Sándor András - MÉLYINTERJÚK 1. Új kiadás by lelekbulvar melyinterjuk

Sándor András L é l e k b u l v á r M É LY I N T E R J Ú K

Sándor András Lélekbulvár MÉLYINTERJÚK első kiadás

Szabolcs László (koalapress@gmail.com) /Szilágyi J., Geszti P., Bagi I., Mester T., Demjén F., Balázs F., Horváth Ch., Balázs K., Majsai G., Zoltán E., Oláh I., Cserháti Zs., Bajor I., Sebestyén B., Tihanyi T.Cs./ Horváth Tamás (www.htphoto.hu) /Vágó I., Schobert N., Peller M., Tabáni I., Takács N./ Nagy Zoltán (bigtimeiphone@gmail.com) /Galambos L., Szőke Z., D. Milunovits, Verebes I./ Csibi Szilvia /Szikora R./

Gálos Mihály Samu (mihaly.galos@sanomamedia.hu) /Szalay Á./

Kaszás Bence

/Vastag Cs., Vastag T./

készítette.

Ómolnár M., Ördög N., Árpa A., Bereczki Z., Havas H. és Domján L. fényképeit a STORY4 bocsátotta rendelkezésünkre. Popper P. portréjának forrása: popperdalok.hu.

Sándor A. portréit a borítón Rajnai László (laszlo.rajnai@gmail.com), az epilógusnál Csibi Szilvia készítette.

Design, tördelés: Torbik Tibor torbik.tibi@gmail.com

Borítóterv: Barócsi Sándor

Minden jog fenntarva! A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. Továbbá tilos az interjúk részleteinek újraközlése is a szerző, illetve a kiadó írásbeli engedélye nélkül!

ISBN 978-963-08-4217-4 © YPSOS Könyvek 2012

Nyomdai kivitelezés: Z-Print Digitális Nyomda www.melyinterjuk.hu

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is! www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk

Előszó

A Kis Herceg kincsei

Talán tudja, talán nem e könyv szerzője, hogy a háta mögött Kis Hercegnek nevezik. Nem tudni pontosan miért, ezt inkább sejteni lehet. Talán mert van a lényében valami meseszerű, valami meseszerűen kisfiús. Rendelkezik egy mostanában egyre ritkább tulajdonsággal, képes rendkívüli módon odafigyelni más emberekre. Valahogy úgy, ahogy legendás gyóntatópapok és híres pszichiáterek teszik. Ül a „pácienssel” szemben, nagyra nyitja a szemeit, figyel, az illető meg észre sem veszi, de olyannyira kitárja a lelkét, hogy úgy még az édesanyjának se tenné. Aztán az is a varázslat része, hogy amikor a Kis Herceg papírra veti ezeket a fondorlatosan kicsalogatott vallomásokat, nem sértődik meg senki, sőt tán még örül is, hogy mind ezt a nagy szemű kisfiú előbányászta a lelke legmélyéről. Hogy honnan jött, mikor és hogyan, arra már csak a magyar sztárvilág, az a bizonyos showbiznisz legöregebb rókái emlékezhetnek. Nem volt senki fia, borja, mégis – ez is a varázslat! - átjutott mindenféle akadályon, szigorú portásokon, összevont szemöldökű titkárnőkön. Pedig az Óperenciás tengeren is túli Salgótarjánból jött, mindenféle ajánlólevél nélkül, és talán még hamuba sült pogácsára sem futotta neki. Mégis színészek, nagyhírű zenészek, zord producerek, mindenféle híres komédiások fogadták bizalmukba, talán ők sem tudják miért. Lehet, mert gyermeki ámulattal csodálta őket, úgy érezve, hogy a mesék birodalmába jutott, amikor vidéki kisfiúként megszólíthatta őket. Ami ebben a könyvben, a Lélekbulvár Mélyinterjúkban áll, ezeknek a különös gyónásoknak az eredménye. Keressenek egy jó kényelmes fotelt és hagyják, hogy hasson a varázs… A Kis Herceg megosztja velünk különös módon megszerzett kincseit…

Ómolnár Miklós

A könyv megjelenését Dr. Domján László, Galambos Lajos Joós István, és Schobert Norbi támogatták.

Arcok a képernyőről Szilágyi János Geszti Péter Ördög Nóra

Schobert Norbi

Havas Henrik Árpa Attila

Peller Mariann V i t r a y Ta m á s Vágó István Bagi Iván

Arcok a képernyőről

SZILÁGYI JÁNOS „Más lett a média... Én meg maradtam a régi, tehát nincs szakmám...” „Ma már kevesebbet bosszankodom azon, hogy nem csörög eleget a telefonom, hogy életem utolsó harmadában, amikor még jó műsorokat csinálhatnék, nem keresnek. Magyarországon általános tendencia, hogy az ötven feletti embereket nem foglalkoztatják. Itthon még kutyamosónak sem vesznek fel valakit egy bizonyos kor után, holott még jóval a valódi öregkor előtt van. Külföldön a médiában 65-70 éves pasasok vezetik a híradót, itthon meg csak a valóságshow-k a fontosak...”

Amíg élek hálával tartozom Szilágyi Jánosnak. Egyszer ugyanis, 19 évvel ezelőtt, néhány óráig belőlem is sztár válhatott az általános iskolában – általa. Tizenhárom éves voltam, s akkoriban kizárólag miatta mentem el a salgótarjáni szépségkirálynő-választásra. Tudtam, hogy ő lesz a műsorvezető, és mindenképp interjút akartam készíteni a „híres tévéssel”. Bár régen történt, de máig emlékszem: olyan közvetlenül fogadott, mintha ezer éve ismerne, és rendkívül segítőkész volt. A cikk napokon belül megjelent a megyei napilapban, ennek örömére pedig még az iskolaigazgató is bejött az osztályfőnöki órára és külön megdicsért az osztály előtt, amiért egy országos sztárt meg tudtam szólaltatni. Most az országos sztár pasaréti villája előtt állok. Jöttem megismételni a csaknem két évtizeddel ezelőtti találkozást… – Dohányzol? (kérdezi, miután beérünk a nappaliba) – Nem. – És zavarna, ha rágyújtanék? – Dehogyis! Elvégre te vagy itthon… – Akkor egy pillanat türelmet kérek, rögtön jövök, csak felszaladok a cigiért... Miközben felmegy az emeletre, azon gondolkodom, vajon hány év munkája ez a pazar villa, ahol él. Száz – mondja mosolyogva, miközben visszaül, immár cigarettával a kezében. Egy élet munkája. De hozzá kell tennem, 1997-ben óriási szerencsével jutottam hozzá. – Mennyiért? – Harmincmillióért. – És ezt meg is írhatom? – Miért ne? Egy nyugdíjas BM-es lakott itt, akinek azt mondta az önkormányzat, vagy megveszi tőle a házat, vagy költözzön ki. Harmincmillióra értékelték az ingatlant. Tíz éven keresztül, részletekben kellett volna kifizetnie az összeg mindössze negyven százalékát, ám még ezt sem tudta vállalni. Azt mondta, ha adok neki ennyi pénzt, elköltözik. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy megveszem. A feleségemmel aztán helyrepofoztuk a házat, és azóta itt élünk. Nagyon szeretjük. – Ezt szereted a legjobban az összes eddigi lakóhelyed közül? – Ezt. De azt a házat is nagyon szerettem, ahol gyerekkoromban laktam a szüleimmel és a testvéreimmel. Az is itt volt Budán, az Endrődi Sándor utcában. Tudod, merre van? – Hogyne tudnám. Előkelő utca a második kerületben.

SZILÁGYI JÁNOS

– Ma már igen, de annak idején, amikor még nem építették be az egész utcát, olyan volt, mint egy falu. És az épületet, ahol laktunk, villának hívták. Most azt mondanánk rá, házikó. – Gondolom, sok pajtásod szívesen cserélt volna veled, hogy ő is abban a „házikóban” lakhasson. – Bizonyára. Bár annak idején nem értettem, hogy ha valamelyik szegénysorú osztálytársam feljött hozzánk, miért néz körül tátott szájjal. Számomra természetes volt, hogy zongora áll a nappalinkban, és szép képek lógnak a falon. Mint ahogy az sem zavart, ha én voltam valamelyik barátomnál, és láttam, milyen sanyarú körülmények között élnek a szüleivel. Egyszobás lakásban laktak hárman, s az udvarra kellett menniük a WC-re. – Mikor költöztél el otthonról? – A szüleim külkeresek voltak, így az átkosban is utazhattak különböző országokba, míg ezt mások egyáltalán nem tehették. Tizenéves kamasz voltam, amikor három esztendős kiküldetést kaptak Argentínába. A három gyerekük közül egyiket sem vitték magukkal. Ehelyett a szüleim különböző diákotthonokba, meg kollégiumokba helyeztek el bennünket. Mai fejjel el nem tudnám képzelni, hogy három évig magára hagyjam a kiskorú gyerekeimet. De apám kommunista volt, s mindez Rákosi idejében történt. A párt pedig nem szerette, ha az ilyen kiküldetésbe az egész családot elviszi az illető, mert tartottak attól, hogy kint is maradnak. Ez a három év mégis túlzás volt a részükről. Ráadásul, ha akkor magukkal visznek, ma angolul és spanyolul is folyékonyan beszélnék. Ezért ezt soha nem bocsátom meg nekik.

„AZ ESTI FÜRDETÉSNÉL KIABÁLTAM A FELESÉGEMMEL”

– …Mert e helyett azóta is kizárólag egyetlen nyelven beszélsz? – Ez az én nagy keresztem! Súlyos teherként cipelem magammal, amíg csak élek. Ne tudd meg, milyen lehetőségeket hagytam ki emiatt. Pedig próbálkoztam én mindennel, a legkülönfélébb intenzív tanfolyamokra is elmentem. Legalább százszor nekifutottam az angolnak, mire rájöttem, hogy egy antitalentum vagyok, aki tökéletesen be van oltva a nyelvek ellen. Ha külföldön járok, s a szálloda recepcióján meg akarok kérdezni valamit, negyvenszer végiggondolom a mondatot, mire meg merek szólalni. Tudom, hogy szörnyű, de ez van. – Ha most itt lenne a fiad, vajon milyen vétkeket róna fel neked utólag? Hiszen soha nem tagadtad, hogy nem túl jó a kapcsolatotok. – Nehezet kérdezel… Még akkor is, ha a fiam esetében nincs lelkiismeret-furdalásom. Ő az első házasságomból született, Géczy Dorottya színésznő az édesanyja. Dorlival már azelőtt megromlott a kapcsolatunk, hogy a fiam megszületett. Sokkal korábban ott kellett volna hagynom, de gyenge voltam. Aztán amikor állapotos lett, elvettem feleségül. Azt hittem, attól fogva megoldódik az életem, mert Dorli hihetetlen rám telepedése átmegy majd a fiamra. Ez így

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

is lett, de átcsapott a másik végletbe. Úgy nevelte a gyereket, hogy rossz volt nézni. Aztán történt egy megrázó eset. Épp az esti fürdetés idején szakadt el nálam a cérna, és elkezdtem kiabálni a feleségemmel. A fiam sokkot kapott az ordibálástól Ez volt az a pont, amikor mindketten beláttuk, hogy mennem kell, és visszaköltöztem anyámhoz. Igaz, abban maradtunk, hogy adunk egymásnak háromhónapnyi időt, amíg mindketten lenyugszunk, de már másnap megírtam a levelet, hogy soha többet nem megyek vissza. A feleségem ezek után nem engedett a fiam közelébe. Hosszú, elkeseredett próbálkozások következtek. Látni akartam a gyereket, szerettem volna, ha én is részt vehetek a nevelésében. Dorli azonban ott tett be nekem, ahol tudott. Elmebeteg időszak volt. Csak egy példa a sok közül: kitalálta, hogy életveszélyesen vezetek, ezért soha nem mehettem autóval a gyerekért. S erről még bírósági végzést is szerzett. Egy ideig kétségbeesett harcot folytattam a láthatásért, aztán feladtam. Évekig nem mentem a közelükbe sem. Ezért sem alakult ki igazi apa-fiú kapcsolat közöttünk. – Később sem? – Nem. Néha találkozunk és beszélgetünk erről-arról. Ennyi. – A lányod Amerikában él. Vele sem lehet túl szoros a viszonyod. – Nem is akarom magam becsapni azzal, hogy ugyanolyan közel állunk egymáshoz, mint annak idején, amíg itthon volt. Egyébként, ha Magyarországon élnének, sem lehetnénk olyan meghitt kapcsolatban, mint kiskorában, hiszen egy felnőtt nőnek már nem az apja a legfontosabb, hanem a férje és a gyerekei. És ez így is van rendjén. – Nekem is van egy kislányom, tisztában vagyok vele, milyen szerelem alakulhat ki apa és lánya között. Hogyan élted meg, hogy Amerikába költözött? – Rettenetesen! Amikor a második feleségem húsz évvel ezelőtt közölte velem, hogy a tengerentúlra szeretne férjhez menni, de vinné a gyereket is, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyrészt örültem, hogy a lányom az Új Világban fog élni, s oda jár majd iskolába, másrészt nagyon szomorú voltam. Alá kellett írnom egy papírt, hogy elengedem. Bevallom, amikor eljöttem a találkozóról, elbőgtem magam az autóban. Akkor fogtam föl, hogy elveszítettem a lányomat. – Gyakran elsírod magad? – Nem mondhatnám, de ha ez megtörténik, akkor engem lep meg a legjobban, mert olyan váratlan helyzetekben fordul elő, hogy például egy kutya valami bolt előtt kikötve, reszkető testtel várja a gazdáját. Nekem pedig párás lesz a tekintetem. A fene se érti…

„SEMMILYEN ELŐNYE NINCS AZ EGYÜTT ALVÁSNAK”

– Minden házasságodból született gyereked, csak a harmadikból nem. – Nem véletlenül, ugyanis még 1974-ben elköttettem magam. Úgy gondoltam

SZILÁGYI JÁNOS

akkor, két gyerek már bőven elég, s az esélyét sem adtam meg a harmadiknak, negyediknek. – Megbántad később? – Dehogy bántam! Györgyit, a harmadik feleségemet azonban valószínűleg bántotta. Noha már rögtön, a megismerkedésünk után elmondtam neki, hogy nem lehet gyerekem. Igazából soha nem beszéltünk róla, de pontosan tudom, hogy nem volt egyszerű elfogadnia a döntésemet. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, ha gyerekünk született volna, már régen nem élnénk együtt. – Ehhez képest 25 esztendeje egy pár vagytok. Igaz, nem közös ágyban… – Áruld el, mi jó az együtt alvásban? Először egyébként Györgyi is ilyen furcsán nézett rám, mint te. De most már semmi pénzért nem tudnám rávenni, hogy velem aludjon, mert rájött, mennyivel jobb külön. Komolyan kérdezem tőled, mi előnye van az együtt alvásnak? Az égvilágon semmi. Györgyi például csak úgy tud elaludni, ha megy a tévé, én ilyenkor olvasok. Meg is őrülnék, ha a vibráló képernyőt bámulva kellene elaludnom. De ez csak egy példa a sok közül. Attól még ugyanúgy szeretem a feleségemet, és ugyanúgy tudunk bármit csinálni, annak ellenére, hogy nem egymás mellett hajtjuk álomra a fejünket. – Közös kasszán vagytok a feleségeddel? – Igen. Az utolsó fillérig közös mindenünk. – Tartottak el téged valaha a nők? – Nem, de boldogan elviseltem volna. Hidd el, nem lettek volna kisebbségi érzéseim, ha van egy olyan feleségem, aki szívlapáttal hányja be a pénzt az ablakon. De azt se vetettem volna meg, ha van egy szeretőm, aki eltart. Legnagyobb sajnálatomra egyik sem történt meg. – Fordítva sem? – Nem. Én sem tartottam ki nőt. – Témánál vagyunk. Hetvenhat évesen azért csak lenyugszik az ember? – Ezt hogy érted? Sose voltam izgatott. – Önéletrajzi könyvedben azt írtad, volt olyan korszakod, amikor az hajtott, hogy minél több nőt megszerezz. – Milyen rég volt már az… Az első válásom utáni időszakban történt, de erre egyáltalán nem vagyok büszke. Ma már úgy gondolok erre vissza, mint egy olyan ember, aki fiatal korában rendszeresen kurvákhoz járt. A különbség csak az, hogy én nem fizettem. Nagyon élveztem, hány nőt tartok a tűzben, és szinte naponta voltak kalandjaim. Ma már nem szeretnék semmiféle flörtbe belebonyolódni, pláne nem olyanba, amitől meginoghat a házasságom. Jól élek a feleségemmel. Biztonságot ad nekem és nyugalmat. Mert szeret. És én is őt.

„VISSZAKÉRDEZTEM, MIÉRT VERI RENDSZERESEN AZ ASSZONYT?”

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Evezzünk kicsit más vizekre. Téged mindig is a legrámenősebb riporternek tartott a szakma. Mitől voltál te a legbátrabb, a legvagányabb? – Talán attól, hogy olyan dolgokat is mindig szóba hoztam, amitől mások esetleg ódzkodtak. Soha nem felügyeltem magam, nem gondoltam át a kérdés feltevése előtt, hogy ehhez vajon mit fog szólni az illető. Tehát ha például a beszélgetőpartnerem megindító szavakkal ecsetelte a felesége iránti gyengéd érzelmeit, akkor én nem haboztam megkérdezni, hogy: „Akkor miért veri rendszeresen az asszonyt?” Ugyanis tudtam, hogy ezt teszi. – Volt, hogy nem válaszoltak? – Nem nagyon. Pedig máig nagy vágyam, hogy egyszer valaki adás közben felálljon és otthagyjon. – Lehetek veled őszinte? – El is várom, hogy az legyél. – Néhány éve a Story TV-n futott a „Kollégák” című portrésorozatod. Nézőként roppant mód idegesített, hogy papírral az öledben ültél a kamera, és az éppen aktuális vendéged előtt. Akkor sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy a szakma nagy öregje, a rámenős riporter mi a fenéért használ mankót egy jó beszélgetéshez? Komolyan kérdezem: „A Szilágyinak” minek papír? – Nézd, ötvenperces volt a műsor. Voltak olyan riportalanyok – vagy ha úgy tetszik, kollégák –, akik nyitottak voltak, dőlt belőlük a szó, s még akkor is el tudtak mesélni egy történetet, ha csak annyit kérdeztem, szereti-e a spenótfőzeléket. És akadt olyan partner is, aki csak annyit válaszolt, hogy igen, vagy nem. Ilyenkor, kénytelen voltam belenézni a jegyzeteimbe, hogy tovább gördíthessem a beszélgetést.

„MA MÁR KEVESEBBET BOSSZANKODOM AZON, HOGY NEM CSÖRÖG ELEGET A TELEFONOM”

– Miket írtál a jegyzeteidbe? – Leginkább idézeteket, amelyeket szerettem nagyon pontosan visszaadni. Egyébként, nem tudom, miért zavar ennyire a papír. Nagyinterjúknál világéletemben használtam effajta segítséget, például a Kettesben című műsoromnál. Pláne a rádiós változatában, hiszen ott nem látták. De abban biztos lehetsz, hogy a jegyzeteim között nem voltak ott a „Jó estét kívánok, hogy van?” típusú kérdések. Mert másnak még azok is ott voltak… – Aki ennyi időt tölt ebben a szakmában, azt mi hajtja még manapság? – Az, hogy szeretném magam valamivel lekötni, mivel nem vagyok még bácsi, aki a térre jár sakkozni, vagy csak piszmog a kertjében. Valamilyen szellemi tevékenységgel szeretném magam lefoglalni. Mivel azonban a mai magyar média olyan, amilyen… – Milyen? – Nem rosszabb, mint régen volt, csak más. És most itt sok jelzőt mondhatnék

SZILÁGYI JÁNOS

erről a másságról. Én meg maradtam a régi, tehát nincs szakmám. – Ezt most nagyon keserűen mondtad. – Pedig már nem visel meg annyira, hogy nem használnak úgy, mint azelőtt. Egy éve szembesültem azzal, hogy nem kellek, és ezt nagyon nehezen dolgoztam fel. – Feldolgoztad egyáltalán? – Nem igazán, hiszen ez hihetetlenül lassú folyamat. De ma már kevesebbet bosszankodom azon, hogy nem csörög eleget a telefonom, hogy nincs teleírva a naptáram, hogy életem utolsó harmadában, amikor még jó műsorokat csinálhatnék, nem keresnek. És sajnos nem vagyok egyedül ezzel a problémával, hiszen Magyarországon általános tendencia, hogy az ötven feletti embereket nem foglalkoztatják. Itthon még kutyamosónak sem vesznek fel valakit egy bizonyos kor után, holott még jóval a valódi öregkor előtt van. A médiáról meg ne is beszéljünk! A közelmúltban Londonban és Berlinben is eltöltöttem egyegy hetet a barátaimnál. Itthon egy év alatt nem nézek annyi tévét, mint ott abban a néhány napban. És tudod, mit láttam? Hatvanöt-hetven éves pasasok vezetik a híradót, hihetetlenül profin! Itthon meg csak a valóságshow-k a fontosak.

„ÉRDEKLŐDVE FIGYELEM A TESTEM VÁLTOZÁSAIT”

– Turkálhatok a zsebedben? – Mire gondolsz? – Folyton azt hangoztatod, ma már nem pénzkérdés számodra a munka, hiszen van annyi tartalékod, amiből jó színvonalon megélj. De honnan ez a tartalék? – Volt egy időszak, amikor nagyon jól kerestem. Tévéztem és rádióztam egyszerre, közben rengeteget hakniztam, szóval jól ment. – Mit jelent az, hogy nagyon jól kerestél? Mégis, mennyit? – A Magyar Televízióban egyszerre csináltam a Showbálványt, meg a Kettesben című műsorokat, ráadásul éjszaka egy telefonos műsort is vezettem. Az maga volt az aranykor, mert 2-3 milliót kerestem havonta. – Miből élsz manapság? – A megtakarításaimat befektettem egy olyan portfolióba, amelyet egy komoly cég kezel. Bízom bennük, és joggal, mert magasabb nyereséget produkálnak, mint bármelyik banki kamat, és ebből elfogadhatóan meg tudok élni. Ezekhez jönnek még az alkalmi munkák: újságok, időnként tévék, és különböző kerekasztal-beszélgetések, amelyekhez felkérnek műsorvezetőnek. – Magas Szilágyi János ára? – Fogalmam sincs, mi a „magas”, de olcsón nem megyek el. Ha valaki végképp nem akar annyit fizetni, amennyit kérek, akkor azt mondom: inkább elvállalom ingyen. Viszont soha nem felejtem el hozzátenni, ha így is kellek, azt azért mindenhol elmesélem majd, hogy ezektől egy fillért sem fogadtam el, mert ahhoz túl keveset kínáltak.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Zavar az idő múlása? – Nem különösebben. Inkább érdekes élményként fogom fel a vénülés folyamatát. Érdeklődve figyelem a testem változásait. Hat évvel ezelőtt még felfutottam a Hármashatár-hegyre, ma már csak szaporábban megyek, mint egy gyorsgyalogló. Nyilván lesz majd olyan korszak is, amikor már csak sétálni fogok.

SZILÁGYI JÁNOS

Arcok a képernyőről

GESZTI PÉTER „Tíz évig képtelen voltam apám haláláról írni”

„Amikor megértettem, hogy apámat már nem tudom felhívni, mert a mennyországi telefonszámot nem adták meg, és történt egy újabb tragédia, tudtam, hogy onnantól nekem kell férfiként viselkednem. Ugyanúgy, ahogyan apám tette volna. Inkább ez jelentett egyfajta elengedést, amikor megértettem, hogy nekem már más a szerepem...”

– Azt mondtad egyszer, hogy a Rapülők búcsúkoncertjén, a nagy őrületben szándékosan megálltál egy pillanatra a színpadon, hogy magadba szívhasd azt az érzést, amit tízezer ember együttes szeretete ad. – És azóta minden egyes nagykoncerten ugyanígy meg szoktam állni. Ügyelek erre. Fontos pillanatok ezek, amiket majd elő lehet venni abból a bizonyos zsákból. – Mikor? – Amikor picit nehezebb a helyzet, és szomorúbb vagyok. – Sokszor van ilyen? – Szerencsére nem. Sokat változtam az évek alatt. Korábban például sokkal türelmetlenebb voltam. Ezt még ma sem nőttem ki teljesen, az érzelmi viszonyaimban mégis sokkal türelmesebb vagyok. Nyilvánvalóan azért, mert átmentem nagy traumákon, például egy váláson. Hajdani kollégám – eredeti szakmáját tekintve pszichológus – mondta nekem, amikor a nagy balhé zajlott, hogy Petya, nem kell mindig nyerni, nem kell azt mutatni az embereknek, hogy te mindenből győztesként kerülsz ki, hisz nem vagy mindig az. Mert ha ezt a szerepet akarod játszani, akkor eltörsz… Ezek a mondatok rádöbbentettek, hogy az ember akármilyen idős is, mindig tud újat tanulni. És el kell ismerni azt is, ha valamiben veszítünk. – Gyakran eszedbe jutnak azok a balhék? – Nem gondolok rájuk, inkább csak a szépre emlékezem. Az életszemléletem is ilyen. Persze, amikor baj van, felidéződnek a drámák. Az előző feleségemmel (Gryllus Dorka – S.A.) eltöltött minden napot, ami jól sikerült együtt, betettük egy zsákba. Az a miénk marad, minden más problémától függetlenül. – Beszéltek egymással? – Persze, megmaradt egy nagyon jó, baráti viszony. Sőt, Edit, a második feleségem is találkozott már Dorkával, aki Sári lányomat is látta. Mindketten toleráns, komoly és jó szívű emberek, jó volt beszélgetni velük. Azért, mert két ember szakít, még nem kell törvényszerűen utálni a másikat. Megmaradhat egy szeretetteli emlék. Ha Dorkának segítség kellene, bármikor elmennék miatta a világ végére, mert kicsit olyan, mintha a testvérem lenne. – Amíg nem volt gyereked, olyannak képzelted a szülői szerepet, ahogyan ma megéled? – Majdnem. Azt például sosem gondoltam volna, hogy a legtöbb érzelmi töltetet tőlük kapom majd meg. Beszéltem az imént a koncerteken való tudatos megállásról. Évekig azt hittem, nincs ennél fontosabb. Ma már tudom, hogy van. Ma reggel például Lenke lányom egy mosollyal megszépítette a napomat. Ő egyébként is egy igazi kis mosolygombóc. Sokkal mosolygósabb, mint a nagyobbik lányom, Sára.

GESZTI PÉTER

„MINDIG AZ VIGASZTAL, HOGY AZ ESTI FÜRDETÉSRE ÚGYIS HAZAÉREK”

– Egyszer mesélted, hogy kiskorodban a szüleid valóságos burkot építettek köréd, ami a mai napig megvéd attól, hogy az irigység, vagy a rosszindulat megnehezítsék a hétköznapjaidat. – Ez így is van. Egyébként érdekes, hogy ezt a védőburkot említetted, mert ma már a gyerekeim is elfeledtetik a napi gondokat. Minden olyan pillanatban, amikor elfáradok, vagy egy picit elkeseredek, az vigasztal, hogy sebaj, az esti fürdetésre úgyis hazaérek. És az a félóra, amíg a pucér kisangyalokat ide-oda hordozgatom a kád és a pelenkázó között, mindenért kárpótol. Visszatérve a szüleimhez, és a szeretethez: most is csak olyan emberekkel dolgozom, akikről tudom, hogy szeretnek. És én is szeretem őket, azért dolgozom velük. – Mivel bizonyították be, hogy szeretnek? – Egyrészt a profizmusukkal, másrészt a lelkesedésükkel. Harmadrészt pedig a közös hullámhosszal, amelyen együtt működünk. Általában nagy projektekben veszek részt, amelyekben a nagy stábbal együtt dolgozni olyan, mintha egy komplett családban lennél. Ha itt nincs jó hangulat, akkor kínszenvedés a munka. Azt meg ki a franc akarja? – Sok régi arc dolgozik veled, vagy új munkatársaid is vannak? – Változó. Régi és új emberek egyaránt vannak körülöttem. Nem félek az újaktól, ha erre gondolsz.

„MEGTANULTAM KEZELNI A KONFLIKTUSOKAT”

– Azt mondják, régen nagyon konfliktuskerülő voltál. – Már régen nem vagyok az! Az utóbbi esztendőkben ugyanis megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb valakinek őszintén megmondani a véleményedet, minthogy napokig, vagy hónapokig kerülgesd. Nem baj, ha konfliktus van. Kicsit rossz lesz utána, de hosszútávon mindenképp jobb lesz. Nem szabad elnyomni a problémákat, mert az biológiai értelemben is tönkretesz. – Ha már a régi dolgoknál tartunk, korábban számos kollégádtól azt hallottam, mennyire irigylik tőled azt a tulajdonságodat, hogy mindenen könnyen tovább tudsz lépni. – Nem irigykedni kell, hanem először önvizsgálatot tartani, magunkba nézni. Tizennyolcéves koromban egy évig szinte folyamatosan kórházban voltam, mert többször is operálták a szememet. Átéltem, milyen érzés megnyomorodni. Akkor jöttem rá, hogy az igazi nagy baj a betegség. A baj az, amikor meghal az apád, és végleg elveszítesz valakit. Az ilyen tragédiák mellett semmi sem igazi baj. Nem baj, ha ma rosszabb a kedved valamiért, holnap majd jobb lesz, mert minden megfordul. Engem szórakoztat az életnek ez a dramaturgiai játéka. Voltak olyan pillanatai az életemnek, amikor azt hittem, itt vége a vi-

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

lágnak. Aztán két nappal később kiderült, hogy minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Sokat erősödtem. – Ha már szóba került a halál, beszéljünk a születésről is. – Arról szívesen. Érdekes, hogy a kislányaim érkezéséből minden egyes másodpercre élénken emlékszem. Minden beégett a retinámba. A fények, a tárgyak, valamennyi rezdülés megmaradt. Pedig nagyon kevés olyan dolog van az életemben, amire így emlékszem. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor Edit, a feleségem először magához ölelte az elsőszülött Sárit a maga kis magzatmázas mivoltában. Abban a pillanatban ugyanis benne volt a szülés elképesztő ereje, és valamennyi szeretete. Vannak olyan nők, akik csak bizonyos idő elteltével tudnak közel kerülni a gyerekükhöz. Vannak, akik azon problémáznak szülés előtt, hogy vajon tudják-e majd szeretni a babájukat. Amikor Editre odarakták a kislányunkat, láttam, hogy nálunk minden rendben lesz. Abban a mozdulatban ugyanis, ahogyan magához ölelte, minden benne volt. Ezek a legvalódibb pillanatok az életben, amiket nem lehet megrendezni. De hasonlókat mesélhetnék Lenke érkezéséről is.

„SOKSZOR ELGONDOLKODTAM, HOGY A SIKEREK NEKEM, VAGY A RENDSZERVÁLTÁSNAK KÖSZÖNHETŐK-E?…”

– Mi jut eszedbe, ha a holnapra gondolsz? – Harmónia. Soha nem féltem a holnaptól. Figyelem az embereket, és látom, nem veszik észre, hogy szabadok, nincsenek tudatában annak, hogy bármit csinálhatnak az életben, mert nincs vesztenivalójuk. Addig, amíg a környezetedben lévő emberek egészségesek, nincs vesztenivalód. Még akkor sem, ha fél évig rosszabbul megy a sorod, esetleg nincs annyi pénzed, mint korábban, vagy el kell válnod attól, akivel együtt éltél. Megszokásokból és megrögzöttségből áll az élet, pedig sokkal érdekesebb dolgokat is lehet csinálni. Én mindig találok magamnak új játékokat. – Az X-Faktort leszámítva a kereskedelmi tévék életéből legalább tíz évig kimaradtál. – Nem véletlenül. Volt egy kezdeményezés a TV2-n, Gesztiméter címmel. Tudom, hogy unod, hogy minden interjúban ezt a műsort említem meg „bukásként”, de az egy felkiáltójel volt az életemben, hogy Petya, nem ezt kell csinálni. Ilyen értelemben nem is bukásnak tartom azt a műsort, hanem egy nagyon jó váltópontnak, amikor bebizonyosodott számomra, hogy nekem nem kell a kereskedelmi médiában izmoznom azért, hogy valahová eljussak. Nem akartam médiasztár lenni, és ma sem vagyok az. Ha annak idején elmegyek a Heti Hetesbe, vagy zsűritagnak a Megasztárba, ráállok egy könnyű pályára, ami később nem engedett volna sem a Nemzeti Vágtához, sem a Média Unióhoz eljutni. Egyszerűen hiányzott volna a mélység a dologból… Teljesen más dolgokat csinálok, amiket tíz évvel ezelőtt, és érzem, hogy ez az én utam. Ehhez viszont kellett az a tasli, amit a Gesztiméterrel adtam ma-

GESZTI PÉTER

gamnak. Szerintem jókor kell a dolgoknak megtörténniük az emberrel. Ha valami jókor történik meg – ami egyébként negatív, annak is nagyon jó nevelő ereje van. – Ezt mindig ilyen nagyvonalúan tudtad kezelni? – Igen. A pályám elején olyan szerencsésen alakultak a dolgok, annyira könynyedén ment minden, hogy nagyon sokszor elgondolkodtam: vajon ez nekem, vagy a rendszerváltásnak köszönhető? Mi a lendület, és mi a tehetség? Mi a szerencse, és mi a teljesítmény? Ha őszinte akarok lenni, csak a kilencvenes évek vége felé kellett megküzdenem bizonyos dolgokért, de addigra már voltak mögöttem olyan sikerek, amelyek erőt, és hitet adtak. De hidd el nekem, hogy nem kényszerből emlegettem a Gesztimétert.

„A JAZZ+AZ LGT-SZINTŰ ZENEKARRÁ NŐHETETT VOLNA, HA EGYÜTT MARADUNK”

– Ahogy jöttem idefelé, különös dolog történt. Váltogattam a rádiókat az autóban, és három adón is hallottam a dalaidat. És ez nem vicc! A különös az volt, hogy egyik adón sem ugyanattól az együttestől forgattak dalt, és nem is ugyanazokat a slágereket. Az egyiken Jazz+Az nóta szólt, a másikon egy régi Első Emelet muzsika, míg a harmadik adón egy új dal a Gringo Sztártól. Dalszerző ismerőseim mesélték, milyen komoly, milliós összegeket kapnak évente szerzői jogdíjként. Ha semmi mással nem foglalkoznál, akkor is meg tudnál élni a dalaid jogdíjaiból? – Valamilyen szinten biztos, de nagyon alább kellene adnom a színvonalból. Ha minden évben írtam volna lemezt az elmúlt időszakokban, talán jobb lenne valamivel. Nézd, én a Vágtát ugyanolyan alkotásnak tekintem, mint mondjuk a Ma jól vagyok című Jazz + Az dalomat. Mert ugyanazt csinálom ebben is. Álmodom egy világot, és azt megteremtem a saját eszközeimmel.

– Nyilván ugyanúgy belefutsz a rádiót hallgatva a régi dalaidba, ahogyan magam is nem sokkal ezelőtt. Ilyenkor milyen érzések kavarognak benned?

– Ha magamat hallom a rádióból, az olyan, mintha egy előző életemből kerülnének elő emlékek. – A Jazz+Az jó emlék? – Jó, de nagyon bánom, hogy nem tudtuk folytatni. És ez nem csak rajtam múlt. Az emberi viszonyaink feszültek meg, mert nagyon más tempóban és más ízléssel éltünk együtt, s ez feszültségeket okozott. Jobb volt azelőtt befejezni a munkát, mielőtt törvényszerűen jött volna a szakítás. Jobb volt békésen abbahagyni, mielőtt keményebb konfliktusokra került volna sor. Így maradt az egész egy szép emlék. De tudom azt, hogy abban zeneileg is, meg produkciós szempontból is még nagyon sok lehetőség volt. Az ezredfordulóra akár LGT-komolyságú produkcióvá is válhatott volna. Azóta megtapasztaltam, milyen nehéz egy jó zenekart összerakni. – És az Első Emeletről mi jut eszedbe?

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Nagyon bájos korszak volt az életemben, de ha régi Emelet dalt hallok, konkrétan röhögök. Az a korszak a hárommal ezelőtti életem volt! Mintha egy másik csillagrendszerben lenne, már nem is nagyon emlékszem a nótákra. 25 éve úgy tekintek ezekre a korai dalszövegekre, mint az általános iskolai éveimre. Ami szép volt, bájos volt, de ahogy a Rapülőkben mondtuk, „szép volt, jó volt, köszönöm ennyi”. Ha szakmai szemmel nézem az akkori dalszövegeimet, sok gyenge dolog van benne, mert kezdő voltam. A tehetségem – ha van ilyen egyáltalán –, később szökött szárba, később találtam rá az igazi hangomra dalszövegíróként. De ez is van, ez is szép, és igenis jó, hogy megtörtént velünk. Hiszen ezzel telt a kamaszkorom, illetve a poszt-kamasz korom, és csomó jó dal megmaradt. Például az Édes évek, vagy A film forog tovább. A harmadik lemezen már egészen vállalható dalok voltak. – Mint például „A lány körbejár”? – (nevet) Na igen… Az például egy egyszerű kis kamaszsláger, aminek abszolút valós alapja volt, mert a zenekar körül bizony több hölgy körbejárt bizonyos urak ágyaiban. Szerencsére ebből nem lettek nagy konfliktusok köztünk. Emiatt nem szakadt volna szét a zenekar. Pedig azt mondják, a rock and rollban három dolog miatt megy tönkre a zenekar: a nők, a drog, illetve a pénz miatt. Illetve van még valami: az ego. Vagyis hogy ki a nagyobb sztár a zenekarban…

„A CSAJOZÁS FOGLALKOZÁSI ÁRTALOM”

– Ha már a nőket említetted, úgy fogalmaztál egyszer ennek kapcsán – szintén az Emelet-korszakodból –, hogy „az asztalról lehulló morzsák” jutottak neked abban az időben. – Pontosan. A morzsák, és én voltam a molyzsák… (nevet) Akkoriban a zenekarok körül mindig voltak úgynevezett „zencsicsajok”, akiket mi „popcsokinak” hívtunk. Ezekből nekem valóban kevesebb jutott. De a levedlett zenészcsajokat nem is próbáltam magamra rántani. Tény azonban, hogy abban az időszakban igen komoly „hölgyfürtök” rohangáltak a zenekar körül, s mindig volt egy-két szem, ami nekem is jutott. Ettől nagyon boldog voltam, és azon gondolkodtam, mi lenne, ha egyszer én lennék a fő popsztár… – Ez motivált abban, hogy a Rapülőkkel felugorj a színpadra? – Talán ez is… Persze ezen hamar túlesik az ember. Mert attól, hogy te popsztárként vagy azonosítva, a nők nagyobb fokú libidót vélnek felfedezni benned. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy foglalkozási ártalom, amit hamar megunsz. – Nálad meddig tartott az a korszak, amíg örültél a csajoknak? – Ha jól emlékszem, a Rapülők végéig. Vagyis 1994-ig. Utána az ember megérti, hogy sokkal fontosabb, és érdekesebb dolgok is vannak az életben, mint a csajozás. Ráadásul, ahogy fejlődött itthon a bulvár újságírás, az ember egyre óvatosabban ment bele az ilyen kalandokba. Sokkal fontosabb lett, hogy olyan

GESZTI PÉTER

dalokat írjak, amelyek megmaradnak az utókornak. Amelyek komoly érzelmi, hangulati nyomokat hagynak az emberekben. De nem csak a dalszövegírásban, hanem minden más tevékenységemben is ezt kerestem. Olyan produktumokat akartam létrehozni, amelyek nem múlékonyak. Akár egy percnyi sláger, egy reklámkampány, vagy ne adj Isten egy rádiós műsorvezetés. Mert ezek a műfajok elszállnak az éterbe, és holnap más emberekre lesznek kíváncsiak. Ha nem raksz le minőséget, kár volt ezzel a szakmával barátkozni.

„A BOLDOGSÁG NEM SZÜL NAGY MŰVEKET”

– Minden nagyobb magánéleti rezzenésednél írtál egy dalt? – Igen. Az embernek bele kell raknia egy zsákba az érzelmi emlékeit. Ma már tudom, hogy a boldogtalanság a szerzőknél igenis jó dolog, mert annak az érzelmi hőfokából később is lehet táplálkozni. A boldogság nem szül okvetlenül nagy műveket. A boldogtalanság, az elégedetlenség, az éhség a legfontosabb. Akkor kezdtem tudatosan élni, amikor erre rájöttem. És azt mondtam, igenis abba lehet hagyni dolgokat. Nem kiélni, végigmenni mindenen, amikor már nagyon kényelmes és nagyon sikeres, mert abból nem jön új energia. Mindig abból jön új érzés, ami újszerű, amiért meg kell újra küzdeni. Ezt egyébként mindenki megtehetné, csak nem elég bátor hozzá. Amikor olyan zenét kapok valakitől, ami megérint, akkor le kell nyúlnom a tudatalattimba az érzelmeimet előrángatni. Minden színésznek, zenésznek, de még sportolónak is – akik direkt alkotó munkát végeznek – szükségük van az érzelmi drámákra. Akkor is, ha szenvednek tőle. Anélkül ugyanis nem születik meg az az érzelmi plusz, amiből ki lehet bányászni a csodákat. – Mindig el tudsz számolni ezekkel a tudatalatti érzelmekkel? – Nem. Sokszor volt olyan, hogy leírtam egy dalszöveget, és nem tudtam, honnan a fenéből jön ez belőlem, mert a hétköznapokban nem így működöm. Sajnos a nagy traumákat nem lehet megúszni. Illetve meg lehet úszni, de akkor nem fogsz olyan nagy dolgokat létrehozni, ami miatt érdemes írni.

„AZ ÁGYAM MELLÉ KERÜLT APÁM FÉNYKÉPE”

– A válásodból, vagy a nővéred elvesztéséből is születtek dalok? – Igen. Nyilvánvalóan minden ilyen nagy érzelmi traumából születnek szerzemények, de nem okvetlenül ezeket a történeteket írom meg. Amikor egy dalban elmesélek valamit, a saját emlékeimből táplálkozom. Mindig az az érdekes, amit magadból tudsz elővenni, és magadról írsz meg. Akkor végeztél jó munkát, ha azok, akik hallgatják, ráismernek a saját problémájukra. Ha tudnak vele azonosulni. Apám halálát például évekkel később tudtam csak feldolgozni. Amikor ő elment, még csak 23 éves voltam. Akkor nem tudtam volna megírni azt a dalt. Majdnem tíz év telt el, mire képes lettem rá. Bele is

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

írtam A dzsungel könyvének egyik dalába, ahol Balu elbúcsúzik Mauglitól. A tanító, az apafigura, elköszön a kis kölyöktől, akinek még szüksége lenne rá az életben. – Itt a telefonod? – Persze. – Ki van a háttérképén? – A lányaim, de korábban az édesapám volt. – Fontos pillanat volt az életedben az a bizonyos „csere”? – Fontos. Amikor megszületik a gyereked, folytatódik egy generációs láncolat. Amíg nem jött az első lányom, Sárika, ebben a generációs láncolatban én voltam a végpont, ezért a felmenőm, vagyis az édesapám volt a legfontosabb. Édesapám jelentette a fölöttem elhelyezkedő generációt. Most már Sári jelenti a következőt. A születése után úgy döntöttem, attól fogva a jövőt akarom magammal hordani, nem a múltat. A múlt ugyanúgy ott van velem, nem történt semmilyen szentségtörés. – Ez egyfajta elengedés is volt a részedről? – Nem. Az elengedés máskor, máshogyan történt meg. A megírt dalban, és más traumatikus helyzetekben. Amikor megértettem, hogy apámat már nem tudom felhívni, mert a mennyországi telefonszámot nem adták meg, és történt egy újabb tragédia, tudtam, hogy onnantól nekem kell férfiként viselkednem. Ugyanúgy, ahogyan apám tette volna. Inkább ez jelentett egyfajta elengedést, amikor megértettem, hogy nekem már más a szerepem. – Hová került édesapád fényképe? – Az ágyam mellé. Ezt megbeszéltem a feleségemmel is. De a kép mellett ott van még a kislányomé, a testvéremé, a testvérem gyerekeié, és a volt kutyusomé. – Édesanyádé nincs? – Vele szerencsére gyakran találkozom, és naponta beszélünk legalább negyvenszer telefonon. Amikor nagyon hiányzom neki, akkor a negyvenegyedszer is felhív. De én is gyakran keresem.

„ANYÁM SZERINT MINDEN FÉRFI HÜLYE”

– A mamádnak, Márta néninek nem esett rosszul, hogy édesapád volt a telefonod háttérképén? – Anyám akkor lenne a legboldogabb, ha folyamatosan az ő arcképét nézegetném a telefonomon… (nevet) Azt is sérelmezte, hogy a róla készült fotót miért nem arra a falra tettem otthon, amelyen a többiek is vannak. Egyszer ugyanis ajándékba adott nekem egy képet, amin egy hatalmas delfinnel látható. És szóvá tette, miért nem a többiek közé tettem. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert a másik 15 fotón ugyanúgy szerepel ő is, csak szeret mindig előtérben lenni. Érdekes, hogy édesapámmal meglehetősen drámai viszonyban váltak el, ezt

GESZTI PÉTER

a telefonos-fényképes dolgot mégsem tette szóvá. Hagyta, hogy apám virtuálisan mindig ott legyen velem. Ez az egy dolog nem fájt neki, de sok minden más nagyon is fájt apámmal kapcsolatban. – Rosszat is mondott róla? – Csak rosszat mondott. Anyám világképében az szerepel, hogy minden férfi hülye, leszámítva az ő drága fiacskáját. Miközben nyilván én is az vagyok, csak én más szempontból vagyok hülye. De ő ezt valamennyi média-megjelenésében büszkén hangoztatja. Amikor reggelente a Bochkor-Boros duóval beszél, ez akkor is egyértelmű. Furcsa, hogy ahhoz képest, mennyi tragédia történt anyám életében, milyen szerencsésen alakult az időskora. Sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb élete lett mostanra, mint amilyen a 30-as, 40-es és 50-es évei voltak. Ez is egy külön történet, hogy az embernek mikor ad az élet adományokat, vagy mikor vesz el tőle dolgokat. Nem biztos, hogy a fiatal-, vagy a középkor hozza el a legnagyobb boldogságot. – Mennyi szereped volt abban, hogy így alakult az időskora? – Nagyban hozzájárultam, hiszen anyagilag biztonságban él. Nem mintha támogatnom kellene, hiszen rendes fizetése van az ország Márta nénijeként. Ám amikor a nővérem meghalt, és a gyerekeket magához vette, mégiscsak én támogattam az egész családot. Együtt próbáltuk a gyerekeket kordában tartani, az esetleges konfliktusokat kezelni. – Sok konfliktus volt? – Akadtak. Mint minden családban. Anyám nagyon határozott személyiség. A gyerekeknek pedig mégiscsak egy nagymamával kellett együtt élniük. Nagyon erős generációs és kulturális különbségek voltak közöttük, amiket nem lehetett konfliktusok nélkül áthidalni. – Hány éves voltál, amikor a nővéred meghalt? – Harminchat. Anyámmal akkor alakult ki közöttünk egy nagyon nyitott kapcsolat. Teljesen természetes volt, hogy nem csak anyagilag, hanem lelkileg és intellektuálisan is támogatjuk egymást. Tulajdonképpen az teszi az időskorát teljessé, hogy vannak feladatai, amelyekkel megbízom őt, és érzi, hogy szükség van rá. Nem csak érzelmileg, hanem a hétköznapok gyakorlatias szintjén is. Igazi kis szatellit-rendszer van körülötte; valaki mindig becsönget hozzá, valaki mindig felhívja a családból, hogy gyere, csináld ezt, vagy azt.

„NEM BÁNOM MÁR, HOGY NEM SZÜLETETT FIAM”

– A feleséged is ilyen? Ő is hívja? – Nézd, anyám egy rendkívül offenzív ember. Vagyis amikor boldog, akkor nagyon boldog. Edit, a feleségem ennél azért kicsit óvatosabb. Ő lassabban nyílik meg, ezért az ő viszonyuk szeretetteli, de óvatosabb viszony. Amióta a gyerekek megszülettek, anyám legszívesebben beköltözne a szobájukba, ami nyilván nem lenne minden pillanatban szerencsés. És pláne nem kezelhető.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Ő mindig azt mondja, szeretné többet látni a kislányokat, s ezért van benne némi elégedetlenség. Egyébként is mindennel kapcsolatban van benne elégedetlenség. A jelszava az, hogy anya csak egy van. Nála ez gyakorlatilag egy filozófiai tételmondat lett. Egy premissza. Simán el tudná képzelni, hogy visszabújok a hasába, és akkor elmondhatná, hogy a kisfia még mindig vele lakik. – Agglegényként, ha a családról kérdeztek, rendszerint azt nyilatkoztad, hogy kisfiút szeretnél. Miért akartál hosszú évekig annyira fiút? – Az apámmal való viszony annyira meghatározta az életemet, hogy azt gondoltam, egy apának inkább fia kell, hogy szülessen. Gyerekkoromban érzelmileg az apám állt hozzám közelebb, de ez idővel megváltozott. Nem csak azért, mert meghalt, hanem mert a válásuk után anyámmal maradtam. – Hogyan élted meg később, hogy nem fiad született? – Teljesen jól. Talán emlékszel rá, egyszer egy rádióban készítettél velem interjút, s akkor még nem tudtam, hogy gyarapodni fog a család. De lányos apukaként azt mondtam neked, hogy ha legközelebb gyerekem születik, legyen most már az is lány. Egyébként teljesen mindegy, hogy fiú, vagy lány gyereked van. Úgyis a saját génállományod jön vissza. Az egyik legszórakoztatóbb dolog egy gyerekben azt figyelni, hol köszön vissza benne az apja és az anyja. Vagy a nagyapja, a nagyanyja. Mi az, amit genetikában megkapott, s mit kell még ahhoz pluszban hozzátenned a nevelésében. Vajon hol szúrod majd el akaratlanul is? Talán ez az élet egyik legszebb játéka. Nem könnyű dolog a gyereknevelés. Életfogytig tartó rock and roll misszió.

GESZTI PÉTER

Arcok a képernyőről

ÖRDÖG NÓRA „Mindig minden visszaüt”

„Az első Szombat esti láz után jelentek meg az első undorító fórumbejegyzések az interneten. Azt taglalták, milyen esetlen voltam. Meg arról is beszéltek, milyen nagy fenekem van, és mennyire affektálok. Akkor megfogadtam, hogy többé nem olvasom el ezeket a hozzászólásokat. Sajnos nem tudtam betartani…”

„Együnk palacsintát!” - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Nóri, amikor az interjú helyszínét egyeztettük. Majd hozzátette: az, hogy meghívom a kedvenc desszertjére, még nem azt jelenti, hogy gátlástalanul, részletekbe menően faggathatom a magánéletéről. – Miből gondoltad, hogy erről faggatnálak? – Miért, talán nem érdekel? – Érdekel, de nem mindenáron. A házatokkal szemben található fára biztosan nem másznék fel leselkedni. És a magánéleteden túl még annyi téma van. Például biztos vagyok benne, hogy nem emlékszel, de 11 évvel ez előttről van egy közös élményünk... – Úristen… pozitív vagy negatív? – Abszolút pozitív. Annak idején munkatársak voltunk az RTL Klub Reggeli című műsorában… – Nem mondod? (nagyon nevet) Hogy lehet, hogy egyáltalán nem emlékszem rád? – …Úgy, hogy csak fél napig gyakornokoskodtam ott. A telefonban azt mondták, pár nap próbaidő lesz, majd aznap, amikor munkába álltam, közölték, a próbaidő meghatározatlan ideig tarthat, akár több hónapig is, s addig ingyen kell dolgozni. Jól emlékszem rád: kávéscsészével, és fénymásolt adásmenetekkel a kezedben rohantál egyik szobából a másikba. Nekem akkor nem volt kedvem ehhez. Neked viszont igen, s Ördög Nóra sikersztorija egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a befektetett munka, a kellő alázat nem volt hiábavaló. – Emlékszem, 2001. januárjában kezdtem a Reggelit, és valóban nagyon sokáig ott is maradtam. Hét-nyolc hónapot gyakornokként töltöttem, majd sikerült előrébb lépnem, stúdióasszisztens lettem. – Gyakornokként te sem kaptál pénzt? – Három hónap után volt egy jelképes fizetés, de nem fogtam fel tragédiaként, hogy keveset keresek, mert nekem ez is talált pénz volt akkoriban, hiszen főiskolára jártam. Hálás vagyok, mert a szüleim azt mondták, amíg főiskolás vagyok, addig fedezik a dolgaimat. Ráadásul három hónap után elkezdtem párhuzamosan dolgozni a Mónika Show-nál szerkesztő-asszisztensként, ami már „rendes” fizetéssel járt, s ezzel kiegészítettem a Reggelis bevételemet. – Ez a Mónika Show kicsit meglepett... – Amikor indult ez az egész délutáni őrület Mónikával, az egyik legkiemeltebb produkciója volt az RTL-nek. Akkoriban nagyon megtisztelő volt, hogy áthívtak oda is dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy sokat tanultam belőle. Három

ÖRDÖG NÓRA

évig csináltam, és bátran kijelenthetem, ott tanultam a legtöbbet. – Mi volt a feladatod? – Szereplőket kutattam fel a munkatársaimmal. – Hogyan? – Egyrészt voltak válogatások, tehát jelentkeztek emberek. Ez viszonylag könnyebb dolog, mert amikor ott van egy embertömeg, meg tudod szólítani őket. És ilyenkor mindig előkerülnek a szomszédról, a barátnőről, vagy a barátnő barátjáról olyan sztorik, amiket érdemes tovább kutatni. Az emberek ugyanis előszeretettel mesélnek a másikról. A lényeg, hogy aprólékos munkával, hosszas faggatózással jutottunk el emberről-emberre, s aztán ügyesen kellett meggyőzni az illetőt, hogy a kamerák előtt is meséljen magáról. Mert igenis voltak olyan helyzetek, amit otthon a saját környezetükben már nem tudtak megoldani. Más segítséget nem kerestek, Mónika jelenlétében azonban – igaz ország-világ előtt – mégis megtették az első lépéseket, és kimozdultak a lövészárkokból.

„HAMAR KISZÓRÓDNAK, AKIK SZAKMAI ALÁZAT NÉKÜL GYAKORNOKOSKODNAK”

– Ha jól értem, pontosan ugyanazt csináltad szerencsétlen civilekkel, amit időnként mi teszünk az ismert emberekkel: a magánéletükben kutakodunk. – Azért ne felejtsd el, hogy egy celebet sokkal könnyebb meggyőzni arról, hogy teregesse ki a magánéletét, mint egy szerepelni nem tudó civilt. – Én ezt pont fordítva gondolom, és nem is kell messzire mennem, hogy példát említsek. Épp velem szemben ül az az ember, aki már a telefonban megmondta, hogy nem fog a magánéletéről beszélni, akármit is csinálok. – Igazad van. Akkor módosítom, amit mondtam. Egyik sem könnyű. – Miért ez az óvatosság? – Mindig minden visszaüt, még az ártatlan mondatok is. Mert ha nem te forgatod ki, akkor átveszik mások, akik kiforgatják, és ezzel sok olyan embert megbántok a környezetemben, akik nem érdemlik ezt meg. – Gondolom, ha még mindig a Kölyökklubban ülnél - ami igaz, azóta megszűnt – , akkor önként és dalolva mesélnél a férjedről… – Elképzelhető, hiszen nyilván teljesen más lenne a szituáció. Egy rétegadás műsorvezetőjeként téged sem érdekelnélek annyira... – Hány év után kerültél végül képernyőre? – Kettő. A Top of the Pops című zenei műsor volt az első, amiben műsorvezetőként részt vettem. De mellette ugyanúgy dolgoztam a háttérben szerkesztőként is. Aztán jött a Kölyökklub, 2003-tól 2006-ig. – Neked egyáltalán nem derogált akkoriban kávét főzni, fénymásolni? – Nem. Olyan boldog voltam, hogy ilyen közegben lehetek, hogy azt el sem

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

tudom mondani. Vidéki kislányként nekem már az is óriási dolog volt, hogy ilyen kaliberű emberek között mozoghattam. – Aztán nagyot fordult a világ, hiszen évekkel később annak a műsornak lettél az egyik háziasszonya, ahol korábban gyakornokoskodtál. Figyeled a mostani pályakezdőket? – Figyelem, és látom, hogy most is gyorsan kiszóródnak azok, akik óriási elvárásokkal, szakmai alázat nélkül érkeznek. Nagyon sokan azonnal műsorvezetők, vagy szerkesztők szeretnének lenni és a fénymásolás, meg a kávéfőzés nem igazán tetszik nekik. Ha ekkora elvárásokkal jön valaki, akkor valóban nehéz elégedettnek lenni egy kisebb pozícióval.

„SZERKESZTŐKÉNT KÖVETTEM EL HIBÁKAT, KÉSŐBB NEM IS BÍZTÁK RÁM ÚJRA AZT A FELADATOT…”

– Gondolom, gyakornokként azért neked is képernyős álmaid voltak. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy titkon nem álmodoztam róla. De a vágyakhoz képest sokkal jobb megélni mindent. Például, a mai napig meglepődöm azon, ha indul egy kampány, és megkeresnek, hogy az én arcommal lehet jótékonykodni, mert rám figyelnek az emberek. Igazából nem is tudom, mikortól fordult ez ilyen komollyá. Dolgoztam a Kölyökklubnál, a Moziklubnál, a Havazinnál – utóbbi kettőben szerkesztőként – és amikor megfogalmazódott bennem, hogy olyan jó lenne átkerülni a reggeli, vagy éppen éjjeli sávokból főműsoridőbe, megtörtént a csoda. Most már bevallhatom: a Kölyökklubot korábban én is rendszeresen átaludtam... Hiába voltam már képernyőn, mégis féltem attól, hogy egy gyerekeknek szóló műsorban beskatulyáznak. Volt bennem egyfajta kitörési vágy, és szerettem volna mást is csinálni. S milyen az élet: épp a Szombat esti láz előtt kezdtem békét kötni azzal, hogy nekem talán az az utam, hogy gyerekműsorokat vezessek életem végéig. Aztán jött az áttörés. Nagyon fontos, hogy az ember, aki egy televíziónál dolgozik, soha ne menjen oda extra elvárásokkal, mert akkor folyton csak kudarcélmények érik. Nézd csak meg, milyen kevés ott dolgozó emberből lesz képernyős. Éppen ezért én a mai napig úgy vagyok, hogy minden egyes nap ajándék. Aztán meglátjuk, később kellek-e még, vagy már más jön. – Erről már Szily Nóra műsorában is beszéltél. Konkrétan azt mondtad, hogy a te tévés generációdra nem az a jellemző, hogy hosszú távú terveket szövögethetnek. – Ez az egyetlen védekezés a csalódás ellen. Az nyilván egy hosszú távú terv, hogy még nagyon sokáig szeretnék az RTL Klubon belül dolgozni. De az nem rajtam múlik, hogy milyen típusú munkákat kapok. – Értek valaha igazi szakmai kudarcok? – Előfordult, hogy szerkesztőként elkövettem hibákat, s később nem is bízták rám azt a feladatot. – Megviselt?

ÖRDÖG NÓRA

– Nagyon. Eléggé lelkizős alkat vagyok. És túlságosan is maximalista. A tökéletességre törekszem, ezért nagyon tud bosszantani, ha a nagy körültekintésbe hiba csúszik. Borzalmasan tud bántani. – Emlékszel még az első rajongói levélre? – Hogyne! Amikor megkaptam, konkrétan sírva fakadtam. Ültem a Mónika show szerkesztőségében a nekem címzett levéllel, és arra gondoltam, biztosan valamelyik szereplő küldött vissza egy aláírt szerződést. És amikor kibontottam, akkor sokkolt a levél tartalma: valaki, aki látott a tévében, autogramot kért tőlem. – Eltetted? – Persze. – És az első olyan cikkekre is emlékszel, amelyek megjelentek rólad és nem tetszettek? – Talán az első Szombat esti láz után jelentek meg az első ilyenek. Azt taglalták, milyen esetlen voltam. De ha jól belegondolok, ezek nem is cikkek voltak, hanem internetes fórumozók , akik egyebek közt azt is ecsetelték, milyen nagy fenekem van, hogy affektálok, stb. Akkor megfogadtam, hogy többet nem olvasom el ezeket a hozzászólásokat. Sajnos nem tartottam be a saját magamnak tett ígéretet, mert a Vacsoracsaták után is belenézegettem a fórumokba, és akkor nagyon a lelkemre vettem, hogy úgy alkotnak véleményt rólam, hogy nem is ismernek. Ma már egyáltalán nem görgetem le a cikkeket a véleményekhez. Akkor tenném csak, ha valaki megígérné, kizárólag pozitív hozzászólásokat fogok olvasni. Viccet félretéve: elfogadtam már, hogy nem szerethet mindenki.

„ELTARTOM ÉN MAGAMAT”

– Ezek a Szombat esti láz utáni hozzászólások valószínűleg elbújhatnak azon bejegyzések elöl, amelyek a válásod után születtek. Akkoriban is beleolvasgattál a fórumokba? – Igen, de meglepő módon akkor nagyon sok szimpatizánst találtam. Nem éreztem, hogy elfordultak volna tőlem azok, akik szerettek. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam a sok elítélő bejegyzést, de a pozitív hozzászólások ellensúlyozták ezeket. – Miért ítéltek el? – Azért, mert ilyen rövid idő után kiléptem a házasságomból. Miért kellett egyáltalán férjhez mennem, és biztosan csak a pénz miatt tettem. És különben is, az új kapcsolatom sem fog két hónapnál tovább tartani. – És csak a pénzre mész? – Dehogy megyek a pénzre! (nevet) A saját magam pénzére megyek, ugyanis keményen megdolgozom érte. Eltartom én magamat. – Ha akkoriban, a válásod körül kialakult médiacirkuszban kívülállóként, a részleteket nem ismerve figyelted volna az eseményeket, elítélted volna saját magad?

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Nehéz kérdés... Lehet, hogy én is értetlenül álltam volna előtte, és azt gondoltam volna, hogy ez a Nóra egy hülye picsa. Ugyanakkor, mivel rólam van szó, pontosan tudom, mennyi minden volt a háttérben, amit nem írtak meg az újságok, és nem is kell, hogy megírjanak. Azt hiszem, kívülállóként azt gondoltam volna, hogy ez Nóri magánügye, biztos tudja, mit miért tesz. – Tisztáznunk kellene valamit, ha már Rubin Kristófot, a volt férjedet, illetve az együtt töltött hét évet említetted. Sokan úgy gondolják, azért volt könnyű dolgod a képernyős munkával, mert nem sokkal azután, hogy bekerültél az RTL-be, össze is jöttetek. S mivel ő már akkor is menő szerkesztő volt tévén belül, így egyengethette az utadat. – Kristóf utánam került az RTL-be. Együtt dolgoztunk a Mónikában, de nem tudta egyengetni az utamat, mert ugyanazt csinálta, amit én. Így aztán az ő segítsége teljes tévhit. Viszont nem szeretnék ezzel kapcsolatban magyarázkodni. Ha valaki kedvel, úgyis az alapján ítél meg, amit a műsorokban lát. Ha meg nem kedvel, akkor úgysem hiszi el, amit mondok. Szóval nincs jelentősége. – A mai napig egy helyen, sőt időnként ismét egy műsorban is dolgoztok. Beszéltek egymással? – Persze, nem vagyunk rosszban. Nyilván nem tárgyalunk meg mindent napi szinten, de nincs harag. (csöng a telefon)

– Harmadszor szólal meg a telefonod, amióta itt ülünk. Ki hív ennyiszer? Talán a férjed, Nánási Pali? – Dehogyis! Ha ennyire kíváncsi vagy rá, akkor szívesen megmutatom, ki csörget ész nélkül. Nézd csak meg a nevét! Mit látsz? – Egy"Nenene"feliratot. Ki van így elmentve a telefonodban? – Az, akinek nem szabad felvenni. El van mentve néhány ilyen szám "Nenene", vagy akár "Nenenene" néven. Az egyik közülük egy furcsa fiú, aki mindenáron horoszkópot akar nekem készíteni. A másik egy rendezvényre akar meghívni, a harmadik pedig rám akar sózni valamit. És ezt persze mániákusan, hosszan és kitartóan teszik. Na nekik például nem veszem fel. – Ezek szerint magánszámot sem veszel fel? – Csak a legritkább esetben. Viszont igyekszem minden ismeretlen telefonszámot visszahívni, aki keresett, de nem ért el.

„BELEOLVASTAM A GYEREKKORI NAPLÓMBA, ÉS IJESZTŐ VOLT”

– A családi színjátszó körötökről még nem beszéltünk. A szüleiddel évek óta színészkedtek odahaza Mórahalmon. – Még 2000-ben alakult otthon a színjátszó körünk, akkor én már felnőtt voltam, hiszen ez az érettségi után történt. Nem akartam színésznő lenni, mert úgy éreztem, hogy én ennél azért civilebb vagyok. Nem vagyok az a tipikus ÖRDÖG NÓRA

művészlélek. A színjátszás csak egy hobbi, hiszen pontosan felmértem, hogy annyira azért nem vagyok tehetséges, hogy ebből is éljek. – Mit mondanak rólad a szakavatott színészek? – Semmit, ugyanis még nem láttak. Viszont azon a kis mórahalmi színpadon, ahol a szüleimmel, és a többiekkel játszhatom, nagyon jól érzem magam. Ez egy hálás és kényelmes közeg, mert csupa olyan ember van ott, aki szeret minket, és őszintén kíváncsi arra, mit adunk elő. Ebben a közegben jól tudok működni, de ha ennél komolyabb szintre kellene emelni, akkor nem biztos, hogy menne... A színészet is egy szakma, én pedig tényleg csak hobbiból csinálom. – Sosem voltak nagy színházi álmaid? – Nem. Kislánykoromban sem képzelegtem arról, hogy egyszer ott állok majd a színpadon. Gyerekként eleve sok mindennek készültem. Könnyebb lenne felsorolni azt, hogy mi nem szerettem volna lenni. A tévés világ ugyan vonzott, de nem akartam kommunikációs suliba menni, mert akkor már nagyon sok „büfészak” volt, ahol mindent meg lehetett tanulni, csak a szakmát nem. Középiskola után idegenforgalom és szálloda szakra mentem, végül pedig – legnagyobb meglepetésemre – idegenforgalmi közgazdász lettem. Úgy gondoltam, ebből még bármi kisülhet. – És így lett? – Egyelőre nem. A második félév felénél már elkezdtem gyakornokoskodni az RTL-nél, ezért a suli nagy részét már félgőzzel végeztem. Egyéni tanrenddel és rengeteg halasztással azért végigcsináltam. – Elsősorban a szüleid, vagy magad miatt? – Is-is. A mai világban azért legyen az embernek egy diplomája. És igazság szerint idegesített is volna, ha ez nincs meg. – Mennyi idő alatt érsz haza kocsival Mórahalomra? – Két óra. De olyan is volt már – és remélem, hogy a hatóságok nem olvassák ezt az interjút –, hogy háztól házig, vagyis az RTL Klub székházától a szüleimig másfél óra alatt lent voltam. – Próba után otthon maradsz, vagy még aznap este visszajössz a fővárosba? – A legtöbbször visszajövök. Ilyen esetekben általában este hattól kilencig próbálunk, ha vége, beülök az autóba, és indulok vissza. – Mikor aludtál otthon utoljára? – Egy hónapja. Hazamentünk egy teljes hétvégére. Igaz, hogy előadásunk is volt, de legalább barátokkal is tudtunk találkozni, és egyiküknek a születésnapját is megtartottuk. – Szeretsz otthon lenni? – Szeretek, bár már más a hangulata az egésznek, mint amikor ott laktam. Anyukám ilyenkor persze kényeztet, reggelit, ebédet, vacsorát készít. Ugyanúgy a szobámban alszom, de már az is át van rendezve, anyukám ruhái elfoglalták a szekrényeimet. A régi tárgyaim ott vannak még, a versenytáncos

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

kupák, az érmek, a könyveim… Nemrég megtaláltam a gyerekkori naplómat és el is hoztam magammal Pestre. Beleolvastam, kicsit ijesztő. – Miért? – Mert ugyan emlékszem mindenre, ami akkoriban történt, de annyira sokkoló volt így visszaolvasni az akkori gondolataimat. Nem is gondoltam volna, hogy egy-egy apróság tudat alatt milyen mély nyomot hagyott bennem. – Nagyon más volt az akkori Ördög Nóri? – Igen. Az, hogy éretlenebb voltam, egyértelmű. Az alaptulajdonságaim nem változtak, de az élethez való hozzáállásom már nagyon más. Az elmúlt évek tapasztalatai, no meg a párkapcsolataim is formálnak. – Milyen irányba? – Úgy gondolom, hogy pozitív irányba. – Teljes az életed? – Igen. Leszámítva azt az egyetlen magánéleti gikszert, még azt is mondhatnám, hogy tökéletes.

ÖRDÖG NÓRA

Arcok a képernyőről

SCHOBERT NORBI „Évekig csak sajnáltam magamat”

„Hosszú-hosszú évekig kompenzáltam a múltamat. És rettegtem a jövőtől. Sosem éltem meg igazán a jelent. Éveken át azzal voltam elfoglalva, hogy sajnáljam magamat. Ma már nem rágódom semmin. Kijártam a nehéz iskolát. Olyan nincs, hogy folyton csak rossz történik veled…”

– Te melegítőben ülsz az irodában? – Igen. Minek legyek itt öltönyben? Ez így családias… – Legalább öten jöttek ki egy megbeszélésről tőled, mielőtt behívtál. – Pontosan tudom, mikor kell szépen felöltözni, és mikor lehetek lazább. Most megengedhettem a melegítőt. Ráadásul az egyik tárgyalópartner az imént épp a tenisztársam volt. Neki minek öltözzek fel? – Van legalább „tartalék” öltöny a szekrényben? – Nincs. Akkor szoktam öltönyt felvenni, ha külső tárgyalásra megyek. Olyankor felöltözöm rendesen. Tudod, mint a multilevelnél az üzletkötők, hogy lássák, itt komoly karrier van… – És komoly karrier van? – (nevet) Szerintem komoly. Meg vagyok elégedve a sorsommal. Ahhoz képest, hogy rendőrként semmilyen jövőképem nem volt, csak annyi, hogy legyen egy saját lakásom, egy szerény autóm és egy csinos feleségem, egész jól állok.

„MA MÁR ANYÁMAT IS ELFOGADOM OLYANNAK, AMILYEN”

– Nagyon sok korszakodat láttam az elmúlt években, és amióta ismerlek, lelkileg többször voltál padlón. – Ennek már vége, mert megtaláltam önmagamat. Akkor fordult jobbra minden, amikor elfogadtam az életemet olyannak, amilyen. Ma már nem hibáztatok senkit semmiért, jól érzem magam a bőrömben. Egészségben, szeretetben élek, örülök minden napnak, és ez a pozitív életérzés generálja azt a folyamatot, hogy ma már az üzleti életben is sokkal sikeresebb vagyok. Korábban kizárólag azzal voltam elfoglalva, hogy sajnáljam magamat. Folyton kompenzáltam. – Mit? – Leginkább a múltamat. Az állandó testedzés is egyfajta kompenzáció volt. Azért edzettem, hogy erősebb, szebb és kitartóbb legyek. Ma már azért edzek, mert szeretem, ha szól a zene az aerobic órán, és egyszerre mozognak az emberek. Ez okoz örömet. Ha elfáradok, 30 perc után megállok. Nem erőltetek már semmit, nincs bennem az állandó bizonyítási vágy, mert nem akarok már senkinek bizonyítani. Sokáig azt hittem, ha sok nőm van, több leszek. Ma már meg sem fordul ilyesmi a fejemben. Imádok hazamenni, imádok a gyerekeimért elmenni az óvodába, az iskolába, és jókat beszélgetni velük. Tök jó fej mindegyik. És már anyámat is el tudom fogadni. Nem akarom megváltoztatni. Nem harcolok már vele azért, hogy legyen Réka barátnője, azért sem, hogy legyen takarékosabb, sőt az egészsége miatt sem idegesítem már magam. Ráállítottam egy edzőt, akihez anyám hetente háromszor eljárhat.

SCHOBERT NORBI

Ott kedvére tornázhat, az ételeket ingyen megkapja, és mivel nem eszik mellé, nagy probléma nincsen. Amióta elengedtem magamtól a görcsös ragaszkodást, és az állandó félelmet vele kapcsolatban, azóta Rékával is jobb a viszonya. Az unokák is többet vannak nála. Rájöttem, hogy senkit nem lehet megváltoztatni, főleg nem az anyánkat. Azt is elfogadtam, hogy a 11 éves öreg kutyám nem élhet örökké. Pedig korábban a gondolatba is beleborzongtam, hogy egyszer majd eltávozik. Ma már nem ringatom magam abban, hogy 23 évig él. – A múltadat is elfogadtad? – Igen. A múltat nem tudod megváltozatni, hiába emészted magad. Olyan rövid az élet ahhoz, hogy gyűlölködjünk a korábbi sérelmek miatt, és állandóan marakodjunk!

„AZ ELVÁLT SZÜLŐK GYEREKE UTÓLAG MINDIG MAGÁT OKOLJA”

– Korábban mi zavart leginkább a múltadból? – Az igazságtalanság. Például az, hogy az apám nem vállalt fel engem. Az elvált szülők gyereke mindig magát okolja. Ezzel én is így voltam. Manapság is, ha kövér emberekkel beszélgetek, már az ötödik perc után kiderül, hogy vagy az apja, vagy az anyja nem szerette eléggé, ezért halálra ette magát. Az élet túl rövid ahhoz, hogy „feszüljünk”. Ma már az ellenségeimnek sem vágok vissza. Még akkor sem, ha a végsőkig elmennek. Mondok egy tipikus példát: valaki összekarcolta a céges autómat, amelyen így 1,8 millió forintos kár keletkezett. Szerencsére volt cascóm, így néhány százezres önrésszel „megúsztam” a kalandot. De még az a pár százezer is fájt volna, ha nem változtatok a hozzáállásomon, és nem vagyok belátó. Közhely, de mindennek a jó oldalát néztem. Újrafényezték az autót, így a kőfelverődések is megszűntek. Utóbbiak egyébként is zavartak. A lényeg, hogy a karcoló a végén több millió forintot spórolt nekem. Egyébként tudod, mi a legmegdöbbentőbb? Még a szívem is jól van. Annak idején egy rutinvizsgálat során megállapították, hogy van egy velem született súlyos szívbetegségem. De folyamatosan javul az egészségem. Pedig olyan „bajom” van, ami romolhatna, ennek ellenére nincsenek szívpanaszaim. Maga a szívnagyobbodás ténye zavar, mert az egy fizikai tényező. Mégis úgy gondolom, mindennek pszichológiai oka is van. Egy szív akkor kezd megbetegedni, ha nem tudod a feszültséget kiadni magadból. Láthatod, már elég laza vagyok, pedig esküszöm, nem szívok semmit. Egész egyszerűen nem veszek semmit a szívemre. Sajnos eddig mindig mindent túlproblémáztam. Nem viccelek, éjszaka úgy vert a szívem, hogy nem tudtam tőle aludni. Fulladtam, bevizesedtem – minden megtörtént. Ma már egyáltalán nincs panaszom! (jelez a telefonja)

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Egy pillanat türelmet kérek, ez Réka lesz. Csak MMS-t küldött. Épp a kedvenc éttermünkben ebédel – csülkös bablevest. Lefotózta és elküldte. Szentendrén találtunk egy tuti helyet, amit egy kedves házaspár üzemeltet. Csapolt sör, házi savanyúság, a galuskát megcsinálja nekem Update lisztből, isteni hely! – Otthon nincs kaja? – Ne viccelj, hogyne lenne! Minden termékünkből van otthon, sőt mindent végig is kóstolok, hiszen tisztában kell lennem azzal, milyen minőséget adunk ki a kezünkből. De néha igenis jólesik megenni egy kis csülköt. Ezt a kis éttermet pedig nagyon megszerettem. A Gundel séfje ajánlotta. Már rájöttem, az a jó étterem, ahová visszavágysz.

„ÉLETEM EGYIK NAGY VÁGYA, HOGY KEZET RÁZHASSAK CARLO PEDERSOLIVAL”

– A saját éttermed bezártad? – Sajnos azzal totálisan becsődöltem. Olyan területre merészkedtem, amihez szakmailag nem értek, és olyan ember sem volt mellettem, aki megmutatta volna, hogyan kell profin működtetni. – Kudarcként élted meg? – Igen. Annál is inkább, mivel már két étteremmel is ugyanígy jártam. A harmadik esetnél láttam be, hogy semmi keresnivalóm ezen a pályán. Most egy életre megtanultam. Hihetetlenül sok pénzt buktam. Hagyjuk is ezt a témát, beszéljünk inkább másról. Például az élet szép dolgairól… – Mondjuk a gyerekekről? – Akár. A legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy apa lettem. Persze ezt sokáig nem így értékeltem, meg kellett érnem hozzá. – Ma már jobb apa vagy? – Összehasonlíthatatlanul jobb. Kár, hogy nincs itt Réka, mert ezzel kapcsolatban hitelesen ő tudna neked válaszolni. Imádok a szeretteimmel lenni, a gyerekeimmel beszélgetni. A középső fiamat például rendszeresen hordom thai-boxolni, otthon is rugdosunk. Abszolút minta vagyok a számára. Ráadásul ő is Bud Spencer filmeket néz, akár az apja. – Melyik a kedvenced? – A Kincs ami nincs. Abból konkrét monológokat tudok idézni. Az autóban még a piros lámpánál is azt nézem. Nekem az olyan, mint a Gyalogkakukk. Nem folyik benne vér, nem hal meg senki. Életem egyik nagy vágya, hogy találkozhassak Carlo Pedersolival élőben, egy kézfogás erejéig.

„TÍZKILÓVAL NEHEZEBBEN, ALKOHOLMÁMOROSAN HAZASÍRTAM MAGAM A SZÜLETÉSNAPI VACSORÁRÓL”

SCHOBERT NORBI

– Az élet nevű iskolában hol tartasz a tanulmányokban? – Folyamatosan fejlődök. Minden nap rájövök, hogy minél többet tanulok, annál kevesebbet tudok. Most például elkezdtem angolt tanulni, mert Amerikában is építjük a cégünket. Eddig középfokon beszéltem angolul, de mivel még idén tárgyalnom kell odakint, kénytelen vagyok ráerősíteni. Szerencsére gyorsan megy. – Gyakran eszedbe jut a régi, kövér Norbi? – Hajjaj! Rengetegszer. – Vannak még olyan rémképeid, hogy kövér vagy? – Volt egy időszak, amikor kétnaponta álmodtam ezzel. Iszonyatos érzés volt. Belemarkoltam a nagy, hájas fehér pattanásos fenekembe, fájtak a combjaim, ahogy kidörzsölődtek. És undorító, nagy melleim voltak. Iszonyatos érzésnek tűnt. Álmomban olyan kövér voltam, hogy mozogni sem tudtam. Sokáig küzdésről szólt az életem és a kövérség volt a démonom. De megtanultam leküzdeni a hájtömeget. És a félelmeimet is. – Mi a legnagyobb félelmed? – Az, hogy egy senki vagyok. Fontos, hogy legyünk valakik, mert az életünk erről szól. Mindenki lenni szeretne valaki. Te is, én is, a többiek is. Nem számít, ki voltál, a lényeg, hogy ki leszel. Gyakran mondják nekem, hogy egy hülye rendőr voltam. És? A Magyar Nemzeti Bank elnöke, a miniszterek, a különböző kamarák elnökei ugyanúgy szóba állnak velem, és örülnek, hogy tegeződünk. Őket nem érdekli, ki voltam. – Nemrég töltötted be a 41-et. Érdekelnek a születésnapok? – Egyre inkább nem. Az eggyel ezelőtti érdekelt. Az egy fontos dátum volt a kerek évforduló miatt, hiszen negyvenéves lettem. Mégis depresszióssá váltam attól, hogy beléptem a középkorúak közé. A harmincnál örültem, hogy végre férfikorba értem, de most megrettentem. Nagyon rossz érzés volt, ezért alkoholmámorosan, tíz kilóval nehezebben szépen hazasírtam magam az étteremből, ahol a feleségemmel „ünnepeltünk”. Az idei viszont már valóban boldog születésnap volt. Rájöttem, hogy a férfiak csúcspontja negyven és hatvan éves koruk között jön el. Ha van eszed, egészséged, tapasztalatod, családod és pénzed is, akkor csak jó dolgok történhetnek veled. Hatvan felett már nem anynyira. Addig még van időm kitalálni, hogy majd akkor minek örülhetek. – Ha a születésnap kapcsán arra kérnélek, pörgesd le életed filmjét, ahogy azt általában vészhelyzetben szokták, mi jutna hirtelene eszedbe az elmúlt negyven évből? – Elsőként talán az, amikor a nevelőapám 11 éves koromban autót tanított vezetni. Egy Ladát. Óriási élmény volt! Aztán az első szerelmem, a fagyiárus lány, akit elhívtam randizni és eljött. Amikor nálunk aludt, gyertyafénnyel raktam körbe a padlót. Az első közös balatoni nyaralás is szép emlék. Óriási élmény lenne visszapörgetni a triatlon versenyeket, amikor első ízben szereztem sikerélményeket egykori kövér emberként. Az is óriási élmény volt, amikor bejutottam a rendőrtiszti főiskolára, és koszos kis őrmesterből hadnagy

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

úr lehettem. Szintén szép emlék, amikor az első aerobic óráimon megjelentek a teltházak. Negyven-ötven csinos csaj jött el az óráimra. Mivel szabad pasi voltam, néggyel-öttel jártam egyszerre. Ez volt a duhaj korszaka az életemnek, ami nagyon klassz volt, de belefáradtam. Óriási élményként jönne vissza az is, amikor a Hősök tornáját először megtartottam. A legszebb emlékek közt van, amikor nagyon hosszú udvarlás után meg tudtam hódítani Rékát. Az első olyan reggel, amikor állt az ajtómban, és azt mondta, ő akkor most ott maradna. Csodálatos és felemelő pillanat volt, amikor az orvos először kezembe adta Larát. És az is, amikor kitaláltam a cukor nélküli Túró Rudit. Elsőként a világon. Elmondhatatlanul jó érzés volt, amikor a kezembe adták az első öt darabot. De folytathatnám a sort napestig. Csak a jó emlékek jutnak eszembe. – Akinek ennyi fordulatot vett már az élete, nem fél a jövőtől? – Akkor jön a baj, amikor az ember a gondolatában megteremti. Én egész életemben rettegtem a jövőtől, s ezért sajnos sosem voltam benne a jelenben. Vagy a múlton rágódtam, vagy a jövőn, de a jelent nem tudtam megélni. Ma már abszolút nem rágódom a múlton. Kijártam a nehéz iskolát. A jövőn sem aggódom, hiszen azt látom, hogy a pozitív energiák további pozitív energiákat generálnak. Úgy érzem, hogy most valami nagyon jó kezdődik az életemben. Olyan nincs, hogy folyton csak rossz történik veled. Hidd el, nekem is megvannak a magam problémái, de egy ponton túl nem kell velük foglalkozni. És arra is rájöttem már, hogy az igazi probléma az, ha az ember elveszíti a szeretteit. Minden más csak smafu.

SCHOBERT NORBI

Arcok a képernyőről

HAVAS HENRIK „Mindkét gyerekem számon kérte, miért nem foglalkoztam velük eleget” „Nem voltam jó apa. A feleségem nevelte a gyerekeket. Ebben a tekintetben apámra ütöttem. Az öreg nagyreményű futballista volt a második világháború előtt, majd jött a katonaság, illetve a hadifogság, és fiatalon félbeszakadt a pályafutása. Abban reménykedett, hogy én majd valóra váltom az álmait, és futballsztár leszek. Engem viszont marhára nem érdekelt a foci, tehetségem sem volt hozzá. Amikor kiderült, hogy kosárlabdázom, apám megőrült. Attól fogva nem foglalkozott velem. Mintha a világon se lettem volna…”

Már a telefonban azt kéri, hogy az irodájában találkozzunk, ami tulajdonképpen egy lakás is. Az újlipótvárosi „Havas rezidencia” egyik pihenőszobájában még franciaágy is van. Délelőtt tíz óra, de állítólag már hajnal óta dolgozik. Írt. Arcán a jól ismert blazírtság, csak a szemén látom, hogy még ébren van. Néha ugyanis pislog…

– Amikor megérkeztem, két-három fiatal ment el az irodából, fiúk és lányok vegyesen. Kik voltak ők? – A tanítványaim. Dolgoztunk. – Ezek szerint a tehetséges, rátermett tanítványainak munkát ad? – Mint a jó cserkész; ott segítek, ahol tudok. Annak idején a Mokkában is a tanítványaim szerkesztettek. De nem tudok olyan helyre menni, ahol ne lenne legalább egy régi diákom. Sváby és Kereszty is mellettem kezdte a szakmát a rádióban. – Mások, akik nem voltak a tanítványai, kérnek öntől segítséget? – Manapság a mi szakmánkban nem szokás tanácsot kérni. – Régebben ez jellemzőbb volt? – A Magyar Rádióban hosszú évekkel ezelőtt fantasztikus műhelyhangulat uralkodott. A 168 óránál Mester Ákossal bevett szokásunk volt, hogy alaposan átbeszéltük a műsorokat és tanácsot adtunk a kezdőknek. Hagyomány lett abból, hogy szombatonként a Kispipában együtt ebédel a stáb. Ma már ilyesmi nem létezik. Sőt! Őszintén szólva, az elmúlt húsz évből nem emlékszem olyan esetre, amikor egy televízió műsort visszanéztünk, vagy elemeztünk volna. Pedig én aztán mindenütt feltűntem, ahol ember megfordulhat: királyi televízió, RTL, TV2. Ma az ember bemegy a stúdióba, megcsinálja a műsort, aztán hazamegy. Persze sokan bratyiznának velem, de már a korom miatt sem megyek bele ezekbe a haverkodásokba.

„AZT HITTEM, A RÁDIÓBÓL VISZNEK MAJD A TEMETŐBE”

– Hiányzik a rádió? – Valamikor azt hittem, hogy a rádióból visznek a temetőbe. Mindig azt álmodtam, hogy hajnali fél ötkor megszólal a Rákóczi-induló, majd azt mondom a mikrofonba: Jó reggelt kívánok, a Reggeli Krónika mikrofonjánál Havas Henrik. Nem viccelek, csak a rádióval álmodtam! Manapság, ha a Kossuthra kapcsolok, rosszul vagyok, annyira borzalmas, amit ott művelnek. El sem hiszem, hogy valaha ott dolgoztam. Ma már semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem, ha végighajtok a Bródy Sándor utcán. – Mikor álmodott utoljára a rádióval?

HAVAS HENRIK

– Évekkel ezelőtt. De az is rémálom volt! Ment a Rákóczi-induló, én meg nem voltam a stúdióban. – Késett el valaha műsorból? – Rádióból soha. A televízióból is csak egyszer a huszonöt év alatt. A szokásosnál negyedórával később érkeztem a Nap TV épületébe. Szerencsére nem történt baj, mert mire elmondták a híreket, ott ültem a stúdióban. Egyébként a mai napig ébresztőóra nélkül kelek. Öt óra előtt tíz perccel mindig fenn vagyok.

„HAZUDIK, AKI AZT MONDJA, NEM ÉRDEKLI A PÉNZ”

– Árulja már el, hogy mi hajtja még? A szakma iránti tisztelet és szeretet, vagy az érte járó pénz? – Mindkettő. Aki azt mondja, hogy a pénz nem érdekli, hazudik. Igaz, hogy én már nem vagyok rászorulva, de a pénz értékmérő is. Nekem nem mindegy, hányszorosát kapom annak, amit a pályatársaimnak fizetnek. – Nem csinál titkot abból, hogy jól keres. A rádióban is a„megfizetett” kategóriába tartozott? – Igen. 1979-ben kerültem a rádióba. Az elején még 25 százalékkal kevesebbet kerestem, mint előtte művezetőként a Volánnál. Három hónap múlva azonban már ennek a többszörösét vittem haza. Minden felkérést elvállaltam. Dolgoztam az ifjúsági rádióban, írtam novellát, reklámszöveget, sőt még mesét is. Amit megrendeltek, azt jó iparos módjára megcsináltam. Úgy emlékszem, soha nem voltak anyagi gondjaink. Talán csak egyszer, 1981-ben. Zalakarosra mentünk nyaralni és kölcsönkértünk anyósomtól kétezer forintot. Soha többé nem kértem kölcsön. – Öntől sem kérnek? – Dehogynem! Tőlem gyakran. – Olyankor ad? – Sajnos. Pedig már sokszor megfogadtam, hogy ellenállok, mert néhányszor pórul jártam. Most éppen négymilliót adtam az egyik ismerősömnek. – Gazdag ember Havas Henrik? – Attól függ, mit értünk gazdagságon. Nemrégiben Moszkvában jártam, ahol a 600-as Mercedes a középkategória. Ahhoz képest az én Volvo S80-asom szerény autó. Az Oroszországban látott villákhoz képest a kisoroszi nyaralóm szegényes vityilló. Magyarországi viszonylatban azonban nem panaszkodhatom. Gyakorlatilag mindenre van pénzem. Az ország első három legjobban fizetett műsorvezetője között vagyok. – Ki a másik kettő? – Az most nem érdekes. Nekem már nincs mitől tartanom. Vannak ingatlanjaim, félretett pénzem is, egyáltalán nem kellene dolgoznom. De ráérek még nyugdíjba menni. Persze néhányszor eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom a fenébe az egészet, veszek Madeirán egy házat és leteszem oda a fenekem.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Olvasnék, zenét hallgatnék, napoznék. – Kibírná? – A feleségem szerint nem. Ő már csak tudja! Minden évben számon kérem önmagamon, hogy miért választottam ezt a pályát. Bármikor képes lettem volna abbahagyni. – Az autók iránt nincs nosztalgiája? – Néhány éve szenteste délutánján a Hungária körúton ketten szerencsétlenkedtek egy lerobbant Fiat mellett. Olaszok voltak, a töltéssel volt probléma. Kicsit összekentem magam, de negyedóra alatt megjavítottam a kocsit. Természetesen elfogadtam a kezembe nyomott ötszáz forintot. Akkor se jövök zavarba, ha az unokáim biciklijét kell megjavítani.

„EZ VOLT AZ ÁRA A RENGETEG MELÓNAK...”

– Több unokája is van. Jobb nagypapa, mint amilyen apa volt? – Jobb. Csapnivalóan rossz apa voltam. Mindössze 23 éves voltam, amikor megszületett a fiam. Két évvel később jött a lányom. Talán abban az időszakban dolgoztam a legtöbbet. Egyrészt azért, hogy megéljünk, másrészt azon igyekeztem, hogy ne kelljen a szüleinktől pénzt kérni. – A gyereknevelésből nem vette ki a részét? – Nem. A Volánnál három műszakban dolgoztam, majd később a rádióban is éjt nappallá téve hajtottam a melót. A feleségem nevelte a gyerekeket. Nem voltam jó apa. Ebben a tekintetben apámra ütöttem. Az öreg nagy reményű futballista volt a második világháború előtt, majd jött a katonaság, illetve a hadifogság, és fiatalon félbeszakadt a pályafutása. Abban reménykedett, hogy én majd valóra váltom az álmait, és futballsztár leszek. Engem viszont marhára nem érdekelt a foci, ráadásul tehetségem sem volt hozzá. Amikor apám megtudta, hogy kosárlabdázom, teljesen megőrült. Onnantól kezdve nem foglalkozott velem. Mintha a világon se lettem volna. – Fájt ez? – Dehogy fájt! 12 évesen rájöttem, hogy magam irányíthatom az életemet. Apámat még az sem izgatta, hogy nem vettek fel az egyetemre. De én talpraesett kölyök voltam, tudtam, mit akarok. Azt hittem, a fiam is hasonló típus lesz, és hozzám hasonlóan tudja majd, hogy mihez kezdjen az életben. Sajnos nem így történt. A gyerekeim a mai napig számon kérik rajtam, hogy miért engedtem őket ennyire szabadon. – Milyen a kapcsolata a gyerekeivel? – A lányommal minden nap beszélek. A fiam pedig máig nehezményezi, hogy vele kevesebbet foglalkoztam, mint a húgával. Ezzel együtt vasárnaponként együtt vagyunk, olyankor mindig az anyjuk főz. Talán nem vagyunk ideális család, de ez volt az ára a rengeteg melónak. – Bánja ezt utólag? – Vagyok annyira önző, hogy nem.

