széles körben ismerték, továbbá arra, hogy szinte kizárólag szájról-szájra terjedt. Az imádságok közül a legtöbben csak egyet-egyet ismertek, ám feltételezhető, hogy az évszázadok során egyes szövegrészeket átvettek egy másik családban továbböröklött imából, és az is előfordult, hogy egyes sorok pedig kikoptak az adott család imájából. Az egyes imák között tehát volt átjárás, ezért ezeket a szövegeket akár egyetlen imafüzér maradványaiként is kezelhetjük. A szöveg elolvasása után láthatjuk, hogy nem szokványos katolikus imádságokról van szó, noha első ránézésre úgy tűnhet. Erre utal a szöveg rendkívüli képszerűsége, illetve az, hogy sohasem kanonizálták. Az „adatközlők” gyakran meg is említik, hogy „mindig csak otthon imádkozták, a templomban soha". Ha megvizsgáljuk az egyházi irodalomban fellelhető imádságokat, akkor láthatjuk, hogy azok többsége absztrakt fogalmi nyelven fogalmaz, mondanivalójuk pedig igazodik a hivatalos teológiához. Jelen esetben viszont a jelképeké a főszerep, az ismétlésekből eredő eleven ritmus pedig archaikus jelleget kölcsönöz a szövegnek. Így az inkább hasonlít egy népi mondókára vagy ráolvasásra, és sokkal inkább az Ómagyar Mária-siralommal tart rokonságot, vagy akár az Upanisadok egyes részeivel, mintsem a latin egyház imáival, és ha az ájtatos felszín mögé pillantunk, akkor láthatjuk, hogy valójában nem
egyszerűen imádságról van szó, hanem ahogy ezt a címben is jeleztük: meditációról, azon belül is vizualizációról.
Teremtő kép A képszerűség nagyon lényeges momentum. Tudatunk mélye nem rezonál az elvont fogalmakra, csak a jelképekre, ezért a nem képszerű ima nem olyan hatásos. Sokkal szerencsésebb, ha először lefordítjuk gondolatainkat a jelképek archetipikus nyelvére, és úgy elmélkedünk rajtuk. Az európai misztika egyik legjelesebb képviselője, Jakob Böhme szerint a lélek képeket fogad magába, ezekkel azonosul, majd imaginálja, vagyis kivetíti őket, és ez az imagináció hozza létre a világot. Tehát amilyen képet fogad magába, olyanná válik, és a világot is olyanná alakítja. Az imaginációt magyarul hitnek nevezzük. Ki miben hisz, ahhoz hű (hív), és azt hívja, vagyis megidézi. Ha a tudatosan vagy tudattalanul befogadott kép magasrendű, akkor magasrendű világot teremt, az alacsonyrendű kép nyomán a kivetített világ is azzá válik. A fenti törvényszerűségek megkülönböztetik a meditációt a többi alkotó tevékenységtől, mert amíg az imagináció hatása direkt, és a teremtés egészét érinti, addig, noha a művészet és a többi mesterség is világformáló tevékenység, hatásuk korlátozott és indirekt. Ebből következik, hogy kivételt csak azok a szakrális képek, versek, szobrok képeznek, amik létrehozása valamilyen meditatív, révült állapotban zajlott, az ilyen művek a teljesség lenyomatát hordozzák magukon, és a szemlélőt is segítik a tudat kiteljesedésében, vagyis „meditációs objektumokká” tehetők. Szakrális motívumok, templomok, némely ihletett festő képei, a népművészeti alkotások legtöbbje (!), de a Természet alkotásai: növények, virágok, gyümölcsök, állatok, hegyek is rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal. Mi más is lehetne a művészet eredeti funkciója, mint az, hogy az esztétikai szempontokon és a szórakoztatáson túl megjelenítse a lélek legbensőbb rezdüléseit, a meditációs élményeket, illetve kiindulópontjául szolgáljon egy újabb meditációnak. Ez a művészet eredeti feladata! A meditációs objektumok valóságos tömkelege várja azt, aki keresi őket. Jellemző, hogy ezek a témák nem hagyják nyugodni az emberek fantáziáját, így a
meditációs képeknek legtöbbször egész ikonográfiája alakul ki, például a Krisztus-Pantokrátor ábrázolások a keleti kereszténységben, Mária a gyermek Jézussal, a keresztrefeszítés motívuma nyugaton és keleten egyaránt, Buddhaábrázolások a Távol-Keleten. Az ősmagyar művészet „hemzseg” a meditációs objektumoktól. (Ezen a téren nagyhatalom vagyunk.) Gondoljunk az ú.n. „Égberagadás” típusú ábrázolásokra tarsolylemezeken vagy az Életfa ábrázolásokra szőtteseken, sámándobokon. A sort a végtelenségig folytathatnánk. Meditációs objektum még a népdalok, népballadák jelentős hányada, és a vizsgált ima szövege is.
