Sándor András MÉLYINTERJÚK 2. – Újabb 45 beszélgetés by lelekbulvar melyinterjuk

Sándor András

M É LY I N T E R J Ú K 2 . Újabb 45 beszélgetés

Sándor András MÉLYINTERJÚK 2. - Újabb 45 beszélgetés © Sándor András

sandorandras@melyinterjuk.hu

(Sebestyén Balázs, Máté Kriszta, Rippel Ferenc, Bodrogi Gyula, Koltai Róbert, Nyári Károly, Malek Miklós, Szekeres Adrien, Király L. Norbert, Epres Panni & Benedek Tibor, Oláh Gergő) Nagy Zoltán bigtimeiphone@gmail.com (Dorogi Gabriella, Béres Ilona, Benkő Péter)

Csibi Szilvia

(Tihanyi Tóth Csaba, Várkonyi András) Erőss Zsolt portréját Horváth Tamás www.htphoto.hu készítette. Balassa Gábor fényképét Fábián Olga készítette, Flipper Öcsiét Gálos Mihály Samu, Payer András portréja Németh Gabriella munkája. Szabó Lillának külön respect! Tóth Vera, Zsidek László, és az Előszónál lévő Szily Nóra képeket a STORY4 bocsátotta rendelkezésünkre. Szolnoki Péter portréit Kál Cecília, Alapi Istvánét Molek Csaba készítette. Kefir fotó: Kaszás Bence; Kassai Viktor kép: Torbik Tibor Dolhai Attila portréjának forrása: operettszínhaz.hu, Radics Gigié: mton.hu Szily Nóra interjú fotó, Máté Kriszta és Tihanyi Tóth bélyegkép: Bársony Bence (RTL Sajtóklub) Santiago Segura kép forrása: Torrente 4. Engedély: Parlux Entertainment. Sándor András fényképét a Prológusban Toroczkay Csaba készítette.

Design: Torbik Tibor torbik.tibi@gmail.com

A borító Rajnai László laszlo.rajnai@photocall.hu és Medve Henriett munkája. A hirdetéseket Balogh Georgina készítette. Korrektor: Török Réka.

Minden jog fenntarva! A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. Tilos az interjúk részleteinek újraközlése is a szerző, illetve a kiadó írásbeli engedélye nélküli!

ISBN 978-963-08-5559-4

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is! www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk

Előszó

Sokan azt hiszik, hogy kérdezni könynyű… De gyakran bizony csak: „…fecseg a felszín, hallgat a mély…” Épp ez a tét. Ha az ember komolyan veszi.

Interjút készíteni valakivel nem csupán egy naptárba beírt időpont, egy randevú, egy együtt elfogyasztott kávé.

Megszólaltatni és MEGMUTATNI valakit: rákészülés, hangolódás, elmélyülés. A jó kérdező háttérbe helyezi önmagát, nem a látszás, hanem a láttatás lesz számára a lényeg. Némiképp saját határait is feloldja a másikban. Jómagam néha úgy érzem, hogy azokban a pillanatokban, amikor beszélgetek – kicsit azzá válok, aki az alanyom.

Andrásnál is ezt érzem. Andrásban is ezt kedvelem. Andrásnak is ezért nyíltam meg. És valószínű, mindannyian így érezték – tán megfogalmazatlanul - akik ebben a könyvben szerepelnek.

Nincs egyetlen igazság, egyetlen út a sikerhez, a népszerűséghez. Sokfélék vagyunk, és a lényeg épp ez – felfedni azt, hogy mennyi szín, érzet, hangulat létezik az „egyfélék” – az ismertek kapcsán. Milyen eltérő sorsok, választások, tévedések, sikerek, kudarcok vezetnek oda, hogy valaki kiválik a tömegből, és neve egyszer csak jelentéssel bír. Kivált rajongást vagy utálatot, válik példaképpé, vagy épp elkerülendővé. András kíváncsi volt ránk. Jó volt a tükrébe nézni. Őszintén…

Szily Nóra

A könyv megjelenését Dr. Lenkei Gábor, Kupás Zsolt, Simon Ildikó, Sándor József (Nógrád Megyei Hírlap), és Székyné dr. Sztrémi Melinda, Salgótarján polgármestere támogatták. Külön köszönet Rajnai Lászlónak az önzetlenségéért és áldozatkész munkájáért! Medve Henriettnek és Szabó Péternek a beugrást.

Megkülönböztetett köszönet illeti dr. Csongrády Bélát a megkülönböztetett figyelméért, és a bátorításáért. Együttműködő partnereink: www.velenceitotv.hu www.velenceito.info

Prológus

Amikor háromnegyed évvel ezelőtt befejeztem az első interjúkötetet, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megszületik a következő. És arra sem számítottam, hogy ekkora sikere lesz ezeknek a mély és komoly beszélgetéseknek. Úgy látszik, ebben a kapkodó, zűrzavaros időszakban is érdekli az embereket ez a – sokak szerint – XIX. századi műfaj.

Amióta az eszemet tudom, kérdezek. Az általános iskola ötödik osztályát jártam épp, amikor első ízben faggathattam hivatalosan ismert embert. 12 éves voltam, és szülőföldem napilapjának, a Nógrád Megyei Hírlapnak készítettem interjút Sas Józseffel fellépése előtt, a salgótarjáni művelődési ház művészbejárójánál. Ennek már 21 éve. Azóta több ezer beszélgetésen vagyok túl a művészvilág, és a szórakoztatóipar képviselőivel.

Beszélgetni jó. Mert minden egyes diskurzus ott van bennünk, egy elmentett és tetszőleges pillanatban megnyitható emlékként. Azt mondják: egy beszélgetés során magunkból cserélünk egy darabot másokért. A csevegések sokfélék: felkavaróak és zaklatottak, bizalmasak és kínosak, szelídek és gorombák, szókimondóak és szégyenlősek. Vagyis pont olyanok, mint amilyenek mi is vagyunk. Ezerfélék.

A megszólaltatottak is azok. Ezerfélék. A szórakoztatóipar is ilyen, a maga résztvevőivel. Ezt a sokszínűséget próbáltam visszaadni a Mélyinterjúk második kötetében. Ahol igenis megfér egymás mellett a Nemzet színésze és a sorozatsztár. Az évtizedek óta muzsikáló zenész és a tehetségkutatóban feltűnt figura. A rockzenész és a diszkók éllovasa. A nagy nézettségű műsorokat vezető tévés, és a kevésbé ismert műsorvezető. És a hétköznapi hős, aki talán nem is tudatosan vált a showbiz’ részévé. Örülök, hogy újra itt vannak!

Sándor András

Tar talom

A r c ok a k é pe r ny őr ől 10 18 26 34 44 54 62

68 78 86 94 104 116 124 130 138

Sebestyén Balázs „Nem könnyű tudatosnak lenni”

Máté Kriszta „Egyre több, és egyre kevesebb a bizalom a világban”

Dorogi Gabriella „Nem élhetek együtt mások problémáival” Szily Nóra „A megbízhatóságom a tőkém”

Rippel Ferenc „Otthon tilos a múltbeli megpróbáltatásokról beszélni” Vámos Erika „Az sem biztos, hogy egyáltalán volt gyerekkorom”

Klausmann Viktor „Szeretem, ha enyém az utolsó szó”

Színé s ze k Bodrogi Gyula „A háborút kitörölném az emlékeimből”

Béres Ilona „Az árulásokat képtelen vagyok megbocsátani”

Dolhai Attila „Kellenek a mélypontok...”

Tihanyi Tóth Csaba „Folyton az élet napfényes oldalát keresem”

Koltai Róbert „A színház az egyetlen állandó dolog az életemben”

Nemcsák Károly „Borzasztóan megviselnek a konfliktusok”

Várkonyi András „Az amerikai producerek nem tudják, ki az a Vili bácsi”

Santiago Segura „Ha Torrente udvarolna a lányomnak, felvágnám az ereimet” Benkő Péter „Nem én éltem az életet, hanem az élet élt engem”

Ze né s ze k

146 Patkó Béla (Kiki) 156 Somló Tamás 162 Molnár Ferenc (Caramel) 170 Kasza Tibor 178 Nyári Károly Kecskés Tibor (Kefir) 184

„Néha el kell veszni, hogy újra fel tudd magad építeni”

„Az Omegában ciki volt, hogy mindenki egyetemre járt...” „Nem felejtettem el, honnan jöttem”

„Csak adott útszakaszra kerülnek melléd emberek”

„Whitney Houston és Michael Jackson is állt a zongorám mellett” „A régi életemet kívülről néztem egy filmen”

190 198 206 212 220

Ze né s ze k Malek Miklós „Meg akartam nézni, honnan indul el a nagy folyó”

Szekeres Adrien „Helyettem is álmodik a férjem” Tóth Vera „Végre rátaláltam önmagamra”

Király L. Norbert „Az igazi megmérettetés csak most jön”

Lola & Brasch Bence „Mindketten körülményesek vagyunk...”

A bulváron túl

Balassa Gábor 230 Epres Panni & Benedek Tibor 240 Erőss Zsolt 248 Dr. Lenkei Gábor 256 Joós István 264 4 For Dance 278 Kassai Viktor 288 Zsidek László 296

„Nagyon sok lehetőséget kaptam az élettől”

„Mi tényleg soha nem veszekszünk”

„Nem hibáztatok senkit azért, ami velem történt”

„A tudatlanság ellen harcolok”

„Hiszem, hogy a zenének van még értéke”

„Nem várunk a sült galambra”

„Lehetetlen eltussolni a hibákat, mert ország-világ látja”

„Folyton elölről kell kezdenem az életem”

Földije im ... a v a gy hír e s nógr á dia k a s zór a k ozta tóipa r ba n 304 314 326 336 344

Alapi István „Odahaza is próféta lettem”

Szolnoki Péter „Csodálkoztak a szüleim, hogy tudok énekelni” Gáspár Laci „Észre sem vettem és botrányhős lettem”

Oláh Gergő „Utáltam, hogy folyton küzdeni kellett mindenért”

Radics Gigi „Furcsa volt, hogy a szomszédok is autogramot kértek”

Akik már nincsenek köztünk 350 356 362

Cseh Tamás „Pocsék érzés egyedül lenni”

Flipper Öcsi „Mexikói szappanopera az életem”

Payer András „Kétszer sírtam életemben...”

Spirituális beszélgetések 368 376

Auth Csilla „Hihetetlen élmény kapcsolatba kerülni a szellemvilággal”

Kiss Zoltán Zéro „A legerősebb energia a hit”

Arcok a képernyőről Sebestyén Balázs

Máté Kriszta

Dorogi Gabriella Szily Nóra

Rippel Ferenc

Vámos Erika

Klausmann Viktor

Arcok a képernyőről

SEBESTYÉN

BALÁZS

„Nem könnyű dolog tudatosnak lenni” „Amikor kezdesz híressé válni, hirtelen csomó ember vesz körül, akik mind azt hajtogatják, milyen nagyszerű vagy. Mindenki azonnal a barátod akar lenni, miközben nem is ismered őket. Aztán amikor látják, hogy nem vagy vevő a túlságosan bizalmas kapcsolatokra, eltűnnek…”

– Azt mondtad, bármit kérdezhetek, nincsenek tabuk. – Kérdezz csak! – Nem gondolod, hogy túl sokat szerepelsz a médiában? Reggel rádió, este tévé. Évek óta mindenhol Sebestyén Balázzsal találkozunk. – Néha magam is elgondolkodom ezen. Azzal nyugtatom magam, hogy azok az emberek, akik hallanak a rádióban, nem feltétlenül tévéznek. Vagy épp fordítva. Ráadásul a képernyős munkáim szezonálisak, októbertől februárig szerepelek, aztán eltűnök. Épp emiatt nem erőltetem a bulvárban való szereplést, mert nem akarok túl sok lenni. Egyébként időnként megfordul a fejemben, hogy vissza kellene venni, de nehéz ezt elengednem. – Reggel a rádióban arról beszéltél, hogy mennyi kintlévőséged van, vagyis, hogy több embernek adtál vissza nem kapott kölcsönt. – Sajnos így van. – Nem tanultál a hibáidból? – Valamennyit már edződtem, és talán könnyebben mondok nemet. De ezek nehéz pillanatok, pláne akkor, ha tudom, hogy az adott személy valóban bajban van. Ő pedig tudja rólam, hogy valószínűleg jobban állok anyagilag, mint ő, ezért elvárja, hogy adjak. Ez is, mint minden más az életben, egy hosszú tanulási folyamat. Idővel az ember megtanulja kezelni ezeket. – Neked kellett valaha kölcsönkérned? – Hál’ Istennek még nem voltam ilyen helyzetben. Szívességet sem kérek. Már akkor is zavarban vagyok, ha szólnom kell valakinek, hogy vontasson el, jöjjön értem, vagy éppen vigyen el valameddig. Szeretek magam megoldani mindent. És negyven felé közeledve az ember már rutinosabban vállal felelősséget saját magáért, az életéért.

„AZ HATÁROZZA MEG AZ ÉLETÜNKET, AMIBEN HISZÜNK”

– Évekkel ezelőtt elindultál egy spirituális, lelki úton, amelyről hosszan mesélsz a könyvedben. A különböző önismereti módszerek is szerepet játszottak abban, hogy ennyire gördülékenyen alakult az életed? – Biztosan. Annak idején például még nem voltam rádió közelben, amikor

SEBESTYÉN BALÁZS

már kitaláltam, hogy egyszer szeretnék majd egy olyan reggeli rádióműsort, ami piacvezetővé válik, és legyőzi Bochkorékat. Fejben roppant tudatosan készültem erre. A mentális teremtésben is sok munka van. Minden a hiten múlik! Amiben hiszünk, az határozza meg a létezésünket, az életünket! A spirituális úthoz is kitartás kell! – Mindig volt hozzá kitartásod? – Ne gondold! Hányszor, de hányszor mondtam, hogy menjen a fenébe, aki ezt kitalálta. Ezen az úton is sok a próbatétel. A legfontosabb kérdés, van-e elég türelmed. A saját egónk jelenti a legnagyobb kísértést, mert folyamatosan el akar téríteni. A tudatosság nem könnyű dolog. És az sem, hogy a negatív hatások ellen egy védőburkot vonj magad köré. Melós dolog ám ez! – Hét évvel ezelőtt találkoztam veled utoljára. Akkor még létezett a Danubius Rádió, és először vezettél országos kereskedelmi rádióban reggeli műsort. Emlékszem, adás után átmentünk a szomszédos bevásárlóközpontba, és ott beszélgettünk. Még létezett a Balázs Show, viszont nem volt másik televízió műsor, amelyben szerepeltél volna, és nem volt feleséged, gyereked. Viszont már akkor tökéletesen levezetted, hogy miket fogsz a jövőben véghezvinni. Később kívülállóként csak kapkodtam a fejem, hogy sorra meg is valósult minden. – Rengeteg munka volt ebben. Sokan azt gondolják a televíziózásról, illetve a rádiózásról, hogy könnyű meló, csak bohóckodni kell egy kicsit, de ez egyáltalán nem így van. Tudatosan választottam televízió-műsorokat, és az életemet is tudatosan élem. A rossz választások szerencsére elkerültek. Ugyanakkor hozzá kell tegyem: mindkét helyen: a televízióban és a rádióban is roppant profi csapat dolgozik, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy így alakuljanak az elmúlt évek. – Mennyi szerepe volt ebben a mentális teremtésnek? – Sok. Ha az ember el tud képzelni valamit, és képes tudatosan megtervezni az életét, azt később meg is tudja valósítani. Emlékezned kell: már hét évvel ezelőtt pontosan tudtam, milyen típusú műsorokat szeretnék… – Amikor csak tervezted, ilyennek képzelted? – Nem. (mosolyog) Azt hittem, jóval egyszerűbb lesz. Kőkemény feladat naponta négyórás reggeli műsort készíteni. Ez nem csak arról szól, hogy négy órában jókat röhögünk. Nagy stábbal dolgozunk, több szerkesztő van, folyamatosan egyeztetjük a témákat, és keressük is azokat. Ráadásul döntési helyzetben vagyok, én mondom ki a végén az A-t, vagy a B-t. – Te vagy a műsor producere? – Igen. Úgynevezett begyártó vagyok. Nem szeretem ezt a szót, hogy producer.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Talán azért, mert ez felelősséggel is jár? – Minden szinten felelősséggel jár. Felelősséggel tartozom a munkatársaimért, és magáért a műsorért is. Az ott elhangzottakért, mindenért. Az anyagi oldaláról nem beszélve. – Jó üzletember vagy? – Nem. Éppen ezért van olyan ember a csapatban, aki az üzleti részét viszi. Engem a pénznél sokkal jobban érdekel a tartalmi megvalósítás.

„NEKEM NEM ÁLLT JÓL AZ X-FAKTOR”

– Annak ellenére, hogy nem szereted a producer szót, nem titkolod, hogy idővel televízió műsort is szeretnél gyártani az anyacsatornádnak. – Valóban vannak ilyen terveim, de a kettő együtt nem férne meg egymás mellett. Teljes szívvel, odaadással csinálom a rádiót, ugyanilyen energiával már nem menne az a bizonyos latenight show, amit egy ideje emlegetek. Ha majd nem lesz rádió, életem utolsó szakmai lépéseként tévéműsort fogok gyártani. Az még hiányzik. A késő esti beszélgetős műsor még nem volt meg. – Pedig nagyon sok produkcióban voltál már. – Pont a múltkor számoltuk össze, hogy 16 műsorban szerepeltem az RTL-ben. Nincs még egy ilyen ember a csatornánál. A legtöbb nagy feladat tehát megvolt, de a latenight show jelentős kihívás lenne. Azt élvezném. De már nem végrehajtóként, hanem begyártóként, szellemi résztvevőként. – A végrehajtás már nem fekszik? – Ezt így nem mondanám. Természetesen csinálom A Kódot, A Széfet is. Ezek izgalmasak. Pláne, ha egy külföldön megbukott formátumot tudunk itthon sikerre vinni. Ugyanakkor az, hogy az X-Faktorban részt vegyek, már kevésbé vonz. – Untad? – Nem, de vannak emberek, akiknek ez sokkal jobban áll, és ügyesebbek is benne, mint én. Ördög Nóri, Stohl András. Az X-et nem éreztem annyira magaménak, nem is állt jól nekem. De nem áll jól minden egy embernek. Mindenesetre megcsináltam, a stábot szerettem, de nem hiányzik.

– – – –

„A HAJNALI ÉBREDÉST NEM LEHET MEGSZOKNI”

Visszatérve a rádióhoz: az ébredés már rutinból megy? Dehogy… Az ébredést nem lehet megszokni. Csörög még az óra? Csörög, persze. Négykor szólal meg először, aztán negyed ötkor, majd fél

SEBESTYÉN BALÁZS

ötkor. Aki korán kel, az tudja, hogy ez megszokhatatlan. És mindig utálod. – A stúdióba tartó úton az autóban már tréningezed magad? – Nem. Ha valami miatt nyűgös vagyok, azt el is mondom. Pont ettől emberszerű a dolog, hogy nem kell mosolyogva beszélnünk. Ez a három ember azt mondja, amit érez. Ha idefelé felhúzom magam valamin, vagy nem tudtam aludni, akkor megmondom a többieknek, hogy ne szóljanak hozzám, mert nyűgös vagyok. Ha mérgesen érkezem, akkor már mosolyognak, hogy na, a Bali megint rosszul aludt. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a családtagok. Már a hallgatók is egy rezdülésből tudják, hogy a Ferinek jó napja van, Jani ma nyűgös, Balázst pedig mindenki hagyja békén, de pont ettől jó a műsor. Nem kell a négy órát mosolyogva végigvezetni. – Sokkal nyitottabbnak tűnsz a rádióban, mint általában a különböző megnyilatkozásaidban. Sokat beszélsz például a családodról is. – Egy szülő nem tudja megállni, hogy ne beszéljen a gyerekéről, mert minden nap egy csoda. A bulvár elől azonban továbbra is elzárkózom. – Miért utálod ezt a műfajt? – Nem utálom, sőt azt gondolom, hogy szükség van rá. Mi is dolgozunk bulvárszereplőkkel. De nem kívánok abban a fajta bulvárban részt venni, amit egyesek csinálnak. Nagyon ritkán nyilatkozom. Egy olyan interjú, mint ez, kétévente egyszer van. Ilyenkor azt mondom, gyere, és kérdezz bármit. Benit is féltem, nem is akarom mutogatni. Szeretném, ha minél hétköznapibb, hagyományos élete lenne. „NAGYON SOK SZABÁLY VOLT AZ ÉLETEMBEN”

– A saját magad megismerésében hol tartasz? – Ez egy elképesztően hosszú folyamat, és mindig van új feladat. Most éppen a gyereknevelés. Ezernyi kérdés kavarog bennem, vajon jól csinálom-e? Őrület, hogy az életben mindenhez papírt kell szereznünk, az utakra is csak jogosítvánnyal mehetünk ki, miközben a gyerekneveléshez semmi se kell, semmi nincs, csak a minta és az ösztönök. – Nem titok, hogy a szüleid elváltak. Honnan volt egyáltalán mintád a teljes családhoz? – Édesanyám újra férjhez ment, és kaptam egy remek nevelőapát. Ezen felül a minta mellett engem leginkább az ösztön vezérel. Egy belső hang, ami egyáltalán nem biztos, hogy a helyes út. Mint említettem, a gyereknevelést senki sem tanítja, abból inkább a hétköznapok vizsgáztatnak. A feleségemmel lefektettünk néhány alapszabályt. Például a gyerek előtt soha nem kérdőjelezzük meg a másik döntését. Rutinból persze adódnak kivételek, de ezeket mind

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

lehet kezelni. Egymás tekintélyét semmilyen esetben nem rombolhatjuk le. Ettől függetlenül laza szülők vagyunk, egyfajta keretet mégis kell adnunk egymásnak. A túlszabályozás, és az engedékenység sem jó, mert mindkettő szorongóvá teszi a gyereket. Mi inkább a középutat választottuk, és Beninek bizonyos pontoknál éreznie kell, hogy nem tehet meg mindent. Ilyen tekintetben én vagyok a szigorúbb szülő. – Talán azért, mert a saját gyerekkorod is a túlszabályozás jegyében telt? – Fene tudja. Tény, hogy nagyon sok szabály volt az életemben. Anyukám roppant szigorúan nevelt. Két fiúgyerekkel persze ez kellett is! Azért kaptam annak idején olyan szigorú „keretrendszert”, hogy abból tanuljak, s azt később a felnőtt életemben hasznosítsam. Hiszem, hogy egy gyerek nem véletlenül választja a szüleit. Ilyen szempontból már az édesapámra sem haragszom. Sokan félreértették ezt az elmúlt években, mert nekem soha nem azzal volt bajom, hogy elváltak. Hoztak egy döntést, és külön mentek, ezzel nincs gond. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy egy szülőnek a válás után is szülőnek kell maradnia… – Tartasz attól, hogy a fiaddal kapcsolatban elrontasz valamit? – Ő azért választott minket, mert éppen tőlünk akar tanulni. Bármit is teszünk, valamit úgyis elrontunk majd rajta, de a jó értelemben vett elrontás maga a tanítás, amiért ő éppen hozzánk született. „FÉLTEM A FIAMAT AZ EMBEREKTŐL, A ROSSZINDULATTÓL, A BÁNTÁSTÓL”

– Aki ilyen hosszú ideje önismerettel foglalkozik, és különböző technikákkal erősíti a lelkét, annak vannak egyáltalán félelmei? – Hogyne lennének! Leginkább a fiamat féltem a külvilágtól, az emberektől, a rosszindulattól, a bántástól. Nagy szerencse, hogy fiú. Ha lány lenne, nem is tudom, mit csinálnék. Még nagyobb pánikban lennék. Könyörtelen, mindenféle emberi értéken brutálisan átlépő világban élünk, és őszintén kimondom, fogalmam sincs, hogy meg tudom-e őt óvni ettől. Már abban sem vagyok biztos, hogy jó döntés-e erre a világra gyereket vállalni. – Mégis tudatosan vállaltátok őt. – Bár váratlanul ért az érkezése, egy pillanatra sem volt kérdés, hogy vállaljuk-e. És amíg az embernek nincs gyereke, nem tudja, mivel járnak a hétköznapok. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy életet adjunk egy gyereknek, hiszen csak ideig-óráig lehetünk jelen az életében. Most látom csak, mennyire esendő és törékeny. Mégis, egy ponton túl neki kell majd megoldani mindent, addig pedig nekünk kell átsegíteni őt a nehézségeken.

SEBESTYÉN BALÁZS

– Sebestyén Balázsnak mitől kell önmagát megvédenie? – Semmitől. A médiában eltöltött 16 esztendő alatt már megedződtem. Ebben a szakmában könnyen céltáblává válik az ember. Kaptam én már hidegetmeleget, és nyilván most is kapnék, ha elolvasnám az internetes fórumokat, a kommenteket. De nem teszem, tisztában vagyok azzal, hogy megosztó a személyiségem! Ez a szakmámmal jár! – Miben kell még fejlődnöd? –Talán az emberi kapcsolatok kezelésében. Az bizony nem mindig megy. – A zárkózottságodra gondolsz? – Nem vagyok zárkózott, csak talán az emberek keveset tudnak rólam! Amikor kezdesz híressé válni, hirtelen csomó ember vesz körül, akik mind azt hajtogatják, milyen nagyszerű vagy. Mindenki a barátod akar lenni, miközben nem is ismered őket. Aztán amikor látják, hogy nem vagy vevő a túlságosan bizalmas kapcsolatokra, eltűnnek. A gyerekkori barátságaim megmaradtak, ők nagyon fontosak nekem, vannak haverságok is a szakmából, de új barátságokra nincs igazán szükségem! A felszínes celeb barátságoktól meg különösen irtózom! „AZT MONDJÁK, A TÉVÉBEN JOBB FEJ VAGYOK”

– Okoztál már csalódást másoknak? – Rengetegszer. Sokan félreértik a közvetlenséget. A rádióban vagy a tévében eleve lazábbnak tűnök, de az egy szerep, amire rájátszunk. Felnagyítunk bizonyos tulajdonságokat. Sokszor elmondtam már, hogy az életben sokkal csendesebb vagyok! Ezért aztán, ha valaki más környezetben találkozik velem, általában megjegyzi, hogy a tévében menyivel jobb fej vagyok! Ez nagyon tud szórakoztatni! – Elérhető vagy egy átlagember számára? – Igen is, meg nem is. Nézd, 16 éve ugyanaz a telefonszámom. Ezt a számot csak az nem tudja, aki nem akarja. De nem érnek el hozzám a hívások, mert egyáltalán nem veszek fel idegen számokat. Vásárlás közben, vagy az utcán megszólítanak, de ezzel nincs bajom. – A fiadért elmész az óvodába? – Ritkábban! Tudatosan alakítottuk így a feleségemmel, ez inkább az ő feladata. Bementem Beniért néhányszor, de elég nagy felfordulás lett a gyerekek között, úgyhogy erről sajnos le kellett mondanom. Szeretném a fiam életét normális kerékvágásban tartani. Nem akarom, hogy már az óvodában azzal kelljen szembesülnie, hogy az apja egy látványosság. Persze vannak kivételek. Az ünnepségekre elmegyek, és tegnap is én hoztam haza.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Benett magánóvodába jár? – Isten ments! Sima, állami óvodába, ami állítom, hogy sokszor még színvonalasabb és igényesebb, mint egy magánovi. Erre is tudatosan figyelünk. – Van elég idő a fiaddal lenni? – A munkám alapján sokan azt hiszik, sosem vagyok otthon, pedig délelőtt 10 óra 10 perckor vége a rádióműsornak, és délre otthon vagyok a gyereknél. Nagyon élvezem! Nekem ez nem kényszer, szeretek vele lenni, jó sok közös kalandunk van. Ott voltam az első lépésénél, az első csúszdázásánál, az első elesésnél. – A feleségeddel jól éltek? – Mit értesz az alatt, hogy jól élünk? – Viták, veszekedések, féltékenységi jelenetek, ajtócsapkodások vannake? – Természetesen néha vannak konfliktusaink. Egyhangúak is lennének a hétköznapok, ha nem fordulnának elő ilyenek. Nem tudnék olyan nővel élni, akivel mindenben egyetértünk. Ezek a szikrázások új lendületet adnak a kapcsolatnak, máskülönben dögunalommá válik minden. Persze, nem kell hosszú ideig tartó haragszomrádra gondolni, de ezek jót tesznek. Az engedékenység és a túlzott elfogadás a közönnyel lenne egyenlő. Az pedig már nem vonzó!

SEBESTYÉN BALÁZS

Arcok a képernyőről

MÁTÉ KRISZTA „Egyre több és egyre kevesebb a bizalom a világban”

„Nem gondoltam, hogy újra tévézni fogok. András időnként megkérdezte otthon, mit szeretnék helyette csinálni, de nem tudtam válaszolni. Aztán a legjobb barátom, Kolosi Péter azzal állt elő, hogy indítsuk újra a Forró nyomon-t. Hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, mire azt mondta, ’vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy, úgyhogy tévézz’. Végül Péterrel ketten rábeszéltek…”

– Nagyon pontos vagy. – Aki Vitray-tanítvány volt, abba egy életre belenevelték a pontosságot. Nála, a Színművészetin egy percet sem lehetett késni. Aki mégis megtette ezt, azt be sem engedte az órára. Akkor sem, ha zokogott az illető. Vitray elvárta, hogy mindenki úgy tekintsen az óráira, mint egy élő adásra a televízióban. Ott is pontosnak kell lenni: a műsortervet három héttel korábban kiadják a műsorújságnak, a műsorok is pontosan kezdődnek, nem csalódhat a néző, aki ehhez igazodik. Én nem vagyok ennyire szigorú, de azt kérem a tanítványaimtól, hogy az óráinkat tekintsék randevúnak. Vagyis elvárom, hogy legalább küldjenek sms-t, ha valami közbejön. – Furcsa, hogy Vitrayval kezdtük a beszélgetést. Ennyire fontos az életedben? – Nagyon! Hosszú évek óta a mester-tanítványa viszonyból amolyan atyalánya viszony lett közöttünk. Kisebb nagyobb rendszerességgel találkozunk, minden fontos dologról tud az életemben, a tanácsa nélkül nem döntök. Pécsett voltam egyetemista, amikor a Magyar Televízió bemondónőjétől hallottam, hogy indul a televíziós szak a Színművészetin. Horváth Ádám és Vitray Tamás indítottak osztályt, és tudtam, hogy tőlük akarok tanulni. Az esélytelenek teljes nyugalmával felvételiztem, vagy 400-ból válogattak ki tíz embert, de sikerült. Amikor aztán vége lett az iskolának, Vitray tanár úr megkért, hogy legyek az asszisztense, amolyan „tanársegédje”. Ez kivételes lehetőség volt, hiszen nem egy normál tankönyv szerint tanultunk. Mindig a helyzet szülte, hogy bizonyos helyzetekre mit mondott. Nekem az a pár év olyan volt, mintha még egyszer jártam volna az iskolát. Számtalan plusz dolgot, szakmai fortélyt lestem el tőle. Idővel egyre több feladatot bízott rám, aztán volt, hogy kettéosztottuk az osztályt, az egyik felével én, a másikkal ő foglalkozott, majd cseréltünk. Aztán lettek saját óráim, és amikor abbahagyta a tanítást, megkaptam az ő óráit is. Tegnap este egyébként pont együtt vacsoráztunk, talán ezért is említettem rögtön az elején.

MÁTÉ KRISZTA

– Gyakoriak a közös vacsorák? – Nem, mert a Tanár úr köztudottan korán fekvő. (mosolyog) Inkább ebédelni szoktunk együtt. A nyolcvanadik születésnapján azonban a férjem, Bárdos András, és Tamás felesége, Kállay Bori megbeszélték a vacsorát. A tegnapi összejövetelnek az volt az előzménye, hogy Marsi Anikó – akivel együtt jártunk a Vitray-Horváth osztályba – évekkel ezelőtt Siófokra költözött a családjával. Konkrétan beköltöztek az óvodámba, ahová annak idején jártam. Meglátogattuk őket gyerekestül, de egyetlen szót nem tudtunk váltani, mert az ő két gyerekük, meg a mi két gyerekünk nem hagyta. Nyáron Vitrayék is lent voltak a Balatonon, és szerveztek egy közös vacsorát, a PalikMarsi házaspárral és velünk, hatosban. Ennek volt tegnap este a második köre. – Ezek szerint Andrással társasági emberek vagytok? – Ha az társasági embert jelent, hogy találkozunk a barátainkkal, akkor igen. De a szó klasszikus értelmében vett társasági eseményekre, fogadásokra ritkán járunk. Velünk nemigen találkozhatsz a bulvárlapok parti rovatában. A barátaink egyébként mind régiek, örülünk, ha velük tudunk időt szakítani egymásra. „AZ A BAJ VELEM, HOGY MINDENKINEK MINDENT ELHISZEK”

– Voltak nagy csalódásaid? – Igen, mert naiv vagyok. András épp ma reggel mondta: az a baj velem, hogy mindenkinek mindent elhiszek. Apróságnak tűnik, de azon is nagyon felhúzom magam, ha valaki megígéri, hogy visszahív, és soha többet nem jelentkezik. Pedig hányszor történik ilyen egy nap? Manapság az is komoly gesztusnak számít, ha valaki válaszol egy e-mailre. Egyébként genetikailag zavar a hazugság, azt hiszem. Olyannyira, hogy ha a gyerekeimnél érzek egy icipici füllentést, azonnal ugrok, mert nem tudom elviselni. Ha én nem hazudok, mert eszembe sem jut ilyen, akkor más se tegye. – A világ sajnos nem ilyen. – Tudom, tudom. Pedig az életünkben nagyon sok minden bizalomra épül. Arra, hogy beviszem az óvodába, iskolába a gyerekemet, hogy felülök a buszra, amit valaki vezet, megeszem az ételt, amit más főzött, ez mind az egymás iránti bizalomra épül. De az is ebbe a körbe tartozik, hogy beülök az autóba, és feltételezem, hogy nem jönnek nekem, vagy nem rabolnak ki egy piros lámpánál. Milyen érdekes, hogy nem tehetünk mást, mint bízunk a másikban…! Ezzel együtt mennyire átértékelődött például az, hogy valaki a szavát adja valamire. Magyarországon egyre természetesebb,

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

hogy ezeket a szabályokat át lehet hágni. Valószínűleg én nem vagyok ide való, mert nem akarok úgy gyereket nevelni, hogy azt mondom: menjen át nyugodtan a buszsávba, vagy álljon be a rokkant parkolóba, mert más is megteszi. – Ilyen értelemben gyakran visszaélnek a bizalmaddal? Az óvodával például? – Ne is mondd… Többször váltottunk óvodát, mire megtaláltuk az igazit. Az iskolával már körültekintőbbek voltunk. Pszichológusok szerint nem jó, ha egy gyerek életében többször van változás, mint kellene, de Ádámot a változások megerősítették, mert az iskolában szárnyal, bár még csak másodikos. De, hogy válaszoljak a kérdésedre: azt remélem, nem élnek vissza a bizalmammal. Ám az is lehet, hogy ezt csak a naivitásom mondatja velem… Tavaly télen Amerikában, Miamiban töltöttünk két hónapot a gyerekekkel. Megdöbbentő volt az a nyitottság, amivel ott találkoztunk. Az a tolerancia, elfogadás, ahogyan élnek az emberek, nagyon tetszett. Az utcán megveregetik a vállad, rád köszönnek, a fodrásznál öt perc után már úgy érzed, mintha évek óta oda járnál. A kosármeccsen nem kigyúrt, kopasz biztonsági emberekkel, hanem tolókocsis jegykezelőkkel találkozol. Az élelmiszerboltban odaállnak melléd az idős, nyugdíjas ott dolgozó emberek, és ők pakolnak a zacskódba. Büszkén. Mert szükség van rájuk. Azt érzik: attól, hogy idősek, rokkantak, még nem feleslegesek. Ugyanolyan részei a társadalomnak, hiszen feladatuk van. De órákig tudnám sorolni. Itthon például mindig bajban vagyok, ha nyilvános helyen vécére kell vinnem a kisfiamat. A női mosdóba nyolcévesen már nem vihetem be, a fiúkhoz meg nekem ciki bemenni. Amerikában minden helyen három mosdó van, egy női, egy férfi és egy családi, a lányos apukáknak, fiús anyukáknak. Ez olyan nagy dolog? Vagy egy utolsó, jellemző példa. Van egy könyvkiadónk, és gyakran járunk könyvesboltokba, figyeljük, ki vannak-e rakva a könyveink, melyik hogyan fogy. Többször előfordult, hogy a számunkra igazán fontos könyv nincs kipakolva. Ilyenkor naivan feltesszük a kérdést, hogy talán mindet elvitték? Mire jön a válasz, hogy ja, még van a raktárban, csak ki kéne hozni. De az ugye munka, és fáradtság, az eladónak pedig nem érdeke, ő úgyis kap fizetést. Még csak nem is neheztelhetünk érte. Azt akarom ezzel mondani, hogy alapvetően kell átkódolni az emberek szemléletét, és attól tartok, Magyarországon erre nem lesz elegendő egy emberöltő… – Azt olvastam, ki is költöztök majd Amerikába. – Ne higgy már el mindent! Szívesen élnék egy-két évig akár Miamiban is, valóban jó lenne, ha ott tanulnának meg a gyerekeim angolul, de csak nyaraltunk.