HAVAS HENRIK

Arcok a képernyőről

ÁRPA ATTILA „Nyugdíjazott fenegyerek vagyok”

„Amikor rosszfiú voltam, a botrányhős jelző még nem volt elkoptatva. Ma már mindenki fenegyerek, és mindenki botrányhős. Manapság egy szakácsot is fenegyerekeznek vagy a számtalan valóságshow és tehetségkutató szereplőit, ha csak egyszer kócosan jelennek meg a kamera előtt. Jó, hogy már nem tartozom ebbe a kategóriába…”

– Meglepett, hogy egy telepakolt reklámszatyorral a kezedben érkeztél. – Mi ebben a meglepő? Bevásároltam. – Gyakran teszel ilyet? – Igen, hiszen imádok főzni. A sushitól kezdve bármit elkészítek. Ha éppen nem forgatok, akkor minden nap én készítem a vacsorát. Ha sushit csinálok, az más. A friss halat ugyanis nem fagyasztjuk le, hanem addig esszük, amíg a bazi nagy lazac el nem fogy. Ha kell, akár egy hétig is. (nevet)

„BUNKÓ IS TUDOK LENNI, HA ROSSZ HELYEN ÜLÖK”

– Mennyivel másabb most az életed, mint amikor az első könyvedet – RTL Klub-beli munkásságod „leleplezését” – írtad? – Ugyanolyan, csak fejlődök valamerre. Szomorú lennék, ha nem így volna. Az ember mindig fejlődik. Új szakmát kezdtem, új dolgokba fogtam bele. Talán annyival másabb mégis, hogy szabadabb lettem. Függetlenedtem a kereskedelmi tévéktől, ami az elmúlt tíz évemre nem volt jellemző. Most már valóban azt csinálom, amihez kedvem van. Színészet, filmezés, forgatókönyvírás. Nincs főnököm, aki megmondja, mit tehetek és mit nem. És ami nagyon fontos: a médiahatóságok sem tudnak beleszólni a munkáimba. – Hány évbe telt, amíg eljutottál addig, hogy ne legyen főnököd? – Hamarabb is itt tarthattam volna, akár harmincévesen, ha nem vagyok olyan hülye, hogy az RTL Klubnál töltök tíz évet, mint tévés „góré”. Persze, az is egy fontos időszak volt… – Kellett az életedbe? – Azért volt rá szükség, hogy rádöbbenjek, arrogáns bunkó is tudok lenni – csak úgy, mint a legtöbb ilyen pozícióban lévő ex-kollegám – ha rossz helyen ülök. – Mert egyébként nem vagy az? – Nem tudom. Ha még sok ilyet kérdezel, talán az leszek.

(csörög a telefonja, felveszi, de kéri a hívót, hogy egy óra múlva próbálkozzon, mert akkor már alkalmas lesz)

– Csak nem ismét hálózatépítő hívott? – Nem. (nevet) Azok már nem hívnak. – Csak, hogy értsék az olvasók: néhány napja a következőt írtad fel a Facebookra: „Szépen kérek minden MLM-es hálózat építőt, hogy felejtse el a számomat, és ne keressenek. Mindenki gazdagodjon szépen és éljen örökké, de engem hagyjanak békén!”

ÁRPA ATTILA

– Besokalltam tőlük. Nézd, a színészet olyan szakma, hogy akármelyik pillanatban csöröghet a telefon, és bármikor megtalálhatnak egy új szereppel. De szponzor is hívhat. Vagy a jó ég tudja, hogy ki, aki később fontos lehet. S bár nem szeretem felvenni az ismeretlen számokat, az utóbbi hetekben mégis megtettem, és tízből hétszer vagy MLM-rendszerbe akartak beszervezni, vagy gagyi rendezvényre kértek fel. Utóbbiak nem értik meg, miért mondom azt, hogy nem az én színvonalam, és meg is sértődnek, ha elutasító vagyok. – Ezek szerint nem minden a pénz? – Már régen nem. Ugyan magas a tarifám, és aki kifizeti, természetesen elmegyek, de akkor sem akárhová. Gagyira biztosan nem. Múltkor egy szépségversenyre kértek fel zsűrinek, máskor meg az egyik szeszesital arcának akartak. A szépségversenynél először is megkérdeztem, kik lesznek a további zsűritagok. A névsor mindent elmondott, de a biztonság kedvéért a honlapjukat is megnéztem. Az összbenyomás – az oldal grafikája, a lányok „szépsége”, a fődíj – alapján aztán rájöttem, igazam volt, amikor élből elutasítottam.

„A ROSSZFIÚ SZEREP IS BÓVLIVÁ VÁLT”

– Milyen most a magyar médiában dolgozni? – Nem tudom, mert nem dolgozom a magyar médiában. A Szerencsekerék műsorvezetése a STORY4-en nem tartozik ebbe a kategóriába. Ez inkább szórakozás. És szórakoztatás. Én is élvezem, és remélhetőleg a nézők is. Ráadásul a műsor nézői nem mindig a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül kerülnek ki, de még csak nem is az Index törzsolvasói. Az a közönség tart velem ezekbe a műsorokba, aki megszeretett A Nagy Duett című műsorban, és mosolyogva köszön rám az utcán. Nagyon hálás emberek egyébként. – Az énekes műsorban lettél szerethetőbb? – Ott nem játszottam meg magam. Addigra elég volt már a rosszfiú szerepből. Nem akartam tovább botrányhős, vagy inkább bulvárhős lenni. Pláne úgy, hogy az elmúlt öt évben a rosszfiú szerep is olyan bóvlivá vált. Nem is rosszfiú voltam, inkább lázadó, aki fanatikusan ki akart tűnni a hangos médiazajból. – Mi ellen lázadtál? – Nagyon sok minden nem tetszett, ezért provokáltam. És ez a provokáció nézettséget hozott a műsoraimnak, figyelmet generált. Akkoriban a botrányhős jelző még nem volt elkoptatva. Ma már mindenki fenegyerek, mindenki celeb, és mindenki botrányhős. Ma már egy szakácsot is fenegyerekeznek.Vagy a számtalan valóságshow és tehetségkutató szereplőit, ha csak egyszer kócosan jelennek meg a kamera előtt. Nagyon vicces… Jó, hogy már nem tartozom ebbe a kategóriába. Ma már csak amolyan nyugdíjazott fenegyerek vagyok. – Hiányzik valami a nyugdíjazásod előtti fenegyerekből? – Nem. A provokáció néha reflexszerűen előjön, pláne a jelenlegi helyzetben. Sajnos manapság nem olyan jó Magyarországon élni, pedig továbbra is imádom, és Budapest mindig a kedvenc városom marad. Amikor azonban az

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

ember meglátja a köztévé új napi sorozatát, és arra gondol, hogy ezt az érdektelen házi-videót az én adómból készítik, akkor ideges lesz, mert ezek igazságtalan dolgok. Ilyenkor kinyílik a bicska az ember zsebében, és provokál… Nem véletlen, hogy a regényem is az olajszőkítésről szól… Hogyan lehetséges, hogy 4000 napja nem tudjuk, tulajdonképpen mi is történt akkoriban, és hova tűnt az a 600 milliárd forint? Írjuk meg izgalmas regényben!

„NEM AZ A KATEGÓRIA VAGYOK, AKIT MEG LEHET VERNI, MAJD A DUNA PARTON MEGKÖTÖZVE KIDOBNI”

– Nem lesz ebből bajod? – Majd meglátjuk… Nincs bennem félelem, mert én nem az a kategória vagyok, akit meg lehet verni, majd a Duna parton megkötözve kidobni. Persze meg lehet próbálni, de nincs sok értelme. Amúgy sem a tényfeltárás vagy leleplezés a könyv célja, hanem a szórakoztatás. A bűnözői romantika és az alvilág sötét lelke jobban érdekel, mint az oknyomozó újságírás. – Az első könyvednél – a „Ha én ezt a Klubról elmesélem” címűnél – is mindenki azt hitte, hogy minimum öten beperelnek, mégis békén hagytak. – Talán azért, mert az nem is volt valódi botránykönyv, inkább a szórakoztatóipar hátterét bemutató önéletrajzi kötet. Botrányos csak abból a szempontból lehetett, hogy bizonyos emberekről nagyon őszintén leírtam, mit gondolok róluk. Ha valaki attól botrányhős, mert kiáll a közönség elé, és őszintén kimondja, amit gondol, az az országot minősíti, mert ezek szerint mindenki más kussban van, vagy hazudik. Valóban nem perelt be senki, és a szereplők nagy részével a mai napig jóban vagyok. Vagyis amit leírtam, az igaz volt, az említettek pedig voltak annyira okosak, hogy belátták, nincs értelme nekem jönni. Az egyetlen, aki a mai napig nem tudta magát túltenni a könyvemen, az Csiszár Jenő. Nem bocsátotta meg, hogy írtam róla. Akárhol nyilatkozik, még mindig fájdalomként említi és magyarázkodik. De ezt már szánalmasnak tartom. – Mikor találkoztatok utoljára? – Nagyon régen. Azóta talán nem is. De kicsit sem hiányzik az életemből. – Hangulatember vagy? – Abszolút. De szerencsére nem radikálisan. Ritkán van rossz kedvem. Inkább a reakcióimat kell kordában tartanom. Az amatőrizmuson és az igazságtalanságon tudok a legjobban kiakadni. Pláne, ha a médiában, vagy a filmvilágban találkozom vele. Ilyenkor képtelen vagyok magam visszafogni, ebből a szempontból semmit sem változtam az elmúlt 20 esztendőben. Igenis lecseszem a másikat, ha tökölést látok. Az illető jó esetben megérti, amit mondok, és öszszeszedi magát. Sok esetben azonban rosszul esik neki. A magyarok nyolcvan százaléka ilyenkor megsértődik. Én sosem sértődöm meg semmin. Pedig a profi filmes világban farkastörvények vannak, nem lehet hibázni. Talán ezért

ÁRPA ATTILA

is vagyok bármire hajlandó egy szerep kedvéért. És nem csak arra, hogy levágatom a hajamat… Az első nagy szerepemnél, a Czukor Show-nál tíz kilót kellett híznom. Az utána következő Van Damme-os filmre viszont már ki kellett gyúrni magam. Egy amerikai vadnyugati produkcióban medveemberként szaladgáltam a fél méteres hóban mínusz 37 fokban. Nyers marhahúst ettem egy barlangban, borzasztó ízű ragacsos művérrel. És ugye a Die Hard legutolsó részében Bruce Willis-szel harcoltam... – Jó érzéssel nézed magad vissza a vásznon? – Nem mindig, ezt szerepe válogatja. Van, amit szeretek, mert úgy érzem, jó voltam benne. De olyan is van, amitől kiráz a hideg, és kínosan érzem magam, ha meglátom. De azt ne kérdezd, melyik ez, hátha másnak tetszik. – A rendezőnek mindenképp, ha benne hagyta. – Az már az ő dolga… – Rendezőként ilyen tekintetben sok kompromisszumot kellett kötnöd saját filmedben, az Argoban? – Sokat. De ott a vágóasztal, ami nagy megmentő. Például volt egy nap a forgatáson, amikor az egyik szereplő nem volt beszámítható állapotban, ezért mondatonként kellett felvenni a jelenetét, mert a szöveget sem tudta. A végén úgy lett összeollózva a filmen, hogy azt egyetlen néző sem vette észre. – A nem beszámítható állapotért szankció jár Árpa Attilától? – Az a bizonyos színész, akit nem nevezek nevén, tudta, hogy elcseszte, másnap reggel bocsánatot kért. Problémakezelésben mindig jó voltam. Ennél az esetnél sem tehettem meg, hogy hazamegyünk. Az a leghülyébb megoldás lett volna. Ott állt a stáb, a hárommilliós forintos forgatási költséggel arra a napra, nem volt mese, le kellett forgatni, amit terveztünk.

„SZERETEM AZT HINNI, HOGY MINDIG NEKEM VAN IGAZAM”

– A meg nem nevezett színészhez hasonlóan te is tudsz bocsánatot kérni? – Nehezen. És csak akkor, ha már tényleg nincs más megoldás. – Miért okoz ez olyan nagy nehézséget? – Szeretem azt hinni, hogy mindig nekem van igazam. Tényekkel kell igazolni ennek az ellenkezőjét. Ha elméleti vitáról van szó, addig mérem az ütéseket a másik lengőbordáira, amíg belátja, hogy nekem van igazam. – Ez a családtagokra is igaz? – Nem mindenkire. A lányomnak mindig igaza van. Tőle például naponta bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem beszerezni, amit kért, vagy éppen nem csináltam meg a muffint, amit az óvodába visz. Vagy nem érünk oda időben a játszóházhoz. – Szüleiddel milyen gyakran találkozol? – Naponta. Apámmal együtt dolgozunk, van egy gyártó cégünk, és német filmeket készítünk, mint magyar producerek. Anyukám pedig a lányom ked-

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

vence. Közel lakunk egymáshoz, mindannyian felköltöztünk a hegyre. – Tudatosan alakult így? – Igen. – Mások meg minél távolabb igyekeznek kerülni. – Aki így gondolkodik, az vagy nem fogta még fel, hogy milyen rövid az élet, vagy valami nagyon rossz dolog történhetett közöttük. – Édesapáddal könnyen dolgozol együtt? – Meglepően jól kijövünk. Nagyon kevés súrlódás volt közöttünk, és az is csak szakmai kérdésekben. Pedig egy filmgyártásnál mindig adódnak problémák. – Vakon bízol benne? – Nagyon sok területen elfogadom a döntését, de vakon senkiben sem bízom. Mindenkinek megvannak a saját hülyeségei, ami miatt egy adott pillanatban rosszul dönt valamiről. Nekem is. De azért én felelek. – Kiben bízol igazán? – A feleségemben, a szüleimben, és a legjobb barátaimban. – Negyven évesen van még nálad barátfelvétel? – Igen. Az egyik legjobb barátomat hat évvel ezelőtt ismertem meg. Belépett az amerikai focicsapatba, és azóta a lányom keresztapja.

ÁRPA ATTILA

Arcok a képernyőről

PELLER MARIANN „Felkészítettek az állandó újrakezdésekre”

„Bárdos András mutatott egy rajzfilmet, amiben egy kisbirka volt a főszereplő. A rajzfilm lényege az volt, hogy a kisbirkának minden ősszel és tavasszal lenyírják a bundáját, akármilyen büszke is rá. Aztán kezdheti elölről az egészet… Bárdos azt mondta, ezt jól jegyezzük meg, mert a tévések is mindig újra kezdik…”

– Amikor annak idején átlépted a Színház- és Filmművészeti Egyetem küszöbét, gondoltál arra, hogy 5-6 évvel később hol fogsz tartani, mi lesz majd belőled? – Igen, ugyanis én pontosan az a típusú ember vagyok, aki mindig mindent előre eltervez. Így nem csak azt gondoltam ki, hogy majd akkor mi lesz, ha onnan kikerülök, hanem a Színművészetire való bejutásomat is elképzeltem. Tizennyolc évesen próbálkoztam először, nem vettek fel. Egy „műveltségi teszten” azonnal kiszórtak. Négy évig készültem az újabb megmérettetésre. És közben terveztem. Másodszorra sikerült is. Aztán, amikor beléptem az egyetem ajtaján, az járt a fejemben, hogy engem itt fel fognak fedezni. Ez most nevetségesen hangzik, de így volt. Igyekeztem minden tudást magamba szívni, amit a tanároktól kaptam, s közben reménykedtem… – A jelek szerint jól vizualizáltál, hiszen végül csak bejött az a bizonyos „felfedezés”. – És ez akkor még teljesen tudat alatt történt, semmilyen ezoterikus vonal nem volt benne. De tény, hogy amit elképzeltem magamnak, az összejött. Aztán másodikban csináltam Vitray Tamásnak egy vizsgafilmet, egy angyallátó lányról készítettem portrét. Felvettünk egy szeánszot, s ezzel az angyallátó életébe is betekintettünk. Előtte én is hitetlenkedtem, de a riportot követően magam is nyitottam az ezotéria felé. Ezt követően sokat beszélgettem az angyalokkal... Most hülyének nézel? – Egyáltalán nem. – Akkor folytatom. Kértem bizonyos dolgokat az angyaloktól, amelyek később ugyanúgy megvalósultak. Ez a módszer hasonló az agykontrollhoz, vagy különböző meditációs technikákhoz, mert mindegyiknek ugyanaz az alapja. Évekig úgynevezett „angyalkártyát” húztam, kíváncsi voltam, mit hoz a jövő. Például, amikor kirúgtak az RTL Klubtól, s vele együtt az akkori párkapcsolatomnak is vége szakadt, nagyon sok kártyát húztam magamnak. Érdekes, de így jósoltam meg a jelenlegi kedvesemet is. Emlékszem, hányszor kidobta a kártya Cupidót, és mennyire hitetlenkedtem. Korábban soha nem történt olyan az életemben, hogy szakítottam, és egyből jött a következő férfi. Egy vagy két évig mindig egyedül tengődtem, mire megismerkedtem valakivel. Aztán a jóslat után két, vagy három héttel jelentkezett Gyuri… (Juni György televíziós szakember - S.A.)

„SOK KÉRDÉSRE NEM KAPTAM VÁLASZT, EZÉRT KERESTEM KAPASZKODÓT”

PELLER MARIANN

Aztán az angyalokról leszálltam, mikor már azt éreztem, hogy nagyon beférkőztek a hétköznapjaimba. Egészen nevetséges volt, amikor már azért is őket hibáztattam, hogy késett a busz. Fél évvel később találtam rá egy másik hasonló módszerre, aminek spirituális választerápia a neve. Ezt már korábban javasolta egy pszichológus barátnőm, hogy szerinte ez passzolna igazán hozzám. Akkor még nem érdekelt, mindig leszereltem azzal, hogy majd egyszer kipróbálom. Fél évvel ezelőtt kapaszkodót kerestem, asztrológushoz akartam menni. – Miért kerestél kapaszkodót? Mi bajod volt? – Eljutottam arra a pontra, amikor a sok-sok félelmet, amelyeket folyamatosan kreáltam magamnak, már nem tudtam kezelni. Pedig nagyon szerettem volna őket leküzdeni. Példát is említek: féltem az élő adásban történő beszédtől. Állandóan attól rettegtem, hogy esetleg hülyeségeket beszélek, beégek, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy műsort vezethessek, és jól csináljam. – Azért furcsállom, amit mondasz, mert kívülről épp abban a korszakban – az Összeesküvők című műsor idején, amit Till Attilával karöltve vezettél – tűntél a legboldogabbnak. Elindult egy egész estés, több hónapig tartó élő műsor egy nagy kereskedelmi csatornán, és épp abban az időszakban kérte meg a kedvesed is a kezed. Miért épp akkor kellett kapaszkodó? – Felmerültek bennem kérdések. például hogy honnan ismerem ezt a férfit? Amikor először találkoztunk, rögtön olyan érzésem volt, hogy én ezt az embert ezer éve ismerem. De minden apró mozzanatát! Ahogyan az orrát kifújja, ahogyan rág, tényleg mindent. Vagy a nővéremhez fűződő viszony például… – Az milyen? – Ritka szoros. Olyan, mintha a második anyám lenne. Hihetetlenül nagy felelősséget vállalt velem kapcsolatban, pedig nem is lenne rá szükség. Ráadásul úgy, hogy csak három év van köztünk. Nem indokolná a korkülönbség sem, hogy ilyen gondoskodó legyen. Ha létezik olyan, hogy újjászületés, akkor egyértelmű, hogy a kedvesemmel és a nővéremmel is sok életet leéltünk már egymással. És ezekre a kérdésekre roppant kíváncsi voltam. – Mi történik egy spirituális választerápián? – A módszert egy szociológus házaspár fejlesztette ki Amerikában 30 évvel ezelőtt. Ingát tartasz a kezedben, és annak segítségével kapsz választ a felsőbb énedtől. Végül Czakó Évához mentem el egy tanfolyamra, ő eredetileg gyógyszerész, de már jó ideje tanárként dolgozik. Két órán keresztül meg sem mozdult az inga. Éppen ezért azokat az úgynevezett „blokkokat”, amelyeket magamnak okoztam az előző életek során, szépen fel kellett oldani. És két óra múlva megmozdult az inga. Egyszerű kérdésekkel teszteltük. Olyan dolgokat kérdeztem, amelyekre csak én tudtam a választ, de az inga mindig a helyes irányba ment. Megtetszett ez a módszer. A kezdő tanfolyam után a haladót is elvégeztem, s nagyon sok eredményem van. Főleg közeli barátnőknek,

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

barátoknak és a családomnak csinálom, mert ezzel nem akarok pénzt keresni. Számomra ez egy eszköz, amelynek segítségével ma már sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Harmonikusabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. És a legtöbb kérdésre választ is kaptam. – No és milyen kapcsolat fűz a párodhoz? – Ő a mesterem, a lelki tanítóm. – Gyuri is hisz ezekben? – Nem. A világon nincs nála nagyobb szkeptikus! De akármikor kérdezem meg az ingát arról, mi a dolgunk egymás mellett ebben az életben, mindig ugyanazt mutatja. A szabadság megadása. Tehát úgy éljünk együtt és segítsük egymást, hogy közben hagyjuk a másikat, hadd végezze ő is a munkáját, és nem telepszünk rá. – Milyen szabadságra gondolsz? – No nem arra, hogy mindenki megy szabadon, és ismerkedik. Egészen másfajta szabadságra. Ez a terápia is jó példa erre. A szerelmem abszolút Vágó István-féle szkeptikus. Minden ezoterikus vonalat baromságnak tart. De soha egy rossz szót nem szólt érte. Biztos vagyok benne, hogy soha nem is fog hinni benne, de támogat, mert szabadságot adott. Ugyanígy én sem mondom neki soha, hogy ne találkozzon a barátaival, vagy ne menjen el gitározni, hiszen vannak ilyen fix pontok az életében.

„AMIKOR ELINDUL VALAKIVEL A SZEKÉR, NEM GONDOLKODIK AZON, MIKOR ÉR VÉGET..."

– Jól elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől. Amikor átlépted az egyetem küszöbét, konkrét elképzeléseid voltak a jövődet illetően, vagy csak a „nagy felfedezésről” álmodoztál? – Épp ellenkezőleg. Kifejezetten az RTL Klubban szerettem volna dolgozni, mert sok szórakoztató műsor ott ment, amit szerettem. Eleve úgy jelentkeztem az egyetemre, hogy utána annál a csatornánál lenne jó dolgozni, ám, ha az mégsem jön össze (ami akkor nagyon valószínűnek tűnt), akkor a Story TV-hez is boldogan mennék, mert ott vannak még olyan műsorok, amelyekből a legtöbbet tanulhatok. Volt az egyetemen egy osztálytársnőm, aki korábban Ómolnár Miklósnál dolgozott. Ő a Story magazin főszerkesztője és beszélgetős műsort vezetett a csatornán. Mindig néztem, mert kezdettől fogva a bulvár és a szórakoztatás érdekelt leginkább, és ebből mindig elleshettem valamit. El is kértem az osztálytársnőmtől Miklós számát. Úgy voltam vele, ha gyakornokként sem kapok lehetőséget a Story TV-nél, majd felhívom Ómolnárt, és megkérem, engedje meg, hadd’ legyek páfrány a stúdió sarkában. (nevet) – A sorrend aztán pontosan ugyanaz volt, amit elterveztél. Előbb RTL Klub, majd STORY4. – Bárdos András volt az osztályfőnököm a Színművészetin. András elhívta Schiwert Takács Lászlót, az RTL Klub egyik kreatív főszerkesztőjét, hogy tart-

PELLER MARIANN

son nekünk előadást a nagy szórakoztató műsorokról. Rettentően figyeltem, ittam minden szavát, de nem szólaltam meg. Előadás végén odamentem hozzá, és megkérdeztem, elmehetnék-e hozzá gyakorlatra a Reflektor című műsorba, amelynek akkor épp felelőse volt. Mondta, hogy semmi akadálya. Le is húztam ott 2-3 hetet, a világon semmi nem történt, jöttem-mentem, néztem, ki hogyan készít riportot, majd véget ért a gyakorlat, és eltelt másfél év, mire Schiwi ismét felhívott. Megjegyzett engem, és még egy osztálytársamat, Gábort, kettőnket hívott be egy nagy castingra. Ott mindenféle induló műsorhoz kerestek arcokat. Így kaptam meg a Fogd a pénzt és fuss műsort is. – Annak idején az egyetemen nem készítettek fel arra ezek a derék televíziós mesterek, hogy a képernyős megbízás amolyan idénymunka és bármikor véget érhet? – Dehogynem! Rögtön az elején. Bárdos András mutatott egy rajzfilmet, aminek egy kisbirka volt a főszereplője. A rajzfilm lényege az volt, hogy a kisbirkának minden ősszel és tavasszal lenyírják a bundáját, akármilyen büszke is rá. Aztán kezdheti elölről az egészet… Bárdos azt mondta, ezt jól jegyezzük meg. Aztán az RTL-ben is próbáltak felkészíteni még a Fogd a pénzt és fuss elején. A kreatív producer azt mondta, kívánja, hogy sokáig tudjunk együtt dolgozni, de muszáj, hogy legyen az agyamban egy B-terv is, arra az esetre, ha ennek vége lesz. – És volt B-terv? – Nem igazán. Amikor valakivel elindul a szekér, nem azon gondolkodik, hogy ez az egész mikor ér majd vég. Ráadásul a Fogd a pénzt és fuss vetélkedőnél minden egyes televíziós vezetőtől pozitív visszajelzést kaptam, miért gondolkodtam volna máson? Biztos voltam benne, hogy megtartanak. Jött is a Reggeli. Aztán a kirúgás volt nagy fordulópont az életemben, akkor vettem új irányt. Ma már tudom, ha nem rúgnak ki, akkor nem találkozom Gyurival, és nincs a STORY4, ahol nem titok, hogy több produkcióban is számítanak rám. Sőt, ha nincs elválás, nem is rádiózhattam volna, pedig az is nagy szerelem lett. Ott ismertem csak meg igazán magam, egy reggeli élő rádióműsorban. Ma már látom, hogy az RTL-es korszakomnak akkor és ott vége kellett, hogy szakadjon. Persze pofonként éltem meg, sírtam is. De aztán hamar összeszedtem magam. Az lebegett a szemem előtt, milyen ciki lenne, ha 26 évesen a szüleimnek kellene eltartaniuk. … – Imént említetted a rádiós munkádat, és önmagad megismerését. Milyen ember vagy valójában? – Pontosan olyan, amilyennek Vitray tanár úr látott az egyetemen. Első félévkor minden tanítványáról írt egy értékelő levelet, hogy mire figyeljünk a későbbiekben, hogyan fejlődünk. Rólam azt írta, hogy talpraesett lány vagyok, aki jó barát, meghallgatja a másikat, sőt ha kell, akkor a kígyót, vagy a békát is megfogja puszta kézzel. Azt is hozzátette, megérzése szerint én az elsők között fogok elkelni ebből az osztályból. Én is ilyennek látom magamat. Jófej csajnak, aki roppant toleráns, van egy kis humora, sőt öniróniája is.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

„KÉT GYEREKET SZERETNÉK"

– Amikor válaszokat kerestél az életedben, az RTL Klub-bal történt szakításra is magyarázatot szerettél volna kapni? – Arra nem volt szükség, azt viszonylag gyorsan feldolgoztam. Akkoriban anynyiszor dobta ki nekem az angyalkártya, hogy engedjem el a múltat, és lépjek tovább, mert jönnek majd új lehetőségek, hogy könnyen megtettem. Később meg is értettem, miért kellett eljönnöm az RTL-ből. Négy hónap múlva hirtelen három munkahelyem is lett. Rovatom indult a Nők Lapja Cafén, a STORY4en elkezdődött a Napi sztori, és a Rádió1 reggeli műsorába is felvettek. – Majd a herceg is megérkezett fehér lovon… – Először telefonon. Miután véget ért a munkám az RTL-nél, felhívott, hogy üljünk le munka ügyben beszélni. Ugyan nincs semmi fix meló, de terveztek több műsort a STORY4-en, amihez szintén arcokat kerestek. Soha nem felejtem el, már a legelső telefonhívás után éreztem, hogy ebből valami lesz. Mondtam is magamban, Mariann, ne flörtölj már, mi van, ha négy gyereke van? Nem vagyok az a „guglizós” típus, nem ütöttem be azonnal a nevét a keresőbe. Sőt, esküszöm, azt sem tudtam, hogy pontosan mit csinál. Valami miatt végig az volt bennem, hogy felhívott egy újságíró az egyik nagy lapkiadótól. Később persze, amikor elutaztam egy hétre nyaralni a barátnőimmel – felejteni a szakítást és a munka elvesztését –, külföldön már rákerestem, és megmutattam a csajoknak, hogy ki ő. – Mit találtál róla a világhálón? – Például egy interjút, ami Pécsett készült vele. Ott nagyon magyarázott valamit. (nevet) Aztán volt motorsporttal kapcsolatos cikk is. Azt, hogy korábban a Duna TV-nél és az M1-nél is dolgozott vezetőként, már tőle tudtam meg. No ilyen előzmények után találkoztunk. Állítólag, amikor kimentem az irodájából, közölte a munkatársaival, hogy ez a nő lesz a felesége. Egy héttel később pedig már együtt voltunk. – Ma pedig már férj és feleség vagytok... – Ez is nagy álom volt. Mint annyi minden mást, ezt is kitűztem magam elé, hogy 28 éves koromban szeretnék férjhez menni. Hogy kihez, azzal nem foglalkoztam. Nagyon erős szülői példa áll előttem, a szüleim 35 éve vannak együtt. Sőt, a velem egykorú barátnők is már mind hosszú ideje élnek együtt a társukkal. Nem is tudnám másfajta közösségben elképzelni az életem. Gyuri már a második, vagy a harmadik beszélgetésnél kérdezte, hogy karrier, vagy gyerek? Mondtam, hogy mindkettő, és két gyerekem is lesz, ha erre kíváncsi… (nevet)

PELLER MARIANN

Arcok a képernyőről

VITRAY T AMÁS „Megpróbálom minél tovább húzni az időt” „Meggyőződésem, hogy az életnél nincs jobb nevelő, mert az élet nem irgalmaz. Az nem olyan, mint egy szülő, aki megsajnálja a gyerekét. Akkor jöttem rá erre, amikor kicsik voltak a fiaim. Hiszen nem lett volna szívem mesterséges nehézségeket állítani eléjük. Gondoltam, majd megtapasztalják maguk, ahogyan én is annak idején. Ha nem lettek volna mocskos dolgok az életemben, talán meg sem tudtam volna becsülni később a jót…”

– Megvan még önben az a legendás nagy kíváncsiság, ami a hőskorban az egyik legfőbb ismertetőjele volt, és a Vitray védjeggyé vált? – Nincs. Megszűnt a régi nyitottság. Akkor még minden érdekelt, mindent tudni akartam. Ennyi idősen már nem ugrálok folyamatosan kíváncsiskodva. Válogatok. Csak arra vagyok kíváncsi, ami érdekel. Nézze, ha sporthasonlattal élve egy futópályához viszonyítom az életemet, lassan elérkezem a célegyenesbe. Az utóbbi években megtettem az utolsó kanyart is, már csak a befutó van hátra. Tudja, amíg előttem volt az első kanyar – hogy az atlétikából vett hasonlattal éljek –, azt hittem, megválthatom a világot. Most, amikor már látom a futópálya végét, nagyon megválogatom, mire pazarolom az energiáimat. Pontosan azért, hogy a finisre is maradjon erőm, és persze időm. Már a televíziót se szívesen kapcsolom be… Úgyis csak az időmet rabolná. – Pedig azt beszélik, annak idején minden kollégát látni akart. – És irigykedtem is egy-egy riportalanyért, hogy miért nem nekem sikerült megszólaltatnom! Régebben valóban nem lehetett elráncigálni a képernyő elől. Manapság inkább DVD-filmeket nézek, elsősorban nyelvgyakorlás miatt. A televíziózásban már nem veszek részt annyira aktívan, mint régen.

„MINDIG VOLT A SZEKRÉNYBEN EGY ÜVEG VISZKI, ÉS MEG-MEGHÚZOGATTAM”

– Azt mondta az imént, hogy az életét jelképező futópályán már célegyenesben van. De mi a cél? – Az élet vége. Mindenki odáig fut, csak van, akinek kevesebb idő adatik meg. A sprinter gyorsan befejezi, a hosszútávfutó tovább halad. – Vitray Tamás ezek szerint hosszútávfutó. – Nagyon remélem. Még nem vagyok maratonista, de elég hosszú távot futok, szakmailag is. – Ha már az egészségénél tartunk, hogy van? – Köszönöm, jól. Most lényegesen jobb fizikai állapotban vagyok, mint a jelenlegi házasságom előtti időszakban. Sajnos volt két olyan évem, amikor bizony napközben is ittam. Volt a szekrényben egy üveg viszki, és meg-meghúzogattam. Mindezek ellenére nem voltam alkoholista, és utólag azt is nagyon nehéz megmagyaráznom, hogy miért tettem. Semmi velőtrázóan rossz nem történt velem, amiért az italhoz kellett volna menekülnöm. – Be is rúgott? – Nem. Életemben talán kétszer fordult elő ilyen. Arra pedig vigyáztam, hogy kapatosan sose tántorogjak bent a televízióban. Mellesleg még dohányoztam is! Pipáztam, néha szivaroztam.

VITRAY TAMÁS

– Ennek a korszaknak később az egészsége nem látta kárát? – Picit nyilvánvalóan. De aztán egyik napról a másikra mindkettőről leszoktam. Amíg meg nem operálták a hátamat 1988-ban, minden nap futottam. Porckorongsérvem lett a tenisz miatt, mára már csak az úszás maradt. Manapság is megyek minden reggel. – Amikor visszagondol az életére, hogyan összegez? Több volt benne a jó, mint a rossz? – Mindenképp! A bajok, az izgalmak, az idegességek, az aljasságok csak mozzanatok. Tán meg sem tudnám becsülni az örömöket, ha nem lettek volna mocsok dolgok is az életemben. Nagy szegénységből jöttem. Nagymamám nevelt, anyám ugyanis, miután elvált apámtól, újra férjhez ment. Született egy féltestvérem, s ők külön család lettek. Szóval a nagymamámnál maradtam. Amíg kamasz voltam, ő tartott el, majd amikor beteg lett, én gondoskodtam róla. Emlékszem, mindenét pénzzé tette szegény, hogy meg tudjunk élni. Az érettségim körüli időszakban aztán mindenünk elfogyott. Sosem felejtem el: nyolcadik osztályos gimnazista lehettem, amikor arra érkeztem haza, hogy a nagymamám sír. Szegénykém, nem tudott ebédet adni. Meg kellett tanulnom, hogy az embert az élet neveli leghatásosabban. Mert az élet könyörtelen, nem alkuszik. – Mikor halt meg a nagymama? 1959-ben. Huszonhat éves voltam, az első házasságom idején történt. Meggyőződésem, hogy amennyiben konszolidált kispolgári közegben növök fel, semmire se viszem az életben. Kellett a jó néhány megpróbáltatás, ami kifejlesztette bennem a szükséges keménységet.

„NINCS JOBB NEVELŐ AZ ÉLETNÉL”

– Ezek szerint ön kemény ember? – Amikor szakmailag harcolnom kellett valamiért, nem voltam könnyű eset. De nincsenek áldozataim, ezt nyugodt lélekkel mondhatom. Főnöki mivoltomban soha nem küldtem el egyetlen embert sem. Bár megtettem volna! Ma már bánom, mert a tévé is jobban járt volna! Ám azt mondtam, ha nem tudok kenyeret adni, nem is veszek el. – Legutolsó könyvében, a Kiképzésben sokat mesélt gyermekkora viszontagságairól. – A címválasztás sem volt véletlen, hiszen ebben az időszakban tényleg kiképzést kaptam az elkövetkezendő 50 évre. Arra az időszakra, amikor rám talált életem célja, a televíziózás, amelynek létezéséről korábban nem is tudtam. S ahhoz, hogy minden úgy történjen, ahogy történt, kellett is a kiképzés. Ha az ember válsághelyzetek nélkül, problémamentesen nő fel, semmit sem tud később értékelni. Meggyőződésem, hogy az életnél nincs jobb nevelő, mert az élet nem irgalmaz. Az nem olyan, mint egy szülő, aki megsajnálja a gyerekét. Akkor jöttem rá erre, amikor kicsik voltak a fiaim. Nem lett volna szívem

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

mesterséges nehézségeket állítani eléjük, gondoltam, majd megtapasztalják maguk, hogy milyen a világ. Ahogyan én is annak idején. Meggyőződésem, hogy ha konszolidált kispolgári közegben növök fel, semmire se viszem. Az a jó néhány megpróbáltatás kifejlesztette bennem a szükséges keménységet. – Igaz, hogy a mai napig csak betakart fejjel képes elaludni? – Igaz, s ez is annak a korszaknak a „hozadéka”. Ez a szokásom nyilván abból fakad, hogy gyerekkoromban nagyon féltem a bombatámadásoktól, s folyton bújni akartam valahová. Vasárnap délelőttönként a nagymamámmal elmentünk egy biztonságosnak tartott ház pincéjébe, mert tudtuk, hogy az amerikaiak déltájban jönnek bombázni… Bízom benne, hogy az unokáim elolvassák majd a könyveimet, a visszaemlékezéseket, hiszen ők már öregemberként ismertek meg. Hadd lássák, hogy az a fiatal gyerek, aki én voltam akkoriban, mennyire másként élte az életét, mint most ők. A hétköznapok során nincs alkalmam mesélni nekik. Egyébként a fiaim is meglepődtek egy-két sztorin, és a feleségem is. Neki minden nap fel kellett olvasnom az éppen elkészült részeket. Ha sírt, tudtam, hogy jót írtam.

„AZ ELSŐ FELESÉGEM FÉLTÉKENY VOLT A TELEVÍZIÓRA”

– A gyerekkori emlékek kihatnak az emberre, a szülők viselkedése nagymértékben befolyásolja a gyerek későbbi életét. Mit gondol, valahol tudat alatt szerepet játszhatott a szülei válása abban, hogy ön is háromszor nősült? – Még anyám hasában voltam, amikor a szüleim szakítottak. Az első házasságom egyetemi szerelem volt, s a tévé lett a válásunk oka. Én ugyanis beleszerettem a szakmámba. Még visszagondolni is döbbenetes! Ha rajtam múlik, haza se mentem volna a tévé székházából. Legszívesebben ott laktam, ott aludtam volna. Viszont a feleségem egészen más karakter volt, igazi családszerető ember. Azt hiszem, a válásunknak törvényszerűen be kellett következnie. De a mai napig nagyon jóban vagyunk, kölcsönösen szeretjük egymást. – Egyszer láttam önöket egy rendezvényen a jelenlegi feleségével, Kállay Borival. Akkor ott úgy tűnt, mintha huszonkét együtt töltött év után is szerelemmel néznének egymásra. – Nagyon szépen élünk. Pedig nem vagyunk mi „összeillő” pár. Egyrészt 16 évvel fiatalabb nálam, másrészt kicsi vagyok, ő pedig sudár termet. Persze, ezekre én is azt mondom, mit számít, de az általánosan elfogadott normák szerint nem ez a megszokott. A természetünk is nagyon sok mindenben különbözik, mégis abszolút harmonikusan élünk. Néha szóba kerül közöttünk, hogy mi lett volna, ha fiatalabb korunkban találunk egymásra. Talán már nem lennénk együtt. Ötvenkét éves voltam, amikor húsz esztendővel ezelőtt megismertem Borit. Mindketten tudtuk már, hogy az együttélés toleranciát

VITRAY TAMÁS

igényel mindkét fél részéről. Ráadásul az évek múlásával bennünk csak erősödött a másik megbecsülése, megértése. Az pedig elengedhetetlen egy párkapcsolatban. Mielőtt találkoztunk, mindkettőnk mögött volt már kellő megélt tapasztalat.

„VOLT MIT KOMPENZÁLNOM...”

– Korábban kihasználta az ismertségével járó előnyöket a hölgyek terén? – Természetesen elfogadtam a felkínálkozásokat! (nevet) De gondoljon csak bele: volt mit kompenzálnom. Egyrészt szegények voltunk, az egyetlen eleganciám egy bricsesznadrág volt. Aztán ugye kicsi maradtam. Nem szimpla komplexusok ezek, hanem tények. Egy 162 centiméteres embert nem lehet óriásnak nevezni, legfeljebb a törpék közt. Az osztályban kamaszként mindenki elkezdett nőni, csak én kerültem mindig hátrább a sorban. Rám se néztek a lányok, tele voltam gátlással. Évekkel később tehát kompenzáltam. Kihasználtam minden kínálkozó lehetőséget. – Beszéljünk a gyerekeiről! – Róluk nagyon szívesen, mert roppant büszke vagyok rájuk, mindegyik megáll a saját lábán. – Jól látom, hogy könnyes lett a szeme? – Talán a korral jár, de igen, érzelmes vagyok. A nagyfiam biokémikusként végzett, de miután hazajött egyéves ösztöndíjas időszakából Oxfordból, pályát módosított, operatőr lett. A másik fiam állatorvosnak tanult, mire azonban sikeresen elvégezte az iskolát, már a macskánkat sem volt hajlandó beoltani. Céget alapított, komputergrafikával foglalkozik és tévéknek dolgozik. Látja, milyen az élet? Mindkettő azért ment másfelé az elején, mert nem szerették a mesterségemet. Utálták a tévét, mert elrabolta tőlük az aput. Aztán mindkettő visszatért a tévés szakmához.

„FONYÓ BARBARA OLYAN NEKEM, MINTHA A SAJÁT LÁNYOM LENNE”

– Nem tudta elkerülni a figyelmemet egy furcsa rajz a falán. Az unokái készítették? – Nem. Ez egy családi jel. Amikor elkezdtünk együtt élni Borival, hárman voltunk, mert jött velünk Fonyó Barbara, a feleségem lánya is. Barbara nekem egyébként is olyan, mintha a saját lányom lenne. Közös életünk hajnalán mindenkinek lett egy sajátos figurája, mint az óvodában. Én voltam a tüsi, amit a Barbara aztán tusira torzított, az ott látható legalul. A feleségem cirmi, ő van felül. A daru pedig Barbara. Mindent így írtunk alá, ha egymással leveleztünk. Mikor jövök haza, mi legyen az ebéd, stb. – Ma már csak ketten élnek ebben a nagy házban a feleségével? – Igen. Már mindenki kirepült.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Mit kívánjak önnek a beszélgetés végén? Egészséget? – Azt bizony! Ez függ ugyanis a legkisebb mértékben tőlünk. Hogyan rendezi be az ember az életét, miként teremti meg magának, és hogyan szúrja el, ez mind tőlünk függ. Az egészség nem. Ráadásul ebben a korban egy betegség, vagy műtét után már nehezebb a visszatérés, a felépülés. Éppen ezért megpróbálom minél tovább húzni az időt. Különben is, még meg kell írnom a Kiképzés folytatását, a Frontszolgálat munkacímű visszaemlékezésemet, ami az azt következő 50 évemről szól!

VITRAY TAMÁS

Arcok a képernyőről

VÁGÓ ISTVÁN „Nem adok már kölcsön senkinek” „Azt mondják, a 165 ezer forintos nyugdíjam a magasabbak közül való. Pedig ez egyáltalán nem sok. Életem nagy részét állami alkalmazottként töltöttem. Vegyészmérnök voltam egy gyógyszergyárban, külkereskedő egy külkereskedelmi cégnél, majd a Magyar Televízióban is állami alkalmazottként dolgoztam, ezért akárhogy is számolunk, ez az összeg jár…”

– Menj csak, intézd el a parkolócédulát, addig legalább kérdést írok az ÁtVágóba – mondja István, miközben a kezembe nyom némi aprópénzt az akcióhoz. Nálam csak papírpénz van, azt pedig ezen a környéken nem fogadja el az automata. Mire visszaérek már a kávét készíti. – Hány kérdést írtál meg, amíg a parkolást intéztem? – Egyet. Nem olyan könnyű ám kérdést írni ehhez a műsorhoz! Ezzel a vetélkedővel szeretném visszahozni a klasszikus műveltségi vetélkedőt, ami azt jelenti, hogy elsősorban tudás alapú kérdésekre kell majd válaszolni. Ehhez azonban a kérdésírónak is megfelelő forrásokat kell találnia, hogy a válasz tényleg hiteles legyen. Annyit elárulhatok, nem lesznek olyan könnyűek a kérdések, hogy a játékos a kisujjából kirázza a válaszokat. – Elárulod, milyen feladványt írtál, amíg magadra hagytalak? – Miért ne? A „Watergate-ügyre” vonatkozó kérdést írtam meg. Az én generációmnak ez olyan, mintha tegnap történt volna, és szerintem te sem tudod, hogy a botrány névadója valójában micsoda. – Hogyne tudnám! Nem egy „vízkapu”, hanem egy amerikai politikai botrány induló helyszíne, ami a hetvenes években Nixon elnök lemondásához vezetett. – Stimmel! De fejemet rá, hogy arra már nem tudsz kapásból válaszolni, mennyi idő telt el a Watergate-botrány kirobbanása és az amerikai elnök lemondása között!? – Nyertél! – Ugye-ugye? Én se tudtam fejből, csak sejtettem. Azt már nem mondom meg, hogy ebből végül milyen kérdés kerekedett, de épp annak néztem utána, hogy hol találok hiteles információkat az ügyről. Bár hihetetlenül nagy segítség az internet, de mivel boldog-boldogtalan írogat a világhálóra, ki kell választani, melyik forrás a hiteles. Ez a nehezebb feladat. Mennyivel könnyebb lett volna az életem 20 évvel ezelőtt az internettel! Ha körbenézel a szobában, elég sok könyvet látsz. – Plafonig érő könyvespolcaid vannak, tele kötetekkel. - És a dolgozószobámat még nem is láttad! Ott szintén ugyanennyi – ha nem több – könyvespolc található, elsősorban kézikönyvekkel. Ne tudd meg, menynyit forgattam őket, amíg nem volt internet! Ma már alig lapozom fel egyiketmásikat. Mindenesetre szép feladat volt utánanézni egy adatnak a világháló nélkül, de nagyon élveztem.

"NEM FELEJTETTEM EL KONCZ ZSUZSA VISSZAUTASÍTÁSÁT"

– Nem unod még, hogy állandóan újságírók járkálnak az otthonodba?

VÁGÓ ISTVÁN

– Nem. Végül is, én hívtalak ide… – Ez igaz, de nyilván hetente többen is megkeresnek, hogy nyilatkozz. Ezek szerint ez egy átjáróház az újságíróknak? – Korántsem. Visszatérve az eredeti kérdésre: van, amikor nagyon unom, s van, amikor kevésbé... – Miért nyilatkozol mégis? Megtehetnéd, hogy illedelmesen megköszönöd a megkeresést, aztán leteszed a telefont. – Nyilván megtehetném ezt is, de akkor semmiben sem különböznék bizonyos kollégáktól. Úgy tudom, Fábry például rendszeresen leteszi a telefont, ha keresitek. – Én is ezt hallottam, bár jómagam sosem hívtam… – Nézd, van ennek egy másik része is. Emlékszem még arra az időszakra, amikor kezdő újságíró voltam. Pályám elején sokat rádióztam, magam is magnóval jártam ismert emberekhez, ami akkor nagyon inspirált. És arra is emlékszem, mennyire gyűlöltem azokat, akik nemet mondtak. Évtizedek teltek el azóta, de a mai napig szívemben hordozom nagy emberek visszautasításait. Például Mensáros Lászlóét, vagy Körmendi Jánosét. De még Koncz Zsuzsáét is, akivel később nagyon jó kapcsolatba kerültem. Kezdő szerkesztőként ugyanis kitaláltam, hogy összehozom az akkori kor három legendás énekesnőjét, Koncz Zsuzsát, Kovács Katit és Zalatnay Saroltát. És erre Zsuzsa azt mondta, hogy nem. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki valaha megpróbálkozott ezzel. A mai napig nem tudom ezt neki megbocsátani, s mindannyiszor emlegetem is, ha találkozunk. Holott ma már tisztán látom, miért csinálta, s neki ez be is vált az elmúlt évtizedekben. – Miért csinálta? – Ezt talán majd kérdezd meg tőle... (közben cigarettára gyújt) A lényeg, hogy azért is mondok nagyon ritkán nemet újságírói megkeresésre, mert nem akarok olyan lenni, amilyenek ők voltak akkor velem.

„MIÉRT KELLENE A TELEVÍZIÓZÁSRÓL LESZOKNOM?”

– Pár perce léptem be a lakásba, s ha jól emlékszem, pont akkor nyomtad el az előző cigarettacsikket. Most pedig megint rágyújtottál. Mennyit szívsz naponta? – Több, mint egy dobozzal. De nem szeretnék erről hosszan beszélni. – Szégyelled magad miatta? – Kicsit igen. És azt is tudom, hogy egészségtelen. Valamint hogy éppen olyan függőséget okozó drog, mint a marihuána, vagy a hasis. Egyszer készítettek egy felmérést, hogy a különböző drogok milyen függőséget okoznak, és a nikotin eléggé előkelő helyet foglalt el ebben, közvetlenül a kokain után. Sajnos nem könnyű leszokni róla, nekem sem sikerült. – Mint ahogy a tévéről sem. – Miért kellene nekem a televízióról leszokni? Egyébként is az a véleményem, hogy televízió nem más, mint egy hordozó.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Igazad van. Pontosítom a kérdést: televízió-műsorokról... – Ez már mindjárt más! Televízió-műsorokról valóban beszélhetünk. Nagyon bosszant, amikor valaki azt mondja, hogy nem néz tévét. Micsoda ostobaság ez? A tévén nincs is mit nézni, mert az önmagában egy randa nagydarab valami. Viszont ami benne van, azt már lehet. Manapság már körülbelül 85 magyar csatorna közül lehet választani. Ha ezt valaki mind televíziónak hívja, az nagyon buta.

„SZÖRNYŰ ANYAGI HELYZETBEN VANNAK A RÉGI KOLLÉGÁIM”

– Nálad mind a 85 csatorna fogható? – Nem. De ha az idegen nyelvű csatornákat is beleszámoljuk, ennél jóval többet tudok itthon nézni. – Hozzászoktál már ahhoz, hogy bizonyos időközönként csatornát kell váltanod? És nem a távirányítón… – Olyan gyakran azért nem változtatok, csak ha már nagyon úgy érzem, hogy muszáj. Kilenc évig voltam az RTL Klubnál, előtte megelőzően öt esztendeig a TV2-nél, még korábban pedig két étvizedig a Magyar Televíziónál – Ha rajtad múlt volna, akkor a 35. jubileumi esztendőt is az első televíziós munkahelyeden ünnepeled? – Természetesen. – Azok a régi kollégáid, akikkel korábban az MTV-ben dolgoztál, megkeresnek, hogy segíts nekik? – Sajnos igen. Tapasztalataim szerint a régi munkatársaim szörnyű anyagi helyzetben vannak. Pedig tényleg tudnának dolgozni. De valami miatt nem azokra a típusú ötletekre és munkaerőre van szükség, amiket ők tudnak. Manapság magamutogató, extrém műsorötleteket várnak a csatornák, nem pedig azt, ami akkor volt érték, amikor a Magyar Televízióban együtt dolgoztunk. Én ezt a trendet, ha szomorúan is, de tudomásul vettem. Ők azonban nem. Erre a legjobb példa, hogy egyszer egy régi kolléga bejelentkezett nálam, hogy írna kérdéseket a Legyen Ön is milliomosba. Mondtam, hogy semmi akadálya, mindjárt küldöm is a szoftvert, amibe írni kéne a kérdéseket. Majd mondta, hogy ő nem használ számítógépet... Akkor erre mit mondjak? Hogyan segítsek? – Neked könnyen ment az igazodás az új trendekhez? – Hagytam magam sodortatni. – A feleséged biztatott? – Nem. Ő inkább visszatartott. Azt gondolta, a kereskedelmi televíziózás bizonyos elemei nem méltóak az én múltamhoz. Én meg azt mondtam, hogy ez nem így van. A kereskedelmi televíziózás bizonyos megjelenési formáit úgy kell adaptálni az én elképzeléseimhez, hogy ne lógjon ki a lóláb. Tudomásul kell venni a kereskedelmi formák iránti elvárásokat, de tartalmilag olyasmivel kell megtölteni, amivel egyet tudok érteni.

VÁGÓ ISTVÁN

„NAGYON SOK KINTLEVŐSÉGEM VAN”

– Minden esetben te tárgyalsz a televíziók vezetőivel? – Igen. Nincsenek embereim erre. – És jól tárgyalsz? – Azt mondják, hogy igen. Az egyik korábbi munkahelyemen azt a dicséretet kaptam a másik oldalról, hogy rendkívül körültekintő is vagyok. Mert mindig észrevettem a rejtett aknákat, illetve buktatókat, amelyek a kötelezettségeimről, illetve a jogaimról szóltak, és próbáltam is korrigáltatni ezeket. . Tehát ha adott esetben kötelességem valamit megtenni, de mégsem teszem meg, az mivel jár. Mivel szankcionálják. Ezeket észre kell venni. A pénz csak egy pici része az egész szerződésnek. – Ügyvédnek soha nem mutatod meg az aláírandó szerződést? – Nem. Sokan azt mondják, nagyképű pali vagyok, és ezt előbb-utóbb egyszer meg fogom bánni, de nem érdekel. Magamtól is észreveszem a csapdákat. – Jó árad van a piacon? – Igen. Elégedett vagyok a gázsimmal. Az átlagjövedelemnél jóval többet keresek. – Abból sem csináltál titkot, hogy szép nyugdíjat kapsz. – Valóban közzétettem a sajtóban, s akkor derült ki, hogy a 165 ezer forintos nyugdíjam a magasabbak közül való. Pedig ez egyáltalán nem sok. Életem nagy részét állami alkalmazottként töltöttem. Vegyészmérnök voltam egy gyógyszergyárban, külkereskedő egy külkereskedelmi cégnél, majd a Magyar Televízióban is állami alkalmazottként dolgoztam, ezért akárhogy is számolunk, ez az összeg jár. – Ha soha többé nem dolgoznál életedben, meg tudnál élni a tartalékaidból? – Igen. – A pénznél maradva: gyakran kérnek tőled kölcsön? – Igen. – És adsz is? – Most már nem, mert rengeteg pénzem maradt kint. Egyszer például idejött egy barátom, aki azt mondta a telefonba, bizalmas ügyben szeretne beszélni velem. Előre tudtam, hogy mit szeretne. Amikor megérkezett, meg sem vártam, amíg előjött ezzel, hanem azt mondtam, kedves barátom, itt van ez a boríték, tedd el, és vissza sem kell adnod a tartalmát. Úgysem tudnád visszaadni. De ezzel legyen vége az állandó kéregetésnek! Ezt ugyanis nem lehet a végtelenségig csinálni. Éppen ezért kölcsön már nem adok. Vagy adok önszántamból, vagy nem adok. Annak semmi értelme, hogy kölcsönnek nevezzük, és majd várom, hogy visszafizetik. Úgysem fizetik vissza. – Előfordult, hogy telefonálgatnod kellett a saját pénzed után? – De még mennyiszer. És annyira megalázó volt, hogy abba is hagytam. – A feleséged nem kér?

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Miért kérne? Közös kasszán vagyunk. – Ha például hűtőt vesz a másik, azt jelzitek egymásnak? – Nem. Bárki bármit megvehet. Ehhez viszont az kell, hogy a másikban megbízz. Tudnod kell, hogy nem fogja olyan dologra költeni, ami a másik számára pénzkidobásnak tűnik. Nem is volt ilyen soha. – A fiad sem kér? – Természetesen előfordult, hogy segítettem neki. A fiam egyébként érzelmi dolgokban az anyjával, racionális ügyekben velem kommunikál. Különös mértékben, ha anyagi segítség kell. – És segítesz? – Mindenképp, de ésszerű határok között. Volt már, hogy valamire nem adtam neki, s ezért később hálás volt. Ő ugyanis sokkal megfontolatlanabbul vág bele dolgokba, mint én. Ha valamit szeretne, mindig megkérem, hogy írjon egy úgynevezett gazdasági megvalósítási tanulmányt. Vagy csak simán írja le az üzleti tervet. Ennek általában ímmel-ámmal hozzáfog, és ekkor jön rá, hogy amiről még az elején azt hitte, jó üzlet lesz, matematikailag megvalósíthatatlan. Ugyanúgy gondolkodom erről, mint a kölcsönökről. Szülőként mindig vannak pillanatok, amikor adott esetben konfliktusba kell kerülni a gyerekkel – az ő érdekében. Van a feneke alatt autó, de nem olyan, amilyet szeretett volna, hanem egy szerényebb. És ma már ennek is örül, hiszen ez a jármű lényegesen kevesebbet fogyaszt. – Eljátszottál már a gondolattal, hogyan alakult volna az életed, ha harminc évvel ezelőtt nem ismered meg a feleségedet? Millió helyen elmesélted már, milyen körülmények között jöttetek össze. Épp házasodni készültél egy másik nővel, amikor összefutottatok… Mi lett volna, ha mégsem őt veszed el… – Ez jó kérdés. Anyám is mindig mondja, hogy ha nem Judit a feleségem, már rég agyoncsaptak volna, vagy én csaptam volna agyon a másikat. Eléggé hirtelen haragú vagyok, felkapom a vizet, kiabálok, nehéz velem zöld ágra vergődni. Többször mondtam neki az elmúlt években, hogy vele nem lehet igazán jól veszekedni. Márpedig egy jó veszekedés nem árt egy házasságnak. Pláne az azt követő kibékülés... Vele azonban nem lehet veszekedni, de ez nem is baj. A bennem lévő veszekedős hajlamaimat kiélem a barátaimmal. – Vagy az internetes fórumokon. – Arról nem is beszélve...

VÁGÓ ISTVÁN

Arcok a képernyőről

BAGI IVÁN „Nagyon sok pénzért jártam pszichológushoz”

„Amikor elmentem egy szakemberhez, az illető folyamatosan az óráját nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, amikor lejárt az időnk, intett, hogy menjek. Kérdeztem, hogy miért nem mond soha semmit, s azt válaszolta, most még csak figyel…”

– Hoztam neked egy magazint ajándékba, amely most jelent meg, és található benne egy kétoldalas Bagi interjú. – Nagyon aranyos vagy, de azzal a lendülettel viheted is vissza. Remélem, nem sértelek meg, tudom, hogy csak jót akartál, de az ilyen jellegű cikkeknek a világon semmi értelme nincs. Gyakran olvasok magamról marhaságokat. Soha nem az jön át egy cikkből, amit az ember kommunikálni szeretne magáról. – Ezek szerint teljesen feleslegesen ültünk le most is beszélgetni? – Szó nincs róla! Most csak rajtad múlik, mit hozol ki belőlem. Én mindenre őszintén válaszolni fogok. – Ha már az őszinteséget említetted, én is az leszek. Akik tudták, hogy hozzád készülök, próbáltak felkészíteni a legrosszabbra. Azt mondták, nálad macerásabb interjúalany kevés létezik. Például igaz, hogy őszinte leszel, de a végén mindent ki fogsz húzni az anyagból. – Ebben a szakmában nagy divat a másikat szidni. A média nem a jóindulatáról híres. Nyilván vannak bizonyos szavak, amiket az ember kijavít egy-egy ellenőrzésre átküldött anyagban. Ugyanakkor a szerkesztők a legritkább esetben vezetik át a javításaimat a megjelenő cikkbe. Nagyon könnyen hülyét csinálhat magából az ember, de próbálok odafigyelni. – Ezért kellene inkább még több könyvet írnod az interjúkra szánt idők helyett… – Igen, de ahhoz is nagyon sok energia kell. Nem vagyok elég képzett, vagy felkészült ahhoz, hogy igazán jó könyveket írjak. Ahhoz talán el kellett volna végeznem egy magyar szakot. Annak idején nagyon korán rákényszerültem a munkára, így nem volt lehetőségem a tanulásra. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon jó könyv megírása tényleg sok időt igényel. És abból van a legkevesebb. – Milyen most a lelkiállapotod? – Most teljesen jól vagyok. Sajnos sokszor rám sütik, hogy depressziós alkat vagyok. De ez nem igaz. Inkább búskomor, vagy melankolikus. A rólam kialakult képért csak ötven százalékban vagyok felelős. A másik felét a média találja ki. Bekategorizálnak, rátesznek egy polcra, ahonnan nagyon nehéz átkerülni. Az emberek azt hiszik, az életben is olyan vicces ember vagyok, mint a tévében. Aztán, amikor véletlenül belém botlanak valahol, csalódottak lesznek. – Miért? – Mert az ember mindig csalódik azokban, akiket a tévében lát. Abban a pillanatban, amikor egy civil szituációban találkozik a korábban csak képernyőn látott alakkal, rájön, hogy ő is ugyanolyan unalmas, szürke ember, mint bárki más.

BAGI IVÁN

– Te is csalódtál már képernyős arcokban? – Hogyne! De neveket ne kérdezz légy szíves. Nézd, vannak sztártípusú emberek. Mint például Németh Kristóf. Találkoztam vele egy Fábry Show felvételén. Ő meg tudta tartani a nimbuszát, benne nem csalódtam, mert ugyanazt kaptam, mint a képernyőn. Sőt egy kicsivel többet is.

„A TARTALÉKAIMAT FELÉLTEM A GYENGÉBB KORSZAKOKBAN”

– Elolvastam néhány veled készült beszélgetést, de nem találtam olyan cikket, ahol ne esett volna szó a nehéz gyerekkorodról. Nem unod még folyton ezt a témát? – De, nagyon. Mégis mindenki erről faggat. – Anélkül, hogy részletekbe menően mesélnél erről a korszakról, annyit árulj el: kísért még a múlt? – Ma már egyre kevésbé. Húszas éveim elején apámmal nagyon nehéz körülmények között éltünk a nyolcadik kerületben, mégis életem legboldogabb időszakának mondhatom. Aztán voltak rémesebb korszakaim is, amikről inkább nem beszélnék, eleget olvashattunk róla az újságokban. – Ha már az esztendőknél tartunk, melyik volt eddig a legsikeresebb, legkiemelkedőbb éved? – Az embernek mindig utólag esik le a tantusz. Talán a 2004-es esztendő. Akkor dübörgött a „Banánhéj” című műsorunk – ahogy Dévényi Tibor mondaná –, a Magyar Hírlap csinált egy toplistát az 50 legsikeresebb fiatalról, ahol a huszadik helyen végeztünk. Reklámszerződéseink voltak, borzalmasan sokat kerestünk, és érdekes módon nem nyilatkoztam egyetlen újságnak sem. Akkoriban ezt is megtehettem. Más kérdés, hogy mennyi értelme volt ennek a makacs elzárkózásnak. Ma már más szelek fújnak. Az akkori kapcsolati tőkémet jobban ki kellett volna használnom. És ez valljuk be, ma már nem olyan erős. – Mi van most ehhez képest? – Tizennyolc éve vagyunk a pályán, ami minimum egy szinuszgörbe, de most megint felszálló ágba kerültünk. Nem tudom igazán, mitől függ, hogy az ember megint divatba jön, de ez most újra egy kellemes, jó időszak. Persze ki tudja, meddig tart? Éppen ezért kellene az egyéb terveimet is realizálni. – Milyen terveid vannak? – Egy üzletember barátommal próbálunk a média farvizén dolgozni, én kreatív ötletekkel veszek részt a projektekben. Hogy működik-e, vagy sem, majd meglátjuk. Aztán szeretnék színészkedni is. Jártam Szirtes Tamásnál a Madách Színházban. Sokak szerint jól énekelek, egy dalt is írtam már. Mégis óriási csalódás volt a találkozás. Üvegfalba ütköztem, a direktor úr eléggé lekezelő volt. Pedig néha egészen szélsőséges figurákat is alkalmaz a színházban, hogy bulvárosítsa a teátrumot. Éppen ezért nem tudom, miért lógtam volna ki pont én a sorból. Azt mondta, nem tudok énekelni és a színészkedést sem java-

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

solja. Szinte páros lábbal rúgott ki. Pedig szeretném valahol bebizonyítani, hogy igenis jó színész vagyok. És azt hiszem, hogy az eddigi jeleneteinkben, paródiáinkban ez félig sikerült is. – Azokban az esztendőkben, amikor nagyon futott a szekér, tudtál félretenni? – Tudtam, de azt a gyengébb korszakokban fel is éltem. Egy előadóművész általában bohém, nem gondol a tartalékolásra. És aki sokáig élt árnyékban, az kicsit könnyelműbb, ha jobban megy. Szórja a pénzt… – Mire szórtad leginkább? – Utazásokra, és egyéb élvezeti cikkekre. Ruhákra, parfümökre, telefonokra. Érdekes, hogy miután megvettem ezeket, már nem is voltak olyan jók. Mindig csak addig kell valami, vagy valaki, amíg nem szerezzük meg. Utána már nem számít. Persze ez nem mindig van így, szerencsére! – Mire vágytál leginkább, amit korábban nem vehettél meg? – Például egy szép lakásra. Erre mondjuk nagyon büszke vagyok, mert hét évvel ezelőtt a párommal vásároltunk egy tágas belvárosi lakást. Ezt nem bántam meg.

„NACSA OLIVÉR A BARÁTOM”

– A fellépéseken túl évek óta fontos része az életednek az írás is. Dolgozol most valamin? – Igen. Egy fiktív regényen, csak lassan haladok. Sőt, szinte alig. A címe: „Amikor szabad voltam”. Benne lesz a Truman Show-féle modell, amikor az ember azt hiszi, mindent filmre vesznek körülötte az életében, és ő a főszereplője a saját show-jának, amit a világ összes tv csatornája sugároz. – Te is érezted már így? – Tulajdonképpen egész gyerekkoromban ebben bíztam. Azt hittem, 18 éves koromban majd megmondják, hogy ez az egész csak egy játék. De nem mondták… Furcsa kettősség van bennem. Nagyon vonz az értelmiségi lét. Próbáltam már az írók világába is bekerülni. De rájöttem, hogy ők is annyira mások, mint én. Nincs olyan ember, aki hasonlóan gondolkodna. Aztán van egy pánikbetegségem is, ami sokat javult az utóbbi években, kicsit már lenyugodtam. – Miféle pánikbetegség? – Kényszerességnek is nevezhetjük. Rettegek attól, nehogy valaki miattam szenvedjen balesetet, vagy meghaljon. Ha a sínek mellett sétálok, és hallok egy csattanást, visszamegyek megnézni, hogy mi volt az a hang. Vagy például a bevásárlóközpontokban is félek attól, nehogy valaki átessen a korláton. Egy időben rendszeresen betelefonáltam a Közterület fenntartókhoz, ha láttam, hogy egy villanyvezeték félig le volt vágva. – Ezt a komplexusodat kezeltetted? – Jártam pszichológushoz nagyon sok pénzért. Az illető folyamatosan az óráját

BAGI IVÁN

nézte, és soha nem szólalt meg, mindig csak én beszéltem. Majd, amikor lejárt az időnk, intett, hogy menjek. Kérdeztem, hogy miért nem mond soha semmit, mire azt válaszolta, most még csak figyel. Amikor rákérdeztem, mégis, mi a véleménye rólam, azt mondta, mindenre pontosan tudom a választ, és egyelőre nem is tud ehhez mit hozzátenni. Aztán történt valami egy hideg téli napon. Mínusz 30 fok volt odakint, és a kezelés után közölte, hogy most már mennem kéne. Kérdeztem, hogy amíg taxit hívok, várakozhatnék-e az előszobában. Közölte, hogy kizárt dolog, mert itt a páciensek egymásnak adják a kilincset. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, többé nem mentem hozzá. Ettől függetlenül egyébként mindenkinek ajánlanék egy megfelelő pszichológust. Jó valakinek elmondani a dolgaidat. És ha tudod, hogy szakembernél ülsz, valahogy összeszedettebben fogalmazol. – Vannak barátaid? – Nacsa Olivért abszolút a barátomnak tekintem, hiszen vele már évek óta sikerül egy hullámhosszon mozognunk. Annak ellenére, hogy sok mindenben különbözünk, nagyon jól kijövünk egymással. A magánéletünkkel persze nem terheljük a másikat. Az csak a munka rovására menne. – Még mindig nem tartod magad társasági embernek? – Nem, mert nehezen nyílok meg mások előtt. Úgy gondolom, ha a 35. születésnapomig sem tudtam kialakítani jóformán senkivel olyan állandó, mély barátságot, ami tartósnak bizonyulna, akkor tényleg nem nekem találták ki ezt a műfajt. Az utóbbi időben már nem is törekszem arra, hogy új ismeretségekre tegyek szert. Felszínes kapcsolatra pedig nincs szükségem.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Színészek Hernádi Judit

Bereczki Zoltán

Kiss Ramóna Sas József

Rékasi Károly

Pokorny Lia

Ábrahám Edit

Színészek

HERNÁDI JUDIT „Az élet mindig megbosszulja a gyávaságot”

„Általában harminc körül bátor igazán az ember. Sokan ennyi idősen néznek szembe a saját bátorságukkal. Mernek-e lépni, képesek-e feladni járt utakat a járatlanért. A legtöbben ilyenkor a leggyávábbak, holott az élet utólag ezt mindig megbosszulja…”

– Meglepődtem, hogy eljött. – Miért? – Mert hetekkel korábban egyeztettük ezt az interjút, azóta egyszer sem beszéltünk, nem módosítottunk időpontot, mégis itt van. Manapság ez rendkívül ritka. – Lehet, hogy ez azért van, mert egy kicsit idős vagyok. Ez volt a régi világ. Ha valakivel megbeszéltünk valamit, az általában úgy volt. – Az én praxisomban hasonló eset csak Korda Györggyel fordult elő korábban… – …Nála azért fiatalabb vagyok (nevet) Ez a mobiltelefonos korszak nagyon elkényeztetette az embereket. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindenki háromszor lecsekkol mindent, és ötpercenként odaszólunk a másiknak telefonon. Én nem csekkoltam semmit. Meg úgy voltam vele, hogy biztosan szól majd, ha nem akarja ezt az interjút… – Már hogyne akarnám! Képzelje, éjjel nem tudtam aludni, és legalább három-négy órát azzal töltöttem, hogy Hernádi Judittal készült interjúkat olvastam. – Nincs olyan sok. – Ne gondolja! Egészen régre, 25 évvel korábbra is visszamentem. – Te jóságos atyaúristen! És milyen kép alakult ki rólam ezekből? – Egy az átlagnál jóval bátrabb ember képe. Akivel minden bizonnyal rokon lelkek vagyunk. Mert én is imádom a halálugrásokat az életben. Álltam már fel vezetői beosztásból, hagytam már ott jól fizető munkahelyet azért, mert nem éreztem jól magam.. – Általában harminc körül bátor igazán az ember. Sokan ennyi idősen néznek szembe a saját lehetőségeikkel. Mernek-e lépni, képesek-e feladni a járt utakat a járatlanért. A legtöbben ilyenkor a leggyávábbak, holott az élet utólag ezt mindig megbosszulja.

„HA AKKOR NEM MONDOK FEL, MA MÁR NEM ÉLNÉK”

– Az ön esetében nagy országos visszhangot váltott ki, amikor tíz esztendei társulati tagság után felmondott a Vígszínházban, mert nem érezte jól magát. Akkor, a nyolcvanas évek második felében ez sokak szemében őrültségnek tűnt. Pláne úgy, hogy akkoriban lett állapotos a lányával. Féltették, hogy majd nem lesz munkája, kikerül a körforgásból, és a karrierje megreked. Ennyi év távlatából is jó döntésnek tartja az akkori lépést? – Ha akkor nem lépek, ma már nem élnék. Ez biztos. Ha minden úgy marad, meghaltam volna. HERNÁDI JUDIT

– Foglalkozik a múlttal? – Nem sokat. Inkább törvényszerűségekkel szoktam foglalkozni. De azt is csak úgy, ha szórakoztat. A „mi lett volna, ha” kezdetű dolgok nem érdekelnek, azon felesleges rágódni. Tudja, van értelmes és értelmetlen rágódás. Az értelmes rágódás az, amikor az ember megpróbál a múltjából a jelenére, vagy jövőjére vonatkozó törvényszerűségeket előbányászni. Például, hogy mik azok a visszatérő hibák, amiket rendre ugyanúgy elkövet. A visszatérő és ismétlődő eseményekkel érdemes foglalkozni, mert annak oka van. És az ok általában saját magunk vagyunk. – Sok dolog visszaköszön az életében? – Igen, de igyekszem ezeket megoldani. Nagy adománya a kornak, hogy egyre több olyan dologra lehet ráismerni, ami már volt egyszer, hiszen az ember sok mindent megélt. (nevet) – Ez a hihetetlen szabadságvágy nem keserítette meg az életét? – Nem. – Pedig azt gondolnám, hogy millió konfliktussal jár. – Csak az elején. Ma már nem. A kezdet borzasztó volt. Amíg az ember az öszszes olyan dobozból kitör, amiből ki szeretne törni, az valóban konfliktusokkal jár. Mi az, hogy valaki elmegy egy iskolából? Mi az, hogy nem jön vissza? Mi az, hogy férjhez megy? Mi az, hogy elválik? Mi az, hogy felmond a stabil munkahelyen? A döntés a lényeg. Ha az ember döntött, akkor már ne morfondírozzon. Tanulmányozni lehet, hogy mit miért és annak mi a következménye. De kell egy határvonal, s nem szabad túlgondolni semmit. Ha az ember eldöntött valamit, ahhoz tartsa is magát. – Azért valljuk be: dönteni a legnehezebb. – Valóban nehéz. De én szeretek. (mosolyog) – Tud is? – Azt hiszem. (nevet) Egyébként az imént említett felmondást utólag megbeszéltük az akkori színházigazgatómmal, Marton Lászlóval. Jóban is vagyunk, de akkoriban nem tudtam úgy felmenni az irodájába, hogy abból ne egy dühös beszélgetés legyen. Állandóan gyomorgörcsöm volt, olyan ideges voltam. Marton roppant mérges volt rám, amiért felmondtam. Úgy gondolta, ez egy baromság. Emlékszem egy mozdulatára. Felvett egy hamutartót, és azt mondta, hozzám vágja. Én is dühös voltam, és egyfolytában sírtam.

„A SZÜLŐNEK KELL ELVÁGNIA A KÖLDÖKZSINÓRT, KÜLÖNBEN SOSEM LESZ FELNŐTT A GYEREKBŐL”

– Miért sírt? – Mert fájt, hogy vége van. De akkor is eldöntöttem, és kész. A döntés maga egy katartikus pillanat, aminek örülni kell. Még akkor is, ha néha kellemetlen. Katarzis nélkül nem lehet élni – ezt mondja egy színész, és egy színésznek ezt el lehet hinni. A másik ilyen fontos tényező az elengedés. Tudni kell elengedni.

SZÍNÉSZEK

– Például a gyerekeinket? – Pontosan. Az emberek nagy része a gyerekeit sem engedi el. A köldökzsinórt nem a gyerek vágja el, azt a szülőnek kell megtenni. Akkor is, amikor megszületik, és a későbbiekben is. Azt várni, hogy a gyerek majd felnő, és nem fog tőlem függeni – ilyen nincs. A szülőnek kell fölhatalmazni a gyerekét arra, hogy a saját lábára álljon, hogy most már nem neki kell megfelelni. Ami először fáj. Nem mondom, hogy könnyű, és azt sem mondom, hogy mindenkinek sikerül, de hogy így van - az tuti. Én is nagy erővel próbálkozom, de még mindig nem sikerült... – Elköltöztetni viszont sikerült a lányát. – Az viszonylag egyszerűbb volt. – Akkor sírt? – Én nem. Zsófi viszont sírt. – Egy munkahelyi felmondást megsirat, a saját lánya költözését pedig nem? – Az én lányom hihetetlenül önálló volt már addig is, amíg velem lakott. Élte a kis életét, főzött magának, és baromira idegesítette, hogy én is ugyanabban a lakásban lakom. De nem akart elköltözni. Szerencsére voltak olyan munkáim, hogy meg tudtam neki teremteni egy önálló otthont. Hihetetlenül hálás vagyok, amiért így alakult az életem. Annak idején én is kaptam egy lakást a szüleimtől. Sose gondoltam volna, hogy egyszer saját lábra tudok állni anyagilag, és ugyanezt megadhatom majd a lányomnak. Zsófi mégsem örült neki. Úgy gondolta, hogy kitaszítottam a családi fészekből, és kicsit haragudni akart rám. De már túl van rajta és nagyon örül neki. Utólag meg is köszönte. Annak idején egyébként én is hasonló helyzetbe kerültem. Azzal a kivétellel, hogy én nem haragudtam senkire, csak halogattam a költözést. Amikor a szüleim megvették nekem a lakást, édesanyám hetekig kérdezgette, mikor megyek már át. Folyton azt válaszoltam, hogy majd holnap. Minden napra kitaláltam valami indokot, hogy ma miért nem. Aztán egyszer, amikor mentem haza, anyukám közölte, hogy átvitte a párnámat, a lepedőmet, az egész ágyneműmet, és a fogkefémet az új lakásomba. Akkor nem volt mit tennem, átmentem oda aludni. Nekem is anyu adta meg az utolsó lökést. Úgy látszik, a szülőnek kell elvágnia a köldökzsinórt, különben sosem lesz felnőtt a gyerekből. – A szülei nem szóltak bele az életébe? – Drámaian korán jött az első nagy katasztrófa, amikor az ország összes gimnáziumból kirúgtak magatartási problémák miatt. Akkoriban még létezett olyan, hogy minden iskolától eltilthattak. Most ugyan nincs ilyen rendelet, de hamarosan lesz… (nevet) Viccet félretéve: az egy sokk volt az egész családnak. Gyorsan férjhez is mentem 17 évesen.

„GYÁMHATÓSÁGI ENGEDÉLLYEL MENTEM FÉRJHEZ”

HERNÁDI JUDIT

– Dacból beleugrott egy házasságba? – Nem tudom… Csinálni akartam valamit, ami nem megszokott. Még gyámhatósági engedélyt is kérni kellett. – Abba sem szóltak bele a szülők? – Már nem. Volt egy pillanat, amikor feladták, és azt mondták, ez a gyerek ilyen. Majd lesz belőle valami. Ha csak nyolc általánosa lesz, akkor annyi. Ha így akar élni, éljen így, de akkor is a gyerekünk. Elfogadtak, és az apám mellém állt. Soha nem felejtem el: elmentünk nyaralni, és kérdezték, hogy milyen az iskolában az eredményem. Apu odafordult, és azt mondta, nem jár iskolába. Ezzel el is volt rendezve a dolog. Nyilván fájt neki, de azt mondta, ez van és kész. Nem gyötört, nem nézett rám csúnyán, Akkor is az ő lánya voltam. – Ez nagy áldás. – Óriási. És ezek után én egyszer sem maradtam ki, őszintén elmondtam nekik mindent, és elsimult minden korábbi konfliktus. – Melyiküktől örökölt több tulajdonságot? – Édesapámtól. Ő egy öntörvényű ember volt a családban. Nyolcvankilenc éves koráig élt. Januárban halt meg. Édesanyám más típus volt. Mérleg csillagjeggyel. Szegénykém gyötrődött is rendesen.

(ekkor elővesz a táskájából egy kis flakont, és felhajtja)

– Mit ivott? – Mittudomén. Megvettem valami méregtelenítő folyadékot. De ha már megvan, akkor végigiszom. Elnézést, de most jutott eszembe… – A gyötrődésnél tartottunk… – Én nem gyötrődtem, csak az édesanyám. Nem az a típus vagyok. A szeretteim távozásával természetesen más a helyzet. Mert az apám elvesztése például még feldolgozás alatt van. De ezen kívül minden más nem különösebben érdekel. Akár munka ér véget, akár kapcsolat, nem visel meg. Abban is van öröm, ha valami elmúlik. Mert jöhet helyette valami új. – Barátságok múltak már el? – Barátságok nem. Olyan emberi kapcsolatok múltak el, amelyek nem voltak barátságok. Nincs sok barátom, de akik valóban azok, régóta mellettem vannak. – Ápolja is ezeket a kapcsolatokat? – Nem. – Hogyhogy nem? – Nem és kész. Ez így jó. – És ezt is konfliktusmentesen oldja meg? – Miért lenne ebből konfliktus? Aki nem fogad el ilyennek, az nem barát. Eszményi Viktóriáék például soha nem vetették ezt a szememre. Épp holnap megyek hozzájuk két napra a Balatonra. De Peremartoni Krisztikének sem volt soha egy rossz szava. Amikor itthon van, percenként találkozom vele. Ha külföldön, akkor nem ülök a Skype előtt. És e-maileket sem írok.

SZÍNÉSZEK

– Pedig látom, nagyon modern telefonja van… – De nincs rajta beállítva a levelezés. Egy telefonon lehessen telefonálni, a többi nem érdekel. A számítógép ott van a szoba sarkában, azon írok levelet, ha kell.

„NEM AKAROM RÁERŐLTETNI A SAJÁT ÉRTÉKRENDEMET MÁSOKRA”

– Hogy áll a hazugságokkal? – Úgy, hogy nem hazudok. Nem szeretek hazudni. Persze, nem mondani valamit, az más, mint hazudni. – A televízióban – akár a Heti hetesben, akár a Csillag születikben – például sokszor „nem mondott” ki dolgokat? – Volt olyan. – Kire való tekintettel nem mondta? – A közízlésre való tekintettel. Előfordult már, hogy azért nem mondtam, amit gondoltam, mert nem akartam ráerőltetni a saját értékrendemet másokra. – Milyen most a közízlés? – Rongált. És nem ők tehetnek róla. Tizenhárom éve tévézek folyamatosan az RTL Klubban. Mindig azt szoktam mondani, hogy deréktől fölfelé vagyok benne, mert állandóan ülök egy asztal mögött. És a Pasik című sorozatot kivéve – amiről annak idején azt gondoltam, hogy kis tingli-tangli – nem adódott számomra színészi feladat. Ez nem bánt, csak nagyon jellemző a korra. De ez tényleg nem zavar, mert játszom eleget. – Mikor játszott utoljára? – Tegnap. Kétszer is, egymás után. Az utolsó hősszerelmest a Játékszínben. Ma este a Jutalomjátékban játszom. No nem a sajátomban… (nevet) – Néhány hónapja Szily Nórának adott interjút a Life.hu portálon. Akkor azt mondta a magánéletéről, hogy van egy lezáratlan ügy az életében. Idézem: „Vannak lezáratlan ügyek. De én már meg tudnám fogni a kezét. Csak azt hiszem, hogy nekem nem tudja megfogni a kezemet valaki. Pedig tudom, hogy szeretné, de nem tudja.” Azóta jó sok idő eltelt. Megfogta már? – Áááá. Dehogy fogta. – Férfiakkal is elvágja a köldökzsinórt, akiket valaha szeretett? Hasonlóan, ahogyan a lányával próbálja? – Velük azért egyszerűbb, mint a gyerekemmel. – Ők is vágták már el a köldökzsinórt? – Nem emlékszem ilyenre…

HERNÁDI JUDIT

Színészek

BERECZKI ZOLTÁN „Néha meg kell tenni fájó lépéseket…”

„Soha nem akartam idealizált, rózsaszín felhőket festeni magam fölé a médiában. A közönségnek igenis tudnia kell, hogy én is csak esendő ember vagyok. Időnként sajnos meg kell tenni bizonyos lépéseket még akkor is, ha adott pillanatban kegyetlennek, fájdalmasnak, és visszafordíthatatlannak tűnnek...”

Különös ajánlattal állt elő Zoli, amikor interjút kértem tőle. Azt mondta, csak akkor hajlandó velem beszélgetni, ha előtte megnézem a „Jövőre, veled, itt” című musical kamaraváltozatát az Operett Raktárszínházában, és majd előadás után beülünk valahová beszélgetni. Két személyre azonban már nem tudott aznapra jegyet adni, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy ott üljek a nézőtéren. Egyedül.

Az olvasók közül járt már valaki egyedül színházban? Ha igen, akkor bizonyára egyetértenek velem, hogy nem egy felemelő érzés. Legalábbis így elsőre, belegondolva. Ezért is ódzkodtam nagyon, aztán mégis átalakult az érzés. Utólag azt mondom, igenis varázsa volt annak, hogy beültem egyedül az előadásra. A darab szórakoztatott, a színészek játéka pedig megfogott. Láttam, ahogyan a szereplők aznap este meghaltak a színpadon. Zoli ráadásul hat különböző karakter bőrébe bújt a csaknem három órás produkcióban. Fél órával az előadás befejezése után pedig már a Mozsár utcán bandukolunk egy éjjel még nyitva tartó étteremig… – Furcsa volt, hogy nem vártak rajongó lányok az utcán. – Pedig tegnap itt voltak. Szerintem ma csak azért nem jöttek, mert már tudják, hogy ennél a darabnál elég későn jövök ki . Alaposan le kell mosnom a sminket, hajat is mosok, aztán átöltözöm, mindez pedig sok idő. – Mit tapasztaltam volna, ha mégis itt vannak? – Semmi különöset. Autogramkérést, közös fényképezkedést. Esetleg ajándékozást, mert mindig meglepnek valamivel. – Biztos, hogy jó ötlet volt ez az éjjeli időpont az interjúhoz? Egy fáradt Bereczki Zolit fognak megismerni az olvasók. – Nem a fáradtságot látod rajtam. Inkább zavarban vagyok egy kicsit, hiszen az elmúlt három órában alaposan kitárulkoztam előtted a színpadon. – George bőrében? – Én az a fajta színész vagyok, aki a színpadon önmagából mutat meg valamit. Lehet, hogy ott George-nak hívnak, de akárkit is alakítok, mindig úgy gondolkodom a szerepről, hogy Bereczki Zoltánként mit tennék az adott szituációban. Ezért tudok adott ponton sírni, vagy nevetni a színpadon. Ma este például már sírni is láthattál. Amikor a darabban Helen meghalt, ott igaziból sírtam. Talán ezért is ez a fajta zavartság most. – Minden este sírsz? – Sajnos nem mindig sikerül. Olyankor szégyellem is magam.

BERECZKI ZOLTÁN

– Ma este egyebek közt meztelenül is láthattalak. – És tetszettem? – Janza Kata jobban tetszett volna, de legnagyobb sajnálatomra ő nem vetett le annyi ruhadarabot, mint te. Soha nem okozott gondot a színpadi meztelenség? – Hajjaj, dehogynem! Amit ebben a darabban csinálunk, az még belefér, és ezt már megszoktam. Itt ugyanis a habfürdős jelenetnél egy pillanat alatt zajlik minden; kilépek a kádból, magamra terítem a törülközőt, s csak annyit láthattál, hogy nincs rajtam ruha. Mást nem. Teljes pucérságot soha nem vállalnék. Ami egyes színházakban megy, az nekem már sok. Semmilyen rendezői indok nem tudna meggyőzni arról, hogy a totális meztelenség előrevisz egy darabot. – Háromnegyed órával vagyunk túl az előadáson. Ilyenkor még mindig túlteng benned az adrenalin? – Persze. Előadás után még rendszeresen pörgök két-három órát. Ezért is javasoltam, hogy most beszélgessünk. Ha nem találkoztunk volna, már otthon lennék, és tévéznék. Vagy meditálnék. Ha fáradt vagyok, ez a legjobb. Így tudok aludni. Tegnap például hajnal háromig nyomkodtam a távirányítót, és néztem ki a fejemből. Pedig tegnap is ezt a darabot játszottuk.

„SOKÁIG ELÉRHETETLEN ÁLOMNAK TŰNT, HOGY VALAHA FÉRFIIDEÁL LEGYEK”

– Amikor jöttem a színházba, eszembe jutott az autóban, hogy évekkel ezelőtt odajöttél hozzám, kezedben egy magazinnal, és elképedve mutattad, hogy az év legsármosabb színészének választottak. – Emlékszem. Nem is értettem a dolgot. – Miért? – Annyira hihetetlen és abszurd volt. Számomra nagyon hosszú ideig elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valaha férfiideál legyek. – A hajszíned miatt? – Például. A vörös hajam miatt évekig csúfoltak az iskolában. Én voltam Szmörre a Nils Holgersson című meséből. Emiatt gátlásossá és zárkózottá váltam. A gyerekek kegyetlenek. Van bennük egyfajta reflexszerű kiközösítés, talán az ismeretlentől való félelem miatt. Köztük sokkal jobban kimutatható az idegenkedés, a kirekesztés, aminek sokáig szenvedő alanya voltam. Ami most az ismertetőjelem – a vörös haj –, az sokáig a bélyegem volt. És ez hiába fordul meg az évek során, az emberbe beleivódik a reflex. És hitetlenkedik, amikor ilyet ír az újság. – Mikor fogadtad el magad igazán? – Nem biztos, hogy elfogadtam magam valaha is. Inkább úgy mondanám, hogy használom a gyerekkori tapasztalatokat. Hiszek abban, hogy semmi nincs véletlenül. Az, hogy már „ránézésre” különcként jöttem a világra, azért

SZÍNÉSZEK

lehet, mert ezt az utat szánták nekem odafönt. Vagy én választottam magamnak ezt az utat ahhoz, hogy tapasztaljak. – Kamaszként mertél egyáltalán a lányoknál próbálkozni? – Viccelsz? Nagyon zárkózott és félénk fiú voltam. Az első iskolai szerelmem valószínűleg nem is tudja, mennyire szerelmes voltam belé. Talán csak sejti. – Hátha olvassa ezt az interjút. – Hátha. Üdvözlöm őt. (nevet) Egyébként a mai napig nem tudok mit kezdeni ezzel a témával. Azt sem veszem észre, ha valaki megnéz az utcán. Dóri mondja mindig, mennyire megkülönböztethető, ha valaki csak azért néz meg, mert felismert a tévéből, vagy férfiként mér végig.

„SÍRÓS, ZOKOGÓS ELVÁLÁS VOLT…”

– Témánál vagyunk. Az elmúlt időszakban több cikk is megjelent rólatok, és nem csak a színházváltásról, hanem a házasságotokól is. – Hagyd már azt a sok baromságot! – Nem is a hírek érdekelnek, hiszen azokra már reagáltatok. Ugyanakkor minden egyes interjúban elmondtad, mennyire hűséges vagy Szinetár Dórához. Tényleg nem csajozol? – Dehogynem, természetesen megnézem a csajokat az utcán. – Ennyi? Nem mész tovább? – Miért mennék? Rohadt szerencsés vagyok. Dórival volt egy szakasza a kapcsolatunknak – a Rómeó és Júlia premierje után egy hónappal –, amikor rövid időre elengedtük egymást. Voltak bennem megválaszolatlan kérdések és azt gondoltam, hogy az egyedüllét, vagy egy másik nő adhatja meg a válaszokat. Akkor ezt kipróbáltam. Igaz, abban az időszakban még nem voltunk házasok. A sztori végét te is ismered: se egyedül, se mással...! – Mi történt pontosan? – Szinte gyerek voltam, amikor az édesanyámtól Dórihoz költöztem. Vagyis előtte soha nem éltem még egyedül, hiszen nem volt egzisztenciám. Akartam Dórit, ezért jegyeztem el, de közben az önálló élet gondolata is folyamatosan ott motoszkált a fejemben. Akkoriban már pszichoterapeutához is jártam, és el mertem neki mondani a dilemmámat. Látod, pontosan ebből látszik, hogy valaki ért-e a dolgához, vagy sem. Mert nem azt mondta, hogy lépjem meg, hanem feltette a kezét. Azt mondta, ezt saját magamnak kell eldöntenem, ő nem oldhatja meg helyettem. Azt is mondta, akárhogy döntök, az jó. És a költözés mellett döntöttem. Őszintén mondom, nem a szakításról szólt ez az egész, hanem arról, hogy megtapasztaljam, milyen önállóan élni. Kellett egy lakás, ahol életemben először egyedül lehettem, és egyedül moshattam ki az alsónadrágjaimat. – Hová költöztél? – A Hűvösvölgyi úton találtam egy vizes, dohos, nem túl jó lakást. De a főbérlő jól bánt velem, nagyon kedvezően adta. Ott rendeztem be a kis házi stúdiómat

BERECZKI ZOLTÁN

is, ott készült a Rómeó és Júliának az énekfelvétele. Jöttek hozzám énekelni a színészek. – Milyen volt az elválás? – Pontosan olyan, amilyennek gondolod. Sírós, zokogós. Még az utolsó napon is vacilláltam, amikor már minden össze volt pakolva. Annak ellenére, hogy én akartam mindezt, mégis rettegtem. Az utolsó nap mégis úgy éreztem, hogy nem akarok menni. Ha akkor Dóri azt mondja, hogy ne menjek, tuti ott maradok. – De nem mondta… – Nem, mivel rendkívül intelligens, okos lány. Pontosan tudta, hogy ha visszatart, akkor két hónap múlva ugyanott tartunk majd, mint akkor. Ezt igenis meg kellett lépnünk. Valahol mégis mindketten tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk, és egyszer közösek lesznek az útjaink. Amikor elköltöztem, a mentorom, az én földi angyalom így fogalmazta meg: attól, hogy ugyanarra a csúcsra mászunk fel, nem feltétlenül kell ugyanazon az ösvényen felérni. És hál istennek később valóban igaza lett. – Marci, a nevelt fiad hogy élte meg a költözést? – Ő is olyan intelligens, amilyen az édesanyja. Leültettem, és azt mondtam neki, tudod, hogy nagyon szeretlek. Tudod, hogy semmi olyan dolgot nem tettél, amivel megbántottál volna. Ennek ellenére most el kell mennem, mert olyan dolog történt velem, ami egy kocsival szokott, amikor elromlik. Azt a kocsit szervizbe kell vinni, hogy megjavítsák. Ha megjavították, majd megint lehet menni vele. És lehet, hogy egy ideig majd szervizben leszek, de majd újra jövök.