Meditáció és álom A képszerűségen kívül más jelek is utalnak arra, hogy itt nem imáról, hanem meditációról van szó. Az imák (7., 12.) szövegéből kiderül, és az adatközlők is megemlítik, hogy este és reggel imádkozták, mindez összhangban van az ismert ténnyel, hogy a hajnali és az alkonyati órák a legalkalmasabbak a meditációra. Életünket át meg átszövik a különböző ciklusok: nappal-éjszaka, tél-nyár, élethalál. A nappal természetes feladata a kiáradás, az alkotás, a teremtés, ezzel szemben az éjszaka, a tél, a halál természetes feladata a befeléfordulás, az összegzés, az elemzés, a tisztulás és a tervezés: ez a meditáció. Az egészséges ember a nap (az élet) egyik felében tevékeny, a másik felében kielemzi a tetteit, tükröt tart magának, majd megtervezi a következő napot. Nyugaton a mérleg a tevékenység felé billen, ebből adódik az általunk oly jól ismert észnélküli hajsza, keleten a mérleg az álmodozás felé billen, ebből viszont szegénység és nyomor fakad. Mindkét szélsőség egyformán veszélyes, közös feladatunk egyensúlyba hozni a mérleget. A nappali aktív cselekvés azzal jár, hogy szerepeket játszunk el, maszkokat veszünk fel, este pedig levetjük ezeket a maszkokat, és valódi arcunkkal szembesülünk. Természetesen a szerepekkel különböző tudatállapotok is együtt járnak, amikor ezeket levetjük, visszanyerjük tudatunk eredeti állapotát. Ez a meditáció feladata. A gond abból fakad, ha valaki túlságosan is azonosul a szereppel, így a játék, az előadás végén képtelen letenni a maszkot, mert fél,
hogy megsemmisül. Pedig a meditáció során a tudat nem elvész, hanem kiteljesedik, elveszti a szerephez tartozó korlátait. Ennek ellenére legtöbbünk nappali tudatával azonosítja önmagát, pedig mindenki szokott aludni, álmodni, álmodozni. Bizonyos szélsőséges helyzetekben (klinikai halál, hipnózis, vagy kábítószer hatására) pedig még furcsább tudatállapotba is kerülhet bárki. A cél felfedezni, hogy ezek közül melyik a valódi énünk. A mahajana buddhizmus a lélek, a tudat eredeti állapotáról szólva öt tulajdonságot említ, ezek: ürességhez hasonlatos bölcsesség, tükörhöz hasonlatos bölcsesség, mindent egyesítő bölcsesség, megkülönböztető bölcsesség, illetve: minden műveket megalkotó bölcsesség. A hindu hagyomány három tulajdonságot jelöl meg: szat, csit, ánanda. A szat jelentése: örök, vagyis a tudat halhatatlan, nem az agy terméke, nem a testtől függ a léte, hanem pontosan fordítva: a test a tudatnak terméke, és az elhomályosodás folyamatának terepe. A lélek tehát örök: időben teljes. A cit jelentése: tudatos, ezalatt azt kell érteni, hogy mindenről tudatos, vagyis térben teljes: mindenütt jelenvaló, léte nem csak időben, de térben sem korlátozódik a testre. A harmadik tulajdonság: ánanda jelentése: boldogság, ez egész egyszerűen arra utal, hogy lényünk eredeti otthona a boldogság birodalma, ott érzi otthon magát, ám eme tulajdonság egy rejtett jelentéssel is bír: ez pedig az, hogy a tudatnak nem egyszerűen befogadó, érzékelő