MÁTÉ KRISZTA

„HA ÉVEKKEL KORÁBBAN KÉRDEZED, HOGY A TELEVÍZIÓZÁS SZERELEM-E, GONDOLKODÁS NÉLKÜL IGENT MONDTAM VOLNA. MA MÁR CSAK OLYAN, MINT EGY RÉGI HÁZASSÁG…” – Mikor jártatok utoljára könyvesboltban? – Nem olyan régen. Talán két napja. András, ha teheti, naponta betér mindbe, ami csak útba esik. És nem feltétlenül azért, hogy a könyvespolcokat ellenőrizze. Író családban nőtt fel, az édesanyja, édesapja is írók. Amikor megismerkedtünk, viccelődtem is azon, hogy ugyanabba a könyvesboltba akár minden nap benéz. Úgy jár könyvesboltba, mint más az ABC-be. Neki ez a nagy szerelem. – Neked pedig a tévé az? – Ha ezt néhány évvel korábban kérdezted volna, gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Ma már inkább olyan, mint egy régi, jól bevált házasság. – Mitől múltak el az érzelmek? – Miért, egy régi házasságból elmúlnak? Amikor három évvel ezelőtt abbahagytam, lélekben is elengedtem, lemondtam róla, és minden egyes nappal távolabb került tőlem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer az életben még újra tévézni fogok. Annak idején, amikor Stahl Judit abbahagyta a Tényeket, leült otthon, és megkérdezte tőle a férje, hogy „Juditkám, mostantól mit fogsz csinálni?”… Ő zsigerből válaszolta, hogy főzni. Ebből a párbeszédből lett az új Stahl Judit. András is időnként megkérdezte tőlem ugyanezt. Soha nem tudtam rá rendesen válaszolni. Időközben azonban a Színművészeti mellett elkezdtem a Kodolányin is tanítani, fenntartottam a produceri irodámat, azt azonban nem tudtam kitalálni, mit kellene csinálni a tévézés helyett. Aztán jött Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója, aki a legjobb barátom. Ő pontosan ismeri a lelkemet. Amikor az RTL-ben kitalálták, hogy indítsuk újra a Forró nyomon-t, már úgy mondta el, hogy tudta: rá kell beszélnie. Aztán hazamentem, és elmeséltem Andrásnak, aki azt mondta: „Három éve kérdezem tőled, mit akarsz csinálni, de nem tudsz rá normálisan felelni. Vedd végre tudomásul, hogy te tévés vagy! Tévézz!”… Így aztán ők ketten, Péterrel együtt végül rábeszéltek. – Ha már annyit hasonlítottuk a szerelemhez a szakmádat, hogyan élted meg az újrakezdett kapcsolatot? – Egy ilyen helyzetben az ember megpróbál mindent egy kicsit másképp csinálni.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Ma már sokkal racionálisabban döntök bizonyos dolgokban. Jóval kevesebb érzelem van bennem a műsor körüli ügyekkel kapcsolatban. Érettebben gondolkodom, és persze a közeg, az ország is sokat változott. Egészen más súlya van annak, hogy bizonyos helyzetekben mit mondasz. – Áruld már el végre, hogy mi az oka ennek a nagy kiábrándultságnak!? – Nem vagyok kiábrándult, inkább racionális. Szembenézek a helyzettel. Azok az alaptézisek, amelyek a szakmánkhoz elengedhetetlenek, ma már nem szempontok. Odaállok a Kodolányin a diákok elé, és kijelentem, hogy a tévében mindig igazat mondunk. Nem is értenek, csak kérdőn néznek rám. Ugyan miért mondanának mindig igazat a tévében? Milyen hülyeség ez… Pontosan tudják, hogy a legtöbben nem mondanak igazat. De én mégis ezt tanítom, mert hiszek abban, hogy igenis igazat kell mondani. Ha nem hinnék benne, abbahagyhatnám a tanítást. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy alig vagyunk már, akik hasonlóan gondolkodunk. Más dolgok a fontosak – ez pont nem az. De hadd higgyek abban, hogy ez idővel majd változik! Vagy egy másik példa: alaposan ellenőrizzünk minden információt, és hallgattassék meg a másik fél is. Ezek az elvek is már őskövületek. Ma már hol fontos ez? Amikor ezekről beszélek, időnként furcsán néznek rám a diákok, mert ahol ők szakmai gyakorlaton voltak, bizony nem ezt mondták nekik… – Ez amolyan szélmalomharc most? – Ebben a pillanatban igen. De ne érts félre, nem vagyok élharcos. Nem gondolom, hogy amit mondok, az megváltoztatja a fiatalok gondolkodását. Viszont hiszek abban, hogy ha már hallották, talán egyszer eszükbe jut, hogy így is lehet. Ma már a média szakokra járó fiatalok többsége nem oknyomozó újságíró, inkább Való Világ szereplő szeretne lenni. De persze azért van ellenpélda is. – Mondj egyet! Az egyik legkedvesebb tanítványom, ma már barátom, Schuster Richárd annak idején visszautasított egy kecsegtető műsorvezetői ajánlatot. Azt mondta, ő nem akar idő előtt felmászni azon a bizonyos létrán, van még mit tanulnia, mielőtt képernyőre kerül. Aztán kipróbálta, de nem részegült meg tőle. Inkább felvételizett Hongkongba, a világ egyik legjobb egyetemére, hogy tanulhasson. Mára már komoly karriert futott be. De van olyan tanítványom is, akiről tudom, hogy idő előtt jött neki a tévés siker, és ezért felelősséget is érzek. Mádai Vivient én zavartam oda annak idején az RTL Klub válogatására. Neki nehezebb lesz, fordítva kell csinálnia, mert sok minden kimaradt, aminek azelőtt kellett volna megtörténnie, hogy egy naponta jelentkező műsort vezet. Nem azért, mert nem csinálja jól, hanem mert sokat kellett volna lelkileg erősödnie, hogy fel tudja dolgozni a sikereket, kudarcokat.

MÁTÉ KRISZTA

Egyébként nem féltem igazán, ő pont az a csaj, aki mindig meg fogja állni a helyét, akármit csinál. – Milyen a viszonyod a tanítványaiddal? Adsz nekik munkát, lehetőséget? – Vannak néhányan, akikkel roppant szoros, baráti lesz a viszonyom. A szerelmi ügyeiktől kezdve az abortuszukon át az anyagi helyzetükig mindent megosztanak velem. Aki igényli ezt a bizalmat, annak állok rendelkezésére. Kicsit az öcséim, húgaim, gyerekeim is lesznek néhányan… – Ha már a gyerekeknél tartunk: amikor a valódi anyaságot tervezted, ilyennek képzelted a szülői szerepet? – Nagyon nem… Egy nőt senki nem készít fel arra, hogy mivel jár az anyaság. A manapság nagyon népszerű „ijesztgetős könyvek” lányregények ahhoz képest, amivel időnként az ember szembesül. (nevet) Imádom a gyerekeimet, és menthetetlenül ellágyulok tőlük, de azt is ki merem mondani, ha olykor felnőtt társaságra vágyom. – Mit csinálnak? – Olyankor? Táncolnak a fejemen. (nevet) Ehhez mondjuk kell egy olyan személyiségű kislány, mint Anna. Öt éves, és ő a család feje. És persze kimondottan élvezi, ha felhúz. Azokon a reggeleken például, amikor tanítani megyek, még öt perccel a végső indulási határidő előtt is ott áll pizsamában. És hiába mondom neki, hogy 130 diák vár rám, öltözzön, nem késhetek el, nem érdekli. – András hogyan kezeli ezeket a helyzeteket? – Ő az engedékenyebb. Én azt hiszem, egyszer tényleg elvinném a lányomat pizsamában az oviba. Csak egyszer, mert azt gondolom, hogy majd utána minden reggel felöltözik. András viszont ezt nem hagyná. De nehogy azt hidd, hogy a gyerekeimmel való viszonyom erre a szigorra épül! Rajongok értük, ahogy a legtöbb anyuka, és a legszebbnek, legokosabbnak látom őket, ahogy a legtöbb anyuka. Csak ők tényleg azok… – Jót tett a házasságotoknak, hogy már nem tévéztek együtt? – Ezt is olvashattad valahol. Mármint, hogy a közös munkát megsínylette a házasságunk… Pedig úgy volt jó, és addig volt jó, ameddig tartott. Eleinte nem akartunk együtt műsort vezetni, de rájöttünk, hogy nagyon kényelmes úgy az életünk. Mindketten tartottunk eleinte tőle, de többet gondoltunk erről, mint amennyi valójában a közös része volt. Egy biztos. Ennél nyugodtabban nem születhetett volna meg a két gyerekünk. Egy másik férfi műsorvezető társsal nem tudtam volna megbeszélni, hogy amíg otthon pelenkázok, addig álljon helyt helyettem a munkahelyemen, írja meg például a szövegeimet.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Én meg elvégeztem minden otthoni teendőmet, és ez az adásban nem látszott. De a hat év közös munka elég sok ahhoz, hogy rutinná váljanak bizonyos dolgok. Hogy váltson az ember. Mert bármit csinálnak is a házastársak, újra és újra meg kell küzdeni a másikért, hogy sok év után is érdekes legyen minden perc, amit együtt töltünk. – Az új műsoroddal való elfoglaltság nem megy a gyerekek, a házasság rovására? – Nem hagynám. Ez nem napi műsor, szinte ugyanannyit vagyok velük, mint az elmúlt években. Ráadásul András is sokat segít. Jó érzés, hogy mindenben számíthatok, támaszkodhatok rá. És hogy ezt gondolkodás nélkül ki is mondhatom.

MÁTÉ KRISZTA

Arcok a képernyőről

DOROGI GABRIELLA „Nem élhetek együtt mások problémáival”

„Mindig is tudtam, hogy olyan férfire van szükségem, akire fel tudok nézni, akire büszke lehetek. A korábbi próbálkozások épp azért nem sikerültek, mert mindig én voltam az erősebb. És miután az átlagnál karizmatikusabb nő vagyok, nehéz olyan férfit találni, aki nálam is erősebb karakter…”

A legtöbb könnyet biztos, hogy Dorogi Gabriella csalta az televíziónézők szemébe az elmúlt években. Megindító történeteit milliók követik figyelemmel hétről-hétre a Naplóban. Róla azonban keveset tudunk. Egyszer mesélte, hogy ha már végképp telítődött a hétköznapok zajával, magára zárja egy kerepesi úti templom ajtaját, és az üres épületben játszik az orgonán. Egyébként ritkán mesél, pedig egy környéken lakunk. (Furcsa, hogy pont azokkal találkozom a legkevesebbet, akikkel szinte szomszédok vagyunk…) Ezúttal nála találkozunk, ám mielőtt leülnénk, csöngeni kezd a telefonja. Türelmet kér, mert a hívás fontos. Amint hallom, belsőépítészetről beszélnek.

–Tanácsot kértek? – Egy ismerősöm hívott, akinek már terveztem kávézót, és éttermet is. Picit megfáradtak a bútorai, és át kellene őket húzni. Enteriőr-tervező vagyok, erről hivatalos papírom is van. – Gyakran futnak be hozzád ilyen jellegű hívások? – Előfordulnak. És olyanok is, hogy azt kérdezik: „Gabika, hogyan szoktad a marhapörköltet csinálni?” – Maradjunk egyelőre a belsőépítészetnél… Meg tudnál belőle élni, ha nem lenne a televíziózás? – Amennyiben csak ezzel foglalkoznék, és ráfeküdnék, akkor igen. De ahhoz, hogy valamit felépítsek, valami mást le kell építeni. Márpedig én szeretek televíziózni. Csak a kreativitásommal nem nagyon tudok mit kezdeni. Már számtalanszor átalakítottam a saját lakásomat, és terveztem egy bútorcsaládot is. – Ez jól hangzik. – Igen, de meg kell várnom, hogy újra dübörögjön a gazdaság, mert ez nem a legkedvezőbb időszak. – Mi kellene hozzá? – Legfőképp az, hogy legyen pénzük az embereknek. Nem a gyártáshoz kellenek az anyagiak, mert minden csapatom megvan a gyártáshoz, a fizetőképes kereslet hiányzik. Így aztán próbálok Ausztrália, és az Emirátusok felé nézelődni.

DOROGI GABRIELLA

– Hogyan jött egyáltalán az enteriőr-tervezés? – Szerettem volna egy másik lábat növeszteni. Mivel gondolatban mindig mindenki lakását átalakítottam, ez tűnt kézenfekvőnek. Ha barátokhoz mentünk házavatóra, nem úgy viselkedtem, mint egy illedelmes kislány, aki tátott szájjal dicsér mindent, hanem inkább rendezkedtem. A végén már úgy mentünk vendégségbe, hogy előre figyelmeztettek, „légy szíves ne bonts falat”. Odahaza is én varrtam a függönyöket, a párna-, és az ágyneműhuzatot, ezért mindenki noszogatott, hogy ha ennyire bennem van ez, akkor papírozzam le. Megfogadtam a tanácsukat. „NEM TUDOM MEGMONDANI, MIKOR VOLT UTOLJÁRA SZABAD HÉTVÉGÉM”

– A szerencsésebb televíziósok közé tartozol, hiszen a Naplóban hetente egy anyagot készítesz, vagyis mindössze havi négy riportért kapod a fizetésedet. – Ez így nagyon le van egyszerűsítve, és nyilvánvalóan mindenki cserélne is velem. Úgy viszont már nem biztos, hogy kapós az állásom, ha elárulom, hogy minden hétvégén dolgozom. Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára szabad hétvégém. De ez nem zavar. – A családtagjaidat sem? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak ebből kisebb súrlódások, de mára ők is megszokták, nem tesz senki szemrehányást. Sokat változott a világ. Ma már nem olyan szabályok szerint élnek az emberek, hogy hétfőtől péntekig nyolctól négyig dolgoznak. De mint mondtam, nem panaszkodom, hiszen roppant szerencsés embernek tartom magam. A Napló az egyedüli olyan műsor a médiában, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, és senki nem szól bele. A legnagyobb fizetsége a munkának a szabadságom, és nem az a négy anyag, amit havonta le kell forgatnom. Arró nem is beszélve, hogy a heti egy anyag nem azt jelenti, hogy hetente egy napot dolgozom, hanem azt, hogy egy 10-15 perces riportot egy hétig készítek. Legtöbbször én hozom az ötletet, de időnként persze kapok témákat azzal az indokkal, hogy ezt azért kell nekem csinálnom, mert én tudom igazán megszólítani az embereket. Valójában ma már nem is keresem a történeteket, hanem azok találnak rám. Valószínűleg nekem az a dolgom, hogy a problémás körülmények között élő embereknek segítsek, róluk forgassak. Az ő példájukon keresztül hívom fel mások figyelmét arra, hogyan kell hozzáállni az élethez, hogyan lehet tanulni belőle, és miként lehet felállni a padlóról. Békében vagyok önmagammal, mert elfogadtam, hogy ezekkel a riportokkal nekem dolgom van.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Azok, akik nehéz sorsú emberekkel foglalkoznak, sokszor küzdenek azzal, hogy túlzottan azonosulnak mások problémájával. Téged menynyire visel ez meg? Vagy már immunis vagy? – Nem vagyok immunis. Minden tragédiával foglalkozó riportomba belehalok. Ha nem így lenne, nem is tudnám hitelesen átadni a nézőknek a riportalanyok történeteit. Nagyon sok olyan filmet forgattam, hogy magam is sírtam közben. Aztán persze tovább kell lépnem, nem élhetek együtt a mások problémáival. De hiszem, hogy az általam bemutatott történetekkel magam is gazdagabb leszek. Tanítottam a TV2 Akadémián, és korábban egy újságíró iskolában, ahol mindig azt mondtam: ez egy olyan szakma, ahol a munkám minőségének hatvan százalékát az teszi ki, hogy én milyen ember vagyok, és mit hoztam magammal otthonról. Húsz százalékot meg lehet tanulni, és a maradék húsz százalékot adja hozzá az élet. Kicsit olyan ez a szakma, mint a színészet. A színész is akkor tud hiteles lenni, ha nem műkönnyek jönnek, hanem egy belülről fakadó érzés miatt sír a színpadon. Igenis, bele kell halni a szerepbe, aztán pedig muszáj továbbmenni. – Amikor tovább lépsz, teljesen lezárod magadban a témát? Akkor sem kavar fel többé a történet, ha újra jelentkezik a korábbi riportalany? – Nem. Kollégáktól én is hallottam olyan esetekről, amikor a megszólaltatott rászállt az újságíróra, és folyamatosan hívogatta őt, panaszkodott. Velem ilyen soha nem fordult elő. Olyan természetesen van, aki szerepelni szeretne, és nehéz vele megértetni, hogy nem lehet mindenki problémájával foglalkozni. De ez is ritka. Nagyon sok riportalannyal tartom a kapcsolatot. Innen nézve nem zárom le. De hiszem, hogy ezt a munkát nem is lehet csak riporterként csinálni. Ehhez én is kellek. Az érző, sebezhető ember. – Szintén kollégáid mesélték, hogy ebben a szakmában nehéz megúszni, hogy ne találjon meg egy-egy eszelős… – Pályafutásom során egyetlen olyan híres ember volt, akinek a családja hónapokkal, sőt, évekkel a találkozásunk után is sokszor keresett, hogy ilyenolyan eseményekre menjek el. Főleg az emlékkoncertekre. De még ez is elviselhető volt. Kérdezted, hogyan védekezem mások problémái ellen. Van egy trükköm. Elképzelek egy buborékot magam köré, amin csak az jön be, amit én szeretnék… „PONTOSAN AZÉRT VAN HELYÉN AZ ÉRTÉKRENDEM, MERT FALUN NŐTTEM FEL”

DOROGI GABRIELLA

– Férfiak sem találnak meg? – De, ők igen. (mosolyog) Gyakran kapok levelet a közösségi oldalon. Sőt, korábban a TV2-es email címemet is kinyomozták, és oda is írtak. Egyszer például kaptam egy levelet, amelyben mindössze egy kérdés állt: Hogyan lehetne azzal a jó lábú riporterrel levelezni? Akkor mérges lettem, és úgy gondoltam, ha valaki ennyire bunkó, arra válaszolok. Visszaírtam, hogy úgy lehet azzal a

jó lábú riporterrel levelezni, ha udvariasan megszólítja, bemutatkozik, és normálisan megkérdezi, hogy válaszolnék-e a levelére. Azóta ez a férfi nagyon jó barátom lett. Soha semmi nem volt közöttünk, de egy mély emberi kapcsolat alakult ki. – Hogyan közelednek hozzád az udvarlóid? – Legtöbbször ebédelni, vacsorázni, vagy kávézni hívnak. Olyan is van, aki leírja, hogy milyen hatással vagyok rá, és amikor megköszönöm a kedvességét, elcsodálkozik, hogy egyáltalán válaszoltam.

Amúgy az egy furcsa tévhit az emberekben, hogy azt gondolják: aki a tévében szerepel, az nem is itt él közöttük. Annak idején, amikor ide költöztem a zuglói piac mellé, és vásárolni mentem, megkérdezték, van-e nálam rejtett kamera. Majd mikor beálltam a hentespult előtt kígyózó sorba, akkor az eladó elcsodálkozott, hogy főzök. De hát könyörgöm, nem ez a természetes? Gyere, nézz be a konyhába, ott van tizenvalahány üveg lekvár, mindet én főztem. Szeretek háziasszony lenni, ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Főleg vidéken csodálkoznak rám, de ott mindig másként néznek az emberre. – Pedig magad is vidékről származol. – Paks mellett, egy kis faluban, Dunaszentgyörgyön nőttem fel. Paksra jártam gimnáziumba, zeneiskolába. Csodálatos gyerekkorom volt, millió dolgot csináltam egyszerre. A verseim már diákkoromban megjelentek a helyi újságban. Zongorázni tanultam, zeneiskolába jártam, hétvégén templomban orgonán kísértem az esküvőket, amivel egy kis zsebpénzt gyűjtöttem. Télen korcsolyázni jártunk a húgommal, apukám vezetni tanított. És rengeteg időt töltöttem a könyvtárban. Nem cserélném el semmire a gyerekkoromat. – Maradt benned valami a vidéki lányból? – Nagyon is. Az értékrendem annak köszönhető, hogy falun nőttem fel, a szüleim pedig meglehetősen szigorúan neveltek. Az otthonról hozott szemlélet pedig reményeim szerint életem végéig elkísér. Ezek a történetek is, amelyekkel hétről-hétre a képernyőn foglalkozom, arra jók, hogy helyén tartsák az értékrendemet. – Korán férjhez mentél? – Igen. Nem voltam még húsz éves, amikor egy házibuliban megismerkedtünk a későbbi férjemmel, és nem töltöttem be a 23-at, amikor összeházasodtunk.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

– Meddig éltetek együtt a férjeddel? – Tizenhat esztendeig. Hét éve költöztem el.

„MINDEN, AMITŐL FÉLTEM, MEGTÖRTÉNT VELEM. ELKÉPZELTEM, HOGY ESTÉNKÉNT EGYEDÜL GUBBASZTOK MAJD A NAPPALIBAN A KANAPÉ SARKÁN, ÉS ÍGY IS LETT…”

– Minden embert megvisel a válás. Nálad mennyi ideig tartott, amíg öszszeraktad magad? – Két év kellett hozzá. Az eleje szörnyű volt. Minden, amitől féltem, megtörtént velem. Elképzeltem, hogy majd itt fogok egyedül gubbasztani a nappali sarkában, a kanapén, és úgy fogok esténként sírdogálni. Pontosan így történt. Aztán attól féltem, hogy elveszítem a barátaimat, és egyedül maradok. Két embertől eltekintve ez is bekövetkezett. Aztán rájöttem, nem arra kell gondolnom, amit nem szeretnék, hanem arra, amire vágyom.

– A te döntésed volt, hogy eljössz? – Igen. – Mennyi ideig gondolkodtál azon, hogy megtedd? – Évekig. Ma már tudom, hogy ha két ember között nem úgy működnek a dolgok, ahogy szeretnék, és húzzák a szétköltözést, egymástól veszik el az időt. Azt az időt, ami egyébként arra lenne jó, hogy megtalálják azt, aki valóban kiteljesíthetné az életüket. Minden hezitálás egyfajta önzés, ami nyilvánvalóan félelemből táplálkozik. Mert a régi mégis csak biztos, és hát ugye ott van a kényelem… – Az új kapcsolat szempontjából nehéz volt az újrakezdés? – Nehéz, mivel roppant határozott egyéniség vagyok. Mindig is tudtam, hogy olyan férfire van szükségem, akire fel tudok nézni, akire büszke lehetek. A korábbi próbálkozások épp azért nem sikerültek, mert mindig én voltam az erősebb. És miután az átlagnál erősebb nő vagyok, nehéz olyan férfit találni, aki nálam is erősebb karakter. Ma már békében vagyok a világgal, és önmagammal is, boldog párkapcsolatban élek. Hiszem, hogy ha szeretem az életem, az is szeret engem. – Már gyerekként is ilyen erős karakter voltál? – Igen. Mindig volt bennem egy erős bizonyítási kényszer, hogy én igenis jó vagyok, tehetséges vagyok, és méltó vagyok arra, hogy szeressenek. – Kinek akartál bizonyítani? – Mindenkinek. A szüleimnek, a tanáraimnak… Ez egy bizonyos ponton túl már káros, de az is időbe telt, mire rájöttem, hogy elsősorban önmagamnak kell megfelelnem.

DOROGI GABRIELLA

„NÁLUNK ODAHAZA NEM VOLT DIVAT KIMUTATNI AZ ÉRZELMEINKET, AZT SEM MONDTUK EGYMÁSNAK, HOGY SZERETLEK”

– Amikor elváltál, sokat beszélgettél a szüleiddel? Ismerték a részleteket? – Időnként anyukámmal, és a húgommal beszélgettem. Apukám az ilyenekhez túl konzervatív. Nem szoktunk a szüleimmel a magánéletről beszélni. – Miért? – A szüleimmel kicsit konzervatív volt a kapcsolatom. Nálunk nem volt divat kimutatni azt, hogy mennyire szeretjük a másikat. Soha nem mondták a szüleim, hogy szeretnek, vagy büszkék rám. Éreztették, de nem mondták. Ehhez képest én pont ellenkező módon nevelem a fiamat, Andrist, aki 15 éves. Mindig elmondom neki, mennyire szeretem, és azt is, hogy büszke vagyok rá. Mindazt, amire gyerekként vágytam, és nem kaptam meg, most megkapja a fiam. – Te sem mondtad a szüleidnek, hogy szereted őket? – Az apukám egyszer kórházba került, és amikor megláttam a kórházi ágyon, akkor ez kibukott belőlem, ő pedig sírni kezdett. Tulajdonképpen nekem is furcsa volt apunak ezt mondani. Pedig azután, hogy elköltöztem otthonról, bárkinek ki tudtam mutatni az érzelmeimet. Gyerekkoromban mindig mindenben a szüleimnek akartam bizonyítani. Úgy gondoltam, ha ügyes leszek, csak megdicsérnek. És valóban topon is voltam: a rajzaimat elvitték kiállításra, három hangszeren játszom, mindig jó tanuló voltam. Alsó tagozatos koromban már a fogalmazási füzetemet elvitték a „nagy” iskolába, hogy megmutassák másoknak, hogyan kell egy fogalmazást megírni. Ha az volt a házi feladat, hogy gyűjtsünk tájszavakat, akkor én nem elégedtem meg csak a kifejezésekkel, hanem abból is fogalmazást írtam… Mindig bizonyítani akartam, hogy ügyes és okos vagyok. Aztán a faluban másoktól hallottam, hogy nagyon büszkék rám, csak nekem nem mondják, „nehogy elbízzam magam”… – Milyen életet képzeltél magadnak? Volt valamilyen jövőképed? – A jövőképem abból állt, hogy jó feleség leszek, nevelem a négy gyerekem, és mindig lesz a spájzomban befőzött lekvár, és házi savanyúság. – A lekvárt láttam a spájzban. Savanyúság is van? – Nincs. Csak lekvár. – És a négy gyerekből is csak egy lett. – Felesleges azon bánkódni, hogy így alakult. Az adott pillanatban az adott körülmények között mindig a legjobb döntést hoztam. Az önsajnálat és a

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

múltba révedés hihetetlenül sok energiát visz el. Ezt az erőtartalékot inkább arra fordítom, hogy előre menjek, és hasznos dolgokat hozzak létre. Azon sem siránkozom soha, ha az utolsó pillanatban lemondanak egy riportot. Inkább keresek más megoldást. – Könnyen megnyílnak az ajtók a neved hallatán? – A visszajelzések alapján igen. Megbízható, egyenes ember vagyok, soha senkit nem vertem át, nem hoztam kellemetlen helyzetbe. Ha kényes téma adódik, felajánlom a riportalanynak, hogy jöjjön be a tévébe, és nézzen bele az anyagba, mielőtt adásba kerülne. Nem játszhatom el az emberek bizalmát. Az luxus lenne. Sokszor ezért kapok exkluzív nyilatkozatokat. Annyiszor hallottam már, hogy „ha maga jön, akkor rendben van”. Azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés. – Kitől kaptál utoljára ajándékot? – A fiamtól. Ahányszor elmegy a piacra reggelit vásárolni, annyiszor hoz virágot nekem. Minden alkalommal. Persze ez a szombatokra igaz, de valódi kis gentleman. Legutoljára egy kislánnyal ment korcsolyázni. Kikísértem őket a kapuhoz, visszafordult, megfogta az arcomat, majd azt mondta: „szeretlek szép szőke anyukám…” – Ezek szerint neki már nem lesz gondja az érzelmei kimutatásával. – Ez biztos. Pedig kamaszkorban van, tombolnak a hormonjai, mégis olyan verset írt nekem anyák napjára, hogy percekig nem tudtam szóhoz jutni. És ami ennél is nagyobb érdem, hogy megengedte, hogy a Facebookra kitegyem. Ezt kevés már csajozó kamasz fiú engedné. Andris egyébként 4 éves kora óta dzsúdózik, 3 évesen úszott, 3 és fél évesen állt először sílécre. Minden áldott nap van edzése. Neki az egész általános iskolai élete erről szólt. Ő is bizonyító alkat: ha eredményei vannak, nagyon szeret járni, amikor nincsenek, abba akarja hagyni. – Anyásabb, vagy apásabb? – Mindkettőnket egyformán szeret. Az apjára is ugyanúgy csimpaszkodik, mint rám. Erről elmesélek még egy történetet. Nyáron Pakson voltak strandon a barátnőjével. Gondolj bele, egy lánnyal. Épp csak beugrottam hozzájuk, hogy lássam őket. És akkor a csupa izom gyerekem mindenki szeme láttára kiugrott a vízből, ott csimpaszkodott rajtam, és csöpögött rólunk a víz… És ez olyan jó… – Féltékeny rád? – Már nem. Volt idő, amikor igen, és azt mondta, megvédi anyát. A párommal kezdettől fogva szeretik egymást. Mindig azt mondtam neki, hogy az embernek egy szíve van, de két irányba tud szeretni. Máshogy szeretjük a gyerekünket, mint a szerelmünket. Jó, hogy ilyen bensőséges lett a kapcsolatunk.

DOROGI GABRIELLA

Arcok a képernyőről

SZILY NÓRA „A megbízhatóságom a tőkém” „Annyira gyűlölöm a rólam kialakult erős nő képét! Amikor azt hallom, hogy megáll a lábán egyedül két gyerekkel, sikeres a munkában, közben sportol, és 36-os a mérete… A vicc az, hogy ez mind igaz, de könyörgöm: ne ez legyen már a minta! Mindezt nem én választottam, nem vágytam rá, hanem így alakult, erre ítélt az élet. Persze helytállok, de nem ez az ideális kép…”

Évek óta készültem a vele való találkozásra. És ezt most nem csak azért írtam le, mert jól mutat a beszélgetés bevezetőjében, hanem valóban így volt. Szily Nóra számomra A kérdező. A riporterek között az etalon. Tulajdonképpen már gyerekként is úgy akartam kérdezni, ahogy ő. És ez a mondat sem azért került ide, mert így illik, hanem tisztán emlékszem a királyi televízióban vezetett műsoraira. Ő A Reggel, vagy éppen a Tízórai című magazinokban volt látható, én pedig gyerekfejjel figyeltem, hogyan kérdez. A Petőfi Rádióban rendszeresen hallgattam a „Béla angyalai” című beszélgetős műsort, ahol Nóra Doszpod Béla, és az „angyalok” – Jakupcsek Gabriella, illetve Vincze Kinga – társaságában mélyinterjúkat készített neves közéleti személyiségekkel. A műsor kapcsán megjelent könyvből a mai napig fel tudok készülni egy-egy híresség múltjából. „Őszintén Szily Nórával” című televíziós portrésorozata pedig ennek a műfajnak az alapja.

Találkozásomat Nórával tehát roppant fontosnak tartottam. Ugyanakkor féltem is tőle. Én, aki egyébként öt perc alatt bárkit felhívok ismeretlenül, hónapokig halogattam azt is, hogy egy e-mailt íjak neki. Nem könnyű feladat a hóhért akasztani. Azt, aki egyébként pszichológusként nyitja meg emberek lelkét… Végül vettem egy nagy levegőt, és… Telefonhívás helyett először írtam neki az egyik legnépszerűbb közösségi portálon, hogy ugyan nem ismerjük egymást, de nagy tisztelője vagyok. Mire jött a válasz: hiszen ismerjük egymást, mert rendszeresen olvassuk a másik írásait. Később beszéltünk is, aztán nem sokkal később már ott ültem annak a kávézónak a teraszán, ahol általában ő készíti az interjúit. Picit előbb értem oda, s amikor megérkezett, feltűnt, hogy egy csomag zsebkendő van a kezében.

– Beteg vagy? – Elkaptam valami vírust. – Képzelem, mennyi kedved volt így jönni… – Nem akartam lemondani a találkozót, hiszen pontosan tudom, milyen érzés, ha valaki nem jön el egy beszélgetésre. Ha valamit megígérek – igyekszem be-

SZILY NÓRA

tartani. És neked – az interjúidat olvasván – úgy gondoltam, hogy jár a bizalom. Egyébként nem vagyok az a nyilatkozós típus, talán azért is, mert túlságosan sok időt töltöttem a másik oldalon. Kérdező lettem, és a hideg ráz azoktól a kérdésektől, hogy mi lenne, ha én ülnék vendégként az „Őszintén… ” című műsorban. Örülök neki, hogy nem ezzel indítottál. (mosolyog) – Eszembe sem jutott. – Nem hiszem, hogy a bulvár számára elég érdekes vagyok. Életemnek bizonyos állomásain elmondtam magamról néhány dolgot a Bestben, vagy a Nők Lapjában, de a bulvárújságírók telefonkönyvéből már kikoptam. Pedig volt idő, amikor én is rajta voltam a listán, és hetente hívtak, hogy történt-e velem valami. – Ilyenkor mit válaszoltál? – Visszakérdeztem, hogy mi az, amire kíváncsi? Ekkor általában kaptam egy semmitmondó választ, majd próbáltam megértetni az újságírókkal, hogy én nem az a típus vagyok, aki azonnal tálcán nyújtja a híreket magáról. Kérdezzenek, aztán válaszolok. A legtöbbször azonban nem volt kérdés… Egyébként az ilyen telefonhívások főleg arra az időszakra voltak jellemzőek, amikor a Reggelit vezettem, aztán Friderikusztól átvettem az Osztálytalálkozót. – Igaz, hogy álltál már fel interjúról? – Egyszer volt ilyen életemben. A legszomorúbb az, hogy épp a szülővárosomból, Szombathelyről jött az illető. Naivan azt gondoltam, hogy elment a hajdani gimnáziumomba, megnézte a tablóképemet, vagy körbekérdezett a Fő téren, de a „riporter” azt sem tudta, hogy szombathelyi vagyok. Az első három kérdése a felkészületlenségnek olyan fokáról árulkodott, hogy képtelen voltam türtőztetni magam. Jött a szokásos „hogyan kezdődött a pályája”-szerű klisékkel, én pedig elmondtam neki, hogy az egyik legfontosabbnak azt tartom, hogy megadjuk a tiszteletet annak, akivel leülünk. Neki volt még ezzel dolga. „ODAHAZA, SZOMBATHELYEN TANULTAM MEG, MI A SZERELEM, ÉS AZT IS, HOGYAN KELL A FÉLTÉKENYSÉGET ELENGEDNI”

– Jó szívvel gondolsz vissza a szombathelyi évekre? – Igen, hiszen az érettségiig ott éltem, és az első sikerek, illetve kudarcok is ott értek. Ott vannak a gyökereim. – A sikerek, vagy a kudarcok jutnak gyakrabban eszedbe? – Mindkettő. Ahogyan a beszélgetőpartnereim esetében próbálom megérteni az utat, amit végigjártak, és a történetet, ahogyan kiváltak a tömegből, úgy a saját utamat is végiggondolom. Mikor és hol, mi került abba a bizonyos put-

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

tonyba , amit az ember magával hurcol… Ilyen tekintetben Szombathely nagyon komoly naplórészlet az életemben. Az ízlésemtől kezdve a vágyaimig, a normák, amiket felállítottak előttem. A kamaszkorom meghatározója az édesanyámmal való kapcsolatom. Talán túlzottan is baráti volt. Nagyon sokat beszélgettem vele és a barátaival. Általuk korán értem. Azt hiszem, ekkor szerettem bele a beszélgetésekbe. De továbbmegyek: Szombathelyről hozom a csapatjáték élményeit, hiszen kosaraztam, és az első, hat évig tartó szerelem emléke is odaköt. Nyolcadikos voltam, amikor elkezdődött ez a kapcsolat, és akkor lett vége, amikor első éves egyetemista voltam. Nehéz volt utána: ott álltam húsz évesen, és azt sem tudtam, hogyan kell viselkedni egy randevún, hiszen utoljára 14 esztendősen éltem át ilyet. (mosolyog) – Mitől óvott meg az a szerelem? – Például a kamaszlányos bolondériáktól, hogy ne sodródjak jobbra-balra… Egy szép és hűséges kapcsolatban léteztem. Amúgy még mindig őrzök tőle egy macit, amit az általános iskolás ballagásomra, és egy nagy plüsskutyát, amit a 17. születésnapomra kaptam. Ha egy szombathelyivel találkozom, mindig megkérdezem, mi van vele. Ő rólam nyilván többet tudhat. Azóta sem beszéltünk. De ez már a múlt. Helyére került. „BUDAPESTEN SOHA NEM ÉREZTEM MAGAM IGAZÁN OTTHON”

– Szombathelyről jártatok át Bécsbe? – Akkor még nem nagyon lehetett, de az osztrák tévét fogtuk. Könnyen meg is tanultam németül! Az osztrákok szomszédsága adta előnyöket akkor éreztem először, amikor elmentem Debrecenbe egyetemre, és láttam a különbséget a két város között. Mégis a fővárosba vágytam. Idillinek tűnt. – Pesten aztán otthon érezted magad? – Durva lesz, amit mondok, de soha. Furcsa hely ez. Túl sok itt a zaj… Épp nemrég döbbentem rá, hogy mennyire kiépítettem magamnak ugyanazt a kisvárosi életet, mint otthon. Ugyanabban a sarki közértben vásárolok, ugyanoda megyek kávézni… Ha csak tehetem, ki sem mozdulok a kerületből. Megteremtettem magamnak a kiszámítható nyugalmat. Itt már nem csodálkoznak rám. A pesti oldalra átmenni valóságos emigráció… Már csak a forgalom miatt is, amiben nehezen viselem az indulatokat. – Megteremtetted a csendet, ami elől annak idején menekültél… – Változom, ahogy mindenki. Ugyanakkor ott a választás lehetősége. Ha nem akarok csendet, van hova mennem. Nemrég rátaláltam az interneten Vári Éva Piaf estjére, este meg is néztem. A szabadság tehát adott. Nem vagyok nagy

SZILY NÓRA

„eljáró”, de ha kedvem szottyan, szervezek magamnak programot. Ez Szombathelyen azért hiányzott. – Egyedül mentél a Piafra? – Igen. Ez nekem is új volt. (mosolyog) Vettem a színházban egy sajtos perecet, egy vizet, és elbambulásztam. – Féltél az érzéstől? – Kicsit igen, de aztán rájöttem, hogy nincs miért. Egyrészt nem voltam egyedül, hiszen amíg Vári Évát néztem, addig vele voltam. És utána is ott maradt a fejemben, a lelkemben. Arról nem beszélve, hogy az előadás után is arról faggatott egy kedves néző, hogy miért nem folytatódik a műsorom, tehát nem voltam magányos… – A kedves néző melyik műsort kérdezte? Az Őszintént, vagy az Egy kávét..? (Előbbi a Reflektor TV-n futott, utóbbi pedig a LifeNetwork csatornán látható.) – Az Őszintént. – Ha már szóba hoztad a műsorokat, csapongjunk kicsit. Mindenkinek egyértelmű, hogy a képernyőn látható beszélgetéseid évek óta ismétlések? – Nem mindenkinek. – Miért lett vége az Őszinténnek? – Azt mondták, erre most nincs igény, nem eladható a műfaj. Nem tudtam és nem is akartam vitatkozni a döntéshozókkal. Ettől függetlenül a mai napig kapok az utcán és a Facebookon is visszajelzéseket a műsorral kapcsolatban. – Mi a személyes véleményed erről? Valóban nincs igény beszélgetős műsorra? – Szerintem van rá igény, de természetesen nem főműsoridőben, dübörgő sávban, hanem este 10 óra környékén, amikor a nézők is már lecsillapodtak, és van türelmük együtt gondolkodni a vendégemmel és velem. Késő este igenis kellenének, lehetnének ilyen percek. Idő az elmélyülésre. „KÉNYSZER ALATT NEM LEHET JÓT BESZÉLGETNI”

– Azt mondta nekem egyszer egy főszerkesztő, hogy szerinte az interjú XIX. századi műfaj, és a kutya nem kíváncsi rá. – Ha így lenne, nem írhatnék két éve nagyinterjúkat az egyik leglátogatottabb női portálra. Márpedig az interneten még inkább meg kell küzdeni az olvasókért, hogy ott maradjanak, ne csak a harsány híreket olvassák el 12 sorban, hanem egy Bálint Gyuri bácsival készült beszélgetést 16 ezer karakterben. Azt megemészteni nem pár perc… – Egy internetes oldal esetében ugyanolyan szigorúan nézik a kattintás-