„ÉN IS CSAK ESENDŐ EMBER VAGYOK”

– Ha jól számolom, mindez akkor történt, amikor Dórival A sors bolondjait játszottátok a Vidám Színpadon. – …Amelyben különös sorsot alakítottunk ketten. Ez a darab arról szól, hogy a Pikali Gerda és Magyar Attila által játszott karakterek házasodni készülnek, és a barátaik, egy másik pár folyamatosan próbálja őket lebeszélni. A végén pedig ők is összeházasodnak. A darab végén volt egy jelenet, amelyben azon veszekedtünk, hogy miért nem tudunk egymással mit kezdeni. Hogy én nem értelek meg téged, és te sem értesz meg engem. És ugyan ez vígjáték volt, de az valami elképesztő nehézséget jelentett minden este, hiszen… (hosszú csönd) – Mi a baj? – Nagyon nehéz erről beszélni, mert közben nekem volt egy rövid történetem mással is. – Megbántad? – Dehogy! Nem bántam meg semmit! Nézd, soha nem akartam idealizált, rózsaszín felhőket festeni magam fölé a médiában. Úgy gondolom, a közönség-

SZÍNÉSZEK

nek igenis tudnia kell, hogy én is csak esendő ember vagyok. Akkor kimondom, bár nehéz: volt más is akkor az életemben. Azt gondolom, az azóta eltelt idő teljes mértékben minket igazolt. Született egy gyönyörű kislányunk, van egy csoda értelmes, jó fej fiunk, együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét. Ennél nagyobb boldogság nincs! Ez az egész akkori történet arról szól, hogy az embernek időnként bizony meg kell tenni lépéseket még akkor is, ha adott pillanatban kegyetlennek, fájdalmasnak, és visszafordíthatatlannak tűnnek. – Ki viselte rosszabbul? Te, vagy Dóri? – Dóri, hiszen nem ő ment el. Szikora írta az egyik dalában, hogy „aki marad, annak fáj jobban”. – A rövid próbálkozásodról mit kell tudni? – Csak a végét. Egyedül feküdtem a jó kis legénylakásomban, betegen – kaptam egy iszonyatos gyomorrontást, azt hittem itt a vég! Dóri jött értem, mert ő érezte meg, hogy baj van. Elvitt magához, meggyógyított. És akkor már tudtam, soha többé nem akarok nélküle élni. Az előbb megkérdezted, bánom-e utólag. Fenét! Tudod milyen felszabadító érzés erre utólag visszagondolni? Hiszen igenis, ki mertük próbálni egymás nélkül. És ha legközelebb, a gondolat szikrája is felmerül, már tudjuk, hogy nincs értelme, mert egymás nélkül nem olyan jó, mint együtt. – Marci a feleséged első házasságából született. Mióta szólít apának? – Az esküvőnk óta. De már jóval korábban, az egyik karácsonyon megkérdezte, hogy a ’Zolizás’ helyett apázhat-e. Akkor nagyon ostobán feleltem neki, hogy maradjon inkább a Zolinál, elvégre van egy édesapja is. Rég beláttam, hogy rosszul gondolkodtam akkor, mert egy gyereknek nem szabad ilyet mondani. Mentségemre, csupán azért utasítottam vissza Marci ajánlatát, mert úgy éreztem, ha elfogadom, tisztességtelen leszek a vér szerinti édesapjával. Később, amikor az esküvőnkön Marci újra szóba hozta, hogy apának szeretne hívni, már boldogan beleegyeztem.

„MARCI AKKOR IS A FIAM, HA NEM AZ ÉN NEVEMET VISELI”

Marci két és fél éves volt, amikor Dórival összekerültünk. A pelenkás korszak legvégét még elcsíptem. Marci akkoriban még nem beszélt tisztán, ám nekem valahogy ráállt a fülem a ’nyelvjárására’, s két hét múltán már én fordítottam az édesanyjának, hogy mit mond, mit is akar a gyerek. 16 éve veszek részt Marci nevelésében, s büszkén mondom: nekem ő az első gyerekem! A kislányunk születése ezen semmit sem változtatott, sőt. A kicsivel való törődés még közelebb hozott minket Marcival. Soha nem is akarok rá másképpen gondolni, mint a fiamra, még akkor sem, ha nem az én nevemet viseli. Marci velem gyakorolta először az ’r’ hangot, s én tanítottam meg állva pisilni is. Ami egy kis-, illetve nagyfiú életében fontos, mind együtt éltük, éljük meg. Nyilván mást jelent, hogy a kislányom világra jöttekor bent voltam a szülő-

BERECZKI ZOLTÁN

szobán, és a pelenkázást is Zorkával tanultam meg. Ugyanakkor az első három évet, amit nem tölthettem Marcival, a kislányommal tanultam végig. Ezáltal pedig még közelebb kerültem a fogadott fiamhoz is. Amikor Marci csillagászatot tanult az iskolában, ugyanolyan élvezetet jelentett közösen felfedezni vele az égboltot, mint a kislányommal zsírkrétával rajzolni a falra. Imádok a gyerekeimmel lenni! Amíg hármasban éltünk, mindig úgy éreztem, hogy Dóri a legfelelősségteljesebb a családban, én meg valahol közte és Marci között vagyok. Picit az apja meg a barátja is voltam Marcinak. Belementem vele a leginfantilisebb játékba is. De akkoriban még mintha nem igazán éreztem volna át azt a féltést, amelylyel Dóri viseltetett a fia iránt. Amióta azonban megszületett Zorka lányunk, én is ugyanúgy féltem mindkét gyereket. – Igaz, hogy volt egy egyezségetek Dórival a kapcsolatotok kezdetén a közös gyereket illetően? – Igaz. Rögtön tisztáztuk, csak akkor vállalhatunk gyereket, ha már egyedül is el tudok tartani egy családot. Amikor összejöttünk, Dóri már ismert színésznő volt, én pedig csak egy főiskolai hallgató, akiről még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy színész lesz-e egyáltalán. Aztán beértek a dolgok. Egyébként is rengeteget változtam, amióta Dórival együtt vagyunk. Sokat tanultam a feleségemtől. Megtanított például, hogyan kell élni egy kapcsolatban, s hogy kell kimutatni az érzelmeinket. Persze azt is tőle lestem el, hogyan kell érvelni, vitatkozni. Azelőtt? Rendre magamba zárkóztam, miközben csak gyűltek, halmozódtak a problémák, konfliktusok, amelyek később időzített bombaként mindig felrobbantak. Ma már bátran vállalom a konfliktusokat.

„LEGSZÍVESEBBEN KI SEM MOZDULTAM VOLNA A LAKÁSBÓL”

– Unod már a pszichoterapeutás témát? – Nem. Nyugodtan kérdezhetsz róla. – Arról is, ami előidézte, hogy szakemberhez fordulj? – Azok nem olyan jó emlékek, de elmesélem, mi történt. Kialakult egy borzasztó paradox helyzet az életemben. Önértékelési problémáim voltak, miközben számos sikerdarab főszerepét játszottam. Vagyis nem hittem el magamról, hogy jó az, amit csinálok. Hogy én egy értékes valaki vagyok… Nem voltam boldog, pedig „A Pók asszony csókja” című darabban nyújtott alakításomért például olyan pozitív kritikát kaptam, amiről minden színész csak álmodik. Van egy mondat, ami máig bennem él ebből a kritikából: „Világos vonallal rajzolom körbe magam, annyira elválok az előadástól, és én viszem a vállamon az egészet”. S miközben ilyen minősítést kaptam a hivatalos ítészektől, nem értettem, miért nem világra szóló a siker, és miért nem üldöznek a tévék, a rádiók, az újságok. Ott volt a szólólemezem, amelyet 2000-ben adtam ki. Sajnos megbukott, pedig világéletemben énekesnek készültem. A színház csak kirándulásnak indult, de magával sodort. Hagytam, hadd menjen az, ami működik.

SZÍNÉSZEK

– Más is észrevette, hogy nincs minden rendben veled? – Igen, az ismerőseim is látták. A családom állandóan panaszkodott, hogy nem hívom vissza őket, pedig folyton kerestek. Szörnyű lehetett nekik is. Bezárkóztam, és ha tehettem volna, ki sem mozdulok a négy fal közül. Mert amikor kiléptem a lakásból, minden szürke volt és sivár. Ebből az állapotból természetesen nem lehet egyedül kikerülni, de mindenkinek magának kell ráébrednie, hogy ki kell, és ki is lehet mászni ebből a sötét veremből. Az ember önkéntelenül is kinyújtja a kezét, és kapaszkodna minden szalmaszálba. Én is elkezdtem keresni a fogódzókat. Akkor találtam rá a lelki vezetőre, akihez rendszeresen járok a mai napig. – Miért, még mindig baj van? – Természetesen már nem. De szeretek hozzá járni. Megnyugtat, feltölt, sokat segít. Jó, hogy van egy külső szemlélő, akinek mindent elmondhatok gátlások és tabuk nélkül. Beszélgetsz valakivel, aki százszor bölcsebb nálad, és tárgyilagosan tudja kezelni azokat a dolgokat, amiket mesélsz. Te pedig csak mondod a magadét, ömlik belőled a szó. Érzelmi logikával beszélsz, csapongsz, be sem fejezed a sztorikat, ő pedig ennek ellenére mindig kihallja, amit te közölni akarsz. – Ez a gyakorlatban úgy néz ki, ahogyan a filmeken látjuk? Fekszel a díványon, mondod a magadét, az orvosod pedig egy fotelben ülve hallgat? Ne nevess a kérdésen, hiszen még nem voltam pszichoterapeutánál! – Nem azon mosolyogtam, amit kérdeztél, hanem az orvos jelzőn. Az egész ugyanis úgy néz ki, hogy ülünk egy hangulatos, pici szobában két fotelben, és teázunk. Az én szellemi vezetőm egyébként egy hölgy, Kalán néni jellegű hanggal. Bár van orvosi végzettsége, mégsem orvosként tekintek rá, hanem mentorként. A találkozásaink olyanok, mint egy lelki edzés. Az emberek ugyanis konditermekben edzik a testüket, énektanárnál fejlesztik a hangjukat, csak a lelküket felejtik el „karbantartani”. Ő ebben segít. Egyfajta serpa ő nekem a hegyre vezető úton. Egy földi angyal. – Ő segített túlélni azt a bizonyos rossz korszakodat? – Lényegében igen, de ő is csak akkor volt erre képes, amikor már magam is készen álltam arra, hogy valóban kimásszak a gödörből. Egyébként már nagyon régen nem kellene járnom hozzá, mégis megyek. És fogok is. Mert ez egy olyan fontos kötelék, ami nagyon hiányozna. Amikor először találkoztunk, rögtön azt éreztem, hogy én ezt az embert valahonnan ismerem. És neki is ez volt az érzése. Minden pszichoanalitikus úgy kezdi az első foglalkozást, hogy megkérdezi, miért vagy ott, mi a célod. Én akkor azt mondtam, hogy szeretnék fütyörészve sétálni az utcán. Szeretnék olyan állapotba kerülni, hogy jókedvűen, nyugodtan, magabiztosan tudjak közlekedni. Most már jó néhány éve elértem ezt az állapotot. Fontos megemlítenem, hogy abban a korszakban a szeretteim sem hagytak magamra. Ma is úgy érzem, hogy a munkában elszenvedett kudarcok esetén nélkülözhetetlen a család, hogy tudd: bármi történt is, nem vagy értéktelen! A feleségemmel, Dórival egy éve voltunk akkor együtt, és ő tartotta bennem a lelket türelemmel, szeretettel. Az, hogy a rossz időszakomban is kitartott mellettem, egyik oka annak, hogy ilyen erős a kapcsolatunk.

BERECZKI ZOLTÁN

Színészek

KISS RAMÓNA „Senki nem kerülheti el a sorsát” „Hiszek a sorsban. Bizonyos dolgok igenis meg vannak írva, és nem kerülheted el, hogy bekövetkezzenek. Ami nem történt meg most, lehet, hogy megtörténik két hét múlva. De több lehetőséged van, hogy melyik utat válaszd, amíg eljutsz addig. A lényeg, hogy te válassz…”

– Azt mondtad egyszer kutyasétáltatás közben, hogy nagyon pozitívan állsz az élethez és mindenben meglátod a jót. Pedig csak azt kérdeztem, hogy vagy… – Most azt a periódusomat élem, amikor tényleg mindenben meglátom a jót. Ha történik is valami rossz, mindig a jó oldalát nézem. – Nekem úgy rémlik, korábban is ilyen voltál... – Igazad van, tényleg alapból ilyen a természetem, de nyilván nekem is vannak rosszabb napjaim, amikor borúsabban látok dolgokat. – Milyen az a Kiss Ramóna, aki borúsabban lát dolgokat? – Idegesebb. Mert mondjuk, elindulok valahová, és félúton eszembe jut, hogy otthon hagytam valamit. Vagy mire odaérek az üzletbe, bezár. Vagy kizárom magam a lakásból. Ezek az apróbb bosszúságok időnként nagyon ki tudnak akasztani. Ám amikor azt érzem, hogy ebből elég, akkor fogom magam, és hazamegyek anyuékhoz. Ott mindig tudok pihenni. Ráadásul a legutóbbi hétvége fantasztikusan sikerült. Idejét sem tudom, mikor volt ilyen utoljára. Otthon voltam a szüleimnél Sólyban, Veszprém mellett, és egész hétvégén nem csináltam semmit. Csak filmeket néztünk a húgommal, kutyát sétáltattunk, jókat ettünk. Végre nem kellett rohannom sehová, és ez a semmittevés feltöltött. – Milyen filmeket néztetek? – Viszonylag régieket. Egy barátunktól kölcsön kaptuk az Éjjel a parton című filmet, Richard Gere-rel és Diane Lane-nel a főszerepben. Természetesen végigbőgtem az egészet. A másik pedig valami vígjáték volt, de az annyira felejthető produkció volt, hogy már a címére sem emlékszem. – Pesten nem tudsz pihenni? – Nem nagyon. Furcsa ez, mert amikor a fővárosban vagyok, folyton olyan érzésem van, hogy egyfolytában csinálnom kell valamit, különben lemaradok valamiről. A szüleimnél viszont újra kislány vagyok, ahol engem kényeztetnek. Pesten önálló, felnőtt nőként kell viselkednem.

„NÉHA NEM ÉRTEM, EGY KÉTGYEREKES CSALÁDANYA HOGYAN KÉPES IRÁNYÍTANI EGY HÁZTARTÁST”

– És milyen önálló felnőtt nőnek lenni? – Sokkal másabb, mint amilyennek tinédzser koromban terveztem. Akkoriban bámulattal néztem azokat a filmeket, amelyekben a most velem egykorú lányok szerepeltek. Élték az életüket, akár szingliként, akár párkapcsolatban, de mégis olyan meseszerű volt az egész. Dolgozni jártak, jól néztek ki, vásároltak, folyton barátnőztek, vagy pasiztak, és mindig mindenre volt idejük.

KISS RAMÓNA

Ezek alapján magam is azt hittem, hogy a felnőtt élet ilyen lesz. Aztán rájöttem, hogy ez csak a filmekben létezik. Néha nem is értem, egy kétgyerekes családanya hogyan képes irányítani egy háztartást. Én ugyanis folyton harcban állok az idővel. Ritkán tudok lelkiismeret-furdalás nélkül lefeküdni, hogy valóban elvégeztem minden házimunkát. Pedig tudom, hogy mindenki így él, de nem könnyű. Dolgozni, kitakarítani, bevásárolni, főzni, elmosogatni, stb. Valami mindig kimarad. – Nincs bejárónőd? – Nincs. A házimunka nagy részét magam végzem el. – A felnőtt életednél maradva: mi a legjobb, illetve mi a legkevésbé jó benne? – A legkevésbé jó, hogy felnőttként már felelős vagy a tetteidért. Tiniként ugye nagyon várod, hogy eljöjjön az az idő, amikor azt csinálhatsz, amit akarsz. És amikor ez elérkezik, rájössz, hogy attól fogva felelős vagy mindenért. A munkádért, a munkatársaidért, a háztartásodért, a csekkek befizetéséért, és még hosszan sorolhatnám. Amíg gyerek vagy, nincsenek ilyen gondjaid, mert ott vannak melletted a szüleid, akik mindezt megcsinálják helyetted. A felnőttségben talán ez hiányzik leginkább. Ugyanakkor jó oldala is van: bármilyen vágyamat, álmomat meg tudom valósítani, és nem kell hozzá feltétlenül szülői engedély. – Mindig teljesülnek a vágyaid? – Általában igen, mert mindig olyan célokat tűzök ki magam elé, amiket meg is tudok valósítani. Szerintem egyébként sincs lehetetlen, csak tenni kell érte. Hiszek a sorsban. Bizonyos dolgok igenis meg vannak írva, és nem kerülheted el, hogy bekövetkezzenek. Ami nem történt meg most, lehet, hogy megtörténik két hét múlva. De több lehetőséged van, hogy melyik utat válaszd, amíg eljutsz addig… A lényeg, hogy te válaszd ki, hogy merre menj. Ugye milyen szépen hangzott? – Nagyon. – Tényleg így is gondolom! A lehetőségek adottak. – Erre azonban mondhatják, hogy persze, könnyű neked, hiszen boldog, szerető családból jöttél. Együtt vannak a szüleid, mindenben melletted állnak, biztos munkád van, megbízható barátok vesznek körül. – És ezért szégyellnem kellene magam? Úgy gondolom, hogy mindenki a saját életéért felelős. A boldogság, a harmónia leginkább rajtunk múlik. Persze, szerencsés is vagyok. Nem is kicsit. Hiszen valóban olyan boldog gyerekkort biztosítottak számomra a szüleim, ami nagyban meghatározta, hogy később mindig pozitívan lássam a világot. Ezért rettentően hálás is vagyok nekik! Ők olyan példát mutattak nekem, amit életem végéig követni fogok. Hiszen becsületes emberek, szeretnek dolgozni, és már több mint 25 éve házasok. De akinek nem adatik meg ilyen szülői háttér, azok is fantasztikus életet élhetnek, csak nekik esetleg valamivel nehezebb. – Ez az oka, hogy akárhányszor találkoztunk eddig, akár a privát életben,

SZÍNÉSZEK

akár a különböző munkák során, soha nem hallottalak panaszkodni? – Azt hiszem igen, bár nekem is vannak problémáim. De már gyerekkoromban is azt láttam, felnőttként meg aztán még többször, hogy nem érdemes belesüppedni a rossz dolgokba. Igenis, a legkilátástalanabb helyzetből is tovább lehet, sőt tovább is kell lépni. És most nyilván nem halálesetekről, vagy megváltoztathatatlan dolgokról beszélek, hanem a mindennapi élet problémáiról. Lehet, hogy a mai világban nem szabadna örülnöm, hanem jobban hangzana, ha a rossz gazdasági helyzetben én is siránkoznék, ennek ellenére bátran vállalom, hogy szenzációsan boldog vagyok! Miért is lennék szomorú? Hiszen olyan munkám van, amit imádok, az elfoglaltságaim mellett mindig jut időm a családomra, és a barátaimra is. S ha már itt tartunk, az is nagy szó, hogy egyáltalán vannak barátaim.

„FEJLETT AZ IGAZSÁGÉRZETEM ÉS AKARATOS IS VAGYOK"

– Te milyen barát vagy? – Jó. Tényleg. És megbízható. Az más kérdés, hogy „fejlett az igazságérzetem” és akaratos is vagyok. De ezeket a tulajdonságaimat már elfogadták a többiek. Kinizsi Ottó szokta mondani, hogy amikor szeretne egy jót vitatkozni, akkor felhív engem. Persze nem kell vérre menő vitákra gondolni, mert a mindennapi életből kiragadott apróságon vitázunk, amelyet mindketten nagyon élvezünk. Valóban úgy gondolom, hogy jó barát vagyok, mert lehet rám számítani. Eltekintve a hibáimtól. Például a szétszórtságomtól. – Arra gondolsz, hogy soha, senkit nem hívsz vissza időben? Engem például valahogy sohasem sikerül két napnál előbb, és üzenetekre sem reagálsz, akármennyire is fontos. – Látod, a barátaim emiatt soha nem tesznek nekem szemrehányást! Ők elfogadnak ilyennek. Tudják, hogy két nap múlva úgyis visszahívom őket. Igen, sajnos elfelejtek dolgokat. De ez is hozzám tartozik. – Miért nem próbálsz változtatni rajta? – Már megtettem, és jó úton haladok. Mostanában mindent tételesen beleírok a telefonomba, így óránként kapok egy figyelmeztetést arról, mi az aktuális dolgom. Nyilván szó sincs arról, hogy 26 évesen szenilis lennék, csak annyira pörög az életem, és annyira előre gondolkodom. – Boldog vagy? – Abszolút! Minden nap kapok valamilyen apró ajándékot az élettől. Számtalan-

szor előfordult már, hogy nem volt túl nagy kedvem elindulni otthonról. Aztán a stúdióba menet átdudáltak a piros lámpánál, integettek a gyerekek, és egyből jobb kedvem lett. Egy hivatalos kimutatás szerint Magyarországon minden ötödik ember nézi a Barátok közt-öt. És amikor odajönnek, tudom, hogy azok az emberek minden nap ott ülnek a tévé előtt. Adományként tekintek az elmúlt tíz évre, amit a sorozatban tölthettem. Olyan élményekkel gazdagodtam, amely csak keveseknek adatik meg. Ezt a tíz esztendőt bárkinek jó szívvel odaadnám ajándékba.

KISS RAMÓNA

Színészek

SAS JÓZSEF „Józsi, ezt beszoptad, mint lósegg a hőmérőt” „Olyan nincs, hogy valaki egyszerre tud száz százalékon teljesíteni a hivatásában, és még otthon, a gyerekek nevelésében is a maximumot nyújtja. Persze amit tudtam, megadtam nekik. Sajnos önmagamból adtam a legkevesebbet, és ez fáj. Sok esetben több energiát fordítottam egy kezdő színészre, mint a saját gyerekeimre.”

Ugye megengedi a Tisztelt Olvasó, hogy egy kicsit személyeskedjek? Sas Józseffel ugyanis nem tudok elfogulatlan lenni. Amíg élek, hálával tartozom neki, hiszen vele készítettem életem első interjúját 12 évesen, Salgótarjánban, a megyei napilap diákrovatának újdonsült munkatársaként. Vagyis ő volt az első ismert ember, akivel szemtől szemben beszélgethettem. Mindennek ugyan már húsz esztendeje, de máig tisztán emlékszem: olyan közvetlenül fogadott, mintha ezer éve ismerne, s rendkívül segítőkész volt. A cikk napokon belül megjelent, engem pedig az iskolában királyként ünnepeltek. Óriási szó volt, hogy a „nagy” megyei napilapban ott volt a nevem egy „sztárinterjú” alatt. A gyerekek egymás között erről beszéltek a folyosón.

Ahogy Sas budai otthona felé tartok, beugranak a régi emlékek. Miközben az autóval a kanyarokat veszem, eszembe jut a néhány évvel korábbi telefonbeszélgetés is, amikor felhívtam, s arra kértem, nyilatkozzon az ellene folyó hadjáratról, az egész adóügyes históriáról. Akkor azt mondta, időt kér, és különben sincs abban a lelkiállapotban, hogy beszéljen. Ám megígérte, hogy amint megnyugszik, ő maga jelentkezik. Akkor borítékolni mertem volna, hogy úgyse lesz ebből semmi. Aztán mégis lett. Egy napon felhívott, és azt mondta, megnyugodott. Most már beszélgethetünk. Sőt, ha ráérek, akár azonnal indulhatok. Majd hozzátette: ha kisgyerekként nem megyek oda hozzá kisdobos-nyakkendőben interjút készíteni, biztosan nem engem hívott volna.

– Jobban néz ki, mint valaha! – Miért, mire számítottál? – Egy morcos idős úrra, aki már kora reggel felidegesíti magát a tévé előtt. – Ne szemtelenkedj velem te gyerek! 73 éves fiatalember vagyok! És nem idegesítem én már magam semmin! Nem hallottál egy óriási robbanást néhány éve, amikor kiléptem a Mikroszkóp igazgatói irodájából? Akkor zuhant le a vállamról a felelősség. Azóta kipihentebb vagyok, mint korábban bármikor. Nyilván te is ezt látod – Akkor most ráteszek a jókedvére még egy lapáttal. Egy ismerősöm mutatott egy kalózoldalt az interneten, ahol tengernyi filmet és lemezt le lehet tölteni. Van ott egy úgynevezett „letöltési toplista”, amelyben az ön régi lemeze, a Zsarukabaré áll a második helyen. Ez több ezer letöltést jelent. De a legérdekesebb, hogy ezt az oldalt fiatalok használják. – Ennek külön örülök, jólesik. A YouTube-on is láttam a régi számaimat, a Pesti közös piacot, meg a Disszidens kakas dalát. Azt hiszem, ez nem véletlen, hiszen életem során rengeteget dolgoztam.

SAS JÓZSEF

– Ahogy jöttünk fel a dolgozószobájába, egészen pontosan 13 arany-, 5 platina- és 2 gyémántlemezt számoltam össze a falon. – És ez azért is nagy szó, mert annak idején százezer eladott példány után járt az aranylemez. A statisztikák szerint eddig összesen másfélmillió lemezt adtak el az enyéimből, ha nem többet. Az első könyvemből – a „Józsi, hol vagy?” címűből – pedig több mint 110 ezret. – Gondolom, ezek sokat hoztak a konyhára... – Ne hidd! Annak idején az összes eladott lemezemért nem kaptam többet háromszázezer forintnál. Aztán, amikor Lagzi Lajcsi öccse adta ki a lemezeimet, már láttam némi készpénzt. – Bírja még a gyűrődést? A színpadot, a tévéfelvételeket, az országban történő ide-oda utazgatást? – Utazgatni már nem nagyon szoktam, legfeljebb a barátaimmal külföldre. De a gyűrődést nagyon bírom.

„AMIKOR NEM LEHETETT AUTÓT, VAGY LAKÁST SZEREZNI, ÉN AKKOR IS ELINTÉZTEM A KOLLÉGÁKNAK”

– Aki 24 éven át vezetett egy sikeres teátrumot, annak nem hinném, hogy nem hiányzik a színház. – Nézd, őszinte leszek… Amikor előadásaim vannak, akkor nem érzem. De valóban, nyáron, amikor nem volt dolgom, tettem egy-két kört a Mikroszkóp kerül. A feleségem mondta is, hogy te megkergültél? – És tényleg megkergült? – Nem. De 24 év nem múlik el nyomtalanul. Mára ezek a körök megszűntek, és csak akkor megyek be, ha dolgom van. Ráadásul újra van saját „színházam” a Fészek Klubban, SasFészek néven. – Vannak megjegyzések, esetleg a háta mögötti összesúgások a régi kollégák részéről? – Ennyi szeretetet talán akkor sem kaptam, amikor minden nap bent voltam. Ez nem véletlen. Egy igazgatónak törődni kell a színészeivel, és én sohasem felejtettem el. Ezt tanultam a nagy igazgatóktól, Radótól és Lendvaitól. Annak idején, amikor nem lehetett autót szerezni, én elintéztem a kollégáknak. Sőt, amikor lakáshoz sem nagyon lehetett jutni, azt ismegoldottam. – Hogyan? Ennyire befolyásos ember egy kabarészínház igazgatója? – Nem. Viszont az a típusú ember vagyok, hogy ha kirúgtak az ajtón, bemásztam az ablakon. És addig jártam a nyakukra, míg a végén megunták, és inkább kiutalták Nádas Gyurinak a lakást. – Úgy hallottam, a színészek kitüntetéseinek ügyében is közbenjárt. – Nem szégyellem. Igenis, megtettem mindent, és hazudik, aki azt állítja, hogy az ilyesmit nem kell megtenni. Radótól azt tanultam, hogy „szeressem a színészt, akkor is, ha jól megy neki, és akkor is, ha rosszul”. A kitüntetés pedig fontos a művésznek. A lelkének fontos. És a családjának. Semmi különlegeset

SZÍNÉSZEK

nem csináltam, csak a kutyakötelességemet teljesítettem. Úgy bántam velük, mint a családtagjaimmal. Sőt, a családtagjaim szerint a színészeimmel egy kicsit jobban. – Önmagának mit intézett? – Ha a többieknek külföldi utazásokat sikerült összehoznom, akkor én is velük utaztam. De volt úgy, hogy én privátban mentem ugyanarra az útra. Egyébként minden kitüntetésemet igazgatói kinevezésem előtt kaptam. Kivéve a Kiváló művész címet. Az Erzsébet-díjat pedig a közönség szavazta meg.

„ÖNMAGAMBÓL ADTAM A LEGKEVESEBBET A GYEREKEIMNEK”

– Beszéljünk a magánéletéről, amit évtizedeken át gondosan óvott. Sokáig azt sem tudtuk, valójában hány unokája van. Miért volt a nagy titkolózás? – Még kamaszkorukban megígértem a gyerekeimnek, hogy soha nem fogom őket a nyilvánosság előtt mutogatni. Egy bohóc bőven elég a családban. Ugyanakkor már a fiam és a lányom is felnőttek, most már beszélhetek. Sokáig mardosott a lelkiismeret a gyerekeimmel kapcsolatban. A hivatásom teljesen elvonta minden energiámat. Olyan nincs, hogy valaki egyszerre tud száz százalékon teljesíteni a színházban, és még otthon, a gyerekek nevelésében is a maximumot adja. Persze amit tudtam, megadtam nekik. Sajnos önmagamból adtam a legkevesebbet, és ez fáj. Sok esetben több energiát fordítottam egy kezdő színészre, mint a saját gyerekeimre. Szerencsére azonban ezt soha nem vetették a szememre. Amióta nem igazgatom a Mikroszkópot, igyekszem mindent bepótolni. A legtöbb időt most a szeretteimmel töltöm. Egy fiam és egy lányom született. Tamás 40 esztendős, Ágnes pedig 35 éves. Az unokáim, Boglárka és Veronika 10 és 6 esztendősek. Nagyon büszke vagyok rájuk, szépek és értelmesek, nyilván rám ütöttek… Az egyik remekül fest és zongorázik, a másik meg énekel és szaval. – A feleségéről is ilyen szuperlatívuszokban tudna beszélni? – Mi az, hogy? Még annál is inkább! Olyan feleséget kívánok mindenkinek, amilyen nekem van! Tökéletes hátországot biztosított számomra mindig, s ma is olyan izgalmasak a mindennapjaink, mint megismerkedésünkkor. Sokat utazunk, járjuk a világot, boldog, idilli légkört biztosítunk a gyerekeknek, az unokáknak.

„MEGVEZETTEK, BECSAPTAK, ÁTVERTEK, MERT NEM ÉRTETTEM HOZZÁ”

– 1957-ben szerződött először színházhoz. Azóta évtizedeken át kizárólag felfelé ívelt a pályafutása. Amit a szakmában el lehet érni, azt elérte. Ezzel a múlttal, ezekkel az elismerésekkel hogyan élte meg lelkileg, hogy egy zűrös adóügybe keveredett?

SAS JÓZSEF

– Nézz ide, az emberek minden nap szörnyülködnek a bírósági ítéleteken. Látva a mai ügyeket, az határozatba belenyugodtam, tudomásul vettem. Amikor a sajtó tele van az adóhivatal adóslistáival, több milliós tartozásokkal, akkor az én ügyem azért volt ügy, mert ügyet lehetett belőle csinálni. Csináltak is. Ráadásul nekem soha nem volt adótartozásom. Nem tehetek mást, el kell fogadnom a bíróság ítéletét. Az akták, és a papírok alapján így is lehetett dönteni. De! Ezek csak papírok és akták. Nem lát mögéjük a bíróság, mert nem ez a dolga, meg nem is akart. Mára kiderült, hogy engem szándékosan megvezettek, becsaptak, átvertek. Ha nem egy finom könyv lenne, amit írsz, akkor elmesélném, hogy mit mondott egy állatorvos barátom. „Józsikám, ezt beszoptad, mint lósegg a hőmérőt?”. – Gyakran eszébe jut ez a dolog? – Már túl vagyok rajta. Az emberektől érkező pozitív visszajelzések sokat segítettek. Elmondok egy esetet. De csak neked! Másnak nem mesélném el, mert félnék, hogy kinevetne. Épp a pénztárnál álltam egy bevásárlóközpontban, harmadik, vagy negyedik lehettem a sorban. Amikor a pénztárosnő meglátott, felugrott a helyéről, s nem törődve azzal, mennyien vannak előttem, azt mondta: „Aranyos művész úr, mit csinálnak magával? Mi annyira imádjuk!” Erre az előttem állók elkezdtek tapsolni. Hazajöttem, és amilyen hülye vagyok, itthon elbőgtem magam. Hidd el, hogy azóta csak ilyen élményeim vannak. Ha nekem valaha szándékomban állt volna adót csalni, ha nem lennék tiszta, nem állnék ki esténként a színpadra, nem mennék be a televízióba, és nem ülnék le veled sem interjút adni... Adótartozásom soha nem volt, erről papírom is van. Egyébként látva a mai közállapotokat, az igazgatói beosztásomnak pont jókor lett vége. – Volt idő, amikor az állítólagos visszavonulásával volt tele a sajtó. – Valóban volt olyan korszakom, amikor azt éreztem, ideje abbahagynom. És hozzá kell tennem: lenne hova visszavonulnom. Hetvennégy évesen bepótolnám azt a sok elvesztegetett időt, amit nem tudtam a gyerekekkel és az unokákkal tölteni. De aztán jöttek sorban a visszajelzések, amelyek megváltoztatták a döntésemet. A szilveszter délutánjára, illetve estéjére meghirdetett előadásomra – amelynek címe Röhögni még szabad – tíz nap alatt elkeltek elővételben az emelt árú helyek. Sőt, még a nekem fenntartott protokoll-belépőket is elvitték. Régi kedves barátom, Gergő, a színház pénztárosa mondta, hogy Józsi, maga ezt nem hagyhatja abba. Rájöttem, hogy igaza van, badarság lenne befejeznem. Ez a pálya elhagyhatatlan. Gergő olyannyira beindított, hogy öt műsorra való ötletem lett. Valósággal szárnyakat kaptam. És képzeld, még utazni is van kedvem az országban. Az általam felfedezett, rendkívül tehetséges fiatalokkal – Kokas Piroskával, Szántó Szandrával, Aradi Tiborral és Varga Ferenc Józseffel –, valamint a régi motoros Beregi Péterrel megalapítottuk a Mikroszkóp utazó társulatát, és oda megyünk játszani, ahová hívnak. És ugye ott a Sasfészek is. Látod, képtelen vagyok leállni. És mindezt még a szeretteim sem bánják…

SZÍNÉSZEK

– Mivel fejezzük be ezt a beszélgetést? – Talán az új, elképzelt kabarémból búcsúznék egy nyolcsoros kis részlettel. Ugye ismered Kibédi Ervin slágerét, amelynek az a címe, hogy „Én nem hiszem, hogy normális vagyok?” Ebből az alapállásból én ma sem hiszem magamról, hogy normális vagyok. „Akinek humora van, mindent tud. Akinek nincs, az magas posztra jut. Ez régi bölcsesség, ma is igaz. Bár ez számunkra nem lehet vigasz. Veszélyes szakma lett a kabaré! Sok fafejű bukott most fölfelé. Én holnaptól nekik bátran beolvasok. Ma sem hiszem, hogy normális vagyok.”

SAS JÓZSEF

Színészek

RÉKASI KÁROLY „A nyíregyházi kórházba jártam anyatejért”

„Amikor Encivel nagyon kilógott a nadrágból a fenekünk, pulóverekkel és farmerokkal kezdtünk kereskedni. Hatalmas zsákokban cipeltük a ruhákat. Szép összeget gyűjtöttünk, de a karácsonyi vásár előtt a nagykereskedők késve hozták a pulóvereket. A butikok pedig már nem fogadták be tőlünk az árut, így rajtunk maradt az egész…”

Isten látja a lelkemet, én tényleg elindultam egy órával korábban a Barátok közt városszéli stúdiójába. Arra az útszakaszra, amelyet máskor harminc perc alatt teszek meg. De mivel reggel volt, gondoltam, a biztonság kedvéért ráhúzok még félórát. Nos, hiába. A jól megszokott út most mégis csaknem másfél óráig tartott. Amikor már biztos volt, hogy nem érek oda időben, sms-t küldtem a színésznek. Válaszban ugyan biztosított róla, hogy gond egy szál se, érkezésemkor mégis sűrű bocsánatkérésbe kezdtem.

– Hagyd már! (állít le azonnal) Mindenki közlekedik. – Hasonló esetben Te hogyan viselkedsz? Dühöngsz az autóban, ha nem érsz oda valahova, vagy ülsz az „úgysem tehetek ellene semmit” nyugalmával? – Régebben frankón gyomorgörcsöm volt, és rosszul éreztem magam. Szó szerint fizikai rosszullét fogott el, ha késtem valahonnan. Olyankor még a rádiót is kikapcsoltam, hogy ne halljam, amikor bemondják a pontos időt. Sőt, a mobiltelefonomat is kikapcsoltam, nehogy rám tudjanak csörögni, annyira szégyelltem magam a késés miatt. Aztán rájöttem, hogy bizonyos esetekben nem tudsz olyan korán elindulni, hogy teszem azt, egy balesetet kivédj, mert az tőled független. És az sokkal rosszabb, ha valahová késve érkezel, s mindennek tetejébe az idegességtől még használhatatlan állapotban is vagy. Manapság már tudatosan elfojtom a rossz érzéseimet. Mindenhová sokkal előbb indulok el. Így időben meg is érkezem. Akár Nyíregyházára is. – Viszonylag korán, délelőtt kilenckor ülünk itt a Barátok közt stúdiójában. Már túl vagy a jeleneteden, vagy csak miattam jöttél ilyenkor? – Nem, már az egyiken túl vagyok. És délután is forgatunk. Két jelenet közben, az interjú után azonban még hazarohanok, hogy Encivel (Détár Enikő, a felesége – S.A.) autót cseréljünk. Debrecenbe utazik egy előadásra, s mivel neki kétüléses kisautója van, odaadom neki a nagyot, ami kényelmesebb és biztonságosabb is. Előtte azonban még el kell ugranom egy áruházba. Igyekszünk takarékosan élni, ezért a házunkat hőszigetelő rendszerrel burkoltatjuk be. S az anyag egy részéért még el kell mennem egy kereskedésbe. – Miért nem a szakember veszi meg az anyagot? – Azért, mert ha a szakember a munkaideje alatt még az anyag után rohangál, az nekem többe kerül. Ő csinálja azt, amihez ért. Ahhoz nem kell érteni, hogy a cuccot betegyem a kocsiba és hazavigyem. Már tegnap meg akartam venni, de későn értem haza Nyíregyházáról.

„AZ EMLÉKEK MIATT ALUDNI SEM TUDTAM”

RÉKASI KÁROLY

– Abból a városból, ahonnan színészi karriered elindult. Mit csináltál ott tegnap? – Gyűjtögettem… Régi videofelvételeket és fotókat, amelyek az általam játszott darabokhoz kötődnek. Nem egy férfias és karakán történet, amit most el fogok mesélni, de ahogy jöttem vissza tegnap az autópályán, és a kocsiban szólt a Tátrai Band CD… – Melyik? – Ez ilyen fontos? – Igen. – Van egy három CD-ből álló dobozuk. – Akkor már tudom. Ez a Trilógia. Minden bizonnyal a Hajnali szél című albumukat hallgattad. – Azt bizony! Nézd csak, libabőrös lettem, ahogy kimondtad. (Megmutatja - tényleg az lett.) Tehát szólt ez a dal, jöttem az autópályán, és eszembe jutottak azok az évek, amelyeket Nyíregyházán töltöttem. Kis híján elkezdtem bőgni az autóban. Éjszaka pedig egészen rosszul aludtam, mert akkor is visszajöttek azok a képek, amelyek húsz évvel ezelőtt történtek. – Ennyire rosszak az emlékek? – Épp ellenkezőleg! Nagyon is imádtam azt a három évet, amit ott töltöttem nullkilométeres színészként. Nekem a második szülőhelyem Nyíregyháza. Ráadásul Gigi lányom is ott született. A színház folyosóján összefutottam a takarító nénivel, aki már húsz évvel ezelőtt is ott dolgozott. Azt kérdezte, amikor meglátott: mi van művész úr, hazajött? És nekem ilyenkor mindig csavarodik egyet a szívem. Ugyanakkor rettenetes volt látni azokat a képeket, amelyeken olyan emberek szerepeltek, akik sokat jelentettek nekem, sokat is tanulhattam tőlük, de már nincsenek köztünk. Mensáros Laci bácsira, vagy Gál Erzsire gondolok, akik zseniális emberek voltak. Nekik sajnos már nem tudom megköszönni a sok útravalót. Pontosan ezért sem volt könnyű az út hazafelé, majd később az éjszaka sem. – Enci nem kísért el Nyíregyházára? – Szerettem volna, ha velem tart, de nem volt ideje. De ma ő is ott lesz a „környéken”, mert mint említettem, Debrecenben vendégszerepelnek. Gyakran átugrottunk oda, amíg Nyíregyházán laktunk. Akár éjjel, előadás után is. Imádtuk a Paripa Csárdát, ahol orbitálisan nagyokat zabáltunk. Nincs rá jobb szó, mert valóban zabáltunk. – Kezdő színészként volt pénzed étteremre? – A színészek fizetése akkor sem volt óriási. Sőt, nagyon picike volt. De egyegy ilyen nagy kajálás belefért. Nekünk ez volt a szórakozás, ekkor rúgtunk ki a hámból. Enci sokat volt nálunk akkoriban Nyíregyházán. Azért mondom, hogy nálunk, mert a lányom születése után Enci egyszer csak azt mondta, akkor ő most visszaköltözik Gigivel Pestre. Mondtam, hogy ez nem jó ötlet. Tudom, hogy ő az anyja, én viszont az apja vagyok, és legalább ugyanannyi

SZÍNÉSZEK

időt szeretnék vele tölteni, mint a feleségem. Éppen ezért Gigi hol itt lakott, hol ott. Amikor éppen Nyíregyházán volt velem, még azt is megoldottam, hogy anyatejhez jusson. Bejártam érte a városi kórházba, ahol elképesztő mennyiségű tejet kaptam minden alkalommal. Giginek így végső soron egy csomó nyírségi tejtestvére van.

„ANYAGMOZGATÓKÉNT DISZNÓKAT CIPELTEM VOLNA”

– Maradt még benned valami a vidéki fiúból? – Nem szoktam ezen gondolkodni. Nem cibálom elő mindennap tudatosan, hogy ki is vagyok valójában. De nyilván attól vagyok az, aki vagyok, mert az életem egy részét 18 éves koromig Jászberényben töltöttem, ami nagyon vidék. Megpróbált ugyan iparvárossá válni, de abszolút mezőváros maradt minden jellegzetességével. Majd jött három év Nyíregyháza. Az életben maradási küzdelmemet minden bizonnyal vidékről hoztam. A szüleimtől azt láttam, hogy erőn felül dolgoztak, és mindig minden körülmény között feltalálták magukat. Én is ezt tettem. Nyíregyházán, a színház mellett például annak idején bejelentkeztem éjszakai munkára a Húsipari Vállalathoz. Mondtam, hogy ugyan nem értek semmihez, de anyagmozgatónak eljönnék, cipelném a disznókat. Épp amikor felvettek volna, már az egészségügyi könyvem is megvolt, sőt még abban is partnerek voltak, hogy csúsztatott esti műszakban kezdjek az előadások után, hirtelen jött egy másik lehetőség. Irodalomórákat tarthattam a környékbeli gimnáziumokban. S ekkor értelemszerűen nem a húsipart választottam. Ezekből mindig származott néhány plusz forintom. – Ezek szerint a több lábon állás már akkor fontos volt. – A legfontosabb. Nézd, mi annak idején a szüleimmel tényleg nagyon szegények voltunk. És most ezt nem azért mondom, mert fájt. – Mennyire voltatok szegények? A víz, vagy a mellékhelyiség bent volt a lakásban? – Nem, egyik sem. Biciklivel jártunk ivóvízért. Bő fél kilométerre volt tőlünk az első kút. A biciklire felakasztottunk két alumíniumkannát, s úgy hordtuk a vizet. De nem is ez volt az érdekes. Amikor megszülettem, a szüleim csak annyi almát tudtak venni, hogy nekem minden nap jusson egy lereszelt alma, amihez kekszet tettek. És a meghámozott alma héja jutott édesanyámnak. (itt elcsuklik a hangja) – Ez ennyire rossz érzés? – Szerinted? Amióta tudom, igen. (könnybe lábad a szeme) Ez a nagy dolog, hogy tényleg szegények voltunk, és a szüleimnek köszönhetően a húgommal mégsem éreztük semminek a hiányát. Látod, ezért is tartom óriási felelőtlenségnek azt, amikor emberek ész nélkül vállalnak gyereket. Azt pedig még csúnyább dolognak vélem, ha egy pár megélhetésből vállal több gyereket. És van a másik véglet, amikor azt méricskélik a szülők, hogy a gyerek vajon mennyire befolyásolja a karrierjüket. Ezt is hallatlan önzésnek gondolom. Ezzel szem-

RÉKASI KÁROLY

ben ugyanis ott voltak az én szüleim, akik dolgoztak a hűtőgépgyárban, s közben vályogot vetettek. A munka szeretetét nyilván tőlük örököltem. Amikor már Pesten éltünk Encivel, és kilógott a nadrágból a fenekünk, ráadásul a kislányunk is ott volt, kitaláltuk, hogy elkezdünk angórázni. Pulóverekkel és farmerokkal kereskedtünk. Egy átlagos reggelünk a következőképp nézett ki: reggel, ahogy vittük le a kocsiba a lurkót, a zsákokat is cipeltük a ruhákkal. Gigit elvittük bölcsődébe, ezután elkezdtünk butikokba rohangálni, próbáltuk eladogatni a ruhákat, majd mindketten rohantunk próbálni. Enci akkor a Vidám Színpadra, én pedig a József Attila Színházba.

„ELŐRE KÖSZÖNTEM ANNAK, AKI ELLOPTA A TELEFONOMAT”

– Ebből legalább volt pénzetek? – Volt, de a következő karácsonykor elúszott. Baromi sok utánjárással szép összeget gyűjtöttünk össze. Akkor nagy sláger volt az angóra pulóver. Több butik is leadta nekünk a rendelést, mert tényleg el tudták adni. Mi beruháztunk a nagykereskedőnél, aki viszont csak késéssel hozta meg a ruhákat. Amikor a karácsonyi vásár már épp a végéhez közelített. Ott álltunk a nagy mennyiségű angóra pulóverrel, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Így minden pénzünket, amit addig gyűjtöttünk, elveszítettük. – Ezt akkor hogy kezeltétek? – Láthatod, élünk. Nem ugrottunk le a harmadik emeletről. Valahogy egész életünkben egy kicsit mellénk állt a szerencse. – Csak egy kicsit? – Igen. Ezt pont Enci mondta, hogy figyeljem meg, soha nem ér minket akkora szerencse, hogy fellélegezhetnénk. Amikor nagyon nagy baj történt, utána mindig jött egy kis hátszél is. Egy pici támogatás. Például amikor ezt az angórázást bebuktuk, éppen bejött nekem egy kávés reklámfilm-sorozat. Ami káprázatos volt. Épp ezt forgattuk Párizsban, amikor a szállodában csörgött a telefon. Enci kétségbeesetten hívott, hogy „Kari, nem hozzák az angóra pulóvereket, a pénzünk benne áll, el fogjuk bukni”. Aztán másnap is jött egy telefon, hogy már egyetlen butikba sem kellenek a késve érkezett pulóvereink. Nagyon nagy baj lehetett volna, ha nem jön akkor épp az a reklámfilm-sorozat. – Érdekes lehetett akkor Párizsba telefonálgatni, a mobil-nélküli korszakban… – Na hallod… Viszont utána a Nemzeti Színházban elsőként volt mobilom. Persze nem olyan sokáig, mert azt meg ellopták tőlem. Na ezt képzeld el, milyen megalázó. A színházban csak olyan ember lophatta el, akinek én mindig előre köszöntem. Mert arra kínosan ügyelek, hogy mindig mindenkinek előre köszönjek. Egy olyan ember nyúlta le tőlem el, akivel aznap is találkoztam. – Gondolom, azóta sem lett meg. – Persze, hogy nem. De a sors, vagy a Jóisten aztán mindig ad valamit. Majd

100

SZÍNÉSZEK

el is vesz. Nem hagy minket Encivel elpuhulni. Hála Istennek ma már nincsenek napi filléres gondjaink. De látjuk, hogy mi folyik körülöttünk a világban, s ez arra késztet bennünket, hogy folyamatosan megoldásokat keressünk az életünkre. Tudjuk, hogy nem szabad egyetlen dologra feltenni mindent. Nézd, van két gyerekünk. A lányunk vélhetően még sok éven keresztül tanulással tölti majd az idejét, tehát nem tudja magát eltartani. De a kisfiunk egész biztos, hogy még sokáig a támogatásunkra szorul. Manapság, amikor pillanatonként változnak helyzetek, mindenképp arra kell törekednünk, hogy nem több, hanem sok lábon álljunk. Bár ebben a sorozatban a legnagyobb jószándékkal gondozzák Bartha Zsolt életét, mégis pontosan tudom, hogy jöhet egy pillanat, amikor már nem lesz többé szükség rám. – Történt már hasonló. – Így van. És az akkor sem az én döntésem volt. De ez csak az egyik része a dolognak, mert ez bármelyik területen előfordulhat. Ezt naponta megtapasztaljuk. Tudvalévő, hogy mi különböző fellépéseken is felbukkanunk Encivel az országban. Március 8-án volt egy komoly nőnapi felkérésünk. Egy nagy cég úgy gondolta, hogy többek között a mi műsorunkkal ajándékozza meg a dolgozóit. Nem sokkal a dátum előtt azonban a szervező lemondta a fellépést. És nem azért, mert másokat akartak helyettünk, hanem visszamondták az egész műsort, sőt 450 embert el is bocsátottak. Aztán közvetlenül a műsor idején is kaptunk egy újabb telefont, hogy nem 450, hanem 900 embert bocsátanak el. Amikor az ember ilyenekkel találkozik nap, mint nap, akkor nyugodtan heverészni a legnagyobb öngól.

„MA MÁR AZ ÜGYVÉDEINK SEGÍTENEK DÖNTÉSEKET HOZNI”

– Hogyan kezelitek, ha valamilyen veszteség ér benneteket? Az ominózus angórás esetnél egymást hibáztattátok? – Isten ments! Dehogyis. Hiszen nem mi tehettünk róla! Annyiban igen, hogy döntést hoztunk. De a legjobb szándékkal hoztuk ezt a döntést. Amikor valami veszteség ért minket, az soha nem azért volt, mert felelőtlenül beleugrottunk valamibe, hanem, mert hittünk a dolog jóságában. Mivel ezeket a döntéseket mindig közösen hozzuk, soha nincs okunk, s jogunk arra, hogy a másikat hibáztassuk. Mostanában pedig már folyamatosan az ügyvédünk segítségét kérjük, mert gyakran tévedünk olyan területekre, amire neki van nagyobb rálátása. – Bízol még az emberekben? – Alapvetően igen, de aztán ebből támadnak a konfliktusok, és a nehéz helyzetek. Mert én elhiszem, hogy ha valaki leül velem szemben, és belenéz a szemembe, akkor ott nincs mögöttes gondolat. Ugyanis magamból indulok ki. – Te még nem vágtál át senkit? – Tudomásom szerint nem. Tiszta a lelkiismeretem. – Jászberényben, a szülői házban, a nagy szegénységben mi hiányzott

RÉKASI KÁROLY

101

neked a leginkább? – Semmi.

„ÉDESANYÁM HÉT ÁLTALÁNOST VÉGZETT, ÉDESAPÁM HATOT”

– Nem szerettél volna egy kazettás magnót, vagy egy szuper biciklit? – Természetesen láttam én is ezeket a dolgokat. És vágytam is rájuk. De a szüleim részéről soha nem az volt a válasz, hogy nem kapod meg, hanem kitaláltuk, hogyan teremtsük meg a dolgokat. Például nagyon szerettem volna váltós biciklit. Az akkor óriási dolog volt. Manapság látom, hogy alig tizenéves gyerekek több százezres kerékpárral tekeregnek. A váltós bicikli akkor pontosan 1330 forintba került. Persze nem tudták megvenni a szüleim. De mondták, hogy jön a húsvét, és a locsolkodási pénzből vegyünk kisbárányt. Ha én egész tavasszal és nyáron legeltetem a bárányt és vigyázok rá, akkor ősszel, a szüret idején jó áron el tudjuk adni az állatot, és annak az árát eltehetjük. Ha nem is egy, de két szezon árából összejöhet a bicikli. Így is lett. Locsolkodáskor összegyűlt a pénz, megvettük a bárányt. Ősszel elment. A következő locsolkodási pénzből már négy bárányt is vehettünk, s amikor ősszel ezeket is értékesítettük, már volt pénz kerékpárra. Azt hiszed, akkor azt éreztem, hogy baj van? Végig magam előtt láttam a bringát. És a bárányokat, amint nőnek. S közben megtanultam, hogy felelősséggel tartozom a dolgaimért. – Pontosan erről szól a vonzás törvénye. Hogy magad előtt lásd vágyad tárgyát, mintha már megvalósult volna. – Igen, ezeket manapság nagyon népszerű könyvekben írják meg. Ehhez képest az én szüleim már akkor tudták, hogy mit kell csinálni. Megjegyzem, édesanyám hét általánost járt, édesapám meg hatot. És nem azért, mert lusták voltak, hanem a szüleik nem teremtették meg számukra azt a lehetőséget, hogy legalább a nyolc általánost elvégezzék.

„ENCI AZT HITTE, VISSZAVONJÁK A DIPLOMÁJÁT”

– Tudtál nekik valaha viszonozni abból a törődésből, amit kaptál? – Nagyon bízom benne, hogy igen. Ha mással nem is, talán azzal, hogy látták, szépen haladok előre az utamon. Hogy sikerülnek az életemben bizonyos dolgok. – Tegnap, amikor jöttél hazafelé Nyíregyházáról, elgondolkodtál azon, milyen messzire jutottál? – Nem. Viszont volt egy furcsa pillanat a családunkban, amikor Enci megkapta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét. A postás hozta a borítékot, és láttam a feleségem arcán a kétségbeesést. Megijedt, hogy vajon mi lehet a borítékban. – Ezt most komolyan mondod? – A legkomolyabban. Sajnos ez is bennünk van. Ha kapsz a minisztériumtól

102

SZÍNÉSZEK

egy levelet, a legrosszabb jut eszedbe. Talán büntetés? Valamit vissza kell adni? Enci később azt is elárulta, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán a diplomáját is visszavonják.

„SEMMIT NEM KAPTUNK INGYEN AZ ÉLETTŐL”

Azért van ez, mert mi tényleg semmit nem kaptunk ingyen a fenekünk alá. Mindent a két kezünkkel kellett előteremtenünk. És ebben a sok küzdelemben volt sok kellemetlen élmény is. Mindennek ellenére sok szempontból ajándéknak tekintem azt a pályát. Mert pontosan tudom, hogy én ebből épültem, folyamatosan gazdagodtam. Mert nem voltam hajlandó akár egy kudarcot is csak kudarcnak tekinteni. Az ilyen esetekből is tanulni kell. Nem csak lehet, kell. Egyszer a fiammal elmentünk egy sakkversenyre. És amikor mattot kapott, nagyon lelombozódott. Miközben várt egy következő partira, beszélgettünk. Mondtam neki, hogy ha látja, hogy vesztésre áll, soha ne veszítse el annyira a kedvét, hogy ne tudjon arra figyelni, mit csinál a másik. Mert ez is alkalom arra, hogy tanuljon tőle. Látod, ez az én szemléletem: elhet, hogy az érmet nem az én nyakamba akasztják, de mindenképp gazdagabban kell hazamennem a versenyről.

RÉKASI KÁROLY

103

Színészek

POKORNY LIA „Nem okoz lelki problémát, ha el kell búcsúznom valakitől” „Hány válásról, hány új kapcsolatról, hány szegény elhagyott kisgyerekről olvasunk? Az, hogy két ember miért válik el, csak rájuk tartozik. Mély dolgok ezek. Különben is, az ember évekig fejtegeti magában, hogy mi miért történt az életében. S jó esetben kapja csak meg a választ, hoszszú esztendőkkel később…”

– Nem találtam a színészbejárót, ezért elöl, a főbejáraton jöttem be a színházba. Miután közöltem a portással, hogy hozzád jöttem, a következőt mondta: „tünemény az a nő”. Majd azt is hozzátette, hogy mindenkivel olyan közvetlen vagy a színházban, mintha legalább családi barátod lenne a stáb valamennyi tagja. – De kedves, hogy ezt mondta, ennek örülök. Jó, hogy nincs szakadék a színészek és a műszak között. Szerintem, ha ma más kollégámhoz jöttél volna, ugyanezt mondta volna a portás másról is. Olyan ez a szakma, mint egy nagy család. Örülünk egymás sikerének. Néha azt érzem, mintha minden kollégám azzal a vidéki romlatlansággal élne, amivel magam is működöm. – Apropó vidék. Hol születtél? – Hatvanban. De laktam Salgótarjánban, Visegrádon, Esztergomban, Mátraházán és Dömösön is. Állandó költözéssel telt a gyerekkorom. Apukám szakácsként dolgozott, és szeretett új, izgalmas helyeket kipróbálni. Mindig új kihívásokat keresett. – Nem lehetett könnyű gyerekkorod. – Ne hidd, hogy rossz volt. Sőt, nagyon sokat köszönhetek ennek az életformának. Például kiváló lett az alkalmazkodó képességem. Mindig új iskolába menni, új emberekkel megismerkedni, kialakítani ott egy életteret… – …Amit nem sokkal később hátra is hagysz, a következő költözésnél. Alkalmazkodni, megszokni a közösséget, majd odébb állni. – Olyan furcsa ez… Egyáltalán nem éreztem tragédiának ezt a sok költözést. Épp ellenkezőleg. Izgalmasnak, színesnek tartottam az életünket. Azt is ennek az életformának köszönhetem, hogy megtanultam könnyen elengedni a dolgokat. Például el tudok bárkitől és bármitől búcsúzni, nem okoz lelki problémát. Persze nyilván vannak az ember életében fájdalmas elválások, de nem az a típusú ember vagyok, aki rágja magát a dolgokon. – Minden búcsúzás magától értetődő számodra? – Igen. Teljes mértékben. Minden elválás szép emlék az életemben. Egyébként nem csak a gyerekkoromat, hanem később a kamasz-, majd a felnőttkoromat is a folytonos költözés jellemezte. Harminc albérletig még számoltam a lakásokat, ahol éltem, utána már elveszítettem a fonalat. Amikor Dömösről felkerültem Budapestre, általában mindig többen laktunk együtt a barátnőimmel különböző bérelt helyeken. Így könnyebb volt kifizetni a saját részemet.

„SOKSZOR AZT SEM TUDTAM, HONNAN VAN PÉNZEM ENNIVALÓRA”

POKORNY LIA

105

– Mindig ki tudtad fizetni? – Érdekes, hogy ezt kérdezed. Pont a minap gondolkodtam azon, hogy a mai napig nem értem, hogyan tudtam akkoriban mindent kifizetni. Különböző színi stúdiókba jártam, ahol fizettem azért, hogy tanulhassak. Plusz ott volt az albérlet, és minden hónapban pontosan rendezve volt mind a kettő. Valahogy mindig összejött. Ám sokszor azt sem tudtam, honnan volt pénzem ennivalóra. A mai napig olyan nonszensznek tűnik, ha visszagondolok, hogyan álltam meg akkor a saját lábamon. Valaki mindig hozott valami elemózsiát… Olyan jó ezekre visszaemlékezni. – Akkor nem élted meg tragédiaként? – Egyáltalán nem, hiszen a színház volt az életem. Határtalanul boldog voltam a Pinceszínházban, ahol reggeltől estig bent voltunk. Próbáltunk, varrtuk a függönyöket, takarítottunk, vagyis a világon mindent mi csináltunk, és nekem az volt az életem. Négy-öt órákat aludtam, aztán mentem vissza a színházba… És persze közben egy fillér nem volt a zsebemben. – Most van pénzed? – Most már van, hála a Jóistennek. Persze nem vagyok milliomos, de annyi mindig van, amennyire szükségem van. Tulajdonképpen mindig is annyi volt, amennyi kellett. Nyilván azért, mert soha nem féltem attól, hogy nem lesz.

„NINCS AZ A PÉNZ, AMIÉRT ÉRDEMES, MÉGIS CSINÁLOD...”

– Emlékszel még az első „nagy” fizetésedre? – Igen. Ez már a Bárka Színházban történt. Kezdetben ott szintén stúdiós voltam. Aztán bemutattuk a Lila Ákácot, majd leszerződtettek társulati tagnak. Nekem akkor az maga volt a mennyország, hogy attól fogva rendszeres havi fizetést kaptam. Hiszen addig én fizettem azért, hogy tanulhassak, onnantól pedig nekem fizettek. Tényleg nagy boldogság volt, hogy abból élhetek, amit igazán szeretek. Persze, ne gondoljon senki álomfizetésre. Nyilván gombok voltak, mert a Bárka nem volt egy gazdag színház. Ne is kérdezd, mennyi volt a fizetésem, mert már nem emlékszem, mennyit kaptam. Nekem mégis sokat jelentett. - Régóta hallom színészektől, hogy nem magasak a színházi fizetések. Egy multicégnél dolgozó marketinges nyilván kétszer-háromszor annyit keres, mint ti. – Ez tényleg így van. Nem akarok álszent lenni, és elkezdeni most a „nem a pénzért csináljuk”-típusú panaszkodást, mert mindenki pénzből él. De ha belegondolok, hogy az életemben hány óra munkával, milyen belefektetett, emberfeletti energiával jöttek létre produkciók… Amikor napokon át hosszú hajnalokig bent vagy a színházban, s ha kifogsz egy kevésbé kíméletes rendezőt, aki eszméletlen módon hajt, akkor azt mondod, nincs az a pénz, amiért ezt érdemes csinálni. Mégis csinálod...

106

SZÍNÉSZEK

– Mit jelent neked a színház? – (hosszú csönd) Látod, ez egy nagyon jó kérdés… – Szerelem? Hobbi? Hivatás? Szakma? – Mindegyik. De a szerelem talán a legmegfelelőbb szó. – Tudnál nélküle élni? – Amikor öt évvel ezelőtt megszületett a kisfiam, azt gondoltam, hogy igen. Akkor azt éreztem, hogy nem akarok visszajönni dolgozni. És mostanában is vannak ilyen gondolataim. A gyerek ugyanis még nagyobb szerelem. Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy ha annyi pénzem lenne, és megtehetném, elvonulnék valahová, és semmi mást nem csinálnék, csak gyerekeket szülnék. – A szülés után mikor mentél vissza dolgozni? – A kisfiam elmúlt már egyéves, amikor Rudolf Péter rendezte a Vőlegény című darabot, és én voltam a főszereplő. Nagyon illett volna várnom ezt a munkát, és örülnöm kellett volna annak, hogy eljátszhatom. Ennek ellenére még az első próba előtti napon is potyogtak a könnyeim, hogy hogyan fogom otthon hagyni a gyerekemet, mert azt mégsem illik. Nagyon nehéz volt. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy van egy élő szerződésem, amit teljesítenem kell. Nem volt mese, mennem kellett. S mindeközben tudtam, hogy ez butaság a részemről, hogy gyerek vagy a munka. – Egy idő után mindenki visszamegy… – De nem mindegy, hogy mikor. Most úgy vagyok ezzel, hogy amikor itt vagyok a színházban, akkor nagyon szeretem csinálni. És amint vége az előadásnak, nagyon szeretek a gyerekemhez hazarohanni.

„ANYUKÁM MIATTUNK KÖLTÖZÖTT BUDAPESTRE”

– Ha ma nem jöttem volna hozzád, már otthon lennél? – Igen. – Ki vigyáz ilyenkor a kisfiadra? – Az édesanyám. Nagy szerencsém van, mert nem kellett bébiszittert fogadnom. Az anyukám ezért költözött fel Budapestre, hogy tudjon nekünk segíteni. Eleve nem lakik messze tőlünk, de ha túl későn érek haza, ott alszik nálunk. – Saját lakásod van, vagy a negyvenkettedik albérletben éltek? – (ismét hosszú csönd, majd nagy nevetésben tör ki) Tulajdonképpen igen. – Ez mit jelent? – Azt, hogy nyilván nem volt annyi készpénzem, hogy az egészet kifizessem, hanem kölcsönt kellett felvennem. Nem élek fényűző életet. Egy hetven négyzetméteres lakásban lakom, amit nagyon szeretek. És tulajdonképpen nincsenek is őrületes vágyaim, hogy többszintes házat szeretnék. Sőt, még csak az az érzés sincs bennem, hogy „a francba, miért nem vagyok még milliomos?” Tudod, ilyenkor mindig a gyerekkorom jut eszembe. Emlékszem, a szobám-

POKORNY LIA

107

ban hallgattam a mesekazettát, amelyen azok a híres színésznők mondanak mesét, akik később a kollégáim lettek, és akikkel egy színpadon állhattam. Ez olyan elképzelhetetlen volt akkoriban számomra. Mindig tudtam, hogy színész szeretnék lenni, csak az utat nem tudtam, amin majd eljutok idáig. Figyeltem, hogy milyen lehetőségeket ajánl majd fel az élet. És utólag visszatekintve, csak jó érzések vannak bennem az úttal kapcsolatban. Pedig voltak olyan időszakok is az életemben, amikor nem csináltam semmit. És akkor ugyan el voltam keseredve, de később értettem meg, mennyire fontosak voltak ezek ahhoz, hogy később értékelni tudjam a jót. Az is az enyém volt. A megpróbáltatások is kellettek az életembe. – Mit csináltál, amikor nem csináltál semmit? – Például butikban voltam eladó. Az nem volt felhőtlen korszak. Azt sem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Volt bennem ugyan egy érzés, hogy nekem a színjátszás a dolgom, az élet mégsem ezt bizonyította. Aztán hamar túllendültem a holtponton. Sőt, ma már azt mondom, abból az időszakból is tudtam erőt meríteni a folytatáshoz. Nem érzem azt, hogy bármit is elpazaroltam volna. Ez egyébként két, a Színművészetire történt sikertelen felvételi között történt. Attól, hogy nem végeztem főiskolát, a mai napig maradt bennem egy furcsa szerénység. – Bánt, hogy nem vettek fel? – Egyáltalán nem. Sőt, talán büszke is vagyok rá, hogy így is megcsináltam. Közel a negyvenhez bizonyos helyzetekben úgy viselkedem, mint egy pályakezdő. De kompenzál az élet, főiskola nélkül is működik az életem. Ennek ellenére mindig van bennem egy jó adag kishitűség.

„GYAKRAN SÍROK, ROPPANT ÉRZÉKENY VAGYOK”

– Tudtad, hogy az internetes fórumokban a legtöbb helyen csak „beugrós lánynak” hívnak”? – Nem, de ez nagyon kedves, főleg a „lány”. – A „beugrós” jelző nem zavar? Hiszen annyi mindent csinálsz még ezen kívül. – Egyáltalán nem zavar. De tudod, én ugyanez az ember voltam a műsor indulása előtt is. És ma már azért „Csillag születikes” jelző is van. – Csak korábban nem állítottak meg ennyien az utcán. – Ez igaz. Néha belegondolok, hogy milyen csodálatos kollégáim vannak a színházban, és rossz érzés, hogy róluk csak nagyon kevesen tudják, mennyire csodálatosak. Hiszen a színház nem az a terep, ahol országos hírnevet szerezhet az ember. Nekem ennyi idősen ez megadatott, és áldom a sorsot, mert nagyon sok jó hozadéka van a műsornak. Például az ismertség. Ne tudd meg, hetente hányszor megkapom az utcán a „nagyon szeretjük magát, áldja meg a Jóisten” kezdetű dicséreteket. És ez engem feltölt. Ilyenkor a legszívesebben elsírnám magam.

108

SZÍNÉSZEK

– Ennyire érzékeny vagy? – Igen. De ezt nem szégyellem. Gyakran sírok. De ehhez a szakmához kell is az érzékenység, hogy minden egyes szituációba száz százalékig bele tudd élni magad.. – Sokat beszéltünk a szakmáról, a magánéletedről viszont még semmit. – Arról nem is fogunk. De azt a telefonban is mondtam, hogy lesznek bizonyos témák, amelyeket kerülni fogok. – Én ezt pontosan tudom, csak nem értem. Miért hárítod ennyire ezt a magánéleti vonalat? – Mert azt gondolom, a szakmám miatt egyébként is nagyon kiszolgáltatott vagyok. Egy hónapban nagyjából 21 estén keresztül a színpadon állok a nézők előtt. Aztán a televízióban szintén látnak az emberek. És ebben nagyon lehet sérülni. Akár a kritikák, a visszajelzések által. S mivel ennyire a nyilvánosság előtt élem az életem, legalább egy pici részt szeretnék megőrizni belőle, ami csak az enyém. Ahová nem kukucskál senki. – Picit felemás érzésem van veled kapcsolatban. Tudunk is rólad bizonyos dolgokat, és nem is. Az például senki előtt nem titok, hogy a színész Csányi Sándor felesége voltál, s ő a kisfiad édesapja. És úgy tudja mindenki, hogy közben egyetlen mondatot sem nyilatkoztatok sem a házasságotokról, sem a válásról. – Nekem bejött ez a politika. Nem mondok semmit, nem harcolok újságírókkal, pedig néha provokálnak. Hány válásról, hány új kapcsolatról, hány szegény elhagyott kisgyerekről olvasunk? És közben azt érzem, hogy ez jóval mélyebb dolog annál, hogy erről nyilatkozni lehessen. Az, hogy két ember között mi történik, miért válnak el, nem újságba illő téma. Legalábbis szerintem. Hiszen olyan mélyen kellene róla beszélni, amelyet lehetetlen elmondani bizonyos terjedelemben, felszínesen. Az ember egyébként is évekig fejtegeti magában a történteket, hogy mi miért történt az életében. Sokáig maga sem érti az okokat, csak hosszú évekkel később találja meg a választ. És akkor meg már régen elmondta azt a sok butaságot, amit az adott pillanatban, a történtek után lenyilatkozott. Kövezzenek meg érte, de én tényleg nem tudok erről beszélni. Még most sem. – Magadban legalább helyre tetted a dolgokat? – Nagyon cseles vagy. Nézd, nincs olyan dolog az életemben, amit bánok, vagy rossz érzéssel tölt el. Semmilyen téren. Legyen ennyi elég.

POKORNY LIA

109

Színészek

ÁBRAHÁM EDIT „Mindig tudtam, hogy nem leszek átlagember”

„Azok az évek, amikor egyedül neveltem a fiamat, nem tartoznak a gondtalan időszakaim közé. Amikor új lakásba költöztünk, szegénykémnek annyira idegen volt a környezet, hogy félt éjszakánként. Gyakran megkérdezte, hogy mama, ki fog itt minket megvédeni? Ha olyan vendég érkezett, akit különösen kedvelt, azonnal könyörögni kezdett, hogy maradjon ott éjszakára…”

– Nem tudom, mi van ma, talán front lehet, de nagyon fáj a fejem… (mondja, miközben leül mellém a stúdió büféjében, forgatási szünetben) – Van nálam gyógyszer, szívesen adok. – Isten ments! Nagyon gyógyszerellenes vagyok. Vannak dolgok, amelyek elmúlnak maguktól. Ilyen a fejfájás is. Jobb ezt kialudni. – Hazamész, és alszol egyet? – Nem kell ahhoz feltétlenül hazamenni, itt az öltözőmben is le tudok dőlni a következő jelenetig. Ma egyébként is sokáig forgatunk. – Mi van akkor, ha késő estig fáj a fejed, és sehogyan sem tudod elmulasztani? Inkább végigkínlódod a napot ahelyett, hogy gyógyszert vennél be? – Nem. Olyankor iszom egy kávét. Ha az sem segít, akkor egy kólát, mert a benne lévő koffein rám mindig hat. Ezen kívül van még néhány technikám a fejfájás elmulasztására, amelyeket különböző ezoterikus tanfolyamokon tanultam. Ám ha valami miatt ezek sem hatnának, akkor mégiscsak jön a gyógyszer. Félévente maximum egyszer. És már így is sokat mondtam… De ha gyógyszer kell, akkor is inkább a homeopátiás készítményekben, meg úgy általában a keleti-orvoslásban hiszek. – És a pozitív gondolkodásban… Ahogyan eddig beszéltél, nagyon úgy tűnt, hogy minimum elvégeztél egy Agykontroll tanfolyamot. – Nem csak azt, hanem még két másikat is... (nevet) Az Agykontroll tanfolyamot tíz évvel ezelőtt végeztem el. Nagyon sokat segített. – Az emberek akkor mennek el ilyen tanfolyamokra, ha érzelmi válságban van az életük. – Sajnos ez alól én sem vagyok kivétel. Szerettem volna tudni, mi miért történik velem, és kerestem a megoldást bizonyos dolgokra.

„MÁSOK IS HASONLÓ PROBLÉMÁKKAL KÜZDENEK…”

– Tíz évvel ezelőtt már bőven együtt éltél a jelenlegi, második férjeddel… – Ne kombinálj! (mosolyog) Egyébként miért ne lehetne egy hosszú házasságban probléma? Mindenhol van ilyen. Hullámhegyek és hullámvölgyek még a legtökéletesebben működő kapcsolatokban is előfordulnak. – Ezzel magam is tisztában vagyok. Ám ehhez képest folyamatosan azt kommunikálod évek óta, hogy a tiétek egy valóban boldog házasság, csaknem húsz éve. – Az is. Ugyanakkor a házasságok általános, hétköznapi problémái alól mi sem mentesülünk. Egy kapcsolat, akármilyen hosszú is, folyamatosan az egy-

ÁBRAHÁM EDIT

111

máshoz való alkalmazkodásról, vagy éppen egymás elfogadásáról szól. Ennyi idő után már tudom, mi az, amin lehet változtatni, és mi az, amin nem. Mi az, amit el tudok fogadni, és mi az, amit nem. – Az ilyen tanfolyamokon elmondod a problémáidat a többiek előtt? – Nem. Nagyon nehéz így megnyilatkozni. Nem tartozik ez senkire, csak rám. Ugyanakkor számomra azért is jók az ilyen kurzusok, mert kiderül, hogy mások is hasonló problémákkal küzdenek. Velem ellentétben mások beszélnek ezekről, s olyankor látom, mit kell ahhoz tennem, hogy a helyes útra lépjek. Amikor más meséli el a problémáit, az olyan, mintha én tenném. A tanulságot így is le tudom belőle vonni. – Milyen kurzusokat végeztél még az említetten kívül? – Az egyik az életterápiáról szól. Ott megtanultam, hogyan kell a jelenben élni. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de manapság nagyon sokan vagy a múltban, vagy a jövőben élnek, ahelyett, hogy a jelennel foglalkoznának. Pontosan azért, mert ez a legnehezebb. Úgy teremteni – hiszen eleve mindent te hozol létre magad körül –, hogy közben maximálisan kiélvezel mindent, amit a pillanat ad. Egyebek közt azt is ezen a tanfolyamon ismertem fel, hogy a múltból melyik szülőm viselkedésformáit hordoztam magamban éveken át. Hiszen mindenki hoz magával bizonyos sémákat, vagy az édesanyjától, vagy az édesapjától átvéve. S valamennyi hibát, amit elkövetünk életünk során, nagy valószínűséggel korábban a szüleink is elkövették.

„ÉDESANYÁM ELVESZTÉSE ÖRÖK FÁJDALOM”

– Te édesanyád, vagy édesapád tulajdonságaiból hoztál többet magaddal? – Az anyukáméból. Egy idő után magamtól is észrevettem, hogy gyakorlatilag ugyanúgy viselkedtem a fiammal bizonyos helyzetekben, ahogyan anyukám is velem. Ezen változtattam, s attól fogva az életem is jobb irányba haladt. Anyukám sajnos már nem él. Ám az eddig tanultaknak köszönhetően azt is könnyebben el tudtam fogadni, hogy nincs. – Elfogadni, és nem feldolgozni… – Feldolgozni nem lehet, hiszen egy szülő, különösen az édesanya halála örök fájdalom. Ugyanakkor mégis el kell fogadni az elfogadhatatlant. Az utolsó években az édesanyámat sajnos nagyon megviselte a betegsége. Rossz volt nézni, ahogy szenved. A halálával legalább a szenvedései elmúltak. Számomra azonban a távozása, ahogyan az imént már említettem, örök fájdalom. Azért is, mert mi tényleg nagyon kötődtünk egymáshoz. Talán túlságosan is. De beszéljünk másról. Például a harmadik tanfolyamról, amit elvégeztem. Ez egy családfelállítással kapcsolatos kurzus volt. Megtudtam például, miért ismétlődnek ugyanazok a sorsok a családban, generációk óta. Kik is voltak valójában a szüleid, a nagyszüleid, s úgy általában a rokonaid. Ott energiaszinttel oldották fel ezeket a viszonyokat. Különös módszer, de nagyon

112

SZÍNÉSZEK

tetszett. Mindegyik tanfolyamból tanultam valamit, a háromból kikristályosodott, merre menjek tovább. – Ha egyetlen tanulságát kellene megfogalmaznod a három kurzuson tanultaknak, mi lenne az? – Hogy ne akarjunk mindenkinek megfelelni. Magam is, mint ahogy valamennyien ezen a Földön, egész életemben meg akartam felelni mindenkinek. Majdnem ötven évig próbáltam másokhoz idomulni. Nagy áttörést jelentett az életemben, amikor rájöttem, hogy már senki másnak, csak önmagamnak szeretnék megfelelni. Megtaláltam a belső békémet, s ez a legfontosabb. – Most harmónia van benned? – Igen. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden stimmel. Sokkal inkább azt, hogy elfogadom a dolgokat olyannak, amilyenek, s tudom, hogy később úgyis a kedvemre változik majd minden.

„EGY ANYA NEM TUDJA PÓTOLNI AZ APAI SZERETETET”

– Hány éves a fiad? – 28 esztendős. – Te ennyi idős korodban hol tartottál? – Kecskeméten voltam színésznő. Tudatosan készültem erre a pályára. Sosem felejtem el, 17 éves koromig egy garzonlakásban laktunk a szüleimmel. Nem álltunk jól anyagilag, de mindig tudtam, hogy nem ez lesz az én utam. Tényleg nagyon fiatalon, 5-6 évesen jelentettem ki először, hogy nem leszek átlagember. S ha más nem is, de a saját szememben mindenképp valakivé váltam. – Említetted korábban, hogy a fiad egy időben énekes akart lenni. Tőled örökölte a hangját, vagy az apjától, Andorai Pétertől? – Szerintem tőlem. Azt mondják, jól énekelek. Az interneten van fent egy videó, Vikidál Gyulával adunk elő egy duettet az István a királyban. Rá lehet keresni a YouTube-on. Majd az olvasók eldöntik, hogy tetszik-e nekik a hangom, vagy sem… – Milyen a kapcsolatod a fiaddal? – Baráti. És ez nagy szó manapság. Azok az évek, amikor egyedül neveltem Petit, nem tartoznak a gondtalan időszakaim közé. Egy anya, aki együtt él egy fiúgyerekkel, nem tudja pótolni az apai szeretetet. Persze nyilván megpróbálja, s időnként sikerülhet. Esetünkben úgy érzem, nem kell szégyent vallanom, hiszen rendkívül jó a kapcsolatom a fiammal. Szeretetteljes, őszinte kapcsolat a miénk. – Azt mondtad, nem volt gondtalan az a korszakod, amikor Petivel egyedül voltatok. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek? – Felsorolni is nehéz, annyi volt. Amikor az első férjemmel elváltunk, nem volt pénzem arra, hogy lakást vegyek, de még albérletre sem futotta. Így nem volt más választásom, visszaköltöztünk a szüleimhez, akik átsegítettek a nehéz időszakon. Nem csak anyagilag, hanem lelkileg is ők voltak a legfőbb táma-

ÁBRAHÁM EDIT

113

szaink. Peti tízéves volt, amikor új lakásba költöztünk. Szegénykémnek anynyira idegen volt a környezet, hogy még félt is éjszakánként. Gyakran meg is kérdezte, hogy mama, ki fog itt minket megvédeni? Ha olyan vendég érkezett hozzánk, akit különösen kedvelt, azonnal könyörögni kezdett, hogy maradjon ott éjszakára…

„SZÍNPADON NEM JÁTSZOTTAM EL A VILÁGIRODALOM NAGYJAIT...”

De a szakmában sem volt rózsásabb a helyzetem. Az egyik nap odaállt elém az akkori színházam igazgatója, s közölte velem: ne haragudjon Edit, fogalmam sincs, hogy maga milyen színésznő, de az új társulatban nem tartok magára igényt. Ez akkor hidegzuhanyként ért. Nem azt mondta, hogy nem vagyok szimpatikus, vagy nem lehet velem együtt dolgozni, hanem egyszerűen kirúgott. A mai napig nem értem, miért… Hirtelen ott álltam munka nélkül, egy kicsi gyerekkel, és elképzelésem sem volt, hogy mihez kezdjek. Akkor gondolni sem mertem volna arra, hogy pár év elteltével lesz egy új, igaz társam, s az ország is megismer majd egy napi sorozat főszereplőjeként. Mindenesetre bíztam benne, hogy a sok rossz után már csak jó dolgok történhetnek velem, s ez tulajdonképpen be is jött. A mai napig nem bántam meg, hogy színész lettem. Annak ellenére sem, hogy furcsa hivatás a miénk. Egy színész ugyanis szeret sok szerepet eljátszani, szereti kiérdemelni az emberek szeretetét, a népszerűséget. Nekem ez nem adatott meg a színházban, kizárólag a Barátok köztben éltem át. Noha színészként nem játszom el a világirodalom nagyjait, Claudia szerepe mégis annyira színes, hogy ez sok színházi szereppel felér. A Barátok közt sok mindent helyre tett az életemben. Nemcsak anyagi biztonságot, s munkát adott, hanem ismertséget is. Remélem, ez még sokáig így is marad.

114

SZÍNÉSZEK

Zenészek Va s t a g C s a b a

M e s t e r Ta m á s

Demjén Ferenc

Zsédenyi Adrienn Szikora Róbert

Ta k á c s N i k o l a s Balázs Fecó

Oláh Ibolya

Horváth Charlie Ta b á n i I s t v á n

Korda György

Balázs Klári

Majsai Gábor

V a s t a g Ta m á s

Galambos Lajos Zoltán Erika

Popper Péter

115

Zenészek

VASTAG CSABA "Nem biztos, hogy valaha kipakolok a bőröndömből"

„Világéletemben bőröndből éltem. Az ágyam mellett van egy koffer, abból pakolom ki a cuccaimat. Hiába van lakásom, folyton ott egy csomag – indulásra készen. Nem az állandósságtól félek, ilyen fajta vagyok. Amerikában fogantam, Budapesten születtem, Ecséden kereszteltek és Veszprémben éltem. Nagymamám mondta mindig, hogy csavargó lesz ez a gyerek. Igaza lett. Nem tudom, valaha is kipakolok-e a bőröndből…”

Ez az interjú nem lesz átlagos. Sem a terjedelmét, sem a formáját tekintve. Hiszen már eleve a Vastag Csabával készült interjú előzménye sem volt szokványos. Újságírói pályafutásom eddigi legkülönlegesebb kalandja. Egyszerre volt bizarr, szürreális és extrém. Mindenféle tekintetben. Ugye elnézik nekem az olvasók, hogy a folytatásban néhány igen személyes tapasztalatot is elmesélek az anyag létrejöttével kapcsolatban? Egy újságcikkben ilyet nem lehetne – már csak terjedelmi korlátok miatt sem –, de hol legyen őszinte az ember, ha nem a saját könyvében?

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy a Vastag Csaba & Sándor András találkozást az olvasók generálták. A melyinterjuk.hu Facebook oldalán ugyanis megkérdeztem az olvasókat, kiről szeretnének portrét olvasni, és a legtöbb szavazat, hozzászólás a Vastag testvérekkel kapcsolatban jött. Csabát és Tamást szinte ugyanannyian kérték, messze a legtöbben minden más előadó előtt. S mivel az olvasók kívánsága szent, el is kezdtem szervezni az interjúkat.

Lassan két évtizede dolgozom a médiában, ezernél is több riportot készítettem, de a Csabával való találkozáshoz hasonlót még nem éltem át. Pontosabban annak a körülményei voltak igen furcsák. Pedig higgyék el, számtalan extrém helyzetben faggattam már ismert embereket. Csaba eleve ragaszkodott ahhoz, hogy ne egy átlagos interjút készítsünk egy átlagos helyen. Azzal érvelt, ha egy órát beszélgetünk valahol, abból nem tudok majd portét festeni róla. És lássuk be: igaza van. Tetszett hát az ötlet, hogy menjek vele fellépni. Igen ám, de három hétig hiába telefonálgattunk, valami kavarás mindig volt az időponttal. Mentségére szóljon: becsülettel hívogatott, tehát nem tűnt el, és a telefont is felvette minden alkalommal, de a végén mindig valami elképesztő indokkal elmaradt a találkozás. Türelmem véges volt, már ott tartottam, hogy elnézést kérek az olvasóktól, és kiírom az oldalra, hogy rajtam nem múlik, de ezzel az emberrel lehetetlen normálisan találkozni. Aztán egy apró gesztussal levett a lábamról, és mindent megbocsátottam neki: közölte, hogy megnézte a melyinterjuk.hu oldalt, roppant szimpatikus neki a kezdeményezés, és azt is látja, mennyire megbecsült szakember vagyok a sztárvilágban. Tehát legyek türelmes, mert ez a beszélgetés mindenképp öszszejön majd. Hosszas egyeztetések után végül ki lett tűzve egy szombati nap a nagy találkozásra. Csaba délután négyre rendelt a belvárosba. Mindezt sms-ben közölte

VASTAG CSABA

117

előző nap, a megadott címen pedig egy szépségszalon volt. Nem is értettem, mit keresek ott, mindenesetre fél órás késéssel a főhős is megérkezett. Pontosabban megérkezett volna, mert legalább négyszer elsuhant előttem autóval, bőszen integetve, hogy még a parkolót keresi. De nem találja. Az ötödik körnél már szólt, hogy üljek be mellé. Ugyan nem a közelben, de mutattam neki egy „tuti” helyet, ahol letehette a kocsit, majd közölte, micsoda baromság ilyen messze állni, mert a fél városon át kell gyalogolni. (Ehhez képest 5 perc alatt visszaértünk a szalonhoz.) No, így indult a nap, és így kezdődött az ismeretség Vastag Csabával. Majd, mintegy bokszmeccs, folytatódott. Négy egész menetig. De messze volt még az éjszaka… AZ ELSŐ MENET… – Mit keresünk ebben a szépségszalonban? Mi fog itt történni? – Az interjúnk szempontjából lényegtelen dolgok. Például, megnézik a körmömet, hogy rágtam-e. Korábban évekig rágtam, és rám szóltak az RTL-ben, hogy nagyon csúnya. Ők küldtek először manikűröshöz. Aztán láttam, menynyi munkája van vele a szakembernek, amíg szép körmöt varázsol belőle, s utána egész egyszerűen már nem volt pofám újra lerágni. – Szégyellted magad emiatt? – Miért szégyelltem volna? Tök jó dolog körmöt rágni. De az is igaz, hogy pótcselekvés, és hülyén is néz ki… A hiedelmekkel ellentétben alapvetően nem foglalkozom a külsőmmel. Nem erről szól a munkám, hanem a zenéről. Más kérdés, hogy az ember igyekszik nem sáros cipőben és háromnapos pólóban kiállni a közönség elé… – Tegnap mikor értetek haza a kalocsai, illetve szombathelyi buliból? – Reggel 6-kor. És 9-kor már keltem. Örülj neki, hogy nem tegnap jöttél velünk, mert kikészültél volna a sok utazástól. Ma este Mórra és Hortra megyünk. – Nem tehetted volna meg, hogy délig alszol? – Ma nem. Napközben is munka van, nem csak este. Mindenki azt hiszi, hogy a zenészek egész álló nap buliznak, pedig ez korántsem igaz. A munkámnak nagyon sok olyan vonzata van, amit a közönség nem lát.