szerepe van, hanem eredendően magában hordozza a teljességet, tehát minőségileg teljes, és azt képes meg is nyilvánítani, vagyis teremtő ereje van. Ánanda tehát összefügg a mahajana által számontartott „Minden műveket megalkotó bölcsességgel”. Ha a léleknek valóban ilyen nagy ereje van, akkor semmiképpen sem helyes álomfalóknak nevezni a meditálókat, hiszen ezek szerint a meditáció révén "minden művek megalkothatók". Álomfalóknak inkább lehetne azokat nevezni, akik katonai, gazdasági, vagy egyéb indirekt úton akarják elérni céljaikat. A meditáció lehet spontán, vagy akaratlagos. Spontán módon meditatív állapotot idézhet elő számos körülmény, például a tenger hullámainak a hallgatása, vagy az erdő hangjai, a csillagos ég, a felhők, a folyóvíz, vagy növények szemlélése, a méhkaptárak hangja. Azt mondják, a természet az első tanítómester. Ezen élmények segítenek abban, hogy vonzódás ébredjen bennünk a meditáció iránt, illetve segítik a tudatos meditációt is. További segítséget nyújthatnak még bizonyos egyszerű eszközök is: gyertya, füstölő, vagy egy erre a célra kialakított meditációs szoba.
A meditációs gyakorlat első lépése minden esetben a relaxáció. Ez valamilyen formában mindenképpen elvégzendő és már önmagában is nagyon áldásos, ne sajnáljuk a ráfordított időt. A relaxáció során a fizikai testünkre figyelünk, minden apró rezdülését megpróbáljuk érzékelni, elsősorban a lélegzést, érdekes módon ezáltal le is csendesítjük. A teljes testre való koncentráció segít a tudatosság kiteljesedésében, hiszen a test is a teljesség vetülete. Az általunk vizsgált imádság gyakorlata is azzal kezdődik. hogy a meditáló lefekszik „minden esti koporsójába”, és elalszik. Maga a fekvés a relaxációt segítő legjobb ászana, ugyanakkor egyfajta halotti póz is egyben, hiszen az álom kis halál. Őseink tudták ezt, és nagyon fontosnak tartották, hogy a napot tiszta lelkiismerettel zárják, ne hagyjanak hátra elintézetlen gondokat, ahogy az embernek a halállal is úgy kell szembenéznie, hogy lelkét nem húzza le bűntudat. A (3.) imában azt olvashatjuk: „...álom ingem el ne nyomjon, ördög engem meg ne csaljon...” Paradoxnak tűnik, hogy az imádkozó este lefekszik az ágyába, és azért imádkozik, hogy nehogy elnyomja őt az álom! Valójában arról van itt szó, hogy az elalvást éberen kívánja átélni. Az ember tudatosan elalszik, álmodik, majd ha akar, újra fölébred, és mindenre emlékszik. Aki próbálta már, az tudja, hogy mindez lehetséges. Az álom-ing ebben az esetben az emberi tudatnak azt a szeletét, azt a testet jelenti, amit álmunkban öltünk magunkra. Ha csak ezt öltjük fel, akkor a tudat nem kiteljesedik, csak síkot vált, egyfajta révületbe kerül, ahol ki van téve a káprázatok (az ördög) csalásának. A meditáció során a cél mindig a kiteljesedés, és az éberség fokozása, nem pedig a révület. Ez nagyon lényeges. Az álomképek esetleges megjelenése persze nem baj, ha ezek szemlélése a cél, és végig a kezünkben tartjuk az irányítást.