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

számokat, mint a televíziónál a nézettséget? – Figyelik, bizony! – Elővesznek, ha kevesebben kattintanak? – Eddig csak dicséretért vettek elő… (mosolyog) Fejre koppintás helyett inkább közösen gondolkodunk azon, hogy kik a húzónevek, kiket keressek meg. – Szily Nórának első szóra igent mondanak a vendégek? – Szerénytelenül azt kell mondjam, hogy majdnem mindig igen. De volt már olyan, aki azért nem jött el, mert azt mondta, nem szeretne úgy kitárulkozni, ahogyan én megnyitnám. Ezt én dicséretnek vettem, és elfogadtam. Nem az vagyok, aki erőszakkal berúg egy ajtót, amit nem akarnak kinyitni. – A te fiókodban találnék csontvázakat? – Biztos. De egyre kevesebbet. A fájdalmaimat igyekszem feldolgozni, és nem tárolni. Hernádi Jucitól tanultam, hogy a hosszabb ideje porosodó csontvázakat időnként ki kell venni, és alaposan meg kell nézegetni. Hiba lenne nem tudomást venni róluk, hiszen akkor nem tanulnék belőlük. De van még dolgom. Füllentenék, ha azt mondanám, hogy nincsenek. – Ehhez akár egy reggeli kávé is elég? – Nem elég, viszont jó, hogy legalább az van! De az is jó, amikor anyuval kibeszéljük a dolgokat telefonon. – Ezek szerint a már említett bizalmi, barátnői kapcsolat megmaradt köztetek? – Átalakult. Most már inkább ő támaszkodik rám. Felcserélődtek a szerepek. Ettől függetlenül a mai napig ő tud rólam a legtöbbet. Pszichológiai szempontból nem feltétlenül jó az ilyen szimbiotikus kapcsolat, de már megtörtént a leválásom, csak sokkal később, mint talán kellett volna. A kapcsolatunk nem véletlenül annyira szoros. A második házasságának végét, a válását is együtt csináltuk végig. – Gyerekként annak idején könnyen elfogadtad a második férjét? – Négy éves voltam, amikor újra férjhez ment, és nem sokkal később már apának szólítottam a nevelőapámat, apunak pedig az édesapámat. A szüleim másfél éves koromban váltak el, ezért könnyen elfogadtam, hogy anyu férje az új apám, 18 éves koromig ő nevelt engem. Született három testvérem, akikre mindig édestestvérként tekintettem. – Válás után tartottad a kapcsolatot a nevelőpapáddal? – Tizennyolc éves voltam, amikor elváltak. Soha többé nem találkoztunk, és egyszer sem kérdezte meg, hogy mi van velem. Ezt nem feledem. De már nem él… A kérdések bennem maradtak. Ez is a puttonyomban van. Amikor elváltak, jött az érettségi. Aztán Debrecenben kezdtem az egyetemet. Két év után jöttem át az ELTE-re. Anyu ott maradt a három testvéremmel. Örült, hogy

SZILY NÓRA

felvettek pszichológia szakra, fontosabbak voltak neki az én álmaim, minthogy maga mellett tartson. – Édesapáddal milyen a kapcsolatod? – Nem túl szoros… Voltak időszakok, amikor többet találkoztunk, de van, ami már nem pótolható. Tisztelem, mert nagyon klassz, okos ember, és hála Istennek megtalálta a boldogságát. „EL KELL TUDNI FOGADNI, HOGY NEM MINDIG LÉPÜNK JÓ FOLYÓBA”

– Az a bizonyos hatéves kapcsolatod mikor ért véget? – Fél évvel azután, hogy egyetemre mentem. Debrecenbe kerülve elkezdtem szárnyalni. Imádtam, hogy állandóan agyaltunk a többiekkel az élet nagy kérdésein… Mondta is a párom, hogy megváltoztam. Igaza volt. Ritkán jártam haza. Végül békében váltunk el. – Ha visszagondolsz rá… – …Szép emlékeim vannak, és hálás vagyok a sorsnak, hogy az érzékeny kamaszkorom idején szeretve voltam. Vigyázott rám, és fogta a kezemet. Megtanultam mellette a hűséget, a bizalmat. A szeretni tudást. – Hűséges típus maradtál? – Igen. – Bizalmad is van? – Amíg el nem törik, addig igen. Utána nincs több esély, ott vége. – Megsiratod a csalódásokat? – Meg, de nem nyilvánosan. Ha eltörik valami, olyan, mintha megfagyna a lelkem, és bezárkózom. Aztán elengedem. El kell fogadni, hogy nem mindig lépünk jó folyóba. Én sem arról álmodtam, hogy majd kétszer elválok. – Kudarcként élted meg mindkettőt? – Mutass nekem olyat, aki nem kudarcként él meg egy ilyen helyzetet – már ha őszinte magához, és bevallja! Egy válás igenis az. Amikor annak idején kimondtuk egymásnak az igent, akkor hittünk valamiben… Ami aztán mégsem lett igaz. Mi ez, ha nem kudarc? – Hány évesen mentél először férjhez? – Picit korábbra kell mennünk. Volt egy – egyetlen egy – vőlegényem. Doszpod Béla szerkesztővel, filmrendezővel három évig éltem együtt. Az a néhány férfi, aki fontos volt, meghatározó szerepet játszott abban, amilyen lettem. Ez a mondat még nem hangzott el soha a számból. Béla zsenialitása, szabad szárnyalása, gondolkodása rendkívül fontos volt az életemben, közvetlenül az egyetem után. Felszabadította a szellemem. Nem sokkal ké-

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

sőbb mentem először férjhez, abból a házasságomból született a nagyfiam. Rövid házasság volt, talán épp a nagyfiam volt a küldetése… A második férjemmel 9 évig éltünk együtt. Mindhárman meghatározóak voltak az életemben. És utána is volt olyan találkozásom, ami sokat alakított rajtam. Ez gazdagság. De fura így leltározni… – Az első válás után azt gondoltad, hogy a következő majd sírig tart? – Én még most is hiszek abban, hogy létezik az a férfi, akivel életünk végéig együtt ülünk a lócán. De nem vagyok erre rágörcsölve. És csak azért nem adnék le az igényeimből, hogy elmondhassam, nem vagyok egyedül. – Fogja most valaki a kezed? – Nem, de ettől függetlenül nem vagyok magányos. (hosszan gondolkodik) Viszont nem élek senkivel. – Ezen miért gondolkodtál ennyit? – Mert van olyan ember az életemben, akivel szeretek találkozni, beszélgetni, és utazni, de nem ő a társ. – Nem fog neki rosszul esni, ha ezt most elolvassa? – Nem. Tisztában van ezzel, hiszen őszinte vagyok hozzá. – Miattad nem léptek egy szintnél tovább? – Kettőnk döntése volt. Ez egy nagyon gazdag barátság. „AZ ESTI VACSORÁK AZÉRT HÁRMASBAN ZAJLANAK…”

– A két fiad ugyanúgy édestestvérként szereti egymást, mint annak idején te a három testvéredet? – Természetesen szeretik egymást, de a 4 és fél év korkülönbség nehéz. Az ovis nem tud mit kezdeni a csecsemővel, az iskolás nem tud mit kezdeni a lüke ovissal, a nagy gimnazistának pedig néha idegesítő a kiskamasz öccse. Nyilván egyszer majd összeérnek, de most totálisan más az ízlésük. Ez normális, még ha átélni néha abnormális is. Én annak idején anyunak a bébiszittere is voltam. De ez nem panasz! Nyolc éves voltam, amikor a húgom született, tíz, aztán tizennégy, amikor jöttek az öcséim. Három gyereket etettem, pelenkáztam, vigyáztam rájuk. Anyu nagyon korán bevont a felelősségvállalásba. – Nehéz egyedül nevelni két gyereket? – Nagyon. Nem is javaslom senkinek! Annyira gyűlölöm a rólam kialakult erős nő képét! Amikor azt hallom, hogy megáll a lábán egyedül két gyerekkel, sikeres a munkában, közben sportol, és 36-os a mérete… A vicc az, hogy ez mind igaz, de könyörgöm: ne ez legyen már a minta! Mindezt nem én választottam, nem vágytam rá, hanem így alakult, erre ítélt az élet. Persze helytál-

SZILY NÓRA

lok, de nem ez az ideális kép…És annyi bennem a kétely és a bűntudat! A két fiút egyébként nagyon jó kooperációban neveljük az apákkal. Hála nekik! Házasoknak nem voltunk jók, de szülőknek talán igen… – Anyagilag hogy bírod? – Annyi pénzem van, amennyiért megdolgozom. Ha nem írok cikket, ha nem csinálok talkshowt - nem keresek. Ha ne adj’ Isten, most hanyatt esnék a kávézóból kifelé menet, és otthon gyógyulgatnék, akkor nem lenne pénzem. Persze eddig is megoldottam mindig valahogy. Ha véget ért egy projekt, mindig jött egy másik, a Jóisten ilyen szempontból velem van, mert folyton ad valamit. Sosem ingyen. De ezt már megszoktam. Most suliba járok, hogy újabb lábat növesszek. De álságos lenne azt mondanom, hogy nem nehéz, mert válás után a házat eladtuk, a pénzt elosztottuk, és én nem tudtam venni lakást. Azóta is albérletben lakom. Nyilván nem ezt gondolják rólam… Amikor az egyik magazinban láttam a képeket, és oda volt írva, hogy Szily Nóra budai luxusháza, jót mosolyogtam magamban. Az, hogy antik bútorok között élek, anyukámnak köszönhető, mert mindig ezeket gyűjtötte, így lett hozományom, és ízlésem. Amire szükségünk van, azt elő tudom teremteni. Lehetne picivel több, de így is tisztességesen élünk. Ugyanakkor nincs nyaralóm, és egyéb más ingatlanom sem. De nem panaszkodom. Dolgozom. – Zavar? – Nem is tudom… A svájci frankos bankhitel helyett jobb albérletet fizetni. És szeretem is ezt a lakást, jó hazamenni. Nyilván nem duzzognék, ha az enyém lenne. Erre azonban egyelőre esélyem sincs. Ma már úgy fogom fel, hogy a fiúk előbb-utóbb önálló életet kezdenek, aztán majd elgondolkodhatok azon, hogyan tovább. Lehet, hogy lesz majd egy kis kuckóm. Amíg velem élnek, én is a városba kényszerülök, mert éjjel nem tudnának hazajönni, ha messzebbre költöznék. És most nem én vagyok az első a sorban. „A KÍVÁNCSISÁG MŰVÉSZETÉBEN MINDIG TALÁLTAM ÚJ TEREPET”

– Miért nem dolgoztál hivatalosan soha a pszichológiában? – Amikor végeztem az egyetemen, bekerültem a rádióba, és elkapott a sodrás. Annyi munkám lett riporterként, hogy fel sem merült, hogy a kettőt csináljam egyszerre. Amikor nem volt tévé, akkor újra rádióztam, utána tanítottam, elkezdtem írni, a kíváncsiság művészetében mindig találtam újabb terepet. Ez pont így volt jó, mert ha folyamatosan képernyőn maradtam volna, akkor nem tudtam volna mást megtanulni. A pszichológia az Őszintén című portrésorozatomnál tért vissza. Ezért sem

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

meglepő talán, hogy most épp coachingot tanulok. Kanyarodom vissza a civilek felé. Ez azért is jó, mert kiderült, hogy nem vagyok képernyőfüggő. Ha egy civillel beszélgetek, és a végén megköszöni az együtt töltött órát - az nekem ugyanolyan örömet jelent. Az értő kíváncsiság a lényeg! Nem kell hozzá kamera, elég a félhomály. – Mi izgat az ismert emberekben? – A sokféleségük. Abban a tekintetben különcök, hogy a nevük mond valamit az embereknek. Az én kérdésem: Miért épp ő? – Bizalmi ember vagy? – Abszolút! Csak egy példát mondok. Az X-Faktor mindhárom szériájának énekesei akkor engedtek magukhoz közel, amikor még nem voltak ismertek. Emiatt már eleve van egy bizalmi kapcsolatunk. Azóta ültem már velük szemben újságíróként is, de tudták jól, hogy soha nem élek vissza azokkal az információkkal, amit anno a lélekmentori tisztemben elmondtak. Erre mindig vigyáztam. A tőkém a megbízhatóságom, amit nem kockáztathatok. A hitelességemből is élek. – Mész a munkák után vagy megtalálnak? – Megtalálnak. Nem vagyok lobbista. Alkalmatlan vagyok arra, hogy főnökökhöz kopogjak. Tudom, hogy ez baj. Egyetlen munkahelyemen sem tudtam, hol van a főnök szobája, és társasági eseményekre sem jártam smúzolni. Abban az időszakban és abban a tévés világban szocializálódtam, amikor a Magyar Televízióban elvégeztél egy feladatot, és ha jól teljesítettél, mindig kaptál egy másikat. Megtaláltak a munkák. Vagyok, aki vagyok, és bízom benne, hogy nem veszek el mindazzal, amit eddig összeraktam. – Nem csak a csapathoz, hanem a valakihez való tartozás is fontos? – Persze, hogy fontos. Szeretem megosztani az élményeimet, és azt is szeretem, ha velem osztja meg valaki. De félreértés ne essék - van kinek elmondanom, ha valami foglalkoztat. Sokáig nem is voltam nyitott erre. Nézd, az a valaki, aki egyszer a társam lesz, már biztos, hogy él valahol. (nevet) Ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, valahol úton van, és az is lehet, hogy most csuklik. Ma már azt mondom, jobb volt így hárman a két fiúval. Sem a gyerekeim lelke, sem az enyém, sem a lakás nem átjáró ház. A küldetésemet már teljesítettem az életben, két gyereket nevelek, lehet hozzám csatlakozni...(mosolyog) Nemrég volt egy szép esküvő a családban, ahol a keresztapám azt kívánta nekem, mint a most házasulandó lányának: „Találd meg azt a férfit, aki olyan, mint a tölgyfa. A törzse széles – neki lehet támaszkodni. A lombja árnyékot ad, de beengedi a fényt. És mivel nagy és erős – fel lehet rá nézni… ” Meglátjuk, hogy rátalálok-e. Vagy ő én rám. A szemem és a lelkem nyitott.

SZILY NÓRA

Arcok a képernyőről

RIPPEL FERENC „Otthon tilos a múltbeli megpróbáltatásokról beszélni” „A gyomrom teljesen ráment arra az időszakra... Mindenféle tükrözésre kellett járnom. Ráadásul pánikbeteg lettem, így jött ki rajtam a feszültség. Aztán elkezdtem mozogni. Amikor hazamentem a kórházból, ahelyett, hogy leültem volna a tévé elé, átöltöztem, és elmentem futni. Így menekültem a probléma elől, és szó szerint széthajtottam magam. Próbáltam a lelki fájdalmat fizikai fájdalommá alakítani.Többször előfordult, hogy addig futottam, amíg a combom, és a hónaljam be nem vérzett…”

Amikor elindítottam a weboldalamat – www.lelekbulvar.com / www.melyinterjuk.hu –, arra kértem Ferit, írjon rólam néhány sort az ajánlók közé. Ezt kaptam tőle: „Sándor Andrist Ómolnár Miklós mutatta be nekem. A Story magazin főszerkesztőjétől azt kértem, olyan embernek adja oda történetünket a lapjánál, akiben vakon megbízhatunk a feleségemmel, és akiben ő is vakon megbízik. Olyasvalakire volt szükségünk, aki megfelelő empátiával, megértéssel és diszkrécióval kezeli életünk kétségtelenül legintimebb történetét a betegségtől a gyógyulásig…” Persze más is írt, de a dicsérő szavaknak nem itt van a helyük, hanem a weboldalon. A megismerkedésünk azonban pontosan így történt.

Azok kedvéért, akik nem hallották volna eddig a Rippel házaspár csodaszámba menő történetét, röviden elmesélem: Feri 21 éves feleségénél, Viviennél rákot diagnosztizáltak, ezért el kellett távolítani a petefészkét, amelyet egy addig ritkán alkalmazott eljárással lefagyasztottak. A szakorvos azt mondta, mivel Vivien méhe teljesen egészséges, minden esélyük megvan arra, hogy később gyerekük legyen. Kemoterápiára azonban szükség volt. Európában Vivien lett az első, aki petesejt-adományozásnak köszönheti a terhességét. Vagyis nem a saját petesejtje termékenyült meg. Vivien nagynénje – édesapja húga – segített az eljárásban. 2011. júniusában pedig megszületett Herkules.

Feriék az elmúlt időszakban azonban nem csak a gyerekvállalás körülményeivel kerültek címlapokra.

– Mi ez a seb itt a karodon? – Van még másik három is. Megmutassam? – Nem kell, köszönöm. Mindig tele vagy ilyenekkel? – Szinte állandóan. Az élet úgy hozta, hogy nekünk a félelem abszolút természetes. A zuhanás érzése, vagy a különböző önsanyargatások mind-mind spannolnak – persze csak egészséges mértékig.

RIPPEL FERENC

A légtornász gyakorlatok nyilvánvalóan fájdalommal járnak. Állandóan tele vagyunk sebekkel, de ezek fokozott adrenalin termelést is jelentenek. Amikor egymás fején állunk, egy adott pontban nyomom Viktor fejét, és az rohadt egy érzés. – Ezek szerint magas a fájdalomküszöböd. – Nagyon. Emlékszem, még gyerekek voltunk, amikor egyszer édesapám bejött a szobába véres lábbal. Kiderült, hogy munka közben a flex belecsúszott a combjába és csontig elvágta az izmot. Apámnak világ-életében a jód számított az egyetlen gyógyszernek, no meg a kamillás tea és a fokhagyma. Bekapott két fokhagymát, a sebet teleöntötte jóddal, ami gondolhatod, mennyire csípte… Rakott rá szorítókötéseket, és már ment is vissza fúrni-faragni. Az öcsémmel a fejünket fogtuk, hogy Úristen… Aztán kiderült, hogy ugyanilyenek vagyunk mi is. Ahogyan az imént említettem, sokszor sérülünk meg, amikor egy fogás mellécsúszik. Már most látom, hogy a fiam sem lesz különb. Herkules számára én okoztam az első fizikai fájdalmat – véletlenül. Amikor hazahoztuk a kórházból, nagyok voltak a körmei, de a feleségem nem merte neki levágni, ezért hozzákezdtem én. Már az első mozdulatnál kis híján majdnem a fél lábujját lecsippentettem. A gyerek rám nézett, s kicsit ugyan elkezdett pityeregni, de pillanatokon belül abba is hagyta, pedig a lábából folyt a vér. Néhány nappal később Vivien öltöztette őt, és miközben a zipzárt húzta fel a ruhán, véletlenül a bőrét is becsípte, de akkor is csak nagyon rövid ideig pityergett. Tegnap pedig úgy elesett, hogy szétnyílt a szája, de meg se kottyant neki. Nagy a fájdalomtűrő képessége, és ez jó. Eleve nem is sírós gyerek. – Akinek nagy a fájdalomküszöbe, az lelkileg is kemény? – Nem is lehet a kettőt különválasztani. Ha lelkileg gyengébbek lennénk, a mutatványaink sem sikerülnének. Nem szabad folyton azon gondolkodni produkció közben, hogy fájdalmat okozok az öcsémnek. Mert az, hogy egymás vállán, vagy adott esetben fején állunk, bizony fájdalmakkal járó dolgok, de már megszoktuk. „FIZIKAI FÁJDALOMMÁ ALAKÍTOTTAM A LELKI FÁJDALMAT”

– Ez a fajta keménység segít abban, hogy átvészelj minden próbatételt? Ott volt például a feleséged betegsége. Évekig harcoltatok a rákkal, majd küzdöttetek a gyermekáldásért. – Ezek sokkal jobban elgyengítettek, mint az előbb említett fizikai fájdalmak. Amikor Viviennel kórházról kórházra jártunk, és bent hagytam őt, nekem pedig haza kellett mennem, az szörnyű érzés volt.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Én is szenvedtem, napokig nem ettem, és a végén már beképzelt orvosi tüneteim lettek. Nem csak a feleségemet, engem is vinni kellett mindenféle vizsgálatokra. Eddig nem beszéltem erről senkinek, de ma már elmondhatom: a gyomrom teljesen ráment arra az időszakra. Mindenféle tükrözésre jártam. Ráadásul pánikbeteg is lettem, így jött ki rajtam a feszültség. Ebben az időszakban kezdtem el futni is, pedig világéletemben utáltam. Amikor hazamentem a kórházból, ahelyett, hogy leültem volna a tévé elé, átöltöztem, és azonnal elmentem futni. Így menekültem a probléma elől, és szó szerint széthajtottam magam. Volt, hogy hazaérve hullafáradtan, izzadtan eldőltem a padlófűtéses talajon, és ott aludtam el. Hajnal ötkor keltem, és ismét elmentem futni. Hetekig, sőt hónapokig így éltem. Amolyan pótcselekvés volt ez. Próbáltam a lelki fájdalmat fizikai fájdalommá alakítani. Többször előfordult, hogy addig futottam, amíg a combom, és a hónaljam be nem vérzett. Néha azt éreztem futás közben, hogy ha most megállok, akkor tuti szívinfarktust kapok, mert nem tudom a gondolataimat elterelni arról, hogy Vivinek felvágták a hasát. Álmomban is ezek a képek gyötörtek. Aztán olyannyira rákaptam a futásra, hogy szenvedélyemmé vált. Ma már szerencsére nyoma sincs egyik tünetnek sem, és végül minden jóra fordult. Lett egy gyönyörű kisfiunk. Ha ránézek, elfelejtek mindent. – Gyakran eszetekbe jut ez az időszak? Egyáltalán, beszéltek róla? – Nem. Szeretnénk elfelejteni a történteket. A múlton már nem tudunk változtatni, pozitívan kell a jövőhöz hozzáállni, mert azon még alakíthatunk. Csak néha, említés szintjén kerül szóba, amikor példát akarunk mutatni másoknak, mint például most is. Egy ilyen eset nagyon megviseli az egész családot. Volt olyan időszak, amikor azt hittem, hármas temetés lesz, mert erre az őrületre Vivi anyukája, apukája és én is rámegyünk. Mindenki depressziós lett, de miután a lányuk elkezdett újra mosolyogni, ők is helyre jöttek. Nekem pedig, mint már említettem, a futás segített. – Ez volt életed eddigi legnagyobb megpróbáltatása? – Több is volt. Az első 18 évesen. Viktorral a karrierünk kezdetén kaptunk egy Bahama szigetekre szóló meghívást. Egyetlen feltétele volt a fellépésnek: hogy egy ugródeszka csoporttal társuljunk. Fiatal artisták voltunk, nem okozott gondot, elkezdtük hát próbálni az ugródeszkás számot. Az öcsém azonban addig erőltette magát, hogy a próbák során elszakadt az Achillese. Napról napra egyre jobban fájlalta a lábát. „ORVOSI CSODA LETT AZ ÖCSÉMBŐL”

RIPPEL FERENC

Akkor már tudtuk, hogy az utazásnak lőttek. A műtét sem sikerült jól. Újból elszakadt a lábában az ín. Az orvosok szerint pótolni is kellett, mert már olyan sok hiányzott az Achilleséből. Igen ám, de a seb elfertőződött, Viktor kapott egy vérmérgezést, és azt mondták, le kell vágni a lábát. Mindezt két nappal az indulás előtt. Akkoriban se pénzünk, se lehetőségünk nem volt, ezért nem mondhattam le az utat. Viktor biztatott, hogy menjek el nyugodtan, ő gyorsan meggyógyul majd, és utánam jön. Mindez pont karácsonykor történt. Az ünnepet már odakint töltöttem. Szenteste ömlöttek a könnyeim egy vadidegen országban, ahol senkit nem ismertem, mert tudtam, hogy a testvérem 40 fokos lázzal fekszik a Föld túloldalán egy kórházban. Akármilyen furcsán is hangzik, de én rosszabbul éltem meg a történteket, mint Viktor. Olyan szinten megviselt ez a helyzet, hogy keletkezett is egy lelki eredetű szívritmuszavarom. Úgy 200 körül volt a vérnyomásom. Még terheléses szívvizsgálaton is jártam. Szerencsére az öcsémben volt annyi lelkierő és kurázsi, hogy gyorsan kikerült a kórházból és meggyógyult. Jött is utánam a Bahamákra, ahol a tengervíz pillanatok alatt meggyógyította a sebet a lábán. Tudni kell, hogy Viktor a mai napig 15 százalékos rokkant, mert nincs Achillese. Mindenféle orvosi fórumra hívják, ahol a csodájára járnak, ugyanis azzal a lábával, amelyikben nincs Achilles, nagyobb szaltót tud ugrani, mint amelyikben van… – Az élet mindig elrendezi a dolgokat? – Igen. Édesanyámnak is voltak egészségügyi problémái, ráadásul épp akkor is külföldön voltunk, amikor ez kiderült. Pozitív gondolkodással és hittel meggyógyult. Ezeket a példákat kizárólag oktató célzattal mesélem el. Szeretném, ha példaként tekintenének ránk az olvasók. Vivien, a feleségem több mint ötven embert segített már babához azzal, hogy elmesélte a történetét a médiában. A mai napig kapunk e-maileket. Az emberek érthető módon menekülnek, ha meghallják a rák szót. Mi az öcsémmel rendszeresen bejárunk a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára csak úgy, kerülve a felhajtást. Körbejárjuk az osztályokat, jókedvet és vidámságot viszünk. Ez nagyon fontos. Azokat a gyerekeket is sportoltatjuk, akik fekszenek az ágyban. Vannak olyan izometriás gyakorlatok, amikor úgy is meg tudod feszíteni mindenedet, hogy közben fekszel. Ezt a trükköt a testépítőktől tanultuk: ők mondták, hogy az edzés nem a súlyzózással ér véget, hanem a tükör előtti feszítésekkel. És az még fárasztóbb, mint maga az edzés. Próbálják ki nyugodtan az olvasók: ha fél percig befeszítik a fél karukat, másnapra izomlázuk lesz. De ez a fajta mélyizom erősítés roppant hasznos azoknak a beteg gyerekeknek is, akik fekszenek. Egyébként is, inkább azért fájjon egy izom, mert túlhajszolt, mintsem azért,

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

mert felkel az ember egy székből, és meghúzza magát, hogy „jaj a derekam”. Utóbbi épp azért történik, mert valamelyik izom gyenge. Mostanában sajnos nagyon keveset mozognak az emberek. Egy autóból besétálni a fotelig nem elég sport… „NEM ÉLHETÜNK RETTEGÉSBEN. MUSZÁJ POZITÍVAN GONDOLKODNUNK, KÜLÖNBEN MEGBOLONDULUNK”

– Az imént említetted édesanyádat. Az utóbbi hónapokban minden létező orgánum azzal volt tele, hogy a mamátokat brutálisan megtámadták a nyílt utcán, a koponyája megsérült, kórházba került. Hogy van most? – Valamivel már jobban. Fizikailag ugyan nem épült még fel teljesen, de lelkileg már sokat erősödött. Egy ilyen brutális támadást feldolgozni nem könynyű feladat. Amíg nem velünk történik meg egy ilyen kegyetlenség, bele sem gondolunk, milyen nehéz megemészteni egy ilyen esetet. – Úgy tudom, a mama parapszichológiai mester, több embernek segített az elmúlt években talpra állni. Ki segít most neki? – A családtagok és a barátai. De ez is kölcsönös. Édesanyám annyira pozitív, élni vágyó, szeretni való ember, hogy a kórházban a támadást követően már másoknak próbált segíteni. Azt viszont nehezen tudja feldolgozni, hogyan lesz ezután. Hogy menjen ki az utcára? Kiben bízzon meg? Állandóan hátrafelé nézzen, vagy tanuljon meg karatézni? A lelki gyógyulásban a magyar közbiztonságba vetett bizalmát lesz a legnehezebb visszahozni. – Mi van a ti lelketekkel? Különösen bizarr a történet, hogy itt van két, az átlagnál jóval erősebb férfi, akiknek az édesanyját kis híján félholtra verik, és tehetetlenek, hiszen az önbíráskodást büntetik. – Iszonyú dühösek vagyunk. A közbiztonságra legalább úgy haragszunk, mint az elkövetőre. A testvéremmel valóban nem vagyunk félős emberek, de itt van bennünk is a kétség: mi lesz a családunkkal? És itt most mindenki családjára gondolok. Hogyan engedjük utcára a szeretteinket? Testőrökkel, fegyverekkel? Vagy inkább maradjanak otthon? Ez őrület! A legborzasztóbb, hogy a kórházban édesanyánk mellett egy 90 éves dédike feküdt, akit szintén a nyílt utcán vertek össze pár ezer forintért! Nagyon el vagyunk keseredve. Ugyanakkor nem élhetünk rettegésben, és muszáj pozitívan gondolkodnunk, különben megbolondulunk. Tudod, mit? Ne is beszéljünk tovább erről… Legyünk pozitívak. Az emberek ugyanis alapvetően jók. Például itt van az az összefogás, ami az eset után történt. A közösségi oldalunkon több mint ötezren osztották meg a hírt, amikor arra kértünk mindenkit, hogy ha az esettel kapcsolatban bármit tud, azt jelezze nekünk. A hozzászólások, a sok bátorító üzenet sok erőt és kitartást adtak, és

RIPPEL FERENC

nem utolsósorban pozitív energiát. Az öcsémmel együtt nagyon reméljük, hogy

visszakapjuk az életvidám, jókedvű, mindenki által szeretett anyukánkat. És erre minden reményünk megvan! „HISZEM, HOGY LÉTEZIK EGY FELSŐBBRENDŰ HATALOM”

– Viktorral sokat lelkiztek? – Nem. Nekünk nem kellenek szavak, hogy értsük egymást. Annyi mindent éltünk át közösen… Eleve az utazásaink során kétszer majdnem lezuhantunk a repülőgéppel. Mint a filmeken: fentről már leestek az oxigénmaszkok, bemondták, hogy a kezünket tegyük a tarkónkra… Konkrétan vártuk a becsapódást. Nem is lehet elmondani azt a pánikhangulatot, ami akkor a gépen uralkodott. Viktorral mi csak megfogtuk egymás kezét. Bennünk nem volt félsz, hiszen tudtuk, hogy a családtagjainknak ez fájdalmasabb lesz, mint nekünk. Tisztában voltunk vele, hogy 800-900 kilométeres sebességnél, a kinti mínusz hatvan fokban lehetetlen túlélni egy ilyen katasztrófát. Abban bíztunk, hogy nem lesz fájdalmas. Mert ilyenkor az a jó, amikor megtörténik a baleset, és azonnal vége. De a halál előtt még a tengerben szenvedni addig, amíg teljesen el nem süllyed a gép… Ilyeneken gondolkodtunk, aztán valamilyen csoda folytán mégis jóra fordult minden. Hogy mennyire nem kellenek szavak Viktor és köztem, arra mondok még egy példát. Több mint egymillió kilométert levezettünk már az öcsémmel, rengeteget járunk autóval. Előfordult, hogy tömeges balesetbe kerültünk. Előttünk, utánunk mindenki karambolozott, csak mi nem. Szó nélkül azonnal kipattantunk a kocsiból és segítettünk. Mentettük az embereket, kapcsoltuk ki a motorokat, nehogy berobbanjanak az autók, húztuk ki a kocsiból a sérülteket. Ilyenkor nem kell beszélni egymással, mert automatikusan tudjuk, mi a dolgunk. – Visszatérve a hosszú repülőutakra: mit csináltok a gépen? Meditáltok? – Pontosan! Mindkettőnknek megvannak a maga kis szokásai. Rendszeresen „veszekszünk” az ültetésnél, hogy ki üljön az ablak mellé. (nevet) Van egy bevált módszerünk. Vagy az ablak mellé, vagy a folyosóra kérjük a jegyet. És a köztünk lévő széket mindig üresen hagyjuk, mert egyszemélyes jegyet nagyon ritkán adnak ki, így több hely marad az alváshoz. A felhők felett lehet a legjobban meditálni. Behunyod a szemed, és teljesen átszellemülsz. Eleve tízezer méter magasan sokkal közelebb kerülsz Istenhez. – Ezek szerint hiszel Istenben? – Látod, ez furcsa dolog. Bár katolikus vagyok, de elsősorban nem a vallásomban hiszek.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Tehát amikor azt mondom, hogy Isten, akkor az Univerzumra gondolok, és nem valami öregemberre. Meditáció közben sem egy személy jelenik meg előttem, hanem a mindenség. Hiszem, hogy van egy felsőbbrendű hatalom. És a repülőn olyan közel tudok kerülni ahhoz az állapothoz, amire a jógát végzők is csak nagyon mély, meditatív állapotban képesek. Erre főleg a hosszú járatokon van lehetőség. Például, amikor Bangkoki átszállással megyünk valahova Dél-Ázsia környékére. Ott van idő átszellemülni. A legutolsó nagy utazásunkon hét órán keresztül repültünk Szibéria fölött. Az ablakból végig egy utat követtem a szememmel. Annyi időre vettem csak el a pillantásomat, amikor ittam, vagy ettem, de azonnal mentem vissza az „utamra”. Fenyőerdő lehetett, és a fák között volt egy fehér útszakasz, néha egy-egy házzal. Ha valaki azt mondja, ez nem meditáció, az hazudik. Az öcsém pedig csak szuszog mellettem… (mosolyog) „CSAK A SAJÁT HAZÁNKBAN NEM LETTÜNK PRÓFÉTÁK”

– A külföldi fellépések jelentik a bevételeitek nagy részét? – Igen. Az elmúlt 24 évben folyamatosan jártuk a világot. Külföldön van igény a minőségi szórakoztatásra. És az elmúlt évek rossz magyarországi tapasztalata az, hogy a saját hazánkban nem lehetünk próféták. Hiába akartunk olyan nagyszabású műsort megmutatni Magyarországnak, mint az IO Show, a magyar közönség nem nyitott rá. Ausztrália viszont alig várja, hogy vigyük hozzájuk „A csodák birodalmát”. – Ez fáj neked? – Nagyon! Számos országban élhettünk volna. Amerika felkínálta a zöld kártyát, de annyira szeretjük a hazánkat, hogy nem kértük. Nekünk az a szó, hogy Magyarország, rengeteget jelent. Ezt édesapánk táplálta belénk. Ő a hatvanas években elindult a barátaival Svájc felé, hogy disszidálnak, de a határon azt mondta, bocs’, fiúk, nem megyek veletek. Teljesen más életkörülményeink lettek volna, ha akkor mégis disszidál, de már mindegy. – Mi lett a barátaival? – Akik akkor elmentek, mind visszajöttek. De már nem találják a helyüket, mert se itt nem jó, se ott. Innen már elmentek, ott kint pedig sosem fogadták be őket. – Viktorral szerettek külföldön lenni? – Imádunk! Gondolj csak bele: nekünk a világjárás már a nyolcvanas évek közepétől beindult. Pedig akkor még Nyugat-Németországba sem volt egyszerű kimenni. A mai fiatalok már semmit nem tudnak erről az időszakról. Ma már egy személyi igazolvánnyal oda mész, ahová akarsz.

RIPPEL FERENC

Nekünk még pecsétet kellett kérnünk mindenhez. És meg is kaptuk a világ összes országára érvényes engedélyt. – Ti legalább utazhattatok… – Az akkori rendszer az artistának megkülönböztetést, extra lehetőségeket biztosított, de mindenféle garanciát kellett adni, hogy vissza is jövünk. A szüleinket például nem engedték ki. Nekik épp azért kellett abbahagyniuk az artistaságot, mert édesapámat csak úgy engedték volna ki, ha fél évre itthon hagyja a családot. Én akkor kétéves voltam, Viktor épp, hogy megszületett, apám pedig nem akarta anyámat magára hagyni a két gyerekkel. Így inkább nem mentek sehova. „MINDEGY MI LESZ A FIAMBÓL, A LÉNYEG, HOGY MŰVÉSZ LEGYEN…”

– Negyvenévesen lettél apa. Ilyennek képzelted a szülői szerepet, ahogy most megéled? – Nem képzeltem én semmilyennek. Azt láttam, hogy a szüleim féltenek, és folyton puszilgatnak bennünket. Sokszor nem értettem, hogy miért kell ez a már-már majomszeretet. – Most már érted? – Attól a pillanattól fogva, hogy Herkules megszületett. Amióta van egy fiam, minden más háttérbe szorult. Nem érdekel már semmi más, csak ő, és hogy mindene meglegyen. A világon semmilyen tárgyi dologra nem vágyom. Nem kell drága telefon, számítógép… semmi. A lényeg, hogy ő ne szenvedjen hiányt semmiben. Egyébként is, néhány éven belül már ő fog eltartani minket… (nagyon nevet) – Na, ebből a mondatodból lesz majd olyan fórumháború… Az interneten már így is többen felhördültek, amiért ilyen pici korában artistát akarsz nevelni a gyerekedből. – Nem érdekelnek a fórumozók. Nem titkolt szándékom, hogy Viktorral beépítjük Herkulest a produkciónkba. A világ számos artistatársulatában szerepel gyerek. Igenis szeretném, ha a fiam majd az előadó művészetet választaná szakmájának, mert így összekapcsolódik a szeretet, a hobbi, a világutazás és hozzá az anyagi biztonság is. – Mi van akkor, ha Herkules egy idő után azt mondja, hogy nem akarja? – Semmi baj, nem fogom erőltetni. Mindössze jó példával akarok járni előtte. Esélyt adok neki. Ha jó lesz az énekhangja, akkor legyen énekes. Ha az előadásmódja lesz kiváló, akkor színész. Ha a kézügyessége, akkor grafikus. Bármit csinálhat, ami művészet. A művészet az egyetlen olyan üzleti ág, ami szép.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Minden egyéb unalmas, papírforma alapú, rengeteg számolással és stresszel jár. A showbiznisz pedig kimondottan látványos, élvezhető iparág. – Artistának lenni viszont nem könnyű… – A tanítványaim is mindig ezt mondják, de erre csak annyit felelek: ha az lenne, mindenki ezt csinálná. Viszont ha megtanulod, utána könnyedebbnek fogod érezni. Én a mai napig minden gyakorlatot meg tudok csinálni, amit tanítok. Mindenki mondja, könnyűnek néz ki, de valójában a lábát sem tudná megemelni. Az élet sem könnyű. A nehézségekből azonban tanulunk. – Mit szokás nektek kívánni? – Egy kalappal a kerék alá. Illetve kéz és lábtörést. Ha nekünk rosszat kívánsz, az nem fog megtörténni.

RIPPEL FERENC

Arcok a képernyőről

VÁMOS ERIKA „Az sem biztos, hogy egyáltalán volt gyerekkorom” „Bizonyítékom van arra, amit mások talán csak közhelynek tartanak: az élet mindig döntetlenre játszik. Az egyik kezével elvesz, de a másikkal ad. És én annyi mindent kaptam! Ehhez azonban kellett a gyerekkori kiképzés. Alkoholista apa, haláleset, erőszak, altatók… Hosszú lesz ez az interjú. Van elég időd?...”