„ABBA AKARTAM HAGYNI A VERSENYT. KI AKARTAM VONULNI AZ X-FAKTORBÓL A TESTVÉRPÁRBAJ ELŐTT”

– Ki ismer téged a legjobban? – Senki. Én sem ismerem magamat. Önmagad megismerése egy egész életen át tartó folyamat. Sokszor meglepődöm én is magamon. Jó példa erre az X-

118

ZENÉSZEK

Faktor. Azt, hogy azzal a 12 emberrel mit éltünk át a verseny során, csak mi tudjuk, senki más. Még a műsorban dolgozó szerkesztők sem. Olyan dolgokat tudsz meg magadról, amelyek más körülmények között talán soha nem derültek volna ki. Hogyan reagálsz egy adott szituációban, amikor minden elképzelés megdől, amit korábban gondoltál önmagadról… Azt a pillanatot, amikor az öcsémmel párbajoztam, csak lefesteni lehet, szavakkal lehetetlen elmondani. Mert nyilvánvalóan azt szerettem volna, ha Tomika megy tovább. Elvégre ez az ő versenye volt, és én nem akartam tönkretenni az álmait. Amikor mentünk ki a színpadra a párbaj előtt, úgy terveztem, hogy leteszem a mikrofont a földre, és azt mondom, ebből nem kérek. Fogom magam, és egyszerűen kiszállok a versenyből. Már azt is elterveztem, hogy mit mondok. „Köszönöm szépen, és kapjátok be”… – Miért nem tetted meg? – Az öcsém érvei meggyőztek. Az volt az ötödik adás, és addigra annyian szavaztak rám, olyan sok pénzt költöttek SMS-re, hogy egyszerűen nem tehettem meg. A következő ötlet az volt, hogy majd direkt elrontom… Aztán abban maradtunk, hogy mindketten jók leszünk. Nem egymás ellen megyünk, hanem egymásért. Így a közönség sem érezte, hogy cserbenhagytuk őket. Megmutattuk, mennyire tiszteljük a másikat. Sokkal nagyobb tisztelet az, amikor a másik miatt vagy jó. Akkor, ott a párbajnál nem lehetett előre tudni, melyikünk megy tovább. Tippelni sem lett volna értelme. Az ugyanis nem számít, hogy idősebb vagyok. Tomika észbontóan jó énekes. Olyanokat énekelt, hogy leesett az állam… – Álmodtál az óta a párbajjal? – Azóta nem. Előtte viszont igen. Éreztük, hogy lesz a verseny során ilyen, csak az volt kérdés, hogy mikor… Ekkor Csaba „szabadfoglalkozást” hirdetett a következő órákra. Ő beült a manikűröshöz, én megittam a maradék zöld teát, majd hazamentem. Azt csak a jóisten tudja, ő hová, mert sokáig nem került elő. Kérte, hogy hét órára legyek a lakásánál, mert onnan indulunk a fellépésre. Fél nyolckor telefonált, hogy még Szentendrén van, az új dalát énekli fel, de nyolckor talán már jönnek értem a sofőrjével. Addig foglaljam el magam… Nem volt kedvem sehová beülni, inkább átsétáltam a pesti oldalról az egyik hídon a budai oldalra, hiszen úgyis onnan jönnek. Közben a technikus, Krisztián is telefonált, hogy Csaba kavar, most épp kirendelte őt is Szentendrére. Negyed kilenckor kaptam egy sms-t Krisztiántól, hogy már elindultak. Ehhez képest kilenckor még híre-hamva se volt egyiküknek sem. Hogy teljen az idő, telefonálgattam. Mert ez még mindig jobb volt, mint egyedül ülni egy kocsmában. A barátok és a családtagok egy emberként kérdezték: „te normális vagy, hogy ennyit vársz valakire?”. Ezen én is elgondolkodtam akkor. Hiszen elismert, Kossuth-díjas művészek

VASTAG CSABA

119

sem várakoztattak meg soha. Arról nem is beszélve, hogy velük időpontot is egyszerűbb egyeztetni egy találkozóra. Igen, megtehettem volna, hogy hagyom a fenébe az egészet, mondván, mit képzel magáról ez a csávó, hogy így megvárakoztat? Mégis, valamiféle perverz érdeklődésből maradtam. Egész egyszerűen kíváncsi voltam, hogy ilyen előzmények után mi sül ki ebből az egészből… Bő kétórás várakozás, és több sms után egyszerre hívott Csaba és Krisztián. Hogy merre vagyok már. Mint kiderült, külön jöttek, két autóval. És természetesen egyikük sem arra kanyarodott, amerre kellett volna, hiába beszéltük meg előtte háromszor. Krisztiánhoz ültem be, Csaba előttünk araszolt. Egy benzinkúton tette le a kocsiját, majd átült hozzánk. Indultunk Mórra... A MÁSODIK MENET…

– Izgalmas részéhez érkeztünk az ismerkedésünknek. (kezdi kaján vigyorral az arcán, miután beült az autóba) Most tartunk ott, hogy nagyon nem szeretsz engem, de remélem ez majd változni fog. – Én is nagyon remélem… – Nem akarok az időddel játszani, de ez a szakma ilyen. Néha az én időmmel élnek vissza, olykor meg én kavarok bele máséba. Nem tudatosan, hanem egészen egyszerűen így alakul. – Amit eddig tapasztaltam belőled, az a zűrzavaros kapkodás. – De a káoszban is van egyfajta rendszer. – Azért vagy ilyen nyugodt? – Miért, jobb lesz, ha idegesítem magam? Inkább a megoldáson töröm a fejem. Télen az időjárás miatt ez még durvább. Amit ma láttál, az a jéghegynek még csak nem is a csúcsa…

„FELKAPCSOLJÁK A VILLANYT, ÉS KÖZLIK, HOGY FEL LEHET LÉPNI”

– Bár még Pesten járunk, és van előttünk 100 kilométer, de ilyenkor már tudod, melyik dallal kezdesz? – Igen, a My Way lesz az első. Ez egy viszonylag emelkedettebb hangulatú hely lesz, ezért kötelező örökzölddel kezdek, amivel talán rá tudom majd hangolni a közönséget magamra. Nincs könnyű dolgom. Gondolj csak bele: ezeken a helyeken már zajlik egy műsor. És ebbe kell beágyazódni. Akár diszkóba, akár bálba érkezem, ott egyszer csak megállítják a zenét, felkapcsolják a villanyt, és közlik, hogy fel lehet lépni. Tehát megszakítják a folytonosságot. Szép kihívás, mert ilyenkor nem is a nulláról, hanem mínuszról

120

ZENÉSZEK

indulsz. Az első két dal mindig egyfajta kontaktusteremtés. Mindenkinek rá kell hangolódnia, hogy mostantól kezdve műsor van. – Jártál már Móron? – Szerintem igen. Ne kérdezd mikor, mert a dátumokra nem emlékszem, de úgy hiszem, jártam már mindenhol. – Jó a visszahívási arányod? – Nem rossz. Nyíregyháza és Debrecen környékén csak idén már legalább huszonötször megfordultam. A visszahívások nagyon fontosak ebben a szakmában. Azt csak egyszer teheted meg, hogy amíg tart a hírneved, egy közepesen sz*r színvonalú műsorral végigjárod az országot, és keresel egy csomó pénzt. És mi lesz utána? A minőségre kell törekedni, és jót kell csinálni ahhoz, hogy visszahívjanak. Nem én vagyok a legdrágább előadó az országban. Két éve tudatosan nem emeltem árat. Kíváncsi leszek, mi vár majd ránk Móron. Milyen lesz a férfiak és nők aránya, milyen életkorúak, milyen lesz a mikrofon – mert azoknak a legtöbb esetben a márkáját sem ismerjük. Krisztiánnal ilyenkor szoros szimbiózisban működünk, nagyon figyelünk egymásra. Pontosabban inkább ő figyel rám, hogy mikor kell elindítani a következő dalt egy-egy köztes konferálás után. Nagy segítség ő nekem, mert számtalanszor előfordult, hogy a helyszínen lévő „profi” technikusok kritikán aluli hangosítást produkáltak. Krisztián ilyenkor két perc alatt csodát tesz. – Élőben énekelsz majd? – Mindig! Csak a zene megy CD-ről.

(Krisztián ekkor telefonál a móri szervezőhölgynek, és közli, hogy késésben vagyunk, de már az M7-esen „gurulunk”, s kb. félóra múlva megérkezünk.) Ez egy nagyon fontos dolog, ami most történik, mert állandó kapcsolatban vagyunk a helyszínekkel. – Az ilyen telefonokat mindig Krisztián intézi? – Többnyire igen. Elmondjuk, hogy megcsúsztunk, de úton vagyunk. Ha több fellépő van, akkor a szervező így még variálhat is, mert betesz elénk egy táncműsort, vagy akármit. – Pénzt nem vonnak le a késésért? – Közös érdekünk – a szervezőké és a miénk –, hogy jó műsort csináljunk. Előfordult már, hogy egy kisváros művelődési házában bent ült a közönség és ránk vártak. Egy órát késtünk az öcsémmel, mert baleset volt az autópályán. Akkor felajánlottuk, hogy hosszabb műsort csinálunk, amiért kedvesek voltak és megvártak. Igyekeztünk kompenzálni a késést.

„ÁLLANDÓ KÜZDELEM, FOLYTONOS ELÉGEDETLENSÉG HAJT”

– Öt évvel ezelőtt ilyen életet álmodtál magadnak? – Nem gondolkodtam én ilyesmin, hogy mi lesz…

VASTAG CSABA

121

– Nem volt jövőképed? – Nem nagyon. Világéletemben bőröndből éltem. Öt éven át volt állandó albérletem, mégis mindig az ágyam mellett tartottam a koffert, és abból pakoltam ki. Most is, hiába van lakásom, folyton ott egy csomag – indulásra készen. – Az állandóságtól félsz? – Miért kellene mindig valamitől félni? Nem az állandóságtól tartok, egyszerűen ilyen fajta vagyok. Amerikában fogantam, Budapesten születtem, Ecséden kereszteltek és Veszprémben éltem. Nagymamám mondta mindig, hogy csavargó lesz ez a gyerek. Igaza lett. Nem tudom, kipakolok-e valaha is a bőröndből… – Ott tartottunk, hogy nulla jövőkép… – Egy cél vezérelt, hogy dolgozzak, legyen munkám, és mindig jó akartam lenni mindenben. Sportember lévén az állandó küzdelem és a folytonos elégedetlenség hajt. Akik sportolnak, általában hajtósabb emberek. Komolyan veszik a munkát, és belátják, hogy csak kitartással és szorgalommal lehet komoly eredményt elérni. Van egy ismerősöm, akinek nagyon gazdagok voltak a szülei, a fiú meg azzal kezdte a felnőttkort, hogy két évet ült a Veszprémi Büntetés-végrehajtási Intézetben. Nem küzdött meg semmiért. A szüleim nem voltak tehetősek, hiszen tanáremberek, vékonyan vágtuk a kenyeret és a parizert. Sajtot pedig csak ritkán láttam… Éppen ezért öt évvel ezelőtt nem vágyálmokból éltem, hanem dolgoztam. Pénzt kerestem. – Természetesnek veszed azt, ami most történik veled? – Nehéz kérdés ez… Ha azt mondanám, hogy csodaként élem meg, akkor nem mondanék igazat. De ha azt mondom, hogy igen, akkor meg nagyképű lennék. Dolgozni szeretnék. Ahogyan öt évvel ezelőtt is… Nagy tanulsága az én történetemnek, hogy ha valamit célul tűzöl magadnak, és teszel is érte, akkor lesz eredménye. Huszonnyolc évesen mentem az X-Faktorba, és azt megelőzően 18 esztendei munkám volt ebben az egészben. Az összes többi ember, akikkel valaha együtt zenéltem, mára könyvvizsgálók, meg ügyvédek lettek, ők nem várták ki, mire beérik a dolog. Annak idején valamennyi rockzenekarommal arra vártunk, hogy majd bekopog a topmenedzser a garázsba, ahol próbálunk, és attól fogva megyünk előre. Aztán rá kellett jönnünk, hogy ez sosem fog bekövetkezni, mert azt sem tudják, hogy ott vagy a garázsban, de ha tudnák, akkor is lesz*rnák.

„HIVATÁSSZERŰEN BULIZOM, NEM FOGOK MÉG FAKULTATÍVAN IS BERÚGNI”

– Tisztában vagy azzal, hogy a legutolsó pillanatban kaptad el a popbiznisz kötelét? Hiszen évről évre egyre kedvezőtlenebbek a körülmények. Már az új tehetségkutatók nyerteseinek sincs annyi fellépésük, se lemezük, se jogdíjuk, mint neked. Ehhez képest már három lemezed is meg-

122

ZENÉSZEK

jelent, rengeteg a fellépés, és ez nyilván anyagilag is visszaköszön. Ha két évvel később köszönt be az életedbe az X-Faktor – ha egyáltalán beköszönt –, akkor fele ennyi eredményt sem értél volna el.

– Kétpercenként változik a világ. Az is lehet, hogy holnap beköszönt valami forradalmi újdonság a zenében, és semmi sem úgy lesz, ahogy az előbb felvázoltad…

Azt gondolom, ha nem lennének ilyen tehetségkutatók, már rég lehúzta volna a rolót valamennyi lemezkiadó. Azok, akik még fent maradtak, kizárólag ebből élnek. De nem érdekel, hiszen úgy fogom fel, hogy ez egy lehetőség. Olyan fórum, amelyben ha jól nyilvánulsz meg, akkor van eredménye. Tisztában vagyok vele, hogy a hírnevemet az RTL Klubnak köszönhetem. Az RTL még sosem vert át, ezért lojális vagyok hozzájuk. Ha tegyük fel, Kolosi Péter azt mondaná nekem, hogy álljak kézen meztelenül a székház előtt, azt is megtenném, olyannyira megbízom benne. Tudnám, hogy ezzel hosszú távon valamilyen komoly célja van, és még sosem adott csalódásra okot. – Könnyen közel lehet hozzád kerülni? Azt látom, hogy roppant közvetlen vagy mindenkivel, de ez akár egy felvett póz is lehet, ami a munkád része, hiszen nem lehetsz fellengzős egy olyan helyen, ahol fizetnek azért, hogy lássanak. – Ha elnézed nekem, hogy másfél órát vártál rám… – Kettőt vártam! – …akkor kettőt… Nos, ha elnézed ezt nekem, akkor lehetünk barátok. Viccet félretéve: azért nem könnyű mindig kedvesnek lenni vadidegen emberekkel. Próbálok illedelmes, sőt türelmes is lenni, de nehéz. A régi haverjaim sokszor hívnak, hogy mikor megyünk már el bulizni. Sajnos soha, mert hivatásszerűen bulizom, nem fogok még fakultatívan is berúgni. Ráadásul a helyzetet bonyolítja a szakma sajátossága, az állandó rohanás, a folytonos időhiány. Aki mindenki felé hajlong, az egy idő után valaki felé a hátsóját is mutatja majd. Sajnos ez ilyen… Na, közben meg is érkeztünk Mórra. Móron a helyi kultúrházban tartanak bált. Hiába van hátsó bejárat, az ajtót csak úgy tudjuk megközelíteni, ha keresztülvágunk az udvaron cigarettázó, vagy épp csak levegőző embereken. A közönség soraiban sok a nő, többen régi ismerősként üdvözlik Csabát és Krisztiánt is. A helyi szervező – egy roppant kedves hölgy – az öltözőbe navigál, ahonnan közvetlenül be lehet menni a színpadra. Ide már velünk tartanak Csaba barátai is, akik fogalmam sincs, hogyan kerültek időközben mellénk, de ott vannak. Állítólag korábban együtt dolgoztak Csabával valamelyik munkahelyén, s időnként meglátogatják őt egy-egy vidéki haknin. A helyszínen senki sem ideges, állítólag jobb is, hogy késtünk egy kicsit. Nem sokat vagyunk az öltözőben. A főhős épp csak átveszi az ingjét, majd megy is a színpadra. Mivel ez egy bál, az élő zenekar leáll, majd következik Csaba. A My Way-jel.

VASTAG CSABA

123

A második daltól már vele énekel és táncol a közönség. Gyakorlatilag az utolsó nótáig. Utálom, hogy megvárakoztatott Pesten, de a profizmusával megint elfeledtet mindent. Ez a pasas pont úgy néz ki, pont úgy mozog a színpadon, és pont úgy énekel, ahogy egy szupersztárnak kell. Bár az X-Faktorban nem szerettem, és a hangjáért sem voltam oda, itt most mégis meggyőzött. Határozottan sokat fejlődött a hangja, és az előadásmódja is az elmúlt másfél évben. A műsor végén bemondja, hogy bár rohannia kell tovább, de nem szeretne senkit cserbenhagyni, ezért a közös fotókat és az autogramosztást most, közvetlenül a fellépés után oldják meg a színpad előtt. Mielőtt autóba ülnénk, már csak arra van idő, hogy átöltözzön, és robogunk is tovább. Pontosabban csak robognánk. Odakint az udvaron az autó körül legalább huszonöt nő áll. De az is lehet, hogy harmincan vannak. Közlik, hogy akkor most indulnak ők is utánunk. Kiderül, hogy Csabának van egy ötven-hatvan fős stabil rajongói csapata, akik időt és pénzt nem kímélve követik az országban kedvencüket. Még a legutolsó faluba is elutaznak érte. Jegyet vesznek az éppen aktuális koncertre, és minden nézőtéren ott csápolnak. Nem vicc, tényleg mindenhol. Minderről már a Hort felé tartó úton beszélgetünk… Mórról vissza kell mennünk Pestre, átkelni az egész városon, és az M3-ason haladunk tovább. A fellépés után Csaba legalább fél órát a telefonjával foglalkozik. Aznap kapott egy új készüléket, azt állítgatja. Amikor megunja, folytatjuk az „ismerkedést”… HARMADIK MENET...

„ÖTVEN EMBERNEK IS UGYANAZT A MINŐSÉGET NYÚJTOM, MINT ÖTEZERNEK”

– Ez a rajongói csapat most tényleg utánunk jön a következő fellépésre is? – Igen, de inkább kedves közönségnek hívnám őket, mint rajongóknak. Mert ők olyan kedves emberek, akik nagyon sok koncertemen részt vettek már, és úgy értékelték, hogy érdemes többre is eljönni. Körülbelül 500 fellépésem volt eddig, és az imént említett emberek szinte mind ott voltak. Óhatatlanul is megismertem őket. – Mivel hálálod meg nekik ezt a határtalan szeretetet? Néhány kedves szóval a koncert után? Közös fotóval, esetleg autogrammal? – Nem a szavakról van itt szó, hiszen mi egy nagy közös együttműködő rendszer vagyunk. Sokat köszönhetek ezeknek az embereknek. Múltkor Zalaegerszegre is eljöttek utánam. Így aztán legalább volt közönségem, mert épp egy

124

ZENÉSZEK

frissen nyitott helyre mentünk, ami előtte le is volt járatva, tehát a kutya nem tudott a buliról. De mivel ott volt a törzsmag, így nekik megtartottuk a fellépést. – Zavar, ha kevesen vannak egy bulin? – Nem érdekel. Ötven embernek is ugyanazt a minőséget nyújtom, mint ötezernek. Kaposváron nyolcezer néző jött az élő koncertemre. Az is nagy élmény volt, de ha kevesen vannak, az családiasabb. – Egyet nem tudok még eldönteni, mivel ma találkoztunk először: valóban ilyen bohém módon, kicsit félvállról veszel mindent az életben, vagy csak előttem színészkedsz? Eltöltöttünk eddig négy-öt órát, s olyannak tűnsz, aki pont lesz*r minden nehézséget, és próbálod magad jól érezni az adott szituációban. – És nem nekem van igazam? – De, csak én hozzá vagyok szokva a lelki beteg művészekhez. – Úgy is lehet élni, ahogy ők, de ha mindig rágörcsölsz valamire, amin nem tudsz változtatni, akkor saját magadat teszed tönkre. Felesleges idegeskedni, mert rámegy az egészséged.

„NAGYON SOKSZOR ELHÚZTÁK ELŐTTEM A MÉZESMADZAGOT, HOGY MOST LESZEK SZTÁR…”

– Ha ez az egész sztárság előbb jön az életedbe… – Ha mindezt 18 évesen megkapom, nem tett volna jót nekem. Meg kellett tapasztalni dolgokat, meg kellett érnem hozzá. Így tudok most értékelni mindent, mert van viszonyítási alapom. Tudom, hogy milyen fent, és azt is, milyen lent. Egyébként nagyon sokszor voltam majdnem fent. Mindig azzal etettek, hogy na, most leszek sztár. Például a TV2-s műsor, a Popdaráló idején. És ezt akkor tényleg elhittem. Mondogattam is otthon, hogy ha most nem leszek sztár, akkor soha. És nem lettem… Akkor még nem. – Szoktál azon gondolkodni, hogy a mostani sztárság meddig tart majd? – Nem. – Tisztában vagy vele, hogy ez is csak ideig-óráig működhet? – Nézd, minden folyamatnak van eleje és vége. Más kérdés, hogy már az elején is lehet úgy csinálni, hogy a körülményeket is folyamatosan irányítsd. Azzal kell tisztában lenned, hogy tudd, merre tartasz. Joe Cocker hány éves? Vagy Tom Jones? Engem kimondottan énekel a komolyzene – sz*rrá hallgatom a Classic Rádiót –, és az sem kizárt, hogy idősebb koromban ezzel foglalkozom majd. Elkezdtem zongorázni tanulni.

„NEM AZÉRT HÍVNAK MEG, HOGY A SOHA NEM HALLOTT SAJÁT SZERZEMÉNYEIMET HALLGASSÁK”

VASTAG CSABA

125

– Móron megkérdezted a közönségtől, hogy énekelhetsz-e saját dalt. Miért tetted? – Illemből. – Egy előadó nem azt énekel, amit akar? És elsősorban nem a saját dalait kellene népszerűsíteni? – Mindent az adott helyszín és az adott esemény határoz meg. Ha tegyük fel, egy bálban, vagy egy esküvőn kell fellépni, akkor nyilvánvalóan nem azért hívnak meg, hogy meghallgassák a korábban soha nem hallott saját szerzeményeimet. A legtöbben még mindig az X-Faktorban előadott dalokat szeretnék hallani. Természetesen nem akarom a saját nótáimat lebecsülni, mert nagyon jó dalok, de messze nem olyanok, mint mondjuk a November Rain, amit mindenki kívülről fúj. A saját szerzeményeket csak nagyon okosan lehet bevinni a köztudatba. Az megöli a bulit, ha előadsz három sajátot, aztán egy ismertet. Épp fordítva kell. De ez nem az én találmányom, szerintem a legtöbb tehetségkutatós így lép fel. Az élő koncertek, a másfél órás koncertprogramok nyilván mások. Ott az összes saját számot elnyomjuk, az már inkább egy ismeretterjesztő koncepció. De Frank Sinatra My Way-je, vagy Tom Jones Sexbomb-ja ott is a műsor része.

„TÉVHIT, HOGY EGY TEHETSÉGKUTATÓBÓL JÖTT EMBERNEK MINDENBEN MEG VAN KÖTVE A KEZE”

– Mennyire van beleszólásod a téged körülvevő dolgokba? Választhatsz menedzsert? Sofőrt, fellépést, felkérést, interjú megjelenéseket? – Azt csinálok, amit akarok. Az tévhit, hogy egy tehetségkutatóból jött embernek mindenben meg van kötve a keze. – Mégis azt mondtad, öt éve nem voltál nyaralni. – De ez egy választott út. Haúgy döntök, nyilván elutazhattam volna korábban is. De miért nyaralgatnék ész nélkül, ha közben fel is léphetek? Megtehetném, hogy nem adok neked interjút. Vagy senki másnak, mert amúgy is hülyeségeket írogatnak. De mi értelme lenne? Nézd, ennek a rendszernek nem én vagyok az alkalmazottja, hanem mindenki más, aki körülöttem van. Én választok meg mindent. – Nem kötnek szigorú szerződések? – Nem. A szerződések leginkább a pénz elosztására irányulnak. – Már elhagytuk a Hort táblát, mindjárt odaérünk a művelődési házba. Tudod már, mi lesz az első dal? – Igen. A My way. – Itt is? – Nézd, van ennek egy lélektani része is. Jobb a lelküket simogatva bemutatkozni, mint berúgni az ajtót valami zúzós számmal. Na menjünk, nézzük, mi vár itt ránk…

126

ZENÉSZEK

Horton szinte majdnem ugyanaz történik, mint 170 kilométerrel odébb. Kint cigarettáznak az emberek, és nagyon megörülnek, amikor meglátják az illusztris vendéget a késő éjjeli időpontban. Kicsit innen is késtünk, de senkit nem zavar, azt mondják, eltáncolgattak addig, amíg nem jöttünk. Én meglepődöm, mert nem csak a harminc rajongó ért ide velünk együtt, hanem Csaba barátai is. Úgy látszik, ők minden bulin bejáratosak az öltözőbe. A helyiek rendkívül közvetlen, rendes emberek, akik ujjongva fogadják az énekest. A műsor ugyanaz, de ez még a rutinos rajongókat sem érdekli. Ismét kedvencükkel éneklik az összes nótát. Csaba közben már a színpadon is elmondja, hogy az imént arról faggatta egy „barátja”, miért kérdezi meg a közönséget arról, énekelhet-e saját dalt. A közönség erre is ujjong… Fellépés után ismét hosszas fotó és autogramosztás, majd az öltözőben a település polgármestere és jegyzője is gratulál Csabának. Főszereplőnk szívének különösen kedves ez a hely, hiszen innen 10 kilométerre, Ecséden töltötte a gyermekkorát. Még távoli rokonok is eljöttek őt megnézni. Másfél óráig beszélgetünk, majd amikor indulnánk kifelé, az öltöző előtt ott találjuk azt a huszonöt-harminc embert, akik Mórról ide is követték Csabit. Főhősünk bemutat nekik. Kiderült, hogy mindenki hallott a melyinterjuk.hu oldalról, sőt, sokan írtak is közülük, hogy Csabival készítsek interjút. Roppant kedves emberek. Bár, azt még mindig nem értem, mi a jó abban, hogy átautózzák az éjszakát két fellépésért, ahol nagyjából ugyanazt látják. Aztán indulunk hazafelé. Megállunk egy benzinkútnál, ahol Csaba kávét és Kinder tojást vesz nekem és Krisztiánnak. Azt mondja, ez az ő ajándéka. Külön hozzáteszi, a csokit vigyem haza a kislányomnak. Ezek után még mindig haragudjak rá? Kávézni nincs már kedvem ilyen későn, ezért a szintén a kútra érkező rajongóknak adom a poharat, de Csaba ezt észre sem veszi. Ő még beszélgetne velük, de Krisztián már nagyon nézi az óráját. Most már tényleg indulunk… NEGYEDIK MENET...

„ÉDESANYÁM MINDIG TUDJA, HOL LÉPEK FEL. LÁTJA A NAPTÁRAMAT, ÉS EZ NEM MINDIG JÓ”

– Érdekes másodperceket élünk meg. Hajnali három óra van, és most indultunk haza Hortról. Azt gondolom, jókat beszélgettünk. Most már talán azt is érted, miért kértem tőled, hogy ne csak szavakat, hanem vizuális élményeket is osszunk meg egymással. Köszönöm, hogy eljöttél, és részt vettél a napomban, még úgy is, hogy másfél órát kellett ránk várnod.

VASTAG CSABA

127

– Kettőt! Nem másfelet. Kettőt! – Anyám meg két hónapja vár rám… Ne haragudj, már elnézést kértem! – Fátylat rá! A szüleiddel mikor találkoztál utoljára? – Tegnap, a két fellépés között hazaugrottunk egy percre. Apukám nemrég volt 65 éves, s mivel épp Veszprémen keresztül vezetett az út, adtam neki ajándékot. Aztán mentünk is tovább. Egyébként karácsonykor voltam otthon utoljára. – Mindig tudják, hol lépsz fel? – Igen, mivel anyukám látja a naptáramat. Néha sajnálom, hogy mindig képben van arról, merre járok, mert folyton aggodalmaskodik, milyen messzire megyünk. Féltenek a szüleim. Amikor még otthon laktam, apukám addig nézte a tévét, amíg haza nem értem. Akár hajnal négyig is. Sosem tudott elaludni. A szülők már csak ilyenek, nagyon szeretem őket. – Mikor költöztél el otthonról? – Viszonylag későn, 19 éves koromban jöttem el otthonról. Az egyetem mellett nyáron elmentem dolgozni. Beálltam segédmunkásnak egy építkezésen, de két nap múlva kivágtak. Betonelemeket kellett a helyükre rakni. Volt egy daru, két kampón lógott a 30 tonnásszelvény. Egyetlen szabály volt ezen a munkahelyen, hogy a darun lógó beton alatt nem szabad átrohanni. Én mégis megtettem, és a hátam mögött két tized másodperccel később leszakadt a „rakomány”. Mondták is rögtön, hogy akkor többet nem kell jönni. Aztán voltam barackszedő is. De ez sem tartott sokáig, mert többet ettem, mint szedtem. Talán a tudakozóban dolgoztam a legtöbb ideig. Tudod, ahol az utcát, a házszámot, vagy a telefonszámot kérdezik. Esetleg az előfizető nevét. A tudakozónál a legfőbb szabály az ügyfélkezelési idő optimalizálása volt. Vagyis a legrövidebb idő alatt kellett választ adni minden kérdésre. Viszont aki gyorsan keres, mert siet, az gyakran paraszt tud lenni. Észrevétlenül is. Én inkább ott is elbeszélgettem az emberekkel. Kedves akartam lenni mindenkivel. A főnököm folyton csesztetett is emiatt. Többet beszélgettem a lányokkal, mint kellett volna. Aztán 27 éves koromban azt vettem észre, hogy már mindenki „normális” ember lett a környezetemben, rendes szakmával, miközben én még mindig csak az álmaimat kergettem. Apám el is volt keseredve… Mivel nem akartam éhen dögleni, folyamatosan dolgoztam, de arra vágytam, hogy művészként is meg tudjak élni.

„NEM VÁLLALOK GYEREKET, MIVEL KÉPTELEN VAGYOK FÜRDETÉSRE HAZAÉRNI”

– Akkor is állandóan dolgozni fogsz, ha majd gyereked születik? – A minap egy kutyamenhelyen voltam fellépni. Elmondtam, hogy mindenki a saját felelősségének teljes tudatában válasszon magának kutyát. Ha valaki nem alkalmas erre, akkor inkább ne is vigyen haza állatot. Mert ez egy felelősség. Ahogyan a szülői feladat is. Ha valaki nem tud este hétre hazamenni

128

ZENÉSZEK

fürdetni, akkor ne vállaljon gyereket. Itt voltál velem egész nap, látod hogy megy ez, és képzeld el, hogy még téged is, akit nagyon fontosnak tartottalak, átvertelek 2 órával. Mi lenne akkor a családommal, a feleségemmel és a gyerekkel, ha nem mennék haza? – Jártál valaha pszichológusnál? – Jártam. – Mit kerestél ott? – Beszélgettünk – Küldött valaki? – Elmentem magamtól. – Mikor? – Régen. – Mire kerestél választ? – Ahhoz, hogy erre válaszoljak, jobban kell, hogy ismerjelek…

VASTAG CSABA

129

Zenészek

MESTER TAMÁS "Jó lenne minél többet jelen lenni a pillanatokban" „Van egy Richard Bach könyv, Búcsú a biztonságtól a címe, amelyben a gyerekkori önmagával beszélget a szerző. A fülszövegben találod a következőt: ha találkoznál a gyerekkori önmagaddal, mit mondanál neki? Mi lenne az útravaló, ami tanításul szolgálhatna neki, és mit kapnál cserébe te, ami hatással lenne a mostani önmagadra?…”

– Láttad, mennyien felkapták a fejüket, amikor bejöttél? – Nem figyeltem. De érdekes, hogy ezt mondod. Nemrég elkísértem vidékre egy fellépésre Papp Szabi barátomat a Supernemmel. Meglátott a közönség, hogy én is ott vagyok, és sikítani kezdtek a lányok. Furcsa volt. Hosszú időre kiestem ebből a közegből, hiszen otthon ültem, lemezt csináltam, vagy éppen filmet vágtam. Aztán bekerül az ember egy népszerű műsorba, és hirtelen újra „sztárolni” kezdik. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy mindez annak szól, hogy ott ültem a tévében. Meggyőződésem, hogy az autogramkérők nagy részének majdnem mindegy, milyen műsorban szerepelek, csak ott legyek. A helyén kezelem ezt a helyzetet. – Azt is a helyén kezeled, hogy abban a bizonyos péntek esti tehetségkutatóban időnként fújolt a közönség, amikor egy-egy produkciót értékeltél? – Persze. Ezt sem szabad komolyan venni, hiszen a nézőtéren valaki kitalálja, hogy neki nem tetszik, amit éppen a rokonáról, vagy a kedvencéről mondok, s a fújolásba bekapcsolódnak a többiek. Ez ugyanígy működik akkor is, amikor jót mondok, és megtapsolnak. Nekem ez soha nem okozott álmatlan éjszakát. – Próbáltam felkészülni belőled, mielőtt idejöttem. Furcsálltam, hogy a rólad szóló archívumban egyetlen, a magánéleteddel kapcsolatos cikket sem találtam. – Nyilván azért, mert nincs is. Valóban nagyon kevés ilyen jellegű anyag készült velem. Azért sem beszéltem eddig a magánéletemről, mert úgy gondoltam, az önmagában nem elég izgalmas, hogy az embernek épp van-e barátnője, vagy nincs. – Most épp van? – Nincs. Nagy igazság, hogy a barátságok általában tovább tartanak, mint a szerelmek. Hiszen a barátnők jönnek-mennek az életünkben. Ezzel az állítással persze nem akarom a szerelmet leértékelni. – Könnyen ismerkedsz? – Nagyon. Viszont nehezen leszek szerelmes. Az elmúlt 17 esztendőben talán csak háromszor érintett meg ez az érzés. Azt hiszem, ezt a sors intézi. Jómagam maximum annyit tehetek, hogy felkészítem magam arra, hogy érettebb legyek egy igazi kapcsolatra. Bár egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy a kis szerelmek tanítanak meg az igazi befogadására, de azt egyelőre nem tudom, hogy ez mikor jön el. – Mikor vett körül több nő? Manapság, vagy amikor 18 évesen Flipper Öcsi mellett zenéltél a Step együttesben? – Az egy nagyon más világ volt 1989-ben. Még elcsíptem az utolsó nagy sztár-

MESTER TAMÁS

131

kultuszt. Akkoriban ugyanis olyan misztikum és rajongás lengte körül az együtteseket, amely ma már szinte senkit. Emlékszem, a bérház falát, ahol laktam, minden héten összefirkálták a rajongók. Mi tagadás, gyakran éltem az népszerűség adta előnyökkel. Ma már nyilván ez másképp van.

„KELLETTEK A GYEREKKORI MEGPRÓBÁLTATÁSOK AZ ÉLETEMBE”

– Negyvenéves elmúltál. Miért nem maradtál meg tartósan senki mellett? – Talán, mert nem vagyok rá elég érett. Az én életem egyébként sem a családalapításról szól. Nekem egyelőre nem hiányzik a gyerek. Igaz, mindenki azt mondja, hogy az ember életében az az egyik legszebb pillanat, amikor megszületik a gyereke, ennek ellenére most még nincs bennem semmilyen motiváció arra, hogy a génjeimet tovább örökítsem. Annak idején – igaz, akkor jóval fiatalabb voltam – a kutyámat sem sétáltattam eleget, mert túlságosan felelőtlen fickó voltam. Még magamra sem tudok vigyázni, nemhogy egy gyerekre! – Ha már a kutyánál tartunk; úgy tudom, 12 évesen azért költöztél át az édesapádhoz az édesanyádtól, mert a mamád a megkérdezésed nélkül elajándékozta a kutyádat. – Az egy buta sértődés volt, amin nagyon összevesztünk. A szüleim kétéves koromban elváltak, s utána az anyukámmal maradtam. Tizennégy évesen költöztem át az előbbiek miatt apuhoz, s tizenhét évesen már a nagymamától örökölt lakásban éltem. Azóta önálló vagyok. – Tulajdonságaidat tekintve melyik felmenődre ütöttél inkább? – Nagyon különböző emberek a szüleim. Az anyukám például fiatal korában rendkívül bohém volt, míg az apukámat (Mester Ákos újságíró, a 168 óra című lap alapító főszerkesztője - S.A.) már akkor is a szigor jellemezte. Mivel mindketten nagyon szélsőségesek voltak, ezért kialakítottam egy harmadik verziót, a sajátomat. Tehát nem vagyok túl szigorú, de túlságosan bohém sem. Persze, ennél sokkal bonyolultabb a dolog. Egyébként, így utólag visszagondolva azt mondom, minden jó volt így, ahogy megtörtént. Bár azt mondják, az az ideális, ha valaki teljes családban nő fel, nekem árnyaltabb a véleményem. Úgy tűnik, kellenek a gyerekkori megpróbáltatások ahhoz, hogy később valakiből művész legyen. Hiszen olyan fajta érzékenységet hozhat magával, ami szerves része lesz az alkotásnak. A legtöbb zenésznek, vagy költőnek volt valami törés az életében, ezért tudott nagyot alkotni.

„APU AZ IGAZI KRITIKUSOM”

– Jóban vagy a szüleiddel? – Nagyon. Apuval is gyakran találkozunk…(hosszú csönd)

132

ZENÉSZEK

– Min gondolkodsz? – Nem biztos, hogy erről beszélnünk kell… – Miért? – Mert nem szeretnék okot adni újabb találgatásokra. Amikor 1993-ban dübörgött a Mester és tanítványai, csináltatott a menedzsmentünk egy közvélemény-kutatást rólunk. Kiderült, hogy 93 százalékos az ismertségünk az emberek körében. Ez nagyon jó eredmény lett. Igen ám, de ebből csak 42 százalék nyilatkozta azt, hogy szeret minket, a többi utált. Kíváncsi voltam, miért. Mint kiderült, azért, mert úgy hitték, hogy engem az apám nyomott be a médiába, s így tudtam érvényesülni. Ezért nem kedveltek. Számomra ez azóta is döbbenetes. Pláne úgy, hogy apám nem is támogatta soha, hogy zenész legyek. – Komolyan mondod, hogy ezért nem akarsz róla beszélni? Hiszen ez a közvélemény-kutatás 18 évvel ezelőtt történt! – Akkor is! Ráadásul nem ül itt mellettem, hogy ő is hozzá tudjon szólni a róla elhangzottakról. Tudod, apu a mai napig úgy kezel, mintha gyerek lennék. Féltő gonddal figyelte minden egyes megnyilvánulásomat a Megasztárban is. Az egyik szériában azt is gyakran mondta, hogy talán nem kellene ennyire szabadszájúnak lennem. – Édesanyád is újságíró. Ő mit szólt a szerepléseidhez? – Ő nagyon elfogult volt, neki mindig tetszettem. Ezért soha nem ő volt az igazi kritikusom, hanem apu. – Volt olyan korszaka az életednek, amikor egy szentendrei bérelt házban egyfolytában mulattatok – négy-öt éven keresztül – minden áldott nap. Manapság is megy a dorbézolás? – Annyira nem, mint régen. Ráadásul ebben az évben olyan sokat dolgoztam, hogy leszoktam a bulizásról. Pedig kellene, hiszen akármennyire is furcsán hangzik, a rock and roll konzerválja az embert. Akkor öregszem a leginkább, amikor nem bulizom. Tudom, hogy ez nem logikus, de így van. – Amikor jöttem idefelé, előkotortam egy régi cd-t az autóban. Az 1989es Step lemez volt átírva, s meghallgattam az akkori dalodat, az Átkozott éjjelt. Azon gondolkodtam közben, hogy húsz év távlatával vajon hogyan látod az eddigi karrieredet? Ahhoz képest, ahogy annak idején eltervezted, milyen volt megélni a sikereket, vagy éppen a csalódásokat? – Nehezet kérdeztél, ugyanis ahhoz képest, amit az elején elterveztem, sokat változtak közben a vágyaim is. Van egy Richard Bach könyv, Búcsú a biztonságtól a címe, amelyben a gyerekkori önmagával beszélget a szerző. A fülszövegben találod a következőt: ha találkoznál a gyerekkori önmagaddal, mit

mondanál neki? Mi lenne az útravaló, ami tanításul szolgálhatna neki, és mit kapnál cserébe te, ami hatással lenne a mostani önmagadra? – Te mit mondanál neki? – Azt, hogy mindennap vizsgálja meg a vágyait, és mindig legyen jelen a pillanatban! Ebből a szempontból klassz volt az utóbbi húsz év, hiszen sokat voltam jelen.

MESTER TAMÁS

133

Zenészek

DEMJÉN FERENC „Borzasztó érzés lehet celebnek lenni”

„Minden nap megveszem a bulvárlapokat, kizárólag az adrenalinszintem növeléséért. Ezek a lapok tükröt tartanak elém a világról. Hogy mennyire torz és manipulált lett minden. Ott van például Benkő Dani, akit fiatal korom óta ismerek, régen jó barátok voltunk. Az elmúlt években viszont kizárólag a nemi életével volt elfoglalva, és mindig valamelyik csajáról lehetett olvasni. Vagy a híres színész-álompárról, akik már elváltak... Ezek tényleg hírek?”

– Neked megvan ez a könyv? (kérdi csodálkozó tekintettel, amikor meglátja kezemben a róla szóló kötetet) – Persze. – És miért hoztad magaddal? – Mert találtam benne egy történetet, amelyen magam is megdöbbentem. Nem voltam biztos abban, hogy emlékezni fogsz rá, ezért szó szerint idézlek majd. – Igazad van, tényleg sok dologra nem emlékszem már. A könyvről jutott eszembe: az elmúlt években sokan megkerestek, hogy írnának rólam egy új könyvet. De olyan igazi vastag, mély összegzést az életemről. Mert ebben az előzőben, ami az ötvenedik születésnapom kapcsán jelent meg, javarészt mások beszélnek rólam. Ám visszautasítottam minden ajánlatot, mert úgy érzem, még nem vagyok készen erre. – Furcsa, hogy ezt épp 66 évesen mondod. Megérteném, ha 30 lennél. – Először is, élő ember vagyok, aki ma is aktívan dolgozik, tehát nem egy befejezett életútról van szó. Másrészt valóban sok sztorira nem emlékszem már. Velem csak történnek a dolgok, de nem jegyzem meg őket. Nálam ez nem úgy megy, mint másnál, hogy felteszik a kérdést, „na, mesélj valamit”, s akkor beindulok. Azt sem tudom például, hány dalt írtam eddig összesen, vagy hány lemezem jelent meg. – Ezek szerint nem tárolod otthon a vitrinben minden egyes kiadványodat, mint mások. – Egyáltalán nem! Nagyon sok általam készített lemezből nincs is példányom. Persze, amikor megjelenik egy-egy album, vannak nálam korongok, de azt vagy elviszik az ismerősök a megkérdezésem nélkül, vagy pedig én adom oda nekik. Nekem pedig soha nem marad. Azért viszont nem megyek el a boltba, hogy meglegyen. Meg minek is? Úgysem hallgatom a saját lemezeimet. Sok olyan embert ismerek, akik hatalmas Demjén-gyűjteménnyel rendelkeznek. Amikor felveszünk a koncert-repertoárba egy-egy régi dalt, s bele kell hallgatnom, kölcsönkérem tőlük. Visszatérve a könyv-ügyre: biztos, hogy rólam egy jó ideig nem születik ilyen kötet. Pláne úgy, hogy manapság mindenki, aki bekerül a tévébe, azonnal megírja az ő kis élettörténetét. Ennél már az is jobb, ha megveszem a bulvárlapokat, és elolvasom a nem létező történeteket.

„AZ ÚJSÁGÍRÓK A SAJTÓTÁJÉKOZTATÓRÓL VISZIK HAZA A KAJÁT”

– Gyakran megveszed ezeket az újságokat? – Elég gyakran. Majdhogynem naponta. És ezt kizárólag az adrenalinszintem

DEMJÉN FERENC

135

növeléséért teszem. Ezek a lapok ugyanis tükröt tartanak elém a világról. Hogy mennyire torz és manipulált lett minden, pláne a szórakoztatóipar. Csak egy példát említek: ott van például Benkő Dani, akit nagyon fiatal korom óta ismerek, régen jó barátok voltunk. Az elmúlt években viszont kizárólag a nemi életével volt elfoglalva. Volt egy időszak, amikor nem tudtam úgy kinyitni egy újságot, hogy ne olvassak róla, vagy valamelyik csajáról. Ezek tényleg hírek? Vagy ott a híres „színész álompár” esete, akik már elváltak, és azóta senki másról nem lehet olvasni, csak róluk. Nem tudom, hogy ezek az emberek pénzért mennek bele, hogy írjanak róluk, vagy csak tetszik nekik, hogy a vízcsapból is ők folynak? Borzasztó érzés lehet celebnek lenni. – Az internetet használod? – Csak praktikus dolgokra, például, ha valamilyen információra van szükségem. A feleségem viszont nagy internetfüggő. Ő minden dolgát ott intézi. Ha nekem kell valami, megkérem, hogy nézzen utána. Régebben egyébként az újságokat is olvastam internetes változatban, de valahogy most nincs hozzá türelmem. A fórumokat, s a beírásokat egyáltalán nem nézem. Nem érdekel, hogy mit írnak, mert az biztos, hogy ha valami jót csinálsz, és sikered van, arról senki sem ír. De ez nem csak az internetezőkre vonatkozik, hanem az újságírókra, és a lapokra is. Hosszú ideje már a tizenvalahányadik sportcsarnoki koncertet adom év végén Budapesten, hatalmas sikerrel, és egyetlen rohadt szó nincs erről a tudósításokban. – Kivétel ez alól, ha botrány történik a koncerten, mert valamelyik meghívott zenész nem úgy teljesít, ahogy kéne. Arról még a bulvárnapilapok is cikkeznek. – (nagyon nevet) Arról tényleg írnak. Egyébként ugyanez a helyzet a lemezekkel is. A megjelenésekhez kapcsolódó sajtótájékoztatóra aki él és mozog, eljön. Van olyan, aki még a táskájába is beleteszi a kaját az ingyen lemezzel együtt, majd semmit nem ír az eseményről. Egy-két kivételtől eltekintve persze. – Azon gondolkodtam idefelé, hogy te, aki rengeteg korszakot átéltél, megéltél... – ...És túl is éltem! (nevet) – Arról nem is beszélve… Szóval egy ilyen ember hogyan képes alkalmazkodni ezekhez a helyzetekhez? Hiszen még abban a korszakban lettél valaki, amikor óriási esemény volt egy lemezmegjelenés, és vezető hírnek számított, ha kiléptél egy zenekarból. Manapság pedig már a rádiók is csak elvétve játszanak le új dalokat. – Kénytelen vagyok alkalmazkodni. Most egyébként ugyanazt érzem, mint annak idején, amikor elkezdtem zenélni. Akkor is csak szájról szájra terjedt a muzsika, hiszen a pályánk elején, az underground világban még nem lehetett lemezünk. A zene most is ugyanúgy eljut az emberekhez, csak nem a gyári lemezeken, hanem a hamisításokon keresztül. Sokan mondják, miért nem csináljuk azt, mint Amerikában, ahol már működik a fizetős-letöltési rendszer. Nos, egyrészt nem vagyunk Amerikában, másrészt odaát kifizetik

136

ZENÉSZEK

azt az egy-két dollárt, amibe ez kerül. Itthon nem fizetik ki. Mint kiadó, magam is beléptem az itthoni internetes zeneáruházakba, de egy fillért sem kerestem velük. És ez csak az egyik része a mostani helyzetnek. Ott van még az is, hogy a sok tehetségkutató hatására ma mindenki zenész, vagy sztár akar lenni. És nem csak az a baj, hogy ilyen hamar nem válhat belőlük profi, hanem mindez az ő életüket is deformálja, hiszen kevesen húzzák két évnél tovább ebben a szakmában. Rengetegen vannak olyanok is, akik nem tehetségkutatón lettek ismertek, de zenével foglalkoznak. És egyáltalán nincs semmiféle szelektálás. Ha valahol nagy ritkán látok egy slágerlistát, hatvanezer vadidegen nevet fedezek fel, amelyeket ráadásul meg sem tudok jegyezni. Úgy vettem észre, hogy manapság a külcsín fontosabb, mint a zene, vagy a szöveg. Manapság a dalok többsége egyébként is a beat kezdeti próbálkozásaiba tér vissza, csak úgy vannak megcsinálva, hogy a fülük-farkuk kilóg. Az pedig már lényegtelen, milyen a szöveg. Úgynevezett alibi-szövegek vannak, hogy mégis lehessen valamit énekelni. Márpedig egy dal szövegének igenis súgnia kell valamit azoknak az embereknek is, akik nem vesznek könyveket, vagy csak eddig látják a világot.

„NINCS ANNYI TARTALÉKOM, HOGY NE DOLGOZZAK TÖBBÉ”

– Milyen volt a tavalyi éved? Érezted a válságot? – Hál’ Istennek nem, mert ennél többet egyébként sem tudtam volna dolgozni. Sem időben, sem fizikailag nem fért volna bele több koncert. Ráadásul már a jövő őszre is le vannak kötve fellépések. – Megengedhetnéd magadnak, hogy már ne dolgozz? – Semmiképp. Egyrészt annyi tartalékom nincs, hogy ne dolgozzak többé. Különben is, ha az ember megszokott egy színvonalat, nem tudja, és nem is akarja lejjebb adni. Ne érts félre, nem panaszkodom, hiszen nagyon tisztességesen élek, igaz tisztességes munkáért. De abbahagyni, éveket kihagyni ebben az országban nem lehet. Amerikában megengedhetik maguknak a zenészek, hogy háromévente csináljanak egy lemezt, vagy turnét. Itt nem. Ráadásul a zenészeimért is felelősséggel tartozom, hiszen ha leállok, az ő egzisztenciájukat is veszélyeztetem. – Apropó zenészek. Amikor egyeztettük az interjú időpontját, azt mondtad, próbáról érkezel. – Igen, onnan jöttem. Ma kivételesen egy egész koncertprogramot lepróbáltunk. Akár három-négy órát is eltart egy ilyen, amiből két óra a hasznos. Hiszen megállunk, többször átveszünk egy dalt, stb. Úgy vettem észre, hogy a közönség állóképessége is két és fél-három órára korlátozódik. Ahogyan a miénk is. Tovább már nem tudsz úgy odafigyelni. Utána jönnek a viccek, a történetek. Nagyon jó kedélyű az együttes, nálunk nincsenek torzsalkodások. – Hagynád, ha lenne? – Nem. Ha ilyet tapasztalnék, abban a pillanatban elviccelném az egészet.

DEMJÉN FERENC

137

– Toleráns főnök vagy? – Minden szempontból. Nem vérre megy a dolog! Nem csak a közönségnek kell, hogy jól essen, amit csinálunk, hanem nekünk is. Persze, ha a háttérmunkánál különböző hivatalok ebaltáznak dolgokat, akkor nagyon ki tudok bukni. De általában addig hajtok, amíg az adott probléma meg nem oldódik. Eddig mindig sikerült érvényesítenem az akaratomat.

„KICSIT PESTI IS VAGYOK…”

– Miért pont itt, a Bakáts téren találkoztunk? – Nagyon egyszerű: mert egy sarokkal arrébb lakom a Duna-parton. – Azt hittem, aki vidéken szeret élni a birtokán, az a városban is a nyugisabb helyet kedveli. Minimum a budai hegyekben. – Nyugis ez itt is. Sőt, a legnyugisabb hely a Duna-part. Gyönyörű a látkép, nincs szembe szomszéd, ráadásul óriási panorámás a lakásunk. De még mindig azt mondom, hogy nem itt élek, hanem Dióspusztán, a birtokomon. Amikor Budapesten vagyunk a feleségemmel, már az érkezésünk után leteszem a kocsit a garázsba, és onnantól gyalog, vagy taxival közlekedem. Így, ebben a formában újra megszerettem Budapestet. Nyilván azért, mert ritkán vagyok itt. Ilyenkor mégis jó összejönni a haverokkal esténként. Ha új szórakozóhely nyílik a városban, azt mindig megnézzük. De kizárólag csak az első héten, mert a másodikon már nem ugyanolyan. (nevet) Egy kicsit pesti is vagyok. – Annak idején mégis elmentél… – Igen, mert negyvenéves koromban úgy éreztem, menekülni kell ebből a városból. De ennek már több mint két évtizede. Jó most így ez a kétlakiság. A hét egyik felét Dióspusztán, a másikat Budapesten töltjük, hiszen a fellépésekre általában innen indulunk. Néha jó visszatérni a városba, aminek minden utcáját ismerem, hiszen éltem itt eleget. Igaz, sokat felejtettem is azóta. – Az, hogy 66 évesen is ennyi hajad van még, a genetikának köszönhető? – Igen. Anyám is ugyanilyen volt. Szerencsés vagyok. Soha életemben nem hordtam például sapkát. Se télen, se nyáron. Lehet, hogy attól erősödött meg. De ez a legkevesebb, mert láttam már kopasz zenészeket nagyon jól játszani… Ráadásul ez a műfaj és ez az életmód fiatalon is tart. Olyan játék ez, amit nem lehet abbahagyni, annyira szeretem. Viszketnék belülről, ha nem csinálhatnám. Nyilván nem muszáj minden évben lemezt írni, mert már a közönségnek is több idő kell, mint régen, amíg megemésztik. Meg ebben a lenyúlásos, másolásos, letöltős dömpingben nincs is nagyon értelme.

”IDEGÖSZEROPPANÁSOM VOLT, ELREPÜLTEM…”

– A rólad írt, Félszáz év című könyvben érintőlegesen mesélsz életed

egyik legkritikusabb korszakáról. Idézlek: „Bizony elszabadultam én is egyszer, mégsem bántam meg ezt a kísérletet, bármilyen kellemetlen volt. Ami-

138

ZENÉSZEK

kor három hétre még kórházba is kerültem. Rájöttem, az ember nem tud repülni.” Mi történt konkrétan? – Idegösszeroppanásom volt. De ez még a Bergendy idejében történt. Elrepültem. Nem voltam a valóság talaján. – Hogyan repültél el? – A részletekre hála Istennek már nem emlékszem. De arra igen, hogy lelkileg teljesen szétestem. Akkoriban ment el a zenekarból Latzin Norbert, és számomra is kicsit uncsi lett az egész. Ráadásul magánéleti problémák is keserítettek. Talán akkoriban váltam. Három hétre kórházba kerültem, s teljesen gyógyultan jöttem ki. Azóta sem volt hasonló problémám. – Hányszor váltál életedben? – Hivatalosan kétszer. Rebecca a harmadik feleségem. Ő már életem végéig kitart. Az első házasságom három évig tartott, a második tizenkét esztendeig, ez pedig már több, mint két évtizede. Rebeccával mindig együtt vagyunk! Minden adminisztrációs dolgomat ő intézi, mert én nem értek ehhez. Még a zenekarral kapcsolatos dolgok is hozzá tartoznak, a papírmunkáktól kezdve a pénzügyekig. És úgy hidd el, hogy húsz éve a világon semmilyen probléma nincs köztünk. Érdekes módon a Föld másik oldalán kellett megtalálnom a társamat. – Éveknek sem kellett eltelniük, hogy összecsiszolódjatok? – Nem, mert az első percben megvolt az összhang. Természetesen ment minden a maga útján. Nyilván azért, mert már nem voltunk gyerekek. Amikor találkoztunk, már ő is túl volt két váláson, tehát neki ugyanúgy megvolt a tapasztalata, mint nekem. Nagyon toleráns volt, megértett. Szinte ugyanazokat a dolgokat élte át Amerikában, mint én Magyarországon. Sok mindennel kapcsolatban megváltoztatta a véleményemet, és sok újdonságot hozott az életembe. Például szabadságot. – Milyen szabadságra gondolsz? – Nem arra, hogy minden este szabadon elmegyek valahová, s ott azt csinálok, amit akarok. Abból a korból ugyanis már kinőttem. Fiatalon égtem eleget. Mások ezt úgy csinálják, hogy 40-50 éves korig összeharcolják maguknak a házat, a kocsit, a nyaralót, majd beleszeretnek egy 18 éves manökenbe – vagy vélt manökenbe –, otthagyják a családot, és kezdhetnek mindent elölről. Én régen csináltam a bolondságaimat, amikor ennek itt volt az ideje. Most már idősebb fejjel nem teszek ilyet. (nevet) – Az kizárt, hogy beleszeress egy 18 éves lányba? – Kizárt. Egyrészt nincs rá időm, másrészt nem tudnék vele beszélgetni. Az ismerkedésnél még talán, de elmélyülten, részletesen belemenve a dolgokba, esetleg véleményt cserélni már semmiképp. A baráti körömben láttam már ilyen ballépéseket, s tudom, hogy ebből csak baj születik. Óriási szakadék az ilyen nagy korkülönbség. – Ezek szerint téged nem fogunk címlapokon látni egy jóval fiatalabb szeretővel? – Ezt megígérhetem! Tudod, mi lenne jó? Ha egyszer újra azzal tudnék címlapra kerülni, hogy milyen jó az új albumom. Mert amíg van bennem olyan gondolat, ami kikívánkozik, addig fogok lemezeket és koncerteket csinálni.

DEMJÉN FERENC

139

Zenészek

ZSÉDENYI ADRIENN „Érzi az ember, ha mennie kell...”

„Nekem sem volt azért fenékig tejfel az életem. Volt olyan időszak, amikor egy kakaós csiga is elérhetetlen kincsnek számított. Tizennégy évesen kerültem el otthonról, s az első esztendők roppant kemény időszakot jelentettek. Akkor tapasztaltam meg az első igazi nehézségeket…”

– Jaj, hagyd már azt a magnót! (mondja, miközben előveszem a diktafont) Minek ez? – Mi van, ha elfelejtem, amit mondasz? – Csak nem vagy olyan buta fiú… – Csak nem… (nevetünk) Minden újságírót megkérsz, hogy ne használjon magnót? – Nem szeretem a diktafonozást, mert olyan érzésem van, mintha folyamatosan figyelnem kellene arra, amit mondok. Inkább a kötetlenebb beszélgetések híve vagyok. – Ám legyen! Csak később aztán nehogy megbánd, és hisztérikusan számonkérd, hogy miért nem idéztem pontosan a mondataidat! – Ilyenért biztos, hogy nem hisztériáznék. Korábban sem voltam egy hisztérika, de az utóbbi időben különösen nagy nyugalom van bennem. Hiszen mind a magánéletem, mind pedig a karrierem egyenesben van. – Ehhez képest meglepett, amit az eddigi legutolsó albumod borítójának „külön köszönet” rovatába írtál. Szó szerint idézlek: „Micsoda három év volt. Csodákkal és megpróbáltatásokkal teli. Újra kellett tanulnom mindent, szinte újra elölről kezdeni. Valahogy ezt soha nem úszom meg… Az Ég kicsit megforgatta körülöttem és velem a világot, hogy amikor újra a tükörbe néztem, pontosan tudjam, ki áll velem szemben. Talán nem volt még idő, amikor ekkora szükségem lett volna a zenére.” – Jééé... (mondja csodálkozva) Most egy kicsit megdöbbentem. Évek óta kint van a lemez, de ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem… Talán nem olvasták el figyelmesen a borítót. Örülök, hogy téged érdekel. – Főként az újrakezdés. – Egész életemet ez jellemzi. Tizennégy éves koromban eljöttem otthonról, Szentesre mentem gimnáziumba, azóta önálló vagyok. Aztán váltottam, Szentesről Budapestre kerültem egy elit gimnáziumba, akkoriban tapasztaltam meg az első igazi nehézségeket. Ma már szinte hihetetlen, de abban az időben egy kakaós csiga is elérhetetlen kincs volt számomra. Aztán jött a Cotton Club Singers-es korszak, majd a szólópálya kezdete.

„TUDJA A KISFIAM, HOGY AZ ANYJÁNAK HIVATÁSA IS VAN”

– Melyik volt a legnehezebb időszakod az összes újrakezdés közül? – Egyértelműen a Cotton Clubból való kiválás. – Vakrepülés volt? – Teljesen. Kiálltam a szikla szélére és levetettem magam. Nehéz döntés volt, de az ember mégis érzi, ha mennie kell. Meg kell próbálni, különben egész

ZSÉDENYI ADRIENN

141

életében bánni fogja. A férjem mindvégig biztatott, a többség azonban inkább aggódva óvott. – Nehéz egyedül? – Nem, mert nem érzem, hogy egyedül lennék. Rengeteg ember dolgozik velem, szívvel, szeretettel, lelkesedéssel. Tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. A nehézségekért pedig kárpótol az a csoda, hogy a saját dalaimat énekelhetem. Nagyon büszke vagyok rájuk! – Azt mondtad egyszer, hogy muszáj kiénekelned magadból azt, amit érzel. Muszáj koncertezned is? – Persze. Máskülönben mi értelme lenne ennek az egésznek? Egy énekes a színpadon tud igazán kiteljesedni, nem csak a lemezeken. – Te vagy a vezér a csapatban? – Ki más lenne? – Mondjuk egy keménykezű menedzser, aki rendet tart, és neked kizárólag azzal kell foglalkoznod, hogy szépen énekelj, és jól nézz ki a színpadon. – Ez azért nem teljesen így működik. Persze, hogy én vagyok a főnök, hiszen ez az én produkcióm. Rajtam áll, vagy bukik minden. Itt tényleg minden az én munkámon alapszik. – És milyen főnök vagy? – Sajnos nem keménykezű. Igaz, kiabálni még nem kellett, de már váltam meg embertől. És ezt a feladatot soha nem passzolom át Anikónak, a menedzseremnek. Ő egyébként sokkal keménykezűbb nálam, s talán ez így is van rendjén. Utálom, ha bármiért is külön kell szólnom valakinek. Végezze mindenki a munkáját a legjobb tudása szerint. – Örök kérdés, hogy karrier és/vagy anyaság? – Nem kérdés ez, mert egyértelmű, hogy a kisfiamnál semmi sem fontosabb! Amióta megszületett a gyermekem, egyszer sem fordult elő, hogy egy teljes napra elszakadtunk volna egymástól. A férjemmel, és a „segítőnkkel” úgy oldjuk meg a napjainkat, még egy nagykoncert előtti utolsó rohanásban is, hogy Nimród a legkevesebbet érezzen a hiányomból. Vannak korszakok, amikor kevesebbet vagyok otthon, de amikor végre együtt lehetünk, igyekszem minél tartalmasabban eltölteni az időt. Gyakran megyünk kirándulni, nagyokat sétálunk a környékbeli erdőben, vagy játszunk valamit. Hozzá kell tegyem: egyáltalán nem tartom rossz dolognak, hogy a kisfiam érezze, az édesanyjának hivatása is van. Másfél hónapos volt Nimród, amikor a napból már el-elcsippentettem magamnak egy fél órácskát, hogy „ne essek szét”.

„SOKKAL TARTALMASABB ÉLETET ÉLEK ANNÁL, MINT AMIT ANNAK IDEJÉN ELKÉPZELTEM”

– Miben hasonlít rád Nimród? – Például a kiegyensúlyozottságában és az érzékenységében. No meg abban

142

ZENÉSZEK

is, hogy rajong a zenéért, és minden jó muzsikát érdeklődéssel hallgat. Imádok vele lenni, mert mintha csak magamat látnám viszont benne! Egyébként a férjem vonásait örökölte. – Ilyennek képzelted az anyaságot, amilyennek most megéled? – Nem, ez még az álmaimnál is csodálatosabb. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, mert csodálatos érzés. Bár eddig is volt értelme az életünknek, de a férjemmel úgy érezzük, Nimróddal mindkettőnk élete új tartalommal telt meg. – Ha már az álmoknál tartunk, kislányként ilyen harmóniáról ábrándoztál? – Sokkal jobb és tartalmasabb életet élek annál, mint amilyet elképzeltem. Annak idején egyébként arról álmodoztam, hogy állok a színpadon, több ezer ember hallgat, és úgy érzik, tudok nekik adni valami pluszt. Nem akarok szerénytelen lenni, de úgy hiszem, ez sikerült.

ZSÉDENYI ADRIENN

143

Zenészek

SZIKORA RÓBERT „Minden gyerekben a sajátomat látom”

„A gyerekek fantasztikus teremtményei Istennek. Egy gyerekben minden csodát felfedezhetsz. Nagyon szeretem őket, és ők is engem. Meglátnak, és már mosolyognak! Biztosan látják mögöttem az angyalomat, mert nekik még létezik az úgynevezett ’harmadik szemük’, amivel olyat is észrevesznek, amit mi már nem…”

– Minden nap járok templomba, de ma reggel nem mentem, mert álmos voltam. Délután eszméltem, hogy mikor fogok templomba menni, ha hozzád ide kell érnem. Aztán megoldottam. Pasarét környékén, a Frankel Leó utcában van egy kis máltai szeretet-templom, oda lementem, és utána robogtam ide. – Valóban minden áldott nap meglátogatod Isten házát? – Igen, 1995 óta folyamatosan. Akkor volt egy Hungária-koncert a Népstadionban, ami azért nagyon emlékezetes dátum, mert előtte megbetegedtem, s úgy volt, hogy nem is lesz emiatt buli, vagy legalábbis én nem leszek ott… – Komoly betegség volt? – Annyira, hogy előző éjszaka meg is akartam „halódni”! (nevet) A torkommal volt valami… – Bebeszélted magadnak, vagy konkrétan életveszélyes állapotban voltál? – Nem beszéltem be. A dokibácsi mondta, hogy „uram, a maga torkát meg kell műteni, különben reggelig megfullad”. Nem engedtem, hogy megműtsék. Addig is nagyon bíztam a Jóistenben. Szerettem volna kisírni tőle egy ilyen csodát, hogy azon az estén csináljon valamit, mert gyerekkorom óta szolgálom őt. Mondtam, hogy most megmutathatod te is, mennyire szeretsz engem Uram. És addig-addig könyörögtem, amíg tényleg történt egy csoda, de a részleteket nem szeretném elmesélni. Azóta minden nap megyek templomba, minden nap elmondok egy rózsafűzért, amit a nagymamák szoktak. Ismered? – Ismerem. Legalább fél óra, amíg a végére érsz. – És az egész másfél óra! Tulajdonképpen semmi mást nem csinálok, mint amit Mózes kért a néptől, hogy egy tizedet adjon mindenből. A tized az életemből, a 24 órából 2 óra 40 perc, és ezt az Úrnak boldogan odaadom! És egyáltalán nem fárasztó. – Minden nap kérsz az Úrtól valamit? – Igen. – Ma mit kértél? – Vannak standard kérdések: először a betegekért imádkozom, aztán a halottakért való könyörgés, és utána a saját kis egyéni dolgaim, amelyek majdnem mindig ugyanazok, család, szakma stb. De ezek már nem úgy mennek, mint gyerekkorban, elsős általános iskolásként, amikor szintén imádkoztam. Olyankor az ember azt kéri, hogy „Istenem, intézd el, hogy ma ne hívjanak ki felelni, vagy hogy átmenjek a vizsgán”… Akkor még csak nagyon kérsz. A kereszténységben, a hitben felnőtté kell válni, ott is ugyanúgy megkapod a személyi igazolványt. Lehet, hogy én épp 1995-ben, annál a bizonyos Hungária koncert előtti esetnél lettem nagykorú. Akkor kaptam személyit a jóistentől.

SZIKORA RÓBERT

145

„A VILÁG ÖSSZES GYEREKE AZ ENYÉM”

– Maradt benned valami a gyerekből? – Nem maradt, mert eleve gyerek akarok maradni! Amint az ember teljesen elveszíti a gyerekségét, akkor megöregedett, és valamivel le kell számolnia. Nem baj az, ha felnőttünk, de nem szabad öreggé válni! Éppen ezért kell, hogy titkaid legyenek. Azt mondják, jó, ha vannak titkaid, mert az tesz téged személyiséggé. – Hiányzik a gyerek az életedből? – Nézd, az, hogy nincs gyerekem… (hosszan gondolkodik) Nyilván akinek van, tudja, hogy megismételhetetlen csoda, mert Isten ajándéka. Így, hogy nekem nincs – bár lehetne –, úgy érzem, hogy a világ összes gyereke az enyém, és ettől nem lettem irigy. Mert milyenek a szülők? „Csak az enyém a legszebb, legokosabb”. Minden gyerekben kicsit a saját gyerekemet látom, ezért nincs előnyben senki. A gyerekek fantasztikus teremtményei Istennek. Egy gyerekben minden csodát felfedezhetsz. Nagyon szeretem őket, és ők is engem. Meglátnak, és már mosolyognak! Ha elmegyünk egy családhoz, ahol gyerek van, azonnal odajön hozzám, és mosolyogva néz a hátam mögé. Ez sem véletlen, hiszen mindenkinek van egy őrző angyala, de én az átlagnál többet foglalkozom vele, ezért biztos, hogy fényesebb is, mint egy nem hívő emberé. Biztosan látják mögöttem az angyalomat, mert nekik még létezik az úgynevezett „harmadik szemük”, amivel olyat is észrevesznek, amit mi már nem… Ők még nem „felejtették el” ezt a látnoki képességüket. – Tiszták. – Pontosan! Eleve Istentől jöttek! Abból a birodalomból, ahol ezek „hétköznapi” dolgok. Te persze már nem látod, mert a harmadik szemed már régen megvakult. A gyerek 2-3 éves korában felnéz az égre, és le akarja hozni a napot, meg a csillagot. Felnyúl. Odafent ez természetes dolog. Csak arra kell gondolnod, ahol éppen lenni szeretnél, és máris ott vagy. Nem köt a matéria, az anyag. – Ha már a magánéletnél tartunk, találtam egy dalt az egyik lemezeden. Az a címe, hogy Pitypang. Szerepel mellette egy évszám is: 1973. – Azt a dalt a feleségemről írtam. A szomszéd utcában lakott, ugyanabba az általános iskolába jártunk, s kinéztem magamnak, hogy milyen kis manócska. Gyönyörű fekete szeme volt és már akkor úgy „beremegtem”, amikor megláttam, pedig csak egy kislányka volt a többi közül… – Egy híján negyven éve vagytok egymás mellett… – 1975-ben házasodtunk össze. Előtte pedig két évig jártunk, mert még nem volt nagykorú. Amikor betöltötte a tizennyolcat, megtartottuk az esküvőt.

146

„SAJNOS NEM SIKERÜLT DISSZIDÁLNOM”

ZENÉSZEK

– Sokat változtál az évek során? – Fene tudja… Akkoriban is a Vasas nevű futballcsapatot szerettem, ma is, holott annyira már nem érdekel a foci. Akkor is a Beatlest szerettem, és ma is a Beatlest szeretem. Mostanában, ha nagy ritkán belehallgatok a mai zenébe, kicsit morózus leszek, s azt mondom magamnak, „te hülye, megöregedtél!”. – Úgy fogalmaztál egyszer, hogy „műanyag korszakot élünk”. – Igen, hiszen minden íztelen, a legtöbb dolog arról szól, hogy gyorsan kapjuk be, aztán menjünk tovább. A zenében is ez van: azonnal kell hatni. Ha egy picit már gondolkozni kell egy szövegen, vagy zenén, azt már nem kéri a közönség. Ebben az országban vagy az amerikai kultúra, vagy a sváb kultúra megy, holott van nekünk saját, természetes magyar kultúránk is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy szűrben kéne játszani, és csak magyar nótákat énekelni, de mégis kellene, hogy legyen valamilyen identitás. A múlt rendszerben, a kommunizmusban is szépen elrejtőződött, hogy mi vagyunk valakik, vörösre festődött minden, most pedig amerikaira festődik. Pontosabban, mivel Amerika túl messze van, éppen ezért a legnagyobb „bolygó”, ami közel van hozzánk, az Németország… Kimentek a tankok, bejöttek a bankok. Az én korosztályomban, a Ratkó-korszak szülöttei közül mindenki disszidálni akart, mindenki akart egy marha jó farmert venni, egy néger csajjal megismerkedni, elmenni egy jó Beatles-, vagy Rolling Stones-koncertre, és természetesen megúszni a katonaságot. Minden gondolatunk ez volt. A mai fiatalok mit tudnak arról – jobb is, hogy nem tudják –, hogy milyen volt útlevél nélkül lenni, mert azt mondták, háromévenként kapsz száz dollárt, aztán szevasz. De azt is csak akkor, ha már voltál katona, különben nem tudod megvédeni a szocialista hazát! (nevet) Amikor megnézted a Szelíd motorosok, az Eper és vér, vagy a Nagyítás című filmeket, azt mondtad: na jó, innen gyorsan ki, azonnal el! Amikor már nem bírtad a Trabant bűzét… De nem akarom a régi korszakot bántani, mert az is nagyon szép volt, a maga nemében az is tudott valamit. Szabadságot sajnos nem adott, holott az embernek arra van a legjobban szüksége. – Bezárva érezted magad? – Nagyon! Mindenki bezárva érezte magát. Át akartunk úszni Jugóba. Jugó számunkra Amerika volt, mert ott már lehetett farmert kapni, oda már mentek a nyugati bandák, már láttál néhány feketét az utcán, voltak újságok. Sajnos nem sikerült disszidálnom. Gimnáziumba jártam, első osztályosok voltunk, megbeszéltük, hogy 6 órakor indulunk, és a hülyék itt hagytak, elfelejtettek ébreszteni, elaludtam. (nevet) – Mikor jártál először Amerikában? – 1983-ban Szűcs Judittal. Akkor léptem ki a Hungáriából – miatta. Azért kellett eljönnöm az együttesből, mert Juditnak írtam egy lemezt, holott a többiek ezt megtiltották. Álnéven mégis megcsináltam, és ezzel az albummal

SZIKORA RÓBERT

147

meghívták őt egy fesztiválra, ahol nyert is három különböző városban. – Később rengeteg más előadónak is írtál. Akik megleptek a névsorból, az Korda és Aradszky. – Az Aradszky dalok megjelentek lemezen is, az ő tolmácsolásában. A Korda Gyurinak írt nótát viszont elvitte az R-GO. Egy utcában laktunk Gyurival, egyszer átjött hozzám, és mondta, hogy „írjál már nekem Papa egy jó kis számot”. Megírtam neki a „Mert ő szerelmessé tud tenni” című dalt, majd másnap jött Környei Attila, akinek megmutattam, min dolgozom. Annyira megtetszett neki, hogy nem engedte odaadni Kordának. Később az R-GO egyik legnagyobb slágere lett. – Fenyővel meddig nem beszéltél? – Fenyővel mindig is speciális volt a viszonyunk. Ő kiemelt engem valahonnan. Persze azt hozzá kell tenni, hogy azért emelt ki, mert nagyon tehetséges voltam. Mindig jó szeme volt ehhez. Szandit is kiemelte a békásmegyeri lakótelepről. Fenyő észrevette, hogy van spiritusz ebben a kislányban. Felnéztem Miklósra, és a mai napig tisztelem. Amikor ki kellett lépnem a zenekarból, ő volt a döntnök, aki azt mondta, hogy jól van, akkor menj el, ha nem tudod betartani az itteni szabályokat.

„MIATTAM OSZLOTT FEL A HUNGÁRIA”

– Te nem kaptál felmondólevelet a Hungáriában, ahogyan később a többiek? – Nem, mivel én adtam be a „felmondásomat”. Pontosabban nem mentem többé próbára, pedig már folytak a harmadik Hungária lemez, az Aréna felvételei a stúdióban. Beindult az R-GO, és sokáig nem találkoztunk. Aztán egyszer összefutottunk az Országos Rendező Irodában. Olyan volt, mint a filmeken. A folyosó egy pillanat alatt kiürült, és a pasi jött velem szemben… – Ki köszönt előbb? – Pontosan ez volt a nagy kérdés, hogy ki köszönjön előre… Én vagyok a fiatalabb, tehát nekem illett volna. De mégiscsak én voltam megsértve! Vártam, hogy majd valaki kilép valamelyik ajtóból, de nem jött senki! És baromi hoszszú volt a folyosó, Fenyő pedig még mindig csak jött. Ne tudd meg, milyen érzés volt. Aztán egymás mellé értünk, már mentem volna tovább, amikor Miklós ráütött a fenekemre, és kérdezte, „na mi van, Öreg?”. Akkor darabokban lezuhantak a kövek, amelyek addig a szívünket nyomták. Feloldódott a feszültség. Elmondta, nagyon boldog, hogy nekem összejött az R-GO, és örül a sikereimnek. Akkor már rég tudtam, hogy a Hungária miattam oszlott fel. Azért mentek szét, mert viták támadtak, hogy miért kellett a Robikát elengedni. Ő is belátta már, hogy nagy marhaság volt. De mindegy, ez már történelem! Akkor nem lenne R-GO, nem lenne Szikora Róbert, hanem csak a Hungáriában egy kissrác, aki ott dobolt. A Hungáriától eljutni az R-GO-ig, az is egy fejlődési lépcső volt. Aztán az R-GO

148

ZENÉSZEK

bomlásának pillanatában megjelent „Az Idő” című nagylemez, ami megint akkora lépés volt, hogy meg is osztotta a közönséget. Erre jött a Proletars, és még jobban megosztotta a hallgatóságot. Azt mondtam, nem baj, inkább legyen sokkal kevesebb Szikora-rajongó, de azok most már gondolják komolyan, hogy ez az egész a zenéről szól, és nem a divatról. Nem arról, hogy milyen szép, jópofa gyerek ez a Szikora Robi. Féltem, hogy addig fognak szeretni, amíg divatos vagyok, aztán elfelejtenek… Úgyhogy már rég nem divatos zenét játszom, nem is akarok soha divatos muzsikát játszani, csak olyat, amit magam is zenének tartok. Nem diszkózenét, vagy csűrdöngölést. – Az R-GO Proletars volt az első nagy bukásod? – Igen. Az volt életem első olyan pofonja, amiről korábban nem hittem, hogy velem valaha előfordulhat. Amikor észreveszed, hogy nincs telt ház, nem úgy megy a lemez, sőt egyáltalán nem megy… – Sok olyan lemezed volt, amit utólag nem szívesen vállalsz? – Volt olyan, ami nem sikerült igazán jól. Például a „Csak nézem a szeretőm”. Azt elkapkodtuk. Nem volt korszerű. – Hogyan élted meg a bukásokat? Lelkileg megviseltek? – Nem, mert hála Istennek, a Hungáriában megtanultam, mi az, hogy kevés ember, hogy nem megy a szekér, hogy valamiért nagyon-nagyon harcolni kell. A Hungáriában a siker nem hullott az ölünkbe, előtte volt hat szűk esztendőnk. 17 éves voltam, mikor odamentem, s 23, mikor befutottunk. Ott aztán láttam olyan mélypontokat… Volt, hogy húszan ültek a nézőtéren! Pedig ugyanaz a Fenyő Miklós játszott, ugyanaz a Kékes Zoltán és ugyanaz a Szikora Róbert! – Ez volt az a korszak, amikor Beatles-zenéket játszottatok? – Igen, és senkinek nem kellett! Aztán évek múltán a Jóisten azt mondta, hogy „na gyerekek, most beletrafáltatok ezzel a rock and rollal!”. A megfelelő időben a megfelelő helyen a megfelelő emberek…

„AZ IGAZÁN JÓ DALOK KIÁLLJÁK AZ IDŐ PRÓBÁJÁT”

– Majd 1982-ben szintén a megfelelő időben a megfelelő helyen volt mindenki, és megalakult az R-GO. – Poptörténeti pillanat volt! Boldog vagyok, hogy 1982-ben, amikor elkezdtük, még senki nem játszotta azt a stílust, mert nem volt divat a latin zene. Jó, hogy ezt meg mertük akkor kockáztatni. A csiki-dam zene, amit tropical zenének neveznek, évtizedekkel később jött be a világba. Rájöttem már, nem az a lényeg, hogy mindenkinek tetsszen a zeném. Hosszú éveken át kiszolgáltam a közönséget. Nem akarom már mindenki elé szórni a gyöngyeimet, csak azoknak, akik megérdemlik. Az igazi értéket nem fogod azonnal felismerni, mert a gyémántot a sárból szedik elő. Ott a kohó, amibe bedobják az aranyat, és utána veszik észre, hogy hoppá, ez az arany, ez pedig a sár. Szikora Robika már kijárta az R-GO iskolát. Az igazán jó dalok kiállják az idő próbáját, ahogyan eddig kiállta az R-GO és a Hungária is.

SZIKORA RÓBERT

149

Zenészek

TAKÁCS NIKOLAS „Kárpótolt az élet”

„Kicsi korom óta beszélek valakihez. Mindegy, minek nevezzük: Istennek, szellemnek, esetleg univerzumnak. Neki elmondom a problémáimat, és kérek is tőle. Volt időszak, amikor kicsit gyengébb lett a hitem. Előfordult, hogy a szekrény mögött Cserhátit hallgattam. Sírtam. Borzasztóan szenvedtem. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Újra hozzá fordultam… Aztán az X-Faktor idején újra megtaláltam az utamat.”

– Nem ismerjük egymást, most találkozunk először… – Utánad néztem az interneten, pontosan tudom, milyen interjúkat csinálsz. És irigyellek, hogy még volt alkalmad életében találkozni Cserháti Zsuzsával. Olvastam a vele készült beszélgetésedet. Még levest is adott neked a konyhájában. – Így volt. – Levessel akár én is szolgálhatok, csak nem én főzöm. Rendeljünk? – Inkább beszélgessünk! – Ha már Cserhátival indítottunk: amikor Budapestre kerültem 2005-ben, volt szerencsém megismerni elismert jazz zenészeket, akik többek közt Cserhátival is muzsikáltak. Hatalmas élményt jelentett, hogy azokkal zenélhetek, akiket Zsuzsa Kongresszusi Központbeli koncertjén láttam 1998-ban. Például Halász Jánossal, aki ott ült Cserháti mellett, és később a tanárom lett. – Lesz ma fellépésed? – Lesz bizony. Amint befejeztük az interjút, indulok Szegedre. – Már megint Szegedre? – Idén már harmadszor. Szeretnek arrafelé. De a legutóbbi koncert a Zsinagógában volt. Az egy különleges, anyák napi előadás volt, ami össze sem hasonlítható a félórás fellépésekkel. Biztos, hogy nem kérsz egy levest? – Nem, köszönöm. Ha egyszer te főzöl, majd akkor elfogadom. Ne költsd a pénzt egy ilyen étteremben. Apropó pénz: ha három évvel korábban kérek tőled interjút… – …három évvel korábban te biztosan nem kértél volna tőlem interjút. A kutya sem ismert.

„NE AZÉRT ÍRJANAK RÓLAM, MERT KALAP VAN A FEJEMEN”

(gondolkodik, majd hirtelen vált) Tudod, tavaly csöppentem bele igazán a show businessbe. Hirtelen elkezdett irántam mindenki érdeklődni, pedig előtte is tudtam énekelni, mégsem keresett senki, a kutya sem akart velem interjút készíteni. – És ez zavart? – Igen, zavart. Mert ugyanazt tudtam, mint ma. Talán ezért is érzem ennyire közel Cserháti zenéjét és életét, mert hasonlóan alakult eddig az életünk. Ő is ott volt a pálya szélén, ő is tudott énekelni, mégis másokat karoltak fel. Olyanokat, akik nem feltétlenül énekeltek jobban, mint ő. Sőt. – Téged kárpótolt az élet? – Teljes mértékben. Nagyon jót tett a lelkemnek az utóbbi másfél-két év. Ez

TAKÁCS NIKOLAS

151

egy remek visszaigazolás mindenről. Azt hiszem, minden szempontból a helyemre kerültem. Nagyon tudatosan építem a karrieremet. Nem szeretném elaprózni magam, arra is gondosan ügyelek, hogy ne szerepeljek hetente a bulvárban valami baromsággal. Azért ne írjanak rólam, mert kalap van a fejemen. Ez már lerágott csont. – Bánt, hogy nem te nyerted végül az X-Faktort? – Nem. Egyáltalán nem. Vagy elhiszik, vagy nem, de nem akartam megnyerni a versenyt. – Miért? – Nagyon sok támadás ért volna. Eleve már az is egy támadási felület volt, hogy jóval az X-Faktor előtt készült egy videoklip, amelyet néhányszor lejátszott az egyik zenecsatorna. Ennek ellenére mégis a szekrény mögött éltem. Ugyanúgy a piacra jártam, és számolgattam a pénzt, hogy vehetek-e paradicsomot, vagy nem. Nem jártam én régen ilyen éttermekbe. Örültem, ha egyáltalán ki tudtam jönni a kis pénzemből. Odahaza Szlovákiában mindig a Mátyás Pincéről beszéltek az emberek, hogy az milyen elismert, exkluzív étterem Budapesten. Mindig arra vágytam, hogy egyszer én is ott ehessek. Aztán, amióta megengedhetném magamnak, már nincs időm rá. – Régebben miből volt egyáltalán bevételed? – Énekelni tanítottam embereket. És a szeretteim támogattak, amennyire tudtak. Amikor Pozsonyba jártam konziba, azt is ők fizették. Minden nap vonatoztam. Lehet, hogy olcsóbb volt a vonat, mint a kollégium, de az is költséggel járt. Aztán, amikor 2005-ben Budapestre jöttem, itt már kollégiumban laktam. De bevételem csak akkor volt, ha fellépni hívtak kis klubokba. Az pedig nem volt rendszeres. Mint a kutya vacsorája: vagy volt, vagy nem. – Aki egyszer megtapasztalta azt, milyen, amikor nincs pénze, jobban értékeli, amikor van? – Egy idő után igen. Az elején még meggondolatlan. Élvezi, hogy van bevétel, és végre azt vásárolhat, amit csak akar. Korábban álmodni sem mertem 160 ezer forintos mellényről, az első nagyobb gázsimból pedig azonnal megvettem. – Mi kerül egy mellényen 160 ezer forintba? – A márkája. Ez egy különleges kis mellény, nagyon szeretem. Aztán a tárgyak, amelyek korábban nem voltak. Például a telefon. Nekem is olyan készülékem van, amit elém raktál. Nem olcsó. – Persze, hogy nem olcsó. Ezért vettem részletre… – Úgy se rossz! (nevetünk)

„MINDIG MÁSRA IS DOLGOZOL, NEM CSAK MAGADRA”

– Volt a mellénynél nagyobb kiadásod is? – Igen. Ékszert vettem, mert mindig szerettem a csilli-villi dolgokat. És amikor megtehettem, megvásároltam a drágábbakat is. Aztán, amikor az ember kiéli magát, kompenzálta a régi időszakát, akkor elkezd tartalékolni, és odafigyelni.

152

ZENÉSZEK

– Az éttermekben megnézed, mennyibe kerül a kaja? – Nem, és ez óriási szabadság! Még másfél évvel ezelőtt is, ha bementem egy közértbe, számolgatnom kellett a párszáz forintokat. És nagyon sok esetben nem tudtam megvenni a kenyér mellé a csokit. Most már bármit betehetek a kosárba. – Az otthoniakat segíted? – Támogatom őket. Nyilvánvalóan nem gyémántokkal, mert azért Magyarországon sztárnak lenni nem egyenlő a gazdagsággal. Mindig másra is dolgozol, nem csak saját magadra, de sokkal jobban élek, mint egy alkalmazott. Sokat is dolgozom érte. Meg tudom mutatni a határidőnaplómat. Nagyon precízen írom a kiadásokat, hogy mire mennyit költök. És alaposan átgondolok mindent. A mellény sem volt hirtelen döntés. Szeretek mindent táblázatban látni. Hó végén összeszámolom, mennyi volt a bevételem, mennyi a kiadásom, és utána vagy csúnyán nézek magamra, vagy azt mondom, hogy ügyes voltam, ez most jól alakult. – Mikor jártál utoljára otthon, Galántán? – Nagyon régen. Talán karácsonykor. – Amikor otthon vagy, tudsz magaddal mit kezdeni? – Maximum fél napot. Azalatt elmesélem, mi történt velem az elmúlt hónapokban, és ennyi. A szeretteimmel egyébként gyakrabban találkozom. Pár napja jöttek a testvéremék, hozták a kisfiukat is, akinek én vagyok a keresztapukája. Anyukámmal pedig két hete találkoztam. Nekem komplikáltabb hazautazni, mint nekik engem meglátogatni. Ha anyukám itt van nálam, akkor viszem magammal fellépni, s olyankor órákig tudunk beszélgetni. – Jól megvagytok együtt, nincsenek viták? – Egyáltalán nincsenek. Nagyon szoros lett a kapcsolatunk, amióta 19 évesen eljöttem otthonról. Persze, ugyanúgy a kicsi fia maradtam, de nem szól bele az életembe, hagyja, hogy meghozzam a saját döntéseimet. – Ki a legfőbb bizalmasod? Kinek mondod el a titkaidat? – Nem feltétlenül a családtagoknak. Talán három ember van az életemben, akik igazán ismernek. Anyukámat nagyon szeretem, de őt nem terhelném ezekkel a dolgokkal. Más egy anya-fiú viszony. De hál’ Istennek vannak barátaim. – Nem csalódtál még? – Dehogynem! Nagyon sokszor. De várj csak… megérkezett Anikó is, a sajtómenedzserem.

(Anikót ezer éve ismerem, sokszor dolgoztunk együtt különböző zenei projekteknél. Eleve Nikolassal is ő egyeztetett időpontot. Szentül meg vagyok győződve, hogy azért jött, mert az interjú után ugyanitt lesz megbeszélésük, és előbb érkezett. Vagy ő is elkíséri a szegedi fellépésre Nikolast. De nem erről van szó… Anikó azért jött, hogy felügyelje a beszélgetést, csak kicsit késett.)

TAKÁCS NIKOLAS

153

– Ez most komoly, hogy együtt adtok interjút? – Nem értem, miért csodálkozol. Még soha nem futottál bele hasonlóba? (kérdez vissza meglepetten Nikolas) – Nem. Menedzserek jelenlétében nem készítettem még interjút. Nem zavar, de meglepett. – Ezt már eleve így szoktuk meg a tehetségkutató idején. Szinte soha nem adtunk úgy interjút, hogy ne lett volna ott mellettünk az éppen aktuális sajtós, aki figyelt ránk. – De mire kell ilyenkor figyelni? – Arra, hogy ne hozz kellemetlen helyzetbe. Nyilvánvalóan én is megtanultam az elmúlt időszakban, mit mondhatok, és mit nem. Egy ilyen produkciónál komoly szerződések vannak, az ember nem mindig van tisztában azzal, mit mondhat el, és mit nem. Erre jó villámhárítónak valaki, jelen esetben Anikó. Ez nem bizalmatlanság veled szemben, egyszerűen így alakult. Külföldön csak így adnak interjút a világsztárok is. De váltsunk is témát, mert ez nem anynyira fontos. Az sokkal lényegesebb, hogy tegnap elkészült az új slágerem.

„NE FELEJTSÜK EL, HOGY ÉN PAPÍRON IS ZENÉSZ VAGYOK, EZÉRT NEM ETETHETNEK MEG AKÁRMIVEL”

– Úgy érzed, hogy sláger lesz? – Nagyon remélem. Csak játsszák a rádiók, s akkor valóban az lesz belőle. Megmutatnám szívesen, de még nincs nálam a kevert változat. – Eddig bejöttek a megérzéseid a slágerekkel kapcsolatban? – Nem mindig. Például „A zene kísér” című dalomnál nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog az embereknek. És mégis bejött. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy a tavalyi esztendő igazi káosz volt. Fellépésről fellépésre mentem, egyik interjúból estem a másikba, ilyen forgatás, olyan forgatás, sokszor azt sem tudtam, hol vagyok. És éjszaka készült a lemez. Ezt most nem akartam, ezért tudatosan szakítok időt az alkotásra. Beyoncé sem a hakni után megy lemezt készíteni. A jövőben is azt szeretném, hogy ha stúdiózok, akkor legalább egy hónapig ne kelljen mást csinálnom, csak az albumra koncentrálhassak. – Hogy állsz az eddig megjelent lemezeiddel? Szereted őket? – Maradjunk abban, hogy épp most születik meg az első igazi albumom. – Beleszólsz a szövegekbe és a zenékbe? Ha úgy adódik, visszaadsz dalokat? – Nem is egyet! Nem csinálok ebből lelkiismereti kérdést. Azért ne felejtsük el, hogy én papíron is zenész vagyok, engem nem lehet akármivel megetetni. Én adom hozzá a nevemet, nem jelenhet meg úgy egy Takács Nikolas lemez, hogy rám erőltetnek dalokat. Engem fognak minősíteni az emberek, nem a zeneszerzőt, vagy a szövegírót. Egyébként most nagyon gyorsan születnek a dalok, mert sok az ihlet, minden nap történik valami. Kardos Norbi megcsi-

154

ZENÉSZEK

nálja az alapot, én kitalálok egy harmóniát, egy dallamot, mert rengeteg van az agyamban, szöveget viszont nem tudok írni. Vannak helyettem sokkal jobb képességű emberek, akik ezt megcsinálják. – Örömet okoz még a fellépés? – Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, a haknik fele igen, a többi pedig nem. A nagy, élő koncerteket imádom, ott teljesedhetek ki igazán. Ilyeneket szeretnék csinálni a jövőben is. – A rajongókat tudod kezelni? – Nem mindig. Hálás vagyok nekik, hogy ennyien szeretnek, és sokszor 600700 kilométert is utaznak miattam. De némelyik azt hiszi, hogy előnyt élvez, amiért minden fellépésre eljön. Ugyanakkor nem tehetem meg, hogy vele készítek egy fotót, és a többi 1500 emberrel, aki megrohamoz, nem. Akkor inkább senkivel nincs fotó, csak aláírás van.