Kilépés a testből Az első imádságban szereplő ház egyértelműen test-jelkép, a ház közepében körölő kereszt jelentheti a sámánok létráját: az életfát, de a mindenki testében rejlő életfát is, ami a gerinccsatorna mentén húzódik, és a lélek ezen végighaladva, a fejtetőn át hagyja el a testet. A forgás is lényeges momentum: elengedhetetlen feltétele a dimenzióváltásnak, gondoljunk csak a dervisek pörgő
táncára, vagy a forgószélre az „Oz a csodák csodája” c. mesében, minek révén Dorothy átjut egy másik dimenzióba. A fizikusok egy része szerint a galaxisok középpontja is egy forgó dimenziókapu. A tisztánlátók az emberi test csakráit is forgó víztölcsérhez hasonlónak írják le. „Ajtómban Jézus, ablakomban Mária” - mondja a szöveg. Jézus és Mária a férfi és női princípium képviselői, az ajtó és az ablak pedig a jobb és bal szemmel analóg. Az egyszerű nép vallásos gondolkodásában teológiai megfontolásoktól függetlenül nagyon fontos szerepet játszik Mária, mint a női elv szimbóluma. Ennek oka az, hogy egy egészséges társadalomban mind a férfi, mind a nő szerepét egyformán tiszteletben tartják. Kínai terminológiával: a yin és a yang harmonikus egyensúlyban van. A meditáló önmagában is egyensúlyba hozza e két princípiumot, mikor azt mondja: „Ajtómban Jézus, ablakomban Mária”, hiszen nem csak a társadalomban, de az egyes emberben is egyensúlyban kell hogy legyen attól függetlenül, hogy testileg női vagy férfi szerepet játszik. Jézus és Mária analóg még az apával és az anyával, a ház négy sarkán uralkodó négy angyal pedig a nagyszülőkkel. Az ősök minden archaikus kultúrában a tisztelet középpontjában álltak, a rítusok egyik legfőbb célja pedig a halott ősökkel való kapcsolat megújítása volt, hiszen az élet szerves egységét csak a gyökerekhez való hűség teszi lehetővé, így ez a felemelkedésnek is elsődleges feltétele. A következő imában már három angyalról van szó. A négy a földi sík száma: az alapé, a négy elemből épült bázis. Miután ezt rendeztük, indulhatunk tovább. A három már felfelé tekint. Legszebben a piramisokban fogalmazódik meg a három és a négy közötti különbség számmisztikai jelentése: az alap négyszögletű, a fölfelé tekintő oldalak viszont háromszögek. A három angyal közül az első kettő nem újabb két angyal, hanem az ellentétekből felépülő földi szférát jelképezik, míg a harmadik a kettőt egyesítő és felemelő szintézist: „egyik őriz, másik vigyáz, harmadik a lelkemet várja”. A lélek tehát arra készül, hogy kilépjen a testből, az anyagi világ biztonságából. Ezután az események érezhetően drámai feszültséggel telnek meg, elérkezik a kilépés pillanata: „nyiss kaput, angyal, nyújts kezet, Mária!” Mintha születés tanúi lennénk: a lélek szabaddá válásánál égi lények bábáskodnak: önerőből nem megy. Egy másik imában (4.) azt olvashatjuk: „én kilépek én ajtómon...”, vagyis megtörténik a kilépés, a szellem szerinti újjászületés. A meditáló egy másik világban találja magát, és ahogy „...föltekint az égre, nyitva látja menny kapuját...”, később pedig egy aranyos kápolnát pillant meg. A képek meglepően hasonlítanak a klinikai halált átélt mennyország-utazók beszámolóira! A túlvilági
ég, a végtelen üres tér szemlélése a már említett ürességhez hasonlatos bölcsesség, vagyis a tisztaság megjelenésére utal. A kápolna „kívül fényes, belül irgalmas”. Itt is egyensúlyban van a női és férfi elv: a fény a kiáradó, férfias, a kegyelem a befelé forduló nőies tulajdonságokat képviseli. Az égi palotában Máriát látjuk, nem véletlenül, hisz az (újjá)születés után a főszerep természetesen az Anyáé, aki „térdig vérben, könyökig könnyben” fogadja az újszülöttet, és aki elárasztja kegyelmével a neofitát. Ahogy az életben is az újszülött csak hosszas próbálgatások révén tudja megtanulni a járás, evés, szobatisztaság tudományát, ugyanúgy eleinte a lelki élet is csetlések-botlások története, amin csak az égi kegyelem türelme segítheti át a lelket. A kicsit türelmetlenebb, erőszakosabb apai szigor a kezdeti fázisban még nem működik, de a későbbi komolyabb, veszélyesebb tanulmányok elsajátításához nélkülözhetetlen.