Vámos Erika neve, arca a TV2 hét évvel ezelőtt indult „2TestŐr” című műsorában lett ismert. A TestŐr magazin kapcsán aztán számos újságban, címlapon lehetett vele találkozni, a legtöbb írás örökbefogadási szándékáról szólt. Egy ideje saját magazinja van, és a televízió mellett immáron rádióműsort is vezet.

Amikor jeleztem neki, hogy szeretnék róla írni a könyvemben, meglepődve kérdezett vissza, hogy miért gondoltam rá. Pedig több éve ismerjük egymást. Hosszú esztendők óta nem múlik el úgy karácsony, hogy a munkahelyem portájáról fel ne szólnának az irodába: csomagom érkezett. De nem csak nekem, hanem a legtöbb munkatársamnak is. Volt idő, amikor ünnep sem kellett hozzá, és az egész szerkesztőségnek küldte frissen sütött muffinjait, egyenesen Egerből. Erikának voltak ilyen „furcsa” dolgai. Azért furcsa, mert rajta kívül más nem csinál ilyet a médiában. Meglehet, időnként küldenek apróbb ajándékokat a marketingesek és a sajtósok, léteznek repiajándékok, de ilyen őszinte, emberi gesztusra, mint amilyen Erikáé, nem igazán emlékszem.

Persze, nem csak ezért voltam rá kíváncsi. Adott egy fiatal nő, aki gyerekfejjel kitalálta, hogy a médiában fog dolgozni, és minden követ megmozgatva eléri, hogy saját tévé-, illetve rádió műsora legyen. Közben kiadott egy könyvet, és több magazint is létre hozott már. A Magyar Televízió, illetve az RTL Klub egykori gyakornokából időközben menő üzletasszony lett, aki – másodmagával –, producere is a műsorainak. Érdekelt, hogyan csinálta.

– Nézd, 38 évesen már illik, hogy így legyen... A válaszokat jórészt megtaláltam. „Megfelelő” kiképzést kaptam gyerekkoromban. Nem kényeztetett el az élet, nem hullott az ölembe semmi. Talán ez tett kitartóvá és céltudatossá. Ezért tudok mindent megvalósítani, amit csak szeretnék. A gyerekkori küzdelmek tettek rendíthetetlenné.

VÁMOS ERIKA

– Nem volt gördülékeny a gyerekkorod? – Kicsit sem. Édesapám alkoholista volt. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt.

Ha visszagondolok rá, alig van olyan emlékem, amelyben józan lenne. Leginkább azok a szituációk jutnak eszembe, hogy betántorog, elesik, terrorizálja anyámat, esetleg engem, majd lefekszik aludni. Anyám időnként ismeretlen eredetű kék-

zöld foltokkal vagy monoklival került elő, és én kérdezni sem mertem. A csend mindent megválaszolt. Gyerekként gyakorlatilag idegroncs voltam. Éjszakákon át ültem az ágy szélén, és néztem az ajtót, hogy vajon bejön-e. Engem ritkán bántott, de irtóztam a részegségtől. Félelemben éltem, s emiatt semmilyen kapcsolatom nem alakult ki vele. Nem voltak beszélgetéseink, nem voltam vele semmilyen viszonyban. Lényegében nem is tudok róla semmit. Időnként zajokra ébredtem fel éjszakánként. Olyankor anyámat verte… – Az ital okozta a halálát? – Igen. Tizenhárom éves koromban a szüleim beadták a válópert, és anyunak addigra már lett egy új kapcsolata. Egy hétvégére az öcsém apámmal maradt, én pedig anyuval és az új párjával vidékre mentem a nagymamámat meglátogatni. Amikor visszaértünk, csak egy levél várt az asztalon. Abban az időben még nem volt mobiltelefon, így nem tudtak értesíteni, hogy apu súlyos sérülésekkel kórházba került. Fel akart menni a padlásra, és leesett. Tudod, a XVII. kerület, ahol laktunk, akkoriban még vidéknek számított. Nagy, háztáji gazdaságunk, állataink voltak. A padláson mindig fürtökben lógott a kolbász, meg a szalonna. A 9 esztendős öcsém kolbászt szeretett volna enni, apám pedig – aki addigra már erősen ittas volt –, elkezdett felkapaszkodni, de lezuhant. Koponyaalapi törést szenvedett, agyvérzést kapott. Vérbe fagyva talált rá a betonon az öcsém, aki aztán valahogy átmászott a kerítésen, szólt a szomszédoknak, és kihívták a mentőket. Apám még egy hétig élt a kórházban. Ez idő alatt egyszer láttam, a nagyszüleim vittek be hozzá. Nyitva volt a szeme, magánál volt, de nem tudott beszélni. A fél oldala le volt bénulva. Sírt és félt. Láttam az arcán. Szörnyű volt. Aztán egyszer elindultam egyedül is hozzá. Emlékszem órákig toporogtam bénán a Moszkva téren, de nem vitt tovább a lábam a János kórház felé. Nem mertem egyedül bemenni. Ezért még mindig nem tudtam magamnak megbocsátani… Aztán másnap jött a nagypapám a hírrel, és intézni kellett a temetést. Látom, hogy szörnyülködsz, de ezzel még nincs vége a történetnek. – Más is történt? – Két nappal a temetés előtt anyám mondta, hogy menjek el fodrászhoz, legyen rendben a hajam a temetésre, ezt így illik. Két buszmegállóra volt tőlünk

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

a fodrász. Épp a buszra vártam a megállóban, amikor a barátnőm – a szomszéd lány – kedvese megállt előttem az autójával. Kérdezte, hová megyek, s felajánlotta, hogy elvisz. Ismertem a fiút, ezért beültem a kocsiba. Ám ahelyett, hogy elvitt volna a fodrászhoz, az erdő felé kanyarodott, és rám vetette magát. Nem tudom pontosan, hogy a rendőrségi szakkifejezések és a jog mit minősít nemi erőszaknak. Azt viszont határozottan tudom, hogy mit jelent egy ilyen erőszak egy 13 éves kislány életében. Tudom, milyen törést okoz, és néhány éve tisztán látom azt is, hogy ez milyen kitörölhetetlen nyomot hagy egy egész életen át. Ezért mindegy is, minek nevezzük, ami történt. És most figyelj, a fiú kirakott az autóból az út szélén, én pedig a nálam maradt papírzsebkendővel a kezemben – mint bűnjellel –, egy 30 éves felnőtt ember nyugalmával besétáltam a rendőrségre és közöltem, hogy feljelentést szeretnék tenni. Tizenhárom évesen, egyedül, higgadt lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot. Így visszagondolva magam is meglepődök az akkori önmagamon. Már gyerekként is megoldottam egyedül a problémámat. Aztán ült néhány évet az aljas… – Egy 13 éves lány hogyan dolgozza fel a sorozatban kapott traumákat? – Sosem omlok össze a probléma közepén. Előbb megoldom, mindent a helyére teszek, és ha már szép rend van, akkor elvágódok. Rá egy hónapra beszedtem egy doboz altatót… Aztán anyu valamiért korábban jött haza és megmentett. Akkor sem tudtam megmondani, miért tettem, és utólag sincs rá magyarázat, hiszen sosem dobnám el magamtól az életem. Valószínűleg picit sok volt ez a 13 éves lelkemnek és ezt valahogy jelezni akartam. Az esetet követően gyerek-pszichológushoz kellett járnom, aki a harmadik látogatás után azt mondta, nincs semmi bajom, menjek haza. – Hamar felnőtté kellett válnod. – Nagyon hamar. Amikor 18 éves koromban átköltöztem a nagyszüleimhez, először teher is volt, hogy úgy bántak velem, mint egy gyerekkel. Például szóltak, hogy kész a vacsora. Holott az azt megelőző időben legfeljebb már csak azért szóltak nekem otthon, hogy miért ettem meg a vacsorát. Jó esetben, csináljak valami vacsorát. Nem mondhatnám, hogy el voltam kényeztetve… „A TÖRTÉNTEK ELLENÉRE SOHA, EGY PERCIG SEM ÉREZTEM TEHERNEK A SORSOM!”

Amikor hozzánk költözött édesanyám új párja, a nevelőapám, nemsokára született egy közös gyerekük – a 18 évvel fiatalabb kisöcsém –, és ők így együtt

VÁMOS ERIKA

egy új család lettek. Úgy éreztem, teljesen magamra maradtam. Ráadásul anyám veszélyeztetett terhes volt, kórházba került, és a kilenc hónap jelentős részét végigfeküdte. Én főztem, mostam a családra, vezettem a háztartást, közben pedig készültem az érettségire. Gyakorlatilag két felnőtt férfit, és egy állapotos nőt láttam el, hiszen anyámnak is rendre vittem a főtt ételt a kórházba. Furcsa, hogy akkor ezt nem éreztem tehernek, csupán azt, hogy jól be kell osztani az időmet. Valamint egyre inkább azt, hogy teljesen egyedül vagyok. Volt ennek jó oldala, hiszen valóban hamar önálló lettem. És talán ezért nem lehet engem agyonütni sem. – Pedig az ilyen gyerek- és kamaszkori élmények nyomot hagynak az emberben. És később valamilyen formában vissza is köszönnek. – Nálam ez abban nyilvánul meg, hogy – szerintem még egészséges módon –, de zárkózott, távolságtartó és bizalmatlan emberré váltam. Mindig tudtam és tudom, hogy csak magamra számíthatok. Tisztában vagyok azzal, hogy ha nem tudok magamnak ételt venni, akkor éhen pusztulok. Van egy folytonos – egyébként megvalósíthatatlan – törekvésem, hogy ne legyen szükségem senkire. Mufurc módon jól elvagyok a saját világomban, a saját szabályaimmal és teendőimmel. Egy biztos: rengeteg szeretet maradt bennem, és mindenkinek adni szeretnék belőle. De nem azt mondom, hogy „szeretlek”, hanem apró gesztusokkal fejezem ezt ki. Nagyon jó érzés sms-t írni valakinek, hogy lent hagytam egy kis meglepetést számára a portán, megkapta-e? Emlékszem arra az időszakomra, amikor az volt a rögeszmém, hogy munka után hazaérve, éjszakába nyúlóan több száz muffint sütöttem. Hatosával csomagoltam és minden nap másokat leptem meg vele. Biztos vagyok benne, hogy abban az időben nem volt olyan barát vagy ismerős a TV2-ben, de talán az egész médiában se, aki ne evett volna a muffinjaimból. Nem azért tettem, mert viszonzást vártam, hiszen például Azurák Csabának is küldtem, pedig biztos voltam benne, hogy az életben nem fogunk egy irodában dolgozni vagy hatással lenni egymás életére. De én voltam a legboldogabb ember, mikor a büfében megköszönte és megdícsérte. Emlékszem, valami kapitális hülyeséget mondtam rá, mert nem tudok, nem tanultam meg más emberek érzéseivel bánni, intelligensen reagálni. Én csak így, „muffinokkal” tudom azt mondani, hogy szeretlek. Meg, hogy szeressetek… – Nem tudod kezelni mások érzéseit? – Nem… Ha problémám van, néhány barátom profin megvigasztal. Csodálom őket ezért! Pontosan tudják, mikor mit kell mondani. Én ezt nem tanultam meg. Egyszerűen nem tudom, mit kell mondani egy síró embernek. Ha elkezd

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

valaki sírni, én megijedek. Nem tudok mit kezdeni más emberek érzéseivel és az enyémeket is sután kezelem. Egy barátnőm szerint gyerekkoromban nem simogatták eleget a fejemet, vagy nem hallottam elégszer azt a szót, hogy szeretlek. – Jól belevágtunk a dolgok közepébe… – És még mennyi mindenről nem beszéltünk! (nevet) – Néhány újságcikkben egy teljesen más gyerekkori traumáról is meséltél. – Egy nap váratlanul rosszul lettem az iskolában. Mentővel vittek el a tornaóráról, és életmentő műtétet végeztek el rajtam. Egy kizáródott sérv miatt ki kellett venni az egyik petefészkemet. Az operáció során kiderült, hogy a petefészkeim és a méhem egyaránt fejletlen. Az utóbbi körülbelül akkora, mint a köröm az ujjamon. Kilenc éves voltam, amikor megtudtam, hogy alkalmatlan leszek a szülésre. „ELFOGADTAM, HOGY NEM SZÜLHETEK, DE ABBA NEM TÖRŐDTEM BELE, HOGY NE LEGYEK ANYA”

– Már gyerekként szembesítettek azzal, hogy soha nem lehet saját gyereked. Így könnyebb volt elfogadnod? – Igen, hiszen ebben a tudatban nőttem fel. Ám abba sohasem törődtem bele, hogy ne legyek anya. Most sem. Nem akarom egyedül leélni az életem. Harmincöt évesen kerültem kapcsolatba az illetékes hivatallal, kitöltöttem egy 300 kérdésből álló tesztet, vállaltam, hogy korrigálható rendellenességgel is örökbefogadok babát, sőt akár ikertestvéreket is, majd hosszasan beszélgettem egy pszichológussal, aki eldöntötte, hogy alkalmas vagyok az örökbefogadásra. Aztán kértem a körzeti orvostól igazolást, hogy nem vagyok alkoholvagy drogfüggő, majd az otthonomról is kiderült, hogy alkalmas egy gyerek fogadására. Ezt követi sorrendben egy nevelőszülői tanfolyam. – Tehát teljesen átvilágítottak. – Mert ennek ez a menete. Remélem nincs messze a nap, amikor világra jön valahol egy baba, akiről lemondott az anyukája és én mehetek érte. Az a lényeg, hogy minél kisebb, ha lehet, csak pár napos legyen, mert nem szeretném, hogy olyan lelki sérüléseket hordozzon magában, amikről nem tudok, vagy nem értem, és amit én már nem igazán tudok szavakkal, szeretettel és törődéssel orvosolni. Annak idején minden, a gyerekkel kapcsolatos nyilatkozatom után sírtam egy kicsit. Ma már tudom, hogy a beszéd egy sajátos te-

VÁMOS ERIKA

rápia számomra. Ezért járnak az emberek pszichológushoz. A szavaktól kifakad a kelés. Arról nem beszélve, hogy amióta nyíltan meséltem erről, sokan megkerestek, és elmondták, mennyi erőt merítettek a példámból, és ők is elindultak ezen az úton. – Te pedig egy másik úton is elindultál érettségi után. – Ez 1997-ben volt, amikor a kereskedelmi csatornák elindultak. Akkoriban újságíró iskolába jártam. Oda jött be Marschall Péter és Nagy Tünde. Válogatást hirdettek, gyakornokokat kerestek. Önéletrajzzal, szinopszisokkal, riportötletekkel lehetett pályázni. Hat embert választottak ki, köztük engem is. Akkoriban én már a Magyar Televíziónál voltam gyakornok. Marschall révén átkerültem a Fókusz című műsorhoz, majd újabb egy év gyakornoki státusz következett. Egy fillér nélkül többet dolgoztam, mint bármelyik riporter. De meg akartam mutatni. Egy év után aztán felvettek, és olyan tisztességes fizetést kaptam, mint azóta sem. De azt megelőzően 12 hónapig elképesztő próbákon mentem keresztül. Sok gyakornok vérzett el mellettem. De belőlem addigra már egy örök túlélő, harcedzett katona vált. – Igaz, hogy a munkádnak, és az RTL-es korszakodnak köszönhetted a hosszú évekig tartó kapcsolatodat is? – Igaz. Egy interjúból lett szerelem, majd barátság és 11 év szimbiózis. Egerben éltem és egy időre ki is szálltam a tévézésből. Abszolút civil területen dolgoztam. Majd megszületett a TestŐr magazin. – A műsor weboldalán azt írod, kilenc hónap kényszerpihenő után tértél vissza, és nem jószántadból maradtál távol a képernyőtől. Mi történt már megint? – Lett egy ismeretlen eredetű ízületi gyulladásom. Az összes csigolyám, a bokám, a térdem, sőt még az ujjperceim is be voltak gyulladva. Megtapasztaltam, milyen az, amikor minden mozdulat fáj. Nyúlni a telefonért, bekötni a cipőmet, vagy éppen megfordulni az ágyban. Hónapokig vizsgáltak, majd kórházba kerültem. Eleinte azt hitték, autoimmun betegség, párhuzamosan gócot kerestek a szervezetemben. Senki nem értette, mi bajom. Én a legkevésbé. A végén, nagy nehezen kiderült, hogy egy gyökérkezelt fog okozott mindent. Egyetlen nyomorult fog, amit végül ki sem kellett húzni! Mindezt persze csak sokára vették észre, közben hónapokig szteroid kezelést kaptam. Csak azzal tudták elviselhetővé tenni az őrült fájdalmaimat. Nem tudtam enni, mégis minden nap híztam. A szteroid teljesen felborította a hormonháztartásomat. Amikor kijöttem a kórházból, ott álltam 25 kilóval nehezebben. Én, aki világ életemben, mindig egy pálcika lány voltam. Egy ilyen változás persze személyiségváltozással is jár. Hirtelen azt sem tudtam, ki vagyok én. Azt viszont tudtam, hogy dolgozni akarok. 2011. októberében újra indítottuk a

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

műsort. Azt terveztem, hogy mire elkezdődnek a forgatások, próbálok nem víziló módon kinézni. Nem ment. Új, pufók műsorvezetőként köszöntöttem a nézőket, és utána kínkeservesen ledolgoztam magamról a kilókat. Minden nap több órát kellett mozognom, hogy kijöjjön belőlem az a sok víz. Most már rendben vagyok. Mint mindenből, ebből is kijöttem. A műsor azóta még sikeresebb, sőt, már rádióban is hallhatók vagyunk. Papíron is megjelentünk, már kézbe vehető, olvasható a TestŐr magazin. – Nem titok, hogy Egerből végleg visszaköltöztél Pestre. Ezek szerint egy korszak lezárult. – Úgy tűnik, igen. Amikor véget ér egy szerelem, egy munka, egy barátság, akkor az a minimum, hogy az ember új lakásba költözik. Ha lehet, egyenesen egy másik városba. Kellenek az új körülmények, ingerek ahhoz, hogy a dolgok mozgásba lendüljenek, közben pedig a szív ne szakadjon meg. Volt egy időszak az életemben, egy korábbi szakítást követően, amikor egészen Amerikáig mentem. Több helyen is éltem a kontinensen, igazi kalandorként bóklásztam. Akkor még azt hittem elmenekülhetek a fájdalom, a csalódottság, a szerelmi bánat elől. Aztán Londonban bujdostam. Ez tíz éve volt… Ma már tudom, hogy a boldogság nem földrajzi kérdés. Sok mindent beteljesítettem. Mára már nem céljaim vannak, sokkal inkább terveim, meg vágyaim. Például a Velencei Karnevál. Vagy a tandemugrás. Egy élő műsor vezetése. Még egyiket sem próbáltam… Az élmény miatt mindháromban részt vennék. Talán a jövőben sikerül is mindegyik. Amikor valakivel élek, ösztönösen háttérbe szorítom a saját vágyaimat, terveimet. Inkább a másik igényeivel foglalkozom. Szeretek másra figyelni, kiszolgálni, adni minden percben annak, akit szeretek. Hát, most van időm magamra. – Ilyen „színes és eseménydús” életút után azt mondom: kész csoda, hogy egyben vagy. – Akik ismerik az életemet, szintén ezt mondják. De a történtek ellenére sem cserélnék senkivel! Annyi mindenre megtanított a sorsom, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, bölcsnek érzem magam. De még egyszer nem tudnám ugyanezt végigcsinálni. Még egyszer nem! Örülök neki, hogy vége van, és végre nyugalom, s talán csend is van körülöttem. – És amit elvett az élet, azt talán máshol viszonozta. – Ez is igaz. Bizonyítékom van arra, amit mások talán csak közhelynek tartanak: az élet mindig döntetlenre játszik. Az egyik kezével elvesz, de a másikkal ad. És én annyi mindent kaptam! Már 30 évesen saját otthonom, biztos egzisztenciám, karrierem volt. Sokat utaztam, szerettem és szerettek. Szép emlékeket őrzök. És ha a Jóisten valóban szeret, ez a lista is hosszú lesz …

VÁMOS ERIKA

Arcok a képernyőről

KLAUSMANN VIKTOR „Szeretem, ha enyém az utolsó szó”

„Egy ilyen típusú trauma után, mint a válás, szálka marad az emberben. Nálam három-négy év a tisztulási idő. Nem jó elválni, és nem felemelő úgy szerepelni a címlapokon, hogy nem te generálod. Volt egy nehéz fél évem, amikor a gyerekeim tartották bennem a lelket...”

– Mindig ilyen elegánsan öltözöl? – Ne viccelj már, ez nem is olyan elegáns! Inkább hétköznapiasan nézek ki. – Ezek szerint a zakó az alap? – Igen. Persze, ha felmegyek a hegyre, azonnal ledobom, mert sportosan érzem jól magam inkább. A zakó egyébként 45 éves kor fölött már ápol és eltakar… Nem mondom, hogy nincs rajtam felesleg, de baromira jól érzem így magam. Néhány éve egy nagy médiavállalat teljes vezérkara le akart fogyasztani. Megküzdöttem velük, mert mondtam, hogy én így érzem jól magam a bőrömben, ne akarjanak megváltoztatni. A mérleg 86 kilót mutat alattam, tele vagyok erővel, és a térdem is csak azért fáj, mert elkopott. Ötéves korom óta síelek. Úgy nézek ki, ahogyan egy átlagos negyvenes férfi kinézhet. Egyébként is azt mondják, hogy egy férfi 100 kiló alatt nem férfi, de ettől én még nagyon meszsze vagyok. – Hogyan sikerült a teljes vezérkarral szemben az akaratodat érvényesíteni? – Határozottsággal. Mondták, hogy a tokám miatt is fogynom kéne, de megérttettem velük, hogy ilyen alkat vagyok. Apám is pont így néz ki. Igen, van egy tokám, meg egy kis pofazacskóm. És akkor mit csináljak? Menjek le 75 kilóra? Értsék meg, hogy én nem akarok divatból „aszott girnyó” lenni mint sok ötven körüli pályatársam! És megértették. – Ha már a szüleidet említetted, ők elolvassák a rólad szóló cikkeket? – Édesanyám rettentően jól informálódik. Bár történelem-testnevelés szakos tanárként csak akkor veszi meg a bulvárlapokat, ha valamelyikben benne vagyok, és volt is olyan időszak, amikor nem volt rám annyira büszke. Amikor a válásommal kerültem címlapokra, azért volt számára kellemetlen, mert a rokonok elkezdték hívogatni. Nyilvánvalóan tudott ezekről a dolgokról, de minden családtag nem lett részletesen beavatva. Az nem volt egy szép időszak, ez tény. Én csak szakmai ártalomnak hívom… A bányászok 6-8 év után szilikózist kapnak, mi meg időnként kibillenünk a címlapra akkor is, ha nem akarjuk. – Korábban, az azt megelőző 15 évben kerültél címlapra hasonló témában? – Nem. Ehhez kellett a feleségem. Úgy látszik, az ilyen dolgokhoz mindig olyan emberre van szükség, akit a legjobban szeretsz. Bár, most, ahogy gondolkodom, eszembe jut még egy eset Nagy Ő Anikóval kapcsolatban. Akkoriban is mentek a „ki csalt meg kit” típusú cikkek, de az valójában úgynevezett „vírusmarketingnek” indult. Aztán másképp alakult. Az eset kibillentett a vissza-

KLAUSMANN VIKTOR

vonulós, nyugalmas, otthon tévézős korszakból. Abban az időszakban egyszerű munkáim voltak. A Juventus Rádióban minden hét szombatján volt egy háromórás élő adásom, mellette a Skandináv lottósorsolás, és a rendezvényszervező cégem is jól működött. Egy hónapban 6-8 napot dolgoztam, úgy „elvoltam”. De az nem olyan jó. Jobb ez így, hogy pici pörgés van. Persze kellett az a nyugalmasabb korszak is, mert ki kellett pihennem az azt megelőző húsz évet. Ugyanakkor van egy pont, amikor elég lesz a pihenésből. „NÉZEGETTEM A GERENDÁKAT, HOGY MELYIKRE KÖSSEM FEL MAGAM”

– Alapvetően te választasz mindent? A pihenést és a pörgést is? – Igen. Az ember többnyire maga dönti el, hogy mit csinál. A feleségemet is én választottam, meg azt is, amikor elköltöztek a kislányommal. Körbenéztem a 220 négyzetméteres házamban – ahol három fürdőszoba, három szoba, nagy konyha, meg egy óriási nappali volt –, és feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor én most mi a francot csináljak itt október végén egyedül? Nézegettem a gerendákat, hogy melyikre kössem fel magam. Aztán megemlítettem néhány barátomnak, akiknek gazdag ismerőseik voltak, hogy itt egy híres ház, amit minden újságban látni lehetett, ennyi az ára, nézzük meg, kinek éri meg. Két nap múlva bejelentkezett egy nagyon komoly bankár, és azt mondta, holnap megvenné készpénzben. Ekkor kértem 48 óra gondolkodási időt, mert nem gondoltam én ezt ennyire komolyan. Átgondoltam, ki mindenkin tudok segíteni, ha éppen lesz néhány tízmillió forintnyi készpénzem. Meg úgy voltam vele, hogy amennyi időt lehetett, azt ott eltöltöttem, minden fát ismerek, s ha maradok még két-három évig, végképp elsüllyedek vidéken. Ez persze nem rossz, de ahhoz képest még fiatal voltam. Így aztán 43 évesen úgy döntöttem, eladom. Az új tulajdonos, aki megvette, megérdemelte. Három gyermeke van, nagy család, rájuk van szabva a ház. Amúgy biztos nem adtam volna el annak, aki nem érdemli meg. Erős lelki kötődés egy olyan otthon, amit a saját kezeddel építettél. – Hányszor autóztál el azóta arra? – Még az utcába se mentem be. De onnét kétszáz méterre van a strand, ott vagyok egész nyáron, s időnként ránézek a házra. Az új lakók állandó vendégeim a strandon, kaptak éves belépőt és örülök, hogy láthatóan jól érzik magukat a völgyben. – Álmodsz még a régi otthonoddal? – Gyakran. Annak a háznak minden darabkáját egyenként raktam össze. Kevés olyan telek van, ami 30 méter hosszú patakkal rendelkezik. Még hidat is építettem rá. – Ha azok a gerendák mesélhetnének, miről sztoriznának? – Mesélhetnének például gyerekek fogantatásáról, nagy bulikról, vendégekről, jó sok elmélkedésről, gondolkodásról. Az a nyugalom szigete volt, leszámítva

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

a szomszéd disznait. Néha kicsit büdösek, de télen jön a kóstoló… Nagy családként éltünk ott. A szomszédunk hozta a fát, a szembe-szomszéd javította az autót, a harmadik szomszéd néni volt a takarítóm, tehát teljesen beilleszkedtem a környezetbe. Szerettem őket, tudtam, hogy biztonságban vagyok ott, fel sem merült, hogy bármi történhetne. Egy ilyen kis közösségben még figyelnek egymásra az emberek. Ott még rendes emberek laknak. – Kiken segítettél végül a pénzzel? – A családomban néhányan vettek fel svájci frank hitelt… „A HÉT NAGY RÉSZÉT A MÁTRÁBAN TÖLTÖM”

– Ha a bőrödbe bújhatnék, mit tapasztalnék: jó Klausmann Viktornak lenni? – Nem adom a bőröm! (nevet) Nem vagyok babonás ember, de ezt muszáj lekopognom.. (háromszor kopog az ujjával az asztalon) Azt a bizonyos nagy mélypontot leszámítva nincs gond. Nem egyszerű válni, és nem egyszerű úgy szerepelni a címlapokon, hogy nem te generálod. Az nem volt könnyű fél év, de utána helyrerázódtak a dolgok. A gyerekeim segítettek abban, hogy helyrejöjjek. Ma már azt mondom, igenis jól érzem magam a bőrömben. Persze, vannak hétköznapi nehézségek, hiszen mint minden vállalkozónak, nekem is folyton agyalnom kell, ha meg akarok élni. De alapvetően szeretem, amit csinálok. Hatvani vagyok, ezért különösen kedves a szívemnek Heves megye, és vele együtt Gyöngyös is, hiszen a feleségem és a kislányom ott élnek. A feleségem épp egy helyi hotelnek lett az igazgatója, tehát röghöz van kötve, én pedig körülöttük legyeskedek, jövök-megyek. Egyébként van egy irodaként használt lakásom Pesten is, hetente egy-két napot ott töltök, elintézem a hivatalos dolgokat, aztán megyek vissza a közelükbe. – A gyakorlatban hogy néz ki egy átlagos heted? – Vasárnap este szépen legurulok Kékestetőről Gyöngyösre a kislányomhoz és a volt feleségemhez. Fürdetésig ott vagyok, majd este kilenckor tovább gurulok a pesti lakásomba. Lefekszem, reggel megborotválkozom, felhúzom a zakómat, esetleg nyakkendőt kötök, és indulok a dolgomra. Az üzleti megbeszéléseket, hivatalos tárgyalásokat igyekszem a hét első felére, főleg hétfőkeddre sűríteni. Szerda reggel átveszem a játszós ruhát, beülök a kocsiba és megyek Kékestetőre. Még aznap délután az óvodában felcsippentem Manót, a kislányomat, és visszamegyünk Kékesre. Forró csokit iszunk, játszunk, van a síháznak egy hosszú, 35-40 méter hosszú folyosója, imád ott rohangászni. Másnap leviszem az oviba, majd visszatérve csatolok, délig csúszok, utána a kölcsönző ügyeit intézem, illetve a Kékesi Kutató-Mentő speciális alapítványnyal foglalatoskodom. A hegytetőn is van internet, tehát ugyanúgy mindent intézhetek, mint a városban.

KLAUSMANN VIKTOR

– Van melletted nő? – Egy ilyen típusú trauma után, mint a válás – ami ráadásul egy nagyon mély kapcsolatnak jelentette a végét – marad az emberben szálka. Nálam háromnégy év a tisztulási idő. Persze vannak lányok, akikkel kokettálunk és jópofizunk, de olyan nincs, akinek a kezét megkértem volna, vagy azt mondanám, hogy akkor holnaptól költözzön hozzám. Rendeznem kell a soraimat, aztán ha ez megtörtént, újra nekiállok párt keresni. „CSAK TELEVÍZIÓ-IGAZGATÓ NEM VOLTAM MÉG”

…Rendezgettem otthon a dolgaimat, és megtaláltam egy 1998-as Nők Lapja címlapot. Összehasonlítottam a 13 évvel későbbivel – hát a mostani énem jobban tetszik, mint a régi. Az egy kicsit vicces volt. Röhögtem magamon eleget. De ha a YouTube-ra felmész, te is tudsz rajtam röhögni. Zöld zakó, az akkori kornak megfelelően középen elválasztott hosszú haj… Elég viccesnek tűnök. A televíziózást egyébként 1989-ben kezdtem. Számtalan műsort csináltam, rengeteget dolgoztam, épp csak televízió-igazgató nem voltam. – Hiányzott, hogy az legyél? – Nem, mert közben voltam vezérigazgató egy részvénytársaság élén. A Kele és Klausmann Reklámügynökség 1996 és 2002 között Magyarország ötödik legnagyobb magyar tulajdonú reklám- és marketingcége volt. A legkomolyabb cégek dolgoztak velünk a Theodorától a Globusig. Az utolsó nagy munkánk a Köztársasági Elnöki Hivatal arculatának megtervezése volt, de ezzel 2002-ben ki is írtak bennünket a következő rezsim pályázói közül, így megszűnt a meló. Igazság szerint bele is untam az egészbe. Aztán kiköltöztem Domonyvölgybe, nyolc évig ott laktam, nem olyan rég adtam el a birtokomat. Pillanatnyilag leginkább sportmarketingben és sportüzemeltetésben utazom, kollégáimmal sípályát és kölcsönzőt üzemeltetünk, oktatást szervezünk, és időnként egy kis média is beesik. (nevet) – A belső vívódásaid ellenére a gyakorlatban elég határozottnak tűnsz… – Szeretem, ha mindig enyém az utolsó szó. De erre szükség is van. A mai médiaipar arról szól, hogy megcsinálnak egy műsort, felvesznek belőle húsz adást, majd öt után kidobják az egészet. Én megtehettem, hogy a Szerencsekerékben úgy búcsúztam tíz évvel ezelőtt: remélem találkozunk még. És mit ad Isten, ez bejött.

ARCOK A KÉPERNYŐRŐL

Színészek Bodrogi Gyula Béres Ilona

Dolhai Attila

Tihanyi Tóth Csaba Koltai Róbert

Nemcsák Károly

Várkonyi András

S a n t i a g o S e g u r a ( To r r e n t e ) Benkő Péter

Színészek

BODROGI GYULA „A háborút kitörölném az emlékeimből”

„Engem az éhezéssel nem lehet meghatni, mert eleget éheztem. Sosem felejtem el: egyszer a szomszéd gyerek kijött a ház elé, egy karéj kenyér volt a kezében. Nem tudom mivel lehetett megkenve, talán zsírral. Sose voltam irigy, de akkor bementem a lakásba, és elkezdtem sírni, mert annyira éhes voltam…”

„Még az autópályán vagyok, de két óra múlva Pesten leszek. Gyere a Bodrogi étterembe, a Fürj utcába! Ez a fiam étterme, ott megtalálsz.” – mondta a Nemzet Színésze a telefonba, amikor találkozót kértem tőle. Bárcsak minden egyes interjú szervezése ilyen könnyedén menne, és nem kellene hatvanszor telefonálgatni mindenért! De nem panaszkodom. Szokatlan módon Bodrogi sem tette. Azt mondta, nem kenyere a kesergés. Holott a pályatársaira nem ez a jellemző…

– Ezt most komolyan mondod, hogy el kell tennem a cigarettát? Mert szívesen rágyújtok a fotós előtt is, ha szeretnéd… (mondja kaján mosollyal az arcán) – Megbüntetnének, ha cigarettával készült képet közölnénk. – Óriási üzlet ez a tiltás! A világ legnagyobb üzlete! Mert amit tiltanak, az mindig édesebb. Azt hallottam, nem lehet majd mindenütt cigarettát kapni, még a benzinkutaknál sem, csak bizonyos kijelölt trafikokban. Sajnálom, hogy ez nem nekem jutott eszembe, mert ennél nagyobb ötlet még nem született a világon. Mert ki fog messzire szaladgálni egy doboz cigiért? Azonnal vesz majd belőle legalább egy kartonnal. Meggyőződésem, hogy ezt az egész tiltást a nagy dohánygyárak finanszírozzák, mert pontosan tudják, hogy amint bejön a trafikrendelet, azonnal tárolni kezd mindenki. A háború után is volt már ilyen. Akkor azt terjesztették el, hogy nem lesz só. Felvásárolták az emberek a sok sót, másnap bejött a forint, és azonnal 62 fillér lett egy kiló… A felgyülemlett dohányárut is így lehet a legjobban eladni. – Mióta dohányzik? – Évtizedek óta. De többször leszoktam. Volt, hogy három évig hozzá sem nyúltam, mert épp olyan kedvem volt. Nálam ez nem szenvedély, hanem szokás. A szenvedélyem maga az élet. Mielőtt kérdeznéd: nem félek attól, hogy ez káros lenne. Szegény sógorom soha életében nem dohányzott, nem ivott, mégis tüdőrákban halt meg. Édesanyám 16 éves korától 79 éves koráig cigarettázott. Aztán letette, mert utána már nem esett jól neki.

BODROGI GYULA

Még egy utolsó gondolat erejéig visszatérek a trafikrendelethez, aztán befejezem a dohogást: ez az egész egy őrületes csalafintaság, de a nagy ötletek mindig jók… – Önnek is volt ilyen „nagy” ötlete? – Volt bizony, de aztán rosszul sült el. Annak idején a Fővárosi Tanács felkért a Vidám Színpad igazgatására. Sokáig hezitáltam, akartam is, meg nem is. Aztán Vinkó Jóska dramaturg barátommal kitaláltuk, hogy írjuk le, pontosan mit szeretnénk a színházban csinálni, és ha arra azt mondják a döntnökök, hogy jó, akkor elvállalom. Na, azóta mindenkitől pályázatokat kérnek… Fura világ ez. Hiszen az illetékesek pontosan tudják, kit akarnak igazgatónak, és általában az lesz az direktor, akit kijelölnek. Mindig minden esetben előre tudják, ki lesz a befutó, mégis 5-6 embert pályáztatnak egyszerre. Szerintem nagy ötlet volt annak idején, hogy le kell írni a koncepciót, mégis egy nagy nudli lett belőle, mert a visszájára fordult. A mai napig ez a módszer megy, pedig még a régi újvilágban csináltuk. (nevet) – A Színes Csokornyakkendősök Pártja, vagyis az SZCSP is ilyen nagy ötlet volt? – Maradjon magunk között, de állítom, ha komolyan elkezdenék politizálni, és hivatalosan beiktatnám az SZCSP-t, meg is nyernénk a választásokat. Én viszont irtózom a politikától. Annak idején poénból alapítottuk meg a pártot a tévében. Abban az időszakban, amikor minden bokorban született egy párt. Hamar népszerűek lettünk, mindenki be akart lépni, mert az indulónk szövegében is benne volt, hogy nálunk nincs pártgyűlés, és tagdíj sem. A jelszavunk pedig az volt, hogy jó lé nélkül nincs jólét… (nevet) Elárasztottak levelekkel, hogy jegyeztessük be hivatalosan is a pártot, hogy tudjanak ránk szavazni. Na akkor hagytam abba… De ebből is látszik, hogy az emberek már akkor is arra vágytak, hogy valami jó dolog történjen, pedig ez bőven a kilencvenes évek elején történt. „MINDIG TUDTAM, HOGY NEM LESZEK HAJASBABA”

– Az imént idejött egy rajongója, és megkérdezte, hogy van Gyula bácsi? Mire azt válaszolta, hogy átmenetileg jól. – Az élet kiszámíthatatlan, ezért inkább akkor is hozzáteszem, hogy átmenetileg, ha nagyon jól érzem magam. Egyébként szerencsés vagyok, mert kutyabajom. Régebben ugyan fájt a derekam, de aztán szakemberhez fordultam, és rendbe jött. – Természetgyógyásznál is járt? – Igen, de hosszú távon nem segített.