„A CSÜLÖKPÖRKÖLT MELLÉ BÉCSI SZELET VOLT A KÖRET”

– Hiú ember vagy? – Nagyon. Talán jobban is az átlagnál. – Az úgynevezett „szekrény mögötti” korszakodban is az voltál? – Természetesen. Mindig tudtam viselkedni, és akkor is elegáns voltam, amikor nem volt pénzem. Jó iskolákba jártam, és ez nagyon sokat számít. – Aki egyszer kövér volt, annak akkor is rettegés az élete, ha jó néhány kilót ledobott? – Szó sincs rettegésről. Döntést kell hozni. Minden nap csülköt akarsz enni, vagy jó neked a csirkemell is köret nélkül. – Ezek szerint nincs csülök? – Ebben a periódusban nincs, de néhány hónappal ezelőtt volt. Híztam is 13 kilót. Tavaly novemberben kezdődött az élő turném, és minden koncert után a helyi csárdába kötöttünk ki. Na, ott nem cézár salátát ettem… Megesett, hogy a csülökpörkölt mellé bécsi szeletet ettem köretnek. Aztán az egyik fellépésen nem tudtam begombolni a nadrágomat. A szaxofonosomtól kellett kölcsönkérnem egy övet, hogy el tudjam takarni. Aztán a sálat is hosszabbra engedtem, hogy valamennyit takarjon… Aztán elkezdtem odafigyelni. – Csak ennyi? – Na jó, van egy kis rásegítés is. Elmentem egy kezelésre, amikor akupunktúrás tűket szúrnak a hasadba és áramot vezetnek beléd. Magadnak kell adagolni, hogy mi az a mennyiség, amit elbírsz. – Nem fáj? – Néha igen. Maradok a 6-7 ampernál, nem tekerem fel 50-re. Ez egy 40 perces kezelés egyébként. És tényleg odafigyelek arra, hogy nem eszek köretet a húshoz. Lassan el is tűnik minden felesleg. – Semmi mozgás? – Minimális. A kedvenc zenéimre csinálok néhány fekvenyomást, és súlyzózok.

TAKÁCS NIKOLAS

155

„EGÉSZ NAP REPÜLŐ MÓDBAN VAN A TELEFONOM”

– Próbáltam megszerezni a telefonszámodat, de nem jártam sikerrel. – Ezek szerint csak jól csinálok valamit. – Akik tudták, azok is bezártak. Azt mondták, Nikolas nagyon érzékeny erre. – A legtöbbször „repülő módban” van a telefonom. Tehát az internetes kapcsolat él, de hívni nem tudnak. És olyankor hagyományos sms-t sem kapok. – Ez önvédelem? – Igen. Sok energiát elvisz az egész napos telefonálgatás. Akik fontosak, tudják, hogy e-mailben bármikor elérnek. Inkább így kommunikálok. Tavaly nagyon sok mindenre nem figyeltem, egyebek közt erre sem. Ész nélkül kapkodtam a telefont. Bele is betegedtem. Mostanra eljutottam oda, hogy nem akarok embereket közel engedni magamhoz. Sokat csalódtam már olyanokban, akiket barátnak hittem. – Hogyan dolgoztad fel ezeket a kiábrándulásokat? – Nehezen, mert roppant lelkizős alkat vagyok. De sokat erősödtem az elmúlt hónapokban szellemileg és spirituálisan is. – Mesélj a spirituális utadról! – Kicsi korom óta beszélek valakihez. Mindegy, minek nevezzük, Istennek, vagy szellemnek, esetleg univerzumnak. Neki elmondom a problémáimat, és kérek is tőle. – És kaptál is? – Kaptam. Volt időszak, amikor kicsit gyengébb lett a hitem, ne kérdezd, hogy miért. Sok volt a racionális dolog körülöttem, és valahogy elmaradt. Előfordult, hogy a szekrény mögött Cserhátit hallgattam. Sírtam. Borzasztóan szenvedtem. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Menjek ki Amerikába? Azt terveztem, hogy eladok mindent, abból veszek egy repülőjegyet, és szerencsét próbálok a tengerentúlon. De ott volt a következő dilemma: hagyjam itt a családomat? Aztán láttam az X-Faktor felhívását a tévében. Tudtam, hogy az újdonságnak mindig van ereje, és ha az sem jön össze, nyugodt szívvel vághatok neki az útnak. Aztán csak összejött az itthoni karrier, és még New Yorkba is eljutottam. Utóbbi is óriási ajándék volt az élettől. – Amikor a verseny elindult, intenzívebben beszélgettél a „valakiddel”? – Igen. Arra kértem, hogy vezessen az úton.

„KIZÁRÓLAG EGY CSALÁDOM VAN, OTTHON, GALÁNTÁN”

– A tavalyi rohanásban egyáltalán meg tudtad élni a nagy pillanatokat? – Sajnos nem sokszor. Évekig vágysz arra, hogy ismert legyél, hogy stúdióban lemezt csinálhass, aztán az albumot meg is vegyék, majd keresett legyél a fellépések tekintetében is. Aztán megkapsz mindent egyszerre, és hirtelen azt sem tudod, hova kapj. Ezek nagy lelki harcok, mert rendezned kell magadban

156

ZENÉSZEK

a dolgokat. Aztán rájöttem, hogy ez egy küldetés. – Jól tudom, hogy van egy másik családod is, Magyarországon? – Nem, nekem kizárólag egy családom van otthon, Galántán. A többiek a barátaim. – Rosszul emlékszem azokra a címlapokra, amelyek a „titkos családodról” szóltak? – Ez a bulvár. De pont neked meséljem ezt? Az a bizonyos „titkos család” a barátaimat takarja. Nagyon szeretjük egymást, ők a mai napig mellettem állnak. – Szoktatok arról beszélgetni, hogyan látnak téged manapság? – Gyakran szóbe kerül ez. Kontrollnak is jók nekem. Szerintük pontosan ugyanolyan vagyok, mint korábban. Akár három, vagy négy évvel ezelőtt. Amikor bejelentettem, hogy éjfél után már nem vállalok fellépést, sokan rám fogták, hogy sztárallűrjeim vannak. Nem, ez nem az. Velük is megbeszéltük, hogy ha a hangomat és magamat is óvom a kiégés ellen, az egyáltalán nem sztárallűr.

„SZÜKSÉGEM VAN AZ EGYEDÜLLÉTRE”

– Mióta élsz egyedül? – Két éve. – Megszoktad? – Meg, és nagyon szeretem. Szükségem is van rá, hogy letisztuljak. Nincs most arra energiám, hogy egy társsal foglalkozzak. Nem hiányzik most senki. – Gyakran vannak rossz hangulataid? – Viszonylag igen. Ezért sincs társam, mert nehéz velem együtt élni. – Olyankor nagyon nyűgös vagy? – Ne akard megtapasztalni. Nem vagyok könnyű eset. Konkrét elképzelésem van dolgokról, és senkinek sem engedek beleszólást. – Van egy standard kérdésem minden beszélgetés végén. – Tudom, a mit kívánj nekem. Ugye? – Pontosan. – Azt kívánd, hogy ha tíz év múlva találkozunk, akkor is tudjak újat mondani, és akkor már üljünk a saját éttermemben. Egy amerikai turnét követően… – Így legyen!

TAKÁCS NIKOLAS

157

Zenészek

BALÁZS FECÓ „Lefekvésnél mindig eszembe jut, lesz-e új nap az életemben” „Akinek műtötték a szívét, minden egyes napért hálát ad a Jóistennek. Reggelente ébredésnél boldog vagyok, hogy megint kaptam egy új esélyt. Akinek egyszer is megállt a szíve, soha nem lehet nyugodt…”

– Ellenségeid a múló évek? – Nem! Az biztos, hogy több van mögöttem, mint előttem, de nem foglalkozom vele. Nem érzem magam 61 évesnek semmilyen tekintetben. – Ami elmúlt – mondod. Szívesen gondolsz vissza a régi dolgokra? – Nem jó a múlton rágódni. Sokat csalódtam emberekben, és rengeteg illúzióval lettem szegényebb az évek múlásával. Sokan eltűntek mellőlem a szívműtétem idején. Barátoknak hitt emberek is voltak köztük, s ez megviselt. Ugyanúgy, ahogy a válásom után történt. Az előző házasságom 14 évig tartott. Ez idő alatt nagyon sok barátra tesz szert közösen az ember, akik közül a válás után vannak, akik megmaradnak, mások pedig tovább mennek. – Zenészberkekben nyílt titok, hogy az infarktusodat és a későbbi szívműtétedet is egy magánéleti problémának „köszönheted”. – Ez sajnos igaz. A szerelem nem csak az égbe repíti, hanem időnként a mélybe is taszítja az embert. Három komolyabb kapcsolatom volt eddig, és két komolyabb szakítás. Nagyon nehezen éltem meg az elválásokat, egyszer majdnem rá is mentem. Az első komolyabb magánéleti problémám a válásom idején, illetve az élettársi kapcsolatom kezdetén volt. Akkor egy 14 éves viszonyt kellett lezárni. Nehéz periódus volt, mert nem tudtam dönteni. Vacilláltam, hogy menjek-e, vagy maradjak. Végül sokat segített az a hölgy, aki később az élettársam lett, s így kihúzott a lelki örvényből. Akkoriban még hamarabb regenerálódtam. Később ebben az élettársi kapcsolatomban is eljött a nagy vízválasztó, sokasodtak a problémák, s ezzel párhuzamosan az egészségem is elkezdett romlani. Minden tekintetben egyre rosszabbul éreztem magam. Egyedül maradtam a problémákkal, nem voltak mellettem barátok. Ezt úgy kell érteni, ahogy mondom, mert a házban is egyedül voltam, amikor infarktust kaptam. Az orvos akkor azt mondta, csoda történt, mert tízből kilenc ember ebbe belehal. Elkerülhetetlenné vált a szívműtét, és akkor szó szerint újjászülettem. – Van olyan nap az óta az életedben, hogy ne jutnának eszedbe a történtek? – Nincs. Akinek műtötték a szívét, annak állandóan ott van a fejében, hogy hálát kell adnia minden egyes napért. Este, ha lefekszem, azon gondolkodom, vajon lesz-e új nap az életemben. Reggel pedig örülök, hogy megint kaptam egy esélyt. Akinek a szíve egyszer megállt, az soha nem lehet nyugodt. De még így is szerencsésnek érzem magam, mert a pályatársaim közül sokan már nincsenek is mellettem. Én legalább kaptam egy figyelmeztetést a sorstól.

„FÁJ, HOGY APÁM MÁR NEM LÁTHATTA AZ UNOKÁJÁT”

BALÁZS FECÓ

159

– A legfontosabb dolog az újjászületésed után történt. Édesapa lettél. – Sokat gondolkodtam azon, miért kellett erre ennyi időt várni. Hiszen előtte 22 évig két kapcsolatomból sem született gyerek. Talán a sors akarta így. A műtét után várt még rám egy megpróbáltatás. Súlyos beteg lett az édesapám. Aztán odafönt úgy alakították, hogy ebben az időszakban ismerjem meg a jelenlegi páromat, és a kisfiam is megfoganjon. Sajnos apám már nem várta meg az unokáját. Igaz a mondás, hogy ha valaki elmegy, jön helyette egy új élet. A sors kompenzálja az elmúlást. Mindenesetre a kis Fecó a legjobbkor jött, és a lelkemnek is jót tett. Bár eleinte megriadtam attól, hogy apa leszek. – Mitől tartottál? – Talán a felelősségtől. Éreztem, hogy ennek jóval nagyobb jelentősége lesz az életemben, mint addig bárminek. A félelmeimen végül is az lendített át, hogy apám temetése után néhány hónappal született meg a fiam. – Könny szökött a szemedbe. – Nem szégyellem, hogy érzékeny ember vagyok. Tudom, hogy egy férfiembernél ez általában tabu. De én mindig is ilyen voltam. A mai napig nagy fájdalom számomra, hogy apám nem érhette meg az unokája érkezését, pedig tudom, hogy nagyon büszke volna. Kívánom mindenkinek, hogy ebben a rövid életben tapasztalja meg, milyen érzés szülőnek lenni. Nagyon fontos a gyerek, hiszen ők visznek tovább minket. – A kisfiad mikor csalt utoljára könnyet a szemedbe? – Inkább azt kérdezhetnéd, mivel bosszantott fel utoljára. Most van az első igazi dackorszaka, ami miatt a maradék hajamat is elhullajtom. Ezzel együtt nagyon jópofa srác. Nyilván én is ilyen voltam annak idején. – Évekkel ezelőtt épp nekem nyilatkoztad, hogy szeretnél egy kislányt is. – Nem erőltetem már ezt, hiszen elmúltak az évek. Nyilván örülnék egy kislánynak, de az ésszerűség határán belül. Az ember tudja, hogy nem lesz már fiatalabb, és egy gyereket azért fel is kell nevelni. Ferikét is szeretném tisztességesen elindítani az életben. És jó lenne látni, ahogy felnőtt férfi válik belőle. – Nyugodtak az éjszakáid? – Manapság már igen. A szívműtétem előtt sajnos nagyon zaklatott volt az életvitelem. – Nagy szíved van? – Azt mondják, hogy igen, máskülönben nem maradtam volna meg… Lassan húszévesek leszünk az új szívemmel.

„MA MÁR TUDOM, HOGY NINCSENEK VÉLETLENEK”

– Gyakran visszatérnek azok a pillanatok, amelyek az ominózus operáció idején kísértettek? – Nem, mert azok nyugodt pillanatok voltak, amikor már értő, és hozzáértő

160

ZENÉSZEK

kezekbe kerültem. Inkább az kísért olykor, ami ezt az egészet előidézte... Visszaidéztem már néhányszor – bár nem szívesen emlékszem rájuk –, a betegséget megelőző és kiváltó okokat. Ma már tudom, hogy nincsenek véletlenek. Az orvos azt mondta, minimum „földön kívüli” lények segítettek abban, hogy megmaradtam. De én hiszem, hogy a dolgok nincsenek ok nélkül. – Mi okoz szenvedést? – A fizikai fájdalom, a betegségtől való rettegés, ennek az átérzése, előjele. Gyerekkoromban rengeteget betegeskedtem. Ahogy visszaemlékszem, nagyon sokat voltam kórházban, s talán ebből kifolyólag az átlaghoz képest jóval érzékenyebb srác lett belőlem. Megmarad az emberben az a sok injekció, a tűszúrások. Problémás kisfiú voltam, máig bennem van, ahogy lefognak és „erőszakkal gyógyítanak”. Az orvosaim, meg a szűk baráti köröm tudják, hogy fokozottabban félek, erősebben reagálok az átlagemberekhez képest. A hat évvel ezelőtti műtétemre visszatérve: ott nem voltak jelei, mert ennek a betegségnek sajnos nincsenek. Ha már érződik valami, akkor nagy a baj. Ettől rettegek, ezt szeretném elkerülni. Nyugalmas öregkorra vágyom betegség nélkül. Szerencsére elmondhatom, hogy már kijutott belőle. – Tartasz attól, hogy egyszer elfelejtenek és mellőznek? – Nem, hiszen van ereje a dalaimnak. Azok életben tartanak. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek a dalai több generáción keresztül újjászületnek. A mai napig énekelem a ’70-es években született dalaimat, például a Kőfalakat. Nincs félnivalóm. Egyébként a sztárság, szakma, nem érdekel már. Van egy kötelességem, hogy a gyermekemet felneveljem – ez a legfontosabb. Az, hogy a Mahasz-gálán első leszek, vagy nem, nem érdekel, mert tudom, hogy ez miről szól, és milyen háttérmunkák zajlanak. Az érdekel, hogy ha kiírják, Balázs Fecó, vagy Korál, akkor sokan eljönnek-e vagy sem. Ismerik-e a dalaimat, és tudnak-e azonosulni azzal a hangulattal, amellyel 3-4 percre el tudjuk vinni az embereket a líra és az érzelmek varázslatos világába. Ebben hiszek. – Azt mondják, a legkiszámíthatatlanabb szakma a zenészeké. Visszaemlékezéseidben azt írod, volt olyan időszaka az életednek, amikor tíz deka párizsit sem tudtál megvenni. – …Pedig nagyon éhes voltam! (nevet) Enyhe túlzás, amit a könyvemben írtam, de valóban voltak elkeseredett korszakaim. Manapság nincs okom panaszra, de focicsapatot azért nem tudnék vásárolni. Amit szerettem volna, mindig meg tudtam venni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, bár ez is relatív, hogy kinek mi a nagy. Ahhoz kell a pénz, hogy a környezetet, illetve az alaphangulatot megteremtsd magadnak, amiben dolgozni, élni tudsz. A gyűjtögetés, vagyonszerzés soha nem érdekelt. Nem voltak olyan hobbijaim, hogy régiség, autó, vagy telek. A mindennapi örömszerzésben már érdekelt, hogy biztonságérzetem legyen. Ne legyenek forintos gondjaim, ne érjenek váratlan meglepetések, kiadások. Főleg azóta, amióta ebben az országban is első számú szerepe lett a pénznek a mindennapjainkban. Amikor az egészségtől kezdve bármit meg tudok vásárolni, illetve bele tudok szólni; mert nem mindegy, milyen kórházban fekszem, milyen ellátást kapok, stb. Meg tudjam engedni magamnak, hogy olyan étteremben egyek, ahol nem vizezik a kaját… Ezek már fontosak!

BALÁZS FECÓ

161

Zenészek

OLÁH IBOLYA „Áldozat vagyok, nem botrányhős”

„Nekem az életben semmi nem megy könnyen, mindenért meg kell küzdenem. De nem kétszer, hanem háromszor anynyit, mint másnak. Úgy látszik, ez a sorsom. Elfogadtam már. De azért se fogom be a pofámat! Ha kussolok, azonnal eltaposnak…”

– Furcsa, de kiegyensúlyozottnak látszol. – Az is vagyok. Úgy érzem, most semmivel nem tudnám felidegesíteni magam. – Azzal sem, ha felsorolnám azokat a jelzőket, amelyeket az elmúlt évek során megkaptál? – Próbáljuk ki! – Megbízhatatlan, kezelhetetlen, igazi botrányhős – a leggyakrabban így szerepeltél címlapokon. – Kár lenne magam újra felbosszantani, de tény, hogy a média áldozata lettem. Teljesen befeketítettek. Annyi rosszat írtak rólam, hogy rengeteg munkától elestem. Mert a szervezők elhitték, hogy velem tényleg nem lehet együtt dolgozni. Aztán ők is annyit mondogatták, hogy kezelhetetlen vagyok, amíg teljesen rám ragadt. Mindig az a típus voltam, aki nem hagyta, hogy bábuként lógassák. Csak azokat lehet irányítani, akik hagyják. Aki nem áll be a sorba, az a botrányhős. Pedig a botrányhős inkább Benkő, vagy Győzike. Azt mondta egyszer Popper Péter, hogy minden művész lázad egy picit. Én is. Miért fogjam be mindig a pofámat? Ha kussolok, azonnal eltaposnak. Ki kell állnom magamért! Annyi szemétségről tudnék mesélni, amelyek a háttérben zajlottak az elmúlt években, de azokról persze senki sem írt.

„HATVANÉVESNEK ÉRZEM MAGAM, FOLYTON FÁJNAK AZ ÍZÜLETEIM"

– Mesélj! – A nagyközönség nem is tudja, mennyi kintlévőségem, ki nem fizetett előadásom van. Meghívnak egy koncertre, és fellépés után, amikor fizetésre kerülne a sor, mindenfélét kitalálnak. Olyan helyzetbe hoznak, amikor már fel kell emelnem a hangomat, és azt kihasználva azonnal rám fogják, hogy vadóc lány vagyok, aki botrányt csinál. Ha utalni kellene a koncert után járó pénzt, rejtélyes módon eltűnnek például a számláim. Majd mikor rákérdezek, mi van a gázsimmal, azt mondják, kezelhetetlen vagyok, amiért reklamálok, és nem fizetnek semmit. Tudok olyan esetről, amikor az egyik szervező felhívta a másikat, hogy az Oláh-val ezt meg lehet csinálni, próbálja ki. És ő is kipróbálta… Szerintem nem botrányhős vagyok, hanem áldozat. De elfogadtam, hogy nekem az életben semmi nem megy könnyen, mindenért meg kell küzdenem. S nem kétszer, hanem háromszor többet kell tennem az asztalra, mint másnak. Úgy látszik, ez a sorsom. Nem is kesergek már ezen, hiszen ez tesz engem erőssé. Manapság is ugyanúgy kijut a rosszból, de már nem lepődöm meg semmin. Mondják is néha a barátaim: Nyanyám, ez van, fogadd el.

OLÁH IBOLYA

163

– Nyanya? – Igen, ez a becenevem. Meg a Mama. Annak ellenére ugyanis, hogy 34 éves vagyok, legalább hatvannak érzem magam. Állandóan fájnak az ízületeim. Mondjuk ez nem is csoda, mert már kétszer annyit éltem, mint mások. – Annak idején, amikor Tiszadobon, a nevelőintézetben csak álmodoztál a sikerről, a hírnévről, ilyennek képzelted a szórakoztatóipart? – Nevetni fogsz, de pontosan ugyanilyennek. Akkor is tudtam, hogy ez egy álságos, hazug világ. Nem voltak különösebb illúzióim, mégis vonzott ez az egész. Azzal már Tiszadobon is pontosan tisztában voltam, hogy ebből nem leszek milliomos, de azt gondoltam, talán egy lakásra valót össze tudok majd szedni. Tisztában voltam vele, hogy ha nem ebbe az országba születek, ma már világsztár lennék. Mert van bennem egy különleges képesség, ami másban nem. – Milyen képesség? – Az, hogy amikor énekelek, feláll az emberek karján a szőr. Olyankor fájdalmak szakadnak fel bennem, a mélység pedig megérinti az embereket. Azok a fájdalmak, amelyek soha el nem múlnak. Hazudik, aki azt mondja, nem sérül az intézeti gyerekek lelke. Csak az sérül! Olyan ez, mint egy egész életen át tartó, kinőhetetlen betegség. A legnagyobb feladat, hogy magadban megtanuld kezelni.

„ELEGEM LETT A FÉRFIAKBÓL”

– Te képes vagy erre? – Egyre jobban! Rákényszerültem, hogy megtanuljam. Persze nem ment egyik percről a másikra. Ma már ösztönösen ráérzek, ki az, aki felszínesen közeledik hozzám, és kihez érdemes ragaszkodni, vagy még szeretni is. De ezt az újságíróknál is kiszűröm, hogy ki az, aki őszintén érdeklődik, és ki kevésbé. – Nálam most mit érzel? – Csak pozitív érzéseim vannak, máskülönben már nem ülnénk itt. Ráadásul az aurád is nagyon egyben van, úgyhogy rendben vagy! (nevet) Van már annyi emberismeretem az elmúlt évekből, hogy ne tévedjek. Nagyon sokat változtam az elmúlt időszakban. Magamon is észrevettem, de az ismerőseim is azt mondják, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb lettem. Előfordul persze, hogy megbántanak, de ma már nem megyek fejjel a falnak, mint régen. Mindig olyan voltam, mint egy rossz gyerek. – Apropó gyerek. Hiányzik? – Egyre inkább. Ideje lenne már. De nincs még megfelelő egzisztenciám, és most a társam sem. Ráadásul állandóan költözködöm egyik helyről a másikra. – Miért? – Mert nyughatatlan, hiperaktív ember vagyok, aki képtelen egy helyen leragadni. Ha vennem kell valamit egy bérelt lakásba, akár egy hűtőt, mosógépet,

164

ZENÉSZEK

vagy szekrényt, már megriadok, mert az állandóságot jelentene. Furcsa kettősség ez, mert közben meg már egyre inkább vágyom arra is, hogy legyen egy saját lakásom. No meg a partner sem ártana. A férfiakból elegem lett. – És a nőkből? – Kértem az elején, hogy erről ne beszéljünk. Tartsd ezt kérlek tiszteletben! Szóval egy határozott társra lenne szükségem, aki tudja, mit akar az élettől. Valami miatt nagyon szeretnek a fiatal srácok, csak én nem tudok velük mit kezdeni. Megfogom a zselézett hajukat és szúr... (nevet) Nincs most senkim, próbálok berendezkedni az egyedüllétre. – Az örökbefogadás eszedbe jutott? – Igen. Abban az esetben, ha a saját gyerekkel kifutnék az időből, természetesen örökbe fogadnék. Egy kislányt és egy kisfiút is szívesen nevelnék. De addig szeretnék legalább egy lakást. És egy állandó munkát. Mert a zeneipar egyre kiszámíthatatlanabb. Sőt, egyre nehezebb belőle megélni. Tervezem, hogy elmegyek gyermekfelügyelői képzésre. Szívesen dolgoznék nevelőként intézetben napi 8 órában, s közben zenélnék. Így tanulhatnék pszichológiát is, ami engem nagyon érdekel. Nevelőként az lenne a legfontosabb feladatom, hogy a gyerekeket felkészítsem a nagybetűs életre. Egyébként is mindig azt szoktam nekik mondani, hogy addig örüljetek, amíg bent vagyok, és vigyáznak rátok, mert odakint farkastörvények vannak. Ez a szakma olyan, hogy egyszer van pénz, máskor nincs. Nincs állandó fizetésem. Ráadásul a válság miatt a felkérések is megfogyatkoztak. De nem görcsölök már semmin. Nincs értelme. A pénzen meg pláne nem. Elképedve figyeltem a televízióban földrengések híreit, képeit. Mindig rájövök, hogy az igazi baj itt kezdődik. Hol vagyok én ehhez képest a saját problémáimmal? Örülök, hogy van egy hely, ahová hazamehetek, és a bérelt lakásomban mindig álomra hajthatom a fejemet. Az ilyen apró dolgokat értékelem.

OLÁH IBOLYA

165

Zenészek

HORVÁTH CHARLIE „Utálom magam, amiért nem mondtam el anyámnak, mennyire szeretem” „Anyámat két évig hoztam-vittem a kórházba. Végig mellette voltam a betegsége idején. A halálos ágyánál sokat mesélt a gyerekkoromról. Olyan dolgokról is, amelyekre egyáltalán nem emlékeztem. Lényegében akkor, élete végén kerültünk közel egymáshoz. Utálom magam, amiért képtelen voltam kimutatni felé az érzelmeimet. Hiába no, nem az a típus vagyok. Azóta is nagyon fáj, hogy nem mondtam el neki, mennyire szeretem...”

– Olvastam korábbi visszaemlékezéseidet, még egészen az elejéről, a Decca-időkből. Azokban a viszontagságosabb években olyannak gondoltad a népszerűséget, ahogyan azt most az ország Charliejaként megéled? – Fiatalon hajszoltam a népszerűséget. Imádtuk a zenét, és a kollégáimmal együtt szerettünk volna minél sikeresebbek lenni. Viszont nem mindig egyenes az út. Rengeteg zenekar volt akkoriban, jöttek-mentek a muzsikusok egyik csapatból a másikba. Az együttesünk, a Decca borzasztó népszerű volt, ennek ellenére szinte semmit sem tudtunk elérni a médiában a filmen kívül. A filmesek szerettek bennünket. Az összes klubunk tömve volt, mégis fillérekért játszottunk, mert csak adósságaink voltak. Sokszor embertelen körülmények között éltünk! Próbáltuk korszerűsíteni a cuccokat, új berendezéseket vásároltunk, de mindegyikünk tele volt 4-5 kezessel, ugyanis ezek kellettek annak idején egy hangszervásárláshoz. Külföldi zenekaroknál akkoriban persze nem voltak ilyen gondok… Azt is csak jóval később tudtuk meg, hogy ha valaki vásárol valamilyen hangszert, azt le tudja írni az adójából. Nyugaton már ezer éve működik ez a rendszer, nálunk csak a rendszerváltás után jött be, hogy egy zenész el tud valamit számolni. Mondjuk leírni sem tudtunk volna semmit, olyan kevés volt a gázsink. Sokszor megkapom, milyen szerencsés vagyok, mennyi mindent elértem Magyarországon. Hát köszönöm szépen. Szívtam érte eleget! De hidd el, ugyanez volt a régi időkben is, ugyanúgy játszottunk szabadtéri színpadokon, s azokon a nagy helyeken, illetve kis klubokban, mint azok, akiknek lemezeik voltak, és szerepeltek a televízióban. Velünk azonban nem foglalkozott a királyi média. (nevet) – Kárpótolt az élet a sok kínszenvedéses időszak után? – Nem érdekel engem ez a kárpótlás. – Bántott, hogy évtizedeket kellett várnod a nagy áttörésre? – Nézd, akkor sem lett volna sértődés bennem, ha nem jutok el idáig, ahol most vagyok. Az sem zavarna, ha még mindig külföldön kéne dolgoznom! Több periódusa volt a vendéglátós időszakomnak. Az első egy afrikai utazás, amikor két és fél évig kint zenéltünk. Utána jött ’80-tól a Generál-korszak, majd öt év múltán Skandinávia. A külföldi munkáim rengeteg országot érintettek, Japántól kezdve, Spanyolországon át, egészen Svájcig sokfelé jártam. Az amerikai munkáim már külön történetek, mert az Újvilágban nem a zenekarral játszottam, hanem a zenészbarátok révén jöttek össze a fellépések. Amikor a csapat hosszabb-rövidebb időszakokra hazajött, én azalatt kimentem a tengerentúlra. Tehát a külföldi időszakaimat is sikernek könyvelhetjük el. Exkluzív helyeken játszottunk, mindig volt buli, állandóan kaptunk szerződést; működött a dolog.

HORVÁTH CHARLIE

167

– Voltál valaha padlón lelkileg? – Talán egyetlen ilyen periódusa volt az életemnek, az Olympia felbomlása után. Kerestem, kutattam, hogy mit csináljak, össze voltam törve. Körülbelül egy évig tartott ez a mélypont. Aztán találtam három alapembert – zongora, basszus, dob –, és kimentünk Afrikába. Ennyi volt a váltás, s amikor hazajöttünk, indult a Generál. Nagyon érdekes muzsikát játszottunk. Tátraival azóta is sajnáljuk, hogy nem maradt több idő a kifutására. Pedig borzasztó népszerű volt a zenekar. Így visszatekintve senkire nem haragszom, ugyanis belegondoltam a saját helyzetembe. Tegyük fel: ha én is ugyanolyan szituációba kerülök, mint az akkori legnépszerűbb zenészek – ahogy bele is kerülhettem volna, ha eladom az Olympiát –, akkor engem már a ’70-es évektől játszott volna a rádió, nem pedig a ’80-as évektől!

„EGY-EGY SZABADNAPON ŐRÜLT MÓDON KITALÁLTAM, HOGY HAZAJÖVÖK KÜLFÖLDRŐL KOCSIVAL”

– Pályád igazán öt nagy részre osztható. Olympia, Generál, külföld, Tátrai Band és a Charlie-projekt. A vendéglátós éveket nem érezted egyfajta „száműzetésnek”? Amellett természetesen, hogy pénzt kerestél… – Nem. Az ember életében mindig van egy fordulópont. A külföldi munkát már a ’70-es években kipróbáltam. Arról a bizonyos két és fél évről már beszéltünk, sőt az Olympia fénykorában is előfordultak féléves jugoszláviai korszakok. Kiderült, hogy pénzt csak így tudok keresni. Ez sem elhanyagolható, hiszen családom volt. De emellett az a legeslegfontosabb, hogy bárhol jártam a világban, borzasztó módon tiszteltek és becsültek. Persze, nem csak engem, hanem az egész zenekart… Azokon a kinti helyeken, amelyek 10-20 éve folyamatosan működnek, kéthetente-havonta mások is dolgoznak. Felváltva játszik egy olasz, egy angol és egy magyar zenekar, és a személyzet, akik állandóan ott vannak, tudják, mi a különbség az együttesek között. Nagy tisztelet vett körül minket, hiszen nyilván nem volt véletlen, hogy mindig visszahívtak bennünket. De akadt olyan hely is, ahol tökéletesen működött minden, mégsem mentünk vissza, amikor újra hívtak, mert már megengedhettük magunknak, hogy válogassunk. Egyértelműen a megbecsülés tudott ilyen hosszú ideig kint tartani. A család pedig olyan dolog… Működik egyébként a magnó? – Vesz mindent! Sűrűn voltál itthon? – Nagyon keveset! Volt, hogy évente egyszer, esetleg kétszer. Folyamatos szerződéseink voltak, amelyeknek eleget kellett tennünk. Akkor tudtam „ellógni”, ha néha becsúszott egy-egy ünnep, vagy kimaradt néhány este. Ilyenkor gyorsan felültem a repülőgépre, vagy őrült módon kitaláltam, hogy kocsival hazajövök, és meg is tettem. Aztán amikor az ember hazaér, fél napig nem tud aludni, mivel végig vezet, majd jön egy hatalmas kóma. És azt követően tulajdonképpen nem is vagyok a családommal, mert alszom, s mikor magamhoz

168

ZENÉSZEK

térek, marad még néhány óra, és mehetek vissza… Ilyen körülmények között éltem tíz évig. A család időnként kijött, amikor a gyerek még pici volt, és nem érdekelt, hogy a dolog mibe kerül. Tudvalévő, hogy a magyaroknál – mind a sportolóknál, mind a művészeknél – alapvető dolog a spórolás, hogy az ember itthon jobb körülményeket teremtsen; tudjon venni egy szekrényt (nevet), vagy egy szőnyeget, szépen tudja öltöztetni a gyerekeit. Annak idején úgynevezett „kalóriapénzek” jellemezték a nyugati munkát; mindenki mindenféle apró, pici tízmárkást megfogott, mert abból tudott aztán itthon többet csinálni. Próbálták forgatni a valutát. Nekem a vámnál soha nem voltak ilyen gondjaim, általában hazautaltam a pénzemet hivatalosan. Ha megvettem valamit, szabályosan behoztam, és semmiféle akciót nem csináltam, pedig körülöttem mindenki próbálta megfejteni a pénzcsinálás titkait. Megtudakolták, hogy itthon miből van hiány, mit kell hozni, s telehordták a Bizományi Áruházat, ahol egy márkából lett száz. Ezekből én kimaradtam… (hosszan gondolkodik…) Tudod, nagyon tele van a hócipőm... (hirtelen vált) Ebben az országban pillanatok alatt a pálya szélére kerülhetsz, mert itt alapvetően már nem a zenéről van szó. Ha tisztességes emberek végeznék a dolgukat, biztos, hogy a zenészek maguk irányítanák a sorsukat. De sajnos ez nem így van, hanem a háttérben működő, semmit nem tudó emberek döntenek, akik a pozíciójukat féltik. Hidd el, nekem teljesen mindegy, milyen lenne a sorsom, az sem túlzottan zavarna, ha még mindig külföldön játszanék! (rágyújt, majd kibontja az ásványvizet) Nézd, az élet olyan, hogy a tizedét nem kell megmagyarázni. Kijön egy lemezem, és el kell menni promócióra. Megkérdezik, „mi az, hogy Fűszer cseppenként?”, mert az a címe a lemeznek. Olyankor istenigazából azt válaszolnám rá, hogy SEMMI... SEMMI CSESZD MEG! A zenének a mondanivalója és a tartalma a lényeges. Ha én riporter lennék, nem kérdeznék, hanem már mondanám, hogy „meghallgattam a lemezedet és halál szar, nekem nem tetszik, vagy éppen zseniális, ez, meg ez tetszik benne”... Én semmit nem tudok mondani a zenémről. – Ez semmi más, csak felületesség. A Fűszer cseppenként az egyik dalod szövegéből kiragadott részlet. A varázs nem múlt el című nóta kezdődik így. „Fűszer cseppenként, egy falat édes desszertként”...

– …Egy falat édes desszertként... (dúdolja) Igen! Úgy gondolom, elértem mindent. Nem akarok a zenémről beszélni, nem hiszem, hogy szükséges erről beszélni! Akinek tetszik, tetszik, akinek nem, nem… Régen is a szakmának dolgoztam, és nem a közönségnek. – Ma is a szakmának dolgozol? – Igen. Nem véletlen, hogy a szakma szeret. Az a legfontosabb az életemben, hogy ha csinálok valamit, azt a szakma szeresse. Az pedig már Isten plusz küldeménye, ha a közönség is befogad, mert alapvetően ezért csinálod. (mosolyog) Ambiciózusak vagyunk, szeretjük mutogatni magunkat, hogy itt vagyunk, tessék, ezt kapjátok ki, ezek vagyunk mi…

HORVÁTH CHARLIE

169

„HA VALAKI BELÉM KÖTNE, NYUGODTAN KIÁLLNÉK VELE BOKSZOLNI, NEM ÉRDEKELNE, HOGY LEÜT”

– Voltak nagy tévedések az életedben? – Nem is tudom... (gondolkodik) Talán az első házasságom… – Hányszor voltál házas? – Kétszer! A mostani a második. Az elsőnél még nagyon fiatal voltam. Az biztos, hogy tévedés volt, de szükségem volt rá. Kellenek a tévedések; jó, hogy megtörtént. Másra nem nagyon emlékszem. – Vannak félelmeid? – Ha az félelem, hogy féltem a családot, akkor igen. Én még tisztességtelen dolgot nem műveltem, nem lehetnek félelmeim. Ha most valaki belém kötne, nyugodtan kiállnék vele bokszolni, nem érdekelne, hogy leütne. Tudnám, hogy nekem van igazam. – A magány érzését ismered? – Nagyon is jól! Sőt, már meg is szoktam. – Meg lehet szokni? – Meg! Halál meg lehet szokni! A külföld miatt alakult ez így. Mostanra lenyugodtam. Nem keresek már választ arra, hogy miért vagyok egyedül. Éjjel-nappal mehetnék társaságba, bulikba, de szükségem van arra, hogy otthon üljek és lazítsak. Fiatalon égettem a gyertyát rendesen, most már behúzom a féket. – Könnyen be lehet téged csapni? – Anyagi vonatkozásban be tudnak csapni, másképp nem. Végzetesen azonban - meggyőződésem szerint – anyagi értelemben sem tudnak átvágni. Amíg ugyanis tisztességesen elvégzem a munkámat, addig, ha az Isten megsegít, a jogos pénz feléből vagy negyedéből is tovább élhetek. A baj akkor következne be, ha a becsapásért bosszúból silány munkát adnék ki a kezemből, mert attól kezdve mindenütt leírnának, kikerülnék a pálya szélére, s nem tudnék mit csinálni. Sokszor előre tudom, hogy be fognak csapni, de azzal is tisztában vagyok, hogy pillanatnyilag nincs jobb. És addig, amíg nincs jobb… Nem tudom, mi mennyit ér manapság. Elszabadult a pokol; van, aki horribilis öszszeget kér, mert azt hiszi, hogy ő annyit ér, de soha nem kapja meg, s így vissza kell mennie alacsonyabbra – ez a rosszabbik eset. Inkább jobb, ha te kitalálsz egy szerény összeget, amiért tisztességesen megcsinálod a melót, és máshol veszel vissza. Tovább fogsz élni, s azt a pénzt mindig meg fogják adni. – Mi a legnagyobb gyengeséged? – Általában lehetnék kicsit erőszakosabb az életben… Vagy konkrétabb a munkával kapcsolatban. A kollégáim pillanatok alatt meg tudnak győzni valamiről, holott az előző periódusban még határozottan tudtam, hogy most nem eresztem ki a kezemből a gyeplőt, s mégis… Pontosan tudom, hogyan lenne jó, de lágyszívű vagyok, és megsajnálok embereket. – Mit jelent számodra az a szó, hogy otthon? – Biztonságot. Ez a legfontosabb egy ilyen, korombeli (házas) embernek. Ha

170

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

úgy nő fel valaki, hogy tudja, mi a biztonság, ezt akarja majd ő is megadni a családjának. Hogy ne legyenek gondok, és normálisan le tudja kezelni ezt a hülyeséget, ami ebben a világban van, ezt a felfokozott pénzéhséget.

„OTTHON NEM TUDTAM KIMUTATNI AZ ÉRZELMEIMET”

– Az otthont neked már egyértelműen a saját kis családod jelenti? – Igen. A szüleimmel nem tudtam soha normálisan kommunikálni. Kötődtem hozzájuk, de folyton lelkiismeret-furdalásom volt, mert nem tudtam kimutatni az érzelmeimet. Tudod, állandóan utaztam, 18 éves koromtól szinte alig voltam otthon. Nem az a típusú ember vagyok, aki kimutatja a szeretetét. A húgom, meg az öcsém kiskoruktól kezdve ilyenek voltak: amíg élt anyám, felnőttként is beleültek az ölébe. Utólag fáj, hogy én nem tudtam kimutatni az érzéseimet. – Elengedted őket? – Talán. Amikor kiderült, hogy anyukám beteg, senkinek nem beszéltem róla. Végig titokban kezeltük, de éjjel-nappal mentem vele az orvosokhoz. Minden másnap, vagy harmadnap kórházba kellett vinni. Volt, amikor hosszabb ideig is bent tartották, aztán hazajött. Nagyon sok – szeretetteljes – gondom volt vele. Közben persze azért dolgoznom is kellett. Hazaértem vidékről, másnap reggel rohantam anyámhoz, vittem a kórházba, ott vártam három órát, utána hazavittem, kaptam egy telefont, hogy anyám nagyon rosszul van, akkor ismét vinni… Végig mellette voltam a betegsége idején. A halálos ágyánál sokat mesélt a gyerekkoromról. Olyan dolgokról is, amelyekre egyáltalán nem emlékeztem. Lényegében akkor, élete végén kerültünk közel egymáshoz. Utálom magam, amiért képtelen voltam kimutatni felé az érzelmeimet. Azóta is nagyon fáj, hogy nem mondtam el neki, mennyire szeretem... Ez ment két évig, majd eltemettem. Sokáig tartott, amíg elengedtem. (könny szökik a szemébe) Kellemetlen dolog, de mégis beszélni kell róla! – Hogyan tudtál egyáltalán ilyen lelkiállapotban dolgozni? – Gyakorlatból ismertem a szituációt; amikor külföldön voltam, két kollégámnak halt meg az édesanyja, édesapja, miközben kint játszottak. Ez egy cirkusz. Inkább foglald el magad valamivel, mint hogy teljesen bezárd a kaput! Anyám is így akarta volna, hogy a kötelességem elvégezzem. Október 11-én halt meg, és 14-én volt a nagy visszatérő Generál-koncert...

HORVÁTH CHARLIE

171

Zenészek

TABÁNI ISTVÁN „Nem megyek vissza teremőrnek”

„Gyakran álmodom rosszat. Mint mindenki másnak, nekem is vannak démonaim, amikkel még álmomban is küzdök. Érzésekkel harcolok. Kétségekkel. Például a következő albumon gondolkodom, és eszembe jut, vajon sikeres lesz-e, szeretni fogják?”

– Nem tudom, jót tettem-e azzal, hogy megmutattam neked az egyik napilap ma megjelent cikkét. – Mindenképp jót tettél. Előbb-utóbb valaki úgyis megmutatta volna. – Azt írták, hogy visszamész a múzeumba teremőrnek. – Butaság. Látod, ezért sem foglalkozom soha a bulvárral. Ha már erre a pályára léptem, felelősséggel tartozom azoknak, akik kedvelik a zenémet. Ráadásul sosem lépek hátra, mindig csak előre. Ha az ember már kapott valamit az égiektől, azzal élni kell, nem pedig visszalépni. – Mi volt a legnagyobb baromság, amit valaha leírtak rólad? – Nem sokkal a Csillag születik után történt. Már kész volt a „Ments meg” című dal, akkor mutatták be a rádióban, és a nagy rohanás kellős közepén hívott egy újságíró. Épp autóban ültem. Arról faggatott, miről szól ez a szerzemény. Mondtam, hogy elég egyértelmű, pedig sokan nem értik Ez egy fohász. Fontos a hit, a remény, és annak keresése. Vesztemre megemlítettem Szécsi Pál nevét is, teljesen más összefüggésben, amiből azt hozták le másnap címlapon, hogy Tabáni István öngyilkos akar lenni Szécsi Pál mintájára… És még azt is odaírták, hogy „videóval”. Kínomban csak nevettem…

„MÉGIS CSAK JÓ DOLOG, HA EGY ORSZÁG FIGYEL AZ EMBERRE”

– Meglepett, hogy tömegközlekedéssel jöttél. – Nem válogatok. Semmi bajom a busszal vagy a villamossal. De az is megesik, hogy taxiba szállok, vagy autóval megyünk. Van kocsim, de jogosítványom nincs, egyszerűen még nem volt időm arra, hogy megszerezzem. A Csillag születik óta valahogy sosem volt időm magammal foglalkozni. Talán majd most… – Amikor találkoztunk a városban, mi volt az első kérdésem hozzád? – Hogy emlékszem-e még rád? Én pedig mondtam, hogy van benned egy kis Steve Lukatheres vonás (TOTO együttes), ezért nem felejtettem el az arcod… – Arra viszont már nem emlékeztél, hogy annak idején, amikor megnyerted a Csillag születiket, közvetlenül az eredményhirdetés után gratuláltam neked a színpadon. Abban az időszakban én voltam a műsor felelőse a lapnál, ahol dolgoztam. Ezt csak azért mesélem el, mert pontosan láttam, honnan jöttél, hová jutottál, és milyen úton mentél keresztül az elmúlt években. Totális őrület volt körülötted a finálé után. Egyik helyről rohantál a másikra, semmire nem volt időd, mindenki veled akart ismerkedni, interjúzni. Akkor, abban a pörgésben belegondoltál, mi lesz majd ebből két-három év múlva?

TABÁNI ISTVÁN

173

– Nem csak akkor, hanem már jóval korábban. Amikor elindultam a tehetségkutatón, a válogatáson leforgattam magamban egy kisfilmet arra az esetre, mi lesz, ha, megnyerem. Vagy mi történik akkor, ha nem jutok végig. A döntők során is volt forgatókönyv a fejemben mindkét esetre. – Ezek a forgatókönyvek mennyire különböztek a későbbi valóságtól? – Érdekeset kérdezel… Más a képzelet, és a valóság. Nagyon más… Lehet, hogy a finálé után voltak nehéz percek, hiszen valóban elképesztő őrület vett körül. De utólag már ezek is megszépülnek. Mégis csak jó dolog, ha egy ország figyel az emberre. Megesett persze, hogy az emberek túlzásokba estek velem kapcsolatban, de ezek kezelhetőek. – Szeretnéd, hogy az egész ország újra rád figyeljen? – Igen. – Mintha némi elégedetlenséget éreznék a hangodban… – Bizonyos dolgok, amiket elképzeltem, még mindig váratnak magukra. Bár megjelent már három lemezem, de még hiányzik, hogy azt a zenei oldalamat is megmutassam, ami igazán én vagyok. Saját gondolatokkal, saját harmóniákkal. De ehhez azért időt kell adnom magamnak, hiszen ahhoz, hogy olyan albumot és olyan koncertsorozatot csináljak, ami valóban én vagyok, szponzorok is kellenek.

„EGYEDÜL NEHÉZ LETT VOLNA FELVENNEM A VERSENYT A KÜLVILÁGGAL”

– Sokat erősödtél lelkileg az elmúlt esztendőkben? – Sokat. A legtöbbet talán az első évben. De ebben a környezetemnek, a családomnak, kedvesemnek, és a rajongóknak is nagy szerepük volt, hiszen ők mindenben támogattak. Egyedül nehéz lett volna felvennem a versenyt a külvilággal. – Ha nem jön az életedbe a Csillag születik, mit csinálnál ma? – Néha ezen is elgondolkodom. Érdekes ez a „ha” kérdéskör. Biztos vagyok benne, hogy akkor is váltottam volna, ha nem ismer meg az ország. Talán képzőművészettel foglalkoznék. Az egészen biztos, hogy nem a múzeumban dolgoznék. A jelen érdekel inkább. Az, hogy kinek, mikor és hol fogok énekelni. És mit… – Hányszor jártál az elmúlt időszakban Salgótarjánban? – Sokszor. A kedvesem odavalósi, ezért gyakran megyek. – Szereted a várost? – Szeretem, mert csendes. És az emberek is kedvesek. Nyugi van. Fel is léptem már Tarjánban, azt is jól fogadták. Egy kávézóban volt az előadás, és a szervező azt mondta, ennyi embert még nem látott ott. Egyébként a helyiek szerintem nem tudják, hogy miért megyek annyit. Az utcán rendszeresen megkérdezik tőlem, hogy fellépni jöttem-e. Ilyenkor mindig mondom, hogy csak pihenek.

174

ZENÉSZEK

– Mióta tart ez a kapcsolat? – Már több mint két éve. – Ezek szerint jóval előbb elkezdődött, mint ahogy a sajtó megtudta. – Igen. Próbáltam titokban tartani. Nem magam, hanem a kedvesem miatt. Távol akartam őt tartani az újságíróktól, mert pontosan tudtam, milyen kemény világ a bulvár. Kényes dolog a magánélet.

„A KEDVESEM TALÁN MOST IS FURCSÁNAK TART…”

– Megnyugvást hozott neked ez a szerelem? – Igen. Lett egy biztos pont az életemben. Kicsit úgy érzem, hogy rokon lelkek is vagyunk, hiszen félszavakból is értjük egymást. Mindig tudjuk, mire gondol a másik. Olyan, mintha a másik felem lenne. – Igaz, hogy korábban azt mondták rád a lányok, hogy furcsa vagy? – Sokszor mondtak ilyet. Egyébként vállalom, hogy furcsa vagyok. Lehet, hogy a kedvesem még ma is furcsának tart. – Miért vagy te furcsa? – Azért, mert nem vagyok egy megszokott figura. Kicsit mindig kilógtam a sorból, a saját kis világomban éltem. Néha talán még ma is abban élek. Ezt azonban nem tartom problémának, mert egy művésznek igenis egy sajátos szűrőn kell a benyomásait összegeznie. A valóságot leképezem magamban, s így adom vissza a közönségnek az impressziókat. – Próbálkoznak a rajongó lányok közel kerülni hozzád? – Előfordul. És sokszor az sem zavarja őket, hogy van párom. – Elégtételt jelent ez a korábbi évekhez képest? – Nem foglalkoztat különösebben az elégtétel. De érdekes, hogy a média kell ahhoz, hogy a hölgyek figyelmét felkeltsem. Tényleg televízióban muszáj szerepelnem ahhoz, hogy a nők meglássák bennem, hogy akár vonzó is vagyok? Sokszor visszaélhetnék az ismertségemmel. És pontosan tudom, hogy mások vissza is élnek vele. Én soha. Kétkedve fogadom az ilyen közeledéseket, mert nem lehet tudni, hogy ez most valóban nekem szól, vagy annak a pasasnak, akit a képernyőn látnak. Eleinte a kedvesemmel kapcsolatban is voltak kételyeim, de aztán letisztultak a dolgok, s bebizonyította, hogy önmagamért szeret. – Sajnálom, hogy nincs itt, mert szívesen megkérdeztem volna tőle, milyennek gondolt a tévéből, és ehhez képest mit kapott? – Beszéltünk már erről, tudom, hogy sokkal másabb fiúnak képzelt. Azt hitte, gyámoltalanabb vagyok. Egyébként sokan gondolják ezt rólam. Egyszer még egy stylist is nyilatkozott rólam valahol, hogy egy gyámoltalan ember még a ruhát sem tudja viselni. Micsoda hülyeség ez? Nem vagyok gyámoltalan! Inkább óvatos. Aztán lehet, hogy az óvatosság picit gyámoltalanná tesz, de kell két lépés távolság ahhoz, hogy ki tudjam szűrni, ki miért közeledik.

TABÁNI ISTVÁN

175

„A GYEREKKORI TRAUMÁK A FELNŐTTKORRA IS KIHATNAK. CIPELI ŐKET AZ EMBER”

– Vannak barátaid? – Nagyon kevés. És azok is még a régi időszakból. Persze a műsor után hirtelen „rengeteg” barátom lett. Még olyanok is köszöntek a régi iskolatársaim közül, akik régen valamiért észre sem vettek az utcán. Vagy éppen az „ellenségeim” voltak a suliban. – Olvastam, hogy általános iskolában egy éven keresztül terrorizáltak az osztálytársaid, sokáig mégsem beszéltél erről senkinek. Még a szüleidnek sem. – Olyan régen volt már ez! Tény, hogy voltak nehéz perceim az iskolában, de pont ezért nem szívesen emlékszem vissza erre. Lehet, hogy ezek az emlékek kihatnak a felnőttkorra is, és cipeli őket az ember. – Szoktál erről az időszakról álmodni? A verésekről, a csúfolásokról, a megalázásokról? – Előfordul. Gyakran álmodom rosszat. Mint mindenki másnak, nekem is vannak démonaim, amikkel még álmomban is küzdök. Szerencsére ezek csak álmok, s remélem nem a valóság kivetítései. – Hogyan és mi ellen küzdesz álmodban? – Érzésekkel harcolok. Nem tudom ezt másképp megfogalmazni. – Elképzelhető, hogy épp a gyerekkori trauma hat rád még mindig így? – Nincs kizárva. Épp ezért próbálom eltemetni magamban ezt az egészet. Egyébként ezek a bizonyos érzések akkor térnek vissza általában, amikor kétségek gyötörnek. Például a következő albumon gondolkodom, és eszembe jut, vajon sikeres lesz-e, szeretni fogják? – Fel tudnád dolgozni, ha nem kedvelnék a következő lemezed? – Nagyon rosszul érezném magam. Ilyen szempontból nem bánom, hogy vannak ezek az érzések, mert ezáltal is próbálom a legjobbat kihozni magamból. Rajtam ne múljon a siker! Közben tudom, hogy a lemezipar haldoklik, ma már mindent letöltenek, nem albumokat vesznek. De ezek rajtam kívül álló dolgok, én egyet tehetek: a maximumot adom.

„NINCS SZÜKSÉGEM PSZICHOLÓGUSRA!”

– Jártál pszichológusnál? – Nem. Pedig el akartak már küldeni valamelyik műsor kapcsán is, de nem kértem belőle. – A szüleiddel sem beszéled meg ezeket a félelmeket? – Most átmentünk lélekbulvárba? – Eredetileg is ez volt a cél. – Tisztában vannak vele a szüleim, hogy mi bánt, mert régen sokat beszélgettünk erről. De pont ezért ódzkodom a szakembertől.

176

ZENÉSZEK

Családon belül mindent meg tudok beszélni, így nem vagyok egyedül. – Most 34 éves vagy. Meddig akarsz még a szüleiddel élni? – Már nem sokáig, mert épp lakásokat nézünk a kedvesemmel. Egyébként jól érzem magam otthon, szó sincs arról, hogy mindenképp el akarok tűnni hazulról, csak kinőttem már a szobámat. Minden rajongói ajándékot eltettem, s már nem férek el. – Mit kívánjak neked? – Ezt én mondjam meg? Azt kívánd, amit igazán szeretnél, mert csak úgy teljesül! – Igazad van. Azt kívánom, hogy küzdj meg a démonaiddal, mert ha sikerül, utána minden sokkal könnyebb lesz az életedben! – Köszönöm!

TABÁNI ISTVÁN

177

Zenészek

KORDA GYÖRGY „Frank Sinatra orvosa ültette be a hajamat”

„Rajtam végezték el az első plasztikai műtétet Magyarországon. A vékony sasorromat szabták át. Amerikában pedig Frank Sinatra orvosa ültette be a hajamat, mert rettentően kopaszodtam...”

– Olyan eset előzte meg ezt a randevút, amire álmomban nem gondoltam volna. Két héttel ezelőtt egyeztettük a találkozót, és azóta nem beszéltünk telefonon, mégis ott voltál pontosan a megbeszélt helyen! – És ebben mi a különleges? – Az, hogy nem kellett háromnaponta telefonálgatni, időpontot módosítani, hanem ment minden a maga útján! Nagyon ritka ez a mai világban, amikor az adott szó semmit nem ér. – Látod, ez is azt jelenti, hogy régi motoros, vagyis más mentalitású ember vagyok. Ha én azt mondom valamire, hogy úgy lesz, akkor az úgy is lesz. Ezt drága apámtól örököltem. Ő ha valamire kezet adott, az onnantól szent és sérthetetlen volt. Nem mindent ígért meg, de amit megígért, az úgy történt. Tipikus úriember volt. Ezért ha nekem azt mondják, hogy „Korda úr”, rögtön kijavítom az illetőt, hogy az úr nem én vagyok, hanem az édesapám. Korda Józsefnek hívták. – Úgy tudom, a művészurazást sem szereted. – Nem bizony. És erre még a drága emlékű Feleki Kamillka tanított. Életének utolsó éveiben együtt léptünk föl. Csodálatos ember volt! Amikor művész úrnak szólították, kikérte magának. „Nem vagyok művész, Kamillka vagyok!”. Kérdeztem tőle, hogy miért utálja, ha művészurazzák? Azt mondta, ha felmegy a színpadra egy 18 éves kislány, felemeli a lábát, táncol kettőt, és már művésznőnek hívják, akkor neki megtisztelőbb, ha a keresztnevén szólítják. Én is így vagyok ezzel… – Amikor megérkeztél, kétszer is belenéztél a tükörbe, és megigazítottad a hajadat. Mindig ilyen hiú voltál? – Igen. De szerintem az nem baj, ha egy férfi ad magára. – Adjon is! És akár plasztikáztasson is, ahogyan a hetvenes években te megtetted? – Miért ne? Engem annak idején rettenetesen zavart a hosszú, vékony orrom. Televíziós felvételeken is mindig úgy fordultam, hogy a kamera még csak véletlenül se vegyen profilból. Fiatal voltam, és rendkívül gátlásos. Így aztán rajtam végezték el az első plasztikai műtétet Magyarországon. Amikor orrsövényferdülés miatt műtöttek, kértem az orvosokat, hogy szabják át az orromat is. Egy kis porcrészt szedtek ki belőle, az arcom szerencsére nem változott semmit, és egy időre a gátlásom is elmúlt, egészen a hetvenes évek végéig. Akkorra ugyanis egy megfázásból kifolyólag elkezdtem kopaszodni.

„PEPIKKEL A FEJEMEN SZEREPELTEM A TÉVÉBEN”

KORDA GYÖRGY

179

– Milyen mértékben kopaszodtál? – Olyannyira, hogy 1980-ban már kis „pepikkel” a fejemen szerepeltem a televízióban, hogy ne látszódjon a fejbőröm. Annak idején a katonaságnál a hajnali fürdőt követően vizes fejjel tornáztunk a tizenöt fokos hidegben. Akkor nem gondoltam, hogy ennek később következményei lesznek. Nagyon szégyelltem a kopaszodást, ezért 1984-ben egy kanadai vendégszereplés alkalmával azt is megoperáltattam. Nagy bátorság kellett hozzá, hiszen nem tudhattam, mi történik majd velem, de túléltem, és nagyon boldog vagyok, hiszen azóta egyetlen szál hajam sem hullott ki. Olyan orvos kezelt, aki előttem Frank Sinatrát és Paul Ankát műtötte. Utólag egyik beavatkozást sem bántam meg. – Eltűnődtél már azon, vajon hogyan alakult volna az életed, ha 1978ban nem találkozol Balázs Klárival? – Ebbe bele sem merek gondolni. Teljesen más ember voltam, mielőtt megismertem őt. Nem akarok erre különösebben kitérni, de aki ismert engem, tudja, hogy milyen voltam akkoriban… – Állítólag nagy csajozó. – Pontosan! Soha nem gondoltam volna, hogy egy nő így meg tudja változtatni az ember életét. Pedig előtte is volt belőlük nagyon sok, de egyik sem tudott változtatni rajtam. Megértem a pénzemet. – Sokáig kellett Klárikát fűzni? – Sokáig, bizony, mert futotta a köröket rendesen! Pedig alaposan behálóztam, megtettem mindent, mégis két hónapig futott! És a korábbi tapasztalatokat tekintve ez nem volt kevés idő. – Eleinte őt is csak trófeának szántad? – Naná! Nem is arra gondoltam, hogy ez a kis énekes lány lesz a feleségem! (nevet) Amikor 1978-ban megláttam azon a bizonyos versenyen Klárikát, előadás után az egész társaságot meghívtam a Fészek klubba. Gondolj bele, 25 ember, és mindenkinek én fizettem a fogyasztását! Csak azért, hogy megszerezzem. (nevet) Úgy intéztem, hogy velem szemben üljön. Gondoltam, most bekerítem, de nem akart kötélnek állni! Kértem, hogy menjünk el táncolni, de nem jött. Néha ugyan összetalálkozott a tekintetünk, de láttam, hogy ez még nem az igazi. Aznap este aztán mindegyikünk ment a maga útjára, és két évig nem találkoztunk. Mindenesetre gyanús volt, hogy állandóan eszembe jutott. Vajon hol lehet ez a kis vörös nő, mi lehet vele? – gondoltam. Aztán 1980-ban indult egy turném „Halló, itt Korda György” címmel. Amerikából jöttem haza, egy évig vendégszerepeltem kint. Még Los Angelesben kaptam egy levelet, hogy a nyári koncerteken nem érnek rá a régi vokalistáim, elfogadom-e helyette Juhász Mária, Uzonyi Edit és Balázs Klári személyét. Azonnal írtam a választ, hogy: IGEN!!! (nevet) – Emlékszel még az első éjszakára? – Az első csókra is! Szombathelyen, szabadtéri előadás előtt történt. Az első alkalom pedig nem éjszaka történt, mert épp egy koncertturné kellős közepén

180

ZENÉSZEK

jártunk. A „nagy dolog” egy júliusi délután esett meg Tihanyban, negyven fokos melegben. Egy motelben…

„NEM ENGEDTEM EL KLÁRIKÁT A SZOMBAT ESTI LÁZBA”

– Mi az a szoros kötelék, ami több mint három évtizede egymás mellett tart titeket? – Van egy teóriám erről. Két ember, ha ennyire össze van kötve, mind az életben, mind a szakmában, és a nap huszonnégy órájából huszonhármat együtt töltenek, mert talán csak a mellékhelyiségben nincsenek együtt, illetve akkor, ha néha kártyázok... Néha... (nevet) Nos, ilyenkor két lehetőség adódik: vagy annyira megutálják a másikat, hogy a végén már egymásra sem tudnak nézni, vagy úgy összefonódnak, hogy baltával sem lehet őket kettévágni. Nálunk szerencsére az utóbbi történt. Számomra egyáltalán nem teher, hogy mindig együtt vagyunk! Sőt, ha Klári elmegy vásárolni, és nem jön fél órán belül, már telefonálok, hogy „Na mi van anyukám, megveszed az egész áruházat? Gyere már!” És ez nem féltékenység, hanem egy belső féltés. Sokszor megkérdezik tőlünk, mi a hosszú házasság titka. Én soha nem beszéltem félre, mindig őszinte voltam. Mert a titok igenis az ágyban rejlik. A testi szerelem megőrzése és életben tartása számunkra elengedhetetlen Klárikával. Minden az ágyban dől el. Ha a szex rendben van, akkor a nagy problémák kis problémákká alakulnak. Ha nincs rendben, a kis probléma is nagy probléma. – Ha már a féltékenységet érintetted, igaz, hogy nem engedted el Klárikát a Szombat esti lázba táncolni? – Igaz. A tánc már majdnem szexualitás, roppant intim közeg. És akármenynyire is megbízom a feleségemben, nem lett volna kellemes érzés egy trikóra vetkőzött férfi karjaiban látni. Az én feleségemhez ne közelítsen indirekt módon senki! A másik ok pedig, hogy nem akartam Klárikát kitenni egy megrázkódtatásnak. Mert mi van, ha kiszavazzák már az első adásban? Szegénykém össze is tört volna lelkileg. No nem mintha ennek törvényszerűen így kellett volna lennie, de akkor sincs erre szüksége. És van még egy el nem hanyagolható szempont is, amiért nem vállalta: legalább 40 fellépést vissza kellett volna mondanunk emiatt. Ennyi szervvel pedig nem lehet, és nem is szabad konfrontálódni. – Majdnem három évtizedig éltél együtt az anyósoddal. – Klárikával csupán öt esztendőt töltöttünk kettesben. Amikor 1980-ban megismerkedtünk, az anyósom még Törökszentmiklóson élt az egyik sógorommal. Ez a férfi később Londonba költözött, s a mama egyedül maradt. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy magára hagyjuk. Vannak a házasságunkban olyan esetek, amelyek maguktól értetődőek, s nem kell megbeszélni. Ilyen például a pénz, hiszen bármikor bármelyikünk belenyúlhat a családi kasszába, de az anyósom helyzete sem volt más. Teljesen természetes volt, hogy Klári anyukája hozzánk

KORDA GYÖRGY

181

költözik. Azon sem vitatkoztunk, amikor a saját anyámat is magunkhoz vettem.

„LELKIISMERET FURDALÁSOM VAN AZ ÉDESANYÁM MIATT”

– Édesanyád meddig volt veletek? – Sajnos csak két évig. Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy az édesanyámat a házunkba költöztettem. (könnybe lábadt szemmel folytatja) Anyukám az egyszoba-konyhás, József körúti lakásában volt boldog. Nálunk hiába volt több szoba, hiába kereste mindenki a kegyeit, boldogtalan volt. – Anyósoddal jól kijöttetek? – Soha nem volt probléma. Esküszöm! (felemeli a jobb kezét) Egyetlen hangos szó nem hangzott el köztünk! Emlékszem: egyetlenegyszer idegesítettem fel valamivel, amikor indokolt lett volna, hogy kikérje magának, de akkor is csak annyit jegyzett meg: Gyurikám, megkövetlek alássan… Egyszer próbára tettem, kíváncsi voltam, mennyire bízhatok benne. Klári kórházban volt valamiért, én pedig hajnalig kártyáztam a barátaimmal. Reggel hatra értem haza, láttam, hogy anyósomnál még ég a lámpa. Akkor kapcsolta csak le, amikor hallotta, hogy megérkeztem. Soha nem beszélt erről a lányának… Egyébként akárkivel találkozott, mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy ki a veje. Amikor rákérdeztünk, melyikünk jobb énekes, mindig azt válaszolta, férfiben Gyuri, nőben pedig Klári. Azt mondta, már azelőtt is nagyon szerette a hangomat, amikor még nem is ismertem a lányát. El kell mondjam, hogy rendkívül csodálom a feleségemet azért, ahogyan évekig az édesanyjával bánt. Olyan gondoskodással és szeretettel vette körül a mamáját, ahogyan már ember nem képes. Szinte az ételt is megrágta helyette. – A szálloda kinek volt szívügye? – Nekem. Klári kicsit félt tőle. Próbált is lebeszélni, de én elszánt voltam. Egyébként a nagyvilágban tett utazásaink során alakult ki az ötlet. Aztán ketten kínlódtuk ki azt a gyönyörű villát, ami azóta nagyon sok mindentől megkímélt minket.

„VOLT, HOGY KÉT ÉS FÉLMILLIÓVAL TÖRLESZTETTÜK A VILLÁRA FELVETT KÖLCSÖNT”

– Az előbbi válaszban azért benne volt a sok támadás is, amit a villáért kaptatok. – Nézd, mindenkinek megvan a maga problémája. Egy ilyen nagy falathoz pénz is kell. Na, az volt a legkevesebb... Fölvettünk kölcsönt, 25 százalékos kamatra, és borzasztó nehezen tudtuk visszafizetni. Háromhavi részletekben

kellett törleszteni negyedévenként, ami halálugrás. Volt, hogy két és fél milliót kellett visszafizetni. Hogy könnyítsünk magunkon, kiköltöztünk a házunkból, azt kiadtuk, mi pedig beköltöztünk a szálloda egyik szobájába, a nagymama pedig a két

182

ZENÉSZEK

macskával a másikba. A bútoraink lent porosodtak a raktárban. Nehéz időszak volt. Több mindenről le kellett mondani, sok mindent el kellett adni, ami kedves volt nekünk, és ma már megszerezhetetlen. Elsősorban képek, amiket nagyon szerettünk. Utána hosszú évekig egyetlen festményt sem vettünk. Nem panasz, mert az élet megy tovább enélkül is. Ráadásul akkoriban úgy kezeltek minket, mintha bűnözők lennénk. Pedig hosszú évekig minden fillérünk a villára ment el. – Emlékszem, a sajtó akkoriban nagyon rátok szállt! – Sok rosszindulatú megjegyzést kaptunk a szálloda miatt. Belekötöttek, hogy magasabb lett… Hagyjuk is, ne beszéljünk már róla, elmúlt! Tanultunk belőle; mindent be kell tartani. Vannak emberek, mint például én, akik semmi olyat nem engedhetnek meg maguknak, ami egy kicsit is más, mint amit a törvény megenged. Elmondok egy történetet, mikor jöttem rá erre először, mégsem okultam belőle. Már akkor Mercedesem volt, amikor nálunk jobbára csak Skodák mentek. Siófokon énekeltem, és eltűnt a négy dísztárcsám. Akkoriban nem nagyon lehetett dísztárcsákat kapni. Éjszaka elmentem szórakozni, s mikor hajnal kettőkor jöttem le a bárból, megláttam három kocsival arrébb egy másik Mercedest, rajta az én négy dísztárcsámmal. Megismertem, mert volt rajta valami hiba. Na mondom, az „anyád jó reggelit, nem szúrsz te ki velem”; elkezdtem áttenni az enyémre. Ahogy szereltem le, megszólalt mögöttem egy hang, hogy „maga mit csinál művész úr?”. Ijedtemben elszaladtam, mert rájöttem, nekem még a sajátomat se szabad visszavenni... – Azóta is így éled az életed, hogy vigyázol mindenre, és olykor megalkuszol? – Igen. Sajnos még mindig hiszek az emberekben, amire sokszor ráfizettem, csúnyán átvertek. De akkor is azt mondom, hogy muszáj jó embernek lenni, és jó embernek maradni! Hiszem azt, hogy eljön majd egy olyan idő, amikor nem kellenek szerződések, hanem kezet nyújt egyik ember a másiknak, és azzal meg van pecsételve a dolog. – Sokan talán figyelembe se veszik, pedig a saját karriered mellett felépítettél egy teljesen különálló, duett-pályát a feleségeddel, Balázs Klárival. – Nem volt könnyű elfogadtatnom egyenrangú partnerként. Amikor ’85-ben megcsináltuk az első közös lemezünket, hisztérikus kíváncsiság volt körülöttünk. Elterjesztették, hogy egy kanadai turné során megöltem a Klárikát. Tele volt vele a sajtó! Akkor nem tudtuk, ki terjeszti ezt, évtizedekkel később a Napló stábja derítette ki, hogy Nádas Gyuri találta ki egy átmulatott éjszakán. Annyira komolyan vette mindenki a hírt, hogy ügy lett belőle. Mi épp külföldön voltunk, nem sejtettünk semmit az itthon gyűrűző pletykákról. A jól informáltak már a tepsiben is látni vélték Klárikát… Amikor hazajöttünk, a TV Híradó is kijött a reptérre, hogy lám itt vannak. Utána jött az ellenpletyka, hogy biztosan magunknak akartunk reklámot csinálni. Mindegy, elmúlt ez is, túl vagyunk rajta. Úgy gondolom, akinek ilyen élete van, mint az enyém, az legyen boldog, elégedett és adjon hálát az Istennek a szerencsés évekért, és egyáltalán mindenért, ami idáig történt!

KORDA GYÖRGY

183

Zenészek

BALÁZS KLÁRI „Nem bánom, hogy nem született gyerekem”

„Annyi butaságot hallottam már azzal kapcsolatban, hogy nem szültem. Azt pletykálták, biztosan beteg vagyok, azért nincs gyerekünk. Az is suttogták, hogy Gyuri nem engedi. Nagyon megviseltek ezek a találgatások. Pedig a férjemmel már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk babát. Lehet, hogy megköveznek ezért, de egy életem van, s azt úgy szeretném élni, ahogyan nekem jó…”

– Gyurit hol hagytad? Az ember azt gondolná, hogy mindig együtt vagytok. – Ez így is van, de most speciel a szaunában hagytam, remélem nem felejtett el elmenni... – Otthonról jöttél? – Igen. – Te most hivatalosan Korda Klári vagy? – Igen, néhány éve felvettem Gyuri nevét. – Előtte pedig hosszú évtizedekig alig tudta valaki, hogy a Balázs vezetéknév valójában az első férjedé, aki nemrég hunyt el. – Boros a leánykori nevem. Csak azután lettem Balázs Klári, miután 18 évesen férjhez mentem Balázs Gábor zenészhez. Tizenhat évesen ismertem meg Gábort egy építőtáborokban zajló turnén. Ő a Tolcsvay Trióban zenélt, én pedig akkor bontogattam a szárnyaimat. Szinte első pillantásra egymásba szerettünk, majd hat évig együtt maradtunk. Ugyanez később megismétlődött a Gyurival való találkozásnál is. Két férfi volt eddig az életemben, Gábor és Gyuri. Soha nem mentem bele felelőtlen, egyéjszakás kalandokba. Gábor egy igazi budai úri családból való fiú volt, rendkívül művelt emberek voltak a családtagjai, mindenki több nyelven beszélt. A legfogékonyabb korban kerültem közéjük, szinte szívtam magamba a tudást és a kultúrát. Gáborral voltam életemben először operában, illetve komolyzenei koncerteken is. Gábor soha nem volt féltékeny Gyurira, és Gyuri sem fújt Gáborra. Sőt, olyan jó kapcsolatba kerültek közben, hogy az első férjem, ha bármikor látott minket tévében, vagy egy újságban, azonnal gratulált. Többször előfordult, hogy Gyurit hívta, nem is engem.

„MINDENKI AZT HITTE, CSAK ÉRDEKBŐL MEGYEK HOZZÁ GYURIHOZ A PÉNZE ÉS A HÍRNEVE MIATT”

– Miért nem vetted fel korábban a Korda nevet? – Annyi gonoszság ért minket a kapcsolatunk kezdetén, hogy ez még inkább olaj lett volna a tűzre. A házasságkötésünk idején ugyanis mindenki azt hitte, csak érdekből megyek hozzá, a pénze, és a hírneve miatt. A szakmában tehát maradtam Balázs Klári, hivatalosan azonban Korda Györgyné a nevem, a személyi igazolványomban is ez szerepel. Gyurit egyébként soha nem zavarta, hogy nem Korda Klári a nevem. Nem féltékeny a múltamra, mint ahogy én sem az övére. Amikor megismerkedtünk, nem kezdtem el kutatni utána, nem akartam felkeresni minden nőt, akivel valaha dolga volt. 1980-ban új időszámítás kezdődött mindkettőnk életében, s csak az számít, ami azóta történt velünk. BALÁZS KLÁRI

185

– Honnan a színpad iránti indíttatásod? Gyermekkorodban volt benned valamiféle belső ösztönző erő, ami később előre vitt? – Számomra a zene létezett először, másodszor, harmadszor és csak utána jött valami más. Sajnos ez a tanulás rovására is ment. Ha a televízióban, vagy a rádióban a kedvenc együttesem szerepelt, iskolába sem mentem. Hetedik fél évkor meg is lett az eredménye, matekból sikerült megbuknom. A végén már mindenki engem korrepetált, így rendszeresen átcsúsztam kettessel. Egyébként ahány testvérem van, annyi városban születtünk. Én például Debrecenben. Véletlenül. Egy Téglás nevű faluban volt akkor az apukám állomásfőnök, s anyukámat oda vitte szülni a mentő. Úgy érzem, máig megmaradt bennem az a vidéki romlatlanság, ami egyszerre jó és rossz is, hiszen sokszor keményebbnek kellene lennem. Vidéken valahogy őszintébbek az emberek. Pestre a zene miatt jöttem. Énektanárnőhöz szerettem volna járni, fejleszteni akartam magam. Érdekes, hogy amit akkortájt elterveztem, valahogy mindig bejött. Persze utána hosszú szünet következett, de a kezdeti lépések simák voltak, nem keveredtem rossz társaságba, nem szűrtem össze a levet férfiakkal. – Mit dolgoztál ekkor? – Fotólaboráns voltam, és imádtam. Akármibe kezdtem, a leglelkiismeretesebben csináltam a munkám. Rövid idő alatt megszerettek a fotósok, voltak, akik kifejezetten hozzám hozták a dolgaikat. A lelkem mélyén persze mindig az éneklés foglalkoztatott, no meg az egykori szülői intelmek, hogy két lábbal kell állni a földön, szereznem kell egy biztos szakmát is. Ez lett a kozmetika. Elvégeztem a kozmetikusi iskolát, ami akkoriban két év volt, nem a mostaniakhoz hasonló 2-3 hónapos gyorstalpaló. Dolgoztam egy nagyon szép maszek kozmetikai szalonban a Rózsadombon, Makai Edit néninél, akire a mai napig hálás szívvel gondolok – Közben albérleteztél? – Igen. Egy icipici szobában laktam az Üllői út végén, ami akkor a világ végének tűnt. Mostanában, ha megyek a reptérre és elautózom amellett a lakótelep mellett, megdobban a szívem, hogy istenem, de jó, hogy már nem itt lakom... Nagyon szorgalmas voltam, azt a kis pénzt, amit kerestem, beosztottam. Amikor nem maradt semmi, egy kolléganőmtől kaptam kölcsön a következő fizetésig. Két ruhám volt, amit minden este mostam. Nem zavart, mert úgy hiszem, ha az ember el akar érni valamit, akkor ezek mellékes dolgok.

„SZTÁRSÁG? UGYAN... MAGYARORSZÁGON NINCS ILYEN... ”

– Annak idején, ott a picinyke albérletben a „világ végén ” gondoltad volna, hogy ilyen életed lesz? – ...Dehogyis! Jóval többet kaptam, mint amit elterveztem; az utazások, a tengerentúli élmények fantasztikusak. Olyan helyekre eljutottam, amikre ál-

186

ZENÉSZEK

momban sem gondoltam volna. És a pályafutásunk során is elértünk szép eredményeket. – Amikor Gyurival megismerkedtél, ő már évtizedek óta sztár volt. Kezdetben gondot okozott a túlzott érdeklődés, az állandó médiajelenlét, amit vele együtt kaptál? – Nem mindenki örült a kapcsolatunknak, és voltak is bosszantó pletykák, de azokat hamar megtanultam kezelni. A férjem sokat segített benne. Abban is, hogyan bánjunk a közönséggel. Sosem zavart a túlzott érdeklődés. Ha elmegyünk egy bevásárlóközpontba, egyből körbevesznek minket. Ez nem baj, nem kell nagydarab testőröket odaállítani, hogy ellökdössék az embereket. Azt, aki igazán szereti a közönséget, nem zavarja, hogy odamennek aláírást kérni és megkérdezik tőle, hogy van. Az ilyesmi igenis jólesik! Ha valaki testőröket visz magával, amögött mindig megjátszást érzek. „Nem mehetnek közel hozzá az emberek, mert a művész fáradt.” Hagyjuk már! Mi nem vagyunk elszállva magunktól, és sztárallűrjeink sincsenek. Minek ide testőr? Legyünk már őszinték: Magyarországon nincsenek sztárok. Ez nem Amerika! Nem is tudom, mikor mondják azt valakire, hogy sztár... – Talán akkor, ha a összeénekel magának egy szállodát, és négy-öt évente épít egy luxusházat, ahogyan ti teszitek. – Andris, ezért mi megdolgoztunk. A szálloda miatt sajnos nagyon sok rosszindulatú megjegyzést kaptunk, és az adóellenőrzéstől kezdve mindenen átestünk. Álltunk elébe mindennek, mert a villa egy roppant tiszta dolog az elejétől fogva. Mindenünket eladtuk, az autóinkat, a házunkat, hogy el tudjuk kezdeni az építkezést. És külföldön turnéztunk.

„NEM KELL MINDIG MINDENHOL OTT LENNI, MERT MEGUNJÁK AZ EMBERT”

– Vendéglátóztatok? – Dehogyis! Magyar házakban léptünk fel Amerikában, Kanadában és Ausztráliában. Lehet, hogy a vendéglátóban nagyobb pénz lett volna. Bár azt a szakmát nem ismerem. – Meg sem fordult a fejetekben, hogy kint maradjatok? – Nem! Láttuk, mennyi lehetőségük van odakint a magyaroknak. Semmi! Pedig annak idején Torontóban négy helyről is kaptam ajánlatot, mivel kezemben volt a kozmetikus szakma. A magyar kozmetikusképzés abban az időben annyira alapos volt, hogy két kézzel kapkodtak a magyar szakemberek iránt. Emlékszem, a tankönyveimet is meg akarták venni. Kint rengeteg ismerősünknek volt szalonja, és remekül éltek belőle. De nem merült fel soha, hogy kint maradjunk. Nekem teljesen mindegy volt, mit csinálunk, a lényeg, hogy azt együtt tegyük.

BALÁZS KLÁRI

187

– Sok irigyetek van? – Biztosan. Gondolj csak bele: ha olyan időszak következett a könnyűzenében, ami nem kedvezett nekünk, vagy számunkra megalázó lett volna, akkor megengedhettük magunknak, hogy kimaradjunk belőle. Nem kell mindig mindenhol ott lenni, mert megunják az embert! Amikor külföldön turnéztunk, a legtöbbször akkor is kényelmesen kerestünk, mert csak péntek-szombat-vasárnap léptünk föl.. Hétközben pedig jártunk koncertekre, néztük a nagy show-kat. Amikor Magyarországra jönnek a világszárok, soha nem megyünk el, mert kint sokkal elegánsabb körülmények között láttuk már őket. Nagy stadionokban, vagy épp a Hilton koncerttermében, ahol asztaloknál elegáns vacsora mellett élveztük a zenét. Amikor befejeztük a vacsorát, sötét lett, a légy zümmögését is hallani lehetett, olyan csöndben volt a közönség. Leszedték az asztalokat, csak az italok voltak előttünk. Így láttuk Cher-t, vagy George Bensont töbször is. Stevie Wondert Sidney-ben néztük meg. – Érezted azt valaha, hogy másodhegedűs vagy a férjed mellett? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szakmailag nem voltak apróbb konfliktusaink, amolyan természetes hangnemkeresések. Sokszor volt úgy, hogy azt mondtam, inkább nem vitatkozom a férjemmel, legyen neki igaza. Kompromisszumokat mindig kell kötni. Nincs mit tenni, bele kell törődni, hogy a nők kicsit háttérbe szorulnak a férfiak mellett, elsősorban a közvélemény által. “Jaj, Gyurikám, hogy tudtad így megcsinálni a szállodát?” Nem tudta így megcsinálni! A háttérben azokat a munkákat, amikhez ő egyáltalán nem ért – az adminisztrációs része, a számlázás, a könyvelővel való kapcsolat –, mind nekem kell megcsinálni! Jó háttérmunka nélkül semmi sincsen! Ő viszont sokkal ügyesebb, mivel férfi. Ha például bejönnek a vendégek a recepcióra, ő köszön nekik, érdeklődik hogy utaztak, meghívhatja-e őket valamire… Na, én ezt nem csinálnám. Persze ez már a megnyitás utáni időszak, de előtte is mindent közösen választottunk ki, és közösen döntöttünk. Majd belénk kötöttek, mert az épület magasabb lett a megengedettnél. Akkor is egymásba kapaszkodtunk, amikor a cirkusz volt. Nem tudtuk, hogy bontani kell, vagy sem. Valaki erősen ellenünk dolgozott. Mindegy már, kibírtuk ezt az időszakot és végül is a hotel egy gyöngyszem lett abban az utcában. Az alapba elrejtettük a fényképünket, száz forintot, és egy kis levelet, amelyben leírjuk, hogy mikor építettük. Minden házban, amit felhúzunk, ott hagyunk valamilyen nyomot, vagy a téglák között, vagy a tetőrészben. – Aki a Korda Villába megy, automatikusan találkozhat veletek? – Nem feltétlenül. Megbízható alkalmazottaink vannak, mi is gyakran ott vagyunk, de nem állandóan. Főszezonban magam is beállok, és ha kell, elugrom üdítőért, ha épp nem szállították ki. A külföldi vendégeknek nem mondhatjuk, hogy a művésznőnek nincs kedve elmenni üdítőért, mert nem tudják, ki vagyok. – Te főzöl otthon?

188

ZENÉSZEK

– Ha van rá időm, akkor nagyon szívesen. Szeretek főzni. És takarítani is. Csak ne kelljen mással foglalkoznom. Nem egyszer szúrtam el azért az ebédet, mert közben csörgött a telefon, Gyuri is folyton szólt, hogy „majd befejezed, gyere már“. Na ennek soha nincs jó vége. Van bejárónőnk is, egy Erzsikénk, aki nagyon fontos nekünk. Ritka az ilyen manapság, aki szép is, kedves is, és nagyon tudja, hogyan kell velünk bánni. Ő nagyon komoly segítség. Jön velünk mindenhová, akárhová költözünk.

„MONDTAM ANYUKÁMNAK, HOGY NEM AKAROK OLYAN SORSOT, MINT AZ ÖVÉ”

– Gyurihoz mindig hű tudtál maradni? – Ezt a kérdést Andriskám te sem gondolod komolyan! A mamám tisztességre nevelt, s már gyerekkorunkban arra tanított, hogy mindig legyünk hűségesek a választottunkhoz. Édesanyám szemében a megcsalás főbenjáró bűnnek számít. Soha nem csalnám meg Gyurit, egyszer sem inogtam meg. És nem csak azért, mert az anyám erre tanított… – Előfordultak súrlódások a házasságotokban? – Soha senki nem hiszi el, de nem voltak ilyenek. Pedig azt mondják, hogy egy házasságban mindig vannak kanálcsörrenések, de nálunk még azok sincsenek! Van, hogy öszekapunk, mint a macskák, de az pár percig tart, és utána már el is felejtjük. Nem történtek tartós, átkozódó összerzörrenések. Olyanok persze vannak, hogy siess már, mert elkésünk... – Egyszer azt mondtad, tudatos döntés volt, hogy nem született gyereketek. – Annyi butaságot hallottam már ezzel kapcsolatban! Azt pletykálták, biztosan beteg vagyok, azért nincs gyerekünk. Az is suttogták, hogy Gyuri nem engedi. Nagyon megviseltek ezek a találgatások. Az igazság az, hogy Gyurival már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nem vállalunk babát. Az állandó utazások, és a zaklatott életvitelünk nem tett volna jót a gyereknek. Egy gyerek nem bábu, akit félévekre otthon hagyhatunk a dadusra, ha külföldre megyünk dolgozni. A kutyáimat is nehezen hagytam itthon, mi lett volna akkor egy

csöppséggel? Ráadásul láttam a saját anyukámat, hogy milyen nehéz volt neki engem és a testvéreimet felnevelnie. Nagy családban nőttem fel, s az anyagi helyzetünk nem volt valami rózsás. Ahol hat gyerek van, ott nehéz az élet. A régmúltból állandóan arra emlékszem, hogy anyukám megállás nélkül dolgozik értünk, soha nincs ideje pihenni. Mondtam is neki: anyu, én nem akarok olyan sorsot, mint a tiéd, inkább élvezem az életet. Lehet, hogy sokan megköveznének ezért a kijelentésemért, de egy életem van, s azt úgy szeretném élni, ahogy az nekem jó. Anyukám soha nem szólt egy rossz szót sem ezért, s Gyuri is örült, hogy így döntöttem. Neki már amúgy is van egy nagylánya, az apaság tehát számára megadatott, én pedig a bennem rejlő anyai ösztönöket kiélem a környezetünkben lévő csöppségeken. Egyáltalán nem bánom, hogy nem született saját gyerekem.

BALÁZS KLÁRI

189

Zenészek

MAJSAI GÁBOR „Inkább legyek magyar Tom Jones, mint egy senki” „Amikor külföldön dolgoztam. Annyit kerestem, mint itthon egy vezérigazgató. Értelmetlen dolgokra költöttem a pénzt. Kitaláltam, hogy bakelit-gyűjtő leszek, és egy autó árán vettem lemezeket. Különleges lemezeket. Majd eladogattam őket potom áron…”

Olyan világot élünk, amikor ritkaságszámba megy, ha egy énekes aranylemezt ér el. Pláne egy olyan énekes, aki mögött nem egy nagy, multinacionális kiadó áll, nem szerepel mindennap a tévében, és aki valljuk be: a szó klasszikus értelmében nem is sztár, hiszen nem létező botrányaitól még csak a bulvársajtó sem hangos. Éppen ezért óriási dolog, hogy Majsai Gábor lemezei rendre bearanyozódnak. Tudják, miért is kedvelem ezt a pasast? Soha nem hivalkodott semmilyen eredménnyel, s bár a barátságunk elég messzi időkbe nyúlik vissza, egyszer sem kérte, hogy ugyan írjak már róla. Ő egyszerűen csak teszi a dolgát. S közben szép csendben learatja a babérokat.

– Tapasztalatból tudom, hogy nem szeretsz az életkorodról beszélni. Egyszer próbáltam kihúzni belőled, hány éves vagy, de indulatos lettél. – Most se nagyon beszéljünk róla. Ne mondják már azt, hogy mit keresek itt a fiatalok mellett. Ez nem Amerika, itt nem divat régi motorosként színpadon állni, mint odakint akár Ray Charlesnak, vagy Tom Jonesnak. – Szakmailag a helyeden érzed magad? – Nézd, amikor megszületsz, van egy úgynevezett sors-kártya, amit kihúzol. Valaki azt húzza, hogy popsztár lesz. Akkor is, ha egész életében képtelen lejátszani egyetlen hangot. A másik azt húzza, hogy zenész lesz. Úgy is, ha sose fut be igazán. Persze kérdezheted, mi az igazi „befutás”. Magyarországon percek alatt sztár lesz bárki, aki egy kicsit is szerepel a tévében. Ehhez képest én valahol a felezővonalon vagyok. Időnként feljebb jövök, vagy éppen lejjebb kerülök. Nem azért akartam zenész lenni, hogy jobban tudjak csajozni, vagy megszólítsanak az utcán, esetleg rajongók szaladjanak utánam. Azért zenélek, mert szeretem a zenét. Ez ennyire egyszerű. Szeretnék több fellépést, mert nem fáradok el bennük. Volt időszak, amikor mindennap felléptem, mégis élveztem. Sajnos most nincs mindennap. – Soha nem ment el annyira a kedved a zenétől, hogy abbahagyd? – Nem. Talán pont ez a baj, hogy sose jutottam el erre a pontra. (nevet) – Értesz a zenén kívül valamihez? – Szakmám szerint dekoratőr-kirakatrendező vagyok. Ha nagyon kellene, be tudnék rendezni egy kirakatot, de ma már ilyenre sincs nagyon szükség. – Nem véletlenül hoztam szóba az életkorod, hiszen több korszakot is átéltél a zenében. Megélted Cserháti Zsuzsával a száműzöttséget, amikor külföldön kellett szerencsét próbálni. De láttad a hőskort is, amikor még voltak nagy országjáró turnék a lemezeket pedig vásárolták, és nem letöltötték. Ma ingyenes road showkon play backelnek félórát az éppen aktuális énekverseny győztesei. Ez a „turné”…

MAJSAI GÁBOR

191

– Esküszöm, az amatőr korszak volt a legjobb. Annak örültünk, hogy együtt lehettünk, pedig elteltek úgy hónapok, hogy fellépésünk sem volt. Szerettük egymást és szerettünk zenélni. Déltől este hétig próbáltunk, majd felmentünk a dobos lakására és ott pókereztünk hajnal háromig. Másnap pedig ugyanúgy kezdődött minden elölről. Ezt a fajta lelkesedést hiányolom a mai fiatalokból. Ma a „lé” határoz meg mindent. Mi annak idején csórók voltunk, de imádtunk élni. És imádtunk zenélni.

„EGY AUTÓ ÁRÁT KÖLTÖTTEM BAKELITLEMEZEKRE”

– Ha már a „lét” említetted: mikor kerestél a legjobban? – Amikor külföldön dolgoztam. Annyit kerestem, mint itthon egy vezérigazgató. Tíz évig jöttem-mentem a különböző országok között, még Mallorcán is énekeltem. – Tudtál félretenni? – Nem, mert akkor még nem volt családom. Értelmetlen dolgokra költöttem a pénzt. Kitaláltam, hogy bakelit-gyűjtő leszek, és egy autó árán vettem lemezeket. Különleges lemezeket. Majd eladogattam őket potom áron. A külföldön kereshető gázsik, és az ottani munkamorál összehasonlíthatatlan az itthonival. Odakint, ha valaki jó, annak nem kell kézen állni, nem kell a szaros bilit a fejére tenni, mert a tehetségéből is megél. Emlékszem, egyszer látott egy menedzser, aki megkérdezte, akarok-e vele dolgozni. Elvitt egy komolyabb helyre fellépni, ahol mindenki őrjöngött, s később kiderült, hogy az volt a vízválasztó. Attól fogva minden nap volt fellépésem. Ha kellett, betegen is felléptem. Miattam soha nem maradt el buli. Tulajdonképpen ezzel a menedzserrel nem is találkoztam többé. Mindig telefonon mondta el, hova kell mennem fellépni. Aztán kalandos véget ért a munkakapcsolat: adócsalásért lesittelték. Szerencsésen azonban nem maradt adósom, ráadásul akkor már itthon akartam maradni. – Miért? – Megismertem a feleségemet, s akkor már fontosabb volt a családalapítás. – Azt hittem, azt mondod, azért akartál itthon maradni, hogy végre befuss, mert külföldön csak zavart, hogy nem lettél idehaza próféta… – Lehet, hogy hiba, de engem ez sosem érdekelt. Soha nem akartam sztár lenni, ma sem akarok, hiányzik belőlem ez a fajta exchibicionizmus. A zenét szeretem, imádok muzsikálni, és azt is, ha a közönséggel együtt jól érezzük magunkat. Ilyen szempontból örülök, hogy Tom Joneshoz hasonlítanak. Ő sem azért lett sztár, mert tojással dobálta Mick Jaggert, vagy alsógatyában ment végig valamelyik sugárúton. Egyszerűen jól énekelt, és világhírű lett. De ilyen esetről Magyarországon még nem hallottunk.