Az élet könyve Úgy tűnik, a mennybemenetel pokoljárássá fajult: „vér, könny, kereszt...”. Nem véletlenül. Minden jelentős beavatási folyamat a pokoljárással kezdődik, így van ez Danténál és Vergiliusnál is. A horrorisztikusnak tűnő képek mögött azonban nagyon mély lelkiség rejtőzik: Mária a jobb kezében egy könyvet tart és azt olvassa. Ez a könyv az Élet Könyve, méghozzá az imádkozó életének a könyve, melyben meg van írva az is, amit eddig tett, és ezek következményei is. Az imádkozó valójában Mária szemével szemléli a saját életét, ami biztosítja azt, hogy teljesen meztelenül áll előtte a valóság, minden fölösleges negatív vagy pozitív túlzás nélkül. A kép értelme és zsenialitása akkor válik világossá, ha tudjuk, hogy napjainkban a regressziós hipnózist alkalmazó pszichológusok ehhez hasonló - de ennél kevésbé kiforrott - vizualizációs képsort javasolnak azoknak, akik komoly vizsgálat alá akarják vetni saját múltjukat. Minden meditáció első lépése felismerni a valóságot akármilyen kellemetlen is az. Ez a tükörbenézés, a pokoljárás fázisa, ekkor jelenik meg a tükörhöz hasonlatos bölcsesség. A következő lépéssel azonban túl kell jutni az önmarcangolás keserű
pillanatain, és fel kell ismerni azt, hogy a szembesülésre nem is lett volna lehetőség, ha nem szunnyadna bennünk az isteni szikra, vagyis a felsőbbrendű tudat, amit egyelőre Mária képében idézünk meg. Ez a felsőbbrendű szemlélet nem vádol, bizonyíték erre a Mária bal kezében lévő imafüzér, ami nyilván azt sugallja, hogy ismeri ugyan a gyarlóságunkat, ami újra és újra lehúz minket, de meg is bocsát és újra és újra imádkozik érettünk. Ez a mindeneket egyesítő bölcsesség. A könnyeit persze azért hullatja, mert "nem találja a fiát" - méghozzá bennünk. Az életkönyvünkben szeretne olvasni róla, ehelyett mire kell hogy felhívja a figyelmét Szent János: a bennünk rejlő Krisztust nap mint nap megalázzák és keresztre feszítik. A kereszt paradox módon az anyagba süllyedtség jelképe, Simone Weil gyönyörű szavaival: "...tér és idő keresztjére szögezve élünk...", ugyanakkor az onnan való szabadulás jelképe is egyben.
Az élet vize A szenvedés persze nem értelmetlen, hiszen egyszer csak megjelenik a hét csepp vér, a lelki esszencia, az életelixír, a bölcsek köve. Ezt a hét csepp vért gyűjtik össze az angyalok a Grálban, és viszik fel a mennybe Jézus Krisztus elé. Megtörténik a megszabadulás. Jézus paradox módon egyszerre két helyen jelenik meg, a kereszten és a mennyben. Ennek magyarázata az, hogy a fenti manifesztációt maga a hét csepp vér, mint a krisztusság lényege hozza létre, vagyis ebből születik meg az égi Krisztus. Mélyebb értelemben azonban soha nem is volt lent, az egészet csak álmodta, ahogy a lélek földi élete is csak álom odaátról nézve - az ottani lét pedig innen tűnik álomnak. Ez a megkülönböztető bölcsesség kezdete. Az életelixír megjelenésével a folyamat megfordul, már nem az anyagi világtól való eltávolodás a cél, hanem a teremtés. Elkezdődik az újjászületés: "Piros hajnal hasada...", "Kelet felől tekint a Nap...". A meditáló kezd felébredni, közeledik a reggel, véget ér az álom - és kezdődik egy másik: az ébrenlét. Az életfa tövében megjelenő égi esszenciák, Krisztus vére és Mária teje biztosítják a lehetőséget a meditálónak az újjászületésre, az új teremtésre az új nap folyamán. Ez a mag. Látható, hogy a férfi és női energiák itt is egyensúlyban
vannak. Az életfán elhelyezett aranyos kendő pedig megjelenik a piéta típusú útszéli keresztjeinken is, mint az illuzórikus valóság szimbóluma.