SZÍNÉSZEK

Minden egyes kezeléssel kicsit jobb lett, de aztán újra visszatért a fájdalom. Hozzáteszem: a szakember sem csinál semmit, csak javasol néhány praktikát. Néha még az is sokkal jobb, mint a természetgyógyászat. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet gyógyítani. A derékfájás is ilyen, akárcsak a hajhullás. Azt sem lehet gyógyítani, csak mondják… – Az ön haja mikor kezdett hullani? – Viszonylag korán. A József Attila Színházban játszottam, és előadás után megjelent két rajongó diáklány a színészbejárónál. Azt mondták, fogadtak. Egyikük állította, hogy a fejem tetején lévő kis „fény” csupán a forgó, a másik pedig biztos volt benne, hogy ez már kopaszodás. Hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek. Kértem, jöjjenek vissza egy nap múlva, akkor válaszolok. Otthon megnéztem a tükörben, és láttam, hogy valóban elkezdtem kopaszodni. – Ez lelkileg megviselte? – Fenét! Mindig tudtam, hogy nem leszek hajasbaba, mert apám is korán kopaszodott, ahogyan a fiókám, Ádám is. – A fiókája? – Igen, mások előtt mindig így hívom. Van egy rakás jó tulajdonságom, nemhogy azt örökölte volna... (nevet) – Mi a legjobb tulajdonsága? – Az idegrendszerem. Abszolút élhető idegekkel rendelkezem. A színházban időnként vannak kisebb kirohanásaim, de a hétköznapokon, a civil életben nyugodt ember vagyok. Épp ma beszéltem Törőcsik Marival. Mesélte, hogy a minap szóba kerültem náluk, és emlegetett, hogy a Bodroginak milyen különleges képessége van. Tudniillik, ha vészhelyzet van, halálos nyugalom fog el, és képes vagyok a megoldásra koncentrálni. Ezért mindig meg is találom azt. – Milyen kirohanásai vannak a színházban? – Színészként időnként azt gondolom, jobban tudom, hogyan kell eljátszani egy szerepet, mint a rendező. Persze egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nekem van igazam, de szeretem azt hinni, hogy igen, és olyankor felmegy bennem a pumpa. Pikírt és gonoszkodó leszek. Aztán félóra múlva megnyugszom. (gondolkodik) Tudod, furcsa az élet. Mindig a legkézenfekvőbb dolgokról derül ki a végén, hogy mégsem úgy van, ahogy gondoltam. Vannak helyzetek, amikor haragudni kell valakire, és olyan is, amikor barátságot kell kötni.

BODROGI GYULA

„NAGY VÁGYAM, HOGY EGYSZER AZ ORSZÁG POLITIKUSAI ÖSSZEÖLELKEZZENEK EGYMÁSSAL, MÉG AKKOR IS, HA SZEMBEN ÁLLNAK”

Talán ezért is kedvelem annyira a profi bokszmeccseket, holott ezt a sportot soha nem űztem. Ütik egymást, mint a fene. Látszik, hogy tiszta erőből és őszintén. Aztán az eredményhirdetésnél összeölelkeznek. Ez a nagy vágyam, hogy ebben az országban is összeölelkezzenek egyszer a vezetők. Még akkor is, ha egyébként szemben állnak egymással. Ne az legyen, hogy ha a másik vérzik, akkor még jobban összeverik. Tegnap volt egy csodálatosan szép élményem. Néztem a meccset, ahol a magyar labdarúgó válogatott 4:1-es vereséget szenvedett hazai pályán. Mindenki tudta, hogy már nem lehet behozni a lemaradást, és klasszisokkal jobb az ellenfél, a közönség mégis az utolsó pillanatig üvöltötte, hogy hajrá magyarok. Azt azért lehetett látni, hogy a srácaink jó focisták. Nem kell elvenni a kedvüket azért, mert kikaptak. Most kell inkább hagyni őket, hogy dolgozzanak. Nem baj, ha kikapunk, csak izgalmas foci legyen. És minél több srác legyen Puskás, meg Kocsis! Imádom a csapatjátékot! A Nemzetibe is nagyon jó srácok, tehetséges fiatalok kerültek. Már látom bennük a nagyokat. Mert hamarosan végre újra az lesz a fontos, hogy ki játszik. Nyilvánvalóan az sem mindegy, hogy mit játszanak, és ki rendezi, de a színház két legfontosabb alkatrésze a színész és a közönség. Az író, a rendező, a kellékes mind őket segítik. – Éveken át vezetett színházat. Egykori direktorként kérnek öntől tanácsot a mostani színházvezetők? – Beszélgetünk, és mondom a magamét. Ha arra terelődik a szó, mindig hozzáteszem, hogy ez nem bírálat, hanem tanítás. És mondják is, hogy köszönjük Gyula bácsi. – Mindenki Gyula bácsizza? A kollégák is? – Mindenki. Ősz szakállú emberek jönnek oda, hogy kedves Gyula bácsi, gyerekkorom óta maga a kedvencem… (nevet) Roppant mókás... Ha megkérdezik, hány éves vagyok, mindig azt mondom, hogy ’34-ben születtem. Számoljon inkább az illető, mert én nem mondom ki! (nevet) Mindig úgy rangsoroltam, hogy 20 évesen az ember már felnőtt, 30 évesen férfi, 40-en túl ember, 50 esztendősen bácsi, 60 év után pedig már aggastyán. Utána már nem is számoltam az éveket.

SZÍNÉSZEK

„A NAGYMAMÁM ÉS AZ ÉDESANYÁM EGY EGÉSZ LAKTANYA SZENNYESÉT KIMOSTÁK, EZÉRT KAPTAK FÉL KILÓ KENYERET ÉS EGY DARAB SZALONNÁT...”

– Van olyan, amit szívesen kitörölne az életéből? – A háborút igen. Azt még emlékeimben sem szeretem. Egyre megtanított az az időszak: az éhezéssel engem nem lehet meghatni, mert eleget éheztem. Sosem felejtem el: egyszer a szomszéd gyerek kijött a ház elé, egy karéj kenyér volt a kezében. Nem tudom mivel lehetett megkenve, talán zsírral. Sose voltam irigy, de akkor bementem a lakásba, és elkezdtem sírni, mert annyira éhes voltam. A szüleim kérdezték, mi bajom van, aztán hosszas kérlelés után elárultam. Erre a nagymamám és az édesanyám elmentek, egy egész laktanya összes szennyesét kimosták, kivasalták, ezért kaptak fél kiló kenyeret, és egy darab szalonnát. Mindezt azért tették, hogy az öcsikének másnap adhassanak zsíros kenyeret. Egyébként tényleg nem volt ennivalónk. Volt, hogy napokig nem jutottunk élelemhez. Gyerekként állandóan terepszemlét tartottunk a szétbombázott városban. Egy lelőtt benzinkút romjai alatt találtam egy láda kandiscukrot. Hazavittem, és jó darabig mindenkinek jutott egy kis darabka kandis cukorka egész napra. A nagymamám esténként lefekvés előtt még kettétörte a saját kis cukordarabkáját, és odaadta nekem, meg a nővéremnek. A mai napig nem tudom megfejteni, hogyan maradt így életben, hiszen ő nem evett, de nagy varázsló volt. – Most könny szökött a szemébe… – Pedig nem vagyok érzékeny típus, de ha a szülőkre és a nagyszülőkre gondolok, az mindig felkavar. A szüleim már régen meghaltak, de itt vannak velem, vigyáznak rám. Mindig, amikor valamilyen butaságba keveredtem volna, úgy alakították a dolgokat, hogy az ne következzen be. Nem tudom hogyan, de odafentről mindig elintézték. A mai napig érzem a Mamát és a Papát. Apámnak egész életében a tanulás volt a mindene. Ötvenéves korában érettségizett, és 53 esztendősen végezte el az egyetemet. De közben már vállalatokat vezetett. Autodidakta módon megtanult mindent. – Hiányoznak a szülei? – Nem hiányoznak, mert itt vannak velem. – Mikor volt náluk utoljára a temetőben? – Idejét sem tudom. Csak akkor megyek a temetőbe, amikor ki kell fizetni a sírhelyet. Számomra ők nem ott fekszenek. Itt vannak velem, erőt adnak, irányítanak. A temető sem más, mint egy üzlet, de ebbe most ne menjünk bele.

BODROGI GYULA

„STOHL ÉPP AZ IMÉNT HÍVOTT TELEFONON. AZT MONDTA, PAPA, MÁR KÍVÁNCSI VAGYOK A POFÁDRA, HIÁNYZOL…”

– Tegnap, amikor telefonon beszéltünk, azt mondta, még vidéken van. Merre járt? – Mánfán voltam, Nagy Gábor barátom panziójában. Gyakran pihenünk ott. No és persze vadászunk is. Tegnap lőttem egy bakot. Ez a szenvedélyem, a vadászat. És az élet maga. De ezt már mondtam... (nevet) – Nógrád megyéből származom, s úgy tudom, arrafelé is gyakran vadászott. – Hogyne! Oszter Sándor diósjenői birtokán például külön szobám volt. De Nógrádmegyeren is többször jártam Verbói Gábor barátomnál. Ő ott a polgármester. Annak idején ellene indult Győzike a helyi választásokon… (nagyon nevet) Mesés fácánvadász területet csináltak arrafelé. Verbói egy aprósággal szerettette meg magát velem. Szentendrén van egy kis házacskám, ott csináltunk egyszer egy kis összejövetelt, ahová Gábort is meghívtam. Korábban mindig a kis kemencében sütöttük a malacot. Épp arra készültem akkor is, amikor a polgármester úr kérdezi, hol a bogrács. Mondtam, nem kell, mert van kemence. De csak addig erősködött, amíg elő nem vettem a bográcsot. Kiderült, hogy a malachús sokkal finomabb, ha elő van főzve a bográcsban. Isteni! Ezt azóta sem felejtem el neki! Oszterrel viszont már régen beszéltem, nem tudom, mi lehet vele. – A kollégákkal hívják egymást telefonon? Érdeklődnek a másik felől? – Épp leparkoltam az étteremnél, amikor hívott a Buci. A Stohl. Mondom neki, na mi van? Mire ő: semmi papa, csak már kíváncsi vagyok a pofádra, hiányzol. És hallani akartam a hangodat. Nagyon jólesett ez a gesztus. Szeretem a szakmát, és szeretem a kollégákat is. (gondolkodik) Az is egy külön történet, hogy amikor letettem a színház igazgatását, nem telt bele három perc, és Valló Péter, Jordán Tamás, Marton László, Alföldi Róbert azonnal jelentkeztek. Úgy vittek át a színházigazgatásból vissza a színészetbe, mintha azt mondták volna, papa, gyere haza. Szerencsém volt, hogy a szakma tárt karokkal várt. – Tartott az átmenettől? – Nem, mert akkor nagyon megbántva éreztem magam. Tulajdonos voltam a Kht-ban, amely a Vidám Színpadot üzemeltette, és jött a Fővárosi Közgyűlés vizsgálni a színház helyzetét. Le kellett mondanom a részemről, hogy tovább tudjanak lépni. Soha nem felejtem el: egy fehér asztalnál ültünk, és mondtam, hogy nem írom alá a lemondó nyilatkozatot. De nagyon kértek, hogy tegyem

SZÍNÉSZEK

meg, mert mindjárt napirendi pont lesz a teátrum. Erre azt feleltem, ha a társulatban lévő 12-13, számomra fontos emberre vigyáznak, akkor aláírom. Hiszen ezeket a színészeket én vittem oda, felelősséget éreztem értük. Kezet nyújtottak, letették a nagyesküt. Jött a napirendi pont, már nem voltam tulajdonos, három hónappal később pedig mindenkit kirúgtak… „ÉLETRE SZÓLÓ LELKIISMERET-FURDALÁST OKOZTAK A VIDÁM SZÍNPADON TÖRTÉNTEK MIATT”

Kérdezted, mit törölnék ki az életemből. Ezt a fehér asztalos emléket is kitörölném. Utólag is nagyon haragszom. Mert ha azt mondják, rendben van, két évig nem bántják az embereket, de mondjuk menet közben összevesznek, az más dolog. De ez, hogy azonnal kipenderítették őket, ez megbocsáthatatlan… Ezt a magam bűnének tekintem, mert aláírtam. És órákon keresztül mondogatták, hogy írjam alá… Amíg élek, fájó pont marad. Ezt nem csak a kollégáim, hanem én sem érdemeltem meg! Arról nem beszélve, hogy akit kijelöltek igazgatóként, háromnegyed év alatt megbukott. És nem csak azt a társaságot, de magát a műfajt is kiirtották. Ez azért szörnyű, mert a televíziók a mai napig adják az ott felvett darabokat. Az egy olyan szeretett műfaj volt, hogy a külföldről hazajött magyarok a repülőgépről leszállva azt mondták: kérek négy jegyet a Vidám Színpadra. Mindegy, mit játszanak. – Mikor járt utoljára az épületben? – Egy-két éve. Stohlék játszottak ott, megnéztem őket, nagyon jó darab volt. – Milyen érzés volt bemenni? – Vegyes. Amikor letettem a lantot, utána két-három hónappal be kellett ugranom valamit aláírni. Bementem az udvarba, és elfelejtettem, hányadik emeleten van a titkárság. Komolyan! A lifttel véletlenül felmentem a harmadik emeletre, és amikor eszméltem, gyalog mentem le a másodikra. Az egy sokk volt nekem. Komoly sokk. Hogy a tiszta baráti ígéretből végül életre szóló lelkiismeret-furdalást okoztak. Olyan volt, mintha cserbenhagytam volna mindenkit. Mindegy is, beszéljünk vidámabb dolgokról! Tudod, min gondolkodtam idefelé az autóban? A Prima Primissima díjon. Valami egészen fantasztikus dolognak tartom ezt a kezdeményezést. Eddig is annak tartottam, és most, hogy jelöltek, már pláne elmondhatom, amit gondolok. Az, hogy a saját munkájuk után kapott, adózott pénzéből erre pénzt szán két tehetős ember, az valami csoda. Az országnak van húsz igazán gazdag embere, nem ártana, ha ők is beszállnának ebbe a kezdeményezésbe, és igenis célzottan jelölnék ki a legjobb festőket, zenészeket, színészeket.

BODROGI GYULA

– Ha már a pénznél tartunk: Bordogi Gyulának van mit a tejbe aprítani? – Nem panaszkodom. Hál’ istennek, már jó ideje nem tudom, mennyibe kerül egy kiló kenyér, a köröm, vagy a karaj. Ugyanis nem kell megnéznem az árát. „AZ ELSŐ PUSKÁM 4 EZER FORINTBA KERÜLT…’”

– A befektetett munka mindig arányos volt azzal, amit keresett? – Nem. (nevet) Fiatalon 1500 forint volt a havi fizetésem, ezért 300 előadást játszottam a színházban. Majd Endrődi Kálmán bácsi, idős színészkolléga elvitt az éjszakába, a Béke Szálló kupolatermébe. A színházi előadások után esténként ott léptem fel. Eltelt az első hónap, és mentem a pénztárba a fizetésemért. Akkoriban még csak százasok voltak, a pénztáros hölgy elővette a százasokat, és elkezdte hosszan számolni. Nem is értettem, mi történik, mert hatezerig meg sem állt. Aláírtam a fizetési papírt, megköszöntem, de a recepció előtt leültem. Gondoltam, úgyis mindjárt jönnek, és mondják, hogy adjam vissza, mert tévedésből többet adtak. Majd megérkezett Kálmán bácsi, és kérdezte, megkaptam-e a pénzt. Mondtam, hogy igen, de képzelje, hatezer forintot adtak. Mire ő: nem jár több… Miután ezt kimondta, már ott sem voltam, azonnal nekivágtam a Körútnak. Szerintem mindet elköltöttem örömömben. – Nem tudott spórolni? – Soha. – Mindig mindent meg tudott venni magának? – Igen. Az első puskám 4500 forintba került. Ez nagy pénz volt akkoriban. Közben megjött Ádám, ismerkedjetek össze!

(ekkor odalépett a fia, puszit adtak egymásnak, majd a színész bemutatott Ádámnak) – Mikor találkoztak utoljára? – Tegnap. – Mindig puszival köszönnek? – Igen, nálunk ez így szokás. – Ádám az egyetlen gyereke? – Igen, de neki már kettő van. Egy fia és egy lánya. – Ön hányszor nősült? – Kétszer. De még most sem váltam el a második feleségemtől, Voith Ágitól, csak nem élünk együtt. Mindkettőnknek évek óta külön társa van. Áginak Zsolt, nekem Angéla, össze is járunk. A szeretet összeköt minket.

SZÍNÉSZEK

Ha valakit egyszer csodálatosnak tartottam, akkor nem mondhatom egy idő után, hogy akkor voltam bolond, amikor csodálatosnak tartottalak… „ARRA FOGOK EMLÉKEZNI, HOGY TALÁLKOZTUNK, DE, HOGY MIRŐL BESZÉLTÜNK, ARRA MÁR NEM…”

– Most épp hány darabban játszik? – Ötben. Három színházban, a Karinthyban, József Attilában, illetve a Nemzetiben. – Még mindig könnyen tanul szerepet? – Érdekes módon szerepet és szöveget igen. De ha valaki most idejönne, és megkérdezné, három hónappal ezelőtt miről beszélgettünk, nem tudnék válaszolni. – Arra fog emlékezni, hogy találkoztunk? – Hogyne! Arra is, hogy ketten jöttetek a fotóssal, de neki el kellett mennie, miután megcsinálta a képeket. Az ilyen apróságokat furcsa módon nem felejtem el. Aztán arra is emlékezni fogok, ahogy itt állt egy autó, amiben ült két fiatalember, és azt hittem, ti vagytok. De arról, hogy miről beszéltünk, már most fogalmam sincs… Vannak dolgok, amelyek nagyon megmaradnak. És vannak, amelyek teljesen kiesnek. Például nézek a tévében egy filmet, amiben szerepelek, és egyetlen mozzanatra nem emlékszem a forgatásról. És vannak filmek, amelyeknek bizonyos pontjaira emlékszem. Úgy látszik, szelektál az agyam, mivel sok mindent kell tanulnom. Ezzel kapcsolatban van még egy érdekes történetem. A Potyautas című vígjátékot több százszor játszottuk Törőcsik Marival a József Attila Színházban. Lefutott a darab, és másnap elfelejtettem a szövegét. Tíz év múlva Miskolcon felkértek, hogy játsszam el vendégként újra ezt a szerepet. Balatonon nyaraltam, elvittem magammal a szövegkönyvet, de elfelejtettem beleolvasni. Aztán a második próbán az összes játék, az összes szöveg azonnal visszajött. Fogalmam nincs, hol tárolódott addig. Talán az én kis világhálómban, bent a fejemben… – Apropó internet. Ért hozzá? – Valamennyire igen. Néha kikeresek dolgokat a világhálóról. A közösségi oldalakat viszont nem ismerem. Regisztráltam ugyan a Facebookra, de ott mindenki a barátom akar lenni. Egyelőre törölni sem tudom magam. Ja, és van még egy nagy gond: mindenről email értesítést kapok. Megőrülök! Reggel bekapcsolom a gépet, és 62 levélből 60 a közösségi portálról jön…

BODROGI GYULA

Színészek

BÉRES ILONA „Az árulásokat képtelen vagyok megbocsátani” „Barátok sosem mentek el tőlem, csak ellenségek. Irigylem azokat, akik bármilyen árulás után meg tudták tartani a jó viszonyt azzal, aki becsapta őket. Túlléptek ezen, és megbocsátottak. Én képtelen vagyok erre. Akkor és ott számomra megszűnik az az ember….”

Hetvenkét esztendős, de fiatalokat megszégyenítő az energiája. Több színházban játszik, legutóbb a József Attila Színházba ugrott be „megmenteni” egy darabot, amelyben eredetileg Galambos Erzsi játszott volna. Pont A nagymama című vígjáték próbáját fejezik be, amikor megérkezem. Nem kell sokat várnom, mert a művésznő hamar átöltözik. A színpadon, a díszletek között beszélgetünk.

– Tessék engem ünnepelni, mert ennyi idő alatt más kolléganő még le sem vetkőzik, nemhogy nagyestélyiből átvenné az utcai ruhát. (nevet) – Ünneplem is! Az éveknek, illetve a rutinnak köszönhető, hogy ennyi idő alatt sikerült? – A jó szándéknak. – Köszönöm a bizalmat! Fáradt? – Kicsit. Hétfőn megcsináltam az első öltözéses főpróbát itt, a József Attila Színházban. Utána hazamentem, a férjem addigra elkészítette az ebédet, majd villámgyorsan hajat mostam, és négy órakor már jött értem a busz, indultunk Szolnokra. A Szigligeti Színházban eljátszottam a Macskajáték Scalla lányok változatát. Éjszaka visszajöttünk, és másnap délelőtt ismét itt próbáltam. Szóval menetben vagyok. Két nap múlva hasonló lesz: délelőtt ugyanígy próbálok, este pedig a Rózsavölgyi Szalonban másfél órán keresztül fogok beszélni szünet nélkül, Polcz Alaine asszony előadásában. – Ezek szerint nem csak menetben, hanem tréningben is van. – Jobban is érzem magam így, mintha otthon ülnék 72 évesen, és várnám a halált. – Szakmai pályafutásának minden korszakában volt feladata? – Szerencsére igen. Ezek között volt örömteli, és kevésbé vidám feladat is. Sulyok Mária mondta annak idején, hogy ha egy színésznő életében öt olyan szerep van, ami a szívének igazán kedves, az már roppant boldog pálya. Én pedig lassan tíznél tartok. Természetesen voltak köztük olyanok is, amelyek nem lettek a szívem csücskei. Nagyon igyekeztem, mégis hatalmasat buktam. Ott van például a Cseresznyéskert… – Pedig azt gondoltam, Csehov komédiája nagy szerelem az életében.

BÉRES ILONA

– Az is. Többször játszottam Ranyevszkaját benne. Ám a legelső találkozásom a darabbal Sarlotta Ivanova szerepében történt. Életemben olyan tehetségtelen nem voltam, mint akkor, abban a karakterben. Még a férjem is azt mondta, hogy borzasztó volt. Vannak ilyenek is… Nem lehet mindig remekműveket alkotni. Pedig mindig úgy állunk neki, hogy indul a világ csodája, de aztán nagyon sok tényezőtől függ, hogy ez végül mivé alakul. A közönségen is múlik. – Mindig működik az önkontroll? – Mindig. Persze. A legboldogabban átélt szerepben is, amikor a legőszintébbek a könnyek. Kontroll nélkül dilettánsak lennénk. „NEM KELL MINDIG SÍRNI A SZÍNPADON”

– Szép ez a szakma? – Nem szép, hanem gyönyörű. Ráadásul iker jegyben születtem, nekem jól is áll a szakmával járó állandó kettősség. – A könnyek a legtöbbször őszinték? – Őszinteség nélkül nincs könny. Vagy tegyem oda a vöröshagymát? – Nyilván vannak trükkök a sírásra. – Filmforgatáson vannak. Oda teszik a glicerint, és már csurog is. De színpadon nem lehet. Ha csak az illető bele nem teszi a hagymát a zsebkendőjébe, és azzal törölgeti a szemét. De az már nagy hazugság. Semmi értelme. Nem szabad a sírást erőltetni. Gábor Miklósnak van egy gyönyörű könyve, amelyet szívből ajánlok. Az a címe, hogy Tollal. Amikor ez megjelent, maga még egy gondolat sem volt. (nevet) – Meglehet… – Gábor Miklós hihetetlenül nagy sztár volt akkoriban, mindenki szerelmes volt belé. A Hamletet játszotta, és megírta a darab próbaperiódusát. Ebben a visszaemlékezésben olvastam, hogy a Madách Színházban a teljes műszak ott állt, és izgatottan várták, hogyan fog a művész próbálni. Amikor az első monológot elkezdte, ömlöttek a könnyek a szeméből, és erre rendkívül büszke volt. Igen ám, de harmadnap belé állt a frász, hogy mi történik, ha nem tud majd sírni. Hiszen erre nincs garancia. Akkor rájött, hogy az adott szituáció igazságát kell megkeresni. Akár felháborodást, akár a gyászt. Ha közben jön a könny, az már csak plusz adomány. Ugyanebben a könyvben írta Miki, hogy a fiatal színésznők feleslegesen akarják bizonyítani az érzékenységüket. Azt hiszik, ha úgy bőgnek, mint a csecsemők, akkor már eleve jók lesznek. Fenét! A világon semmi nem történik, ha nem jön a könny. Ki kell fújni az orrukat a zsebkendőbe…

SZÍNÉSZEK

Én sem biztos, hogy mindig sírni fogok ebben a Csiky Gergely által írt műben. Pedig ez egy érzelmes darab. Akár azt is mondhatnám, hogy szentimentális. Amikor a nagymama megtalálja a kettes számú unokáját, akit elveszettnek hitt, és újra magához öleli, az egy megható pillanat. Hitelesen kell „jelen lenni” abban a szituációban, de ahhoz nem feltétlenül kell könny. – Ha valaki, én igazán tudom, mit jelent gyerekként tudatosan készülni egy pályára. Tizenkét éves korom óta hivatásos „kérdező” szerettem volna lenni…. – (közbevág) Akkor megelőztem, mert én már négyévesen is színésznek készültem. – Olvastam, épp ezzel folytattam volna. Nagyon mást kapott, mint amit annak idején elképzelt? – Igen is, meg nem is. Ha összegeznem kellene az eddigi szakmai életutamat, akkor tele volt döccenőkkel, boldogtalan szakaszokkal, és nagy repülésekkel. Valójában csak 18 éves koromig volt töretlen a pályám, amíg felvettek a főiskolára. Utána jöttek a szakma nehézségei. Azt nem lehet megúszni. Minden korszak más és más volt. Mindig más az igazgató, mindig más a társulat. Tudja, mi az egyetlen stabil pont a pályán? A szakma szeretete, és a vágy, hogy ezzel foglalkozzak. Épp ez tart színpadon a mai napig. Ez ad örömet. Aztán vannak keserves periódusok, amikor problémát okoz maga a pálya, a különböző emberekkel való találkozás. Például, amikor meg akarnak alázni. Igaz, hogy az velem nagyon nehezen megy, de mentálisan mégis sokat árt. „A NAGY EMBEREKTŐL ÉRDEMES TANULNI”

Ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mégis illeni fog az előbbi gondolatmenethez a következő történet. Szeretném, ha benne hagyná az anyagban. Tulajdonképpen ma egy nagy művésznő helyett vagyok itt a József Attila Színházban. Kisegítem a teátrumot. A nagymama szerepére ugyanis eredetileg Galambos Erzsit kérték fel, de a szervezete fellázadt. Ha valaki 210-es vérnyomást produkál, azt kímélni kell. Amikor az itteni igazgató, Nemcsák Károly felkért a szerepre, azonnal elkértem Galambos Erzsi telefonszámát, és felhívtam. Megkérdeztem, hogy van, hogyan áll az én felkérésemhez, és természetesen jobbulást kívántam neki. Ez a minimum, amit egy kollégával szemben megtehet az ember. Egyébként gyűlölöm a szorongásokat, és a mentális gyilkolást, amit egy-két felelőtlen ember megenged magának ebben a szakmában. Úgy érzik, hatalmuk van, s ez nagy pimaszság. Akkor onnan inkább elmegy az ember. Így védi saját magát.

BÉRES ILONA

– Ilyen szempontból többször kellett tovább állnia? – Többször mentem tovább, de ilyen eset miatt csak egyszer álltam fel. Akkor felhívtam Várkonyi Zoltánt, a Vígszínház igazgatóját, és elmondtam neki, hogy nagyon rossz állapotban vagyok, mert tehetségtelen kezdek lenni, és ha még kellek, akkor most mennék. Várkonyi annak idején nagyon megharagudott rám, amiért nem mentem a Vígbe. De abban az időszakban roppant kapós kislány voltam, és válogattam. Zoli mindössze annyit kérdezett, hogy miért jöttem el a Madáchból. Úriember volt, nem büntetett. Sok igazgató tanulhatna tőle. Beállíthatott volna hátra a sorba, hogy na kislányom, most megtanulod, mi az élet. Nem ezt tette. Inkább a Básti-Béres főszereppel megrendezte Ibsen Solness Építőmesterét. A nagy emberektől érdemes tanulni. – A mai napig tanul? – Mi az, hogy… Nem is kérdés! Szomjasan. Olyan boldogan nézek DVD-t a kedvenc színészeimmel, mintha csodát látnék. Nézze, végső soron beléptem egy céhbe, amit úgy hívnak, hogy színészmesterség, és ez a világon mindenütt ugyanaz. – Melyik filmet látta utoljára? – A férjem nagy kedvencének, Jack Nicholsonnak egy filmjét. Az a címe, hogy Lesz ez még így se. De van egy másik filmje, amit imádok, a Minden végzet nehéz címűt. Diane Keatonnal játszik, és a film végén Diane egy párizsi vendéglőben ünnepli a születésnapját. Mivel az urammal nekünk is nagy szerelmünk Párizs, már kikerestem az interneten a Colbert kávézót. – Elmentek? – Nem volt még alkalmunk, de legalább már tudom, hogy melyik metróállomásnál kell leszállni. Úgyhogy ha Isten segít, és újra eljutunk Párizsba, már tudni fogjuk, merre induljunk. „A FÉL VILÁGOT BEJÁRTUK A ZSIGULINKKAL”

– Úgy tudom, Barcelona is nagy szereleme. – Igen. Szerelmünk hajnalán Zsigulival elmentünk egész Andalúziáig. Nagy élmény volt. És a 70. születésnapomra meglepett a férjem egy barcelonai úttal. Amikor negyven évvel ezelőtt először jártunk ott, Kolombusz Kristóf szobra mellett még nagy volt a dzsumbuj. Az évtizedek alatt azonban a spanyolok rendbe tették a környéket. Délről hoztak homokot, és csináltak oda egy beach-et. Gyakorlatilag hétvégén, sőt hét közben is a spanyolok oda járnak fürdeni. És építettek egy picike negyedet, modern épületekkel. Ott laktunk most. Azért az nem volt akármi, hogy a 70. születésnapomon ültem a férjemmel egy kiskocsmában, a lábunk alatt homok, és hallgattuk a tenger morajlását.

SZÍNÉSZEK

– A férje mindig ennyire figyelmes? – Nagyon! A kislányoknak, a fiatal színésznőknek is mindig felhívom a figyelmét, hogy 40 éves házasság után is lehet kapni vörös rózsát premierre… Mert én mindig kapok. Soha semmit nem kérek a férjemtől, talán csak egyetlen egyszer, a negyvenedik születésnapomra. Akkor úgy éreztem, ez nagy fordulat egy asszony életében. Szerettem volna, ha elvisz egy olyan szállodába, amit mi nem engedhetünk meg magunknak. – És a párja összegyűjtötte rá a pénzt? – Arra a két éjszakára igen. Gondolhatja, hogy horribilis összeg volt. – Megérte? – Ne vicceljen már, hogyne érte volna meg! A Grand Canalon laktunk. Utazás előtt átnéztem minden irodalmat, még azt is tudom, hogy Hemingwaynak melyik volt a kedvenc szállodája. – Melyik? – A Gritti Palace. Gondosan utána olvastam mindennek. Éppen ezért tudtam, hogy hova nem érdemes menni. A világ leghíresebb hoteljébe, a Danielibe például nem szabad, mert annak rakpartja van, és nem ott folyik a víz. Summasummárum, olyan helyen voltunk, hogy este ültünk kint a szobánk kis teraszán pezsgővel a kezünkben, előttünk a csodálatos panoráma, és átsiklottam a negyvenegyedik életévembe. Másnap a férjem megkérdezte, hogy menjünk-e át egy olcsóbb helyre. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, inkább utazzunk tovább. Ne rontsuk el azt, ami tökéletes volt. Ezt az emléket így kell eltenni. – Sok ilyen pillanatot őriz? – Rengeteget. Magánéleti téren, és utazások tekintetében egyaránt. Azt szoktam mondani a férjemmel együtt, hogy a 41 közösen töltött esztendőnk alatt „volt víg napunk elég”. Az utazásokra visszatérve: a Zsigulinkkal a fél világot bejártuk. Amíg fiatalok voltunk, minden évben sorban álltam a különböző követségek előtt a vízumért. „MÁR NEM VAGYOK A SZERETET KOLDUSA”

– Ha sérelem éri, könnyen felejt? Képes megbocsátani? – Nem. Ilyen tekintetben „bűnös ember vagyok”. Barátok sosem mentek el tőlem, csak ellenségek. Irigylem azokat, akik bármilyen árulás után meg tudták tartani a jó viszonyt azzal, aki becsapta őket. Túlléptek ezen, és megbocsátottak. Én képtelen vagyok erre. Akkor és ott számomra megszűnik az az ember.

BÉRES ILONA

Egyébként nem sok ilyen volt az életemben, mert nem engedtem olyan sok embert magamhoz közel. Barátságos vagyok, bizonyos határig kommunikálok, de utána bezárok. Volt egy öreg barátnőm, angyali teremtés. Húsz évvel volt idősebb, mint én. Soha nem volt problémám a korommal, de amikor a hatvanadikat betöltöttem, akkor kicsit megijedtem. És azt mondta erre a nyolcvanéves Teréz barátnőm: ne féljek, mert hatvanévesen még új életet lehet kezdeni. Ami igényem van melegségre és barátságra, azt megkapom otthon. Fiatalabb koromban ugyan szomjaztam rá, de ma már nem vagyok a szeretetet koldusa. – Mióta? – Édes kicsi szívem, 72 éves vagyok. (nagyon nevet) Már elég régóta… – Le a kalappal! Nagyon csinos! Hogyan csinálja? – Mit? – Hogy ennyi idősen ilyen jól tartja magát. – Ez jólesik, köszönöm szépen! Például úszom. Minden nyáron bérletet veszek. (kicsit gondolkodik, majd mosolyogva folytatja) Maga szerint jól nézek ki? De kedves! Tordai Terivel gyakran beszélgetünk arról, hogy végső soron nem baj az, hogy megvénültünk. A lényeg, hogy van dolgunk, van mivel foglalkoznunk. Nem ülünk otthon sértetten. Olyan őszintén tudunk valami igazán jónak örülni. Ha tehetséges, jó dolgot látunk, az különös boldogság. A rossz előadásokat persze nem szeretjük, de ha jót látunk, annak irigység nélkül örülünk. – Kérdezhetek nagyon személyeset? – Kérdezzen! – Nem titok, hogy nincs gyereke. Nem kavarja fel ez a szerep, amiben nagymamát játszik? – Nézze, az én szívemben nem kell nagyon kotorászni az ilyesfajta szeretetért. Örökbe tudom itt fogadni azt a kollégát, aki a gyerekemet, vagy a kollégámat játssza. A nővérem sajnos már nem él, de két gyereke született, és amikor annak idején a kicsi fiának jött a foga, én dajkálgattam. Idős korunkra nyilván jobb lett volna, ha van körülöttünk egy nagyobb család, de semmi sem tökéletes – mondta a róka. – Mindezek ellenére roppant – de úgy is fogalmazhatnék, hogy ritka – pozitív kisugárzása van. – Épp ezen gondolkodtam, hogy amit maga lát rajtam, az talán nem is kondíció, hanem az örömre való képesség. – Nyitott a spiritualitásra? – Abszolút. De nem vagyok elfogult, vagy dogmatikus. Ugyanakkor tudom, hogy minden áramlik körülöttünk. Miért, maga nem nyitott?

SZÍNÉSZEK

– Dehogynem! – Maga is azért foglalkozik ezzel, mert kíváncsi a másik világra. Hiszen mindannyian külön világok vagyunk. – Ha azt kívánom, hogy minden maradjon így a további évekre, akkor frappánsan zárom a beszélgetést? – Már miért maradna így minden? Ne maradjon így! Változzon csak nyugodtan minden. Az életben folytonos mozgás van. És maga az élet is egy körforgás. – Tudja mit, akkor inkább azt kívánom, hogy ha 5 év múlva találkozunk, akkor is ugyanezt a kisugárzást, az életszeretetet tapasztaljam. – Ha még élek majd akkor… Végül is, miért ne élhetnék? Engedje meg, hogy inkább két, számomra nagyon kedves idézettel zárjam a beszélgetésünket. Mint már említettem, iker jegyben születtem. És pont ez a kettősség jellemez. Az egyik egy Brecht vers: „Ami megtörtént, megtörtént. A vizet, amit a borba töltöttél, többé ki nem öntheted. Minden változik, de újra kezdeni utolsó lélegzeteddel is lehet.” A másik pedig egy Amador Nervo nevű mexikói költő verse, amelynek Békesség a címe. „Szerettem, s szerettek. Nap csókolta arcom. Nem vagy adósom élet, váljunk el. Nem haragszom.”

BÉRES ILONA

Színészek

DOLHAI ATTILA „Kellenek a mélypontok, hogy az ember felkapaszkodjon”

„Régebben túlságosan zárkózott voltam. Időnként voltak mélypontok is. Tétovaság, feszültségek, ügyetlenségek, pici önértékelési problémák, izgalom, megfeszített munka… Szerencsére egyik sem uralkodott el rajtam túlságosan, de mivel érzékeny ember vagyok, jobban megviseltek az apróságok is. Mindenhez érni kell. Az ember erősebb lesz minden egyes megtapasztalással…”

Dolhai Attilához nagyon kedves emlékek fűznek. Pedig az ismeretségünk úgy indult, hogy találkozni sem akart velem. Nem a személyemmel volt baja, hanem a lappal, ahol dolgoztam, és annak műfajával, a bulvárral. Aztán a lemezkiadója, és a színházban dolgozó akkori sajtóreferense megértette vele, hogy hiába nem szereti, valahogy mégiscsak használni kell ezt a fajta nyilvánosságot, pláne ha nemsokára megjelenik az új albuma. Engem ajánlottak neki. Eleinte fenntartással méregettük egymást, ott, a színházban. Mindkettőnknek macera volt ez az egész. Ő a háta közepére sem kívánta azt a találkozót, én pedig amiatt dühöngtem, miért kell olyasvalakivel beszélgetnem, aki szemmel láthatóan csak kínjában találkozik velem. Aztán, ahogy az Operettből átsétáltunk az egyik környékbeli étterembe, történt valami. Talán akkor, amikor elmeséltem neki, hogy ismerem az első lemezét, amit még magánkiadásban jelentetett meg. Aztán elmentünk együtt aprót váltani a parkoláshoz, és mire beértünk az étterembe, már jóval oldottabb volt a hangulat.

Mit gondolnak, mi lett a sztori vége? Az akkori beszélgetés végül nem jelent meg. Attila túl őszinte volt, túl mélyre mentünk, és a kész cikket olvasva arra kért, hogy inkább ne közöljük. Akkoriban mindennel baja volt, ami a világban történt, és ezt részletesen el is mesélte nekem. A konfliktusait, a problémáit, a feszültségeit. Bár fájt a szívem az interjúért, de megértettem. Eszem ágában sem volt a kérése ellenére megjelentetni.

Emlékszem, mindez az év végi ünnepek környékén történt. Akkoriban még létezett a Nap-kelte című reggeli műsor a Magyar Televízióban. Mivel ünnepi adások voltak, aznap reggel többek között Pálffy István volt a vendég műsorvezető. Bekapcsoltam a tévét, és épp Dolhaival beszélgetett. Ott ragadtam. A bulvárra terelődött a szó, Attila elkezdte mondani, hogy mennyire nem szereti

DOLHAI ATTILA

a műfajt, és amikor csak tud, kimarad belőle. Pálffy a bulvárújságírókat szidta, mondván, a legtöbben hiénák. Mindketten hozzátették, hogy tisztelet a kivételnek. Ekkor Dolhai élő adásban udvariasan megkérdezte: említhet-e nevet, ha már a kivételekre terelődött a szó. Pálffy mondta, hogy természetesen, majd Attila bemondta a nevemet, és rólam beszélt. Azt hittem, rosszul hallok. Persze nagyon jólesett. Aznap természetesen égtek a telefonvonalak a lakásban, rokonok és barátok hívtak, akik szintén látták, hogy ez milyen nagy dolog volt.