„OTTHON ÜLTEM, ÉS AZON GONDOLKODTAM, KÉT NAP MÚLVA MIBŐL FOGUNK BEVÁSÁROLNI…”

192

ZENÉSZEK

– Azért 1993-ban csak sikerült országos népszerűségre szert tenned. Akkor még csak egy tévécsatorna volt, és egy tehetségkutató. Az akkori Popfesztiválon első lettél a Besenyő Blues Band-del, az „Öreg járgány szívatóval indul” című dallal. A zsűri elnökeként Friderikusz Sándor jelentette be az első helyet, a díjat pedig az akkori világsztár-vendég, Boy George adta át. Ennek hatására később minden tévéműsorban szerepeltél. – Szerencsénk volt, mert az a dalfesztivál akkor véletlenül épp nem volt bunda. Ez volt az első igazi popfesztivál a rendszerváltás után. Magyarország zenei krémje képviseltette magát. Nem mondom, hogy mi voltunk a legjobbak, de hogy a legjobb zenészek nálunk játszottak, az biztos. Ennek köszönhetem a Tom Jones lemezt. – Ha már a szólólemezeknél tartunk, az első és a második önálló korong között eltelt tíz év. – Persze, mert közben alakult meg a Favágók, ahol szintén én voltam az énekes. Velük csináltunk lemezeket. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is úgy álltak a csillagok, hogy az ember albumot tudjon készíteni. Aztán csak beindultam, s ma már a harmadik olyan önálló korongnál tartok, ami teljes

mértékben saját produkció. – Kevesen tudják, hogy a feleséged a producered. – Teljes mértékben családi vállalkozás a miénk, talán ezért is működik ilyen jól. Tizennégy éve vagyunk házasok, s most is teljes a harmónia. Persze ez nem csoda, hiszen már akkor komoly ember voltam, mikor megnősültem. Kriszti elfogadta az életvitelemmel járó dolgokat, az éjszakai jövés-menést, az átdolgozott hétvégéket, és a teljesen bizonytalan életszínvonalat. Hol van pénz, hol nincs. Vagy sok jön egyszerre, vagy hosszú ideig semmi. Amíg élek, nem felejtem el: amikor a nagyobbik fiam kétéves volt, alig foglalkoztattak. Otthon ültem, és azon gondolkodtam, két nap múlva miből fogunk bevásárolni, mert addigra elfogy minden tartalék, kölcsönkérni pedig nem akartam. Aztán meghallgatott az Isten, mert hirtelen elhívtak egy felvételre, amiért komoly összeget kaptam. Krisztinek nem is szóltam, csak kaviárral és pezsgővel állítottam haza. Szerencsére utána beindultak a fellépések is, és többé nem volt ilyen problémánk. Sőt. Ma már megengedhetjük magunknak azt a „luxust” is, hogy lemezeket adjunk ki. Így együtt még ez a szakma is könnyebb. – Idestova 17 éve „magyar Tom Jones-oznak” a szakmában. Nem unod még? – Nem. És ezt nagyon komolyan mondom. Inkább legyek magyar Tom Jones, mint egy senki. Annyi reklámot egyébként életemben nem kaptam, mint a Tom Jones lemez után. Állítom, hogy Majsai Gáborként még mindig kevesebben ismernek, mint az előbb említett bélyeggel.

(Gábor weboldala: www.majsaigabor.hu)

MAJSAI GÁBOR

193

Zenészek

VASTAG TAMÁS „Idegen emberek a legfőbb bizalmasaim”

„Az igazán fontos dolgokról sajnos nem beszélgetünk a testvéreimmel. Inkább csak felszínes témákról. Nem azért mert nem akarunk, csak annyi hatás ér a hétköznapok során, és egyébként is annyit beszélgetsz mindenkivel a nagyvilágban, hogy amikor hazaérsz, már nincs is kedved otthon megszólalni…”

„Hány óra legyen? Egy, vagy kettő? Nekem teljesen mindegy, ráérek. Ha akarod, dél is lehet.” – mondta nagyvonalúan Tamás, aki ebédre invitált. A Liszt Ferenc tér egyik divatos helyére beszéltük meg a találkozót. Picit előbb értem oda, a teraszon egyetlen szabad asztal sem volt, de ismerősökbe botlottam. Fluor és SP épp befejezték a kajálást, ezért még az asztalt is odaadták. Mire kihozták a limonádémat, Tamás is megérkezett.

– Már választottál is? Rendeltél? – Nem, csak frissítőt kértem. – Mert tudok egy helyet innen nem messze. Igaz, hogy nem ilyen puccos, mint ez az étterem, csak egy kifőzde, de nagyon szeretem, mert isteni a kaja. Frici papa… – Ismerem, Frici az egyik legjobb hely a belvárosban. Volt egy időszak, amíg csóró kis salgótarjániként rendszeresen ott ettem. Nem drága hely. – Nekem is a bátyám mutatta meg. Amikor Csaba már Pesten élt, és egy ingatlanos irodában dolgozott, minden nap ott kajált. Amikor nála voltam a fővárosban, mindig magával vitt. – Akkor miért nem ott találkoztunk? – Gondoltam, majd együtt elmegyünk. Kifizetem a limonádédat, aztán indulhatunk. – Miért fizetnéd ki te az én limonádémat? – Miért ne? Sőt, az ebédre is meg foglak hívni! Ragaszkodom hozzá. Ennyi belefér.

„A MUNKÁM MEGKÖVETELI, HOGY SOKAT KÖLTSEK”

– Tudsz félretenni? (kérdezem tőle, miközben a Liszt Ferenc térről a Király utca felé gyalogolunk) – Eddig még nem sikerült. – Talán nem kellene éhes újságírókat etetned. – (nagyon nevet) Hagyd már ezt a hülyeséget… Egyébként nagyon tetszett a bátyámmal készített interjúd. Kíváncsi leszek, mit hozol ki belőlem. – Arra én is! Mire költesz leginkább? – Az életre. A rohanó életben rohanó pénz kell. A legtöbb pénzt kajára és utazásra költöm. Sokat taxizom. – Most is azzal jöttél? – Igen. Még egy hétig Soroksáron lakom, az elmúlt két évben onnan jártam be rendszeresen taxival. – Nem sajnálod erre a pénzt?

VASTAG TAMÁS

195

– Nem. A taxi a munkám járulékos költsége. Ha autót veszek, rosszabbul járok, mert az drágább. Egyébként nem azért költök sokat, mert nem számít a pénz, és nagy lábon élek. A munkám megköveteli, hogy sokat költsek. Mindig kellenek új ruhák, aztán fodrászhoz is el kell menni, stb.

(A kifőzdébe lépve a pincérek ismerősként üdvözlik Tamást. A galérián ülünk le. A fiatalember csülkös bablevest és mátrai borzast rendel tejfölös uborkasalátával.)

– Képzeld el, az életem ilyen pici színtereken zajlik (mutat a galéria rész felére). A bérelt kislakás, az autó az állandó fellépésekre való utazás során, és maga a színpad. – Ezt már meg is énekelted. – Igen. „Háromszor három méter bőven elég…” Pedig annál a dalnál még nem is vettem részt az alkotói folyamatban. Az új nótánál, a Soha még esetében már igen. Ott már a dallamszerkesztésben is közreműködtem. – Amikor részt veszel az alkotói folyamatban, azonnal tudsz is azonosulni a dallal? – Nem. Itt is csak akkor tudtam, amikor elkezdtem fellépéseken énekelni. Pedig előtte már a klipet is leforgattuk. (gondolkodik) …Tudod, érdekes dolog a zene. Nézzük, mit jelent valójában az X-Faktor. Egy bizonyos pluszt, amitől egy tehetségkutatóban feltűnő énekes sztárrá válik. Ilyen szempontból mindent dal maga egy X-faktor. Az, hogy melyik dal robban nagyot, nincsen képlet. Van amelyik dalban benne van az X, és van, amelyikben nincs. A jelenlegi dalomban úgy gondolom, hogy megvan.

„NEM ZENEÉRTŐ, HANEM ZENESZERETŐ EMBER VAGYOK”

– Nehéz veled együtt dolgozni a hangszerelőknek, a szövegíróknak? – Nem, mert meggyőzhető vagyok. Ráadásul nehezen tudom kifejezni, amit gondolok, hiszen mást hallok belül. Azt szoktam mondani, hogy nem zeneértő, hanem zeneszerető ember vagyok. Remélem, ez azért az évek során változni fog. Húsz évesen azért csak fejlődik az ember. Most még nem tudok mindenhez érdemben hozzászólni, de hiszek abban, hogy mindenki száz százalékosan dolgozik a csapatomból. Nem kételkedem sem a zeneszerzőmben, sem a hangszerelőmben, amikor azt mondják, ez kell ahhoz, hogy játszanak a rádiók. – E tekintetben nem panaszkodhatsz. Az új dalodat abszolút csúcsra járatja az egyik nagy országos kereskedelmi rádió. – Én sem tudom úgy bekapcsolni, hogy ne halljam magam. Elképesztően jó érzés. A bátyámmal közös dal, az Őrizd az álmod esetében korábban ez sokszor megtörtént, de most mégis más az önálló nóta. Az előző számomat, a 3x3-at a vidéki rádiók játszották inkább.

196

ZENÉSZEK

– Emlékszel még arra a pillanatra, amikor először hallottad magadat „nagy” rádióban? – Igen. Inkább félsz volt bennem, mint jó érzés. Tartottam a visszajelzésektől. Amikor a Soha még-et először hallottam rádióban, azt éreztem, hogy most először állok a saját lábamon. Mint amikor a kisgyerek először áll fel a szülei segítsége nélkül, majd megteszi az első lépéseket. Amikor az Őrizd az álmot hallottam, mindig azt éreztem, hogy mankóként ott vagyunk egymásnak Csabival. Ha színpadon énekeljük, akkor is így van, mert biztonságot jelent a másik. És az a dal csak részben enyém. Nem gondoltam volna, hogy az Év dala lesz. – Ki találta ki a közös dalt? – Együtt ötlöttük ki. Sokat gondolkodtunk azon, mit tudnánk adni az embereknek a média segítségével, ahol ilyen mértékű hátszelet kaptunk. Hiszen ez egy hatalmas fórum. Azt már az elején eldöntöttük, hogy csak vidámságot nem adhatunk egy közös dalban, mert ebben az országban minden van, csak vidámság nincs. De a világban sem. Aztán azt is butaság lenne leírni, hogy mi rossz a világban, hiszen azt mindenki látja. – Maradt a remény… – Így van! Vagy még pontosabban: inkább hitet szerettünk volna adni az embereknek. Mi vagyunk a legjobb példa; hittünk valamiben, volt egy álmunk, és sikerült is megvalósítani. Higgy magadban, higgy az álmodban, őrizd, amíg élsz, és neked is menni fog. Persze ahhoz, hogy sikerüljön, tenned is kell, nem szabad elfogadnod azt, amiben vagy. Harcolj érte, ne nyugodj bele semmibe!

„SOK DOLOG VAN AZ ÉLETBEN, AMIHEZ MEG KELL ÉRNI”

– Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy lassan két év eltelt a tehetségkutató óta. Boldog-boldogtalan lemezeket ad ki, van, akinek már három albuma is megjelent, amióta véget ért a szériátok. Többek közt a bátyádnak is. Neked miért nincs még önálló albumod? – Ez egy roppant kényes téma. Tényleg nem tudok olyan embert a környezetemből, akinek ne lenne lemeze. Nekem is van egy, a döntőkben elhangzott dalokkal, de saját nótákat tartalmazó nincs. Ezt naponta megkérdezik tőlem azok az emberek is, akikkel a fellépéseken találkozom. És egyre nehezebb kitérni a válasz elől. Nem én vagyok a legilletékesebb ebben a kérdésben. De az biztos, hogy nem maradok lemez nélkül. Csak az időpont kérdéses. Képzeld, amióta járom az országot, eljutottam arra a szintre, hogy kivétel nélkül minden előadót tisztelek a szakmából. Amíg nem jelentkeztem a műsorba, bizonyos embereket elítéltem. Mindig azt gondoltam, hogy én jobban, vagy máshogy csinálnám. A mulatós zenével például ki lehetett kergetni a világból. Utáltam. – És most, hogy megkaptad a lehetőséget, jobban csinálod, mint a többiek?

VASTAG TAMÁS

197

– Nem erről van szó. Látom, hogy semmi sem egy emberen múlik. Az élet kompromisszumok hatalmas halmaza. Ennek alapján nem is lenne fair a másikról ítéletet mondani. Annyi mindentől függ, hogy egy produkció sikeres lesz-e, vagy sem. És ez a legritkább esetben múlik az előadón.

„SZERETEM FELIDEGESÍTENI MAGAM”

Persze Magyarországon mindenki szakértő. A zenéhez is mindenki ért, akárcsak a focihoz. De azt soha nem fogom megérteni, hogy ha valaki nem tetszik a másiknak, miért ír az internetre hozzászólást. Nekem eszembe nem jutna, hogy megírjam valakiről, hogy szar. A negatív kritikát intelligens módon is ki lehet fejteni. – Egyáltalán minek görgeted le az egeret a kommentekhez? – Mert szeretem magam felidegesíteni. Ez egyébként nem megy könnyen. Szélsőségesen idealista vagyok. S amikor már érzem, hogy túlzásba vittem az emberi jóságról alkotott képemet, csak elolvasok néhány fóumbejegyezést. A kommenteket böngészve mindig rájövök, mennyire primitívek és ostobák némely emberek. És azért állok én a színpadon, azért érdemlek kitüntetett szerepet, mert nincs bennem semmilyen negatív érzés. – Már nincs, vagy még nincs? – Már nincs. Régen gyakrabban felidegesítetem magam, és agresszívvá váltam, ha pár részeg beszólogatott. Mert igenis fontos, hogy mit gondolnak rólam, 20 évesen nem vagyok már gyerek. Én képes lennék a végsőkig harcolni az igazamért. – Kellett valaha verekedned? – Nem, maximum az oviban. Nem gondolom, hogy az erőszak bármit is megold. Nem kell ahhoz bunyózni, hogy megleckéztesd a másikat. A megszokások rabja vagyok. Nagyon félek a változástól, rettegek tőle. – Ahhoz képest alaposan felborult az életed. – Amikor jelentkeztem a műsorba, éppen rossz volt minden. Történt egy nagy csalódás az életemben. Az első szerelem mindenkinek fáj. Rettegek az idő múlásától. Bele tudnék halni egy pillanatba. Ülök a haverokkal egy füstös helyen, és megszűnik a külvilág. Néha az az álmom, hogy megáll az idő és örökké tart.

– Sok ilyen pillanatod van? – Igen. (gondolkodik) Tudod, nem vagyok egy nagy igényű ember, nincsenek nagy vágyaim, elérhetetlen céljaim. Egyszer legyen majd lakásom, családom meg gyerekem, ennyi. Az állandó dolgok hiányoznak az életemből. Irigylem azokat, akik minden nap ugyanoda mennek dolgozni. Tizenhat éves lehettem, amikor életemben egyszer felidegesítetem magam valamin, és azt mondta az iskolaorvos, hogy vegyek be egy nyugtatót. Bevettem, és olyan ideges lettem, hogy szétvertem egy szekrényt. Akkor azt mondták, ezerből egy ember van, aki nem tudja kontrollálni magát az idegcsillapítótól.

198

ZENÉSZEK

„A TELEFONOMBAN NINCSENEK NEVEK, CSAK SZÁMOK”

– Mi bajod lett 16 évesen? Mi zökkentett ki ennyire? – Nincs arra jobb szó: lebutított a nyugtató. Szó szerint azt éreztem, hogy elkezdek buta lenni. És akkor nem tudtam semmibe sem kapaszkodni, azt éreztem, hogy veszek el. De már régen történt… – A testvéreid közül ki „ütött rád” ilyen tekintetben? – Nem tudom. – Beszélgettek erről? – Az igazán fontos dolgokról sajnos nem beszélgetünk a testvéreimmel. Inkább csak felszínes témákról. Nem azért mert nem akarunk, csak annyi hatás ér a hétköznapok során, és egyébként is annyit beszélgetsz mindenkivel a nagyvilágban, hogy amikor hazaérsz, már nincs is kedved otthon megszólalni. De ez régebben is így volt. (gondolkodik, hosszan néz maga elé) Tudod, nagyon nehéz egy interjúban, mert az egész életemet a nagyközönség előtt élem, és mi marad nekem? Csak a szavak. Semmi más. Minden egyebet odaadok az embereknek. Például kevesen tudják rólam, hogy matematikus agyam van, 12 évig jártam matek tagozatra, az életem a reál tárgyak körül forog. A telefonomban sincsenek beírva nevek, csak számok. Könnyebben megjegyzem valakinek a telefonszámát, mint a nevét. – Nagy titkokat őrzöl? – Igen, van néhány… –A bátyád néhány héttel ezelőtt azt mondta, szeretsz bulizni, ezért időnként vissza is kell fognia téged. – Csak azt lehet visszafogni, aki hagyja magát. Én nem hagyom, de nem is kell. Azért ennyire nem vészes a bulizós Tomika, ahogyan Csaba elmondta. Tudod mit csinálnék szívem szerint? Semmit. Naphosszat csak szőlőt szednék. De úgy, hogy nagyon precízen figyelnék arra, hogy óvatosan szedjem le a szemet és tegyem be a kosárba. Ismered ezt a meditációs formát? – Nem. – Mindent ugyanúgy kell csinálni az életben, csak nagyon lassan. Életemnek abban a szakaszában vagyok most, amikor megállás nélkül ások. – Hogy mit csinálsz? – Jól hallottad: ások. Egyelőre csak földet látok, ezért folyamatosan ások. Keresek, kutatok. Magamban, másokban, a világban. Úgy érzem, nincs olyan dolog, ami igazán fontos lenne. Már megtaláltam a választ arra a kérdésre, hogy valójában mi az élet értelme. – És mi az? – Erre az a válaszom, hogy a kérdések kérdésére mindig a kérdés maga a válasz. Ezt találtam saját magamban mélyen, ahogy kutatok. A legfontosabb kérdések, a „mi lenne, ha”, a „mi lett volna, ha”, és a „mi lesz, ha”…

VASTAG TAMÁS

199

Mi lett volna, ha nem születek meg? Más lenne nélkülem is a világ? Nyilvánvalóan ugyanúgy lett volna gazdasági válság. Számomra nagyon fontos kérdés, hogy számít-e egyáltalán a létünk. – Esküszöl, hogy ilyeneken agyalsz, vagy titokban idehoztál egy Kandi kamera stábot, és azt nézitek, hogyan reagálok az eszmefuttatásaidra? – (nagyon nevet) Dehogyis! Szó nincs erről. Ezeken agyalok. Mi a baj ezzel? – Ebbe bele lehet bolondulni. – Igen, lehet. De alapvetően bolond ember vagyok. És igen, ezen agyalok, hogy milyen lenne velem, vagy nélkülem a világ. Ha már megszülettem, akkor valamit hozzá kell tenni. – Szeretsz élni? – Nagyon! Az élet minden pillanatát élvezem. A legtöbben azonban olyan dolgokat tartunk fontosnak, aminek semmi értelme nincs. A saját életem jelen pillanatban csak egy villanás. – Másokkal is gyakran megosztod ezeket a gondolataidat? – Adott esetben igen! A legjobban a vadidegen embereknek szeretek megnyílni. És tudod miért? – No miért? – Azért, mert vele nem találkozol holnap, nem fog visszakérdezni.

„NEHÉZ VELEM EGYÜTT ÉLNI, MERT SOHA NEM VESZEKSZEM”

– Társként nehéz téged elviselni az életben? – Igen. Legfőképpen azért, mert kiszámíthatatlan vagyok. Egy órával később már mást gondolok a dolgokról. És azért is nehéz velem, mert soha nem veszekszem, mindig csendben vagyok. – Nem irigylem a barátnődet. Nincs is annál idegesítőbb, mint egy hallgatag emberrel veszekedni… – A hangomat sem emelem fel. Eddig csak egyetlenegyszer fordult elő vita köztünk egy év alatt. De akkor is csak elbeszéltünk egymás mellett. Dolgoznom kellett menni, ő meg azt hitte, hogy szórakozni indulok. – Nehéz elfogadni egy civilnek ezt a szakmát? – Nem is feladatuk, hogy elfogadják. Az sem, hogy felfogják. Egyszer beszélgettem egy sráccal a veszprémi színházban, akinek az volt a feladata, hogy adott pillanatban egy kötéllel felhúzza a színészt magasra. Azt mondta, az a legnehezebb a munkájában, hogy olyannyira megbízik benne a színész, hogy az illető végig sem gondolja, hogy elejtheti. És ez sokkal nagyobb felelősség, mint kiállni a színpadra. (ismét csönd, közben eszik egy falatot) Tudom, hogy furcsának találsz, András. De az élethez kell egy icipici őrület. – Én sem vagyok normális. – (nevet) Akkor ez megbeszéltük!

„A LEGNAGYOBB SZABADSÁG AZ ÉLETEMBEN, HOGY SOHA NEM HAZUDOK, MERT NINCS RÁ SZÜKSÉGEM”

200

ZENÉSZEK

– Beszéljünk hétköznapi dolgokról. Egyedül veszel magadnak ruhát? – Nem, a barátnőmmel. Utálok vásárolni. Nem értem azokat az emberek, akik elmennek egy puccos boltba, ahol méregdrágán megvesznek egy ruhát csak azért, hogy az ne menjen velük szembe az utcán. Nemrég például varrattam magamnak egy öltönyt. Csodálatos szakma a szabóké, és már ez is eltűnőfélben van. Zseniális olyan ruhát hordani, amit rád szabtak. – Milyen gyakran találkozol a bátyáiddal? – Nem az a lényeg, hogy hányszor, hanem hogy mennyire tartalmasak ezek a találkozások. Csaba a legfontosabb ember az életemben. Olyanok vagyunk, mint két fekete billentyű egymás mellett a zongorán. Balázs teljesen más ember, mint mi. Zseniális figura, hatalmas lelke és szíve van. – Nektek, „a két művésznek” nincs? – Dehogynem! Egyébként mi hárman nagyon rossz tesók vagyunk. De pont ettől vagyunk jó tesók. Végigverekedtük az éveket, felvettük egymás ruháját, de nagyon szeretjük a másikat. Balázsra felnézek. Ő azt az embertípust képviseli, amilyen mindig is lenni szerettem volna. A nyugodtságot, a higgadtságot, a tökéletességet. Ő úgy éli az életét, ahogy kell. Hétfőtől péntekig dolgozik, és észreveszi a szép dolgokat az életében. Mi meg Csabival rohanunk… – Ez most panasz? – Isten ments! Dehogy panasz. Nem cserélnék senkivel. Még Bon Jovival sem. Azt csinálom, amit szeretek. Nincs főnököm, viszont rengeteg igaz barátom van. A legnagyobb szabadság az életemben, hogy soha nem hazudok, mert nincs rá szükségem.

„A MŰTŐASZTALON ELALVÁS ELŐTT MINDENKI VALLÁSOS LESZ”

– A sok betegség, a műtétek formáltak rajtad az évek során? – Nem. Szerintem semmit. Több műtétem is volt. Hol a kezem, hol a vállam volt eltörve. Tizenöt éves koromban megállapították, hogy a szegycsontom befelé nő, ezért egy fémdarabot kellett a testembe ültetni, ami korrigálta a növés irányát. De ne beszéljünk már ezekről. Nem akarom azt közvetíteni, hogy szerencsétlen vagyok, mert nem vagyok az. Arról viszont szívesen beszélek, hogy a műtőasztalon elalvás előtt hirtelen mindenki vallásos lesz. Pedig alapvetően nem vagyok vallásos ember, de az utolsó másodpercben, amikor csukódott le a szemem, mégis kértem valakinek a segítségét… Ez önző dolog ám! – Kinek a segítségét kérted? – Fogalmam sincs. Mivel életemben kétszer voltam templomban, ezért erős lett volna, ha akkor Istenhez fordulok. Inkább egy felsőbb hatalomhoz fohászkodtam. – A nőkről nem beszéltünk még. – Pedig kitüntetett helyet foglalnak el az életemben. Jobban, mint máséban. Szükségem van arra, hogy ne érezzem magam egyedül. De most már együnk. Teljesen kihűlt a kaja. Miért nem szóltál rám, hogy ennyit beszélek? Reggelig tudtam volna neked előadást tartani az életről. Majd egyszer a saját, rólam szóló könyvben esetleg. Megkereshetlek, ha felnövök? – Szavadon foglak!

VASTAG TAMÁS

201

Zenészek

GALAMBOS LAJOS „Mindig a rokonaim voltak a legirigyebbek a sikereimre” „A tágabb családban nagy széthúzás van. Mindig a rokonaim voltak a legirigyebbek a sikereimre. Azzal persze nem foglalkoznak, hogy mennyi meló van a siker mögött. Mindegy, más helyett nem lehetek boldog. Boldog vagyok én a saját kis családommal és a testvéremmel. Mindenki oldja meg az életét, én senkiét nem fogom...”

– Azt mondtad a telefonban, csak két órát aludtál az éjjel. – Különleges éjszakám volt. A kisebbik fiam, Istvánka nem tudott aludni, ezért átjött a szobánkba. A feleségem már elaludt, de a fiammal sokáig beszélgettünk. Aztán, mivel épp a bátorsághoz szoktatom a gyerekeket, hogy ne féljenek, kimentünk még éjjel a sötétbe sétálni egy kicsit. Igazi éjszakai kaland volt ez, és mindketten nagyon élveztük. A reggel is csodásan indult: háromnegyed hétkor együtt teázott az egész család. A kislányom azt a felsőt vette fel, ami a ruhái közül a kedvencem, a nagyobbik fiam, Lalika pedig nyakkendőt kötött. Olyan érzésem volt, mintha kívülről figyelném magunkat, és azt mondtam, ezért érdemes élni. – Az egyik legelőkelőbb ötcsillagos szálloda kávézójába hívtál. Miért pont itt találkoztunk? – Két oka van ennek. Egyrészt a belváros kellős közepén vagyunk, s mivel keddi napon beszélgetünk, este még a barátaimmal is találkozom valahol a közelben, hiszen mindig kedden tartjuk az úgynevezett „fiús napunkat”. Másrészt úgy sejtem, magadtól te úgysem jönnél be ide. – Ezt jól gondolod. Te gyakran megfordulsz itt? – Igen. Szeretek magasan pozícionált helyekre beülni. De már akkor is is így volt, amikor csak pár forint volt a zsebemben.

„A TEA A VILÁG LEGDRÁGÁBB SZÁLLODÁJÁBAN, DUBAIBAN IS MEGFIZETHETŐ...”

– Vagyis szerinted ez nem úri passzió. – Miért lenne az? Ezek az épületek értünk vannak. És nem csak úgy, hogy kívülről megnézzük őket. Be kell ülni, inni kell egy teát. Nézz szét: gyönyörű a berendezés, pompa van a szálloda minden egyes szegletében. Ezeket nekünk építették azért, hogy használjuk. És nem kell feltétlenül súlyos tízezreket fizetnünk, mert egyszer megengedtük magunknak, hogy itt kávézzunk, vagy teázzunk. Tudtad, hogy itt adják a világ legjobb teáját? – Honnan tudtam volna? Drága? – Micsoda? A tea? A tea nem drága. – De itt nem is olcsó. – Ötszáz forint körül lehet. Azért ez egy átlagembernek is megfizethető. Egy teát bárki megengedhet itt magának. De elárulom, a tea még a világ legdrágább szállodájában, Dubaiban, a Burj Al Arabban sem drága. – Te mióta jársz ilyen helyekre? – Egy ideje szerencsére megengedhetem magamnak. De az első alkalomra is pontosan emlékszem, amikor először láttam belülről hasonló exkluzív szállo-

GALAMBOS LAJOS

203

dát. A Duna Korzónál történt, 1975-öt írtunk. Te még akkor meg sem születtél. Én is kicsi gyerek voltam, és a németországi rokonainkkal elmentünk egy szállodába. Kisétáltunk a teraszra. Mivel hol magyarul, hol németül beszéltünk, odajött hozzánk egy pincér, hogy ide csak külföldi vendégek jöhetnek be. Majd amikor meghallotta, hogy németül is kommunikálunk, elnézést kért. Nem voltam több mint 13 éves, de nagyon rosszul esett. Miért ez a megkülönböztetés? Persze az egy nagyon más rendszer volt akkor. Mindenesetre azóta vallom: ezeket a gyönyörű épületeket mindenkinek joga van használni!

„TÖBB MINT HÚSZ ÉVE INGATLANFEJLESZTÉSSEL FOGLALKOZOM"

– Alig beszélgetünk öt perce, de már témánál vagyunk. – Milyen témánál? – A pénznél. Hiszen egy ilyen szállodát mindenki a jómóddal párosít. Ahogyan a neved hallatán is sokaknak a pénz jut eszébe először a muzsika mellett. – Ezt sajnálom. Jó volna, ha ez nem így lenne. – Azt gondoltam, tudatosan kommunikáltad az elmúlt években, hogy jómódban élsz. – Nem. Az emberek nem buták. Mivel többször leírták már, hogy hárommillió CD-t és kazettát adtam el pályafutásom során, s az abból szerzett bevételeimet befektettem, így nagyjából sejtik, hogy nincsenek filléres gondjaim. De ez sem törvényszerű hisz annyi rossz példát láttam már magam körül, pályatársakat, akik szétszórták a bevételeiket. Én inkább befektettem. Több mint húsz éve ingatlanfejlesztéssel foglalkozom a zene mellett, de a mai napig keresett művész vagyok: tavaly 120 fellépésem volt országhatáron innen és túl. Lehetőségként fogom fel az életet, és soha nem volt büdös a munka. – Amikor megérkeztem, láttam, hogy épp névjegykártyát cseréltél valakivel a bejáratnál. – Csak én kaptam egyet az illetőtől, akiről egyébként azt sem tudom, hogy kicsoda, csak odajött hozzám. Én nem tudtam neki adni, nekem ugyanis nincs. – Soha nem is volt? – Csak egyetlenegyszer életem során. A cégvezetőm csináltatta. – Mi volt ráírva? – Galambos Lajos, a Lajcsi. Ennyi.

„A FŐISKOLÁN NEM NÉZTÉK JÓ SZEMMEL AZ ÉJSZAKAI ÉLETEMET. A TANÁROK ÁLLANDÓAN SZÍVATTAK..."

204

ZENÉSZEK

– Most mit írnál rá, ha lenne? – Galambos Lajos vállalkozó. Egy bátor vállalkozó vagyok, aki szeret kockáztatni. És egész életében ezt tette. Egyébként azóta ezen a témán jár az agyam, amióta a pénzt említetted. Tényleg ezzel azonosítanának az emberek? Nem is értem, hiszen egyáltalán nem vagyok anyagias. – Ennyire érdekel, hogy mit gondolnak rólad az emberek? Tényleg bánt? – Furcsállom. Mindenki előtt szabad az út. Mindenki úgy alakítja az életét, ahogyan csak szeretné. Soha nem keseregtem a körülményeken, és a kilátástalanabb korszakokban sem adtam fel. – Pedig a zenészek imádnak keseregni. – Sosem érdekelt, mit csinálnak mások. Az az ő életük. Keseregjenek csak! Én vízöntő jegyben születtem, ezért egész életemben optimista voltam. Annak ellenére is, hogy egy zenész pályafutása kiszámíthatatlan. Van, amikor nagyon keveset keres, és van olyan korszak, amikor hihetetlenül sokat. Olyan is előfordul, hogy megreked a karrier, és hirtelen nem jön több pénz. A legtöbben ilyenkor kétségbe esnek. Én soha nem keseregtem. Tényleg lehetőségként fogom fel az életet. Azt is jó lehetőségnek tartottam, amikor a Sugár előtt muzsikáltam. És azt is, amikor a főiskola mellett éjszakánként dolgoztam. Vecsésen volt egy éjszakai bár, ahol osztrákoknak zenéltem. Akkor épült Ferihegy 2, s az építkezés fővállalkozója egy osztrák cég volt. Hétig dolgoztak az emberek, nyolcra jöttek a bárba, én pedig éjfélig muzsikáltam. Az akkori gázsim tízszeresét is megkerestem azon a helyen. Később természetesen ezt a pénzt is befektettem. Persze a főiskolán nem nézték jó szemmel az éjszakai ténykedésemet. A tanáraim folyton szívattak. Ott is akartam hagyni, de mivel édesapámnak megígértem, hogy diplomát szerzek, miatta végigcsináltam.

„PONTOSAN OLYAN AUTÓM VOLT, MINT FENYŐ JÁNOSNAK, APÁM SZERINT ÖSSZE IS TÉVESZTHETTEK VOLNA BENNÜNKET”

– Édesapádnak később mást is ígértél a halálos ágyán. – Jaj… Ez egy szívbemarkoló téma. Igen, több dolgot is kért, és mindenre meg kellett esküdnöm neki. És tudod mi a furcsa? Hogy mostanában egyre többször jut eszembe az az évekkel ezelőtti februári este, amikor édesapám remegő hangon hívott a kórházból. A Transzplantációs Klinikán feküdt, s a tévéhíradóban látta, hogy megölték a barátomat, Fenyő Jánost. Azt mondta, „Kisfiam, ugye nincs semmi bajod? Azonnal gyere be, hogy láthassam, egyben vagy-e!…” Rohantam hozzá. Ha tudtam volna, hogy akkor beszélgetünk utoljára… – Miről beszélgettetek? – Szinte mindenről. Egyfajta végrendeletet mondott szóban. Először is meg kellett neki ígérnem, hogy eladom az autómat, hiszen pontosan ugyanolyan kocsim volt, mint szegény Fenyőnek. Ezért is izgult értem apám annyira. Sze-

GALAMBOS LAJOS

205

rinte akár össze is téveszthettek volna bennünket. Meg kellett neki esküdnöm, hogy soha nem fogom beleütni az orromat a politikába, mert az nem vezet jó útra. Bevallom, akkor nem is értettem, miért mondja ezt. Csak később derült ki, hogy a kórházban egyfolytában azt hajtogatták neki a betegek, hogy milyen jó politikus lenne a Lajcsiból. Továbbá azt is a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam szétesni a családot. Folyton azt ismételgette, „soha ne felejtsd el, hogy ketten vagytok!”. Ezzel természetesen a testvéremre, Pisti öcsémre célzott. Apukám félt attól, hogy ha ő már nem lesz, egymásnak esünk majd, és háborúzni kezdünk. Pedig eszünkbe sem jutott volna, hiszen Pistivel mindig jó testvérek voltunk. Jóban-rosszban osztozunk azóta is, sőt, szerencsére inkább jóban. A kórházi ágyán édesapám két dologra figyelmeztetett még. Egyrészt megkért, hogy legyek türelmesebb édesanyámhoz, másrészt a szórakoztatóipar buktatóitól is óvott. Korábban hajlamos voltam anyukámat egy „jól van már”-ral elintézni, ha éppen zaklatottabb időszakban talált meg valamilyen észrevétellel, s ez apunak nagyon rosszul esett. A Dáridó-béli tündöklésemet pedig eleve kételyekkel fogadta. Azt mondta, senkiben se bízzak, csak magamban, mert a népszerűség miatt hozzám csapódott sok barát előbb-utóbb úgyis el fog árulni.

„FONTOS, DÖNTÉSHOZÓ EMBER VOLTAM A TV2-NÉL, MINDENKI A KEGYEIMET KERESTE"

– És elárultak? – Nagyon sokan. És mindig azok, akikről soha nem feltételeztem volna. Az ilyen csalódások megviseltek, éppen ezért ma már abszolút nincsenek illúzióim az emberi viszonyokkal kapcsolatban. Tizenkét évvel ezelőtt, a negyvenedik születésnapomra a TV2 egy meglepetés partyt szervezett a hátam mögött Muraoban. Boldog-boldogtalan ott volt ezen az ünnepségen. Barátoknak hitt emberek, akikről akkor azt gondoltam, az életem részei. Egy ideig azok is voltak, de utólag az emberek háromnegyedéről kiderült, hogy nem voltak igaz barátok. Akkoriban fontos, döntéshozó ember voltam a csatornánál, mindenki a kegyeimet kereste. Mindjárt mutatok valamit. Nézd csak, ez itt a határidőnaplóm. A mai napra beírtam egy nevet. Ez az ember évekkel ezelőtt nagyon csúnyán elárult. Mégis úgy terveztem, hogy ma felhívom, és meghívom a fiús napra. Nemrég üzent ugyanis egy közös ismerősön keresztül, hogy utólag nagyon bántja, ami történt és szeretne kibékülni. Miért ne? Egy idő után mindenkinek megbocsátok. Nyilván soha nem lesz olyan a kapcsolat, mint régen, és nem is fogunk rendszeresen összejárni, de már nincs bennem harag. – Az édesapádnak tett ígéretből mindent betartottál? – Igen. Pisti öcsém nem csak a testvérem, de a barátom is. Ma este még vele is találkozom. Nemrég szerveztünk a gyerekeinkkel és a feleségeinkkel közösen egy nagy erdei kirándulást. Bekötöttük a gyerekek szemét és rönköket

206

ZENÉSZEK

kellett keresni. És ez egy fél forintos program volt. Olyan jól éreztük magunkat, mint még soha. Ketten találtuk ki, és a forgatókönyvet is együtt írtuk a gyerekeknek. Nagy móka volt. – Mesélted korábban, hogy széthúzás van a családodban. – A tágabb családban igen. Mindig a saját rokonaim voltak a legirigyebbek a sikereimre. Azzal persze nem foglalkoznak, hogy mennyi meló van a sikerek mögött. És esetleg mennyi kudarc. Mindegy, más helyett nem lehetek boldog. Boldog vagyok én a saját kis családommal és a testvéremmel. Mindenki oldja meg az életét, én senkiét nem fogom.

"NEM FOGOK MEGHALNI AZÉRT, HOGY VÉKONY LEGYEK"

– Átnéztem néhány régi cikket rólad, mielőtt idejöttem. Furcsa, hogy amíg nem volt a nagy, gyomorgyűrűs, látványos fogyásod, soha nem beszéltél az elhízásodról. Aztán visszajöttek a kilók, és újra nem téma a testsúly… – Miről kellene beszélnem? Hogy kövér vagyok? – Akár. Koraszülöttként alig két kilóval jöttél a világra, és sokáig vézna gyerek voltál. Hogyan lett ebből ekkora súly? – Sokáig beteges gyerek voltam, hét hónapra születtem. Ötéves koromig minden létező betegséget elkaptam, rendkívül gyenge volt a szervezem. Valamenynyi ételt én kaptam meg először, nem pedig az öcsém, mert fontos volt, hogy megerősödjek. De ez sem volt egyszerű, mert nem akartam enni. Vasárnaponként, a családi ebédnél mindig nekem kellett először ennem. Volt, amikor ettem, volt, amikor nem. Minden falatot, úgy kellett belém könyörögni. A szüleim addig erőltették, amíg csak megszerettem az ízeket. És be is hoztam a lemaradást… Ennyi, amit el tudok mondani erről. Hagyjuk ezt a témát! Egyébként ma már nem zavar a súlyom, ha erre gondolsz. Volt, amikor zavart, de nem akarok meghalni azért, hogy vékony legyek. – Ezt hogy érted? – A gyomorgyűrűs korszakomban eljött egy pont, amikor az induló súlyomnál 30 kilóval kevesebbet mutatott alattam a mérleg. Ekkor még kifejezetten energikusnak éreztem magam, de a mínusz 40 felé közeledve egyre erőtlenebb lettem, 50-nél pedig már a lábaim is remegtek. Egy szerbiai koncertünkön az első óra után le kellett mennem a színpadról. Annyira elhagyott az erőm, hogy alig tudtam lebotorkálni. Szédültem, kivert a víz, a lábaimból kiment minden erő. Pedig azt megelőzően 3-4 órákat is végigzenéltem úgy, hogy le se jöttem a színpadról, csak álltam vagy táncoltam. Arról nem is beszélve, hogy a túlzott fogyás miatt a hangom is egyre vékonyabb, fátyolosabb lett. Ekkor orvoshoz fordultam, aki azt mondta, nem vagyok normális. Azonnal energiabevitelre utasított, s ekkor visszatértek a szénhidrátok is az életembe.

GALAMBOS LAJOS

207

Egy-egy süti, egy kis tojásos nokedli vagy épp vadassal ízesített zsemlegombóc… Egyébként korántsem vagyok annyi kiló, mint régen, sőt… Arra azért figyelek, hogy ne is menjek egy bizonyos súly fölé. – Senki nem merte a szemedbe mondani, hogy elszaladt veled a ló, és butaságot csinálsz a fogyókúrával? – Senki! Sőt, mindenki adta alám a lovat. Biztattak, dicsérgettek. Egyre elszántabban diétáztam, megesett, hogy két napig nem ettem semmit, csak vizet ittam. Butaság volt, tudom. De már rend van a fejemben. – Zavar, ha még Lagzi Lajcsiznak? – Nem.... (nagyon nevet) Ez is életem része. Vidéken hívnak még így az emberek, pedig már évekkel ezelőtt elhagytam ezt a nevet. Általában Galambos uraznak, időnként művész uraznak. Leginkább a Lajcsit szeretem.

„A GYEREKEIM ÉBRESZTETTEK RÁ, HOGY VAN MÁS FONTOS DOLOG IS AZ ÉLETBEN, MINT A MUNKA”

– Nagyon nézed az órád. Menned kell? – Lassan igen, várnak a fiúk. – Kik ők? – A barátaim. Körmendi Peti, Csocsesz, Bódi Guszti, Hajdú Peti, Pisti öcsém, és a többiek. Minden kedd este találkozunk valahol, és beszélgetünk. – Miről lehet minden kedden este beszélgetni? – Rengeteg téma van. – És ki fizet a találkozó végén? – Mindenki a saját részét. Összedobjuk. Mindenki megengedhetné magának, hogy meghívja a másikat, de ez nem erről szól. Nem szabad, hogy erről szóljon. – Mikorra fogsz ma hazaérni? – Hajnal egyre. Tényleg, még Bogit is fel kell hívnom, hogy ne várjon… – Mérges lesz? – Nem hiszem. Nagyon türelmes asszony. Ha újra kezdeném, ugyanúgy őt választanám társamnak, és a gyerekeim anyjának. Nem bántam meg, hogy 38 évesen családot alapítottam. Imádom a gyerekeimet, ők ébresztettek rá arra, hogy van más fontos dolog is az életben, mint az állandó munka. – Nálatok valóban olyan harmónia van, ahogyan arról évek óta mesélsz a nyilatkozataidban? A hétköznapok nyilván nem csak rózsaszín felhőkből állnak. – Én nem vetítek. Esküszöm! (nevet, majd a szívére teszi a kezét)

208

ZENÉSZEK

Gyakran meggyanúsítanak azzal, hogy ez a harmónia csak a külvilágnak szól, pedig Isten látja a lelkemet, nálunk valóban ilyen idilli minden. Bosszúságok persze minket is érnek, de mivel mindenki pozitív beállítottságú a családban, hamar túllendülünk a nehézségeken. Egyébként is ilyen típus vagyok: mindenben meglátom a jót.

GALAMBOS LAJOS

209

Zenészek

ZOLTÁN ERIKA „Esküszöm, csak négy férfi volt az életemben” „Egyetlen igazi kalandom volt egész életemben, az is 16 éves koromban. Akkorra már minden barátnőm átesett a tűzkeresztségen, ezért egyre kínosabb volt, hogy én még érintetlen vagyok. Egy utcabeli fiú udvarolt nekem, s vele végül megtörtént a dolog. Szinte el sem kezdődött, és már vége is lett. Na, gondoltam, ha ez ilyen, akkor én ebből többet nem kérek. Csoda-e, hogy már a fiú nevére sem emlékszem?”

– Utazunk egyet az időben? – Utazzunk! – Főleg az emlékek között. Gyerekkor. Hogyan tudatosult benned, hogy mire vagy képes? – Borzasztóan tudatos embernek születtem, négyévesen már kijelentettem, hogy táncdalénekesnő leszek. Jót mosolygott rajta mindenki, mert egy kislány szájából ez elég furcsán hangzott. Aztán csak bejött… Anyukám ugyanolyan elhatározással csinálta végig az azt követő esztendőket, mint én, és soha nem engedett letérni az utamról. Tudatosan és erőszakosan olyan iskolákba járatott, amelyeknek később nagy hasznát is vettem. Volt viszont ennek egy nagyon kellemetlen oldala is, mert léteztek olyan időszakok a gyermekkoromban, amikor baromira nem értettem, miért van nekem állandóan dolgom, miért nem lehetek ugyanolyan gyerek, mint a többiek. Állandóan különóráim voltak, sosem értem rá, hogy elmenjek a barátaimmal valahová. Komoly viták is adódtak ebből, mert úgy éreztem, borzasztó peches gyerek vagyok, amiért ilyen családba születtem, ahol ennyire erőszakosak velem. – Hisztiztél? – Igen. Minden év szeptemberében könyörögtem, hogy ne írassanak be zongorára. Viszont 13 éves korom felé, amikor a lányok kezdenek tinédzserré formálódni és nőiessé válni, már éreztem a sok különóra előnyeit, hiszen olyan dolgokat tudtam, amiről az átlagos gyerekeknek fogalmuk sem volt. Kezdtem a sorból kilógni… A gimnáziumban igazi kakukktojás voltam. Mindenki alternatív zenét szeretett, Dés Lászlót hallgatott, én viszont már akkor is az amerikai funky muzsikák felé orientálódtam, s olyan előadókat tudtam felsorolni, akikről még csak nem is hallottak. Értettem a zenéhez, le tudtam ülni a zongorához, képes voltam rajta játszani, és ezek annyira ritka dolgok voltak, hogy rájöttem, nekem tetszik, hogy más vagyok. Nem akartam belemerülni az átlagba. – Szerettek a többiek? – Nem voltam az osztály kedvence, inkább az a „puccos csaj”, akivel nem igazán értettek szót. Amikor mindenki alföldi papucsban járt, én tűsarkú csizmákat vettem magamnak, ha a többiek Hobo-koncerten tomboltak, inkább elmentem még két dzsesszbalett órára. Nem akartam semmiben részt venni, amit az átlag csinált, és szokványos volt. Ha James Brown-koncert volt Budapesten, arra elmentem, és senki nem jött velem az osztályból. – A szakmai pályafutásod mikor indult be igazán? – Még le sem érettségiztem, amikor az első Szűcs Judit-turnén részt vehettem. Pont az érettségi szünetre készültünk, amikor megtalált a lehetőség. Je-

ZOLTÁN ERIKA

211

szenszky Endréhez jártam dzsesszbalettre, s egy napon besétált Geszler Gyuri, az akkori idők nagy koreográfusa, és háttértáncosokat válogatott Szűcs Judit első országos turnéjába. Három lányt és három fiút akart, s engem elsőként kiválasztott. Külön iskolaigazgatói engedély kellett ahhoz, hogy szerződtessenek.

„PÁSZTOR LACI KÉRTE, HOGY HAGYJUK ABBA A TÁNCOT”

– Minden este máshol voltatok? – Előfordultak szünetek, de nagyon máshogy zajlott akkoriban egy turné, mint ma. 30-35 előadás volt egy szezonban, és bejártuk az ország minden zegzugát. Örültem, hogy így kezdtem a pályát, nem éjszakai lokálokban, sötét, lepusztult, tajtrészeg emberek között. Az egyik előadáson szúrt ki magának Joós Pisti, aki akkor nyerte meg az első országos diszkótáncversenyt. Keresett egy lányt maga mellé, hogy duettben tudjon fellépni. Elkezdtünk együtt dolgozni, majd fél éven belül privát kapcsolat is kialakult közöttünk. Nagyon sok mindentől megvédett ez, hiszen nem útkereső, munkanélküli lányként kerültem bele a körforgásba, hanem egy komplett pár tagjaként, aki kész produkcióval, kész számokkal állt színpadra. Pisti intézte a fellépéseinket, ő volt az üzletember. – Énekeltél is? – Nem, akkor még csak táncoltunk. Két év múlva színesítettük a műsort énekkel. Erőszakos voltam, mert mindig énekelni akartam, de közben dilemmát is okozott ez a tervem. Rengeteget dolgoztunk, fix bevételünk volt, és a biztos munkát sem akartuk feladni. Aztán olyan táncos számokat állítottunk össze, ahol volt egy kis ének, de az eredeti műsor sem sérült. Majd az egyik előadásunkra Pisti elhívta a Neoton Familia együttes tagjait, akikkel korábban is jóban volt, hiszen koreográfiát készített néhány dalukhoz. Korábban is hitegettek már bennünket mindenfélével, egyedül Pásztor Laci, a zenekar vezetője volt, aki azt mondta, hogy elraktározza az agyában, amit látott. Bár a Neoton jól működő zenekar volt, de voltak önálló tervei. Aztán eltelt egy év, és Laci jelentkezett, hogy újraélesztenek egy nagy múltú zenei versenyt, az Interpop fesztivált. Kizárólag olyan előadók jelentkezhettek, akiknek még nem jelent meg zenei anyaguk. Azt mondta, adnak nekem egy dalt, próbáljuk ki. Ekkor ismét döntés elé állított minket. A táncot teljesen abba kellett hagynunk, mert abban az időben rengeteg lebuj működött, az éjszakai élet tele volt sztriptízes lányokkal, akik természetesen táncosnőnek tartották magukat. Nem tett volna jót, ha engem is közéjük sorolnak. Nagyon bíztam Laciban, gondoltam, rossz nótát nem kaphatok tőle. – Ekkor született meg a Szerelemre születtem? – Igen. Érdekes, hogy a fesztiválon gyakorlatilag egy különdíjon kívül semmit nem nyert a nóta, viszont ez a különdíj értékesebb volt, mint bármely más ajándék, hiszen egy hónapos kubai fesztiválkörutat kaptam. Ez is azt bizo-

212

ZENÉSZEK

nyította, hogy szavazhat a zsűri, ahogy akar, végül is a közönség dönt mindig mindenben... Megcsinálták az első három helyezett albumait külön-külön, van amelyik sikeresebb lett, van amelyik kevésbé… – Emlékszel még rájuk? – Hogyne! Zizi Labor, Napoleon Boulevard és Balogh Feri, aki akkor még a Bergendy együttes tagja volt, de ott szólistaként indult. Hogy a sorrend mi volt, nem tudom. Azt viszont igen, hogy miután az ő lemezeik sorra megjelentek és rá egy évre az enyém, abból hirtelen platina lett. Pont ez az, amire azt mondom, hogy igenis a közönségnek kell befogadnia valakit ahhoz – reklám ide, vagy oda –, hogy sikeres legyen. Ha a közönség szeret, annak jele van a kasszánál. – Mennyi eladott példányt jelentett akkoriban egy platinalemez? – Sokat, 250 ezret. Nem ötvenet, hanem 250-et. Az átlageladások már akkor 50 és 100 ezer között mozogtak.

„A JÓAKARÓK AZONNAL LEKURVÁZTAK”

– Egy idő után azonban az énekesnői karriered is mókuskerékké vált. – Olyan mókuskerék ez, amiről folyton azt hiszed, hogy a következő lépés a legnehezebb, és amikor túl vagy rajta, az utána jövő megint komolyabb. Miután a negyedik albumom is megjelent, beindult Magyarországon a kazettahamisítás, s hirtelen visszaestek az eladások. Nehéz évről évre mindig valami új produkcióval előrukkolni. Ezért is volt újabb mérföldkő a „Pop-Hopp” című klip, ami újabb lökést adott a pályámon. Ez már a Kátai Robival való közös munkánk egyik komoly eredménye volt, és az egész ország felkapta rá a fejét. Ezután jött a következő nagy dobás, a Blue Pearl album Londonban. – Ez már a negyedik lemez után történt? – A Szerelemre születtem volt az első, a Túl szexi a második, s a Csak Neked a harmadik. Ez a három abszolút egy stílusban, egy mintára készült, követve az első album nagy sikerét. A negyediknél – az volt a Ki nevet a végén? – már próbáltunk egy kicsit másfelé mozdulni. Pásztor Laci nagyon félt a változástól. Azt mondta, engem nem fognak másmilyennek elfogadni. Én meg attól tartottam, hogy éppen azért fognak megunni, mert még mindig ugyanaz vagyok. Akkoriban jöttek be a hip-hop muzsikák is. Jött a Snap, meg az első olyan „kemény” zenék, amelyek nagyon dögösek voltak, s jól lehetett rájuk táncolni. Azért kerestem és találtam meg magamnak Robit, mert láttam a külföldi klipeken, hogy ott mit táncolnak, hogy táncolnak, csak éppen nem tudtam hozzányúlni. Engem, a táncos lelkületű embert borzasztóan zavart, hogy ezt az új stílust nem tudtam kellőképpen megmutatni. Ekkor kezdtem keresgélni, s így találtam meg őt, aki úgy művelte a műfajt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Körbejártam a fél országot, hogy találjak egy olyan táncost, aki koreografálni tud, agya is van hozzá, sőt még arra is képes, hogy ezt megtanítsa és átadja nekem. Robi annyira kilógott a sorból, hogy azt mondtam: ő

ZOLTÁN ERIKA

213

az, akit nekem mindenképpen meg kell fognom, és az élet úgy alakította, hogy sikerült a lehető legjobb oldaláról elkapnom, teljesen személyes módon. – Pedig az ominózus első munkátok Robival nem is a Pop-Hopp, hanem az Elvarázsolt éj videoklipje volt… – Hát ezt meg honnan tudod? Te ilyenekre emlékszel? – Annak idején lehetett olvasni a sztoriról. Pedig még gyerek voltam, amikor ezek a cikkek megjelentek. Volt egy magazin, a Helllo – így, három L-betűvel –, ott írtak rólatok sokat. – Jaj, igen! Ott nagyon próbáltak minket kikezdeni, amiért iszonyatosan haragudtam, hiszen egy olyan ember volt annak az újságnak a főszerkesztője, akit addig tényleg a barátomnak hittem. A mi történetünkkel indult a lap. Ahhoz, hogy az újság berobbanjon, kellett egy jó sztori. És ez az is volt, de olyan gusztustalanul tálalta az egészet… Gyakorlatilag ország-világ előtt lekurvázott, hogy a férjemmel kicseszek és bepasizok. Ami, ha nagyon leegyszerűsíted, valóban így volt, de a valóság nem ennyire egyszerű. A lehető legintelligensebb módon tudtunk elválni Pistivel. Ha az emberek ugyanígy tennének minden nap, akkor nem lenne ennyi elcseszett házasság, és ennyi elhagyott, boldogtalan gyerek. A mai napig együtt dolgozunk Pistivel, tehát valamit csak nem csináltunk olyan rosszul, ha az emberi kapcsolat megmaradt. Egyébként soha nem voltam érdekember. Nem is tudtam volna valakit érdekből szeretni. Ha kihasználtam volna az elmúlt 25 évben a férfikapcsolataimat, lehet, hogy már nem is Magyarországon élnék! Mindig a szívem után mentem. Ez nem mindig jó egyébként, de így legalább bele tudok nézni a tükörbe. Ráadásul olyan hirtelen jött az egész, mert előbb megtaláltam egy táncost, de már az első közös munka alkalmával, a harmadik találkozásnál érezhető volt, hogy valami más is van közöttünk, és ez borzasztóan ritka dolog. Ha az ember ilyet talál, akkor azonnal le kell rá csapni, akármiben is él éppen, mert ez csak egyszer adódik az életben – ha egyáltalán adódik…

„SOKAN AZT GONDOLJÁK, EGÉSZ ÉLETEMBEN FALTAM A PASIKAT, PEDIG MINDIG MONOGÁM VOLTAM”

– Írtam rólad egyszer egy cikket a Storyba, ami aztán országos visszhangot váltott ki, pedig egyoldalas, ártatlan anyagnak indult… – Azt, amikor arról meséltem, hogy mindössze négy férfi volt az életemben? – Pontosan. – Senki nem hitte el, pedig ez az igazság. Mindössze egyetlen igazi kalandom volt, az is 16 éves koromban. Akkorra már minden barátnőm átesett a tűzkeresztségen, ezért egyre kínosabb volt, hogy én még érintetlen vagyok. Akkoriban egy utcabeli fiú udvarolt nekem, s vele végül megtörtént a dolog. Szinte el sem kezdődött, és már vége is lett. Na, gondoltam, ha ez ilyen, akkor én ebből többet nem kérek. Csoda-e, hogy már a fiú nevére sem emlékszem? De

214

ZENÉSZEK

kár volt ennyire sietnem, mert fél évvel később betoppant az életembe a nagy szerelem! Mikinek hívták. Két évig voltunk együtt, tulajdonképpen olyan, mintha ő vette volna el a szüzességemet. Már családról is ábrándoztunk, ám ahogy egyre több fellépésem lett, abbamaradt a kapcsolatunk, mert féltékeny lett rám. A következő férfi az akkor még táncos Joós Pisti volt. Arról már beszéltünk, hogy a mai napig ő a lemezkiadóm. Tíz évig volt a férjem. Aztán jött Robi, a második, és egyben utolsó férjem, akibe 21 év után is szerelmes vagyok. És ezt nem azért mondom, mert így illik, hanem mert így van! Nem hiszek abban, hogy a szerelemnek idővel kötelező átalakulnia szeretetté. A mai napig olyan rajongással tudok a férjemre nézni, mintha nem is lenne mögöttünk az a több mint két évtized. Számomra jelentősége van, hogy házasságban élek. Nincs senki, aki megingathatna ebben. S bár tudom, sokan gondolják, hogy egész életemben faltam a pasikat, én mindig is monogám voltam!

„A LEGCÉLRAVEZETŐBB NEVELÉSI ELV, HOGY BESZÉLGETNI KELL A GYEREKKEL”

– A lányotok, Zoé 14 éves. Egy ideje a koncertjeiden is táncol. Pedig emlékszem arra a korszakra, amikor nem lehetett őt fotózni, nem is szerepelhetett veletek sem az újságokban, sem a televíziós műsorokban. – Jól emlékszel. (nevet) Akkor azt mondtuk az apjával, akkor szerepeljen majd, ha már elég nagy lesz ahhoz, hogy el tudja dönteni, kell-e ez neki, vagy sem. Miattunk ne csinálja, de ha tetszik neki, akkor miért ne. És tetszik. – Zoé jó géneket örökölt? – Abszolút! Mindkettőnkből a legjobbat kapta összegyúrva. Nem azért mondom, mert az én gyerekem, de tényleg nagyon tehetséges.

– És milyen tinédzser? – Egy rossz szavunk sem lehet. Időnként persze vannak vitáink, sok mindent másképp gondol, mint mi. Viszont egyelőre mindig miénk az utolsó szó. Ettől függetlenül kezdettől komolyan vettük őt, mindig érdekelt a véleménye. Pici korától úgy neveltük, hogy soha semmire nem kapta azt a választ, hogy „csak”. És soha semmire nem mondunk neki igent, vagy nemet, hanem mindent megbeszélünk. Robival ugyanis ezt tartjuk a legcélravezetőbb megoldásnak. Sokat dumálunk vele suliról, tanulásról, viselkedésről. A korosztályán látom, mennyire nagy jelentősége van ennek a szülői hozzáállásnak. A legtöbb embernek ugyanis se ideje, se agya nincs már egy átdolgozott nap után ahhoz, hogy leüljön a gyerekkel beszélgetni. Örül, ha este végre lefekszik az a kölyök, aztán ő is beájul az ágyba. Pedig pontosan ilyenkor lehet nagyon elmenni egymás mellett a gyereknek és a szülőnek. Ekkor csinálhat sok butaságot egy kamasz, a szülő pedig csak áll és azt mondja, hogy észre se vettem. Beszélgetni kell a gyerekkel, muszáj kérdezgetni, hogy neki mi a véleménye egy adott témáról. És ezek után biztosan nem lesz bizalmatlan veled, s még akkor is elmondja majd a dolgait, ha már előre tudja, hogy az neked úgysem fog tetszeni. Azt hiszem, ezt nevezik bizalomnak, nem?

ZOLTÁN ERIKA

215

Zenészek

POPPER PÉTER „Tudom, hogy happy end lesz a történet vége…” „Amíg keresel, nem tudod, milyen irányba tapogatózol. Egy új szerelem, egy új hangzás, egy új munka? Netán új ország? Valami hajt. Vagy ennek az összessége. Az ember boldog szeretne lenni, de fogalma nincs arról, valójában mit is jelent a boldogság…”

Volt idő, amikor Zámbó Jimmyt és a Rapülőket is megelőzte dalaival a slágerlistákon. Sőt, Geszti Péter a kilencvenes évek elején nagyobb jövőt jósolt Popper Peti akkori zenekarának, azok Okének, mint a saját együttesének. Hogy aztán a két zenekar sorsa végül mégis másképp alakult, arról Popper csak annyit mond: talán nincsenek véletlenek.

A Step és az Oké együttesekben megismert énekes-billentyűs különös figurája a hazai popéletnek. A nyolcvanas évek közepétől legendás slágerek fűződtek a nevéhez, s legalább akkora sztár volt, mint a mellette éneklő Flipper Öcsi. A kilencvenes évek második felében mégis eltűnt egy teljes évtizedre. A 2000es évek vége felé – némi kitérő után – aztán újra visszatért a zenéhez. Közös duettje Széles Izával – a „Végtelen” – ismét slágerlistás dal lett.

– Hol kezdjem a történetet? (kérdezi nevetve) – Talán ott, hogy annak idején valamiért abbahagytad… – 1995-ben, az Oké együttes második nagylemezénél összekuszálódott minden. Kiadta egy cég az albumot, de a pénztelenség miatt nem kapott elég publicitást. Pedig nagyon megérdemelte volna, hiszen az ország legjobb zenészei játszottak velünk. Élőben zenélni nem lehetett, mert akkor dübörgött igazán a diszkóláz. A legtöbb, amit tehettünk, hogy időnként elmentünk két táncoslánnyal diszkókba. Holt időszak volt. Aztán jött egy lehetőség, hogy vásároljak egy csődben lévő kreatív ügynökséget. Embereket és berendezéseket is átmentettem, s belevágtam egy másik életbe. – Nem feltétlenül nullkilométeresen, hiszen korábban már ezen a téren is kipróbáltad magad. – Mindig tudtam, hogy több lábon kell állnom, hiszen a zene eléggé kiszámíthatatlan. A nyolcvanas évek végén egy grafikus barátommal elkezdtünk lemezborítókat csinálni. A korszak legendás albumainak – mint a Moho Sapiens, az R-GO, vagy az Edda – csomagolását mi álmodtuk meg. A grafikus srác nagyon tehetséges volt, én pedig menedzseltem magunkat és a nyomdai kivitelezést. Vidéken találtam olcsó nyomdát, a zenészkapcsolataimon keresztül pedig behoztam Patakyt, Szikorát, Flippert és a többieket. Akkoriban azonban még csak kicsiben menedzseltem. Aztán, amikor az Oké együttes aktivizálta magát, kicsit visszavettem a grafikai dologból, mert inkább a zenével foglalkoztam. Ráadásul a barátom is kiment külföldre, ezért nem láttam értelmét, hogy tovább vigyem ezt az egészet. Aztán, ahogy mondtam, ’95-ben megvásároltam a csődben lévő ügynökséget, s teljes erővel nekiveselkedtem a munkának. Azt gondoltam, majd ebből fogok pénzt keresni, amivel szponzorálni tudom a zenémet. És az is igaz, hogy kicsit a lemezkiadókra is meg

POPPER PÉTER

217

voltam sértődve. Azt mondtam, ha nem kellek nekik, majd csinálok mást. Belecsöppentem egy másik szakmába, ahol a kreativitásomat ki tudtam élni, sokkal jobban megbecsülték a munkámat, mint a zenei berkekben, és még pénzt is kerestem vele. – Vagyis kialakult számodra egy új élet. – Pontosan. Tudtam, hogy ha profin akarom csinálni, az teljes embert kíván. Közben a magánéletemben is változás történt, elváltam, s ez erősen hozzásegített ahhoz, hogy nagyobb motivációnak érezzem a pénzkeresést. Ott hagytam mindent az előző feleségemnek és a lányaimnak, egy sporttáskával jöttem el. Gyakorlatilag újra kellett kezdenem az életemet, s emiatt a pénzkeresésre koncentráltam, nem a zenére. – Sokat kerestél? – Jóval többet, mint zenészként. – És boldogított a pénz? – Elmondok egy történetet. A második válásom után ültem egy tágas családi házban, amit akkor újítottam fel. Odakint a kertben állt egy nagy autó. Komolyan azt hittem, mindenem megvan, hiszen rengeteget utaztam, tele voltam jobbnál jobb melókkal, mégsem volt kerek a történet. Akkor belegondoltam, hogy bár van négy gyerekem, de egyik sincs mellettem, kétszer elváltam, és ott ülök egyedül. Megkérdeztem magamtól, hogy mitől lennék boldog. Addig ugyanis kizárólag a család miatt kerestem a pénzt, saját magammal nem foglalkoztam. Amikor feltettem magamnak a kérdést, egyetlen dolog ugrott be, a zene. A zene, ami egy csoda, hiszen mindenre gyógyír.

„NÉGY GYERMEKEM SZÜLETETT, ÉS KAPTAM AJÁNDÉKBA MÉG KETTŐT”

Annyi minden történt abban az évtizedben! Az első válás, az újrakezdés, majd a második válás… Két lányom született az első házasságból, és két fiú a másodikból. Azt pedig már csak zárójelben jegyzem meg, hogy most kaptam az élettől ajándékba még két gyereket, hiszen a jelenlegi kapcsolatomba a párom is hozott két picit. De mielőtt elkalandoznék: valami végig hiányzott. – A zene? – Igen. Ugyan nem zenéltem aktívan, de otthon mindig volt zongorám. Viszont az is igaz, hogy mivel huzamosabb ideig nem léptem színpadra, eléggé visszaesett az önbizalmam. Azt gondoltam, mindent a nulláról kell kezdenem. Korábban, ha jöttek hozzánk barátok, mindig zongorázgattam, énekelgettem, s ezekből nagyon meghitt esték születtek. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezt szélesebb körben is megcsinálnám. Lementem a Duna-partra, beszéltem néhány vendéglős ismerőssel, és elkezdtem a „Dalok gyertyafényél” estjeimet. Eleinte ide is az ismerősök jöttek, majd előkerültek régi Step-fanatikusok. Aztán időközben jött egy felkérés a 9 és fél randi című film betétdalához, amit Széles Izával énekeltem „Végtelen” címmel. Ez hozott magával egy lemezt, ami stílusosan a „Dalok gyertyafénynél” címet kapta.

218

ZENÉSZEK

– Meddig ismertek fel az utcán az után, hogy abbahagytad? Mennyire kísértett a múlt? – Évről évre kopott az ismertség. De annak a generációnak a tagjai, akik egykor rajongtak a zenémért, figyelemmel kísérték mindig, hogy mit csinálok. Valamelyik nap leemeltem a polcról egy könyvet. Egy régi Oké rajongótól kaptam, aki csomó újságcikket, posztert és régi slágerlistát gyűjtött össze abból az időből. Utólag olvasva még én is elcsodálkoztam, mennyire szuperlatívuszokban írtak akkor rólunk. Nem beszélve a slágerlistákról. 1992-ben úgy nézett ki egy slágerlista, hogy első az Oké, második Zámbó Jimmy, harmadik a Rapülők. Amikor az Oké elkezdődött, a „Minden más lesz még”, és az „Ócska reggel” dalaink mindent taroltak. Nagyon komoly helyen jegyezték ezt a zenekart. Geszti egyszer azt nyilatkozta rólunk, hogy az Oké legnagyobb szerencsétlensége volt, hogy megalakult a Rapülők. A Rapülők ugyanis később mindent lenyomott. Pedig az első fellépésünknél, Geszti tévéműsorában az Ászban azt mondta, ez az Oké most a legjobb, és nagyon fog menni. Nem ment. Nyilván nincsenek véletlenek…

„FLIPPER ÖCSI ÖNMAGÁT VETETTE A MÉLYBE”

– Egy olyan zenész, akiért egy ország rajongott egykor, hogyan dolgozza fel lelkileg azt az időszakot, amíg nincs reflektorfényben? – Úgy, hogy valójában sosem tud kibújni a bőréből. Valahol a lelke mélyén mindig szeretne visszatérni. Aki egyszer megízleli ezt az egészet, többé nem tudja elengedni. Épp tegnap nyomtattam ki képeket 1984-ből. Pusztavacson játszottunk a Citrom együttessel, kábé hatvanezer ember előtt. Huszonegy éves voltam akkor. A szeretet hihetetlenül nagy energia minden formájában. Amikor egy koncerten rád figyelnek, és neked tapsolnak, az óriási energiát jelent. Ha egyszer kaptál ilyet, az mindig hiányozni fog, akármit is csinálsz. Pedig lehet, hogy korábban tudattalanul élted meg. – Ez valahol csapda is? – Nem is akármilyen! Flipper Öcsi például nem is tudta feldolgozni. Őt hihetetlenül magasra emelték a Hungária, majd később a Dolly Roll idejében. Aztán nem dobták el, de önmagát vetette a mélybe. Lassú öngyilkosságnak hívják, amit önmagával művelt. Valószínűleg ő is azt az állapotot kereste mindig, amit ünnepelt sztárként a szeretetenergiával kapott. Nekem is hiányzott ez vagy tíz évig. De nem kell ahhoz Pusztavacs, és hatvanezer ember, elég egy pici klub, hogy rád figyeljenek. – Ha már Flipper Öcsit említetted, az utolsó szólólemezeden található egy bónusz-dal, amit vele énekelsz. – Ez 1996-ban készült, és épp egy Step visszatérést terveztünk, de különösebben nem indultak rá a kiadók, rádiók. Szerintem egy jó dal, és ezzel szerettem volna megemlékezni Öcsiről, ha már nem jelent meg sohasem. Öcsi már akkor, 1996-ban is fura állapotban volt. – Ez mit jelent? POPPER PÉTER

219

– Akik ismerték, tudják, hogy mindig is megbízhatatlan ember volt. A Step úgy működött, hogy zenekarvezetőként naponta elmentem a házához, felszaladtam érte, máskülönben sehová nem jött volna el. Csak egy példa a sok közül: 1987-ben, amikor megjelent a bemutatkozó lemezünk, a Hungaroton Vörösmarty téri lemezboltjában volt egy nagy dedikálás. Kétezer ember várakozott a téren, a boltban már az egész zenekar bent ült, kivéve Öcsit. Az akkori menedzserünk, Tereh Öcsi gyorsan elugrott érte kocsival. Abban az időszakban nem volt még mobiltelefon, és vezetékes is alig. Kiderült, hogy az énekesünk aludt. Tereh költötte fel, hogy jönni kell dedikálni. Egy órás csúszással érkezett meg végül a frontember. Ezt csak azért meséltem el, hogy értsék az olvasók, milyen mentalitással működött a figura. Millió más hasonló esetet említhetnék. Ő mindig ilyen volt, s amikor erre az állapotra még jött az alkohol, még rosszabb lett. Azt az egy dalt sem volt egyszerű felvenni 1996ban. Eleve többszöri egyeztetéssel lehetett csak a stúdióba elcsalni, mert soha nem tudtunk érdemben egyeztetni. Nagy nehezen aztán eljött, egy lány hozta autóval. Amikor kiszállt a kocsiból, annyit mondott a hölgynek, hogy tíz perc és jön. – Tíz perc? – Erről beszélek… Hogyan lehetett volna tíz perc, amikor egy dalt énekelt fel? Két óra múlva a hangstúdió egyik munkatársa vette észre, hogy kint szétfagyva ül valaki a kocsiban. Mikor megkérdeztük Öcsit, miért nem hívja be a lányt, csak annyit mondott, jól elvan „az” odakint, de végül csak megkegyelmezett neki, s bejöhetett. A reklámcégem kapcsán nekem már akkor is rendben, és szervezetten mentek a dolgaim. És ebben a műfajban hozzászoktam a profi ügyintézéshez. Ha valakivel megbeszéltük, hogy kilencre ott leszek, akkor a másik is ott volt időben. Tudtam én, hogy Öcsi mentalitásával már lehetetlen lenne a Stepet összeverbuválni. Hiába éreztem, hogy jó lenne egy nosztalgiabulit csinálni, közben agyilag tudtam, hogy már túl vagyok az egészen, visszafelé nézegetni pedig nem jó dolog. Az élet aztán végül pontot tett az ügyre Öcsi halálával.

„KICSIT HARAGUDTAM MESTER TAMÁSRA”

– Igaz, hogy Flipper nélkül is össze akartatok hozni egy Step nevű formációt? – Nem. Öcsi nélkül soha nem akartunk Stepet. A régi felállással viszont valóban terveztük folyamatosan az összeállást. Úgy kétévente összeültünk, és megbeszéltünk valamit, amiből aztán soha nem lett semmi. Ezeken a találkozókon általában Fehér Attila, Zsoldos Dedy, Öcsi, illetve jómagam vettünk részt. A korábbi basszusgitárosaink közül Kisszabó Gábor soha nem volt Step ügyben aktív. Ő azt mondta, ha megcsináljuk a csapatot, támogat, de csak a háttérből, Mester Tamás pedig egyáltalán nem foglalkozott már velünk, hiszen túl volt ezen az egészen, saját karriert épített.

220

ZENÉSZEK

– Kevesen tudják, de Mester 18 évesen veletek kezdte el a profi zenélést. – Ennek ellenére a mai napig nem nagyon említi sehol ezt az időszakot. Kicsit haragudtam is rá, hogy amikor az első Megasztár szériában ült, nem jutott eszébe, hogy megemlékezzenek Öcsiről, pedig épp akkor halt meg. Azt gondolom, ha valaki 18 évesen olyan lehetőséget kap, mint amilyet a Steptől kapott Mester, akkor egy gesztussal lehet élni… A lényeg, hogy Mester és Kisszabó tehát sosem akarták a Stepet feltámasztani, csak a többiek. – Flipper halála előtt gyakran szerepeltetek együtt. Emlékszem, még egy Napló anyag is született akkoriban a TV2-ben, hogy te támogatod a bajba jutott zenészt, fizeted az albérletét. – Az volt az utolsó próbálkozásom vele. Ott már nagy volt a gáz, látni lehetett, hogy Öcsi teljesen szét van hullva. Segíteni akartam neki. Ráadásul segítséget is kért. Mondtam neki, hogy bármiben támogatom, de ahhoz neki is partnernek kell lennie. Egy év teljes rehabilitáció. Énektanár, konditerem, fodrász, sminkes, ha kell, plasztikai sebész, és egy esztendő múlva úgy fog kinézni a színpadon, mint az álom. Nagyon örült, eleinte úgy tűnt, lelkes. A tévét is azért akartam mellénk állítani, hogy legyen számára plusz motiváció, hiszen egy ország izgul a sikerért. Már le volt szervezve a kórház és a rehabilitációs intézet, ahová el kellett volna vonulnia, de utolsó nap eltűnt. Úgy, hogy többé nem lehetett elérni. Akkor jöttem rá, milyen veszélyes dolog másnak segíteni, ha az illető valójában nem akarja. Ettől függetlenül Öcsi mindig is komoly része lesz az életemnek. Soha nem felejtem el neki, mennyit segített, amikor a nyolcvanas évek közepén vidéki fiúként Budapestre kerültem. Semmim sem volt, amikor bekerültem a Stepbe. Üres zsebbel, egy sporttáskával költöztem Győrből a fővárosba. Öcsi és Kisszabó hihetetlenül sokat segítettek. Akkor fel sem fogtam, micsoda gesztus ez. Úgy gondoltam, hogy nekem ez alanyi jogon jár. Befogadott a szakma, komoly zenészekkel kerültem szoros barátságba. Olyanokkal, akiket korábban csak lemezeken hallgattam. Például Solti Jánossal, az LGT dobosával. Később ő lett az egyik legjobb barátom. De akárhányszor találkoztunk később, mindig volt bennem egy olyan érzés, amit egy rajongó érez a kedvence iránt. Lerch Pistit is említhetném, akivel egy időben szomszédok voltunk, és mindig áthívott, ha új hangszert vett. És a házibulikból sem hagyott ki. Visszatérve Öcsire: furcsa, hogy még most, évekkel a halála után is felkavar ez az egész…

„EGYRE TÖBB VOLT A KÉRDÉS, AMIRE NEM KAPTAM VÁLASZT”

– A lemezeidet hallgatva egyértelműen kiderül, hogy van egy spirituális életed is. Olyan kérdésekről énekelsz, mint az elengedés, az elfogadás, a felismerés, a szenvedély, vagy éppen a kötődés. De ott van még az ösztön, a megnyugvás, és az elfogadás is. – A nevem kapcsán már gyerekként sem tudtam kikerülni a neves pszicholó-

POPPER PÉTER

221

gus, dr. Popper Péter könyveit. Hosszú évekig ugyan nem lapoztam bele egyikbe sem, de a névazonosság miatt rengeteg kötetet begyűjtöttem, és a haverok előtt felvágtam velük. Harmincéves lehettem, amikor elkezdtem olvasni az egyiket. Nagyon sok minden történt addigra az életemben, és egyre több volt a kérdés, amire nem kaptam választ. Néztem bele a világba, és tudtam, hogy szükségem van válaszokra, mert tobzódnak bennem a dilemmák. Aztán kezembe került egy lyukas könyv. Az volt a címe, hogy „Az istennel való sakkozás kockázata”. Elkezdtem olvasni, és egy sor addigi kérdésemre választ kaptam. Sőt, válaszhegyeket. Akármelyik oldalnál nyitottam fel a könyvet, mindenhol magyarázatot találtam az engem foglalkoztató dolgokra. Konkrétan minden lapja hozzám szólt. Olyannyira, hogy később évekig vittem magammal mindenhová, mint egy Bibliát. Tulajdonképpen így indult el az érdeklődés a spiritualitás iránt. Kerestem valamit, amiről valójában azt sem tudtam, micsoda. Ezáltal hihetetlen kalandokba képes bonyolódni az ember. Később tanultam alternatív pszichológiát is, s rengeteg ezoterikus könyvet olvastam. – Az útkeresés időszakában hagytad abba a zenélést is? – Tulajdonképpen igen. Amíg keresel, nem tudod, milyen irányba tapogatózol. Egy új szerelem, egy új hangzás, egy új munka? Netán új ország? Valami hajt. Vagy ennek az összessége. Az ember boldog szeretne lenni, de fogalma nincs arról, valójában mit is jelent ez. – Miért nem kerülsz fel manapság is a slágerlistákra a dalaiddal? Mit csinálsz rosszul? – Talán az önmenedzselést. Az a legnehezebb. Manapság semmi nem működik jó menedzser nélkül. Én képtelen vagyok magamat kiajánlani, vagy felhívni bizonyos embereket. Nem nyomulok, nem akarok mindenáron „ott” lenni. És nem is vagyok kompatibilis ezzel a rendszerrel, ami ma van, és nem politikailag értem. Furcsa világot élünk. Amikor fiatal voltam, Nagy Feró számított rendszerellenesnek. Most meg én érzem azt, hogy ebbe a struktúrába nem férek bele. – Hogyan tovább? – Korábban említetted a spiritualitást. Néhány hónapja társaimmal megnyitottuk a Van Egy Hely Életenergia Központot. Kevesen tudják, de reiki mester vagyok. Szabadegyetemre jártam, ahol transzlégzést is tanultam. A központ azzal a céllal jött létre, hogy komplex kínálatot nyújtson a spirituális érdeklődők számára. Szeretnék embereket kezelni, meditációs zenéket írni. Valahonnan tartok valahová, és tudom: a történet vége mindig jó. Még akkor is, ha közben néha rögös az út, és nagyon nehezünkre esik ezt elhinni. (Péter weboldala: www.popperdalok.hu)

222

ZENÉSZEK

Akik már nincsenek k öztünk Antal Imre

Cserháti Zsuzsa Zenthe Ferenc

223

Akik már nincsenek köztünk

ANTAL IMRE „Mindig jött értem a nagy fekete autó…”

„…Időnként elgondolkodom a halálon. Nem félek tőle, mert jönni fog, akár félek, akár nem. Egyet nem szeretnék: hogy elesett ember legyek, akit ágytálazni és támogatni kell a kórházban. Úgy szeretnék meghalni, mint Pécsi Sándor, aki otthon ült a lakásában, egy szép nagy fotelben, kezében volt egy szövegkönyv, amit tanult, és egy mosollyal halt meg…”

Antal Imréhez fűződő emlékeimről külön könyvet tudnék írni. Tudom, hogy ez elcsépelten hangzik, hiszen mindenről és mindenkiről lehet könyvet írni, de nekem valóban nagyon sajátos volt a viszonyom az ország kedvenc nevettetőjével. (Higgyék el, nálam jobban senki nem utálja az ilyen elkoptatott jelzőket, mint az „ország kedvence”, de Antal Imre tényleg az volt.) Már gyerekként ámulattal néztem a műsorait. Emlékeznek még a Bongó, a Ki tud többet Magyarországról?, vagy a Vasárnapi Turmix című tévés produkciókra? Én ezekre is emlékszem, nem csak a Szeszélyes évszakokra, vagy a Ki mit tud?-okra. Tetszett a humora, a közvetlensége, a lazasága, és az, hogy mindig minden helyzetben profin feltalálta magát. Igazi rajongója voltam Imrének, a példaképemnek tekintettem. Tízéves lehettem, amikor egy színes magazinban – talán Képes7 volt a neve – olvastam egy vele készült interjút. Azt nyilatkozta, hogy nagyon kevés barátja van, holott millió a haver, de az igazi társak hiányoznak. Rögtön tollat ragadtam, és levelet írtam neki, amelyben tízévesen közöltem, hogy szeretnék a barátja lenni. Fél évre rá válaszolt is. A borítékban egy fotót találtam, amelynek hátára kék tintával a következőt írta: „Sándor András barátomnak, szeretettel”. A mai napig őrzöm ezt a képet. Az élet aztán úgy hozta, hogy 14 éves koromtól 2-3 évente rendszeresen találkoztunk. Először Salgótarjánban készítettem vele interjút. A már korábban említett, „Ki tud többet Magyarországról?” című vetélkedő nógrádi fordulóját közvetítették élőben a megyeszékhelyről, s már délelőtt, a próbák során összefutottunk. Klasszikus „susogós” melegítőben hívott meg egy narancs juicera, s az akkor készült beszélgetést később több megyei napilap is átvette.

„AZ ÚT KÖZEPÉN KIABÁLTA: HÁT MÁR EL SEM ÜTNEK?…”

Aztán rendszeresen utaztam hozzá Budapestre, mindig kedvenc éttermében, a Paprika vendéglőben beszélgettünk. Állandóan ő fizetett, soha nem engedte, hogy elővegyem a pénztárcámat… Amikor a fővárosba költöztem, s elkezdtem a BEST-, illetve Story magazinoknál dolgozni, még gyakrabban találkoztunk. Jártam a lakásán, és kipróbáltunk más éttermeket is a Paprikán kívül. Bár nem lettünk barátok, de ritka jó „kollegális” viszony alakult ki köztünk. Amikor kitaláltam, hogy utazzunk el Salgótarjánba, és csináljunk a helyi rádióban egy több órás élő beszélgetést, első szóra igent mondott. Soha nem felejtem el, mit művelt azon az úton. Nem csak adásban sziporkázott, hanem az autópályán is. Visszafelé meg kellett állnunk Hatvanban a benzinkúton. Nem benzinre volt szükségünk, ő akarta mindenáron elkölteni azt a kis pénzt,

ANTAL IMRE

225

amit a Rádió Focus tulajdonosától kapott néhány reklámszöveg felmondásáért. A kúton kiállt az út közepére, az autók elé, széttárta a karját, és úgy kiabálta: „Hát már el sem ütnek?” –Természetesen dőltünk a röhögéstől. – Aztán elérkezett az a korszak, amikor egye lejjebb csúszott a lejtőn. Sokat betegeskedett, s felbukkantak mellette mindenféle emberek, akik próbálták a maradék vagyonkáját megszerezni. Volt például egy nő, aki Imre menedzserének adta ki magát, és ilyen minőségében önhatalmúlag eltiltotta őt minden kolléga elöl. Aztán volt egy „grófnő” is, ezek ketten – a "menedzserrel" – harcoltak Imrus kegyeiért. Majd jött az évtizedes barát, aki szintén rángatta szerencsétlent ide-oda. Valahogy mégis mindig tudtunk találkozni. Még akkor is, amikor lehetetlennek tűnt, mert épp „el volt zárva” a nyilvánosság elöl. Panaszkodott is mindenkire. A menedzserre, a grófnőre, és a régi barátra is. A mai napig őrzöm a beszélgetéseink felvételeit. Tudják, kire nem panaszkodott soha? Galambos Lajcsira. Hogy miként jön ide a zenész? A Dáridó atyja segítő kezet nyújtott Imrének az utolsó években, és időt, pénzt nem kímélve szanatóriumi kezelésekre vitte őt. Ha egyszer megkérdezi tőlem valaki, mi volt újságírói pályám legkülönlegesebb élménye, akkor azt fogom mondani, hogy Antal Imre halálos ágyánál az utolsó találkozás.

„DÖBBENETES LÁTVÁNY FOGADOTT AZ ELFEKVŐBEN”

Elmesélem, hogyan kerültem oda. Lajcsi felhívott, és döbbenten mondta, hogy megkeresték őt a Hospice Alapítványtól. Ez az alapítvány utolsó stádiumban lévő, idős rákbetegeknek próbál megfelelő körülményeket teremteni az élet méltó befejezéséhez. A Hopsice házban feküdt a nagybeteg Imre is, akinek azt volt az „utolsó kívánsága”, hogy Lajcsi trombitáljon neki. Utólag – most már bevallhatom, talán nem haragszik meg érte –, először nem hittem Lajcsinak. Annak ellenére, hogy több éves ismeretségünk során végtelenül korrekt embert ismertem meg benne, akkor konkrétan azt gondoltam, elment a józan esze. Még hogy Antal Imre a halálos ágyán őt hívja… Ilyen baromságot! És miért menjek én vele? Annyira szürreálisnak tűnt az egész. Aztán észérvekkel meggyőzött. Mivel az utolsó 3 évben együtt segítettük Imrét a kórházi kezelések során, úgy gondolta, nekem is jogom van őt így látni. Ódzkodva ugyan, de elmentem. Furcsa erről beszélni ennyi év után… És az is különös, hogy soha nem írtam ki magamból ezeket az emlékeket. Mert amit ott láttam, az a mai napig megmagyarázhatatlan kettősséggel él bennem. Egyfelől rendkívül megrázó, kifejezetten drámai találkozás volt ez ott bent, az elfekvőben. A megrendítő helyzetnek mégis volt valami furcsa szépsége is. Mindjárt meg fogják érteni, miért.

226

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

Amikor beléptünk Imre szobájába, döbbenetes látvány fogadott. A mindig életvidám showman konkrétan olyan volt már, mint egy csontváz. Nem túlzok: én ilyet korábban csak biológia órán láttam. Arcának csak néhány vonása emlékeztetett régi önmagára. Lajcsi is megilletődött. Emlékszem, Imre szomorúan, mozdulatlanul feküdt az ágyában, és kifelé bámult az ablakon. Miután Lajcsi jellegzetesen öblös hangján köszönt egy hatalmas „jó napot”-tal, Imre odafordult, elmosolyodott, és jól kivehetően mondta: „Szia Lajcsiiiii”. Esküszöm, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, ami ott és akkor történt. Az az ember, aki már a saját ápolóit sem ismerte fel, a zenészt azonnal beazonosította. Attól fogva be nem állt a szája a nagybeteg Imrének, pedig már roppant nehezen, vontatottan beszélt. Bár azt mondta, tudja, ki vagyok, biztos voltam benne, hogy engem már nem tudott hova tenni. De még ott, a halálos ágyán is úriember volt. Egy percig nem éreztette, hogy fogalma nincs rólam, még a keresztnevemre utaló kérdést is egy poénnal ütötte el. A lényeg, hogy Lajcsi nem hazudott, valóban Imre hívatta őt oda. Ott álltunk az utolsó óráit számláló legenda ágyánál, aki pontosan átérezte a kínunkat, és a csöndeket mindig egy viccel törte meg. Amikor Lajcsi eljátszotta az „Il Silencio-t”, Imre sírt. Erre a pillanatra gondoltam néhány sorral föntebb, amikor azt írtam, hogy ez a találkozás egyszerre volt megrendítő és mégis gyönyörű. Tudta ott mindenki, hogy ez a végjáték, és Imre ebben a méltatlan helyzetben is méltón búcsúzott. Lajcsitól, tőlem, s rajtunk keresztül az imádott show business-étől. Amikor kijöttünk a szobából, és elköszöntünk egymástól, eszembe jutott a 10 éves koromban írt levél. A barátja akartam lenni, de arra soha nem gondoltam volna, hogy a halálos ágyánál is ott állhatok majd. Egyszerre volt tragikus és felemelő az érzés. Imre két nappal később hunyta le örökre a szemét. Az ápolók szerint az utolsó két napban gyakran emlegette Lajcsit… Az alábbi beszélgetés a salgótarjáni rádióban – Rádió Focus – készült 2004. júliusában. Négy évvel a halála előtt. – Mindig azt mondod, hogy egyszer hopp, máskor kopp az életed. Melyik korszakban vagy éppen? – A „kopp”-korszakban… Rám jár a rúd mostanában. Néhány hónappal ezelőtt ajtót nyitottam egy fiatal társaságnak, akik „Szevasz Imre, hoztunk neked egy kis Unicumot!” felkiáltással betódultak a lakásomba. Nem volt mese, meg kellett innom az ajándékba kapott italt. Szinte azonnal a földre rogytam, s csak másnap délben tértem magamhoz. Amikor felébredtem, már semmit sem találtam a helyén. Minden mozdítható, értékes dolgot elvittek, a porcelánoktól kezdve az aranyóráig. A rendőrség sem tudott segíteni, azt mondták, minek engedtem be idegeneket. –Úgy tudom, a szerencsétlenségek sora ezzel még nem ért véget.

ANTAL IMRE

227

– Sajnos így van. Néhány héttel később jelentős készpénztől szabadítottak meg a kedvenc éttermemben. Nyolcvanezer forint volt a pénztárcámban, amit egyetlen mozdulattal kihúztak a táskámból, mialatt ebédeltem. – Majd nem sokkal ezután ismételten címlapokra kerültél, amikor trombózisod volt. „Eltűnt Antal Imre” – állították a bulvárlapok. – Szörnyű volt! Jöttek fotózni a kórházba. Nem volt elég a magam baja, még ott is zaklattak. De túléltem, itt vagyok! Egy nagy frászt fogok ezeknek meghalni! Azért se!

„NE TUDD MEG, MILYEN ÉRZÉS OLYAN LAKÁSBAN ÉLNI, AHOL KIKAPCSOLTÁK A VILLANYT!”