Az élet fája Az életfa a keresztfával analóg, annak mélyebb értelmére világít rá. A fa "kívül fényes belül irgalmas" jelzője egy másik imában (4.) is előfordult a kápolna jelzőjeként. A fa a kápolna ellenpólusa: a fa a kiáradás, a teremtés, a létesülés jelképe, a kápolna pedig a befeléfordulás, az önvizsgálat, az esszencializálódás helyszíne. Szerepelt még egy fa az imák szövegében: a keresztfa. A keresztfa a "Paradicsom kertyibe" állt, mint a régi teremtés szimbóluma, aminek a lélek az égi szikra elhomályosulása folytán immár a rabjává vált, és az esszencializálódás ennek a felismerését, és az onnan való szabadulást szolgálta. A meditáció első részében a test áldozza fel önmagát, hogy lélekké, tiszta esszenciává válhasson, a második fázisban pedig a lélek, az ige válik testté, hogy kinyíljon, esszenciákat fogadjon magába, megtermékenyüljön, és hogy kiáradhasson, hogy a teremtődés folyamán felismerje saját eddig rejtett tartalmait és minden műveket megalkosson. Illetve, hogy tudatosuljon benne a teremtődés és a megváltás rendszere, hogy felülről lássa az életet és a halált és ezáltal lelki békéhez jusson. Tibetben a fenti meditációs képsor nagyon tömör megfelelője az "OM MANI PADME HUM" mantra, melynek egyes szavai szintén a befeléfordulást (om), az esszencializálódást (mani-ékkő), a kinyílást (padme-lótusz) és a kiáradást (hum) képviselik.
Az átadás Mint már említettük, az imádság szövegének számtalan változata élt a nép emlékezetében, ahogy a többi meditációs objektum ikonográfiája is rendkívül szerteágazó. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik kevésbé hiteles, mint a másik, és
csak a legigazibbnak van létjogosultsága. Nem. Mindegyik önmagában is teljes, ezért érdemes körülvenni magunkat minél többféle meditációs objektummal, hogy tudatunk valósággal fürödhessen bennük. Ez csak növelheti lelki gazdagságunkat. Nem szabad hagyni, hogy ezek a képek kőbe fagyjanak, megmerevedjenek. Nap-nap után újra kell fogalmazni, teremteni őket, hogy ők is újrateremthessenek minket, magukat és a világot. Micsoda bátor nagyvonalúságra utal az egy nép részéről, ha legféltettebb lelki kincseit romló anyagba fogalmazza meg, leíratlan szavakba, mesékbe, szőttesekbe, fafaragásokba, és bízik annyira a jövő nemzedékben, hogy tudja, ők úgyis tovább fogják örökíteni e kincseket. Illetve milyen szánalmasan szegény az a kultúra, ahol évszázadokat kell várni arra, hogy megszülessen egy Van Gogh, vagy egy Leonardo, majd ha meghal, akkor milliókért lehet csak hozzájutni a műveikhez. Micsoda félelem hathatja át azt a társadalmat, ahol már nem teremnek új gondolatok, és a régieket kell kőtáblákba vésni, különben kihalna a népből az erkölcs és a szellem. Őseink napi elfoglaltságuk mellett is tudtak időt szakítani arra, hogy meditációs tapasztalataikat ruhára hímezzék, eldalolják, elmeséljék, fába faragják, és nem száz vagy ezer évente született egy-egy zseni vagy próféta. Annak a boldog aranykornak az emlékét őrzi ez a rend, mikor még nem vált szét a társadalom papságra és laikusokra, hanem minden ember természete szerint hordozta magában a szellemi érintettségből eredő tulajdonságokat, és attól függetlenül, hogy szántott, mosott-főzött, vagy harcolt: bármihez nyúlt, arannyá vált a keze alatt. ***