Így indult hát az ismeretségünk, s azóta többször találkoztunk. Kölcsönösen figyelemmel kísérjük egymás pályafutását, s ha új CD, vagy könyv születik, a másik véleményére is kíváncsiak vagyunk. Legutóbb is így történt.

– Elmesélhetem egy személyes tapasztalatomat az olvasóknak? – Az évekkel ezelőtti találkozásunkra gondolsz? – Pontosan. Nem voltál valami jó passzban, s végül nem is jelent meg az az interjú. – Az valóban egy kritikusabb korszak volt, amikor semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Látszólag ugyan minden rendben lévőnek látszott, csak a lelkemben nem volt rend. És nem akartam, hogy az olvasók egy akkor nagyon rossz passzban levő ember vallomását olvassák. Talán nem is értették volna. Most viszont minden téren jól vagyok. És örülök annak, hogy ilyen hangulatban találkozunk. A színészet mellett a zenei életben is szárnyra kaptam, hiszen készítettünk egy új lemezt. Eleinte úgy volt, hogy feldolgozásokat énekelek majd, de aztán a sors úgy alakította, hogy ebből ne legyen semmi. Nem jöttek meg időre a jogok, vagy éppen nem kaptunk engedélyt, és elkezdtünk saját dalokat gyártani. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a lemezre, a szakmából is, és ez visszaadta a hitemet. – Miért és miben kellett a hitedet visszaadni? – Hiába jelentek már meg lemezeim, lemondtam arról, hogy a színházi élet mellett legyen egy zenei karrierem is. Nagyon örülök az új lemeznek, mert ez már sokkal inkább jellemzi a személyiségemet, mint a korábbiak. Jobban a magaménak érzem. Ennek nyilvánvalóan az is oka, hogy most még inkább kivettem a részem az alkotói folyamatokból, több dalnak is én írtam a szövegét. Amikor meghallgattam egy-egy zenei alapot, azonnal beugrottak hangulatok, képek, jelenetek. Az egyiknél például az, ahogy ülsz egy asszonnyal az asztal mellett. Mindketten érzitek, hogy ott valaminek vége van. Nem akarsz

SZÍNÉSZEK

neki semmit mondani, de mégis szeretnéd, hogy még maradjon. Ebből született a „Ha maradhatnál” című dal. Vagy ott a szívemnek nagyon kedves „Állj mellém” című nóta, ami arról szól, hogy igenis kell egy társ, mert nem lehet egyedül boldogulni. Az a dal például olyan, mintha otthon beszélgetnék Vikivel, a feleségemmel. – Mi ez a változás? Korábban beszélni sem nagyon akartál a családodról, közös képeket pedig soha nem engedtél megjelenni a lányaiddal. – Talán túlságosan zárkózott voltam. Ez a lemez azonban nyitottá tett, sokat megmutatok abból az oldalamból, amit eddig nem ismertek. Persze azért bizonyos határokon belül, hiszen a magánéletem egyes részei azért most is csak az enyémek. Mindenhez érni kell. Valószínűleg kellettek ezek az évek, hogy megérjek a nyitottsághoz. Csak egy apró példa: most már veled is bátrabban beszélgetek. Talán neveltetés kérdése is, hogy valaki mennyire nyitott. Az édesapám például világéletében mindent alaposan megfontolt, és így döntött. Lehet, hogy túlságosan is átvettem ezt tőle. Ma már nincsenek titkok. Három lánygyermek boldog édesapja vagyok, és van egy szuper feleségem. A sokat emlegetett dalokban benne van az egész életünk. Le mertem írni mindent. Kellenek a mélypontok ahhoz, hogy az ember később felkapaszkodjon. Erősebb lesz minden egyes megtapasztalással. – Mit lehet tudni a korábbi mélypontodról? – Tétovaság, feszültségek, ügyetlenségek, pici önértékelési problémák, izgalom, megfeszített munka… Szerencsére egyik sem uralkodott el rajtam túlságosan, de mivel érzékeny ember vagyok, jobban megviseltek az apróságok is. Ugyanakkor az elmúlt esztendők, a munkák mind-mind magabiztosabbá tettek. De fontosak a visszajelzések, főként szakmailag. – Férfiként is fontos számodra a visszaigazolás? – Természetesen. Jólesik, ha a feleségem megdicsér. Azt is szeretem, ha időnként tanácsot ad, milyen ruhát vegyek fel. Ő az én kontrollom. Természetesen ugyanez visszafelé is működik. Imádja, ha észreveszem, hogy új ruha van rajta. – Mindig észreveszed? – Nem… (nagyon nevet) De igyekszem! Múltkor is épp mentünk valahová, és azonnal kiszúrtam. „BELEFÁRADTAM A SZÉLMALOMHARCBA, S VÉGÜL FELADTAM A ROCKÉNEKESI ÁLMAIMAT”

DOLHAI ATTILA

– Amikor még csak álmodtál arról, hogy a Dolhai Attila név egyszer majd sokat jelent az embereknek, nem a musicalszínpadokon képzelted el magad? – Nem. Inkább arról álmodoztam, hogy állok egy nagy színpadon, mondjuk a Népstadionban, és ordítva énekelek több ezer ember előtt. Ahogyan Deák Bill Gyula, vagy Hobo tették. Mindig zenészként képzeltem el magam. Arról álmodtam, hogy rockénekesként sokat koncertezek majd egy zenekarral, és azt imádni fogják az emberek. Deák Billen, meg Led Zeppelinen nőttem fel. Úgy terveztem, hogy beállok én is a sorba, és olyan leszek, mint ők. – Kin, vagy min múlt, hogy végül mégsem rockénekes lettél? – Nyilván rajtam. Meg másokon is. Hiszen elkezdtem én a zenekarosdit, jártunk is koncertezni, csak képtelenek voltunk egy bizonyos szint fölé lépni, mert nem voltak egyformák az akaratok. Volt, aki csak hobbiként muzsikált a csapatban, pedig én halálosan komolyan gondoltam. Aztán annyira belefáradtam a szélmalomharcba, hogy végül feladtam. Elvették a kedvem a többiek. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan új dimenzió kezdődött az életemben. A színház. – Itt is énekelhetsz több ezer ember előtt. Csak ez nem rock színpad. – Nem is baj. Elengedtem magamtól ezt a vágyat. A Rómeó és Júlia bemutatója óta annyi csodát kaptam az élettől… Gyakorlatilag nap, mint nap bizonyosságot szerzek arról, hogy szeretnek az emberek. Ha belépek egy kávézóba, vagy bemegyek egy közértbe, látom, hogy rám mosolyognak. És ez nagyon jólesik. – Igaz, hogy a szüleid is akkor nyugodtak meg igazán, amikor a színházban megnéztek? – (mosolyog) Igen… Amikor annak idején bejelentettem nekik, hogy zenésznek készülök, nagyon nem örültek. Nem gondolták, hogy ebből életforma lehet. Azt szerették volna, ha „rendes szakmát” szerzek. – Nem alakult ki benned egyfajta bizonyítási vágy velük szemben? – Dehogynem! Meg akartam értetni, hogy egy színésznek is lehet rendes élete. Nem volt egyszerű… „ROPPANT NEHEZEN VISELEM A KONFLIKTUSOKAT”

– Sok konfliktussal járt? – Igen. Megkockáztatom: talán ma nem is lennék színész, ha a szüleim akkoriban nem ágállnak annyira ellene. Ugyanakkor mentségükre szóljon, hogy szerintem kicsit össze is keverték a szezont a fazonnal, és ebben én is hibás voltam. Mindig is két sínpáron futott az életem. Naphosszat próbáltam garázsban, de közben a színészet is egyre fontosabb lett.

SZÍNÉSZEK

– Mikor enyhültek meg? – Amikor eljöttek az első előadásomra. – Büszkék rád úgy is, mint családapára? – Nagyon. Az otthon látott szülői mintát viszem tovább én is. Ők már 42 éve házasok. És hárman vagyunk testvérek. Három fiú. – Sokáig, már házas emberként is együtt laktatok a szüleiddel. – Igen, amíg fel nem épült a házunk, ott éltünk. – Ki viselte nehezebben ezt az időszakot? – Én. Van két fiútestvérem, s én vagyok a legfiatalabb. Három fiútestvér mellett anyukám hozzászokott, hogy katonás rendben számon kérje rajtunk a dolgokat. Ez időnként bizony vissza-visszatért a mi esetünkben is. A feleségem ezt remekül tolerálta, én kevésbé. De nem volt vészes a dolog, minden problémát hamar megoldottunk. – Te, vagy a feleséged? – Együtt. A feleségem nagyon türelmes ember. Mindig végighallgat, aztán próbál türelemre inteni. Folyton azt mondja, igyekezzek higgadtan végiggondolni a dolgokat. És ez nem csak a családi ügyekre értendő, hanem a szakmára is. Jómagam ugyanis az „ami a szívemen, a számon” típusú ember vagyok. Úgy, hogy közben nagyon nehezen viselem a konfliktusokat. Emiatt volt már bajom elég. – Nem egyszerű veled? – Nem is olyan nehéz… (mosolyog) „A FELESÉGEM NEM ESIK HASRA A SZÓRAKOZTATÓIPARTÓL”

– Három lányod van. Van nálad kép róluk? – Képzeld, nincs. Ilyen szempontból rettenetesek vagyunk a feleségemmel. Nem fényképezzük, és nem videózzuk őket. Múltkor is felhívott egy újságíró, aki utazásokkal kapcsolatban akart velem interjút készíteni. Kérte, adjak képet, hol jártam eddig a családdal. Mondtam, hogy nincs, mert olyankor sem fotózunk. – Ezek szerint a nejedről sincs nálad kép. – Nincs bizony. – Viki olyan, mint Columbo felesége. Folyton beszélsz róla, de látni nem engeded. – Ez a párom döntése volt. Nem akar szerepelni. Az az igazság, hogy nem esik hasra a szórakoztatóipartól. Egyáltalán nincs elájulva ettől a világtól. – A színházban sem néz meg? – Nem nagyon. Ez is érdekes, mert a kapcsolatunk elején nagy színházba járó

DOLHAI ATTILA

volt. Együtt és külön is sokat jártunk előadásokra. Ám, amióta színész lettem, valahogy elillant számára a varázs. Vagy csak túlságosan sok színházat viszek haza. Nem tudom… – Mióta vagytok együtt Vikivel? – Tizennégy éve. Másfél évvel a megismerkedésünk után házasodtunk össze. – El tudtok szabadulni kettesben a három gyerek mellől? – Igyekszünk rendszeresen időt szakítani erre. Egy házasságot életben kell tartani. Néhány hete a Mátrában voltunk ketten. Vittük a tréningruhát, és nagyokat kirándultunk. És rengeteget beszélgettünk. Azt vallom, hogy a jó házasság alapja a sok beszélgetés. – Kik láthatják Dolhai Attilát tréningruhában a családtagjain kívül? – Mondjuk a kistarcsai bevásárlóközpont vásárlói. (nevet) Mi odahaza nagy tréningruhások vagyunk, és gond nélkül elmegyek így a boltba. Olyankor gyakran emlegetem is a feleségemnek, hogy ha egy fotóriporter látna a zöld klumpámban, meg a térdnadrágomban, másnap érdekes anyagokat olvasnék magamról a bulvárlapokban… (nevet) Egyébként nem érdekel, ki mit gondol. Kistarcsán otthon érzem magam. Kilenc éves korom óta ott élek, mindenkit ismerek a környéken, nagyon erős biztonságérzetet ad. A lányaim miatt pedig már egy másik fajta ismeretség is kialakult, sok gyerekes családdal ismerkedtünk meg, hiszen a lányok hozzák a barátnőiket. Gyakran összejövünk, jó a társaság. – Jut elég idő a családodra? – Ez egy érzékeny pont… – Tettek valaha a lányaid szemrehányást, amiért keveset vagy velük? – Ha nem is volt szemrehányás, de akadnak kritikusabb időszakok, amikor új darabot próbálunk, mert ilyenkor sokat vagyok távol. Ekkor gyakran mondják, hogy „hiányzik az apukánk”, pedig akkor is minden reggel én viszem őket iskolába. Amikor meg otthon vagyok, állandóan a fejemen ugrálnak. De ez pont így jó. Nekem ők jelentik az abszolút kikapcsolódást. Hazamegyek, kinyitom az ajtót, és rohannak felém a lányaim. Attól fogva nem létezik más, csak ők. A nagyobbik tízéves, a középső hét, a legkisebb pedig négyesztendős lesz. – Hárman vagytok testvérek, s mind fiúk. Neked is három gyereked született, mind lány. Szerettél volna fiút? – Nem feltétlenül. Örülök, hogy lányaim vannak, mert ők nekem nagyon bejöttek. A legidősebb, Luca érkezése előtt meg sem kérdeztük, hogy milyen nemű a gyerek. Aztán, amikor megérkezett, boldog voltam, hogy lány lett. A középsőnél, Emmánál szóba sem jött, hogy esetleg fiú is lehetne. A harmadiknál, amikor a négydimenziós ultrahangon közölték, hogy ő is lány, szintén

SZÍNÉSZEK

nagyon örültünk. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet fiús apának lenni, de talán nem is kell megtudnom. – És milyen érzés lányos apának lenni? – Elmondhatatlan. Egyszerűen nem tudok olyan mélyen magam alá kerülni, hogy ne tudnának felvidítani. Ugyanakkor az is igaz, hogy náluk jobban senki nem tud a sodromból kihozni. – Ilyenkor mit csinálsz? – Kiabálok. De már erre is kifejlesztettem egy módszert. Amikor érzem, hogy megy fel a pumpa, inkább elvonulok a másik szobába, hogy ne kiabáljak végül… – Képes vagy bocsánatot kérni a lányaidtól? – Igen. Szoktam is, ha rájövök, hogy nincs igazam. – A harmadik gyereknél minden szempontból rutinosak voltatok Vikivel? – Ne gondold! Nem lehet elég rutinosnak lenni a szülői feladatokban, mert minden gyerek más. Például a mai napig nem tudom úgy fegyelmezni őket, hogy mind a háromnál hatásos legyen. Emmánál ugyanis elég, ha rászólok, miközben a konyhában szórja szét a rizst. Sőt, ő még össze is szedi. Luca viszont úgy tesz, mint aki meg se hallja, ha szólok… Rendszeresen járunk be a városba mozgólépcsőzni, mert az óriási élmény nekik. Kint lakunk a város szélén, s annyira hozzá vannak szokva a kerthez, ahhoz, hogy azt csinálnak kint, amit akarnak. Egy bevásárlóközpont olyan nekik, mintha Disneylandben lennénk. A feleségemmel abban maradtunk, hogy apa lesz a megtestesült fegyelem. Vagyis nekem kell rendet tartanom a házban. Természetesen a feleségem is következetes, de ő mégis csak egy lágyszívű anya. – Mit kívánjak neked így a beszélgetés végén? – Bátorságot. – Mihez? – A konfliktushelyzetekhez. Az a baj, hogy a jó válaszok egy-egy vita kapcsán mindig csak másnap jutnak eszembe, amikor felkelek. S emiatt napokig viszem magammal a nem túl pozitív dolgokat. Sokat javultam ilyen tekintetben az elmúlt esztendőkben, de ezt jó lenne teljesen levetkőzni. – Ezen kívül zavar még valami? – Nem különösebben. Talán csak az, hogy nem tudtam még férfiaknak szóló slágert írni. (nagyon nevet) Elkönyveltek a lírai, nőknek szóló dalok előadójának. Ugyanakkor nagyon sok koncertemre elkísérik a férjeik a hölgyeket. Ott látják, hogy kevésbé vagyok érzelgős. Fellépésen inkább egy szemtelen, provokatőr vagyok, ami a férfiaknak is bejön, és röhögnek. Tán még meg is bocsátják, hogy el kellett kísérni a partnerüket egy ilyen koncertre…

DOLHAI ATTILA

Színészek

TIHANYI TÓTH CSABA „Folyton az élet napfényes oldalát keresem”

„Soha nem féltem. A félelem az emberek megkeserítője, én pedig nem szeretnék keseregni. Négy fő elem van az életben: a föld, a víz, a tűz, és a levegő. És még ami megkoronázza az életet, az a szerelem. Én ezekkel az elemekkel élek, a fél-elem pedig tudatosan kimarad az életemből…”

Nem véletlenül választottam Csabától a címben idézett mondatot. Ő ugyanis tényleg ilyen. Kilenc éve ismerem, de még soha nem láttam szomorúnak, vagy elkeseredettnek. Akkor sem, amikor oka lett volna rá.

Persze, neki sem sikerül minden. Ő is esendő, de aggodalomnak, félelemnek nyoma sem volt az arcán, még az ilyen témák esetén sem. Márpedig az elmúlt csaknem egy étvizedben nem csak „hivatalos” interjúkon találkoztunk. Számtalanszor beszélgettünk privátban, egymás bizalmasai lettünk. Ismerem a családját, a feleségét, a testvérét, a szüleit, a felesége szüleit, akiknél közösen voltunk Siófokon. Az édesanyja és az édesapja tüneményes emberek – az anyósa és az apósa szintén –, a húga pedig e könyv létrejöttében is a segítségemre volt. Ha létezik két igazán összeillő ember, akkor Csaba és a neje mindenképp azok. Ritánál keresve sem találhatott volna jobb partnert.

Nyilván az olvasók életében is vannak olyan találkozások, amikor már az első alkalommal magától értetődik minden. Csaba esetében ugyanez történt. A legelső pillanatban egy hullámhosszra kerültünk, és úgy csevegtünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nagy erénye, hogy mindenre emlékszik. Olyan sztorikra képes évekkel később rákérdezni, amelyek nekem már eszembe sem jutnának. Többször jártam a lakásukon, most azonban úgy döntöttünk, inkább egy, az otthonukhoz közeli étteremben ülünk le, hogy ne zavarjuk a feleségét, illetve a kisfiát, és mi is nyugodtan tudjunk beszélgetni.

– Tavaly jubiláltál. – A társulatommal igen. Büszke vagyok arra, hogy lassan 16 éve működik a magán vándortársulatom. Egyrészt húsz embernek adok folyamatos munkát másfél évtizede. Másrészt olyan szórakoztató műfajnak, az operettnek, és a magyar nótának vagyunk a művelői, amelyet méltatlanul mellőznek.

TIHANYI TÓTH CSABA

Több „tagozat” is működik nálunk, hiszen mesedarabjaink vannak, és komplett színházi előadásunk is. – Hány előadást játszottatok le a 15 esztendő alatt? – Pontosan nem tudom, de egy biztos: közelítünk a 2500. lejátszott előadáshoz. – Sokan megfordultak a társulatodban? – Több, mint százan. Nagy a fluktuáció, de ez természetes. – Igaz, annak idején te is váltogattad a színházakat… – Húsz és harminc éves korom között több színháznak voltam a tagja. A Nemzeti Stúdióban kezdtem, ott végeztem a tanulmányaimat, majd hét év múlva már Színész I. végzettséget szereztem. Aztán, mivel a főiskolára nem vettek fel, leszerződtem Békéscsabára, ahol, mint gyakorlatos színész – színész III. kategóriás végzettséggel – főszerepeket is játszottam. A következő években választottam a rögösebb utat, a szabadúszást, és rövid időn belül megkaptam a Színész II., majd az állandó Színész I. működési engedélyt. – Ezeket a minősítéseket vizsgákkal lehetett megszerezni? – Igen, de kellett hozzá az igazgató ajánlása, és a különböző teátrumokban eltöltött évek is. Játszottam a József Attila Színházban, az Újpest Színházban, és az Evangélium Színházban. Tagja voltam a Honvéd Kamaraszínháznak, vendégként pedig rendszeresen felléptem a Pécsi Nemzeti Színházban. Rövid, tízéves kőszínházi múltamban eljátszottam legalább 15 főszerepet, és ugyanennyi karakterszerepet is. Szerintem ez nem kevés. Ezen kívül Ausztria egyes területein – Bécsben és Salzburgban is – sokat léptem fel zenés darabokban. 1997-ben két év vendégszereplés után a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója szerződést ajánlott, de nem fogadtam el. – Anyagi okokból?

– Abszolút. Szerettem volna jól élni. Márpedig a vidéki színészi fizetésből mindent lehet, csak jól élni nem. Akkoriban Pécsett 30-40 ezer forint volt egy színész fizetése. És 200 kilométerre Budapesttől nagyon nehéz volt reklám-, és különböző filmek szereplőválogatásaira járni. A vágyaim között szerepelt például, hogy bármelyik étterembe be tudjak ülni, bármelyik napszakban. Lehet, hogy most ez viccesnek és kicsinyesnek tűnik, de én akkoriban szerettem volna ezt megtenni. Nem akartam kiszolgáltatott lenni. Tízéves kőszínházi életem után úgy döntöttem, hogy vándortársulatot alapítok, ahogyan annak idején az édesapám is tette. Tudtam, hogy az ember harmincévesen van ereje teljében, akkor kell vállalkozásba fogni, amikor bírja energiával. Pénzem ugyan nem volt, de elképzelésem igen. Mindenképp elindultam volna ezen az úton, de akkor valahogy úgy álltak a csillagok, hogy minden a kezemre játszott. Először is, játékgépen nyertem egy nagyobb összeget.

SZÍNÉSZEK

Ezt abszolút égi jelnek tekintettem, megvettem belőle életem első autóját, és azzal már neki tudtunk vágni az országnak.

„CSAK AZ TUDJA, MILYEN POKOLI SZENVEDÉLY A JÁTÉKGÉPEZÉS, AKI VALAHA A RABJA VOLT”

– Azt hittem, a játékgépes sztori csak marketingduma. Mesélted már többször, de meg voltam győződve, hogy ez a Tihanyi Vándorszínpad történetének kitalált legendája. – Eleve utálom a hazugságot, s igyekeztem úgy élni az életemet, hogy soha ne kelljen lódítanom. Vannak ugyan kegyes hazugságok, de ha lehet, valamenynyit kerülöm. Természetesen a nyeremény igaz. Soha nem felejtem el: 1997. június 16-án hajnali fél háromkor egy József körúti játékteremben félmillió forintot nyertem. – Szenvedélyes játékos voltál? – Sajnos igen. Amit kerestem, az utolsó fillérig bedobáltam a gépbe. Néha nyertem, de főleg vesztettem. De ez a nagy nyeremény megálljt parancsolt, és akkor játszottam utoljára. Vannak emberek, akik akkor hagyják abba a játékot, amikor már rengeteget, vagy éppen mindenüket elvesztették. Nálam ez fordítva történt. Így aztán én örülök, hogy ezeknek a gépeknek a használatát nemrég szigorú szabályok alá vonták. Ugyanis csak az tudja, milyen pokoli szenvedély a játékgépezés, aki valaha a rabja volt. Nem egyszer láttam hó elején egyszerű munkásembereket, akik fél óra alatt elszórták a család teljes havi jövedelmét. – Az imént azt állítottad, hogy amit kerestél, azt szinte mind bedobáltad a gépbe. Utólag sem bánod? – Nem. Ha újra kezdhetném az életemet, akkor sem csinálnám másképp, hiszen mindenből tanultam. Mindenki a saját bőrén tapasztalja meg a rosszat. Fiatal színészként magam is lumpoló életet éltem, voltak félrecsúszott kapcsolataim, imádtam kaszinóba, játékterembe járni, hajnalokig buliztam. Ezeket azonban ki lehet nőni. Nekem sikerült. Mire a feleségemet, Ritát megismertem, elmúlt a szenvedély. Fiatal koromban kiéltem magam, s ma már különbséget tudok tenni a dolgok között. Van egy mondás, miszerint negyvenévesen az ember pontosan tudja, hogy az éjszaka már nem rejteget semmilyen meglepetést a számára. „ÉDESAPÁMNAK FOGALMA SEM VOLT ARRÓL, HOGY FEKETELISTÁN VAN…”

TIHANYI TÓTH CSABA

– Ha édesapádnak nem lett volna annak idején utazó társulata, eszedbe sem jut hasonlót alapítani? – Kicsit sem függött össze a két dolog. Ő a kilencvenes évek elején befejezte az országjárást, én pedig 1997-ben kezdtem el. Amikor kitaláltam a társulatot, meg sem kérdeztem a véleményét, hiszen annak idején a színészettől is óvott. Nem csak engem, hanem a húgomat is. Féltett a szakma nehézségeitől, árnyoldalaitól. Ennek ellenére mégis az ő hivatását választottam. De mindig azt mondta: „édes fiam, ha harminc éves korodig nem leszel befutott színész, akkor soha. Ha elásod magad a hakni műfajába vándorszínészként, akkor ne várj nagy csodát az élettől.” Ennek ellenére úgy gondoltam, akkor is lesz saját társulatom. – Édesapád a saját példájából tanulva féltett? – Igen. Apám nagyon jóképű férfi volt, gyönyörű tenor énekhanggal. A vidéki színházakban jól csengett a neve, korának menő bonvivánja volt. De mindig az volt a vágya, hogy a fővárosba kerüljön. Sajnos, nem sikerült neki, sokáig hordozta is magával ezt a kudarcot, majd egy idő után elengedte magától ezt az álmot. Saját társulatot alapított, de mindig az első T-kategóriájába tartozott. Tudod mit jelent ez? – Hogyne. Három T volt. Tűrt, tiltott, támogatott. – Ő a tűrtek közé tartozott. Egyébként a hatvanas-hetvenes évek időszakáról beszélünk. Odahaza legalább húsz éve már nem téma ez az egész. Elengedte magától a sértettséget, és többé nem került szóba. Sokkal fontosabb lett számára a két gyerekének élete, pályafutása. – Végül is neked sikerült harmincéves korodra befutnod… – Nem szeretem ezt a kifejezést, hogy „befutás”, de való igaz: pont harminc évesen kezdtem a sorozatot forgatni. – Mit gondolsz, mi lehetetett az oka, hogy édesapádnak végül nem sikerült a fővárosi karrier? – Nem beszéltem még erről senkinek, de most elmondom ezt a különös és bizarr históriát. Tanulságos, mint minden korkép. Apám 1956-ban 18 éves volt. Testközelből látta az egész forradalmat, és erről naplószerű jegyzeteket írt. Nem volt a kezében fegyver, nem bántott senkit, őt sem bántották, „csak” átélte a borzalmakat. Szemtanú volt, s amit látott, azt leírta. Ugyanebben a naplóban volt egy vers is. Ez az előzmény. Tudni kell még azt is, hogy apám világéletében énekesnek készült, de a konzervatórium elkezdése előtt egy ideig nyomdában helyezkedett el rajzolóként. A nyomdában beleszeretett egy fiatal kolléganőjébe. Rövid kapcsolatuknak hamar vége lett, mert a nő egyik pillanatról a másikra szinte érthetetlen módon, mindenféle magyarázat nélkül szakított apámmal.

SZÍNÉSZEK

Eltelt úgy húsz év, hogy apámnak fogalma sem volt arról, hogy valójában mi történt akkor. – Mint a filmekben… – Konkrétan. Az egész história moziba illő történet. Apám mélyen eltemette magában ezt a kapcsolatot, megismerte édesanyámat, megszülettem… És ekkor ugyanolyan váratlanul, ahogyan a szakítás történt, évtizedekkel később találkozott egykori szerelmének a barátnőjével. Ő elmesélte, hogy a hölgynek volt egy élettársa, aki abban az időben politikai nagykutya volt. Ez a férfi ellopatta apámtól azt a naplót, amiben a forradalmi vers is volt. Azt mondta apám akkori szerelmének, ha nem szakít, elviteti a karhatalommal a férfit. Apám ekkor értett meg mindent. A szakítást is, és azt is, miért nem lett sikersztori a pályafutása. Az illető ugyanis igen magas pozícióban „tündökölt” éveken keresztül, olvashattuk, és hallhattuk is a nevét. Apám a konzervatórium elvégzése után nagy vidéki színházakba szerződött, operett bonviván és opera szerepeket játszott. Többször hívták a Filmgyárba, legendás filmek főszerepeit játszhatta volna, de a vidéki színházigazgatók soha nem tették ezt lehetővé. Bonvivánként inkább drámai szerepeket adtak neki, csak azért, hogy az adott időpontban is legyen elfoglaltsága. A közönség szerette, mégsem sikerült a pályája. Hosszú éveken át nem tudta, hogy feketelistán van. Az már szinte nevetséges, hogy a saját vándortársulatában is volt egy besúgó. Gondolom, apámról is jelentett, persze ez jóval később derült ki. Mindezek ellenére folyton azt mondta, hogy ő nagyon boldog ember, mert imádja a feleségét, vagyis az anyámat, és a két gyönyörű gyerekét. „A FELESÉGEMMEL NEM CSAK A MAGÁNÉLETBEN, HANEM A SZÍNPADON IS MEGÉRTJÜK EGYMÁST FÉLSZAVAKBÓL”

– Téged árultak már el? – Hajjaj! Nem is egyszer. És a legtöbbször igaz barátoknak hitt emberek csaptak be. Ezeknek az illetőknek a legtöbb esetben munkaadójuk is voltam a Tihanyi Vándorszínpadnál. Ők képtelenek voltak különválasztani a barátságot és a munkát. Tizenöt év hosszú idő. Ennyi idő alatt sok kolléga kitanulta ezt a szakmát, és új társulatokat alapítottak. Konkurenciáim lettek. – Valóban ennyire lazán kezeled ezeket a helyzeteket? Odabent legbelül sem bánt? – Nézd… Ez mindig attól függ, hogy ki követi el ezt a bizonyos árulást… (hosszan gondolkodik, időről-időre belekezdene a mondandóba, de leáll, majd újra gondolkodik)

TIHANYI TÓTH CSABA

Olyan dolgokat hozol ki belőlem, amelyekről nem feltétlenül szeretnék beszélni. Tudod Andriskám, én úgy nőttem fel, hogy a mi családunkban a tisztesség az olyan, mint a levegővétel. Annyira természetes. A húgommal együtt a szüleim mindig úgy neveltek, hogy az adott szó szent és sérthetetlen. Nálunk ez generációkon átívelő alapszabály. Ha én valamit megígérek, azt betartom. Szerződés nélkül is. Becsület, tisztesség – ezek nélkül nem is tudnék élni. És az igazságérzetem is nagy. Az igazságért a végsőkig tudok harcolni. – Milyen vezető vagy? – Szigorú, de igazságos. Például megkövetelem a pontosságot. A színész bohém ember. Sok esetben azt hiszi, minden belefér. Nálam nem. Csak néhány esély van. Ha valaki folyton késik, elbúcsúzunk egymástól. Nem veszélyeztethetjük az előadás kezdését. – Nem beszéltünk még a feleségedről, akit a napokban láttam a tévében. – Melyik csatornán láttad? – Legutóbb a Muzsika Tv-ben, de már a Duna Tv-ben is láttam a magyar nóta műsorotokat, ahol gyönyörűen táncolt és énekelt. – A feleségem a társulatunk szubrett primadonnája. Állandó partnerem, akivel operett és magyar nóta műsorainkkal kettesben is járjuk az országot. Nem csak a magánéletben, de a színpadon is félszavakból megértjük egymást. – Végső soron a szüleidnek is munkát adsz, és ez egy családi vállalkozás. – A szüleim rengeteget segítenek, ők menedzselik a társulatot. A húgom, Kinga a meseelőadások írója, rendezője. Már ritkán lép fel, mert más vizekre evezett, jelenleg marketing területen dolgozik. Az apósom zeneszerző, több mesedarabunkhoz írt zenét. „TIZENHAT ÉVESEN FOTÓRIPORTERNEK ADTAM KI MAGAM, ÍGY ÜLTEM BE A SZÍNHÁZI ELŐADÁSOKRA”

– Annak ellenére, hogy édesapád óvott a pályától, igazán szenvedélyesen vonzódtál a szakma felé… – Óvott, de ez a „zord atya” éveken keresztül foglalkozott a húgommal és velem, hogy sorban nyerjük a fővárosi és országos vers-, és prózamondó versenyeket. – Igaz, hogy egy időben interjúkat készítettél nagy művészekkel? – Erről honnan tudsz? – A húgod mesélte. – Igaz. Két osztálytársammal kitaláltuk, hogy milyen jópofa lenne, ha interjúkat készítenénk nagy színészekkel. Tizenhat évesek voltunk, Pesterzsébeten

100

SZÍNÉSZEK

laktunk, és már eleve azt nagyon élveztük, hogy a belvárosba utazunk. Emlékszem, a 23-as busz hozott be minket a városba. Mivel a színházban jegyre nem volt pénzünk, mindig a portán jelentkeztünk be, hogy riportot szeretnénk készíteni egy-egy adott művésszel az „Erzsébeti Diák” című lapnak. – Mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül beállítottatok? – Igen, és ezek az emberek, Szilágyi Tibortól kezdve Bubik Istvánon, Rudolf Péteren és Tahi Tóth Lászlón át Bodrogi Gyuláig mind szóba is álltak velünk. – A cikkek aztán meg is jelentek? – Csak egy, a Szilágyi Tiborral készült interjú. Senki nem kérte rajtunk számon a cikket, sőt, vissza sem kellett nekik küldeni az anyagot, ez csak manapság divat. Rájöttünk, nem az a lényeg, hogy feltétlenül megjelenjenek ezek az interjúk, hanem az, hogy ezekkel az emberekkel együtt legyünk, és tanuljunk tőlük. És aztán vigyenek be ingyen az előadásra. (nevet) Ezeknek a művészeknek nem tudtunk volna máshogy a közelébe férkőzni. Emlékszem, bementünk a Vígszínházba, és mondtuk a portán, hogy Hegedűs D. Gézát keressük. Lejött, elmondtuk, miért keressük. Kérte, hogy két nap múlva a Radnótiban találkozzunk, menjünk oda előadás előtt. Mondtuk, hogy köszönjük művész úr, de mi lenne, ha a ma esti előadást is megnézhetnénk, mert akkor eleve máshogy kérdeznénk. Azonnal be is vitt a nézőtérre. Majd a következő találkozásnál, az interjút követően is beülhettünk megnézni az aznapi színdarabot. Ezek óriási élmények voltak. Az interjút magnóra vettük. Amellett, hogy faggattam a színészóriásokat, egy kis Szmena géppel fotóztam. Mindig az volt az utolsó kérdésünk, hogy mit szólna művész úr, amikor hazaérve egy lovat találna a fürdőkádjában… (nevet) Kamaszkorom egyik legizgalmasabb korszaka volt! – Emlékszik rád valaki a megszólaltatottak közül abból az időszakból? – Nem. (nevet) Bodrogi Gyulának meséltem egyszer, amikor rendezett egy vígjátékban, de nem emlékezett, hiszen évtizedekkel korábban történt az ominózus találkozás… „MINDENKI AZT GONDOLTA, NEM LEHET GYEREKÜNK, PEDIG AKKOR MÉG CSAK KORAINAK TARTOTTUK”

– Beszéljünk egy kicsit a magánéletedről is. Az, hogy a feleségeddel mikor, milyen szituációban ismerkedtetek meg, már mindenki betéve tudja, hiszen millió helyen megjelent. Számtalan cikkben szerepeltetek, nem is nagyon volt tabu. Pontosabban ez így nem igaz. Egyetlen tabu mégis volt: a gyerekvállalás. Tisztában voltatok vele, hogy miket suttogtak rólatok?

TIHANYI TÓTH CSABA

101

– Persze. Mindenki azt gondolta, hogy nem lehet gyerekünk, csak éppen nem valljuk be. Senki nem akarta elhinni, hogy még a pici érkezése előtt, Ritával kettesben szeretnénk átélni különböző élményeket. Utólag persze már mosolygunk ezen, de akkor nagyon bosszantott a sok buta feltételezés. A rokonaink tapintatosak voltak, de az utca embere és a sajtó egyáltalán nem. Nimród érkezése óta viszont arról faggatnak, hogy mikor érkezik a kistestvér… (nevet) – Tartottál a gyerekvállalástól? – Amíg nem volt gyerekem, el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet szülőnek lenni. Azt gondoltam, a világ legszörnyűbb állapota, mert az ember a legnagyobb rabszolgává válik. Aztán hamar kiderült, hogy ez butaság, mert mindenekfelett áll az öröm. Ez az élet egyetlen értelme! Este, amikor hazaérek, általában már alszik, de alig várom a reggeleket, hogy ébredjen. – Ha majd nagyobb lesz a fiad, és megkérdezi, hogy apa mivel foglalkozol, mit mondasz majd neki? – Bekapcsolom a tévét, és megmutatok neki egy Barátok közt epizódot. Büszke vagyok erre a sorozatra. Hihetetlen áldás, hogy ennyi éve ott lehetek nap, mint nap a képernyőn. Ha nincs ez a szerep, biztosan máshogy alakul az egész életem. Így viszont akárhová megyek, mindenhol rám mosolyognak, és rengeteg szeretetet kapok a nézőktől. Tegnap például egy fellépésem után személyre szóló verset kaptam egy idős hölgyrajongómtól. – Szereted Novák Lacit? – Igen. De miért ne szeretném, amikor óriási jelenetei vannak, amelyeken a megformáláskor, és visszanézve is remekül szórakozom! Ezt szerénytelenség nélkül állítom. – Novák egy lúzer? – Inkább egy kedves, szeretnivaló bolond. De nem kell ahhoz feltétlenül Nováknak lenni, hogy az ember lúzer legyen. Néhányszor velem is történtek olyan esetek, amelyek Novák életében mindennaposak. Egyszer például tankoltam, amikor mellém lépett egy férfi és könyörögni kezdett. Elmondta, hogy meghalt a dúsgazdag nagybátyja, aki két értékes órát hagyott rá, de kénytelen pénzzé tenni, mert nincs mit enniük. Rendkívül mutatós volt mindkét karóra, a márkájából ítélve méregdrágának hittem. Tízezer forintért adta darabját. Addig mondogatta, hogy mekkora szerencsém van vele, s micsoda alkalmi vétel, amíg mindkettőt megvettem. Mindez jóval a sorozat indulása előtt történt, gyakorlatilag egy kisebb vagyont hagytam nála. Még haza sem értem, amikor a kocsiban feltettem a karomra az órát, s leestek a mutatói.