– Mindig csodáltam a határtalan optimizmusod. Miből merítesz erőt? – Saját magamból! Akkor sem lesz jobb, ha jajveszékelek! Hatvankilenc éves fiatalember vagyok, tele életerővel. Majd szétrobbanok az energiától! Biztos vagyok benne, hogy anyagilag is hamar rendbe jövök. Nemsokára hozzák a nyugdíjat, remélem szeptemberben újra indul a Szeszélyes Évszakok forgatása, és akad néhány vidéki fellépés is. Addig, amíg helyre nem állok anyagilag, konzervet ebédelek. – Pedig mindenki azt hiszi, csupa vidámság az életed. – Szó sincs erről! Az igaz, hogy remek humorérzékem van, és mindenben meglátom a viccet. Nem is vagyok pesszimista, de az elmúlt hónapok pénztelensége és a nélkülözés búskomorrá tett. Kívánom, hogy soha ne tudja meg senki, milyen érzés egy olyan lakásban élni, ahol kikapcsolták a villanyt. Sajnos nem kaptam meg időben a fellépések után járó gázsimat, s nem tudtam határidőre befizetni a számlát. Jöttek az áramszolgáltatótól, s kikapcsolták. Most tudom csak értékelni, milyen nagy dolog az, hogy belépek a lakásomba, megnyomok egy gombot, s világít a lámpa. Újra nézhetek televíziót, és a hűtőt is használhatom. – A telefonos zaklatások véget értek? – Szerencsére igen. Képzeld el, éveken keresztül minden éjjel pontban hajnali háromkor megcsörrent a telefonom. A vonal túlsó végén általában csend volt. Amikor nagy ritkán mégis megszólalt a titokzatos hívó, csak egy eltorzított hangot hallottam: „Gyere ki este a Ligetbe!” – Beszéljünk vidámabb dolgokról. Legelső találkozásunkkor már beavattál a titkodba: semmihez sem kell érteni, csak mindenhez egy picit... – Múltkor telefonos interjút kellett készítenem egy gyertyakészítő vállalat elnökével a rádióban. Elmondta, hogy díszgyertyákat állítanak elő, majd megkérdeztem, hogy ezek a gyertyák sztearinból vannak-e, mire visszakérdezett az illető, hogy ezt maga honnan tudja? Fogalmam sincs! Annyit tudok, hogy a sztearin az az anyag, amely pillanatok alatt lefolyik, tehát nem viasz. Erre utaltam az általad idézett mondással… – Számtalan veled készült interjút elolvastam, de egyetlen olyan cikket

228

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

sem találtam, amelyben a szerelemről beszélnél. – Mert nem ismerem ezt az érzést. Egész életemben elkerült a szerelem. Talán egyszer érintett meg, még Hódmezővásárhelyen, az általános iskolában. Emlékszem, paprikapiros fejjel mentem haza. Apám csak annyit kérdezett, fiam, csak nem? Mire én azt feleltem, de igen… Az érzelem sajnos hamar elmúlt az osztálytárs iránt, és soha többé nem is jött elő egész életemben. Alighanem már nem is fog.

„AZ ELROMLOTT HŰTŐSZEKRÉNYT IS VELEM AKARTÁK KICSERÉLTETNI…”

– Ne mondd már, hogy televíziós karriered legszebb éveiben nem ostromoltak a nők! – Nem csak akkor. Már sikeres zongoraművészként sem lett volna gondom ilyen tekintetben, de amikor képernyőre kerültem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy mindenki a lábaim előtt hevert. Mégsem használtam ki a lehetőségeket. A nők abba a férfiba szerettek bele, akit a képernyőn keresztül láttak, s elképzeltek hozzá álomtulajdonságokat. Ehhez képest én egyszerű földi halandó voltam. Persze, az is lehet, hogy nem akartam senkihez alkalmazkodni. Édesanyámmal jól megértettük egymást, s ebbe az anya-fiú kapcsolatba nem fért bele egy másik nő. Most már nem tudok mit tenni, vénségemre elkönyveltem, hogy az életemből kimaradt a szerelem. – Vannak ellenségeid? – Kinek nincsenek? A múltkor is kaptam egy névtelen levelet. Csak onnan tudom, hogy Kecskeméten adtak fel, mert megnéztem a postai bélyegzőt. A kedves levélíró egy kockás irkalapot szeretett volna kitépni mérsékelt sikerrel, mert sonka alakú lett a papír, de az üzenet ráfért. Ez volt benne: „Mikor hagyod már abba, te rücskös törpe?”. Ő nyilván nem az én hívem... (nevet) Annak idején egyébként rosszabb volt a helyzet, mert halomnyi levél jött ilyenekkel, hogy „Maga az egyetlen zseni a világon, járjon már közbe, hogy adják vissza kislányom útlevelét, mert nem tud hazajönni Bécsből”, vagy „Cserélje ki a hűtőszekrényt, mert elromlott, és nem hajlandó a Lehel gyár...” – na ezeket mind dobtam kifelé. Mit kezdjek velük? Azt hitték, hogy egy televíziós mindent el tud intézni. – Mi a népszerűség valódi haszna? – Haszna az lehet – bár, az ember nem akarja ezt tudatosan kihasználni –, hogy ha bemegyek egy férfidivatáru üzletbe, és szeretnék egy piros bőrkesztyűt vásárolni sárga varrással, akkor azt mondják, „művész úr, egy pillanat”. Hátramennek és előhozzák, vagy ha éppen nincs, akkor megkérnek, hogy fáradjak vissza két nap múlva. A hátránya a dolognak, hogy nem tudok felszállni egy trolibuszra vagy metróra, mert azonnal a vállamra vernek, hogy „Na, mi van?”... Mennyire jellemző az idő múlására, hogy még kezdő televíziós koromban az egész országnak „Szevasz Imre!” voltam. Múlt az idő, és „Imre

ANTAL IMRE

229

úr, tiszteletem!” lettem, manapság pedig, ha kimegyek az utcára, azt mondják, hogy „Imre bácsi”.

„FOGTAM MAGAM, ÉS LELÉPTEM AZ OSZTÁLYTALÁLKOZÓRÓL”

– Mikor jártál utoljára a szülővárosodban? – Nem olyan rég. Néhány hete volt egy osztálytalálkozónk. Igaz, hogy nem ott érettségiztem, de az egykori társak tiszteletből meghívtak. Riasztó volt! 1951ben láttam őket utoljára, és már hetekkel korábban azon gondolkodtam, hogy fogom őket megismerni. Elmentem a gimnáziumba a megadott időpontra, ahol kiderült, hogy több osztály is találkozik, nálunk idősebbek és fiatalabbak egyaránt. Beléptem az udvarba, és az fogadott, amit vártam: galambősz férfiak, matrónák... Nem tudtam, kihez menjek oda! Elhatároztam, hogy nagyon közvetlen és kedves leszek mindenkihez, nehogy valami nagyképű pestinek tartsanak. Odamentem az első nőhöz és mondtam, hogy „Ne haragudj, de úgy örülök, hogy megint találkoztunk ennyi év után!”, puszi a két arcára - na, ez egy másik osztály volt... Aztán rám szóltak, hogy „Imre, miért nem jössz közénk?”, s beálltam az enyéimhez. Ott egyből felismertem az egyik egykori osztálytársnőmet, bizonyos Seress Zsuzsát, aki mellett egy fiatal nő állt. Mondtam neki, hogy „Zsuzsa engedd meg, hogy gratuláljak a csinos, szép, fiatal lányodhoz!”, mire ő: „Te hülye, ez a húgom!”... Éreztem, hogy ez nem az én napom és abbahagytam az egészet... – Mi történik egy ilyen találkozón? Nosztalgiáztatok? – Érdekes módon nem. Volt egy ebéd, aztán mindenki felállt és hazament. Ráadásul annak idején, amikor együtt jártunk iskolába, minden tanítási nap úgy kezdődött, hogy el kellett énekelni a szovjet himnuszt, órák után pedig a „Föl, föl, ti rabjai a Földnek...” (nevet) Képzeld el, ezek felálltak és énekelték! Azt hittem, hogy hülyéskednek. Hát ki énekel ma már ilyeneket? Kiderült, hogy ezzel tudják visszaidézni egykori fiatalságukat. Felálltam és észrevétlenül otthagytam őket; nem azért mentem le Hódmezővásárhelyre, hogy ezeket énekeljem! Beszélgetni akartam velük, hogy kiből mi lett. (Ja, ma már mindenki nyugdíjas!) Irtó érdekes, mert mindnyájunknak volt egy beceneve, de hogy honnan származtak, azt nem tudom. Csáki László barátomat például „Metzgernek” hívták, Varga Ferenc osztálytársamat „Janikának”, engem pedig „Pipsinek”. Furcsa volt, mert mindenki így szólított. Egy időgépbe ültem bele, valahogy visszautaztam az időben, csak a figurák nem voltak már ugyanazok. – Csalódtál? – Nem is tudom. Inkább szívszorító érzés volt.

„MINDENKINEK VAN EGY TELEFONFÜLKÉJE, AMIBŐL NEM SZABADULHAT”

230

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

– Vissza tudod idézni a pillanatot, amikor megtudtad, hogy többé nem zongorázhatsz? – Borzalmas volt. Életem addigi értelme egyszerűen megszűnt, és nem az én hibámból. Nagyon nehéz volt feldolgozni! Döntenem kellett: vagy „megdöglöm” – képletesen –, vagy „tüdőt növesztek”. Az utóbbit választottam... Persze, nosztalgiám van, hiszen minden nap hallgatok komolyzenét, de életemnek ezt a részét le kellett zárnom. Zongoristaként 17 országban hangversenyeztem, különböző díjakat nyertem, játszottam Rio de Janeiróban, de ez már a múlt. Olyan, mint amikor az ember egyik napról a másikra elveszít valakit, akit szeret. Megszokta a hangját, a gesztusait, majd egyszerűen közlik vele, hogy nincs. Közeledik életem egyik legszomorúbb napja. Augusztus 20. Tűzijáték... Édesanyám augusztus 20-án született, és a születésnapján halt meg. Kórházban volt már, én egy hatalmas csokrot szedtem össze a szentendrei házunk kertjéből, és be akartam vinni hozzá. Nem tudom miért, de valamiféle hetedik érzékkel felhívtam a kórházat. Azt mondták a telefonba, hogy „őszinte részvétünk”. Nagyon kellemetlen volt! (itt elcsuklik a hangja, és könnybe lábad a szeme) Ezek sajnos hozzátartoznak az élethez. Tudomásul kellett vennem, hogy nincs többé. Addig ő vezette a háztartást, azt sem tudtam, hogy hol találom meg a tiszta törülközőket. Hogyan kell a párnahuzatot felhúzni? Azt hittem mindig, hogy olyan, mint egy zacskó, bele kell tenni a párnát és „konyec”. Nem! A csücskéig bele kell nyúlkálni!... Meg kellett tanulnom beállítani a mosógépet, hogy kimossa a zoknimat, meg a gatyámat. Muszáj volt! – Segített valaki? – Senki. – Egyedül vészelted át ezt az időszakot? – Teljesen egyedül! Az első karácsony borzalmas volt! Addig az ünnep előtt a lakásunkat átjárta a vanília és a fahéj illata. Elhatároztam, hogy én is megcsinálom, süteményt fogok sütni! Elővettem a szakácskönyvet, de mondanom sem kell, hogy az eredmény siralmas volt. Amikor például mézestésztát készítettem, csak nyúlt, meg ragadt, és akkor, egyetlen egyszer, nagyon dühösen, ingerülten „felszóltam”, hogy „segíts már!”... A következő karácsonykor már nem fogtam bele a mézes tésztába. – És a közönség ebből a fényt, a csillogást, a jókedvet látta... – „Antal úr, mondjon már egy viccet!” - állítanak meg az utcán. UTÁLOM! Nem mondok! Amikor édesanyám haldoklott, éppen akkor ment a Ki mit tud?, ahol ontanom kellett a poénokat, holott tudtam, hogy nagy baj van. Két műsorszám között kimentem, zokogtam, piros volt a szemem; különböző gyógyszereket csepegtettek bele, hogy ne lássa a kedves néző. Bementem, és megint mondtam a poénokat... Javában zajlott a műsorfolyam, amikor meghalt. Kimentem a színpadra, és elmondtam, hogy „Megint eltelt egy hét. Van akinek az elmúlt hét kellemes, vidám és szórakoztató volt, van akinek szomorú, netán tragikus”. Ennyi volt a requiem. Nem lehetett többet mondani, mert nem tartozott oda.

ANTAL IMRE

231

Egyszer az újságíró klubban láttam egy csodálatos spanyol kisfilmet, amelynek nem volt szövege, csak kísérőzene ment alatta. A történet egy jellegzetes spanyol kisváros főterén játszódott, amelynek közepén volt egy telefonfülke. Bement egy pasas, bedobta a pénzt, telefonált, befejezte, ki akart jönni, és nem nyílt az ajtó. Lökdöste, erőltette, de nem nyílt. Segítségért kiabált, hoztak mesterembert, de az sem tudta kinyitni. Végül jött egy hatalmas nagy platós teherautó daruval, ami megfogta a telefonfülkét, felrakta és elindult. Úttalan utakon ment, mígnem egyszer csak befordultak egy barlangba. A barlangban telefonfülkék álltak. Az elsőben egy csontváz, a másodikban oszladozó hulla, a harmadikban egy pasi, aki éppen a telefonzsinórra köti fel magát, a mi emberünket pedig leteszi a sor végére és otthagyja. Kész, vége. Azt mondta erre egy fotóriporter barátom, hogy „de hülye film volt, miről szól ez?”. Pedig egyszerű; mindenki beáll egy telefonfülkébe, és nincs menekvés onnan, az a tiéd. Te újságírófülkében állsz, a másik futballistafülkében... Na, nekem egyszer pont egy ilyen telefonfülkéből kellett kijönnöm, de beálltam egy másikba, és onnan már nem tudok elmenni. Ez a telefonfülke az enyém! – Hiányoznak az életedből a barátok? – Igen. És egyre nehezebb azzal a kevéssel is összejönni, mert mindenki csinálja a maga „telefonfülkéjét”. Ráadásul komoly csalódások is érik az embert. Ez a szörnyű politika belezavar a legjobb baráti viszonyba is. Nézem a televíziót, és látom diákkorom legjobb barátját. Ez az ember tényleg testi-lelki jó barátom volt, édesanyám úgy szerette, mintha második fia lett volna, ott volt nálunk minden karácsonykor, mert elárvult gyerekről van szó. És állt a parlamentben egy olyan politikus mellett, mint annak a párthíve és segítője... – na ezt nem tudom megérteni! Ő, aki abszolút humanista, nyitott és toleráns volt, most pedig ilyen elvakult... De nem is folytatom! Osztálytársam volt, pontosan tudom, hogy ő is 67 éves! Minek neki ez? – Ezek szerint nem tartjátok a kapcsolatot? – Olyannyira nem, hogy ha találkoznék vele, elfordulnék!

„NEM FÉLEK A HALÁLTÓL!”

– Nem is láttalak még borostásan. – Most azért vagyok ilyen borotválatlan, mert nagy szerencse ért. Tudtad, hogy az ember kétszer boldog naponta? Először, amikor felkérik valamilyen munkára – mert akkor rájön, hogy még keresik, szeretik, várják –, és amikor lemondják. Na, ez történt velem tegnap, és ma azért nem borotválkoztam, mert ez nekem egy ünnep. Holnap sajnos már meg kell borotválkoznom... – Hol lesz fellépésed? – Fogalmam nincs. Annyit tudok, hogy 12-kor indulunk vidékre. Ezek amolyan humoros, móka-bókás műsorok, amelyekre meghívnak mindenhová. Rengeteg falunap van, ülnek az emberek a vidéki futballpályán, mi pedig megpróbáljuk szórakoztatni őket.

232

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

– Lemondást említettél az előbb. Amikor visszamondanak egy haknit, akkor a gázsi felét kötelesek kifizetni, ugye? – Így szól a szerződés! Ez nagy boldogság: itt ülök, és nem kell menni sehová! Úgy volt, hogy ma öt órakor indulunk. Ezen egyébként mindig jót nevetnek az ismerőseim, amikor kérdezik, hogy ráérek-e, és mondom, hogy nem, mert hakni van, három órakor indulunk a kedvenc vendéglőből. Amikor hozzád hasonlóan megkérdezik, hová megyünk, nekik sem tudok felelni. A forgatókönyv rendre a következő: megáll a ház előtt egy „nagy fekete autó”, bejön a barátom és azt mondja: „Szervusz Imre, gyere ülj be!” Tegnapelőtt volt egy ilyen szörnyűséges élményem. Itt volt a találkozó, megjöttek a barátok az autóval, s indultunk. Kértem őket, gyerekek mondjátok már meg, hova megyünk; azt mondják Barcsra. Budapesttől Barcs 240 kilométer és tudtam, hogy aznap két előadás van. Lementünk Barcsra, megcsináltuk a műsort, majd közölték, hogy akkor most indulunk a másodikra. „És a következő fellépés hol van? - Pozsonyban...” Na, aznap 800-900 kilométert kellett autózni, 32 fokos melegben! Nagyon-nagyon fárasztó volt, de végül sikerült. – Közeleg a hatvankilencedik születésnapod. Hány évet kívánjak még? Harmincat? – Sok! Annyi nem kell! – Mennyi lenne ideális? – Időnként elgondolkodom a halálon. Nem félek tőle, mert jönni fog, akár félek, akár nem. Egyet nem szeretnék: hogy elesett ember legyek, akit ágytálazni és támogatni kell a kórházban. Úgy szeretnék meghalni, mint Pécsi Sándor, aki otthon ült a lakásában, egy szép nagy fotelben, kezében volt egy szövegkönyv, amit tanult, és egy mosollyal halt meg… – Ilyet kívánok! – IGEN???!!! (felkiált, hangosan nevet) Jaj, de aranyos vagy! Haljak meg vidáman... (nagyon nevet) – Sok év múlva! Szerezz még nekünk önfeledt perceket a televízióban! – Hát… nem tudom...

ANTAL IMRE

233

Akik már nincsenek köztünk

CSERHÁTI ZSUZSA „El kellett bújnom a villanyszámlás elől”

„...Állandóan rettegtem. Ha csöngetett a villanyszámlás, a fal mellett kellett állnom mozdulatlanul. A fejemet sem vakarhattam meg, mert ha megmoccanok, meghallja, hogy itthon vagyok, és addig csönget, amíg ajtót nem nyitok. Most a Közértbe nem merek lemenni. Állandóan azt nézik, hogy mit vásárolok! Múltkor például azt hallottam, hogy én állandóan vörösbort veszek…”

Életem egyik legnagyobb szerencséjének tartom, hogy még találkozhattam Cserhátival. Ültem a konyhájában, és ettem a leveséből. Máig a fülemben cseng, ahogy mondja: „Addig fel nem kelsz innen, amíg nem ettél.” Ez évekkel a halála előtt történt, 20 esztendős lehettem. Salgótarjánból utaztam a fővárosba ezért a találkozásért. A sors furcsa fintora, hogy évekkel később én írhattam az életéről szóló könyv – „Összetört szárnyak” – nagy részét. Akkor ismertem meg igazán az embert – a családtagokkal, illetve a pályatársakkal történt hosszas beszélgetések során. Ehhez azonban kellett a saját élmény is vele, a levesezés, a kutyasétáltatás, és a közös zenehallgatás – ott az Akácfa utcai lakásban, valamikor az ezredforduló környékén.

– Te most tényleg szabadságon vagy? – Tényleg. Harminc év után úgy döntöttem, másfél hónapig itthon maradok. Dolgoztam már eleget. Korábban minden áldott nap előadásra mentem! Állandóan utazom. Eszméletlen kilométereket teljesítek! Odaérve lenyomok 55 perces bulit, ami soha nem annyi, amennyi a szerződésben van, mert ha kedvet kapok, úgyis visszamegyek a színpadra és tovább játszom. Megtörtént, hogy még két órát hülyéskedtünk Pápán a zenekarral, mert jól éreztük magunkat. Miért hagyjam őket ott, ha jó a hangulat? Nem mindegy? Valaki kiszámolja a perceket, hogy mennyiért lép föl – engem ez nem érdekel! Egy dolgom van az életben, a zene, és az a kérésem, hogy hagyjanak énekelni! Gátoltak már eleget! Csak ne kellene vidékre utazni. Úgy utálom már a hosszú autóutakat. Annak idején, fiatalon 18 évig egyfolytában hakniztam! – Jó kis színes élet. – Az, meg közben szomorú is… – Nagyon? – Igen. De a zene tartja benned a lelket. Amikor nem voltam reflektorfényben és az éjszakában dolgoztam, az éltetett egész nap, hogy este énekelhetek. Tízre mentem dolgozni, és reggel addig maradtam, amíg a kedves vendég akarta. – Azt mondtad „reflektorfény”. Hiányzott? – Nem is tudom… Színpad volt a bárokban is, ahol énekeltem! Igaz, kicsit szerényebb körítéssel. Mivel a magyar éjszakát nem nagyon lehet megfizetni, többnyire külföldi vendégek jártak a bárba, akik nem ismertek. Mondjuk ez nem is volt baj. Sokszor kérdezik, hogy bánt-e az a 15 év, amit kihagytam. Akkor rettenetes kínokat álltam ki, de így utólag visszagondolva mégis azt mondom, megérte. Gondolj bele; ha végigdolgozom azt az időszakot, és bejön egy új irányzat – mint ahogyan be is jött –, akkor lehet, hogy már nem állnék

CSERHÁTI ZSUZSA

235

színpadon. Így viszont rengeteget tanultam. Átalakult a torkom, megkeményedtem egy kicsit, de ugyanakkor hatalmas lelkem lett. Végigéltem azt a kemény másfél évtizedet, majd egyszer csak lett belőlem valaki. Újra. …Amit igazából nem szeretek. – A „Valakit”? – Igen, meg azt, hogy „sztár” – gyűlölöm! Mindenkiből lehet sztár!

„NEM A CÍMLAPOK ÉRDEKELTEK, HANEM AZ, MIT ADOK ENNI A GYEREKEMNEK”

– Tizenötévet mellőzöttként leélni úgy, hogy korábban szőke bombázóként az élvonalhoz tartoztál, nyilvánvalóan lelkileg sem lehetett könnyű feldolgozni. De erről már sokan és sokszor faggattak. Sűrűn eszedbe jutott a száműzetéses időszakban a „nagyok” világa? Vágytál újra a címlapokra? – Leszartam én akkor a címlapokat. És elnézést a csúnya szóért! Az foglalkoztatott inkább, hogy mit fogok majd főzni a gyerekemnek, mert volt olyan, hogy egy évig nem dolgoztam. 110 kiló voltam, és mindenhonnan kirúgtak a súlyom miatt. Egyben volt a nyakam a fejemmel. Mondták, hogy ez a nő nem illik az éjszakába. – Mit tehetsz meg manapság, amire régen egyáltalán nem volt lehetőséged? – Könnyebben vásárolhatok. Nem kell azon gondolkodnom, hogy merjek-e zsemlét tenni a kosárba, vagy csak kenyeret, mert úgy olcsóbb. Volt, hogy üvegeket gyűjtöttem, mert egy árva fillérem nem volt. De ezt ne írd le! – Miért? Szégyelled? – Nem szégyellem, mert átéltem. De ne mondják, hogy panaszkodom. Pedig ez is hozzátartozott az életemhez. Tudod mit, inkább mégis írd bele. Teszek rá, mit gondolnak majd. Nem akarok hazudni, mert amint látod, egyébként is nagyon közvetlen ember vagyok, nálam nincsenek „művészallűrök”. – Azt észrevettem. Furcsa is volt, hogy nem egy vendéglőben találkoztunk, hanem azonnal a lakásodon. Személyes ismerősök szoktak az otthonukban fogadni, veled pedig most találkoztunk először! – Jaj, hagyd már ezt! Nem ettől vagyunk mi művészek! Azon is jókat szoktam röhögni, amikor állok a közértben, és odajön hozzám valaki, hogy „mit parancsol művésznő?”. Mindig mondom, hogy én itt egy sima vásárló vagyok, művésznő a színpadon létezik. Nem a boltban kell mutogatni magunkat! Én egyébként is lehajtott fejjel közlekedem az utcán. A múltkor már rám szólt a sógornőm, hogy mi bajom van. Nem szeretem, ha megismernek, mert ott mindig elvárnak tőlem valamit. Kutyát sétáltatni is sminkelve megyek ki az utcára. Természetesen nem agyonsminkelve, de nem nézhetek ki táskás szemekkel, ahogyan reggel felkelek! Él egy illúzió az emberekben, ahogyan látnak a tévében, és azt nem rombolhatom szét ilyenekkel.

236

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

„MÁSOKNAK NAGY CSALÁDI HÁZ, NEKEM EZ A GANGOS BÉRHÁZ JUTOTT”

– Amióta „jól megy neked”… – (közbevág) Nem megy olyan jól, nem érted?! Amúgy mit keresnék ebben a kerületben, ebben a gangos házban? Velem egykorú kollégáimnak már hatalmas családi házuk van Pesttől 30 kilométerre! Nekem 50 éves koromra ez jött össze! Soha senki nem volt mellettem, aki nyomta volna a zsebembe a lét! Ugyan megtehetem, hogy itthon maradok két hétig, és nem ürül ki a bankszámla. Ha csönget a villanyszámlás, nem kell megállnom a fal mellett mozdulatlanul, mert ha megvakarom a fejemet, meghallja, hogy itthon vagyok, és addig csönget, amíg ajtót nem nyitok… Átéltem már ilyeneket, állandóan rettegtem. Ma már biztosabb alapokon zajlik az életem, nem kell félnem. – A pályatársaidnak miből lett házuk? – A legtöbbjüknek dalszerzésből, jogdíjakból. Én „csak” énekesnő vagyok, akinek pusztán a fellépésből van pénze. Ha nincs hakni, az maga a halál! – Miért nem próbálkoztál dalírással? – Mert nem értek hozzá. Egyvalamit csináljon az ember, de azt jól. Az, hogy belefogok 3-4 dologba; primadonna leszek, riporter leszek, meg mellette énekesnő is – nálam ez nem működik! Pedig hívtak engem is: műsort ajánlottak, színházaktól kerestek, de nem vállaltam. – Mióta élsz ebben a lakásban? – Ötödik éve. – Azelőtt is a belvárosban laktatok? – Nem, azelőtt költözködtünk egyik albérletből a másikba, mint a cigányok. Újpesten volt egy lakásom, ami beázott és kiment a villanyóra. Éppen tél volt, mínusz 15 fok! Amolyan „melegcsákány-váltásként” éltünk az ágyban a gyerekemmel, mert amikor én dolgozni mentem, ő már aludt, hajnalban pedig, amikor érkeztem, ő már indult iskolába. Melegítőben, meg sapkában feküdtünk a takaró alatt. – Itt tudatosan nincs kiírva a neved a lépcsőházi lakónévsorra? – Igen, mert nem hagynak békén… Inkább a gyerek nevét tettük ki. Lassan már a közértbe sem merek lemenni! Állandóan azt nézik, hogy mit vásárolok. Múltkor például azt hallottam, hogy én állandóan vörösbort veszek… Emiatt csak háromnaponta vásárolunk, és akkor is a gyereket küldöm. Ha én megyek, nem tudják megállni, hogy oda ne szóljanak valamit! Egyszer majdnem meglincseltek, mert 12 ezer forint volt a pénztárban, annyit kellett fizetnem. Egy hónapban egyszer… – Sokat vagy egyedül? – Nagyon sokat! Most még többet, hogy Krisztián fiam egyetemen van. – Megszoktad? – Igen. Ha állandó partnerem lenne, szinte egészen biztos, hogy vele sem köl-

CSERHÁTI ZSUZSA

237

töznék össze, ugyanis külön szokásaim vannak. Egy egész szoba az enyém, ahol mindig megtalálom magamnak azt a kis lyukat, ahová bekuporodom, és ott jól érzem magam. Oda senki ne üljön rajtam kívül! Rigolyás vagyok, ami valahol természetes, hiszen elmúltam ötven. Jó ez így. Sok dolgot visszakaptam az élettől. Krisztiánt felvették az egyetemre, harmadik nekifutásra sikerült neki. Napi kilenc órát dolgozott mellette, úgy próbált felkészülni. Mondtam is neki, hogy ez így nem fog menni, inkább hagyja ott, mivel nekem most megy a szekér, majd megoldjuk valahogy. És fölvették. Sokat tanult, nagyon jó gyerek! – Csillognak a szemeid, amikor róla beszélsz! – Pedig nem szereti, ha emlegetem! Sokáig a haverjai sem tudták, hogy én vagyok a mamája, egy-egy újságból, meg a közös fotókból derült ki. De a fiúk ilyenek, egy csaj azért vagányabb. Persze Krisztiánt sem kell félteni. A vidéki melók miatt két évvel később került be a gimnáziumba, sokat kihagyott, de behozta a lemaradását.

„AMIKOR SZARBAN VOLTAM, NEM KERESTEK A KOLLÉGÁK”

– Miből van bevételed? – Kizárólag a fellépésekből. De a szakmában nagyon kevés becsületes ember van, akivel el tudsz menni dolgozni. – Szakmai barátság ezek szerint nem létezik? – Nem nagyon. Amikor szarban voltam, akkor se kerestek a kollégák, és amikor futni kezdett velem a szekér, akkor sem. Egyetlen ember volt, aki rendszeresen érdeklődött felőlem, a Payer Öcsi. Ő egy nagyon jó fej csávó! Persze ő sem tudta mi bajom van, mert senkinek nem mondtam, de mindig hívott telefonon, hogy „cicukám, ha fölhívsz, ottan vagyok ezerrel!” – mert amúgy egy nyegle állat… Soha senkinek nem panaszkodtam, még az anyám sem tudott a gondjaimról. Rettenetes karácsonyokat éltünk meg a gyerekemmel! Nagyon kemény dolgokon mentünk keresztül, de valahol jobb ez így, mert így tudtam ember maradni. Nem teszek rá egy lapáttal, mint mások. Ezért mondtam, hogy gyere el, érezd magad otthon, egyél egy kis karfiollevest, mert azt főztem… Ez nem színjátszás, én ilyen vagyok! Mindig is ilyen voltam, amivel nagyon sokan visszaéltek. – Payeren kívül nincs más férfibarátod? – Egyetlen igazi férfibarátom volt, akihez semmilyen egyéb szálak nem fűztek a munkakapcsolaton kívül, őt Krasznai Lászlónak hívják. Ő nyitotta meg a „Nirvana” bárt, nála dolgoztam, egyedül ő foglalkoztatott. Szerette a hangomat. Megtörtént, hogy véletlenül az asztaluk mellett mentem el, beszélgetett valakivel és fél füllel hallottam, miközben mondta neki a pasi, hogy „ez a Cserháti hogy néz ki? Mit akarsz ezzel?”, mire azt válaszolta Laci, hogy „ide figyelj öreg, hozok neked egy kávét, csukd be a szemed, és nyisd ki a füled!”… Őt abszolút nem zavarta a kinézetem. Amerikában 200 kilós feka csajok járnak mi-

238

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

niszoknyában és senki nem nézi le őket. Miért kéne nekik joggingba burkolózni nyáron az 50 fokban? Ők is emberek! – Csak a mi országunk ilyen? – Ez egy nagyon piti ország ilyen szempontból, de én soha nem tudtam volna elhagyni. Alig vártam mindig, hogy hazajöjjek külföldről. Nem tudnék máshol élni! Közben pedig olyan pipa vagyok erre az országra, mert annyit rúgtak már itt belém… Éppen tegnap hallottam magamról egy rémhírt. Fölhívott egy haverom, és mondta, hogy hallja, minden előadást lemondok… Ééén? Másfél hónapja vagyok szabadságon, direkt nem vállaltam erre az időre semmit! Olyan még az én pályámon nem fordult elő, hogy egy előre egyeztetett helyet lemondjak! Merthogy ők mennek mindenfelé, és mondják nekik, hogy a Cserhátival azért nem dolgoznak, mert sokszor visszamondja a bulikat. Mert állandóan beteg… Közben meg kaptam egy fülest, hogy vannak olyan szervezők, akik vidéken eladnak haknikat a saját kis csapatuknak, amelyekben egyetlen húzónév sincs benne, de közben kiírják a plakátokra az én nevemet. Az előadásra megtelik a helyszín, majd mielőtt elkezdődne a műsor, kimegy a konferanszié, és bemondja, hogy „elnézést, nagyon rossz hírem van, Cserháti Zsuzsa beteg”… Ilyen egy mocskos dolgot! Ez a hitelrontás. – Kész csoda, hogy ennyi megpróbáltatás után ugyanolyan hittel és lélekkel énekelsz. – Aranyapám, mi mást tehetnék? Ez az életem, hangjegyek folynak az ereimben! Nálam éjjel-nappal szól a zene! Még éjszaka is. Olyankor komolyzene szól a fülesben, hogy ne zavarjon senkit, úgy alszom el. Pedig tényleg lett volna rá okom, hogy abbahagyjam. Tizenötév nagyon hosszú idő, gondolj bele! Soha nem tudod, hogy mi lesz holnap, mindig a mában gondolkozol. Ezt megtanultam, ma már csak a jövőre gondolok. A gyerekem mindig azt mondja, hogy anyám, a mának élj, ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz holnap, vagy holnapután! Mondom is neki, hogy megint úgy akarsz élni, ahogy egyszer már voltunk?! Én már nem szeretném! Tudni akarom, mire számíthatok. – Az előbb kárpótlást emlegettél a 15 év mellőzöttségért. Ennyi szenvedés után valóban kárpótlás lehet ez az állapot? – Igen, mert a közönség szeret. Én elszállok egy-egy koncerten. Nem az egóm száll el velem, hanem én a zenével, és az emberek szeretetével. Ilyenkora mennyekben érzem magam! Szinte elfelejtem, hogy a színpadon vagyok. Csak a mosolygós arcokat látom, és azt, hogy mindenki boldog. Inspirálnak a jó zenészek és a jó emberek. A színpadnak különös atmoszférája van, és semmivel össze nem hasonlítható illata. Persze nagyon nehéz ez a rohadt szakma. Eszméletlen módon kell küzdeni azért, hogy elismerjenek. Olyan ez, mint egy kaloda, ami évről-évre egyre jobban szorít. Csak azok élnek meg, akik hazudnak, csalnak és lopnak. De ha te véletlenül valamit elrontasz egy adóbevallásban, biztos lehetsz benne, hogy elővesznek. A gyilkosok meg itt rohangálnak az utcán! Hát nem furcsa? – De az. Hogy érzed, életed végéig elkísér majd a zene?

– Nem, egyszer abba hagyom, és tanítani fogok. De még nem most…

CSERHÁTI ZSUZSA

239

Akik már nincsenek köztünk

ZENTHE FERENC „Egy bárányhimlő csak szövődmény, egy valóságshow viszont már betegség” „....A Filmmúzeum egy időben sokat játszotta a Fapados szerelem című filmemet. Kétszer is megnéztem, de semmire nem emlékeztem belőle. Sem a forgatásra, sem a jelenetekre, pedig én voltam a főszereplő. Teljesen kiesett. Skizofrén dolog, mert magamat látom, de úgy érzem, mintha nem is én lennék…”

Az igazi bulvár-rókák megköveznek majd, amiért őszinte leszek, és nem azt írom, hogy én készítettem az utolsó interjúk egyikét Zenthe Ferenccel. Eszemben sincs hazudni, a színésszel ugyanis szinte majdnem napra pontosan három évvel a halála előtt – 2003-ban – volt alkalmam találkozni… Akkor azt hittem, a világ legkönnyebb dolga lesz vele interjút készíteni. Ehelyett, amikor először hívtam telefonon, roppant elutasító volt. Azt mondta, ő már annyit nyilatkozott, mint még ember soha a földkerekségen, elmondott már mindent, amit tudni érdemes, és különben is, hagyjam őt békén. Ja, és nyugodtan mondjam meg a kollégáimnak, hogy nem érdemes vele próbálkozni, mert soha nem fog kötélnek állni. Néhány nappal később találkoztam Gálvölgyi János lányával, Dorkával, aki akkoriban szintén újságíróként dolgozott. Mesélte, hogy még őt is elhajtotta Zenthe, pedig – nem túlzás – babakora óta ismeri, a szeme láttára cseperedett a Madách Színházban. Szinte családtag, de még neki sem akar nyilatkozni. Akkor azt gondoltam, ez a beszélgetés soha a büdös életben nem fog létrejönni. Amikor másodjára hívtam, a felesége vette fel a kagylót. Könyörgőre fogtam a dolgot, és kértem, beszélje rá a férjét, hogy álljon szóba velem, mert nagyon kínos lenne számomra, ha épp annak a városnak a díszpolgárát nem sikerülne mikrofonvégre kapnom, ahonnan én is származom. Gizella egy szót sem szólt, csak odahívta a férjét, aki megkérdezte, hogy mi van már megint. Mondtam, hogy a bűvös szó Salgótarján. És ekkor, mintha tényleg varázslat történt volna, a színész ellágyult hanggal folytatta: „miért nem ezzel kezdted?”, majd kérte, hívjam két nap múlva. Két nappal később már régi ismerősként üdvözölt a telefonban. És a világ legnagyobb természetességével kérdezte, hogy aznap délután ki tudok-e menni hozzá remeteszőllősi otthonába. Naná – feleltem. Arra kért, fotóst ne vigyek magammal, de fényképezőgép lehet nálam. A házába nem engedett be, a kertjében beszélgettünk.

– Nem akarom, hogy fényképezz. A házat semmi esetre se fotózd le, már kétszer is betörtek. Aludtunk, s közben elvittek néhány dolgot. Több házat is feltörtek errefelé. Nem vagyunk sokan, vagy háromszázan lakhatunk a faluban. Gizellának, a feleségem kitartásának köszönhető a házunk felépülése, és az, hogy ebben a meghitt családi fészekben élhetünk. Egy élet munkája, ötven év termése ez a ház. Soha nem ittam, nem cigiztem, hanem félreraktam a pénzt. Vénségemre ugyanolyan környezetbe kerültem, mint amilyenben felnőttem. Gyönyörű gyermekkorom volt Palócországban, a hegyek között. A kertünkből láttam

ZENTHE FERENC

241

Salgó várát. Gizella mára megteremtette számomra ugyanazt a nyugalmat, amit akkor éreztem. Az építkezés is az ő ötlete volt, a munkát is ő felügyelte. A budapesti Amerikai út, Törökvészi út – a korábbi lakhelyek is az életem részei, ugyanúgy, ahogy a Balaton. Először csak egy telkünk volt. Nyaranta ott sátoroztunk. Jöttek a barátok, Bodrogitól Bujtoron át Bessenyei Feriig. Sokan megfordultak nálunk. Fantasztikus életünk volt! – Szándékosan használ múlt időt? – Igen, mert a legszebb éveim már elmúltak. Ma már nem szívesen mozdulok ki itthonról. A kinti világban én már nem találok nyugalmat, ez a hely viszont számomra a béke szigete. – Mi van a barátokkal? Ők sem jönnek? – Dehogynem! Időnként vendégül látom őket, és órákat kvaterkázunk itt a teraszon. Orvos barátaim vannak inkább, meg egy-két színész. A társaság javarészt civilekből áll, de alkalmanként néhány idős kolléga is felbukkan. Mondom, nem vágyom elmenni itthonról. Korábban majdnem minden nyarat a Balatonon töltöttem, de most eszembe nem jutna odamenni. A tó sem olyan, mint régen. A fiam imád vitorlázni, rendszeresen elvitt magával engem is. Ma már nem bírom, mert fárasztó. Ezt az őrült nyári napot az én szervezetem már nehezen viseli el. A fiamé még igen, ő „fiatal”, csak ötvenéves…

„AZ ÉN IDŐMBEN MÉG A TEHETSÉGÜKKEL ÉRVÉNYESÜLTEK AZ EMBEREK”

– A család jön gyakrabban, vagy Feri bácsi megy hozzájuk? – Inkább a gyerekek jönnek hozzánk, hiszen Szentendrén élnek. Két unokával ajándékozott meg a fiam, Katival és Ádámmal. Nekem kényelmesebb így. Beülni az autóba, és araszolni az állandó forgalmi dugóban – nem megy ez már nekem. Az én koromban nem volt ekkora káosz az utakon. Akkor volt egy villamos, és azzal jártunk. A hátsó kocsiban volt egy szíj, amit akkor húztak meg, ha már mindenki felszállt. Soha nem felejtem el, a csengetés után indult mindig a jármű. Szépen, lassan döcögött. Ezt a rohanást ennyi nyugodt év után az ember már nem tudja elviselni. Sokszor olyan érzésem van, mintha nem is ezen a bolygón nőttem volna fel. Minden más volt az én időmben. Még a színház is. Ott csak tehetség kellett ahhoz, hogy érvényesülni tudj, ma ki kell találnod valamit, hogy felhívd magadra a figyelmet. Nagy a könyöklés, hiszen hangos lett a világ. A szakma sem a régi már. Mi még tiszteltük, szerettük a másikat, és sokszor segítettünk is egymásnak. Manapság ennek az ellenkezőjét tapasztalom. A kultúráról meg jobb nem beszélni. Most a Pongóké a világ. Viszont csodálatos szerepeket játszottam, a filmektől lett nevem. Abban az időszakban évente készült negyven film, egész nyáron dolgoztam, ma pedig jó, ha kettőt forgatnak egy esztendőben. Nekünk még volt lehetőségünk megmutatkozni. Ha az ember ebbe a munkatempóba beleszokik, akkor vágyik rá. Amikor elmúltak ezek az aktív forgatási korszakok, hiányoztak,

242

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

aztán elfogadtam, hogy nincs. – Nézi a filmjeit? – Nem. A régi magyar filmeket szívesen nézem. A sajátjaimat nem szeretem, mert állandóan azt figyelem, mit rontottam el. Ma már sok mindent nem úgy csinálnék, mint amit akkor rendezői utasításra el kellett játszanom. A Filmmúzeum egy időben sokat játszotta a Fapados szerelem című filmemet. Kétszer is megnéztem, de szinte semmire nem emlékeztem belőle. Sem a forgatásra, sem a jelenetekre, pedig én voltam a főszereplő. Furcsa, mert minden színházi és filmbeli szerepemre emlékszem, még a kisebbekre is. Ez valahogyan kiesett. Skizofrén dolog, mert magamat látom, de úgy érzem, mintha nem is én lennék. – Azt nyilatkozta egyszer, hogy Önhöz csak a rádiós Szabó család, és a Madách Színház volt hűséges, mert minden további produkció elhagyta. – A Szomszédokat tizenhárom év után egy tollvonással megszüntették. Jött Pongó. (ő akkoriban egy valóságshow-szereplő volt – S. A.) A Szabó családban is én vagyok már a legidősebb, a nyugdíjas újságíró. Úgy érzem, a Jóisten sokszor rám nézett a pályám során. Hiszek a sorsszerűségben. Az emberekben viszont már nem tudok hinni. – Tévét néz? – Ritkán, olyankor is csak a híradót. A tinglitangli show-k, amelyek most mennek, nem érdekelnek. Egy bárányhimlő nem betegség, csak szövődmény. Egy valóságshow viszont már betegség.

„ODAFÖNT MAJD ELINTÉZIK A SORSOMAT”

– Megszokta az öregséget? – Igen. Miután átléptem a nyolcvanat, megszoktam. Mintha hirtelen minden megváltozott volna. Más lett az agyam, a ritmusom. Furcsa érzés átélni a leépülést, a fogyást. Lassan megyünk majd fölfelé. (az égre mutat) Persze még jöhet a kilencven is. Odafönt majd elintézik a sorsomat. – Azt mondta, amikor megérkeztem, hogy önt valósággal a tenyerén hordozza felesége. – Az egészségemet is Gizellának köszönhetem. Úgy rak engem rendbe, hogy biztosítja számomra a nyugalmat. – A krónikákból tudom, hogy nem mindig volt fenékig tejfel az élete. – Nem bizony! De még mennyire nem! Az első feleségem halála után nem találtam a helyemet. Három keserves évig nem tudtam magammal mit kezdeni. Zűrös korszak volt, sok nehézséggel. Nagyon szerettem Katalint, akivel Debrecenben találkoztunk, fiatal színész koromban. 1983-ban halt meg, ezt a veszteséget nehezen dolgoztam fel. Éreztem, hogy mellettem van a kritikus időszakban, és figyel engem, de nem volt könnyű elviselni a hiányát. Három év elteltével küldte nekem föntről Gizellát, aki a azóta is a tenyerén hordoz. Nem szívesen beszélek erről, mert tényleg nagyon nehéz időszak volt. Persze

ZENTHE FERENC

243

az ember soha nem tudja kitörölni az emlékeket, és időnként akarva-akarat-

lan beugranak a képek. Nem akarok most erre gondolni, mert a világban van amúgy is elég zaklatottság, amivel foglalkoznom kell. Nézd, nekünk meg kellett szoknunk azt a világot, nektek pedig meg kell szoknotok ezt. Ha megtalálod a helyed , akkor nyolcvannégy évesen majd te is ugyanígy fogsz ülni, és mosolyogva mesélsz a sikeres újságírói pályádról. Nekem sem volt könnyű a helyzetem, hiszen annak idején is ugyanolyan sok színész volt, mint amennyi újságíró van ma.

„NEM ÉN HÚZTAM LE A ROLÓT, HANEM LEHÚZTÁK”

– Nyolcvannégyévesen még játszik a Madáchban. Mivel utazik a városba, ha előadása van? – Autóval. Olyan napokon, amikor előadásom van, kocsival megyek be a Hűvösvölgyi végállomásig, majd villamossal folytatom utamat a Moszkva térig, ahol átszállok egy másik villamosra. Általában a „hatossal” szoktam bemenni a Madáchba. Csak akkor megyek a színházig autóval, ha nagyon esik. A tömegközlekedés során gyakran megszólítanak. Van, aki csak néz, hogy jé, ez hogy megöregedett, de olyan is előfordult már, hogy megsimogattak. Nem zavarnak ezek a természetes emberi megnyilvánulások, hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Sok kollégám nem érti, miért vagyok készséges az emberekkel. De hát hogyan haragudhatnék rájuk? Igenis szerénynek kell lenni nyolcvannégy évesen is! Már régen nem élnék, ha nem érezném az emberek szeretetét. Nélkülük nem tudnék még pénzt keresni sem. – Ha egyetlen előadása sem lenne, meg tudna élni a nyugdíjából? – Nem. Nagy bajban lennék. Sok a rezsim. Itt a kertben locsolni kell a virágokat. Egy ilyen ház rezsije nem kevés pénz. Ha a nyugdíjamból kellene finanszírozni, a gatyám rámenne. – Sokat gondol Salgóbányára? – Egyre többet. Nagyon szép vidék Salgó. Volt egy szolgálati lakásunk egy nagy park közepén, tízéves koromig ott éltem. Gyermekkoromban rekedtre üvöltöttem magam a „Stécé” meccsein. Soha nem fogom elfelejteni, amikor reggelente ébredés után kimentem a kertbe, s láttam a Salgó várát. Egyébként vénségemre visszakerültem oda, ahonnan elindultam. Ugyanolyan szép környezetbe. – Ha nem salgótarjániként jelentkezem be, nem áll velem szóba? – Nem. Már nem adok interjút, ugyanis mindent elmondtam. Időnként belelapozok újságokba, de azt is egyre ritkábban teszem. Már a szemem sem a régi, hamar elfárad az olvasásban. Jön a szürkehályog, meg ilyen hülyeségek. Mindegy, valamit majd csinálunk vele… – Mit kívánjak Önnek?

– Nekem már semmit, inkább magadnak kívánj sok szerencsét az életben! Az enyém meg majd lesz valahogy… Csak a rezsire fussa! De ebbe jobb bele sem gondolni. – Általában nem szeretem így lezárni a beszélgetést, de most boldogan teszem: köszönöm az interjút! – Nyugodtan mondd el mindenkinek, ha keresnének, hogy ide már ne jöjjenek! Te voltál az utolsó.

244

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

Spirituális b eszélgetések D r. D o m j á n L á s z l ó Szalay Ádám

Szőke Zoltán Dragan Milunovits

245

Spirituális beszélgetések

DR.DOMJÁN LÁSZLÓ „Az emberi elmével gyógyítani lehet”

„Nem kell lottónyertesnek lenni ahhoz, hogy jobban élhessünk. Elég csupán néhány egyszerű törvényt ismerni az agyműködéssel kapcsolatban. Pofonegyszerű mentális technikát kell alkalmazni, és jobban fogják érezni magukat a bőrükben. Jobb lesz a házasságuk, a gyerekükkel a kapcsolatuk, ki tudnak gyógyulni betegségekből, és az alkoholról is leszokhatnak…”

Dr. Domján László neve, arca egyáltalán nem ismeretlen azok számára, akik az elmúlt két évtizedben elvégezték az Agykontroll tanfolyamot. Ez idő alatt nyilván még azok is látták valamelyik televízió-csatornán, vagy olvastak vele készült beszélgetést, akiktől nagyon távol áll ez az önfejlesztő, önsegítő módszer. Laci és csapata emberek ezreinek segített megváltoztatni, jobbá tenni az életét 1990 óta. Akik rendszeresen olvassák beszélgetéseimet, tudhatják, mennyi művész mesélt már a módszer hatékonyságáról. Az utóbbi időben több olyan interjút is készítettem a hazai szórakoztatóipar szereplőivel, akik teljesen váratlanul, minden előzetes kérdés nélkül tárták a nagyközönség elé, mennyire fontosnak tartják a mentális teremtést. Ismerőseim már régen beavattak: ha valaki a „hogy vagy?” kérdésre „egyre jobban” – mondattal felel, az csakis agykontrollos lehet, hiszen ez az ő jelmondatuk.

– Azt mondta valaki, hogy téged semmivel nem lehet felidegesíteni. – Tényleg nem. Régebben persze ez nem így volt. Húsz évvel ezelőtt szorongó voltam. Sikeres, de szorongó. Most meg baromi nyugodt vagyok és sikeres. – Miért szorongtál régen? – Mindenért. A mamámtól örököltem ezt a szokást. Heten vagyunk testvérek. A nagyobb gyerekek inkább a papám hatása alatt voltak, a kisebbek pedig a mamám tulajdonságait örökölték. Én az utóbbiak közé tartozom, mivel a hatodik gyerek voltam a családban. – Ha annak idején, 1987-ben nem hagy el a feleséged, sosem hozod be az országba az Agykontrollt? – Ezt nem lehet tudni. Akkor mindenesetre nagyon megviselt ez a magánéleti válság. A feleségem beleszeretett valakibe, s tönkrement a házasságunk. Arra gondoltam, ha már ekkorát változott az életem, minden szempontból változzon igazán nagyot. Abban az időszakban az Országos Reumatológiai Intézet megbecsült belgyógyásza, és reumatológus szakorvosa voltam. Az orvostudomány kandidátusa címet is megszereztem, tudományos fokozatom volt, ami azt jelentette, hogy ha nem csinálok semmit, néhány éven belül akkor is valószínűleg osztályvezető-főorvos lettem volna, ami Magyarországon az orvosi karrier csúcsa. Ugyanakkor, miután bekövetkezett ez a szerencsétlen magánéleti változás, azzal akartam foglalkozni, amihez igazán értek. Ez pedig nem más volt, mint szerkezetek feltalálása. Mérnöki vénám van. Ha mondasz nekem valamilyen szerkezeti problémát, akkor egy héten belül egy jó ötletet, két héten belül egy nagyon jó ötletet, egy hónapon belül pedig egy különlegesen jó ötletet fogok neked szállítani. Van is négy szabadalmazott találmá-

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

247

nyom, jobbára orvosi műszerek. Éppen ezért azt gondoltam, elmegyek egy magyar, vagy külföldi orvosi műszerfejlesztő céghez ezzel a tudással, s a kreativitásomból fogok élni. Amikor felmondtam az ORFI-ban, úgy néztek rám, mint egy hülyére. Mert amikor valaki valóban finisben van, és otthagy csapot-papot, az nem ésszerű. Legalábbis egy józan gondolkodású ember számára. Próbálkoztam több helyen, de sehol nem kaptam állást. A gyerekeimet és magamat addig magánrendeléssel tartottam el. Aztán 1989 januárjában váratlanul betoppant az életembe az Agykontroll. Ausztráliában élő, matematika-fizika szakos tanárnő nővérem küldte el a könyvet azzal a megjegyzéssel, hogy Lacikám, tudom, hogy hihetetlen, mégis igaz. Néhány oldal után ki akartam dobni a kötetet, mert egyre hihetetlenebb dolgokat olvastam benne. Még hogy a képzeletünkkel befolyásoljuk sorsunk alakulását? Micsoda hülyeség ez? – mondtam akkor.

„AKKOR GYÓGYULTAM MEG, AMIKOR MEGBOCSÁTOTTAM A FELESÉGEMNEK”

– Ne rohanjunk ennyire előre az időben! Már azelőtt is szorongtál, mielőtt elhagyott a feleséged? – Igen, hiszen ilyen volt az alaptermészetem. – Lehetséges, hogy a szorongással vonzottad be a későbbi rosszat? – Érdekes gondolat, ez így még soha nem merült fel bennem. De nem hinném, hogy így lett volna, mert nem olyan szinten szorongtam, hogy reggeltől estig tördeltem volna a kezemet. Az viszont kétségtelen, hogy már gyerekkoromtól hajlamos voltam az aggódásra. Talán jobb lett volna a volt feleségemmel a kapcsolatunk, ha nincs ez a tulajdonságom. Nézd, ha már ilyen intim dolgokról beszélünk, akkor elárulom, hogy már a megismerkedésünkkor elkövettem egy hibát. Huszonhárom éves koromban szerettem bele egy társaságban. Nagyon megtetszett, elhívtam korcsolyázni, sokat találkoztunk, s egyszer, egy teázóban azt mondtam neki valamire, hogy „ez olyan nyilvánvaló, mint az, hogy szeretlek”. Elpirult, és őszintén elmondta, hogy ő viszont nem szeret engem. Mondtam, ez pech. Utána beszélgettünk arról, hogy találkozzunk-e még. Ő aztán tanácsot kért egy pap barátunktól, hogy nem szemétség-e, ha továbbra is találkozik velem. Mert ugyan nem szeret, de nagyon jól érzi magát a társaságomban. A pap barátunk pedig azt mondta, hogy miért lenne szemétség, találkozzunk nyugodtan. Idővel aztán ő is úgy érezte, hogy belém szeretett. A lényeg azonban, hogy egy nagyon ingatag alapra épült a házasságunk, ami 11 év múlva véget is ért. Akkor szeretett bele igazán valakibe. – Hogyan élted meg a válást? – Belebetegedtem. Begyulladtak a végtagjaim, alig tudtam járni. Az ORFI-ban a munkatársak szívták le a váladékot az ízületeimből. Összeroppantam. Akkor gyógyultam meg, amikor meg tudtam bocsátani az egykori nejemnek.

248

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

Alfában elbúcsúztam tőle. Azt mondtam, oké, megértelek, megbocsátok. Légy boldog, Isten áldjon. De ez csak három évvel később történt. A válásom idején még nem ismertem az Agykontrollt. Csak később jöttem rá, hogy a testi egészséghez mennyire fontos az, hogy a lelkünkben béke és nyugalom legyen. Számomra a rendszeres relaxálás hozta meg a mély nyugalmat. – Minden nap relaxálsz? – Igen. Reggel, ébredés után, és este, elalvás előtt. Ha éjjel felébredek valamiért, és nem tudok aludni, olyankor behunyom a szemem, tetőtől-talpig ellazulok, és különböző célokat programozok. Majd egyszer csak elalszom. – Hogy látod, 22 év elteltével, miként viszonyul az Agykontrollhoz a magyar társadalom? – Azok az emberek, akik végigülték az Agykontrollt, tudják, hogy nem butaság. Akik nem végeztek tanfolyamot, azoknak egy része még mindig elvarázsolt marhaságnak tartja a módszert. De hozzáteszem: a világ legrangosabb orvosegyetemén, a Harvardon néhány éve már működik egy kiegészítő orvoslás-tanszék, ahol ugyanazt tanítják, amit idehaza mi is. Az ellazulást, az ellazult állapotban történő képzelődés gyógyító, immunrendszer-erősítő hatását. Ahogy múltak az évek, a tudomány egyre jobban alátámasztotta az oktatásainkat. Aki tájékozott, tisztában van vele, hogy tényleg működik a módszerünk. Vannak persze olyan dolgok, amelyek sokaknál még ma is kiverik a biztosítékot. Ilyen például a hatodik érzék, a telepátia, de ezek is létező jelenségek. Az okos ember pedig kiaknázza a létező jelenségekben kínálkozó lehetőséget. Például, ha valaki megtetszik, fel tudom hívni magamra a figyelmét, vagy állásinterjú esetén meg tudom növelni az esélyeimet. Vagy a veszélyt is előre meg lehet érezni. Van egy budapesti agykontrollos, Domokos Gabriellának hívják, neki a sok gyakorlás következtében különlegesen jól működik a hatodik érzéke. Meg is írta a tapasztalatait egy könyvben. Tavaly nyáron felhívtam, és elmeséltem neki, hogy nagyon kellene egy holland ismerősöm telefonszáma, de sehol nem találom. Kértem, hogy nézze meg alfában. Öt perc múlva visszahívott, lediktálta a telefonszámot, tárcsáztam, és stimmelt. Vagy volt egy srác, aki felhívta Gabit, hogy nézze már meg, mi a papája betegsége. Megjegyzem, számtalan beteg ember életét mentette meg ez a lány pontos diagnózissal a szemem láttára. Mondta Gabi, hogy látja, épp most fejezték be a hasi műtétet a papán, de szóljanak gyorsan a sebésznek, mert benne maradt a szervezetében egy törlőrongy. A srác rohant az orvosi szobába, hogy elnézést főorvos úr, de egy budapesti agykontrollos lány úgy látja, benne maradt egy törlőrongy a papám hasában. Az orvosok kinevették, hogy ez milyen abszurd dolog. A főorvos üzente is a „nagyokos lánynak”, hogy nyugodjon meg, nem maradt bent semmi, minden rendben van. Délután rosszul lett a beteg, elvitték CT-re, ahol pontosan kirajzolódott egy törlőrongy a hasában, rohantak is vele azonnal a műtőbe. Tehát a hatodik érzék igenis működik. Tudom, hogy sokan misztikus és tudománytalan dolognak hiszik, de akkor is létezik. Kering az interneten egy nagyon érdekes előadás egy agyku-

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

249

tató nőről, dr. Jill Bolte Taylorról, aki a Harvard egyetemen dolgozott. Ez a nő agyvérzést kapott, a bal agyféltekében alakult ki egy golflabda méretű vérrög. A bal agyfélteke emiatt le is állt, csak az agyának a jobb fele funkcionált. Viszont hihetetlen örömöt érzett. Teljesen abszurd volt, hogy egy agyvérzés közben euforikus boldogság lett rajta úrrá. Azt érezte, hogy mindennel és mindenkivel összekapcsolódik, hiszen végső soron energialények vagyunk. Pontosan ennek, a minket mindenkivel és mindennel összekapcsoló jobb agyféltekének az edzése hozza elő a hatodik érzéket. Azok a képzelet-gyakorlatok, amelyeket az Agykontroll tanfolyamon végzünk, a jobb agyféltekét izmosítják. Ugyanis a mi nagyon racionális kultúránkban a képzelődő jobb agyfélteke ellustul, bizonyos értelemben elsatnyul. A gyakorlatok segítségével előhozzuk a hatodik érzéket, ami mindenféle megérzést elősegít. Ez mindenképp hasznos képesség. Csizmazia Margit győri asszony például két ismerősének is meg tudta mondani alfában, hogy hol lyukadt ki a vízvezeték, ott ástak le a kertben, nem kellett napokig kutatni. Ez is a hatodik érzék hatása.

„NEKEM IS VOLTAK MELLÉFOGÁSAIM ÉS VESZTESÉGEIM A KÉT ÉVTIZED ALATT”

– Amikor elkezdted 22 évvel ezelőtt, olyan életet vizualizáltál magadnak, amilyet most élsz? – Igen. – Minden bejött? – A lényeg bejött. Nekem az volt a célkitűzésem – még ha ez illetlenül nagyzolónak is tűnik –, hogy minél nagyobb mértékben meg tudjam változtatni a magyar emberek gondolkodásmódját. Hogy merjenek célokat kitűzni maguk elé, és gondolkodjanak pozitívabban. A magyar szemlélet ugyanis eléggé peszszimista. Gondolj csak arra, hogyan mulat a magyar. Ilyeneket énekel, hogy „beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már...” Közép-Amerikában egymás mellett van két ország, Costa Rica és Nicaragua. Costa Ricában ha valami jó dolog történik az emberrel, azt mondják, hogy ezért érdemes élni. Nicaraguában pedig, hogy ezért érdemes meghalni. Costa Ricát Közép-Amerika Svájcaként emlegetik, vagyis egy viszonylag prosperáló ország. Nicaragua viszont elég súlyos gondokkal küszködik. Tehát az emberek gondolkodásmódja alapvetően befolyásolja egy nép életét, sorsának alakulását. És ezt ma már a kvantumfizikusok is állítják. Az emberi tudat ugyanis még anyagi folyamatokat is befolyásol. Visszatérve tehát a kérdésedre, az volt a célom, hogy minél több embernek megtanítsuk ezt a hasznos önsegítő módszert. Segítsek nekik megérteni, hogy érdemes megoldáscentrikusan élni. Mert mindenki kap pofonokat az élettől, csak nem mindegy, hogyan áll hozzájuk. – Magad is kaptál ilyen taslikat? – Hajjaj! Bizony hoztam rossz döntéseket, annak ellenére, hogy ismerem az Agykontrollt. Voltak melléfogásaim és veszteségeim a két évtized során. De ez

250

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

mind a lecke része. Attól függ minden, hogyan állunk hozzá. Lehet úgy is hozzáállni, hogy búskomor leszek, és reggeltől-estig sírdogálok. Vagy azt mondani, hogy minden rosszban van valami jó. Ha tegyük fel, 1987-ben alkoholista lettem volna, mert elhagyott a feleségem, minden barátom azt mondta volna, hogy érthető, hiszen szegény Lacinak tönkrement a házassága, ezért alkoholba fojtja a bánatát. Viszont, ha akkor ezt teszem, ma nem tanítanám az Agykontrollt, és anyagi szempontból sem lennék ennyire sikeres. Azt gondolom, egy csapást is lehet haszonra fordítani. A fájdalmat arra használtam, hogy hajtson, és erőt adjon egy új területen. Igaz, hogy kicsit munkamániás lettem az elmúlt évtizedekben, picit talán túlzásba vittem a dolgot, mert 1990. október 20-a óta szinte minden hétvégén tanítok. És gyakran előfordult, hogy hétköznap is volt tanfolyam. Ha idehaza nyáron szünet volt, akkor épp külföldre utaztam továbbképzésre, vagy előadásokat tartottam az Egyesült Államokban, Ausztráliában, és Nyugat-Európában. – Mi hajt még ennyi idő után? – Azok a visszajelzések, amelyeket naponta kapok. Amikor azt írják, hogy a módszerünknek köszönhetően meggyógyultak, pedig már lemondtak róluk. Nemrég Győrött tartottam tanfolyamot. Ott volt ismétlőként egy 19 éves lány, Panni, aki régebben kábítószeres volt, a heroin rabja. Aki egy kicsit is jártas a témában, tudja, hogy a heroin maga a pokol, őrült erős függőséget okoz. A mamája elhozta két éve Agykontrollra. Gyökeresen megváltozott az élete. Régebben úgy mutatkozott be a pszichiátrián, hogy Panni vagyok 16 éves és heroinfüggő. Most úgy mutatkozik be, hogy Panni vagyok, 19 éves, és imádok élni. Ha ilyen visszajelzéseket kapsz, az hajt előre az úton. Ráadásul ez egy nagyon egyszerű tudás, nem bonyolult. Az Agykontrollt bárki meg tudja tanulni. Olyan, mint egy barkácskészlet. Ha van otthon egy jó harapófogód, csavarhúzó-készleted és kalapácsod, akkor a legtöbb otthoni feladatot el tudod látni. Ugyanígy az agykontrollos technikák a legtöbb hétköznapi probléma megoldására használhatók. Célok elérésére, szokások megváltoztatására, öngyógyításra. „BKV-VAL KÖZLEKEDEM, SZÍVESEN BESZÉLGETEK AZ EMBEREKKEL”

– Te olvasod el a hozzád érkező leveleket, vagy az asszisztensed? – Én. Pedig naponta száznál több e-mailt kapok. Nem vagyok megközelíthetetlen, ha erre célzol. Sőt, hetente kétszer telefonon is el lehet érni, amikor úgynevezett „fogadóórát” tartok Gábor bátyámmal olyanoknak, akik tanfolyamot végeztek. Általában BKV-n utazom, metróval, busszal, villamossal közlekedem, bárki megszólíthat, és ezt meg is teszik. Elmondják, hogy ők is voltak tanfolyamon, és amíg utazunk, dumálunk. – Miért utazol tömegközlekedéssel? – Praktikus okokból. Állandóan áll a város, s így még parkolni sem kell. Tavasztól őszig egyébként gyakran használom a régi Simson motorbiciklimet.

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

251

Persze, ha csomagot viszek, akkor nyilván autóval megyek, és a vidéki tanfolyamokra is azzal utazom. Egyébként zavar a fényűzés. – Furcsálltam is, hogy nincs óriási irodád városra néző panorámával valamelyik nagy toronyházban. – Megtehetném, de ott nem érezném jól magamat. Lakhatnék például villában is, de jobban szeretem a második kerületi kis társasházi lakásomat. Egy túl elegáns étterem már zavar. Jobban szeretem a tiszta, középkategóriájú vendéglőket. – Nem véletlenül kérdezlek ennyit a pénzről, hiszen többször említetted, hogy ez a két évtized tisztes anyagi hasznot is hozott. Nem bolondított meg a pénz? – Nem, mert soha nem vágytam fényűzésre. Szüleimmel és testvéreimmel sokáig szerény anyagi körülmények között éltünk. Ma rendszeresen támogatok különböző alapítványokat, mert őszintén vallom, hogy aki a sorstól sokat kapott, az adjon is. Számos karitatív tanfolyamot tartottunk az elmúlt években. – Mi a legnagyobb luxus az életedben? – Talán az, hogy ha olyan kedvünk van, akkor a párommal beülhetünk egy étterembe, és megvacsorázhatunk. De az is havonta kétszer fordul elő, inkább otthon főzünk. Nekem az az öröm, hogy taníthatok. Nagyszerű érzés, hogy hasznos tudást adhatok át az embereknek, amivel eredményesebben tudják megoldani a problémáikat. Számomra az az igazi elismerés, ha látom, egy fokkal jobbá válik az életük attól, amit tőlem tanultak. Amíg élek, tanítani akarok. Képtelen lennék arra, hogy a lábamat lógassam. – A tanítás valahol küldetés is számodra? – Tudom, hogy nagy szó, de igen. Úgy érzem, azért születtem, hogy tanítsak. Minden tanfolyam előtt elmondok egy angol mondatot, amit egy barátomtól tanultam. Ez magyarul így szól: „Kérlek, segítsetek megtanítani ezeknek az embereknek, hogy segíteni tudjanak magukon”. Nagyon hálás szerepet kaptam ebben az inkarnációmban, mert egy hasznos, önsegítő tudást adhatok át. Ráébreszthetem az embereket, hogy rengeteget tehetnek önmagukért. Nem kell lottónyertesnek lenni ahhoz, hogy jobban élhessünk. Elég csupán néhány egyszerű törvényt ismerni az agyműködéssel kapcsolatban. Pofonegyszerű mentális technikát kell alkalmazni, és jobban fogják érezni magukat a bőrükben. Jobb lesz a házasságuk, a gyerekükkel kiegyensúlyozottabb lesz a kapcsolatuk, egy súlyos betegségből valószínűleg ki tudnak gyógyulni, és az alkoholról is le tudnak szokni. Néhány éve végeztünk egy felmérést. Megkérdeztünk 1300 olyan magyar embert, akik régebben végezték el az Agykontrollt. 1008-an válaszoltak, és azt kértük, ne írják rá a nevüket a kérdőívre, hogy valóban őszinte válaszokat kapjunk. Az átlagéletkor 41 év volt, és a megkérdezettek nagyjából 2 és fél évvel korábban végezték el a tanfolyamot. Kiderült, hogy a tanfolyam óta 55 százalékkal ritkábban betegszenek meg, 62 százalékkal kevesebb gyógyszerre van szükségük, ami a mai gyógyszerárak mellett igen komoly pénzmegtakarítást is jelent, 35 százalékkal magasabb az energiaszintjük, és 40 százalékkal jobb a hangulatuk. Ezek nagy változások.

252

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

Nem tudok róla, hogy más négynapos tanfolyam ilyen mértékben, hosszú távon ennyire pozitív változásokat idézne elő. Ez az, ami hajt. – Volt már olyan, akit nem tudtál megtanítani? – Kaptam már olyan levelet, amelyben azt írta egy kis faluban élő férfi, hogy 17 éve végezte el a tanfolyamot, de hiába programoz rendszeresen, azóta sincs munkája. Váltottunk néhány levelet, s kiderült, hogy az illető nem értette meg a tanfolyam lényegét. Mert az, hogy naponta egyszer leülsz, és elképzeled, hogy van munkád, de ha napközben állandóan az a gondolat jár a fejedben, hogy egy született vesztes vagy, úgy nem sikerül semmi. A sok negatív gondolat közömbösíti, kioltja az alfában megszülető gondolat erős valóságteremtő erejét. Magyarországon egyébként számos egyéb remek mentális módszer is megtanulható. Például a Transzcendentális Meditáció, az NLP, a jóga, az autogén tréning vagy éppen a Pránanadi. Én ezeknek mind örülök, ugyanis nem csupán az Agykontroll segít jobban élni. Nekem az a dolgom, hogy az Agykontrollt tanítsam, de magam is kipróbálok más módszereket.

„A CSILLAG SZÜLETIKET ÉS A MEGASZTÁRT SZÍVESEN NÉZEM”

– Nyilván nem csak követőid voltak az elindulás óta eltelt időszakban. Sokan támadtak? – Főleg egyházak oldaláról. Akadtak olyan teológusok, akik elolvasták az Agykontroll című könyvet, és találtak benne olyan mondatokat, amelyekbe belekötöttek. Azért is hívunk meg lelkészeket, aktív hitoktatókat évek óta ingyen, hogy lássák, mi a módszer lényege. Létezik olyan egyház, ahol a híveknek nem szabad vérátömlesztést elfogadniuk. Orvosi munkám során sokszor láttam olyan helyzetet, hogy nagy műtétet kellett végezni, és vérátömlesztéssel meg lehetett menteni a betegeket. De ha például egy szülő asszony vallási meggyőződés miatt ezt nem engedi, és inkább meghal, árván hagyva két gyereket, az számomra abszurd. Ugyanilyen abszurdnak tartom, ha valaki teológiai álláspontja miatt lebeszéli a híveit arról, hogy az Agykontrollt is bevesse a gyógyulása érdekében. Mondok egy példát. Itt él Budapesten Csillag Erika, akiről három kislány édesanyjaként 1990-ben derült ki, hogy áttétes pajzsmirigyrákja van. Megoperálták, majd a szövettani lelet megérkezésekor közölték vele, hogy még maximum másfél évet élhet. Eljött hozzánk, megtanulta a módszert, meggyógyította magát, szült egy negyedik gyereket, és húsz év után is egészséges. Ha egy lelkész akkor lebeszéli az Agykontrollról, lehet, hogy nagyon szép beszédet mondott volna a temetésén, de a három kislány mama nélkül nő fel. Az elme valóban képes hatni a testre. Gondolj csak a placebo hatásra. A legtöbb beteg a látszatgyógyszertől is meggyógyul, pedig nincs is hatóanyag a tablettában. Ez is bizonyítja, hogy az emberi elmével gyógyítani lehet. Ezt az erőt alkalmazzuk. Persze betegség esetén az Agykontroll nem helyettesíti az orvosi kezelést, ezt mindig hangsúlyozzuk, ugyanakkor szenzációsan kiegészíti. – Érdekel, hogy mit mondanak rólad a hátad mögött? DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

253

– Nem, és el sem olvasok olyan helyeket, fórumokat, ahol ilyen információval találkozhatnék. Televízióm sincs. Pontosabban a páromnak van egy kis készüléke, de azt jobbára a szekrény mélyén tartjuk. A tévézés ugyanis a hasznosabb dolgoktól venné el az időt. Számomra ezerszer többet ér, ha elolvasok egy jó könyvet, vagy beszélgetek a párommal. Vele gyakran nézzük otthon Eckhart Tolle megvilágosodott spirituális tanító DVD-it. Sugároznak persze építő jellegű műsorokat is, amelyeket azért figyelemmel kísérek. Megnéztem például a Csillag születiket és a Megasztárt is nagyon szerettem. Még az egyetemen ki kellett töltenünk egy tesztet. Szerepelt benne egy kérdés, hogy kit választanék példaképemnek. Beírtam, hogy Elvis Presley-t, mert rá sokan odafigyeltek, s ezért megvolt a lehetősége, hogy pozitívan befolyásolja az embereket. Rám ugyan nem figyelnek olyan sokan, de egy-egy tanfolyamon azért általában ott ül néhányszáz ember. Ezt kivételes adománynak tekintem a sorstól, hiszen valamennyire hathatok a gondolkodásmódjukra. Ugyanúgy, ahogy te újságíróként a cikkeiddel. Ha az írásaidba belecsempészel egy pici pozitívumot, hogy az olvasók rájöjjenek, nem kell rögtön a Dunának menni, ha nehézség éri az embert, akkor szerintem többet tehetsz a bulvársajtó révén, mint például az a kollégád, aki egy elismert, de kevéssé olvasott irodalmi szaklapba ír. Te is hathatsz pozitívan. – A válás után hogyan alakult a magánéleted? – Évekig egyedül éltem. Eleinte furcsának tűnt, aztán hozzászoktam. Kellemes volt a nyugodt magány, az elmélyedés. Esténként verseket olvastam, leginkább József Attilát és Radnótit, illetve meditáltam és írogattam. Azért is voltam sokáig egyedül, mert szerettem volna, hogy a két gyerekem tudja: bármikor eljöhetnek hozzám, és olyankor apu száz százalékig csak az övék. Nincs olyan, hogy rossz pillanatban csöngetnek. Egyébként egyik héten velem, a másik héten a volt feleségemmel laktak. Aztán felnőttek, és egyre többet laktak nálam. – Működött ez az „egy hét itt, egy hét ott” módszer? – Utólag már nem tartom jó ötletnek, mert gyökértelenné teszi a gyerekeket. Ha ma kellene döntenem, azt mondanám, inkább legyen egy fix helyük, vagy a mamánál, vagy a papánál. Az ingázás nem igazán vált be. Igaz, akkor ez tűnt

a legjobb megoldásnak, mert nem tudtam lemondani arról, hogy a gyerekeim nevelésében részt vegyek. Ma már inkább azon lennék, hogy velem lakjanak. – Ott tartottunk, hogy évekig egyedül éltél. – Később voltak hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolataim, próbálkozásaim, majd hét évvel ezelőtt megismertem a jelenlegi páromat. Ez egy stabil kapcsolat, össze is házasodtunk, és nagyon jól megvagyunk. – Amikor megismertél valakit, előtte „programoztad”, hogy legyen társad? – Volt olyan időszak, amikor programoztam, hogy összehozzon a sors azzal a nővel, akivel jól kiegészítjük egymást. Ám nem voltam elég kitartó. Talán nem is volt bennem az igazi izzó vágy, hiszen jól éreztem magam egyedül, nem erőltettem a dolgot. Aztán az élet összehozott minket. Egyébként Eckhart Tolle kapcsán találkoztunk, a Tolle klubban.

254

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

– Közösen is programoztok? – Igen, hiszen vannak közös céljaink. Jobban összehozza a párt, ha nem csak élnek bele a nagyvilágba, hanem egy közös cél felé haladnak. Ez a párkapcsolati nehézségeket is egészen más megvilágításba helyezi. – Hogyan jellemeznéd az elmúlt húsz év különböző korszakait Agykontrolloktatóként? Milyenek voltak a hozzátok látogató emberek két évtizede, s milyenek ma? – A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás után nagy bizakodást éreztem. Lelkesebbek és hiszékenyebbek voltak az emberek, mint ma. Ahogy teltek az évek, egyre fásultabbak lettek. Mostanában, a gazdasági válság kapcsán sokan azért jönnek el, hogy kapaszkodót találjanak. És kapnak is. Nagyon sok olyan ember, aki hosszú évekig munkanélküli volt, ennek a módszernek a segítségével tudott munkát találni, mert magabiztosabb lett a fellépése. A vonzás törvényének alkalmazása is segít, hogy szinte bármilyen célunkat elérjük, bár tudom, hogy ezt a törvényt sokan misztikus hülyeségnek vélik. Pedig létező természeti törvény, amit hasznunkra fordíthatunk. Aki rászokik a rendszeres meditálásra, nyugodtabb lesz. Az olvasóknak azt tanácsolom, hogy először írják össze, mit akarnak elérni az életben. Minél konkrétabban. A legtöbben ugyanis csak azt tudják, hogy mit nem akarnak, de kevesen vannak tisztában azzal, hogy mit igen. Nálam mindig van egy cédula, rajta nyolc céllal, naponta előveszem és elolvasom, hogy még inkább tudatosítom magamban. Persze szembe kell néznünk a valósággal, nem szabad becsapni magunkat. Igenis lesznek problémák, de azokat átalakíthatjuk elérhető célokká. Szitkozódások helyett inkább le kell írni, hogy az adott ügyben mit szeretnénk elérni. Tehát javaslom, alakítsuk át a problémáinkat elérendő célokká! Reggel, ébredéskor, este félálomban, elalvás előtt képzeljék el, mi lenne, ha már elérnék a céljaikat. Úgy képzeljék el a céljaikat, mintha már a kezükben lenne minden, s közben érezzék át ennek az örömét! Végül egy kísérletet javaslok még: csíráztassanak két-két babot azonos körülmények között. Az egyik babpárt azonban képzeljék el reggel ébredezés közben és este félálomban, hogy gyorsan, nagyra nő. Ugyanannyi idő alatt legalább kétszer olyan fejlett lesz, amelyikre gondoltak, mint a másik. Pedig ugyanannyi fényt, ugyanannyi vizet kapott mindkettő. Meg fogják tapasztalni az elme valóságot teremtő, valóságot befolyásoló hatását. S akkor talán azok is megértik, miről beszéltem itt, akik esetleg most még szkeptikusok.

DR. DOMJÁN LÁSZLÓ

255

Spirituális beszélgetések

SZALAY ÁDÁM „Van egy receptem a jobb életre”

„Attól fogva, hogy leírtam a céljaimat, már megtettem az első nagy lépést. Ez tényleg elengedhetetlen! Van egy szinte áthatolhatatlan üvegfal a passzivitás, és az aktivitás között. Ameddig nem írom le a célomat, addig esélyt sem adok neki, hogy működjön. Ahogy leírom, már megindult valami. Igenis át kell lépni a paszszivitás falát!”

Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor megkaptam a hírlevelét. Az email egy új cél-, illetve sorstervező kurzus elindulásáról szólt, s azt ígérte, hogy a tanfolyam segít majd közelebb vinni álmaim életéhez. Nem a levél tartalma lepett meg, sokkal inkább az írója, aki egyben a módszer leendő trénere is, Szalay Ádám. Őt ugyanis korábban a TV2 Napló című műsorából ismertem. Hosszú esztendők óta ő a műsor főszerkesztője, gyakran feltűnik riporterként is a képernyőn. Fogalmam sem volt arról, hogy Ádám érdeklődik az efféle dolgok iránt. Sőt, kifejezetten racionális gondolkodású, földhözragadtabb embernek hittem, minthogy a tudatalatti hatalmáról, és a gondolatok teremtő erejéről tartson előadást. Volt hát miről beszélgetnünk…

– Tisztázzunk valamit az elején! Te még mindig a Napló főszerkesztő-riportere vagy? – Természetesen! S ha rajtam múlik, amíg világ a világ, az is leszek. A Napló lassan tizenöt éve az egyetlen olyan televíziós szerkesztőség a honi médiában, ami tényleg úgy működik, mint egy család, ráadásul még sikeres is. Annak idején pont azért lettem tévés újságíró, mert szerettem volna embereket és történeteket bemutatni a képernyőn keresztül. Sorsokat megismerni és megismertetni. Gyakorlatilag ugyanazt csinálni, amelyet Jack Canfield is tett Mark Victor Hansennel együtt az Erőleves a léleknek című sikerkönyv-sorozatában. Olvastad valamelyiket? – Hogyne, nem is egyet! Nem mellesleg, Jack az a pasas, akit a Titok című könyvből, illetve filmből is ismerhet a közönség. Kispénzű emberből vált világhírű multimillimossá. – Pontosan! Jártam nála Amerikában egy nagyon komoly kurzuson, ahol vállalta, hogy profi trénert képez belőlem. – Mindezt a tévézés és a család mellett? – Igen. Tudod, riporterként az elmúlt 15 évben rengeteg emberrel találkoztam és beszélgettem. Sikeres emberekkel: milliárdosokkal, olimpiai bajnokokkal és hírességekkel. No és persze számtalan szerencsétlen sorsú emberrel is: meg nem értett zsenikkel, elfáradt párkapcsolatban fuldoklókkal, fizetésnaptól fizetésnapig kuporgatókkal, magányosokkal, depressziósokkal, súlyosan elhízottakkal és kórosan soványakkal. Azt vettem észre, hogy a sikeres embert a sikertelentől végül is egyetlen dolog különbözteti meg: az előbbi hajszálpontosan tudja, hogy mit akar. Kristálytisztán látja, mit kell tennie érte, és meg is teszi. Az utóbbi pedig – nos, ő általában bűnbakot keres, vagy önigazolást, és fűnek-fának panaszkodik. A sikeres embert a céljai mozgatják. A sikertelen a céltalanságba fásul bele. Elkezdtem keresni azokat a módszereket, amelyek

SZALAY ÁDÁM

257

sikert és boldogságot ígérnek. Számtalan könyvet végigolvastam, rengeteg szemináriumot végighallgattam. A vonzás törvényéről, a Titokról, az érzelmek erejéről, a célkitűzés szerepéről, a hála fontosságáról. Lassan rájöttem, hogy nagy vonalakban minden tréner ugyanazt tanítja. Ezek után már csak meg kellett keresnem azt a módszert, amely a leggyakorlatiasabb, a leginkább kézzel fogható. Ami a létező legegyszerűbb módon viszi végig a tanulni vágyót álmai megvalósításának útján, lépésről-lépésre. Ez a módszer számomra Jack Canfieldé volt. – Csak azért furcsa számomra, amit mondasz, mert mint már említettem, külső szemlélőként mindig azt gondoltam, hogy nagyon egyben vagy. Van három gyönyörű gyereked, szerető feleséged, azt csinálod, amit szeretsz, ráadásul a szakmádban is megbecsülnek. Azt hittem, aki efféle önfejlesztő módszert választ, annak valami nagyon nem stimmelhet az életében… – Ne gondold! Mindenki vágyik a jobb életre. Ha te háromcsillagos életet élsz, akkor igenis vágysz a négyre. Ha négyet, akkor az ötcsillagosra. És ha megteheted, hiszen valójában csak egy lépés választ el tőle, miért ne élnél jobban? Ezt a módszert már több csoportnak végigtanítottam, több emberen „kísérleteztem”, és fantasztikus élmény volt látni, amint a kollégáim, barátaim a saját kezükbe veszik a sorsuk alakítását és aztán néhány héttel később már igazi sikertörténetekkel jönnek vissza hozzám. Ezt az élményt szeretném megosztani az emberekkel is. Igenis újra kell tervezni az életet. El kell képzelni, hogy a belső GPS-edbe csak bepötyögöd legmerészebb céljaidat, és a szerkezet el is visz oda – legyen az egy luxusnyaralás, vagy egy új munkahely, fizetésemelés (vagy megduplázott bevétel), egy harmonikus kapcsolat, új barátságok, az egészséged visszaszerzése, néhány leadott kiló vagy éppen egy középfokú nyelvvizsga.

„NAGYON SZENVEDTEM, A KÖRÜLMÉNYEKET ÉS A VILÁGOT HIBÁZTATTAM”

– A barátaid nem furcsállták, amikor előálltál az ötlettel, hogy tanítani fogod őket? – Dehogynem! Ugyanolyan szkeptikusok voltak, mint amilyen évekkel korábban én magam is voltam. Régen én sem hittem az ilyen dolgokban. Hókuszpókusznak tartottam az egészet. Aztán jött a 2006-os év, amely vízválasztó volt. Az volt a mélypont az életemben. Nem akarok álszent lenni, alapvetően sikeres embernek tartom magam. 1994-ben kezdtem a pályát a Magyar Televízióban, négy évvel később pedig, nem sokkal a TV2 indulása után felkértek, hogy legyek a Napló riportere, ami azóta is az egyik legnézettebb műsor Magyarországon. Oda kerülni, s azóta is itt dolgozni valóban nagy dolog. 2002 óta ráadásul főszerkesztője is vagyok, ami bár kifejezetten stresszes feladat, ennek ellenére nagyon élvezem a munkámat. 2006-ban viszont volt egy na-

258

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

gyon nehéz félévem, mert hat hónapig nem tudtam a Naplóval foglalkozni. – Mit csináltál? – Producere lettem egy utazási műsornak egy kis csatornán. – Kevesebb pénzért? – Fenét! Sokkal többért, mint amit a Naplóban kerestem. – Producerként te is utaztál? – Hogyne! Jártam Szingapúrban, Indonéziában. Thaiföldön laktam hatcsillagos szállodában is, mégsem élveztem. Rájöttem ugyanis, hogy boldogtalan vagyok. Ahogy magamnak meg is fogalmaztam ezt. Ádámkám megtanultál egy fontos leckét: nem szereted az utazgatós munkát, ott a három gyereked meg a gyönyörű feleséged, velük akarsz lenni, és vissza akarod kapni a régi munkád. – Ugye tudod, hogy ezért a „problémáért” meg is köveznek ma Magyarországon? Ez ugyanis nem probléma. Inkább úgy mondanák, hogy jó dolgodban megvesztél. – Így is fogalmazhatunk. De ne gondold, hogy ez nem probléma. Minden embernek mások a gondjai, amiket rosszul él meg. Úgy éreztem, zsákutcába kerültem, beszorultam. Nagyon sajnáltam magam. Elkezdtem szenvedni, a körülményeket és a környezetemet hibáztattam. Folyton az járt a fejemben, hogy lássa már meg a világ, hogy ez nekem nem jó. Vegyen már vissza a régi főnököm, ennek az őrületnek pedig legyen végre vége. Mindenáron meg akartam változtatni a körülményeimet. Tényleg nagyon boldogtalan voltam. A feleségem ekkor mondhatta volna, hogy igen Ádám, szörnyű ez a világ, és szörnyű, mit tesznek veled. Hál’ Istennek nem ezt mondta. Inkább arra biztatott, hogy találjam ki, mit szeretnék csinálni, és ne azzal legyek elfoglalva, hogy mit nem akarok. Ha nem tetszik a helyzetem, akkor emeljem fel végre a hátsómat, és tegyek végre valamit, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Szilvi korábban már több ilyen témájú könyvet is elolvasott, s adott nekem egy spirituális cd-t. Egy meditációs anyagot, ami a tudatalattiról, és a gondolatok hatalmáról szólt. Annyira nem hittem benne, hogy három hónapig hozzá sem nyúltam. Végül aztán meghallgattam, és rájöttem, hiába akarom, hogy a körülmények megváltozzanak, ebben hiábavaló lenne reménykedni. A körülmények ugyanis adottak. Az viszont már sokkal fontosabb, én hogyan reagálok ezekre. Nagyon keserű belátás volt ez, hiszen egyet jelentett azzal, hogy ha változásra van szükségem, akkor önmagamnak is változnom kell. Ezt a felismerést akkor nagyon utáltam.

„FÉL ÉV ALATT ÉSZREVÉTLENÜL ÖSSZESPÓROLTAM 3 MILLIÓ FORINTOT”

– Ennek ellenére mégis tovább mentél az úton. – Igen, mert egyre jobban érdekelt a dolog. Hat hónappal később már egy kölni szállodában üldögéltem egy izraeli származású magyar fiatalember mel-

SZALAY ÁDÁM

259

lett, evőkanállal a kezemben. Ezt a fiatalembert Uri Gellernek hívják. Az evőkanál, amit vittem, a legkeményebb volt Kölnben, amit csak kapni lehetett. Először meg sem akarta hajlítani, de látta, mennyire szkeptikus vagyok, s megtette. Esküszöm, még hallottam is, ahogy a kanál belsejében dolgoztak az erők, amikor egy kis dörzsöléstől, s a nyilván fegyelmezett koncentrációtól meghajlott. Uri felém fordult, és tört magyarsággal azt mondta: „Ide figyelj Adam, csak a gondolataidon mulik minden! Ugyanaz a vilag lehet neked pokol, ha belul annak erzed. Es ugyanaz a vilag lehet mennyorszag is, ha gondolatban ott erzed magad.” Nagyot néztem, majd folytatta. Elmesélte, hogy van egy Titok című film, ami erről szól, s ajánlotta, hogy nézzem meg. Addigra már egyébként is láttam a Mi a csudát tudunk a világról? című alkotást, ami még érdeklődőbbé tett. Ott ugyanis komoly szakemberek, kvantumfizikusok bizonygatták nekem, a racionális, bal agyféltekkel gondolkodó, földhözragadt embernek, hogy a világ milyenségéhez az is nagyban hozzájárul, hogy mit gondolunk róla. – Hogyan találtál rá Jack Canfieldre? Uri hatására megnézted a Titkot, s ott kiszúrtad magadnak? - Pontosan így történt. Ott volt benne ez a „fiatalember” az ő ezerdolláros csekkjével, amiből később egymilliót csinált. Elkezdtem olvasgatni a könyveit. Nagyon tetszett a módszere. Nem volt benne hókuszpókusz, mégis működött. – Gondolom, magadon is kísérleteztél, nem csak a kollégákon. – Természetesen! Odahaza az egyik legnagyobb „problémánk” a pénz volt. Nem szeretném, ha félreértenék, nem akarok álszerény lenni, a televízió nagyon jól fizet, de soha nem volt spórolt pénzünk, mert nem tudtunk takarékoskodni. Amit kerestem, azt rendszerint el is költöttük – javarészt miattam. De három gyerekkel igenis vágytam egy kis biztonságra. Aztán a feleségemmel azt mondtuk, ha már úgyis tanulgatom ezt a módszert, próbáljuk megvalósítani a mi életünkben is. Kitaláltunk egy akkor elérhetetlennek tűnő célt. Azt mondtuk, hogy év végéig összespórolunk 3 millió forintot. Akkor tényleg csak álomnak tűnt, mert semmi nem mutatott arra, hogy ez akár 12 hónap alatt összejöhet. Nem voltak pluszmunkák a láthatáron, és fizetésemelésre sem számíthattam, ami ennyivel megdobná az addigi keresetem. Mégis, valamikor májusban vittem a bankba egy kisebb összeget, s mellékesen megkérdeztem, mennyi van a számlán. Mondták, hogy 3 millió 600 ezer forint. Csak álltam, és néztem ki a fejemből, amikor meghallottam az összeget. És rádöbbentem, hogy az elmúlt félévben szinte észrevétlenül jöttek a munkák, a felkérések, és valahogy mindenki jobban akart fizetni, mint korábban bármikor. Ez is furcsa, hogy tulajdonképpen majdnem ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, akikkel korábban is kapcsolatban voltam, csak addig fel sem merült a beszélgetéseink során, hogy esetleg dolgozhatnék nekik is, és azért ők fizethetnének. Egyszerűen kitűztem magamnak ezt a célt, és meg is valósítottam. Amikor az ember megél egy ilyet, akkor óriási erőt nyer. És máris azon gondolkodik, mi legyen a következő lépés, mit álmodjon, mit valósítson meg. Hi-

260

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

szen sok minden csak rajtunk múlik, ha képesek vagyunk hinni a saját sikerünkben. – Sikerkód a kurzusod neve. Te találtad ki? – Nem. Olvastam egy interjút egy profi fekete amerikai sakkozóval, aki rengeteg munkával és elszántsággal sakkbajnok lett, később pedig sikeres Cadillac árus. Ő mondta, hogy a siker olyan, mint egy kód. És úgy múlik el az életünk, hogy a legtöbben nem ismerik a kombinációkat. Lehet, hogy ismerünk belőle három számjegyet, de a negyediket már nem, pedig az nyitná a zárat. A siker pedig olyan, mint egy kód, vagyis tanítható. Ha megtanítják az embernek a siker kódjait, a zárnak mindenképp ki kell nyílnia. Akkor is, ha nő vagy, akkor is, ha féri. Akkor is, ha fekete vagy, akkor is, ha fehér. Akkor is, ha hatvanéves vagy, akkor is, ha húsz. – Miben másabb ez a módszer, mint az összes többi? – Odakint beszélgettem erről Jack-kel is. Azt mondta, ezt valahogy úgy kell elképzelni, mintha sok kéz mutatna a Holdra. Kinek van igaza? Mindenkinek igaza van. Egy a lényeg, hogy amiképpen az izmainkat is edzeni kell, hogy formában legyenek, úgy az agyunkat is muszáj rendszeresen trenírozni. Újabb és újabb impulzusokat kell neki adni arról, hogy nagyon sok minden lehetséges az életben. Tudom, hogy sokan nagyon sokféle életvezetési tréninget, szemináriumot végighallgattak már. És sokaknak segített is az első hétig. Addig, amíg élénken élt bennük az előadáson hallott információ. Igen ám, de egy hét után ellustultak, nem csinálták kitartóan, s egy idő után ismét a régi csapdákba estek, előjöttek újra a problémák, amelyeket orvosolni szerettek volna. – Ezek szerint az első számú szabály a kitartás és a szorgalom? – Ha nem is az első számú, de mindenképp elengedhetetlen része a módszernek. Mint mindennek. Jack Canfield talán azért volt a legszimpatikusabb az összes életvezetési tréner között, mert az életének az elmúlt 30 évét azzal töltötte, hogy megfejtse ezt a kódot. Meg akarta találni azokat az alapelveket, amelyek kiadják a kombinációt. Aztán rájött, hogy a modellt egy alapvető képlettel meg lehet határozni: E+R=V. Vagyis Esemény+Reakció=Végeredmény. Az eseményeken általában nem tudunk változtatni. Mert a földrengéssel nem tudunk mit kezdeni, s adott esetben egy válással, vagy a munkahelyünkről való elbocsátással sem. A reakciónkon azonban igenis változtathatunk. Sokan mondják magukban, hogy a sikernek már rég be kellett volna köszöntenie az életükben, mégsem történt meg. Pontosan ezért kell változtatni, ha nem tetszik valami.

„A VÁLTOZTATÁS KELLEMETLEN, KÍNOS ÉRZÉSSEL TÖLT EL BENNÜNKET”

Gondoltad volna, hogy Jack Canfield úgy alapozta meg a hírnevét, és úgy érte el – legalábbis a Time magazin szerint – az évszázad rekord-könyveladását,

SZALAY ÁDÁM

261

hogy előtte 143 kiadónál elutasították a művét? De nem adta fel. És jól tette, hiszen már az első évben hatmillió dollár bevételt hozott neki a kötet. És ugyanennyit a társának. Ki lehet számolni, hogy ez mennyi pénz. Viszont az elképesztő sikertörténet mögött látni kell a munkát. És számomra ő ezért is szimpatikus. Jack alkalmazta az úgynevezett „ötös szabályt”, amelyet egy tanító javasolt neki, amikor elkeseredve hozzá fordult, hogy nem veszik a könyvet. Ez a tanító azt mondta: ne csak arról ábrándozzon, hogy holnap százezrek veszik majd meg a tanulmányt, és ne csak a dollármilliók peregjenek a szeme előtt, hanem tegyenek is érte valamit. Olyan ez, mint amikor ki akarsz vágni egy fát. Ahhoz, hogy a fa kidőljön, oda kell menned hozzá, és egy nap legalább ötször bele kell vágnod a fejszét. Ha így teszel, a fa előbb-utóbb kidől. A társával együtt megfogadták a tanácsot, s elkezdték a munkát. Attól fogva minden nap alkalmazták az ötös szabályt. Az első nap elküldték öt újságírónak a könyvüket, hátha valaki kritikát ír róla. Másnap felhívtak különböző kiadóknál öt marketingest, hátha valaki ráharap. Utána betelefonáltak öt rádió show-ba, hátha csinál velük valaki interjút. Majd szintén öt példányt elküldtek az OJ Simpson-per esküdtjeinek is, hátha elolvassa valaki közülük. S mivel az OJ Simpson perben már nem nagyon tudtak újat mutatni a tévécsatornák az élő közvetítéseknél, az operatőrök kínjukban ráfókuszáltak arra, hogy mit olvasnak az esküdtszék tagjai. Mondanom sem kell, attól fogva az egekig emelkedtek az eladások. Az ötös szabály tehát alap. Ha van egy célod, amit el akarsz érni, legalább tegyél érte öt dolgot egy nap. Ha könyvet akarsz írni, írj legalább öt oldalt belőle naponta. Ha le akarsz fogyni, fuss fel ötször a harmadikra. Körülbelül 30 napnál van a határ, addig viszonylag szokatlan. Harminc nap után viszont beépül a mindennapjaidba. Ki kell tartani. Kipróbálunk valamit? – Persze. – Kulcsold össze a két kezed, és nézd meg, melyik hüvelykujjad van felül. – A bal. – Nagyszerű. Most tedd úgy a kezed, hogy a másik, vagyis a jobb hüvelykujjad legyen felül. Na milyen érzés? – Szokatlan. – És mit szeretnél most tenni? – Azonnal visszacsinálni a másik pozíciót, amikor a bal volt felül. – Látod, ilyen az amikor működésbe lép a komfortzónád, ez a szokásaink ketrece. Hiszen így érezzük jól magunkat. És mi történik, ha változtatunk? A változtatás kellemetlen, kínos érzéssel tölt el bennünket. Szeretnénk visszatérni a régi kerékvágásba. Ez az egész pont erről szól: hogy ha sikeres akarsz lenni, merned kell lépni, merned kell változtatni. Akkor is, ha azt gondolod, lehet, hogy a többiek majd kinevetnek, esetleg kudarcot vallasz. De legalább megpróbáltad. Woody Allen azt mondta, a siker 90 százalékban abból áll, hogy ott vagy. Beszállsz a játékba. A másik tíz százalék pedig a teljesítmény. Gondolj bele, mi van akkor, ha el sem mész. Olyan ez, mint amikor valaki az ide-

262

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

ális társáról álmodozik. Egyszer mondta nekem valaki, hogy olyan jó lenne már látni, hogy néz majd ki a nagy ő, de sehogyan sem tudta maga elé képzelni az arcát. Kérdeztem, hova jár el ismerkedni. Mire azt felelte, hogy ő sehová nem jár el otthonról. Nos, talán épp ez a baj?

„IGENIS, LE KELL ÍRNI A CÉLJAINKAT!”

– Mi az első lépés a módszeredben? – Sajnos az oktatási rendszerből kimaradt, hogyan kellene élni az életünk. Nem tanították meg nekünk, hogyan kommunikáljunk egymással, ha valami probléma van, hogyan kezeljük a konfliktusokat. Olyanról még nem hallottam, hogy valaki azért vált el, mert egyikük se tudta, mikor volt a Rigómezei csata? Éppen ezért a modell azzal indul, hogy felelősséget vállalunk az életünkért. És úgy folytatódik, hogy eldöntjük, mit szeretnénk valójában. Sokaknak ez a legnehezebb. Mert a legtöbben simán csak panaszkodnak. Például arról: „A férjem soha nem segít a háztartásban. Hazajön, leül a tévé elé, és issza a sört.” Mi lenne számodra igazi segítség? Mire azt felelik, hogy szeretnék, ha kivenné a részét a házimunkából. Igen ám, de ez még nem konkrét kérés, hanem csak ábránd. A helyes kommunikáció az, ha azt mondom neki, „Feri, szeretném, ha a héten kétszer levinnéd a szemetet, háromszor elmosogatnál, és a hétvégén te tennéd le a gyerekeket aludni.” Ez így már működhet. A harmadik fontos rész, hogy a vágyainkból célokat faragunk. Nem azt mondjuk, hogy fogyni akarok, hanem azt, hány kiló leszek, és mikorra. Aztán az is nagyon fontos, hogy az ember leírja a céljait. Furcsa, de ezzel akkor szembesültem először, amikor a TV2-ben Várdy Zoltán lett a vezérigazgató, aki sok mindent hozott magával Amerikából. Például bevezette a teljesítményértékelési rendszert. Első alkalommal nagyon szenvedtünk az értékelősditől, mert különböző rubrikákat kellett kitölteni, de volt benne egy olyan rész, hogy személyes célok. Aki multinacionális cégnél dolgozik, tudja, miről beszélek. Elkezdtem kérdezgetni a barátaimat, a környezetemben élőket, hogy nekik mik a céljaik. Ilyeneket mondtak, hogy „ne rúgjanak ki, ne legyen magasabb a törlesztőrészlet, a gyerek ne kapjon egyest”... Ezen akkor elgondolkodtam. Tudtam, hogy ezek nem célok, hanem félelmek. Attól kezdve, hogy leírtam a céljaimat, már megtettem az első nagy lépést. Ez tényleg elengedhetetlen! Van egy szinte áthatolhatatlan üvegfal a passzivitás, és az aktivitás között. Ameddig nem írom le a célomat, addig esélyt sem adok neki, hogy működjön. Ahogy leírom, már megindult valami. Igenis át kell lépni a passzivitás falát! Olyan ez, mint amikor az ember húzza-halasztja a mosogatást, mert nincs kedve hozzá. Aztán végül mégis elmosogat, de akkor már letörli a pultot is, kiveszi a hűtőből a maradék kaját, és leviszi a szemetet. Tehát ha elkezdjük csinálni, akkor nincs megállás. A fal az első sor leírásával ledől.

SZALAY ÁDÁM

263

Spirituális beszélgetések

SZŐKE ZOLTÁN &

DRAGAN MILUNOVITS „Meditáció közben vagy a legnagyobb biztonságban!” „Ha csend van benned, nem lehetsz máshol, csak a pillanatban. A csend ugyanis a jelenben van. A jelen a kulcs. A csend pedig a legmélyebb pihenés. Aki meditál, egyetlen másodperc alatt képes lehet úgy feltöltődni a jelenben, hogy utána még órákig tisztán tud gondolkodni…”

Manapság, amikor annyi a baj a világban, s az élet minden területén érződik a válság, ritka dolog, ha valaki azt mondja, tökéletesen boldog és elégedett. Márpedig Szőke Zoltánnál – a Barátok közt színészénél – boldogabb, kiegyensúlyozottabb embert keresve sem találni manapság. Azok, akik nem ismerik közelebbről, nem is gondolnák, hogy nem volt ez mindig így. Évekkel ezelőtt kétségbeesetten kereste a kapaszkodókat, mert elmondása szerint besokallt a stresszel teli hétköznapok taposómalmától. Egy ideje nem is titkolja, hogy rendszeresen meditál. Barátjával és meditációs mesterével, Dragan Milunovits-csal most részletesen beavatják az olvasókat a titokba.

Szőke Zoltán: Sokat gondolkodtam azon, egyáltalán beszéljek-e arról, mi történt velem. A folyamatról, ami lényegében az egész életemet megváltoztatta. Hiszen idehaza még nem mindenki nyitott a keleti kultúra csodamódszereire, amelyek pozitívan hatnak az ember testi és lelki egészségére. Aztán úgy döntöttem, elmesélek mindent őszintén. Úgy vagyok vele, hogy ha a példámmal akár csak egyetlen embernek is tudok segíteni, vagy irányt mutatni, már megéri róla beszélni. A Drágival való találkozásunk előtt már hónapok óta kerestem valamit. Egy forráspontot, amire rá tudok kapcsolódni, amivel le tudom állítani magamban azokat a zavaros gondolatokat, amelyek évek óta a fejemben, a lelkemben voltak. És tudtam, hogy ezt képtelen leszek egyedül megoldani. – Mi bajod volt konkrétan? Biztos vagyok benne, hogy rólad ismeretlenül sem feltételezte senki aki a képernyőről, vagy az újságokból ismer, hogy nem vagy egyben. Hiszen szép családod van, stabil munkád, országos hírneved… Szőke Zoltán: Évek óta egy őrült taposómalomban éreztem magam, s ettől egy idő után besokalltam. És mint minden ember, valójában én is félelemben éltem. Ezért kerestem kapaszkodókat, de sokáig nem találtam. Ráadásul voltak egyéb belső harcaim is. Ugyanis azoktól az emberektől, akikre korábban példaképként tekintettem, a sok hasznos dolog mellett rengeteg hasztalan dolgot ellestem, és beépítettem a saját személyiségembe. Csak évekkel később jöttem rá, hogy mindezekkel a beépített tulajdonságokkal voltaképpen már nem is voltam önmagam. Már az is óriási dolog volt, hogy egyáltalán eljutottam eddig, felismertem a problémákat, és tudtam, hogy ki akarok szállni ebből. Feltettem magamnak a kérdést: miért kell nekem ezekkel a problémákkal, ezekkel a rettenetes belső csatározásokkal kelnem és feküdnöm? Első célom tehát az volt, hogy megszabaduljak ezektől a rosszul beidegződött szokásoktól.

SZŐKE ZOLTÁN & DRAGAN MILUNOVITS

265

– És sikerült? Szőke Zoltán: Ez egy folyamatos takarítás, mert évtizedekről van szó. De jó úton haladok. – Ott tartottunk, hogy elkezdtél valamilyen módszert keresni. Szőke Zoltán: Mivel gyerekkorom óta megmagyarázhatatlan vonzódást érzek a keleti filozófia iránt, kézenfekvő volt, hogy ilyesféle módszerek közt kutatok. Magam sem tudom egyébként, miért hívogat ennyire a keleti életmód, nyilván valamelyik előző életemben közöm volt ahhoz a világhoz. Eleinte akadtak próbálkozásaim különböző harcművészetekkel, ahol az edzések része a belső éned elcsendesítéséről szól, hogy így készülj fel a fizikai megmérettetésre, de hamar rájöttem, hogy az nem az én világom. Később leírtam egy papírra, hogy milyen további technikák jöhetnének számításba. Ezek között volt a chi kung, a jóga és a meditáció is. Majd részletesen utána olvastam, hogy hosszú távon melyik mit nyújtana. Így lett számomra egyértelmű a meditáció. – A családod tudott a vívódásaidról? Szőke Zoltán: Természetesen. Ilyen dolgokat egyébként is csak kizárólag Anikóval, a feleségemmel tudok megbeszélni. És nem azért, mert épp ő van kéznél, hanem nála jobb tanácsadóm még nem volt az életben. Nem pusztán gyávaságból nem lépnék meg dolgokat nélküle, hanem ostobaságnak tartanám, ha nem konzultálnék vele a nagyobb döntések előtt. És ez az útkeresés igenis fordulópont volt az életemben. Ekkor jutott eszébe Anikónak, hogy van egy szintén Délvidékről származó ismerőse, „A Drági”, aki évek óta meditációval foglalkozik, ezt tanítja. Abban a pillanatban nyúltam is a telefonért, és felhívtam. Az összes panaszomat rázúdítottam szegényre, de nyugodtan végighallgatott, s azt mondta, tud segíteni. Meg is beszéltünk egy találkozót másnapra. Gyakorlatilag akkor kezdődött az átalakulásom, amiért azóta sem tudok eléggé hálás lenni neki. Dragan Milunovits: Azért én is köszönettel tartozom Zolinak. Ez kölcsönös, oda-vissza alapon működő segítség volt. Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy bár 16 éven át folyamatosan embereken segítettem, mégis, az utóbbi esztendőkben kissé visszavonultam. Átalakuláson mentem keresztül, ezért nem foglalkoztam olyan intenzíven emberekkel, mint korábban. Szünetet tartottam a tanításban, de saját magam közben folyamatosan tanultam, új ismereteket szereztem. Aztán jöttek Zoliék, s ahogy elkezdtem tanítani, újra lelkesedni kezdtem én is. Egyébként is látom, milyen nagy a baj a világban, ezért valamilyen módon segíteni kell. A folyamat azonban korántsem rövid. A problémák ugyanis eredendően az emberek gondolataiban élnek. Mindent a gondolatok vezetnek, és a körülöttünk lévő világban is minden azon alapul, hogyan lehet ezeket a gondolatokat befolyásolni, vagy rabul ejteni. Éppen ezért a Síva (csend) meditáció, ahogy a nevében is jelzi, a gondolatmentes csendre épül. Valójában egy elmélyülési technikáról van szó, hogy az állandó gondolati körforgásból kikerülj. A folyamat során meglovagolunk egy specifikus „gondolatot” egy ősi hangot, aminek nincs jelentése, viszont harmonizálja

266

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

az egyént. S amikor ez a gondolat is elszökik az elmédből, akkor ott maradsz az ürességben. Ez egy teljesen új dolog, ami nem csak a meditációból tevődik össze, hanem sok-sok egyéb figyelős technikából is. – Mikor volt ez a bizonyos első találkozás? Szőke Zoltán: Négy éve. Katartikus élményként éltem meg már a legelső meditációt is. Szavakkal szinte leírhatatlan az érzés, amikor meditatív állapotba kerültem. Azt éreztem, hogy újra találkoztam önmagammal, ezért abba sem akartam hagyni. Döbbenetes volt az a belső csend, amit tapasztaltam. Előtte fel sem fogtam, mit jelent az, amikor kikapcsoljuk az agyunkat.

„TÖBB LESZ A ZÖLD LÁMPA AZ ÉLETEDBEN”

– Pedig a hétköznapi ember általában a meditáció fogalmán pont a gondolkodást érti. Dragan: Igen, de az nem meditáció. Az inkább az „itt sem vagyok” történet. Ám amíg gondolunk valamire, addig az agy folyamatosan dolgozik. Akarvaakaratlanul jönnek a gondolatok, és ettől az ember nem tud kikapcsolni. Amikor az ember alszik, akkor sincs kikapcsolva az agya. Kivétel ez alól a mély alvás, ami ahhoz szükséges, hogy egyáltalán életben maradj. Akkor vagy teljesen kikapcsolva. A mélyalvás egyébként hasonló a meditációs állapothoz. A meditáció ugyanis éberen regenerál úgy, mintha mélyen aludnál. Szőke Zoltán: Noha már két éve meditálok folyamatosan, minden egyes alkalom ugyanolyan nagy élmény, mint az első. Elmondhatatlan az a biztonság, a nyugalom, a melegség, és a csend, amit ilyenkor tapasztalok. Pedig ez minden emberben ott lapul, csak kevesen találják meg az eszközt, hogy ezt a fajta lelki békét elérjék. Amíg meditálunk, harmóniát teremtünk a külső és a belső kozmosz között. Egyesítjük a végtelent. S ahogy egyre gyakorlottabb vagyok a meditációban, azt vettem észre... Dragan: ...hogy több a zöld lámpa az életedben. Szőke Zoltán: Igen, pontosan ezt. Mintha egy láthatatlan kéz elhessegetné az utamból a problémákat, a napi gondokat. Mintha már a konfliktushelyzetekben is kívülről látnám magam a világban. Sőt, már jó előre felismerem a még csak készülődő konfliktushelyzetet, és tudom, hogy ki kell abból maradnom. Sajnos a stressz okozza a rengeteg feszültséget bennünk. Emiatt vagyunk agresszívek, hirtelenek, ezért ugrunk mindenre. Az ego felülkerekedik a lelkünkön, s az irányít. A meditáció viszont a rossz egódnak gyeplőt ad a szájába, a jó egódat pedig kibéleli. Ezzel a technikával nem tudsz mást tenni, mint nyugodt lenni és mosolyogni. Főleg a konfliktushelyzetek válnak nevetségessé, amelyekbe korábban beleugrottál. – Hogyan reagált a környezeted a változásaidra? Mit szóltak például a kollégáid, akik ismerték a heves természetű, mindenre azonnal ugró Szőke Zolit? Szőke Zoltán: Látod, pont ez volt az igazi fokmérője a dolognak. Folyamatosan

SZŐKE ZOLTÁN & DRAGAN MILUNOVITS

267

jöttek a kérdések, hogy mi történt, mitől változtam meg ennyire. – Meséltél nekik a meditációról? Szőke Zoltán: Eleinte nem. Viszont amikor egyre több pozitív visszajelzést kaptam, boldogan újságoltam. És elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért ne osztanám meg ezt mindenkivel. Hogy van egy módszer, amivel jobbá tehetjük mások életét. Itt ez a válság, a sok szörnyűség. Ha valaki tud valamit, annak meg kell osztania másokkal is, hogy előre tudjunk haladni. Nem beszélve arról, hogy ha többen műveljük a meditációt, az sokkal hatásosabb. Ha mondjuk, egyszerre ketten meditálunk, akkor duplázódik a hatás. Ha négyen, akkor megnégyszereződik. – Mennyire személyes a technika? Ugyanazt csinálja mindenki egy ilyen meditáció során? Dragan: Nem. Minden egyes meditáció szubjektív. Találkozni kell az illetővel és átbeszélni a problémáit. Minden problémára van valamilyen megoldás. Zoli is egy bizonyos problémával jött hozzám. Számtalan módszer létezik. Több mint száz technikája van az elcsendesülésnek, a gondolatok kijátszásának. Annak, hogy megtaláld magad az adott pillanatban. Sajnos a legtöbben a jövőben, vagy a múltban élnek, nem pedig a jelenben. Pedig ez lenne a legfontosabb. Szőke Zoltán: Ha jól belegondolunk, valójában egy rettegés az élet. Sokan a korábban megélt negatív dolgokból építkeznek, annak alapján tervezik az életüket. Amikor gyereket nevelünk, minden pillanatban azt mondjuk, jaj erre vigyázz, nehogy elessél, stb. Aztán a szomszédok, a barátok is elmondják, mire vigyázzunk, sőt a tévében is a rádióban is ezt látjuk, ezt halljuk. Milyen élet ez, ha folyton tartani kell valamitől? A meditáció megtanít arra, hogy a pillanatot éld meg. Abban pedig nincs félelem.

„A CSEND A LEGMÉLYEBB PIHENÉS A VILÁGON”

Dragan: Ha csend van benned, nem lehetsz máshol, csak a pillanatban. A csend ugyanis a jelenben van. A jelen a kulcs. Mert akkor nincs aggódás, nem vetíted előre a problémákat. Zoli említette imént a felpörgött életet. Úgy gondolom, nem feltétlenül azzal van a gond, hogy gyorsul az élet, és verseny van, hanem hogy legyen egy módszered, amivel felkészíted magad a napi kihívásokkal járó stresszes helyzetekre, és ezek kivédésére. És mivel tudsz felkészülni? Ha pihensz. Vagyis az alvással és az álmokkal. Esetleg relaxálsz mellette, vagy sportolsz. Sokan más-más tevékenységgel próbálják kipihenni az előzőt. Nem jó ez így. Mindenkinek életébe kell egy olyan technika, amivel önmagát még pluszban ki tudja pihenni a megnehezedett körülményekhez képest. Zoli jól látta, hogy a meditációval kapott egy pluszt. Ugyanis a csend a legmélyebb pihenés. Aki meditál, egyetlen másodperc alatt képes lehet úgy feltöltődni a jelenben, hogy utána még órákig tisztán tud gondolkodni. A benne lévő haragot és feszültséget pedig kreatív folyamatokká tudja alakítani

268

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

ahelyett, hogy őrjöngene egy adott szituációban. Nagyon egyszerű a technika.

– Hol lehet a leghatékonyabban meditálni? Bárhol. Akár otthon, buszon, vagy éppen repülőgépen utazva is lehet. Nincs ebben semmi különös, egy széken ülve is tökéletes az eredmény, nem kell hozzá lótuszülésben ülni. Napi kétszer 25-30 perc – személyre szabottan –, reggel és este tökéletes regenerálódást jelent. Mint már említettem, igyekszünk megtalálni az adott személyre jellemző technikát. Az egyik leghatékonyabb kétségkívül az őshangtechnika, amelynek során egy személyre szabott őshangot használunk. Ez egyfajta rezgés, vagy hangzás, amelyekkel a gondolatokat helyettesítjük. Amikor a meditáció során ez az őshang is eltűnik az agyból, az a MOST pillanata. Akkor kerül az ember a jelenbe. Ilyenkor érzi azt, mintha ki lenne bélelve a környezete. Kiegyensúlyozott jókedv veszi körül, nem érzékeli, hol van. Kitágul a személyisége. Nem érzi, hogy be van zárva a testébe, vagy a fejébe. Mert a legtöbb ember a fejébe zárva érzi magát, a fejében él. A fejből eljutni oda, hogy érzékeljük az egész testünket, már az nagy dolog. A meditációnak továbbá gyógyító hatása is van, például visszafordíthatja a kialakulóban lévő betegségeket is a szervezetben. Szőke Zoltán: A meditációt, úgy általánosságában, már sokan kutatták, és a tudomány is hajlik arra, hogy elismerje ennek az előnyeit, hatásait. Sok országban már az egészségügyben is alkalmazzák. Például olvastam, hogy a magas vérnyomást, és keringési zavarokat is lehet vele kezelni. – A család többi tagja is megtanult meditálni? Szőke Zoltán: Igen. Velem egy időben a feleségem, Anikó is megtanulta a technikát. Jó ideig ketten meditáltunk otthon. Aztán a fiainknak feltűnt, hogy rendszeresen félrevonulunk, s megkérdezték, mit csinálunk. Miután elmeséltem nekik, érdeklődtek, hogy ez rájuk is jó hatással lenne-e. Mivel Drágitól tudtam, hogy ez a fiatalok számára is csak előnnyel jár, így ők is megtanulták. Félévkor kezdték el, és év végére nagyon sok négyest ötösre javítottak. Sokkal jobban tudtak koncentrálni az iskolában is. Sokszor négyesben is meditálunk, nincs is ahhoz fogható érzés, amikor megnégyszerezzük az energiánkat. Szeretném, ha a példámon keresztül mások is meg tudnák teremteni önmaguk számára a lelki békét. Drági barátommal távoli terveink között szerepel, hogy erre hivatalos formában is lehetőséget teremtsünk, s minél több embert megtanítsunk meditálni.

Amit tudni kell Szőke Zoltán mesteréről Milunovits Dragan 1965. augusztus 3-án 5 óra 45 perckor született, Zentán. Gyerekként eléggé visszavonult volt, már akkor is nagyon mélyen foglalkoztatták a természeti és főleg a természetfeletti jelenségek. Meditációval 1982 óta foglalkozik. Huszonhárom évig a Maharishi féle nemzetközi meditációs társaság aktív szervezője, majd 1990-től sikeres oktatója volt. Svájcban főiskolai diplomát szerzett a kreatív intelligencia tudományából, majd Hollandiában a Maharishi Nyitott Egyetem tanáraként vezette a MOU műholdas oktatási televíziós csatorna magyar nyelvű adását. Néhány éve visszavonult, és azóta a saját útját járja. Az asztrológiát nyugati és keleti tanítóktól, majd később főleg saját tapasztalatából sajátította el. Most indiai asztrológiával, Síva csendmeditációval, életmód-tanácsadással, ájurvédával foglalkozik. Több mint ezer asztrológiai konzultációt tartott Magyar-

országon és több más országban is.

SZŐKE ZOLTÁN & DRAGAN MILUNOVITS

269

EPILÓGUS Az első könyv... …Ami tulajdonképpen a sokadik, de a saját nevem alatt mégiscsak az első. Számos sikeres kötetet készítettem „négerként” sztárriporterek, tévés személyiségek neve alatt, amelyek több tízezer példányban fogytak el. Annyi könyvet írtam az elmúlt 15 évben „szellemíróként”, hogy a sajátomra egyszerűen nem jutott idő. Nagy kiadók, kereskedelmi tévécsatornák, sztárok, tévériporterek kerestek meg az évek során… És legalább annyi híres embert kerestem meg én is újságíróként, hogy nyilatkozzanak nekem. Gyerekkori álom beteljesülése ez az interjúkötet. Régóta szerettem volna csokorba gyűjteni néhány, számomra fontos találkozást, amelyekben az elmúlt esztendőkben részem volt.

Mániám a kérdezés. Már 12 éves korom óta faggatom a közélet szereplőit. Mindig érdekelt azoknak a sorsa, embersége, akiket a tévében láttam. Róluk szerettem írni, azokról, akiket híressé tett valami. Egy dal, egy színdarab, egy tévéműsor, egy sikeres vállalkozás egy elejtett mondat. Egy ismert ember arca közel sem olyan egysíkú, amilyennek egy tévé, vagy rádióinterjúból, egy újságnyilatkozatból megismertük.

„HA AZ EDDIG MEGÉLT ÉLMÉNYEKET MÁS MESÉLNÉ, NEM HINNÉK NEKI”

Ha korábban önéletrajzi ihletésű könyvet olvastam, mindig átlapoztam azokat az oldalakat, amikor az illető a gyerekkoráról mesélt. Márpedig a legtöbb ilyen kötet bemutatkozó része a gyerekkorral indul. Annyira utáltam az ilyen kezdéseket, hogy sokszor még a szerzőket is felhívtam és megkérdeztem, miért nem lehetett kivételesen a jelenből elindulni, s rendhagyó módon a mű végére tenni a gyerekkort, mert úgy sokkal érdekesebb volna. Ehhez képest most én is a gyerekkorommal kezdem... Kérem, ne lapozzanak tovább, mert ezúttal valóban érdekes lesz a történet.

270

EPILÓGUS

Ómolnár Miklós így jellemzett az előszóban: „Van András lényében valami meseszerű, valami meseszerűen kisfiús. Pedig az Óperenciás tengeren is túli Salgótarjánból jött, mindenféle ajánlólevél nélkül, és talán még hamuba sült pogácsára sem futotta neki...” Ha nem is a lényem, de a történetem mindenképp meseszerű. Olyannyira, hogy ha az eddig megélt élményeket más mesélné el sajátjaként, nem hinnék neki. El tudják képzelni, hogy egy 12 esztendős gyerek interjúkat készítsen a vidéken fellépő fővárosi művészekkel, s azokat megírja a megyei napilapba? Velem ez történt 20 évvel ezelőtt, abban a korban, amikor még csak egy állami televízió létezett, nem voltak kereskedelmi csatornák, nem volt ennyi színes magazin, és nem volt ennyi sztár sem. Abban a korban, amikor még egy zenekar felbomlását, vagy épp megalakulását a Híradóban is bemondták.

A gyerekkori élmények kétségkívül hatással vannak egész életünkre. Fogalmam sincs miért, de már óvodás koromban felvillanyozott, ha egy országos sztárt láthattam. Akármilyen meglepő, de tisztán emlékszem, hogy hároméves koromban édesanyám elvitt egy Soltész Rezső koncertre a salgótarjáni sportcsarnokba. (Tényleg emlékszem erre. Évekkel később, már felnőttként megkérdeztem Soltészt, hogy az utolsó dalban valóban elvette-e a basszusgitárt a kollégájától, vagy csak én emlékszem rosszul. Azt mondta, nagyon is jól emlékszem, hiszen ez is a show része volt az akkori turnén...) Aztán négyévesen voltam Dolly Roll koncerten is anyukámmal. Jó korán megfertőződtem. Imádtam a zenét.

“A TESTŐRÖK AZT MONDTÁK, ÁLLJAK SORBA AUTOGRAMÉRT, AKKOR VÁLTHATOK NÉHÁNY SZÓT A ZENÉSZEKKEL...”

Tizenegy esztendősen már az osztálytársaimmal is elmehettem az akkori Manhattan együttes koncertjére. Ott szembesültem először azzal, hogy nem olyan könnyű ám egy ismert személy közelébe férkőzni, mivel a zord biztonsági emberek nem engednek csak úgy oda. Emlékszem, az osztálytársaimmal álltunk koncert után az öltözők előtt, szerettem volna valamit kérdezni a zenekar tagjaitól, de nem tehettem meg. A „testőrök” azt mondták, álljak sorba autogramért, talán úgy válthatok néhány szót a zenészekkel. Az aláírás azonban csöppet sem érdekelt. Én már akkor is beszélgetni akartam velük, nem rajongóként jártam ezekre a koncertekre.

Emlékszem ott, azon a – szécsényi – Manhattan koncerten határoztam el, hogy riporter leszek. Abban a korban egyébként az újságírókat is sokkal jobban tisztelték az emberek. Még a biztonságiak is…

AZ ELSŐ KÖNYV

271

Mivel akkoriban diákmunkaként az iskola mellett épp a helyi lapot árultam az osztálytársaimmal, bejártam a megyei napilap szerkesztőségébe. Egy nap aztán nem a terjesztési osztályra, hanem két szobával arrébb kopogtattam be, és megkérdeztem az első szembe jövő szerkesztőt - mint később kiderült, Vaskor Istvánt -, hogy írhatnék-e nekik. A mai napig emlékszem az arcára, mennyire meglepődött. Aztán csak annyit mondott: „Aranyapám, ha feltétlenül ehhez van kedved, miért ne?” Rögtön hozzá is tettem, hogy nem akármivel debütálnék, hiszen láttam a plakátokon, hogy épp a híres humorista, a Mikroszkóp Színpad akkori igazgatója, Sas József érkezik a városba. Őt szeretném megszólaltatni. A szerkesztő sok sikert kívánt. Egy héttel később még jobban meglepődött, amikor vittem a kész cikket, amit kézzel írtam meg. Az történt, hogy az adott napon elmentem a művelődési házhoz, a hátsó bejáratnál megvártam Sast, és amikor megérkezett, elmeséltem neki, miért jöttem. Roppant barátságosan fogadott, behívott magával az öltözőjébe, és beszélgettünk.

“A TÉLI HIDEGBEN FAGYOSKODTAM A MŰVELŐDÉSI HÁZAK HÁTSÓ BEJÁRATÁNÁL...”

Az interjú – 1992. március 11-én – megjelent a Nógrád Megyei Hírlapban, a cikk alatt pedig nem csak a nevem szerepelt, hanem az iskoláé is, ahová jártam. Ez hihetetlen elismerést jelentett a suliban, hogy a „nagy” megyei napilapban egy ötödik osztályos diák publikált, és ráadásul ilyen neves művésszel beszélgetett. Az igazgató még az iskolarádióban is bemondta a nevemet, mint az intézmény büszkeségét. Ettől fogva nem volt megállás.

Akkora hatással volt rám az élmény, hogy ismert, népszerű emberrel beszélgethetek, hogy attól kezdve más nem is érdekelt. Az ominózus Sas-interjút követően minden olyan rendezvényen ott voltam, amelyet a városban, sőt a környéken szerveztek, és mindenkit megszólaltattam. Megnyugtatott, hogy amennyiben a megyei lapra hivatkozom, megnyílik előttem az öltözőajtó, no meg a beengedő emberek szíve. Persze nem ment minden ilyen simán. Emlékszem, a téli hidegben hányszor fagyoskodtam a művelődési házak hátsó bejáratánál, miközben az esti fellépőket vártam. Mert azt egyetlen szervező sem engedte meg, hogy a műsort megnézzem, de legalább nem zavartak el a színpad mögül. Így kezdődött ez a szerelem az újságírással, s az ismert emberekkel való bizalmaskodással. Az akkor megszólaltatott művészek közül ma is többen emlékeznek rám. Gyakorlatilag a szemük láttára nőttem fel. Sok kapcsolat megmaradt, közülük sokan személyes jó barátaim lettek az évek során.

272

EPILÓGUS

„BEMENTEM ÉN MINDENHOVÁ: LEMEZKIADÓKHOZ, KERESKEDELMI RÁDIÓKHOZ KOPOGTATTAM...”

Tizennégyévesen elnyertem „Az év diákújságírója ’94” címet a Diákújságírók Országos Egyesületének pályázatán. Édesanyám szerencsére tudta, hogy helyén van az eszem, így gyakorlatilag bárhová elengedett. Tizenöt esztendős koromtól már egyedül buszoztam a fővárosba, sokszor az otthonukban kerestem fel a sztárokat, sőt, az időközben megalakult nagy kereskedelmi rádióktól és televízióktól a multinacionális lemezkiadókig mindenhová bejártam. Gyakorlatilag ugyanolyan módszerrel, ahogyan a kezdetek kezdetén a megyei hírlap esetében. Kopogtattam, aztán beengedtek. És megszerettek.

„NEM VOLT KERESZTAPÁM A MÉDIÁBAN”

A szórakoztatóipar akkori és mai vezetői – főleg a zeneiparból – konkrétan gyerekkorom óta ismernek. Joós Pisti a Magneton (Warner) éléről, Rózsa Pisti a Rózsa Recordstól, és hosszan folytathatnám a sort. Soha nem felejtem el: Hegedűs László, az egykori Multimédia, illetve PolyGram, később Universal kiadó vezére egyszer egy sajtótájékoztatón megkérdezte tőlem: „apád a főszerkesztő, hogy ilyen hosszú interjúkat írhatsz egy napilapba?” Nem, nem volt apám a főszerkesztő. Apámat eleve nem is láttam már vagy húsz éve. A szüleim hároméves koromban elváltak, és ő nem tartotta fontosnak, hogy foglalkozzon velem. Ahogyan Ómolnár is írta: nem voltam senki fia-borja. Nem volt keresztapám a médiában, sőt, népes famíliámból még csak értelmiségi sem volt senki. Egyszerűen izgatott ez a világ, érdekelt minden titka, és szerettem volna én is a szórakoztatóipar része lenni. Ha más nem, hát mezei érdeklődőként. Nem ismertem lehetetlent. Kitaláltam, hogy híres riporter leszek. „A kérdező.” Vagy az új Szilágyi János. A férfi Szily Nóra. Igen, már 12 évesen tudtam, hogy mi szeretnék lenni.

Azzal, hogy 12 éves korom óta folyamatosan szerkesztőségi műhelyekben nevelkedtem, elég nagy rutint és szakmai tapasztalatot szereztem. Az ismeretségeknek köszönhetően soha nem maradtam munka nélkül, mindig jött újabb és újabb lehetőség. A salgótarjáni rádióban – Rádió Focus – a legelső adásnaptól fogva szerepeltem. (16 éve tartó szerelem ez azzal a szerkesztőséggel. Olyannyira, hogy a mai napig állandó műsorom van azon a frekvencián; a távolból gyártom a műsorokat, és interneten küldöm. A rádió vezetője, Sepsei Albert az egyik legkorrektebb és legtisztességesebb munkaadóm volt mindig.) A Focus mellett azonban számos egyéb szerkesztőség is számított a mun-

kámra külsős munkatársként.

AZ ELSŐ KÖNYV

273

Tizenhétéves koromtól egyszerre írtam, rádióztam és televízióztam – Salgótarján mellett Gyöngyösön, a Dió Rádióban is vezettem műsort, s közben a Nógrád Megyei Hírlapnál is volt állásom –, és nem kellett sokat várnom, hogy a megyei orgánumok után nagy országos lapokhoz, rádiókhoz és televíziókhoz is beférkőzzek.

„HÉTFŐ ESTÉNKÉNT AUTÓZTUNK GYÖNGYÖSRE A SZTÁROKKAL, A HELYI RÁDIÓBA”

Mielőtt azonban a fővárosi „karrierről” mesélnék, van még egy fontos állomása szakmai életemnek, amelyen nem szeretnék átugrani. Gyöngyös. Dió Rádió. 2000-ben lehetőséget kaptam a tulajdonosoktól egy önálló beszélgetős műsorra hétfő esténként. A mátrai kisvárosban másfél éven keresztül a hazai sztárvilág színe-java megfordult Korda Györgytől kezdve Aradszky Lászlón és Dévényi Tiboron át Szikora Róbertig. Akkoriban már Budapesten éltem albérletben, jogosítványom és autóm nem volt, így rendszerint a művészekkel utaztam Gyöngyösre. Mindenki első szóra jött, és furikáztak hétfő esténként. Óriási élmény volt ezekkel az emberekkel utazni. Ilyenkor öt-hat órát is eltöltöttem velük, hiszen három óra volt maga a műsor, és mindig az adott heti vendégtől függött, hogy az oda-vissza út két, vagy három órásra sikerült-e. Mindennek már 12 éve, de az akkori csevegések során elhangzott sztorikat a mai napig fel tudom használni újságcikkeknél is, olyan mélyre, annyira emberire sikerültek azok az élő rádiós beszélgetések. Ekkor még mindig csak húsz éves voltam. Amikor a vendégeket szerveztem, őszintén elmeséltem mindenkinek, hogy nekem fontos ez a műsor, és ugyan útiköltséget nem fizet a rádió, én az aznapi gázsimat szívesen odaadom a benzinre. A hatvan vendégből összesen hárman fogadták el a pénzt. Nem lenne elegáns leírni a nevüket, de ha manapság egy-egy társasági eseményen összefutok velük, még mindig nem tudom elfojtani az egykori kezdő újságíró hitetlenkedő fintorát.

„ÓMOLNÁRT ELKÜLDTEM MELEGEBB ÉGHAJLATRA, ÍGY MÁR HAJLANDÓ VOLT VELEM TALÁLKOZNI...”

Ma is gyakran kérdezik, hogyan sikerült vidékről megszereznem a menő fővárosi állásokat. Roppant egyszerű módszert alkalmaztam. Elküldtem tíz országos laphoz egy motivációs levelet és egy próbainterjút, hogy ez vagyok én, így tudok írni. És azt is jeleztem, hogy szívesen dolgoznék nekik külsős munkatársként. Akkor tízből hárman visszajeleztek és kaptam is munkát. Ezen felbuzdulva úgy gondoltam, hasonló módon fogok biztos állást szerezni magamnak Budapesten. Tisztában voltam vele, hogy ha nem lépek le Salgótarjánból 20 évesen, végem lesz. Így aztán ismét összeírtam egy tízes listát. Olyan befolyásos emberekhez jelentkeztem be, akikről tudtam, hogy ha akarnak, tudnak fix munkát adni. A Nógrád Megyei Hírlapban, ahol dolgoztam, indítottam egy portrésorozatot, ez

274

EPILÓGUS

volt a hivatkozási alapom. Úgy jelentkeztem be tévében, rádióban és nyomtatott sajtóban tevékenykedő főszerkesztőkhöz, programigazgatókhoz, hogy azt mondtam, interjút szeretnék velük készíteni. Mindenhová bejutottam. Egyvalakit kivéve. Ómolnár Miklós válaszra sem méltatott. Amikor nagy nehezen fel tudtam vele venni a kapcsolatot, mindent megígért. Még azt is, hogy eljön a vidéki rádióműsoromba beszélgetőpartnernek. Aztán az adás napján elérhetetlen lett. Tudtam, ha Ómolnárral egyszer találkozom, attól fogva megoldódik az életem. Egyszerűen éreztem, hogy munkát fog adni. Az egykori Nógrád Megyei Hírlap gárdájából a mai napig emlékeznek, mennyit emlegettem az Ómolnár nevet. Csak a nagy találkozás váratott magára. Aztán két év kitartó próbálkozás után írtam neki egy utolsó levelet. Akkor már úgy gondoltam, semmilyen veszítenivalóm nincs. Konkrétan elküldtem a picsába. Na jó, ilyet egy könyvben mégsem szabad, tehát: melegebb éghajlatra küldtem. Leírtam, mennyire szánalmasnak tartom, amit művel, és kértem, gondoljon bele, hogy neki hogyan esett volna, ha annak idején, kezdőként ennyire semmibe veszik. És igen, tehet egy szívességet. Ha nála jóval nagyobb emberek két perc alatt adnak időpontot, ő pedig sok esetben válaszra sem méltat. No erre már reagált… Felhívatott a titkárnőjével, és hirtelen lett időpont. Később elmondta, tetszett neki a kitartásom – vagy ahogy ő mondta, a „szívósságom” –, ezért aztán villámgyorsan állást is kaptam a BEST magazinnál. Utólag azt mondom, érdemes volt rá két évet várni. Hiszen a többiek, akikhez közben eljutottam, csak időszakos szerződéseket kínáltak, fix fizetés nélkül. Tíz évvel ezelőtt Ómolnár tette a legkomolyabb ajánlatot.

„TÍZ ÉV KITARTÓ MUNKÁVAL GYAKORNOKBÓL FELELŐS SZERKESZTŐ LETTEM”

Az elmúlt évtizedben alapos, kitartó munkával gyakornokból újságíró, főmunkatárs, rovatvezető, majd a legnépszerűbb magyar sztármagazin, a Story (és a BEST) felelős szerkesztője lettem. Hálát adok a sorsnak, hogy így alakult az életem, mert a fél világot bejártam, annyi élményt szereztem, hogy egyszer arról is írok majd egy könyvet. Amikor a vidéki kisfiú beszabadul a nagyvárosba, és a szórakoztatóipar is befogadja…. Azért volt jó a Storynál és a BEST-nél dolgozni, mert Miklós mellől az egész szórakoztatóiparra ráláttam. A televíziókra és a rádiókra egyaránt. Bizalmi ember lettem, és számos exkluzív munkát kaptam. Közben elkezdtem nagyinterjúkat írni a Story Online-ra, mellette pedig számos egyéb lapban jelentek meg írásaim. Rádióztam is, mélyinterjúkat készítettem a Juventus Sztársávjába, a Story TV-n pedig „Privát Story” címmel futott saját műsorom.

AZ ELSŐ KÖNYV

275

„AZ EMBERT SZERETNÉM FELFEDEZNI: MINDENNAPI BÁNATOKRÓL, SIKEREKRŐL ÉS KUDARCOKRÓL BESZÉLGETÜNK…”

Már említettem: mániám a kérdezés, a másik ember megismerése. Többnyire azokkal az emberekkel beszélgetek, akiket a közönség közeli ismerősként üdvözöl a képernyőn, mégis keveset tudni róluk. Ezek a máshol „agyonírt” és csúcsra járatott emberek számos titkot tartogatnak. Hiszen vannak dolgok, amelyeket az ember egy felszínes beszélgetés során nem mond el. Egy mélyinterjú azonban más… Mindennapi bánatokról és mosolyokról, kudarcokról és sikerekről, árnyékról és fényről, bűnről és bűnbánatról, kezdetről és célról, magáról az útról beszélgetünk. Az embert akarom felfedezni: a tehetség és egyéniség forrását, tápláló talaját szeretném megismerni. Az életüket, jellemüket térképezem fel úgy, hogy közben néhány fontos kérdésre várom tőlük a választ.

Az a célom, hogy az interjúk olvasása közben azt érezze az olvasó, mintha ő is ott lenne a helyszínen. Nem csak a beszélgetésben, hanem a megszólaló elmesélt élményeiben, kimondott mondataiban, szemérmes elhárításaiban, csöndjeiben. „AZ ŐSZINTE KÍVÁNCSISÁG, A GYERMEKI RÁCSODÁLKOZÁS HAJT…”

Portréim egyben pillanatfelvételek is – néhány interjú esetenként kötődik az alapul szolgáló beszélgetések időpontjához. Sokszor szándékosan meghagytam az élőbeszéd fésületlenségét, lazább mondatfűzéseit. Igyekeztem minél kevesebbet elvenni a spontán párbeszéd szellemiségéből, hangulatából.

A beszélgetésekre soha nem vittem magammal jegyzeteket, nem írtam fel előre kérdéseket. Elképesztő szakmai hibának tartottam mindig, ha a televízióban azt láttam, hogy a kérdező papírral ül le valakivel beszélgetni. Engem az őszinte kíváncsiság, a – szinte – gyermeki rácsodálkozás hajtott és hajt a mai napig. Köszönettel tartozom azoknak, akik leülnek velem beszélgetni, s akik nem zárkóztak el a kényesebb témáktól sem. A diskurzusok során szinte minden egyes alkalommal előkerülnek a privát-szféra rejtett epizódjai, soha nem hallott történetek, kínos ügyek, olyan szellemi emléktárgyak, amelyeket az ember csak egészen kivételes helyzetekben mutat meg másoknak.

Bóta Gábor írta egyik interjúkötetében, hogy interjút készíteni nagyobb kaland, mint messzi tájakra utazni. És milyen igaza van! „Utazást teszünk valakinek a lelkébe, megmártózunk az egyéniségében. Az interjú végletekig személyes műfaj. Bonyolult, élvezetes és kiszámíthatatlan sakkjátszma. De

276

EPILÓGUS

roppant öröm, amikor a kapkodó világ tébolyult zűrzavarában két ember figyel egymásra.”

Egy másik könyvben Kepes András idézte Freud legendás mondását. Állítólag egyszer, amikor megkérdezték tőle, mit szól az akkori kor nagy találmányához, a drótnélküli távíróhoz, ezt felelte: „Nagy dolog a távíró, még nagyobb a drótnélküli távíró, de a legnagyobb dolog mégiscsak az, hogy két ember – dróttal vagy drót nélkül – egyáltalán szót tud érteni egymással.” Magam is úgy hiszem, hogy ez a legnagyobb varázslat. S bár most nem látjuk egymást, örülök, hogy itt vannak, s hogy velem tartottak ebben a húsz esztendeje kezdődött, hatalmas kalandban.

Sándor András

AZ ELSŐ KÖNYV

277

Révész Sándorral

Kasza Tiborral

Szulák Andreával

Giorgio Armanival

Soltész Rezsővel

Kovács P. Józseffel

Nagy Feró otthonában

Komár Lászlóval

Koós Jánossal

Juszt Lászlóval

Szolnoki Péterrel

Bódi Gusztival

Gáspár Lacival

Sas Józseffel, Nacsa Olivérrel és Bagi Ivánnal

Ákossal 14 évesen

Zenthe Ferenc kertjében

Judyval és Zsoltival

Jáksó Lászlóval

(ex-Groovehouse)

Som Lajossal

Oszter Sándorral

Pataky Attilával 13 évesen

Hevesi Tamással az 1994-es diákújságíró-táborban

Szabó Gyula otthonában

Horváth Jánossal és Korda Györggyel

Kozso mesebirodalmában

Tar talom

Arcok a képernyőről 6 14 24 32 38 42 48 54 60 66

Szilágyi János „Más lett a média... Én meg maradtam a régi, tehát nincs szakmám...” Geszti Péter „Tíz évig képtelen voltam apám haláláról írni” Ördög Nóra „Mindig minden visszaüt”

Schobert Norbi „Évekig csak sajnáltam magamat”

Havas Henrik „Mindkét gyerekem számon kérte, miért nem foglalkoztam velük” Árpa Attila „Nyugdíjazott fenegyerek vagyok”

Peller Mariann „Felkészítettek az állandó újrakezdésekre” Vitray Tamás „Megpróbálom minél tovább húzni az időt” Vágó István „Nem adok már kölcsön senkinek”

Bagi Iván „Nagyon sok pénzért jártam pszichológushoz”

Színészek 72 78 86 90 96 104 110

Hernádi Judit „Az élet mindig megbosszulja a gyávaságot”

Bereczki Zoltan „Néha meg kell tenni fájó lépéseket” Kiss Ramóna „Senki nem kerülheti el a sorsát”

Sas József „Józsi, ezt beszoptad, mint lósegg a hőmérőt”

Rékasi Károly „A nyíregyházi kórházba jártam anyatejért”

Pokorny Lia „Nem okoz lelki problémát ha el kell búcsúznom valakitől”

Ábrahám Edit „Mindig tudtam, hogy nem leszek átlagember”

Zenészek

282

116 130 134 140 144

Vastag Csaba „Nem biztos, hogy valaha kipakolok a bőröndből”

Mester Tamás „Jó lenne minél többet jelen lenni a pillanatokban”

Demjén Ferenc „Borzasztó érzés lehet celebnek lenni”

Zsédenyi Adrienn „Érzi az ember, ha mennie kell”

Szikora Róbert „Minden gyerekben a sajátomat látom”

150 158 162 166 172 178 184 190 194 202 210 216

Takács Nikolas „Kárpótolt az élet”

Balázs Fecó „Lefekvésnél mindig eszembe jut, lesz-e új nap az életemben” Oláh Ibolya „Áldozat vagyok, nem botrányhős”

Horváth Charlie „Utálom magam, amiért nem mondtam el anyámnak, mennyire szeretem” Tabáni István „Nem megyek vissza teremőrnek”

Korda György „Frank Sinatra orvosa ültette be a hajamat”

Balázs Klári „Nem bánom, hogy nem született gyerekem”

Majsai Gábor „Inkább legyek magyar Tom Jones, mint egy senki”

Vastag Tamás „Idegen emberek a legfőbb bizalmasaim”

Galambos Lajos „Mindig a rokonaim voltak a legirigyebbek a sikereimre” Zoltán Erika „Esküszöm, csak négy férfi volt az életemben ”

Popper Péter „Tudom, hogy happy end lesz a történet vége”

Akik már nincsenek köztünk 224 234 240

Antal Imre „Mindig jött értem a nagy fekete autó”

Cserháti Zsuzsa „El kellett bújnom a villanyszámlás elől” Zenthe Ferenc „Egy valóságshow már betegség”

Spirituális beszélgetések 246 256 264 270 285

Dr. Domján László „Az emberi elmével gyógyítani lehet” Szalay Ádám „Van egy receptem a jobb életre”

Szőke Zoltán & „Meditáció közben vagy a legnagyobb biztonságban”

Dragan Milunovits

Epilógus Az első könyv

Tallózó Válogatás az elmúlt évek cikkeiből

283

Tallózó Nem vagyok híve a „best of” kiadányoknak. Zenei téren sem különösebben, újságírók esetében pedig pláne nem. Pedig sok ismerősöm adott már ki gyűjteményt az addig megjelent írásaiból, de sosem lelkesedtem ezekért a könyvekért.

Ehhez képest most mégis itt van ez a fejezet a könyvem végén...

Egyszerű az oka: a tördelés után vettük észre, hogy maradtak még szabad oldalaink. Újabb interjúkat már nem akartam beszerkeszteni, hiszen a 40 az kerek szám, és már több privát fotóalbumot tartalmazó oldalt sem szerettem volna a kötetben látni. Éppen ezért úgy döntöttem, sajátosan oldom meg az én kis „best of”-omat. A maradék felületen az elmúlt évek újságcikkeiből válogatok.

Ve r e b e s I s t v á n Bajor Imre

Tihanyi Tóth Csaba

Sebestyén Balázs

285

VEREBES ISTVÁN

„Kísértések? Ugyan! Nem kellek én már senkinek!”

2005. április

– Egyszer azt mondta, a színészet egy eszköz az emberré váláshoz. Milyen ember ma Verebes István? – Óvatosabb, mint húsz évvel ezelőtt. Ma már kevésbé vagyok befolyásolható. Egyik legközelebbi szerettem életében történt egy tragédia tíz évvel ezelőtt, ami az egész gondolkodásmódomat átalakította. Ma már könnyedén meg tudom határozni, hogy mi a fontos az életben, és mi nem az. Mit kell megbecsülnöm, és mit nem. Miért kell harcolnom, és miért nem szabad. Ha például manapság kapok egy levelet, amelyben azt írják, dögöljek meg, már nem bánt. A feleségem remeg az idegességtől, de én csak nevetek rajta, hiszen nem fontos. Viszont ha a szavahihetőségemet vonják kétségbe, az dühít. – Zalatnay évekkel ezelőtt írt egy könyvet, amelyben férfiakkal beszélgetett. Akkor Ön azt mondta, hogy megtalálta a másik felét, Kánya Katát, s kapcsolatuk egy életre szól. – Miért, maga nem ezt mondaná az éppen aktuális feleségéről? Mint minden szerelmes férfi, én is igazi hódolattal beszéltem a választottamról. Látja, ezért mondtam az előbb, hogy ma már sokkal óvatosabb vagyok a kijelentéseimmel. Ezek a mondatok Katáról egyáltalán nem elvtelenek a Zalatnay-könyvben, de ahhoz képes túl bizarrok, hogy a házasságunk viszonylag hamar felbomlott. Egyébként a mostani házasságomról is sok szépet el tudnék mondani, de azt gondolom, nem kell olyan nagyon szórni a mannát. Tudja Isten, holnapután a feleségem beleszeret egy fiatalabb férfibe, és akkor itt állok a mondataimmal megfürödve. – Eszébe jut ilyesmi? – Miért ne jutna eszembe? Hisz 18 évvel fiatalabb, mint én! Miért gondolnám azt, hogy én megunhatatlan vagyok? Persze titokban azt remélem, hogy megunhatatlan vagyok, de minden megtörténhet. Még az is, hogy esetleg én szeretek bele valakibe. Egyébként nem szeretnék beleszeretni senkibe. Valószínűleg nem is fogok. – Van még kísértés? – Nincs. Nem kellek én már senkinek! Különben is, a legemberszabásúbb harmóniát biztosítja számomra a kedvesem. Persze, valamikor voltak felelőtlen

286

TALLÓZÓ

korszakaim, de nagyon megbűnhődtem értük. Érti? Nagyon! Akkor ráment az egészségem! – Azt állította, megviselik az apróbb hazugságok. Meddig tart a vezeklés? – A hazugság bűn. A bûnök pedig nem ledolgozhatóak. A nyolcvanas években elkövetett mulasztásaim a mai napi terhelik a lelkiismeretemet. Korrigálhatatlan mulasztások! Ha eltemetem őket, csak még rosszabb lesz. Tegyük fel; ha a gyerekeim anyja, akivel szemben elkövettem bizonyos bűnöket, kórházba kerül, az engem felzaklat. Megremegek, mert úgy hiszem, betegsége annak a következménye, hogy annak idején nem figyeltem rá eléggé. – A hőskorban törzsvendég volt a felkapott éjszakai szórakozóhelyeken. Ma már sehová sem ül be esténként? – Hova gondol? Idejét sem tudom, mikor éjszakáztam utoljára. Talán húsz éve. Ha külföldön járunk, akkor sem vagyok éjfélnél tovább egy szórakozóhelyen. Nem tagadom, korábban valóban volt egy vad korszakom. Másfél éven keresztül nem volt olyan éjszaka, hogy Szombathy Gyuszival ne a Moulin Rouge-ban mulattunk volna. De akkor ott olyan tánckar volt, ami sehol máshol, nekünk pedig dolgunk volt a lányokkal... – A régi barátságok megmaradtak? – A sajátos életritmusunkhoz képest megmaradtak. Amióta van egy otthonom… – Otthona? A többi nem volt az? Úgy tudom, ez a negyvenharmadik lakóhelye. – Igen, de ez az első igazi otthonom. Úgyhogy Bazitán szívesen fogadom a vendégeimet. Tudja, az én koromban már nincsenek felületes barátságok, hiszen aki eljön hozzánk egy hétvégére, azok mind-mind igazi barátok. Olyankor jókat főzök. És higgye el, legalább annyian csöngetnek be hozzám Bazitán, mint Pesten. – Sokat gondol a múltra? – Egyre többet. Már több múltam van, mint jövőm.

VEREBES ISTVÁN

287

BAJOR IMRE

„A régi nagy színészkollégák is ittak, csak állandóan letagadták”

2003. február

– Bejöttünk a kávézóba, és kezet nyújtott a pincérnek. – Minden alkalommal így teszek. A kollégáim irigykednek is rám emiatt. Mindig kérdezik, hogy van az, hogy én egy pléh kocsmában iszogató, festő ruhában lévő emberrel is egy másodperc alatt ugyanolyan kapcsolatot tudok teremteni, mint a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjával. A többieknek ugyanis ez komoly teher. Én szeretem, hiszen érdekel, hogy mi a véleménye az ácsnak, vagy a festőnek. – Miért érzem úgy, hogy a határtalan lazasága, és az állandó mosoly mögött valamilyen kétely van? – Talán azért, mert valóban tele vagyok kételyekkel. Ez a lazaság, amit lát, harmincéves kegyetlen munka. Minden egyes mondatomat ötször átgondolom, mielőtt kimondom, akár a kamera előtt, akár a színpadon. Hiába vagyok laza, premier előtt tizenhatszor kimegyek a vécére. Állandóan stresszelek. – Miért stresszel? – Mert reggel felkelek – pontosabban délben… – és semmi másra nem tudok koncentrálni, csak az éppen aznapi szakmai feladatomra. Ilyen tekintetben nem tudok lazán gondolkodni. Tegnap éppen egy Rádiókabaré felvételem volt. Ott volt hatszáz ember. Nem mindegy, milyen hangsúllyal mondok egy-egy mondatot. A poénoknak ütniük kell. Lehet, hogy nem hiszi el, de stresszben élek harminc éve. – Meg lehet szokni? – Nem, ugyanis egyre inkább gyengül az ember idegrendszere. Abban a pillanatban, hogy az ember kezében elkezd remegni a papír… – Már remeg? – Volt már rá eset. Amikor az ember nem piheni ki magát. Előző nap késő este ér haza egy vidéki fellépésről, az ország másik végéről, másnap pedig kora reggel elmegy forgatni. Ezek veszélyes dolgok. És utána elmegy a Rádiókabaréba, van ötoldalnyi jelenete, és reszket a kezében a papír, meg remeg a lába. Higgye el, minden egyes szenvedélyem ebből fakad, az állandó stresszből. Ezért cigarettázom, s időnként ezért iszom. Valahogyan le kell vezetnem a feszültségeket.

288

TALLÓZÓ

– Minden nap iszik? – Csak akkor, amikor nem dolgozom. Munka közben soha. És előtte sem. Ebben a tekintetben rendkívül precíz vagyok. Sőt, ha valaki piásan jön dolgozni, én vagyok az első, aki beköpöm. Igen, időnként iszom. Álságos lenne azt mondani, hogy nem, pláne egy ilyen szakmában, ahol minden nap névnapot, születésnapot, meg ilyen-olyan jubileumot ünnepelünk. A régi nagy színészkollégák is állandóan ittak, csak mindig letagadták. Soha nem felejtem el, amikor hosszú évekkel ezelőtt az akkori Népszínházban megkérdezte tőlem valaki, hogy engem mi érdekel a leginkább a színházból. Azt válaszoltam, hogy a büfé, meg a pénztár. Én voltam az első Magyarországon, aki ezt be merte vállalni. Kaptam is érte egy fegyelmit. – Több fegyelmit is kapott? – Legalább harmincötöt. Egyszer azért kaptam, mert egy tájelőadáson azt mondtam, Svájcban szebb a fű, mint nálunk. –Mi a legnagyobb hibája? – Talán az, hogy nem tudok belenyugodni abba, hogy telnek-múlnak az évek. Úgy akarok élni, mint húszas éveimben, egyetlen fillér nélkül. Két forint nem volt soha a zsebemben. – Sokat kért kölcsön akkoriban? – Éjjel-nappal. Úgy keltem fel, hogy azon gondolkodtam, kitől kellene kölcsönkérni. Nem volt olyan ember, akinek ne tartoztam volna. Idős színész kollégáim tartottak el. Ők adtak taxira, mindenre. Egy régi jó barátomnak, Hetényi Pálnak, mielőtt meghalt, vissza szerettem volna adni a tartozásomat. Azt mondta, nem kell megadni, de egyet kér tőlem. Ígérjem meg neki, hogyha bármilyen fiatal kollégám rá szorul, akkor figyeljek oda, hiszen neki ugyanúgy nincs pénze, ahogyan nekem nem volt akkoriban. – Megfogadta? – A mai napig betartom. Olyan nem fordulhat elő, hogy az asztalomnál ne én fizessek. Mert én pontosan tudom, hogy a három sör két vodkával, az megterheli a pénztárcáját. – Ha már a fiatal színészeket említette, milyen az utánpótlás? – Szörnyű! Irdatlan nagyképűek. Azt hiszik, ők a pálya letéteményesei, pedig amikor bejönnek a színpadra, és azt mondják, jó napot, már az rossz. Már a „jó” is rossz. – Milyen szenvedélyei vannak? – Például szenvedélyesen szeretek otthon lenni, imádom a házamat. Ha van két szabadnapom, akkor két napig ki sem kelek az ágyból. Olyankor egypercenként kapcsolgatom a tévét, semmiről sem szeretnék lemaradni. Ha véletlenül elkések egy Chelsea gólról, akkor verem a fejem a falba. És olvasok az ágyban. Könyveket, újságokat, meg a forgatókönyveket. Bosszankodom, hogyan lehet ilyen borzalmakat írni. Továbbá szenvedélyesen szeretem, ha vendégek vannak nálam, és gondoskodhatok róluk. Szeretem szeretni a barátaimat.

BAJOR IMRE

289

TIHANYI TÓTH CSABA

„Inkább felmondtam, mint vállaljam a hetenkénti házkutatást”

2008. június

TTCS. Ez a monogram áll a Barátok közt Novák Laciját alakító színész kapucsengőjén. Bent, a lépcsőházi postaládán persze már ki van írva a teljes neve. Esti órára beszéltük meg a randevút, s Csaba azzal fogadott, hogy jól időzítettem, mert másnap már nem találtam volna őket itthon. Délelőtt ugyanis indulnak a Balatonra.

– Nyaralás? – Nem. Költözés. Már hagyomány a családban, hogy minden évben, amint beköszönt a jó idő, leköltözünk a Balatonra. Van egy apartmanunk Szántódon, közvetlenül a tó mellett, s ilyenkor két hónapig ott lakunk. Ezalatt a fellépésekre és forgatásokra is onnan indulunk. Sokszor egész Magyarországot átautózzuk csak azért, hogy a balatoni naplementében gyönyörködhessünk. Valósággal kicserélődünk ezekben a hetekben, s ősszel mindig feltöltődve jövünk vissza Pestre. – Úgy tudom, már egyedül is oda akartál költözni, mielőtt a feleségedet megismerted volna. – Így igaz. Már évekkel korábban megvásároltam azt a lakást, hiszen úgy terveztem, hogy ott fogok élni. Azt gondoltam, majd naponta ingázom Szántód és Budapest között. Nem érdekelt volna a fárasztó utazás! Aztán megismertem Ritát, aki szintén balatoni lány volt. Azt mondta, már eleget élt vidéken, most kipróbálná a fővárosi életet is. Nem volt más választásom, maradtunk hát a fővárosban, de a szántódi lakást megtartottam. – Apropó, Balaton. Igaz, hogy a nevedet a Tihanyi-félszigetről kaptad? – Igaz. Édesapám tenorista-bonviván volt, s azt tanácsolta neki egy barátja, hogy változtassa meg a nevét, mert művészként nem lesz jó, ha olyan néven szerepel, amiből negyvenezer van az országban. Mivel apám imádta a Balatont, ezért a magyar tenger egyik legszebb pontját választotta előnévnek. Ezt hivatalossá is tette, s én már Tihanyi Tóthként születtem. – Ha már az édesapádnál tartunk: örült, hogy követed őt a pályán?

290

TALLÓZÓ

– Egyáltalán nem örült. Pláne úgy, hogy a testvérem, Kinga is erre a pályára készült, s ő is színésznő lett. Apu mindkettőnket féltette a szakma árnyoldalaitól. Olyannyira, hogy gyerekszínészként több helyen is lett volna lehetőségünk bemutatkozni, de ő nem engedett el sehová. Persze ma már büszke rám, s arra is, hogy az általam alapított Tihanyi Vándorszínpad társulatában együtt dolgozhatunk. – Mióta működik a társulatod? – 1997 novemberében alapítottam. Nem akartam alkalmazott lenni egyetlen színháznál sem. Szerettem volna a magam ura lenni, nem pedig a vidéki színészek sanyarú sorsát élni. – Pedig Békéscsabán kipróbáltad, milyen az. – 4 és fél év után mondtam fel, mert a fővárosban kaptam nyolcmondatos szerepet a József Attila Színházban. Emellett vendégként felléptem egyebek közt az Újpesti Színházban, majd a Honvéd Kamaraszínház tagja lettem. – Ahonnan aztán botrányosan távoztál. – És nem önszántamból! Őrült história! Szinte hihetetlen. 1995-ben Kazincbarcikán volt négy előadásunk, ott is aludtunk. Két előadás közti szünetben pusztán diliből vettem magamnak a játékboltban egy rózsapatronos pisztolyt, és ott, ahol a társulat tagjai épp ebédeltek, háromszor elsütöttem. A folytatást nem találnád ki! Miután a napidíjról áfás számlát kértünk, látták, hogy Honvéd együttes a nevünk. Valaki kapásból feljelentett. – És? – Behívtak, és azt mondták, vagy felmondok, vagy vállalom a hetenkénti házkutatást. Inkább felmondtam. – Küzdöttél valaha munkáért? – Soha! Képtelen voltam és vagyok kopogtatni, nyüzsizni. Volt egy mélypont az életemben, amikor elfogyott minden fellépés, s nem láttam, merre tovább. Hosszas önmarcangolás után elindultam egy akkori jó nevű színház igazgatójához, hogy munkát kérjek. Már az ajtó előtt álltam, de nem volt erőm ahhoz, hogy bekopogjak. – Eljöttél úgy, hogy be sem nyitottál? – Be sem kopogtam! Megfordultam, és hazajöttem. – De azért nem mondhatod, hogy az életben mindig elkerült a szerencse! – Nem, hál’ istennek. A legnagyobb szerencse az egyik legkilátástalanabb korszakomban ért. Szerettem a játékgépeket, éveken át szenvedélyes szerencsejátékos voltam. Nem érdekelt, hogy nincs pénzem, azt a keveset bedobáltam, ami volt, és soha nem jött vissza belőle semmi. Aztán 1997 júniusában, hajnali fél háromkor rám mosolygott a szerencse. Nyertem félmillió forintot. Ebből megvalósíthattam és létrehozhattam a Tihanyi Vándorszínpadot. – A Barátok közt Novák Lacija is a szerencse kategóriába tartozik? – Viccelsz? Az maga a lottó ötös! Gyakorlatilag minden álmom valóra vált akkor.

TIHANYI TÓTH CSABA

291

SEBESTYÉN BALÁZS

„Nehéz velem jóban lenni”

2006. július

A telefonban azt mondja, jó lenne, ha délelőtt találkoznánk, adás után. Ha véget ér a rádióműsora, átmehetünk a közeli bevásárlóközpontba reggelizni. Viszont arra kér, hogy egyedül érkezzek, s ne a fotóssal, mert e korai időpontban nem szeretne megborotválkozni…

– Utánanéztem, szinte valamennyi fotón borostás vagy, és semmivel nem nézel ki rosszabbul, mint most. Miért nem akartad, hogy most fényképezzünk? – Mert egy fotózás nekem mindig macera, ráadásul nem is vagyok az a könynyen a lencsébe mosolygó fazon. Nincs könnyű dolguk velem a fotósoknak. Jobb, ha a Balázs Show előtt jön be a stúdióba a kollégád, ott legalább ki leszek sminkelve, s már rá leszek készülve a szereplésre. – Szó se róla, már azon is csodálkozom, hogy időpontot adtál. A szaktársak ugyanis felkészítettek: semmi jóra ne számítsak, ha veled találkozom… – Tudom, hogy vannak újságírók, akik nem szeretnek. Sőt, a bulvársajtó szempontjából én egy rendkívül unalmas, zárkózott fazon vagyok, akitől a legtöbb bulvárlap már a falra mászik, mert nem mondok semmit a magánéletemről. Ismerek olyan közszereplőket, akik a szakításuk után nem az anyjukat, vagy a barátjukat, hanem egy újság szerkesztőségét hívják. Ennél szánalmasabb, nyomorultabb dolgot el sem tudok képzelni. Pont itt veszti el valaki a hitelességét. Nem szeretnék csak azért címlapon lenni, mert vettem egy új ülőgarnitúrát, vagy leejtettem a telefonom. Persze annak idején én is mindenhol szerepeltem. De húszévesen nyilván másképp gondolkodik az ember. Aztán egyszer megláttam magam egy újságban a következő hírrel: Balázs kutyát vett. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, vége. Nem akarok mindenáron szerepelni. Könyörgöm, hány ember vesz még kutyát rajtam kívül? – Ha már a régi dolgoknál tartunk: zenecsatornás időszakodból sok vállalhatatlan kalózvideó kering az interneten, ahol egyebek közt a fene-

292

TALLÓZÓ

kedet mutogatod... – Akkor még én is bolondos kamasz voltam, ne ítélj el miatta! Az akkori műsorvezető gárda a közönséggel együtt cseperedett fel. Estünk-keltünk a kamera előtt, azt sem tudtuk, mit hogyan kell csinálni. Bedobtak a mély vízbe: itt egy kamera és egy mikrofon, tessék adást gyártani! Tudom, hogy nem túl szerencsés dolog a közönségen kísérletezni, mégis ezt tettük. Utólag azt mondom, mégis jobb volt autodidakta módon megtanulni a szakmát. – Sok meggondolatlan dolgot elkövettél akkoriban? – Igen. Például kipróbáltam a könnyű drogokat, sőt megesett, hogy két nő mellett ébredtem fel. Volt három kemény évem, amikor kitomboltam magam, aztán lenyugodtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam. Azt vallom, minden jó volt így, ahogy megtörtént, sőt tapasztalás szempontjából nagyon fontos volt, hiszen ezeket most kamatoztatni tudom a műsorban. Nem szabad semmit elfojtanod magadban! – Ha nem kerültél volna be annak idején a zenetévébe, akkor ma nem beszélgetnénk itt? – Biztos, hogy nem. Ha nem jött volna a zenetévé, akkor most ügyvédbojtárként robotolnék valahol havi nyolcvanezer forintért… – Ehhez képest ma egy igen drága nyugati autóval érkeztél… – Igen, elég sok mindent elértem önerőből, az elmúlt tíz év alatt keresett pénzből. Jó dolog a pénz, pláne akkor, ha van. Használd és élvezd, csak arra vigyázz, hogy ne a pénz befolyásoljon. Másrészt nincs ilyen, hogy „ha”… Azért kellett az elmúlt évtizedben a médiával foglalkoznom, mert ez az az út, ahol a leggyorsabban fejlődhetek. – Igaz, hogy túlságosan is zárkózott ember vagy? – Igaz. Nehéz velem jóban lenni. A barátaim tizenöt-húsz évvel ezelőtt is a barátaim voltak, javarészt a gyerekkorból hoztam őket. A szakmából ugyan sok haverom van, de mély barátság csak kevés emberrel alakult ki. Ennek nyilván oka van, hiszen a médiában sokkal durvábban mennek a fúrások, mint máshol, és itt csak nagyon kevés ember örül a másik sikerének. – Sokan utálnak? – Nagyon sokan, de ez egyáltalán nem keserít el, ugyanis minél többen utálnak, annál jobban csinálsz valamit. Ha mindenki szeret, akkor rossz vagy. Egyébként az irigységhez, az utálathoz már hozzászoktam a tíz év alatt. Az elején törekedtem arra, hogy mindenki szeressen. Aztán rájöttem, hogy két választásom van. Vagy megtalálom magam, és azt mondom, ilyen vagyok, aki akar, megnéz, aki nem, az elkapcsol; vagy mindenki szeret, és egy unalmas fazon leszek. Úgy gondolom, az a legrosszabb, ha legyintenek. Annál rosszabb nincs, ha azt mondják rád, hogy „olyan semmilyen” vagy. Éppen ezért elkezdtem önmagam lenni; az a kicsit ironikus, néha önironikus fiú, aki szeret beszólogatni. Aki bármennyire is lazának tűnik, valahol mégis megközelíthetetlen. Persze lehet velem haverkodni, de csak felszínesen. Egy bizonyos szinten túl ugyanis nem engedek senkit a közelembe. Amikor az ember túl

SEBESTYÉN BALÁZS

293

sokat ad kifelé, a külvilágnak, a privát életében már annál jobban próbálja bezárni ezeket a kapukat. Többek között ezért is járok erdőbe, mert ott mindig feltöltődöm energiával. Ha egy napot vagyok az erdőben, olyan töltést kapok, mintha egy generátorra kötném magam. – Mit csinálsz az erdőben? – Íjászkodom, lovagolok, nézem a nyulakat, vagyis élvezem a természetet. Más partikra jár szabadidejében, én az erdőbe megyek. A természetben, az állatokkal találom meg a lelki töltődést. Öleltél már fát? – Nem. – Ajánlom! Próbáld ki mielőbb! Amikor megölelsz egy fát, egy perc után elkezded érezni, hogy él a fa. Olyan ősenergia van benne, amitől elkezded szeretni a fát. A fák a legerősebb energetikai tényezők: alulról szívják a női energiát, a kozmoszból kapják a férfi energiát. Olyan, mintha a testvéredet, vagy a szüleidet ölelnéd. Ez a szeretet mindenkiben benne van, ezt kellene éreznünk az emberek iránt, ha nem lenne a világban ez a brutális elfojtás. Amikor megölelsz egy fát, találkozol önmagaddal, és ez egy nagyon jó önfelismerés. Általában a Börzsönybe járok egy barátommal, ott tudunk egy olyan részt, ahol nagy ősfák vannak a patakok között. Ha végzünk az interjúval, már indulok is a Börzsönybe. Nézd, annyi energiát kiadok magamból, hogy ezt valahol, valahogy vissza kell tölteni. Sajnos, a mai rohanó világban azt veszem észre, hogy az emberek elfelejtettek egyedül lenni. Autóban ülsz, tévét nézel, telefonálsz, és minden arra szolgál, hogy ebben a szánalmas anyagi világban boldogulj. Merni kell egyedül lenni a gondolataiddal! – Mióta fontos neked, hogy egyedül legyél? – Amióta rájöttem, hogy miért félek az egyedülléttől. - És miért félsz? – Már nem félek… Azért féltem, mert nem szerettem eléggé önmagamat. Általában nem szeretik önmagukat az emberek. Mindent megcsinálnak, bármit elvállalnak, csak ne kelljen önmagukkal lenniük. Mert akkor rájönnek, hogy nem szerethetőek. Inkább buliba mennek, telefonálnak, faxolnak… – Már szereted magad? – Nagyon hosszú folyamat, amíg az ember megszereti önmagát. Sok idő, amíg rájössz a hibáidra, a játszmáidra, a szüleiddel való kapcsolatodra, a testvéreidre, a barátaidra, hogy ki miért van az életedben, mi a célod, mi a feladatod. – Hol tartasz most ebben a folyamatban? – Az elején. Egyébként a folyamat végtelen… – Azt már tudod, hogy a szüleid miért vannak az életedben? – Tudom. Azért vannak, hogy felkészítsenek az életre. Semmiért sem szabad a szülőre haragudni, hiszen minden tettének oka van. Ha fájdalmat okoz, az is csak azért van, hogy megtanulj megbocsátani. Ha önbizalom-hiányosan nevel, annak az a célja, hogy képes legyél önbizalmat szerezni. Eleve minden ember el van rontva a szülei által. Mert te olyan lettél, amilyenre a szüleid akartak. És ha erre rájössz, akkor nem haragudni kell, hanem megbocsátani.

294

TALLÓZÓ

Ha elváltak a szüleid, és gyűlölöd őt, hogy miért hagyott ott, akkor egy idő után rájössz, hogy igazából nem rá haragszol, mert elment nyolcéves korodban. Magadra haragszol, mert azt hiszed, nem vagy elég szerethető, azért ment el. Például sokáig azt gondoltam, haragszom az apámra, amiért lelépett és elhagyott. Aztán rájöttem, hogy semmi rosszat nem csinált, csak a saját életét élte. – Más téma. Mikor mondtad valakinek utoljára azt, hogy szereted és fontos neked? – Két napja a 16 kilós kutyámat öleltem meg, és azon gondolkoztam, hogy milyen kis fura lény, milyen erős kapcsolat van kettőnk között. Felfoghatatlan. Nem beszél, de mindent érez, mindent tud rólad. – Nem erre a válaszra számítottam. – Azt hitted, azt mondom, hogy anyámat öleltem meg? – Nem. Azt hittem, a párodat említed. – Rosszul hitted. Már mondtam, a magánéletemről egyáltalán nem nyilatkozom.

SEBESTYÉN BALÁZS

295

N A B R A P I E N E Z A E 22 ÉV l,

ólium aló ” T z állami monop L a a O v l Z u A d a b IG a KET rendszerváltás után, felsz sát korábban. en nem „AZ IDŐszMa vIN tulajdonképp pítá ől la ir a m a eg m e, k olltt, frissen a ib so m ultuk ozá ala nló vállalk ogy megtan evágtunk v …1990 tava lenthetjjüük, h lehetővé haso ta füllel – bel je e sz tt ki ti e n t b a b t á d em k n n go y gi yu amel – és le év elteltévell n tiszta szívvel e most, húsz d m se Tiszta fejjel, k n u lm etettt foga tik a céget. volt, nem leh l. gazolt ai napig veze ig t m e a k – in n m á ő tv id Is a leckét, az szló és Joós k – Pásztor Láá go a t ó ít p „OPTIMISTÁ la a z A

TEKIN NTÜNK A A marraadt ffeennn, rreenndszer vvááltás ttááján alakku K Ö V E T K ult számttaalan E kköös öszzöönnheettőőeenn Z Ő ÉVEKRE!” kisebb kiadób elsősorban si keerreesszzttüül elle ó ól márraa cs kkeerreess művé nőrrzző z , segí munícióva g v upán a miénk és tő sz ze ei W in n a kn k r rn val re n er Music-nak. ekk éés a tteevé renndelke kezzüünk úgy m vék éke ken k. Úgy go enys ysséégggüünke g ndolljuk, űvé ket 11 év vésszzeettii,, mint k , éven ma már, e üzlet r, ismét függgeet etii sz s empon o tból, hogy e tl le l en n ké k én n t el ég a hangl glleem ellenére opptim mezipar súly lyos os vá is i tá tán te válsága tekkiinntsünk a ga kö köve vetkező év évek e re re is.

vf mája és t, a 20 éves é is. radt, csak for k a 2 éévvvel ezelőt n m tu k la n ü cu r gy a je é j lt irodánk és továbbra is véd or igényeiihhez e. megúju k rető – eleefánt ze es n ze – idomulva a ko ld n a b b jo A kis zö , t tt o felliirrat változ a Magneoton

ZENEI CSEME G ÉK , R IT K A S Á G O Ugyanakkor el K A Z IN N T in n E d R u lt saajját honlaa amelye yen en ke punkk,, a www.m NETEN! kerreesszzttüül vá vásáro agn rol

lnni is lehet eoto tonn.hu, et a Magneoto k-sok zenerajo tonn tö többb százas és a Warn rner Music tö onngó gónnak nyújth többb ezre atunk aktuáli ress ka kata az újdonsáágo talógusából. s info forrm k és ri m á rittkkaságo ci ókat és te g k web-eenn ke t es ss sz zü ük lehet kerreesszzttüüli vá etőővvéé vásárl rláásának lehet etőőssééggét é.

Reméljük, ez zel so

Már vvásárolhat ásárolhat is .magneoton.hu weboldalr ól a www www.magneoton.hu weboldalról – a több több ezres ezres zenei katalógusból! katalógusból!

AZ UPDATE LÉNYEGE: • csökkentett szénhidráttartalom, • alacsony glikémiás index, • hozzáadott cukor nélkül, • klinikailag tesztelve.

4" ) " 5/«:¶57" #*;0

ETT TÜKEB engedéllyel végzett vizsgálat alapján bebizonyosodott, hogy a szénhidrátszegény készült hid át é lilisztből tbőlké ült update dt készítmények ugyanolyan jól felhasználhatók a diabeteszes betegek diétájában, mint a hagyományos cukorbetegétrend alkotói, sőt élvezeti értékben felül is múlják azokat amellett, hogy a fogyást hasonló mértékben segítik elő!

TÖBB, MINT DIABETIKUS, MERT • nem tartalmaz fruktózt. • nem 30%-kal, hanem 50%-kal csökkentett szénhidráttartalmú! Az Update péksütemények fogyókúrázók és cukorbetegek számára egyaránt ajánlottak! Fogyókúrázóknak azért, mert nem készteti a szervezetet nagy mennyiségű inzulin kiválasztására, amely a vércukor lecsökkentése után újból éhséget okoz. A péksütemények glikémiás indexe alacsony, ami lassú felszívódást, ezáltal hosszan tartó jóllakottságérzetet biztosít. Magas rosttartalma nemcsak a teltségérzetet növeli, hanem könnyebbé teszi a bélrendszer munkáját. A rostok megkötik a koleszterint, kevesebb zsiradék tud felszívódni a bélrendszerből, ezért magas vérzsírszintekkel rendelkezők számára is ajánlott a fogyasztása. A cukorbetegek is élvezhetik nemcsak ízét, hanem kedvező hatását, a lassú vércukor-emelkedést. Hasznosuló szénhidráttartalmuk 55–65%-kal kevesebb a hagyományos lisztekből készült termékekénél.

Norbi Update International Kft., H–1031 Budapest, Záhony utca 7/A. www.norbi.eu / www.update.sk /update1 /UpdateSlovakia

B^ Vo V\n`dcigdaa! Â&#x201A;h b^gZ _Â&#x2039;4 Ă&#x2039;>W lWbWa_ c[]jWfWipjWb`W Wp [h[ZcÂ&#x192;do[a[j" Wc_a[j [p[d W jkZWjip_dj[d [b b[^[j Â&#x192;hd_" Waaeh W aÂ&#x192;iÂ&#x17D;XX_[aX[d c|h c[] i[ aÂ&#x2021;iÂ&#x192;h[b [dd[a ^Wipd|bWjW dÂ&#x192;baÂ&#x201D;b \edjei ZÂ?djÂ&#x192;i[a[j ^epd_ lW]o fheXbÂ&#x192;c|aWj c[]ebZWd_$Âť ;p[a[j W ipWlWaWj 9bWdYo CYA[dp_[" l_b|]^Â&#x2021;hÂ&#x201C;" Wc[h_aW_ ehleifhe\[iipeh Â&#x2021;hjW b[" c_kj|d [biW`|jÂ&#x2021;jejjW W CW]oWh# ehip|]ed W]oaedjhebb dÂ&#x192;l[d _ic[hjjÂ&#x192; l|bj [bc[\[`b[ipjÂ&#x17D; cÂ&#x152;Zip[hj$ 7 *& Â&#x152;h|i W]oaedjhebb#jWd\eboWced c[]_ic[h`Â&#x201D;a Wp [bc[ cÂ&#x201C;aÂ?ZÂ&#x192;iÂ&#x192;d[a dÂ&#x192;^|do akbYi\edjeii|]Â&#x2018; WbWfjÂ?hlÂ&#x192;doÂ&#x192;j" lWbWc_dj []oip[hÂ&#x201C;" c[dj|b_i j[Y^d_a|aWj jWdkbkda c[]" ^e]o fheXbÂ&#x192;c|_daWj ^WjÂ&#x192;aedoWXXWd jkZ`ka c[]ebZWd_$ 7 aÂ?ddo[d [biW`|jÂ&#x2021;j^WjÂ&#x152;" jkZec|doei cÂ&#x152;Zip[h aedahÂ&#x192;jWd W aÂ?l[ja[pÂ&#x17D;a [bÂ&#x192;hÂ&#x192;iÂ&#x192;j j[ip_ b[^[jÂ&#x17D;lÂ&#x192;0

% W ijh[iip b[l[p[jÂ&#x192;iÂ&#x192;j" i Â&#x2021;]o W dok]Wbec" W a_[]o[diÂ&#x2018;boepejji|] Â&#x192;i Wp []Â&#x192;ipiÂ&#x192;] c[]j[h[cjÂ&#x192;iÂ&#x192;j" % Wp Wbl|ipWlWh c[]ipÂ&#x201D;dj[jÂ&#x192;iÂ&#x192;j" % Wp Â&#x192;Xh[ipjÂ&#x17D;Â&#x152;hW dÂ&#x192;baÂ&#x201D;b_" _ZÂ&#x17D;pÂ&#x2021;j[jj Â&#x192;Xh[ZÂ&#x192;ij" % Â?dcW]kda a|lÂ&#x192; dÂ&#x192;baÂ&#x201D;b_ \Â?b\h_iiÂ&#x2021;jÂ&#x192;iÂ&#x192;j fb$ Â&#x192;ìpWaW_ WkjÂ&#x152;l[p[jÂ&#x192;iaeh " % W \[`\|`|iea /& #|dWa Â&#x192;i W c_]hÂ&#x192;d[a aÂ?p[b '&& #|dWa ]oÂ&#x152;]oip[h dÂ&#x192;baÂ&#x201D;b_ [bckbWipj|i|j" % aÂ&#x192;hZÂ&#x192;i[_da Â¸ XÂ?bYi jkZWjWbWjj_da Â&#x192;i Wp Â&#x2018;d$ aebb[ajÂ&#x2021;l jkZWjjWbWd X[led|i|lWb jÂ?hjÂ&#x192;dÂ&#x17D; Â¸ c[]l|bWipeb|i|j" % W c[cÂ&#x152;h_W \[`b[ipjÂ&#x192;iÂ&#x192;j" % W ]oehiWXX Â&#x192;i ^WjÂ&#x192;aedoWXX jWdkb|ij" % W èXX ZÂ?djÂ&#x192;iêpWjWbj" % YÂ&#x192;b`W_da dW]o lWbÂ&#x152;ipÂ&#x2021;dÂ&#x201C;iÂ&#x192;]][b jÂ?hjÂ&#x192;dÂ&#x17D; [bÂ&#x192;hÂ&#x192;iÂ&#x192;j cW]kda Â&#x192;i ip[h[jj[_da ]oÂ&#x152;]okb|i|j _i X[b[Â&#x192;hjl[" Wc_^[p j[hcÂ&#x192;ip[j[i[d Wp ehlei_ a[p[bÂ&#x192;ih[ _i ipÂ&#x201D;aiÂ&#x192;] lWd "

% W \|`ZWbec Â&#x192;i W lÂ&#x192;hpÂ&#x192;i ]oehi [bckbWipj|i|j" _bb$ [b|bbÂ&#x2021;j|i|j" % ipea|iW_da fb$ Ze^|dop|i" Wbae^eb_p|b|i" a|XÂ&#x2021;jÂ&#x152;ip[h[pÂ&#x192;i" jÂ&#x2018;bpejj [lÂ&#x192;i" bkijWi|]" h[dZ[jb[diÂ&#x192;] WaWhWj[hÂ&#x17D; Â&#x192;i aÂ&#x2021;dbÂ&#x152;Z|i dÂ&#x192;baÂ&#x201D;b_ c[]l|bjepjWj|i|j"

% |bbWjea c[dj|b_i X[\ebo|ieb|i|j" % dÂ?lÂ&#x192;do[a c[dj|b_i X[\ebo|ieb|i|j" i Â&#x2021;]o fb$ dW]oeXX j[hcÂ&#x192;ic[ddo_iÂ&#x192;] [bÂ&#x192;hÂ&#x192;iÂ&#x192;j" % ]o[h[a[_da Â&#x192;i \[bdÂ&#x17D;jj ip[h[jj[_da ipWlWa dÂ&#x192;baÂ&#x201D;b_ c[]i[]Â&#x2021;jÂ&#x192;iÂ&#x192;j" Wc_j Wp [bcÂ&#x192;a aÂ?pj c[]bÂ&#x192;lÂ&#x17D;"

h|Z_Â&#x152;WZÂ&#x152;l[lÂ&#x17D;ip[hÂ&#x201C; aWfYiebWj j[ip b[^[jÂ&#x17D;lÂ&#x192;" % W lWbÂ&#x152;`|XWd j[hcÂ&#x192;ip[j[i Â&#x192;i ^Wipdei ^WjeZ_a Â&#x192;hpÂ&#x192;a WlW]o _djkÂ&#x2021;Y_Â&#x152; c[]_pceiÂ&#x2021;j|i|j$

>e]o ^eiipÂ&#x2018; j|led c_j [h[ZcÂ&#x192;do[p W jWd\eboWc [blÂ&#x192;]pÂ&#x192;i[" WhhÂ&#x152;b ieaWj [b|hkb jkZec|doei \[bcÂ&#x192;hÂ&#x192;iÂ&#x201D;da" c[bod[a ieh|d '&&. eboWd cW]oWh [cX[h Â&#x2021;hjW c[] dÂ&#x192;lj[b[dÂ&#x201D;b jWfWipjWbWj|j" Wa_a |jbW]eiWd aÂ&#x192;j Â&#x192;i \Â&#x192;b Â&#x192;l[ lÂ&#x192;][pjÂ&#x192;a [b * dWfei akhpkikdaWj$ A_Z[hÂ&#x201D;bj" ^e]o WpÂ&#x152;jW |jbW]eiWd ++"' #aWb h_ja|XXWd ipehkbjWa ehlei_ a[p[bÂ&#x192;ih[" ,( #aWb a[l[i[XX ]oÂ&#x152;]oip[hj a[bb[jj X[l[dd_Â&#x201D;a" |bjWb|dei []Â&#x192;ipiÂ&#x192;]_ |bbWfejka ipkX`[ajÂ&#x2021;l Â&#x192;hjÂ&#x192;a[bÂ&#x192;iÂ&#x201D;a ip[h_dj +- #eihÂ&#x152;b .* #eihW" [d[h]_Wip_dj`Â&#x201D;a +& #eihÂ&#x152;b .+ #eihW" ^Wd]kbWjka f[Z_] *. #eihÂ&#x152;b .. #eihW `Wlkbj$

mmm$W]oaedjhebb$^k % mmm$ip[XX[b[j[hj$^k