102

SZÍNÉSZEK

A másiknak szintén. Kiderült, hogy olcsó másolatokat kaptam, amelyek a piacon sem kerülnek többe pár forintnál. Olyan ideges lettem, hogy otthon beletettem az órákat egy mozsárba, és mindkettőt diribdarabra törtem… – Át lehet még verni? – Ilyesmivel már nem. Negyvenéves korban már dörzsöltebb az ember. – Félsz a holnaptól? – Soha. A félelem az emberek megkeserítője, én pedig nem szeretnék keseregni. Négy fő elem van az életben: a föld, a víz, a tűz, és a levegő. És még ami megkoronázza az életet, az a szer-elem. Én ezekkel az elemekkel élek, a fél-elem pedig tudatosan kimarad az életemből. – Hogyan lehetséges az, hogy te tényleg állandóan jókedvű vagy? Legalább tíz éve ismerjük egymást, de még soha nem találkoztam úgy veled, hogy ne mosolyogtál volna. – A depressziót és a letargiát nem ismerem. Mindennek a szép és a jó oldalát látom. Folyamatosan az élet napfényes dolgait keresem, és többnyire meg is találom. A sötét gondolatokat a fejemben elterelem, és mindig a szép felé törekszem. Talán elcsépelten hangzik, de én valóban pozitívan gondolkodom. Egyébként akkor is ilyen voltam, amikor öt forint volt a zsebemben. – Utolsó kérdésem következik… – (nagyon nevet) Kíváncsi vagyok, mi lesz az… – Mit szólnál, ha otthon egy lovat találnál a fürdőszobádban? – Egész életemben erre a kérdésre vártam, hogy valaki ezt tőlem is megkérdezze… (nevet) De milyen lovat? VasaLÓt? Vagy zászLÓt? Ha igazi lenne, akkor bemennék és megpaskolnám az oldalát, és azt mondanám, hogy jó helyen vagy… Szerintem Nimród is örülne neki…

TIHANYI TÓTH CSABA

103

Színészek

KOLTAI RÓBERT „A színház az egyetlen állandó dolog az életemben” „Az első hetek szörnyűek voltak. És az abban az időben zajlott előadások is. Fájó, furcsa, felemás érzés volt színpadra lépni, hisz tudtam, hogy odalent a nézőtéren sokan látták a híradót, olvastak bizonyos bulvárhazugságokat. A közönség egyik fele együtt érzett velem, a másik pedig nem. Színészként egy dolgom volt: még jobban koncentrálni, és a játékommal elfeledtetni mindezt…”

– Ha nem haragszik, bekapcsolva hagyom a telefont, mert néhány fontos hívást várok. (kezdi mentegetőzve, miközben hellyel kínál az elegáns budai szálloda halljában) – Nyugodtan, engem nem zavar! De ha már a telefonnal kezdte: nem tudtam nem meghallani, hogy Presser a Nagy utazás című dala van beállítva csengőhangnak… – Igen, ez a kedvenc. Egy ismerősömet kértem meg, hogy rakja rá a telefonra. De tegyük hozzá gyorsan Dés László nevét is, mert gyakran összekeverik a szerzőket bizonyos orgánumokban. Olvastam valahol, hogy Presser Gábor gyönyörű szerzeménye, holott Presser ez esetben „csak” az előadó volt. (mosolyog, oldalra néz, majd hirtelen vált) Tegeződjünk kérlek, mert hosszú távon nem tudok magázódni. Beszélgetek valakivel, aztán egyszer csak észreveszem, hogy letegezem… – Nekem is könnyebb lesz így, köszönöm! – Fiatal színészként Sinkovits Imrével játszottam a Csapodár madárka című darabban a Nemzeti Színházban és magáztam. A próbán a következő mondatok hangzottak el: „ha át tetszene inteni”, „ha meg tetszene tenni”… A harmadik ilyennél Sinkovits megállította a próbát, és azt mondta, ezt így nem lehet, tegezzem le végre. Kaposváron is rögtön letoltak az idősebb színészek, ha magázódtam. Átvettem ez a szokást… – Mikor jártál utoljára Kaposváron? – Sajnos nem olyan régen, egy szomorú eseményen. Egy csodálatos embert, Karácsony Tamás színészkollégámat temettük, aki kigyógyult egy súlyos betegségből, majd segédmotoron összeütközött egy autóval és meghalt. Egyébként sok barátom van arrafelé. Miután 1968-ban végeztem a Színművészeti Főiskolán, kisebb megszakításokkal háromszor is voltam a Csiky Gergely Színház tagja. Aztán a Sose halunk meg című filmem elkészülte után kiesett húsz év. Megnehezteltek rám, amiért szabadúszó lettem. A vezetés azóta mindenkit visszahívott egyszer-kétszer játszani, engem soha, mert örökre megsértődtek. – Fáj ez neked? – Hogyne fájna! Majd’ két évtizeddel később szegény Schwajda annak idején

KOLTAI RÓBERT

105

kitalálta, hogy A nagymama című darabra visszahív néhány régi kaposvárit. Többek között Molnár Piroskát és engem. Be is mutattuk nagy sikerrel, de ő már nem érte meg. Viszont a következő évadra is átvitte Rátóti Zoltán, a színház új igazgatója. A színház az egyetlen állandó dolog az életemben. Akármi is történt velem, a színházaktól nem szakadtam el. És az sem zavar, hogy nem az úgynevezett „elit” teátrumokban játszom, hanem mondjuk a József Attilában, a Karinthyban, vagy a Körúti Színházban. Az utóbbi 17 évem a József Attila Színházhoz kapcsolódik, ahol bár voltak változások, Kern Andrással mégis ugyanolyan viharos sikerrel játsszuk a Balfácánt vacsorára című darabot, mint a korábbi vezetések mellett. Sőt, ha Fehér Anna nem szállt volna ki a kisbabája miatt A miniszter félrelép című darabból, azt is ugyanúgy telt házakkal vinnénk. Hisz felnőtt egy generáció, aki még nem látta. A Balfácánnak pedig van egy rajongói magja, akik újból és újból megnézik, mert mindig tele van meglepetéssel, rögtönzéssel. Ezen kívül nagyon kedves színházam lett a Karinthy Színház, ahol játszhattam a Napsugár fiúkban Gallával, illetve a Hyppolitot. Utóbbival sajnos épp most jöttünk el onnan. Ha engem kérdezel, ezt pazarlásnak tartom. – Miért? – Azért, mert ez hiper-siker volt. A Karinthy Színházban nagyon sok darab megy, és csak csodálni lehet a teátrum vezetőjét, Karinthy Marcit, aki magánszínház létére felveszi a versenyt az állami intézményekkel. Rengeteg színésszel dolgozik, és nagyon nehéz egyeztetni. Amikor bemutattuk a Hyppolit zenés, Eisemann-féle változatát, roppant hamar havi egy-két előadás lett négy-öt helyett. Pedig egy darabot a szájpropaganda is visz előre. Ha valaki megnézi, és tíz ismerősének elmeséli, milyen élményben volt része, az nagy közönségszervező erő. Nem lett volna szabad sikeres darabokat havi egy-két előadásra redukálni. Mindenesetre a Hyppolittal kimentünk a XVII. kerületbe, a Gózon Gyula Színházba, ahol lekötöttek hét előadást. Legnagyobb ámulatunkra mindegyik pótszékes volt. Aztán a Körúti Színház is nagyon fontos terep számomra. Velük rengeteget utazunk az országban, amit nem bánok. Bár Kaposvár után úgy gondoltam, hogy abbahagyom az utazgatást, hiszen több fővárosi színházban is játszottam, de aztán újra elkezdtem tájelőadásokra járni, és nagyon élvezem. „EGYÁLTALÁN NEM BÁNOM, HOGY NEM VAGYOK TAGJA A KATONÁNAK, VAGY A NEMZETI SZÍNHÁZNAK”

106

SZÍNÉSZEK

Ha már szóba került az utazás: most is boldogan készülődöm, mert hamarosan indulunk Oroszlányba. Az általam rendezett Lulu című zenés komédiát visszük színre a helyi művelődési házban a Száguldó Orfeum keretei közt, amit Ivancsics Ilona hozott létre. Rendezőként azokkal a tehetséges fiatal színészekkel dolgozhattam, akikben nagyon bízom. Én is játszom benne egy epizódot. Nagy siker a darab, és szeretettel meghívlak az előadásra. Nem érsz rá véletlenül? Oroszlány nincs messze Pesttől, csak 60 kilométer. Szívesen le is viszlek. Beülhetsz mellém az autóba, két óra múlva indulunk. Az interjúd is izgalmasabb lesz, ha látod a munkáimat. – Remek ötlet! Folytassuk Oroszlányban ezt a beszélgetést előadás után? – Akár…

*** Igaza lett Robinak, semmivel össze nem téveszthető hangulata van egy előadás utáni interjúnak. Oroszlányban már egyetlen gombostűt sem lehetett volna leejteni a helyi művelődési házban, annyian eljöttek. A Tatabánya melletti kisvárosban igazi színészi meglepetések fogadtak az előadáson. Végh Juditot eddig csak a TV2 szappanoperájában láttam, itt azonban bebizonyította, hogy színpadon is megállja a helyét. A fiatal Szirtes Balázs és Király Adrián pedig – Bodrogi Attilával együtt – brillíroznak a komédiában. A társulatot vezető Ivancsics Ilonáról kiderül, hogy énekelni is remekül tud, és még mindig bomba nő. Robi pedig hozza a tőle megszokott zseniális figurát az utánozhatatlan baritonú Kertész Péterrel, aki stílusosan egy rádióriportert alakít. A társulat a színészi játékon túl a körítésben is kitett magáért: a zenés aláfestést négytagú zenekar játszotta a színpad szélén. A csapat dobosa pedig nem kisebb név, mint a Hungária és a Dolly Roll legendás zenésze, Zsoldos Dedy. Nem csoda, ha a közönség tomboló vastapssal jutalmazta a színészeket az előadás végén. Mire a hazafelé szállingózó emberek tömegéből kikecmergek, az öltözők folyosóján Robi már nagyban instruálja a színészeket. – Minden elődadás után megbeszélitek az este tapasztalatait? – Természetesen. Ez elengedhetetlen része a munkának. Rendezőként folyamatosan vannak észrevételeim. Ráadásul így, hogy szerepelek is a darabban, közvetlen közelről látom, hogy mi az, amin még javíthatunk. Folyamatosan alakul a darab, egy hónappal ezelőtt játszottuk utoljára. Egyébként meg voltam elégedve a ma esti előadással.

KOLTAI RÓBERT

107

– Délután, amikor meghívtál, nem gondoltam volna, hogy egy kisvárosban is lehet ekkora sikert aratni úgy, hogy – csúnya kifejezéssel élve – nincs „lehaknizva” a dolog. Mindent egybevetve úgy éreztem magam, mintha legalább a Vígszínházban ültem volna. – Azért ez egy hálás darab. Annak idején nem véletlenül volt levehetetlen siker a József Attila Színházban Voith Ági és Bodrogi Gyula főszereplésével. Egyébként ezek a vidéki előadások nekem is nagy örömet okoznak a fővárosi munkák mellett. Erről beszéltem még délután Pesten. Megéri hosszú kilométereket utazni. Ezért egyáltalán nem bánom, hogy nem vagyok tagja a Katona József Színháznak, vagy a Nemzetinek. Főleg, hogy idén megcsinálhattam életem egyik legfontosabb munkáját, az önálló Móricz Zsigmond estemet Napló-szilánkok címmel a Sanyi és Aranka Színházban, B. Török Fruzsina segítségével. Hihetetlenül pozitív visszajelzéseket kaptam a közönségtől, és a kritikai visszhangok is roppant kedvezőek. Arra is eljöhetsz velem. – Miért tartod életed egyik legfontosabb munkájának a Móricz estet? – Mert egy csoda, hogy mi minden volt abban az emberben… Móriczot eddig jobbára csak kötelező olvasmányokból ismertük, pedig roppant gazdag munkássága volt. Mondta is magáról, hogy grafomán. „Ha egyedül hagynak, már írok is”… Ez az 1924-25-ben készült napló arról szól, hogy beleszeret Simonyi Mária színésznőbe, a felesége pedig öngyilkos lesz. Az ezer oldalas naplót a Móricz örökösök sokáig nem engedték megjelentetni. Aztán mégis napvilágot látott, de azt már végképp nem akarta a rokonság, hogy ez bármilyen formában színpadra kerüljön. Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy fantasztikus kapcsolatba kerültünk Kolos Rékával, aki Móricz Zsigmond unokája, az örökösök képviselője. Ő szervezte Leányfalun a Móricz emlékestet, ahol az író 70 évvel ezelőtt meghalt. Ott léptünk fel a verandán, ahol a mester írt. „EGY ÉLETRE EL VAGYOK LÁTVA MÓRICZ-MUNÍCIÓVAL”

A Napló-szilánkok engem valósággal pofán vert… Nem, inkább azt írd, hogy szíven ütött. Móricz gyakorlatilag percre pontosan leközvetíti a felesége öngyilkosságát. Az est során elhangoznak részletek azokból a privát levelekből, amelyeket Móricz Simonyi Máriának írt. Epekedik utána, de közben a feleségét is imádja, ott a család, a három gyerek. És mindezt úgy teszi, hogy tökéletesen ötvözi a drámát és a humort. Azt gondolom, erre az életre már el vagyok látva Móricz-munícióval. Az önálló estem bemutatója óta született egy filmterv a Kamaszok című befejezetlen Móricz regényből. Illetve két további regényéből – A Rab oroszlán, és

108

SZÍNÉSZEK

Az asszony közbeszól címűből – a főhősökre koncentrálva létrejött egy egyfelvonásos darab, melynek a tervek szerint „Jelenetek két házasságból” lesz a címe. Ezt is B. Török Fruzsina készíti elő. Olyan, mintha Móricz nem is száz évvel ezelőtt írta volna a regényeit, hanem holnap, vagy holnapután. Az asszony közbeszól például rólatok, bulvár hírlapírókról szól. Egy firkász éjjel gyilkosok után nyomoz, közben gazdasági válság van, nyomorognak az emberek. A Rab oroszlánhoz fogható művet pedig nem is tudnék mondani, mert tele van robbanó humorpetárdával, miközben őrjítő dráma. – Színészként, rendezőként hogy akadtál rá Móriczra? – Egy ugyanilyen mélyinterjú keretében keresett meg B. Török Fruzsina. Vele is többször találkoztunk, s az utolsó alkalommal említette, hogy kezébe került Móricz naplója. Akkor Fruzsina azt mondta, ha ő ebből írna egy darabot, kizárólag velem tudná elképzelni, hogy létrehozzuk. Négy-öt hét alatt megszerkesztette az alapanyagot, ami olyannyira varázslatos lett, hogy azóta is ennek élek. Szerencsére a nézők is szeretik. A nyíregyházi Kaleidoszkóp Vers Fesztiválon nemrég elnyertük a közönségdíjat a Napló-szilánkokkal. És ezért nem tudok eléggé hálás lenni B. Török Fruzsinának. – Ahogy mesélted is, Móricz, ha magára hagyták, azonnal írni kezdett. Te mit csinálsz, ha magadra hagynak? – Játszom. Esetleg színházi darabot, vagy filmet rendezek. A színészet számomra szenvedély, szakma, hivatás, és hobbi is egyben. Ez az egész velem született. Mint ahogy a szerencsejáték iránti szenvedély is sajnos, amivel nagyon megszenvedtem. Végül azonban lett belőle egy csodálatos film, ezért azt mondom, mégis megérte… – Gyakran emlegeted interjúkban a szerencsejátékot. Még mindig kísért? – Szakorvosok szerint a szenvedélybetegségekből soha nem lehet teljesen kigyógyulni. Ha teljesen „tünetmentes” lennék, már holnap le kellene mondanom az előadást. Úgy érzem, kicsit mindenfajta játék egy rugóra jár. A színészet és a szerencsejáték is. Nagy mázlim, hogy esténként kijátszhatom magamból mindazt, ami belülről szétrobbantana. Így nem gyanúsíthat meg a közönség azzal, hogy önmagamat zokogom ki. Ezt is Móricztól idéztem, igaz, kissé sajátosan. „EZEK NEM GATYALETOLÓS, ÜRES VICCELŐDÉSEK, HANEM SOK-SOK FÁJDALOMBÓL SZÜLETŐ POENTÍROZÁS”

– Kijátszol magadból minden bánatot? – Nem lehet egy cikkben elmondani, hogy ez milyen érzés. Ez odabent van,

KOLTAI RÓBERT

109

legbelül. A legsikerültebb alkotásaim mindig együtt hordozzák a sírást és a nagy nevetést. Még az olyan komikusi sikerek is, mint A miniszter félrelép, vagy A balfácánt vacsorára. Hiszen ezek nem üres, gatyaletolós viccelődések, hanem megélt, sok-sok fájdalomból születő poentírozás és történetmesélés. A filmjeim közül is ezekre vagyok a legbüszkébb. Bizonyos médiumok lebecsülik az embereket. Azzal próbálják meg röhögtetni őket, hogy megy valaki az utcán és leesik róluk a nadrág. De ahogyan Kállai Feri bácsiról csúszik le a nadrág A miniszter félrelép című filmben, ahhoz fogható nincs. Mert az egy hatalmas dráma is közben, hogy mekkora bajban van… Szomorúnak tartom a „szakmai elit” hozzáállását, hiszen lenézik ezt a műfajt. Szerintük ez kommersz… Azért is jó, hogy eljöttél erre a mai előadásra, mert a saját szemeddel látod, hogy meghalunk a színpadon. A pályájuk elején lévő fiatal színészekből is ki lehet hozni csodálatos dolgokat, s ez engem boldogsággal tölt el. Teljes mértékben az alkotásnak szentelem az életemet. – És a filmekről még alig beszéltünk… – Pedig szintén fontos része az életemnek. Olyan filmeket csináltam, amiket az emberek eddig 2-3 millióan néztek meg csak a moziban. Nem beszélve a sok-sok tévés ismétlésről. Ne tudd meg, milyen telefonokat kaptam a múltkor, amikor a Duna TV, másnap pedig a Duna World adta a Sose halunk meg-et. – Miket mondtak neked? – Nagyon szépeket. Molnár Piroska kolléganőm, aki több filmemben is szerepelt, írt egy sms-t éjszaka, miután hazaért a Nemzetiből. Kapcsolgatta a televízió távirányítóját, és megtalálta a filmet a Dunán. Gondolta, belenéz kicsit. És ott ragadt, pedig már ezerszer látta, hiszen szerepel is benne. El sem merem mondani, mit írt, mert még dicsekvésnek tűnne… – Mondd csak el nyugodtan, ha már belekezdtél! – Azt írta, hogy zseniális a film. De ilyen sms-t kaptam még kettőt. – Elmented ezeket az üzeneteket? – Nagyon remélem, hogy igen, bár nem vagyok egy technikai zseni. Mindjárt megnézem. Most már én is kíváncsi vagyok, hogy nem töröltem-e ki.

(itt elkezdi nyomkodni a telefonját – mind a kettőt…)

– Miért van két telefonod? – Mert volt egy őrült illető, aki zaklatott. Effektív őrült volt. Nem vicc. Mindenféle kriksz-krakszokat küldözgetett, sok csillaggal, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt. Volt az üzenetben felkiáltójel, félig leírt szavak, csillagok. És folyamatosan nyomta… Nem csak én kaptam, hanem más kollégák is. De

110

SZÍNÉSZEK

annyira idegesített, hogy inkább megváltoztattam a számomat. Azóta nem kapok ilyen sms-t. (nevet) Közben megtaláltam Piroska üzenetét. Ezt írta: „Hazaértem próbáról, a Nagy utazás (Sose halunk meg) megy a Dunán. Nem bírom nem nézni. Nagyon nagy film. Zseniális. Ölellek, Piroska” Ebből legalább tudtam, hogy hazaért. (mosolyog, de közben lesüti könnyekkel telt szemét) – Jól látom, hogy elérzékenyültél? – Nem. Belement valami… (nevet) Saját magamtól azért nem hatódom meg minden percben... – Válaszolsz ezekre az sms-ekre? – Igen. Ezt viszonylag korán megtanultam kezelni. Most már az e-mailezés is megy. És az internetezés. Hét évig azért nem számítógépeztem, mert nem csomagoltam ki az ajándékot, amit kaptam. Pedig egy komputer volt a dobozban… El nem tudtam képzelni, hogy ilyen elfoglaltság mellett még éjjel leüljek a géphez. Most meg már hiányzik. Csak hát a kezem nem nagyon alkalmas a billentyűk eltalálására. Nem mindig azt a billentyűt nyomom meg, amit becélzok. (nevet) „LÁTATLANBAN LEGYINTETTEK ARRA, HOGY A JÓZSEF ATTILA SZÍNHÁZBAN JÁTSZOM. PEDIG OTT CSODÁK TÖRTÉNTEK”

– A barátságaid sérültek az évek során? – Előfordult. Csalódtam rendezőkben, akikkel korábban nagy dolgokat vittünk véghez. Például Ascher Tamásban. Ugyanakkor Jordán Tamást, Dés Lászlót és Lukács Andort a mai napig a barátaimnak tartom. – Ascherban miért csalódtál? – Vele valóban hatalmas közös munkáink voltak, amelyekkel mindketten óriási sikereket arattunk. Az „Öngyilkos” például díjak garmadát hozta. Aztán megsértődött, amiért nem mentem vissza Kaposvárra egy szerepre. Igen ám, de akkor mutattuk be a Sose halunk meg-et, és szerettem volna elkísérni a filmemet a hódító útjára. Akkor még nem tudtam, hogy konkrétan az egész világba elkísérem. Szinte minden földrészen voltam vele. Sőt, később a Szambával még Dél Amerikába is eljutottam. De az elsőnél maradva: a Sose halunk meg-nek köszönhettem a filmes pályámat. Közben Kaposváron elvárták volna, hogy menjek vissza egy szerepre. A legelfoglaltabb időszakban. Akkor nemet mondtam, és sértődöttségből nem hívtak húsz évig. De nem csak nem hívtak, két évtizeden keresztül semmiben nem néztek meg. Látatlanban lesajnálón legyintettek, hogy a József Attila Színházban játszom… Pedig ott csodák történtek.

KOLTAI RÓBERT

111

Acherra visszatérve: azt hittem, barátok is vagyunk, és örök ez a kapocs. Tudom magamról, hogy nem romlottam el, mert egész furcsa módon energiával teli vagyok. Lehet, hogy holnap meghalok, de 68 évesen a színpadon is elég dinamikus vagyok. Ezt mondjuk ma este láthattad… – Gondolsz a halálra? – Hogyne! Valamennyi filmem végén a legderűsebb pillanatok mellett ott leskelődik a halál. – A hétköznapok során is eszedbe jut? – Nézd… Az agyammal felfogtam, hogy az öröm és a bánat, az élet és a halál együtt járnak. Sajnos nagyon sok szeretett embertől kellett megválnom az évek során. Kollégáktól is. Éppen ezért gondolom, hogy azoknak kellene egymásra jobban vigyázniuk, akik még itt vannak. Nem pedig húsz évet eldobni az életünkből egy buta sértődés miatt. Én mindig figyeltem a kollégáimra, és ha helyzetben voltam, igyekeztem nekik segíteni. Minden filmemben látni lehet, milyen közösségből jövök épp, hiszen elsősorban azoknak adtam szerepet, akiket a közös munka során már korábban kiszúrtam. Az imént említettem Jordán Tamást, akit valóban a barátomnak tartok. Elindult egy közös estünk Stand Apók címmel. Az is lehetne a műsorunk címe, hogy „Hol vagytok ti égi játszótárak?”. Remek sztorikat mesélünk az életünkből, a szakmánkból. Nagy bakikat, zűröket… Mindig ezt kérik újságírók, hogy meséljek. Hát most mesélek… Jordánnal együtt. És vannak paródiák is. Ez egy elődadás-sorozat, a dumaszínház másik változata. Bajor Imrétől kezdve Galla Miklóson át többen is fellépnek majd. A címet is én találtam ki. Aztán Sándor Gyuri is érkezik az önálló estjével, akit szintén felkiáltójellel sorolok a legjobb barátaim közé. Látod, nem véletlenül mondtam a telefonba, hogy lesz miről beszélni. Most már kérdezhetsz az új filmről, a Magic boysról is… (nevet) „VILÁGSZTÁROK JÁTSZANAK A MAGIC BOYS-BAN, DE A MAGYAR SZEREPLŐKRE VAGYOK A LEGBÜSZKÉBB”

– Igaz, hogy ez a mozid készült a leghosszabb ideig? – Ami a forgatás kezdete és a bemutató között eltelt időt illeti, ez így van, hiszen három évig dolgoztunk rajta. Az utómunka plusz összegeket igényel, szerencsére volt két amerikai befektető, akik végig kitartottak a film mellett, s ha kicsit késve is, de így be tudtuk fejezni a mozit. Itt jegyzem meg, hogy egy film elkészülte normál esetben is minimum két év. Bolondos, nagyon helyes film lett. Rendezőként én is új oldalamról mutatkozom be. Eleve kevesebbet szerepelek, mint eddig, ráadásul ilyen filmem még

112

SZÍNÉSZEK

nem volt, mert ez egy mozgalmas, zenés történet. Magyar-angol sztori, amiben még amerikai szál is van. Michael Madsen játsza a meleg szívű maffiózót, Vinnie Jones pedig a kegyetlenebbet. A szereplők között van Jamelia is. Már azt is csodaként élem meg, hogy a fiamnak sikerült elérni ezeket a világsztárokat. Mindezek ellenére a magyar szereplőkre vagyok büszkébb. – Volt olyan korszaka az elmúlt három évnek, amikor magadban már lemondtál erről a filmről? – A gondolat szikrája sem fordult meg a fejemben. Hogyan lehetne lemondani egy több százmillió forintért forgatott, és sok-sok ember odaadó munkájából a nagyközönség számára készülő filmről? Kicsit ugyan nehézkesebben sikerült a befejezés, de itt van, és boldog vagyok. Amint mondtam, egy film nem csak a forgatásból, hanem az utómunkából is áll. Az utómunka legalább olyan fontos, mint maga a forgatás. Hiszen ott nagyon sokat lehet javítani a filmen. A Sose halunk meg nagy gegjei is az utószinkron során születtek. Van egy legendás jelenet, amikor háttal vagyok, a gyerek tömi magába a krémest, és mondogatom neki, hogy „erről van szó apukám”, meg „ne csak rágj, nyelj is”. Ezeket mind utószinkronban tettem meg. Szeretek belenyúlni a vágóasztalon, utólag dúsítani a poénokon. Vígjátéknál ez létkérdés. – Szereted ezt a filmet? – Szeretem. Még akkor is, ha tényleg nehézkesebben sikerült a befejezés. – Nincs benned rossz érzés? – Nincs, hiszen barátokra találtunk. „EGYRE JOBBAN ÉRTJÜK EGYMÁST A FIAMMAL”

– Emlékszem, amikor a Magic boys forgatásai után találkoztunk, mesélted, hogy nem olyan egyszerű a fiaddal dolgozni. Vagyis egy apafiú munkának nem csak jó oldalai vannak… – Össze kellett csiszolódnunk. Egyre kevesebb köztünk a konfliktus. Minél tapasztaltabb lesz a fiam producerként, annál jobban tudunk együtt dolgozni. Becsületére legyen mondva, ha zűrösebb helyzet adódott a forgatásokon, mindig kiállt mellettem. Egy koprodukciónak természetes velejárója, ha néha a külföldi partner olyat kér, ami a rendezőnek nem tetszik. A producernek pedig döntenie kell. És mindig mellém állt, mert tudta, hogy igazam van. Érdekes módon egyre jobban értjük egymást, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz lelkileg is. Büszke vagyok rá. – Amikor egyeztettük az interjút, jelezted, hogy bizonyos kérdéseket kerülni fogsz.

KOLTAI RÓBERT

113

– Eddig nem hangzott el olyan kérdés… – Anélkül, hogy a fiad ügyét boncolgatnánk, apaként hogyan élted meg az elmúlt hónapok eseményeit? – Nem szívesen beszélek erről. Az első hetek szörnyűek voltak. És az abban az időben zajlott előadások is. Fájó, furcsa, felemás érzés volt színpadra lépni, hiszen tudtam, hogy odalent a nézőtéren sokan látták a híradót, olvastak bizonyos bulvárhazugságokat. A közönség egyik fele együtt érzett velem, a másik pedig nem. Színészként egy dolgom volt: még jobban koncentrálni, és a játékommal elfeledtetni mindezt. – Összehozta a családot a baj? – Nincs ilyen, hogy összehozott-e. Egymást szerető és összetartó család a miénk. Ez nem kérdés, amikor egy világgal állunk szemben. De legyen ennyi elég erről az ügyről, sokkal érdekesebb az a sokféle munka, amikben épp benne vagyok. „ÉJSZAKA ÉRZEM A LEGINKÁBB A KOROMAT”

Rájöttem, hogy akkor öregszem a leginkább, amikor nincs dolgom. Az nagyon árt. Amíg röpködhetek a színpadon, nincs probléma. Most is gyakorlatilag az egész nyarat végigdolgoztam, aztán folyamatosan bemutatóim vannak. Csak az éjszakáim kicsit nehezebbek, olyankor már érzem a koromat. – Mi a baj az éjszakákkal? – Sokat vagyok fenn. Jártam alvásdiagnosztikán, és adtak egy SZTK-készüléket, amit ha felteszek, úgy nézek ki, mint egy UFO. Olyan, mint egy lélegeztető gép. Sűrített levegőt fúj be éjjel, és nem engedi, hogy az elernyedő félben lévő garatizmok teljesen összeérjenek. Szinten tartja a levegővételt. Amikor először feltettem ezt a szobrot magamra, a macskám – akkor még élt, és velem aludt – frászt kapott. Ennek ellenére becsületesen feltettem, majd elaludtam. Aztán éjjel már sírtam. – Miért? – Olyan érzésem volt, mintha valaki az orromat marcangolná. – Ha már itt tartunk, gyakran eltörik a mécses? – Nem programszerűen sírom el magam az élet dolgain. Fiatal színész koromban Mensáros László azt mondta nekünk, „legyetek büszkék arra, ha képesek vagytok havonta legalább egyszer egy jót zokogni”. Ez ugyanis szinte átfürdeti a lelket, amiből mi, színészek élünk. A napokban volt egy különös élményem. Ezt meg is írhatod. Felébredtem reggel, és kiszúrtam egy filmet az egyik csatornán. Jack Nicholson játszotta benne a papát. A sztori röviden arról szól, hogy ki menjen börtönbe. Az apa,

114

SZÍNÉSZEK

vagy a fia, aki esetleg magára vállalná az apja bűnét. Az apának fiatal korában volt már egy ügye, amiért felfüggesztettet kapott, ezért visszaesőnek számít. Ha leültetik, húsz évig ki sem engednék. A tökéletesen ártatlan fia azonban megúszná 2-3 esztendővel, vagy jó esetben felfüggesztettel. A titkot rajtuk kívül csak a titkárnő tudja. Esküszöm, az övé a legnagyobb alakítás a filmben, pedig számomra ismeretlen, kissé molett, nem túl szép amerikai színésznő játszotta. De olyan átéléssel, hogy elbőgtem magam a színészet csodáján. Nekem ez meghozta a „havi” nagy zokogást… És hab a tortán Pálfi Kata, aki annak idején az Ámbár tanár úr filmemben játszott epizódszerepet. Esküszöm, még annál is többet ér az ő magyar szinkronja, mint az egyébként egész film. Nem akartam hinni a szememnek, fülemnek hogyan képes valaki egy szinkronba ennyire beleadni a szívét-lelkét. Még a szájmozdulat is stimmelt. A film reggel 8-kor kezdődött, mire vége lett, 11-kor hívtam. Ő pedig roppant módon meglepődött ezen, hiszen ma már nem divat megdicsérni más munkáját. Nekem fontosak a fiatal tehetségek is. Látod, ebben az interjúban is beszéltem azokról a fiatal színészekről is, akikre muszáj odafigyelni. És persze tudom, hogy a szerkesztők első dolga kihúzni ezeket a neveket. Remélem, te nem fogod…

KOLTAI RÓBERT

115

Színészek

NEMCSÁK KÁROLY „Borzasztóan megviselnek a konfliktusok” „Régen nem voltak ennyire kiszolgáltatott helyzetben az emberek. És nem is hajszolták bele magukat olyan dolgokba, amelyek elérhetetlenek. A svájci frankos hitelnek ez a legnagyobb csapdája. Annak idején gondolkodtam, hogy felvegyek-e 500 ezer forintot 15 éves futamidőre, de végül úgy döntöttem, nem élek vele. Rájöttem, ha az embernek vannak céljai, akkor előbb-utóbb olyan lehetőségeket sodor elé az élet, olyan plusz munkákhoz, s ezáltal plusz bevételekhez juthat, amik előrébb viszik a célok felé…”

Nem tartja jó ötletnek a Dallas újraélesztését Nemcsák Károly. A Szomszédok egykori Vágási Ferijét megformáló színész szerint már a teleregényt sem lehetne újra kezdeni a régi szereplőkkel. Egyébként is, a forgatások helyett most színházat igazgat. Másfél éve nevezték ki a József Attila Színház élére, direktori szobájában fogad. Előre elnézést kér azért, ha nyűgösebb lesz a beszélgetés során, mert nem aludt jól. Azt mondja, valami lehetett a levegőben találkozónk napjának reggelén. – Rosszul aludtam az éjjel. Még a gyerekek is nehezen keltek fel. – Gyakran vannak álmatlan éjszakái? – Bizonyos kor után az ember egyre kevesebbet alszik. És a napi gondok is befolyásolnak. Ritkán kerülök ágyba éjfél előtt, a gyerekek pedig fél hétkor kelnek az iskola miatt, ez ad egy ritmust a napjainknak. Általában én viszem őket, aztán jövök be a színházba. A legtöbbször már fél kilenckor itt vagyok. – Ön az első a színházban? – Nem, van, aki korábban érkezik. Kedd és csütörtök reggelente focizunk a barátaimmal, s olyankor csak tízre érek be. – Hivatalnok lett? – Isten ments! Igaz, hogy színészként sokkal szabadabb életem volt, és ahhoz képest megtízszereződött a munkám. És az is igaz, hogy reggeltől estig bent vagyok a színházban. Az igazgatáshoz tartozó adminisztráció sok energiát elvesz az embertől, amit akkor is el kell intézni, amikor nincs hozzá semmi kedvem. De úgy állok a feladathoz, hogy kaptam az élettől egy nagy szerepet, és most ebben kell megállnom a helyem. Szerencsére a sok megbeszélés, tárgyalás mellett próbák is vannak, és játszom is. – Milyen évet zártak? – Nagyon nehéz időszakot élt át a színház, és vele együtt magam is. Kész csoda, hogy létezünk és stabilizáltuk a helyzetünket. Felülemelkedtünk az anyagi nehézségeken. A mai világban ez óriási eredmény. Szerencsére kreatív, jól dolgozó munkatársakkal vettem magam körül, mindenki tudja a dolgát.

NEMCSÁK KÁROLY

117

Ma már a szakma sem talál kivetnivalót a működésünkben, holott korábban intenzíven próbálkoztak. Bátran mondhatom, hogy művészileg is fogyasztható produkciókat hozunk létre. „SOKAN FÉLTETTEK ETTŐL A POZÍCIÓTÓL”

– Mi az, ami leginkább megviseli a direktori pozícióban? – A konfliktusok. Azok borzasztóan kikészítenek. Alapvetően színész vagyok, ezért az átlagnál talán érzékenyebb is. Nehezen birkózom meg az ilyen helyzetekkel, valószínűleg ezért is vannak időnként álmatlan éjszakáim. A direktori munka nem egy leányálom. Sokan féltettek ettől a pozíciótól, hiszen itt a legkényesebb ügyekben is nekem kell kimondanom az utolsó szót. Minden kollégámtól – beleértve a nagy sztárokat is – azt kérem, hogy legyenek nyitottak velem, és beszéljünk meg mindent, ne hordozzunk sérelmeket. – Kik azok, akik féltették? – Főleg a barátaim. Nem értették, miért kell ez nekem. Tudták, hogy jóval empatikusabb vagyok az átlagnál, ami nem feltétlenül az igazgatók erénye. Ugyanakkor nagy a munkabírásom, a tárgyalások, a rohangálások, az intézkedések soha nem fárasztanak. A színházvezetés határozottabbá tett, keményített. Korábban jobban ki tudtam térni dolgok elől. Itt ez nem lehetséges, nincs mese, dönteni kell. Az ember alapvetően nem változik, a mentalitása megmarad. Sok jót hoztam Borsod megyéből, ahol születtem. Becsületet, az egymáshoz való viszonyulást. Az embereket soha nem a vallásuk, a bőrszínük, vagy a hovatartozásuk alapján ítélem meg. Vagy jók, vagy rosszak. Azokat kedvelem, akik a szakmájukat profi szinten űzik. Sok pálfordulást láttam már, a mai világban naponta rácsodálkozom arra, hogyan fordulnak ki önmagukból emberek. Éppen ezért próbálunk olyan darabokat bemutatni, amelyekkel példát lehet mutatni az embereknek, hogy igenis, lehet még normálisan is élni. A jellemtelenséget gyűlölöm. A főiskolán Békés András – Kossuth és Erkel Ferenc-díjas rendező, érdemes és kiváló művész volt az osztályvezető tanárom. Ő mondta, hogy a színészet egy roppant izgalmas és szép pálya, mert az ember egész életében tanulja. És milyen igaza volt! – A pozícióval régi kollégák is előkerültek, akik munkát kérnek? Sok megkeresést kap a szakmából? – Akadnak ilyenek, de mindenkinek őszintén elmondom a helyzetünket. Ez a színház azért nem dúskál az anyagi javakban. Korántsem rózsás a helyzet, és segíteni sem tudok mindenkinek.

118

SZÍNÉSZEK

Nem tehetem meg, hogy a színházamban csak a barátaimat foglalkoztatom. Amikor átvettem a színházat, volt itt egy kialakult csapat. Azok maradtak állandó státuszban, akik valóban jó szakemberek. Meg sem fordult a fejemben, hogy az ő helyükre hozzam az ismerőseimet. „SZÍNÉSZKÉNT ANNAK IDEJÉN INKÁBB A SZÍNHÁZI BÜFÉBE JÁRTAM, MINT AZ IGAZGATÓI SZOBÁKBA”

– Szegedtől Zalaegerszegen át a fővárosi teátrumokig számos színháznak volt tagja. Annak idején gyakorta bejárt az igazgatói szobákba? – Nem. Minek jártam volna oda? – Mondjuk pénzt kérni, vagy lelkizni. – Inkább a színészbüfébe jártam, mint az igazgatói szobába. Mindig egy évadra szerződtem. Tisztában voltam azzal, hogy milyen feltételekkel vállaltam a munkát, és az évad végén összegeztem, hogy teljesítve lettek-e az ígéretek. Nyilvánvalóan azért voltam több helyen, mert nem mindig teljesítették. Soha nem azért mentem el egy adott színházba, hogy elmondhassam, ott dolgozom. Az sem érdekelt, hogy presztízsből legyek a Nemzeti Színház tagja, inkább átmentem a Budapesti Kamaraszínházhoz, mert abban több kihívást éreztem. Szeretem, amikor pezseg körülöttem az élet. Nem akarom rosszul érezni magam. Inkább elmegyek. – Azért kötött kompromisszumokat? – Hogyne, rengeteget. Volt olyan színház, ahonnan már jóval hamarabb el kellett volna jönnöm. Nem voltam én vagabund színész, aki tör, zúz, csapkod. Miután általában mindenki egy évadra szerződött, volt idő gondolkodni. Bennem talán több volt a kíváncsiság az új iránt… Nem tett volna boldoggá, ha egy helyen eltöltök 30 évet. Ez a fajta kényelmesség abszolút nem jellemző rám. Izgattak az új célok. Amikor a Radnóti Színházhoz szerződtem, épp átalakult az Irodalmi Színpad, Bálint András vette át a vezetést. Az egész társulat átszerveződött. A Nemzeti Színházba pedig Csiszár Imre hozta a csapatát, s hozzájuk csatlakoztam. Imádtam az újabb és újabb lehetőségeket. Nehezen tudtam volna öreg medveként hosszú évtizedeken keresztül egy helyen lenni. „ELŐADÁS ELŐTT FÉL ÓRÁVAL MÁR NEM SZÍVESEN BESZÉLEK SENKIVEL, KÉSZÜLÖK A SZEREPRE”

– Ha már a múltnál tartunk, engedjen meg egy személyes élményt. 12 éves korom óta készítek interjúkat neves művészekkel.

NEMCSÁK KÁROLY

119

Az általános iskola ötödik osztályától fogva, ha bárki a szülővárosomban, Salgótarjánban szerepelt, megvártam a helyi művelődési ház hátsó bejáratánál, és kértem, hogy szánjon rám néhány percet. Mindig mindenki készséges volt. Egyvalakit kivéve… – Most nem mondja, hogy én voltam? – Pedig mondom. Emlékszem, a Budapesti Kamaraszínház vendég-előadása volt, akkoriban ön országosan ünnepelt sztár volt a Szomszédok miatt, és szerettem volna megszólaltatni Vágási Feri megformálóját. Be is jutottam a színfalak mögé, sőt az öltözőbe is. Bekopogtam, önt éppen sminkelték, majd közölte, hogy nincs ilyenekre ideje. Én pedig 12 évesen szomorúan ballagtam haza. – Ennek pontosan hány éve? – 21 esztendeje. – Akkor most két évtized után elnézést kérek! Egyetlen mentségem van erre. Gyakran kérdezik, van-e példaképem. Olyankor mindig azt válaszolom, hogy Király Leventét, vagy Mentes Józsefet tartom a mestereimnek. Hihetetlenül jó színészek voltak. Tőlük tanultam, hogy előadás előtt fél órával már nem szabad senkivel beszélgetni, hiszen át kell szellemülni, és az a harminc perc igenis legyen a nyugalom időszaka. Éppen ezért a mai napig rosszul vagyok, ha valami miatt nem érek oda időben, ahol éppen játszom. Hiszen kell ennyi idő a rákészüléshez. Ez az egy oka lehetett annak, amiért annak idején nem adtam interjút. Ha engem sminkeltek, akkor ott már szigorú időbeosztás volt. És fél 7 után már valóban nem beszélgetek senkivel. Sajnálom, hogy ilyen élménye maradt velem kapcsolatban, pláne a gyerekkorából, pedig általában készséges vagyok. „AZ ESKÜVŐNK ÓTA A FELESÉGEM ÖLTÖZTET”

– A kinevezése óta hord zakót és nyakkendőt? – Épp ellenkezőleg. Már korábban is így jártam. Sőt, 1995 óta folyamatosan így öltözöm. Akkor volt az esküvőm, és azóta a feleségem öltöztet. Sok egyéb dolgot csináltam már az életben, ami nem feltétlenül a színészettel kapcsolatos. Ha tárgyalni mentem, a zakó és a nyakkendő alapöltözék volt. A színészválogatott kapitányaként sem tehettem meg egy szponzori megbeszélésen, hogy kinőtt garbóban ülök le tárgyalni… (nevet) – Miskolctól nem messze, Mocsolyástelepen született, húszéves koráig ott is élt. Hazajár? – Ritkán van lehetőségem ennyi elfoglaltság mellett, de a rokonaimmal rendszeresen tartom a kapcsolatot.

120

SZÍNÉSZEK

Nagy örömöm, hogy a házat, ahol felnőttem, a keresztlányom lakja. Az azonban elszomorít, hogy ha hazamegyek, több időt töltök a temetőben, mint otthon. Szeretek hazamenni, de az életem már a fővároshoz köt. Annak idején, főiskolás koromban, ha nagyon elfáradtam, két-három nap fantasztikusan feltöltött otthon. Tökéletesen kiszedett abból a pesti mókuskerékből, ami egy idő után természetesen már hiányzott. – A fővárosban is családi házban élnek? – Természetesen! Ráadásul a saját kezemmel építettem. Amikor a Szomszédok futott, valamivel jobban kerestünk az átlagnál, így 1989-ben vettem egy telket. Négy évig épült a házam. A család rengeteget segített, hogy elkészüljön. Vidékről jöttek a rokonok dolgozni. Édesapám kőműves volt, sok mindent megtanultam mellette, így magam is tudtam, mit hogyan kell csinálni. A mai napig elvégzek otthon minden kétkezi munkát: kemencét építettem a kertben, kőfalat raktam, aztán kis halastavat alakítottam ki. Amikor a ház épült, végig ott voltam az építkezésen, és szinte magam vezényeltem a munkát. Egyébként a mai napig roppant mód kikapcsol, ha otthon a kertben tevékenykedem. Nincs kertészünk, magam foglalkozom a virágokkal. „VEREBES ELTANÁCSOLT A PÁLYÁTÓL…”

– Ha nem tévedek, a fizikai munkát fiatalon sem tagadta meg. – De nem ám! Amikor másodszorra sem vettek fel a Színművészeti Főiskolára, egy évig a mocsolyástelepi erdőgazdaság raktárosaként dolgoztam. Később – mivel mindenáron színház közelébe akartam kerülni – díszletmunkás lettem Miskolcon. Komoly fizikai munka volt, előfordult, hogy ötven mázsa faanyagot kellett megmozgatni. – Ebben az időszakban ment oda Verebes Istvánhoz tanácsot kérni? – Igen. (nevet) Egy alkalommal felkerestem Verebest, aki akkor a miskolci társulat tagja volt. Kértem, hallgasson meg, mert szeretnék jelentkezni a Színművészeti Főiskolára. Szinte eltanácsolt a pályáról. Úgy találta, az én lényem – tiszta, naiv, vidéki parasztgyerek voltam – nem összeegyeztethető a színészmesterséggel, elvesznék a főiskola forgatagában. Alkatilag is vékonydongájú, kis növésű srác voltam. Egy dolgot viszont nem látott bennem: azt a hihetetlen belső erőt és szívósságot, amivel kitartottam az elhatározásom mellett. Nem bántott a véleménye, utólag örülök is, hogy nem elsőre, hanem harmadjára vettek fel.

NEMCSÁK KÁROLY

121

„VÁGÁSI NEM LENNE HAJLÉKTALAN, HISZEN VOLT BENNE ANNYI VITALITÁS, HOGY BIZTOSAN FELTALÁLTA VOLNA MAGÁT…”

– Vágási Feri kísért még? – Kísért, de abszolút jó értelemben. Nekem sosem volt bajom azzal a szereppel. Két évvel ezelőtt meghívtak egy egyetemi klubba, ahol régi Szomszédok rajongók fogadtak. Tele volt fiatalokkal a hely. Esküszöm, úgy éreztem magam, mint egy futballsztár a világ legnagyobb stadionjában, úgy ünnepeltek. Jó érzés volt látni, hogy ennyi év után is összehozott embereket ez a sorozat. A Szomszédokban az volt a jó, hogy színészek formálták meg a karaktereket, egyéniségek alkották a csapatot. Nem a sorozat csinált meg minket. Hiszen ha nincs a Szomszédok, akkor is lett volna ennek a szakmának Kulka Jánosa, vagy Fehér Annája – és hadd’ ne soroljam a többieket. – Annak idején a Gazdagréti Batman becenevet is megkapta. – Ezt egy öltöztető ragasztotta rám a Szomszédok forgatásán. A sorozatban többször keveredtem zűrös ügyekbe. Egyszer egy hajnalig tartó, fárasztó forgatás után mondta a kollégám: „nagyon unom már, hogy te vagy Gazdagrét Batmanje, mert vagy te versz valakit, vagy téged vernek”. A valóságban azonban soha nem verekedtem. – Mindenesetre kultikus figura vált a karakteréből. – Azt magam is észrevettem, hogy valamiért közelebb áll a mai fiatalokhoz ez a szereplő. Annak idején is teljesen azonosítottak vele. Amikor a sorozat szerint kórházban ápoltak, vidéki fellépésem szervezői azt hitték, hogy elmarad a műsorom. Mások meg arra kértek, meséljek arról, milyen volt az életem a fóti nevelőotthonban… – Mit gondol, ha ma is forogna a Szomszédok, Vágási Feri mivel foglalkozna? – Biztosan valamilyen vállalkozása lenne. Egy biztos: nem lenne hajléktalan, mert Vágásiban is nagy vitalitás volt, ahogyan bennem is. – Nemrég azt nyilatkozta, nem tartja jó ötletnek a Dallas újraindítását. – A káposzta sem jó felmelegítve. Nem akartam elhamarkodottan ítélni a Dallast, de sokan mondták, hogy már Jockeyt sem jó olyan állapotban látni, ahogyan ma kinéz. A régi Szomszédokat sem lehetne már újrakezdeni. Csak egy teljesen új történetet, néhány régi szereplővel. „HÁROMSZOR AKKORA GÁZSIT KAPTUNK, MINT MÁSOK”

– Ha nem jön az életébe Vágási Feri, akkor nincs az a telek sem? – Dehogynem. Ahogyan ismerem magam, akkor is mindenképpen megszer-

122

SZÍNÉSZEK

zem. Megfontolt ember voltam, amit megkerestem, hasznos dolgokra fordítottam ahelyett, hogy éjszakánként eldorbézoltam volna. – Mindig voltak tartalékai? – (nevet) Nem nagyon volt miből tartalékolni… A pályám kezdetén kilógott a fenekem a nadrágból. Aztán a Szomszédok korszakában picit jobb helyzetbe kerültünk, mint más színészkollégák. Nem kell óriási különbségre gondolni, de tény, hogy nyugodtabb körülmények között kerestünk. Körülbelül háromszor akkora gázsink volt, mint másoknak. – Irigyelték ezért a színházi kollégái? – Nagyon más korszak volt az. Nem voltak ennyire kiszolgáltatott helyzetben az emberek. És nem is hajszolták bele magukat olyan dolgokba, amelyek elérhetetlenek. A svájci frankos hitelnek ez a legnagyobb csapdája. Annak idején gondolkodtam, hogy felvegyek-e 500 ezer forintot 15 éves futamidőre, de végül úgy döntöttem, nem élek vele. Rájöttem, ha az embernek vannak céljai, akkor előbb-utóbb olyan lehetőségeket sodor elé az élet, olyan plusz munkákhoz, s ezáltal plusz bevételekhez juthat, amik előrébb viszik a célok felé. Ilyen szempontból roppant izgalmas időszak volt a házépítés is. Amikor elkezdtük a munkát, és elmondtam a tervezőnek, mennyi pénzem van, elküldött a fenébe, hogy az semmire nem elég. Nyáron alapoztunk, aztán télen dolgoztam, forgattuk a Szomszédokat, a házépítés akkor állt. A következő nyáron folytatódott az építkezés, akkor rákerült a tető. És ez így ment négy évig… De csak felépült! És ezzel is beigazolódott, hogy valóban nincsenek lehetetlen dolgok.

NEMCSÁK KÁROLY

123

Színészek

VÁRKONYI ANDRÁS „Az amerikai producerek nem tudják, ki az a Vili bácsi” „Rühellem az öregedést. Pedig nem vagyok ám olyan idős, hiszen „csak” hatvan múltam. De már érzem a rossz hírek szelét. Idővel az ember romlani kezd, fizikailag, szellemileg egyaránt. A szeretteimet is féltem, hogy bárki megbetegedhet a családból. Előbbutóbb mindenkit érnek bajok. Aztán a testvéreimmel való viszony is aggaszt. Valahogy nem akar harmonikus lenni a kapcsolatunk. Hárman háromfelé megyünk…”

– Bocs a késésért, de alig tudtam kiverekedni magam a kocsi mellől a parkolóban. Téboly, ami az utcán van! Annyira tud bosszantani ez a budapesti parkolási rendszer! És a négyszáz forintos utcai óradíjért a világon semmit sem csinálnak a parkoló-társaságok. Még a szemetet sem kotorják el rendesen a parkolóhelyekről. Néha szabályosan át kell ugrálni a nagy szemétkupacokat. – Mindig napszemüvegben jársz ? – Igen, mert tíz éve megműtötték a szemem lézerrel, és mondták az orvosok, hogy védeni kell a naptól. – Tehát nem sztárallűrről van szó. – Nincsenek nekem olyanok… – És menedzsered van? – Az sincs. Pedig elkelne. Szervezhetne nekem fellépéseket, feltérképezhetné a művelődési házakat. Megtalálhatná azokat a rendezvényeket, ahová a Borskóstoló című lemezemmel el tudnék menni. Én nem vagyok erre alkalmas, nem tudok kijárni dolgokat… – Soha nem is tudtál? – Régebben igen, mert rákényszerültem. Tizenöt évig vezettem a saját kis színházamat, ott alaposan kiismertem mindent. Annyi inkorrekt, megbízhatatlan, nehéz embert, mint a kultúrházak vezetői, előadói, még nem láttam. Tisztelet persze az elenyésző számú kivételnek. Volt itt minden abban a másfél évtizedben: visszamondott fellépések, elfelejtett megszervezések, hazugságok… Egy idő után elegem lett. Akkor azt mondtam, soha többé nem szervezek semmit. – Pedig ma már országosan ismert művészként lényegesen könnyebb lenne a helyzeted. – Nem csak emiatt, a mobiltelefonok is sokat segítenek. Akkoriban, amikor még szerveztem, tekerős telefonnal kapcsoltak át, és a postán kellett bejelenteni, hová akarok telefonálni. Persze, sosem az vette fel, akit éppen kerestem. Állandóan összeakadtak a beszélgetések, folyamatosak voltak az ordítozások, értetlenkedések. Utólag visszagondolva azért ennek is volt valamilyen romantikája.

VÁRKONYI ANDRÁS

125

A nyolcvanas évek vége felé, negyvenévesen mégis azt mondtam, vége. Lenyomtam ezzel a vándortársulattal 15 évet, megcsináltunk 3 ezer előadást, az egyik legmenőbb társulat voltunk az országban. Négyen játszottunk de a díszletet is mi vittük. Ennyi idő után bele lehet ebbe fáradni. Ráadásul akkor már elég jól ment a szinkron, jöttek a filmforgatások is, szóval könnyebben váltottam. – Amióta Vili bácsi lettél a Barátok közt-ben, találkoztál emberekkel abból az időszakodból? – Persze. Néha előfordul, hogy találkozom idősebb kultúrház igazgatókkal, akik mondják, hogy emlékeznek rám abból a társulatból. Szerencsére olyanokkal futok össze, akikről jó emlékeim vannak. „BRUCE WILLIS IS ELMEGY SZEREPLŐVÁLOGATÁSRA, CSAK NEM TUDUNK RÓLA”

– És mi van a régi társulati kollégákkal? – Ketten közülük hajlott koruk ellenére még mindig járják az óvodákat, és gyermekműsorokat tartanak. Nyilvánvalóan rá vannak kényszerülve, mert ebből a munkából nem lehet aranyrudakat félretenni, kénytelenek dolgozni. – Keresnek a pályatársak azért, hogy segíts nekik munkát szerezni? – Igen, gyakran csörög a telefonom. Ilyenkor mindig elmagyarázom, hogy nem én osztom a szerepeket. Ahogy annak idején én is egy szereplőválogatáson nyertem el Vili bácsi szerepét, úgy nekik is juthat munka. Nem csak nálunk, a Barátok közt-ben, bárhol. Én is járok válogatásokra a mai napig egy-egy nagyobb mozifilm kapcsán. Így kaptam szerepet például a Katedrális című amerikai filmben. Azt is castingon kaptam meg. Akármilyen múlt van mögöttem, el kell fogadni, hogy egy válogatáson mindig a nulláról indulok. Az amerikai producereknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az a Vili bácsi… – Hogyan értesülsz egy-egy ilyen válogatásról? – Általában ügynökségeken keresztül. A külföldiek a legtöbbször katalógusokból válogatnak. Keresik az ötvenes-hatvanas éveikben járó, zömök, hamvas, esetleg vékony alkatú férfiakat… (nagyon nevet) Komolyra fordítva a szót: ehhez azért nyelveket kell beszélni. – Nem derogál elmenni az ilyen válogatásokra? – Dehogyis! Miért lenne ez kínos? Amerikában Bruce Willis is elmegy. Csak nem tudunk róla. Ráadásul ezek a szereplőválogatások számomra legtöbbször sikerrel zárulnak. Több nemzetközi produkcióban szerepeltem már. – Jól fizetnek az ilyen munkák?

126

SZÍNÉSZEK

– Kifejezetten jól. Nem feltétlenül a dupláját az itthoniaknak, de olyan is előfordult már. (ekkor belép egy fiatalember az étterembe, és hangos „Tisztelem Bandi bácsi” felkiáltással üdvözli Andrást…)

– Nocsak… Már nem csak Vili, hanem Bandi bácsi is vagy? – Ez a srác a gyerekeim korosztályába tartozik, valószínűleg a régi lakótelepről, ahol annak idején laktunk. Egyébként meg fogalmam sincs, ki volt az illető, de annak idején a Fehérvári úton Bandi bácsi voltam. Másoknak meg most Vili bácsi vagyok. Te jó Isten, hogy szalad az idő… Ma már egyáltalán nincsenek kisgyerekes barátaim. Bár, ahogy belegondolok, a baráti kör is igen fogyatkozik. Többen csak évtizedek múltán mutatják meg az igazi arcukat. – Sok barát elmaradt mellőled? – Igen. Ebben valószínűleg én is hibás vagyok, mert biztos változtam az évek során. Sokszor nincs türelmem leülni csevegni, inkább a saját gondjaim körül forognak a gondolataim. Bár, ha jobban belegondolok, annyit azért nem változtam, hogy kiforduljak önmagamból. A sorozat adta népszerűség nem döntött le a lábamról. Nem akarok vulgáris lenni, de attól még, hogy naponta ott vagyok a képernyőn, nem termelek aranyat a mellékhelyiségben. Olyan ember vagyok, mint bárki más, ugyanúgy vannak félelmeim, álmaim, vágyaim… „AGGASZT A TESTVÉREIMMEL VALÓ VISZONYOM. HÁRMAN HÁROMFELÉ MEGYÜNK...”

– Milyen félelmeid vannak? – Nagyon rühellem az öregedést. Pedig nem vagyok ám olyan idős, hiszen „csak” hatvan múltam. De már érzem a rossz hírek szelét. – Milyen rossz hírek szelét? – Tisztában vagyok vele, hogy idővel az ember romlani kezd, fizikailag, szellemileg egyaránt. A szeretteimet is féltem, hogy bárki megbetegedhet a családból. Előbb-utóbb mindenkit érnek bajok. Aztán a testvéreimmel való viszony is aggaszt. – Nem vagytok jóban? – Valahogy nem akar harmonikus lenni a viszonyunk. Hárman háromfelé megyünk. Anélkül, hogy kiteregetném a családi szennyest, sajnos nincs teljes egyetértés közöttünk. Az emberi gyarlóság sajnos a családon belül is megmutatkozik. Hogy ki ebben a hibás? Talán a felületes kapcsolatok. Hogy még a testvérek sem figyelnek eléggé egymásra. – Ha ennyire bánt, miért nem teszel ellene?

VÁRKONYI ANDRÁS

127

– Próbáltam már, de nem ment. Az például rosszul esik, hogy az eddig elért eredményeimet családon belül nem mindenki tolerálja. Pedig én tipikusan az az ember vagyok, aki örül a másik sikerének. De hagyjuk is ezt a témát, csak azért mondtam el, hogy értsd, milyen viharfelhőkre gondoltam. Mindez hatással van a közérzetemre, mint ahogy az is, hogy azt figyelem: nincs-e baj a környezetemben. Azt hiszem ez így együtt az öregedés jele. – Korábban nem voltál ilyen? – Egyáltalán nem. – Pedig azt mondják, amitől az ember fél, az előbb-utóbb be is következik. Erről sokat meséltek már ezen a weboldalon sorozatbeli kollégáid. – Nem hiszek én ezekben! Sose hittem. – Olvastam az életrajzodban, hogy bölcsészdiplomád is van. Dolgoztál vele valaha? – Ez egy jó történet. Képzeld el, annak idején, amikor lediplomáztam, bementem a Fővárosi Tanács művelődési főosztályvezetőjéhez. Bölcsészdiplomával a kezemben léptem be az irodájába. Mondta, hogy foglalj helyet Várkonyi elvtárs. Pedig még csak úttörő sem voltam soha, és ez nagy szó volt akkoriban. Kérdezte a főosztályvezető, mi az a művészeti ág, amit kedvelek, mire azonnal azt feleltem, hogy a színház, a film, a zene. Erre ő rávágta, hogy akkor képzőművészeti vonalon tudna foglalkoztatni. (nagyon nevet) A színházban akkor 2100 forint volt a fizetésem, és 7200 forintot ajánlott. Hiába mondtam, hogy nem vagyok ebben járatos, biztatott, hogy sebaj, majd megtanulom. A pofámról szakadt volna le a bőr, ha elvállalom, így köszönettel visszautasítottam. A diploma pedig maradt a fiókban. – Ahhoz képest, hogy hatvanéves elmúltál, egyáltalán nem nyugdíjas tempóban dolgozol. Bármikor találkozunk, mindig rohansz. Hol a szinkronba, hol a forgatásra, vagy valamelyik vidéki fellépésre. – Mostanában kezdtem el magam is azon gondolkodni, kell-e nekem egyáltalán ez a hajsza. Ugyanakkor, ha véletlenül úgy alakul, hogy egy napig nincs semmi dolgom, már azon gondolkodom, talán rossz fát tettem a tűzre, hogy nem csöng a telefonom? És ez nem vicc, mert igen lobbanékony természetű ember vagyok, és soha nem tudni, ki sértődik meg azon, ha felemelem a hangomat. Én persze el is felejtem rögtön, de másban ez tüskéket hagyhat.

128

SZÍNÉSZEK

Egyébként meg egyértelmű, hogy kell a munka. Még akkor is, ha az rohanással jár. Borzasztó vacak a nyugdíjam, akárcsak a legtöbb színésznek. Ha abból kellene megélnem, a fűtést sem tudnám kifizetni.

VÁRKONYI ANDRÁS

129

Színészek

SANTIAGO SEGURA (TORRENTE) „Felvágnám az ereimet, ha Torrente udvarolna a lányomnak” „Spanyolországban senki nem tudja rólam, hogy buzi vagyok-e, házas, vagy éppen elvált. Az is csak úgy derült ki, hogy van egy lányom, hogy sétáltunk együtt a parkban, és egy paparazzi lefényképezett. Óvom a magánéletemet. Ha nincs egy privát kis tered, ahová viszsza tudsz vonulni, akkor megette az egészet a fene…”

Szívesebben írnám most azt, hogy a Torrente filmek főhőse, Santiago Segura kizárólag velem állt szóba az újságírók közül magyarországi látogatása során, de sajnos nem így történt. A valóság az, hogy a színész még az ipari kamerának is nyilatkozott Budapesten. Persze a promóció erről szól. Segura kizárólag azért utazott hozzánk, hogy új filmjét, a Torrente 4-et népszerűsítse, tehát egy rossz szavam nem lehet. És különben is, örülnöm kell, hogy egyáltalán ráfértem a hosszú médialistára, azon orgánumok közé, akik nyilatkozatot kértek Spanyolország egyik legismertebb színészétől.

Akik nem bennfentesek a médiacirkuszban, azoknak feltétlenül el kell mesélnem, hogyan működik az interjúzás egy nemzetközi szintű sztárral. Egyrészt már hetekkel korábban akkreditálni – regisztrálni – kell a szervezőnél magam, ha a főhős közelébe szeretnék kerülni. Ilyenkor hetekig, jobb esetben csak napokig megy a huzavona, hogy pontosan hány percet kaphatok a beszélgetésre. Mert nem úgy van ám, hogy hosszan faggathatom a sztárt. Millió újságíró vár még ugyanerre, s ilyenkor a szervezőnek gondosan mérlegelnie kell mindent; példányszámot, elérhetőséget, népszerűséget. Az összes apróságot figyelembe kell venni az adott lappal, online felülettel, vagy éppen televízióval kapcsolatban. És sakkozni kell minden egyes perccel, hiszen a magyarországi program általában feszített.

Először félórára lettem beírva. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, már csak 15 percem maradt. A helyszínen pedig közölték: mindössze 8 percet kapok az interjúra. Az utolsó előtti voltam a listán, akik bemehettek a nagy Torrentéhez „személyes beszélgetésre”, de az megnyugtatott, hogy előttem az RTL Klubosok vártak, utánam meg a Hír24-esek következtek. Tehát annyira mégsem rossz a besorolásom. Mindezt csak azért mesélem el, hogy átérezze helyzetemet a Tisztelt Olvasó. Álltunk, időnként ültünk egymás mellett a kollégákkal, mint a heringek a Cervantes Intézetben – a spanyol állam budapesti közintézményében –, és vártunk a sorunkra. Az egyik pályatárs féldecis pálinkát szorongatott a kezé-

SANTIAGO SEGURA

131

ben, hogy majd azt viszi be a színésznek ajándék gyanánt, a másik meg azt tervezte, hogy majd énekelteti Torrentét. Én meg azon gondolkodtam, hogy bemegyek, csinálok vele egy közös fotót a Facebookra, megköszönöm, aztán kijövök. Mégis mi a jóistent lehet 8 perc alatt kérdezni? Ráadásul a melyinterjuk.hu oldalra? Mert az nyilvánvaló volt, hogy ebből a találkozásból minden lesz, csak mélyinterjú nem. Joggal kérdezhetik, mégis minek akkreditáltam magam egyáltalán, ha sejtettem, hogy ebből ez lesz. Nos, azért, mert imádom a Torrente filmeket. Bár a főhős végtelenül alpári, visszataszító jelenség – a színész kizárólag a forgatásokra hízik 30 kilót, amit a bemutatók után le is ad – és a viselkedése sem mindig szimpatikus, de egy fárasztó hét után jó a négy rész valamelyikét betenni a lejátszóba, és csak röhögni ezen a vadbarmon. Olyankor az ember elfelejti minden gondját-baját. Ráadásul az elmúlt években minden egyes szerkesztőségi szobámban ki volt téve a falra egy-egy Torrente plakát, s úgy gondoltam, először az életben szeretnék „rajongóként” közös fotót készíteni valakivel. Persze a fényképen kívül azért az interjú lehetősége is izgatott. Csak hát ez a 8 perc… Mindegy – gondoltam –, ilyen helyzetben még úgysem voltam. Korábban híres tévések – Kepes András, Frei Tamás, Szellő István – visszaemlékezéseiben olvastam, hogy ők rendre vártak világsztárokra hosszú órákat, s aztán megalázóan kevés időt adtak nekik az interjúra. A szigorú menedzserek pedig akár egy kérdés-válasz kellős közepén is képesek voltak leállítani a beszélgetést. No, ha nem is egy világsztárral, de egy spanyol kultusz-figurával azért én is kipróbálhattam…

– Tegeződünk, vagy magázódunk majd az előttünk álló 8 percben? – Jó sok időt kaptál. (nevet) Szerintem tegeződjünk. – Mertem remélni, hogy Torrentét nem kell magáznom. Olyan hülyén vette volna ki magát. Őszinte választ várok! A pokolba kívánsz engem? – Ez most milyen kérdés? – Őszinte. – Mégis miért kívánnálak a pokolba? – Ne mondd nekem, hogy nem unod még ezt az egészet! Órák óta ki-be járkál itt mindenféle újságíró, szünet nélkül kérdezgetnek… – Nem unom. Szörnyen elkötelezett vagyok a promóció mellett. Van, hogy 48 órán át, megszakítás nélkül népszerűsítem a filmet. Megyek közönségtalálkozókra, interjúkra. Nekem ez nem fáradtság. És a film szempontjából tényleg fontosnak tartom a promóciót.

132

SZÍNÉSZEK

– Sok félkegyelmű médiamunkással találkoztál ma? – A félkegyelműek még nem jöttek. Eddig… De mindig eljön az első alkalom. –Ez megnyugtat… Legalább mindenki ugyanazt kérdezi? – Igen. Gyakran ismétlődnek a kérdések. De ez normális. Én nem szeretem ugyanazt válaszolni, nem akarok papagájként ismételni mindent. Igyekszem mindig másképp felelni, de nem könnyű. A mai nap egyébként elég sokszínű volt, élveztem. „OTTHON SAJÁT MOZISZOBÁM VAN HÁROMEZER FILMMEL”

– Úgy tudom, Madrid egyik legszegényebb részén nőttél fel. – Igen. – Akkor, ott a szegénységben ilyen életre vágytál, amilyet ma élsz? Nem titok, hogy a Torrente Spanyolországban a legnagyobb kasszasikerek közé tartozik, ami anyagilag neked is jelentős bevételt jelent. – Jó kérdés… Látod, ezt még ma senki nem kérdezte meg. Őszinte leszek: annyi minden ismétlődött itt az elmúlt órákban ebben a szobában, és azt gondoltam, te is jössz majd ugyanazokkal a sablonokkal, de erre nem számítottam. Most gondolkodnom kell, mert ez annál összetettebb, hogy azonnal válaszoljak… (hosszas szünet, néz maga elé) Nem is tudom, mit feleljek… Szegény emberként mindig szerettem volna, ha Beverly Hillsben van házam, olyan vese alakú kis medencével, ahol napszemüvegben fekszem a vízen, és félmeztelen lányok szolgálják fel a Pina Coladát. Most ez hülyeségnek hangzik, de nem az. Ezek visszatérő gondolatok a mai napig. Nagyon jó a képzelőerőm… – És hogy élsz ehhez képest? – Elég jól. – Van házad Beverly Hillsben?

– Ott ugyan nincs, de máshol van. Ne kérdezd, hol és hány négyzetméter, mert arra nem válaszolok. Ugyanakkor, ha már a vágyakozást kérdezted, nagyon sok álmom megvalósult. Kisgyerekként például mindig arra vágytam, hogy legyen egy óriási képernyős tévém, ahol szabadon nézhetem a kedvenc filmjeimet. Pedig akkor még videó sem létezett. Ehhez képest ma saját moziszobám van háromezer blue ray filmmel, és bármikor be tudom tenni a Casablancát, vagy a Ben Hurt. Elképzelni nem tudod, milyen hatalmas képernyőn… Tehát ez az álmom is megvalósult. És az is, hogy főszereplő

SANTIAGO SEGURA

133

lehetek a saját filmemben. A Torrente szerzői film. Nincsenek feletteseim, akik nyakkendőben azt mondják, ez a jelenet túl erős a gyerekeknek, vedd ki. Szabad alkotó vagyok.

– Azt mondtad, túl erős jelenet a gyerekeknek… Ez hogy jön most ide? Hiszen a Torrenték 16 éven felüli filmek… – Persze, de véletlenül is odakeveredhet a gyerekek kezébe. „SZÖRNYŰ APA VAGYOK. SZÖRNYŰ…”

– A lányod látott már valaha Torrente filmrészletet? – A negyedik részben szerepel az egyik jelenetben. Azt megmutattam neki, amikor elkészült. A többi filmből szerencsére nem látott semmit. Hiszen csak négyéves! Isten ments. Felelős édesapa vagyok, elzárom a lányom elől a saját filmjeimet. – Mit tennél, ha a lányodnak egy olyan őrült udvarolna, mint Torrente? – Felvágnám az ereimet. – A sajátodat? Nem az udvarlóét? – Nem vagyok én erőszakos ember… És különben is, magamat kellene megbüntetni, hogy ennyire rosszul neveltem a gyerekemet. – Jó apának tartod magad? – Erre a kérdésre most csak azért válaszolok, mert Magyarországon vagyunk. Ha Spanyolországban kérdeznéd ugyanezt, felállnék, és itt hagynálak. Ott egyáltalán nem beszélek a privát életemről. – Vettem észre… Mielőtt idejöttem, két órán keresztül böngésztem az internetet, a legspeciálisabb, kifejezetten újságírók által használt keresőrendszerekben is – ahol elvileg minden, a nagyvilágban megjelent cikk, interjú megtalálható –, de egyetlen, a magánéletedre vonatkozó anyagot sem találtam. – Nem véletlenül. Spanyolországban senki nem tudja rólam, hogy buzi vagyok-e, házas, vagy éppen elvált, egyedül élek-e, vagy nem. Az is csak úgy derült ki, hogy van egy lányom, hogy sétáltunk együtt a parkban, és egy paparazzi lefényképezett. Óvom a magánéletemet. Ha nincs egy privát kis tered, ahová vissza tudsz vonulni, ahová el tudsz menekülni, akkor megette a fene az egészet. Ugyanakkor, mivel Magyarországon vagyunk, kivételt teszek veled és válaszolok. Szörnyű apa vagyok. Szörnyű! Szinte rögeszmés. Percenként fényképezem a lányomat, mindentől féltem, és csurog a nyálam, annyira imádom…

134

SZÍNÉSZEK

– A telefonodban sok fotó található a lányodról? – Hogyne. Neked megmutatok néhányat, de a kamerának nem. Na ezt nézd! Szép gyerek? – Szép bizony! Látom, nem rád ütött… – Az anyjára hasonlít, aki szintén nagyon szép nő. Na de várj, mutatok még fényképeket. Nézd csak, miket csinálok! Budapesten, az utcán megláttam egy Julio Iglesias plakátot. Lefotóztam, és feltettem a Twitterre. Múlt héten már egymillióan követtek. Kövess te is! De ne most, mit babrálod itt a telefonodat? Majd utána, ha innen kimentél! Várj, van itt még valami. Ezt a fotót a mellékhelyiségben csináltam. És tudod miért fényképeztem le? Mert nálunk Spanyolországban a WC-n hátul van a luk, ahol távozik a „felesleg”. Itt meg elöl. Nem is értem, miért, mert így a végbéltermék megreked. És ez nagyon furcsa. Ezt a fotót is felteszem a Twitterre. (A szervezők közben vadul mutogatnak, hogy lejárt az időnk.) – Azt hiszem, el kell búcsúznunk, mert a házigazdáid már ki akarnak zavarni. – Nem mész sehová! Kérdezz még nyugodtan! – Mikor jártál utoljára abban a bizonyos szegény negyedben, ahol felnőttél? – Egy éve. – Mit kerestél arrafelé? Nosztalgiáztál? – Nem… (nevet) Azt mondták, van ott egy autókereskedés, ahol sokkal olcsóbbak a kocsik. Látom, nagyon szereted ezeket a kérdéseket… Képzeld el, Chilében, amikor ugyanígy a film promócióját csináltuk, elmentem egy tévéműsorba. Olyasmi volt, mint a David Letterman Show. Ott is hasonló kérdéseket tettek fel, és valahogy megfeledkeztem magamról, válaszoltam mindenre. Nem tudatosult bennem, hogy a világháló segítségével ezt bárhol meg tudják nézni, még Spanyolországban is. Odahaza meg is kaptam a magamét, hogy milyen dolog ez, külföldön mindent kibeszélek, otthon meg semmit. Az a baj, hogy Spanyolországban túlzásba viszik a bulvárt. Ott már kínos az érdeklődés. Nem biztos, hogy ez a legjobb kifejezés erre, de nekem kicsit már morbid is az egész. Ugyanis, ha egyszer rád szállnak, akkor ízekre szednek. Egyszerűen nem hagynak békén. Annyira belém ivódott ez a zárkózottság a magánéletemmel kapcsolatban, hogy nagyon nehéz erről beszélnem. A lényeg, hogy anyósomnak vettem azt az autót azon a környéken… És akkor mi van? – Semmi. Nézd el nekem ezeket a kérdéseket, mert nem találkozunk minden nap…

SANTIAGO SEGURA

135

– Ne viccelj, én kérek elnézést! Azt gondoltam, bejössz majd ide negyvenedikként, és arról faggatsz, hogyan kezdtem a pályafutásomat, miként lettem rendező, stb. De az, hogy milyen a kapcsolatom a feleségemmel, nem is értem, hogy jön ide… – Nem kérdeztem ilyet! – Csak példaként mondtam. De sem az anyósomnak, sem a kislányomnak nincs köze a Torrentéhez. – A saját moziszobádban mikor vetítetted le utoljára valamelyik Torrentét? – Nem olyan rég. Mielőtt ide repültem volna. Nem hitték el a barátaim, hogy Magyarországon ilyen népszerűek a filmjeim. Mondtam, dehogynem, bebizonyítom. És lejátszottam nekik a második részből egy részletet a magyar szinkronnal. Egyébként otthon csak akkor teszem be a lejátszóba a filmjeimet, ha egy adathordozónak, mondjuk a blue ray-nek le szeretném ellenőrizni a minőségét. „BELEFÁRADTAM AZ ÁLLANDÓ HÍZÁSOKBA”

– Van olyan jelenete a hazai mozikban most futó negyedik résznek, amelyen te is nevetsz? – Lehet, hogy tökéletesen idióta vagyok, de a mai napig nagyon sok jeleneten röhögök. Nem feltétlenül azon a viccen, ami épp a képernyőn van, hanem az emlékeken, amelyek egy-egy résznél eszembe jutnak a forgatásról. Például az első Torrentében van egy legendás jelenet, amikor ülünk az autóban, és megkérdezem Rafit, az „asszisztensemet”, hogy kiverjük-e egymásnak. A szerepet megformáló Javier Cámara annyira röhögött, hogy órákig állt a forgatás. Nekem pedig tök komolyan kellett ránéznem. De ahogy egymásra pillantottunk, kirobbant belőlünk a nevetés. Amikor nézem a jelenetet, mindig eszembe jut, és azon röhögök, hogy ott mennyit röhögtünk. Nosztalgiázom, amikor nézem a filmjeimet. – Álmodtál már Torrentével? – Nem, szerencsére nincsenek rémálmaim. Csak akkor, ha nagyon sokat eszem este elalvás előtt. De akkor sem Torrentével álmodom… Meg ne kérdezd, mivel! (nevet) – Elégedett ember vagy? – Alapjában véve igen, pedig az ember, mint tudjuk, soha nem elégedett. – Irigyeljük, vagy sajnáljuk Santiago Segurát? – Ugyan miért kellene engem sajnálni? – Mondjuk azért, mert a spanyol filmes szakma kiközösített a filmjeid miatt.

136

SZÍNÉSZEK

Teszek rájuk! Tisztában vagyok vele, hogy odahaza én vagyok az utolsó nyomorult, akit lenéznek. A kritikusok sem tudnak már velem mit kezdeni. De nem is érdekelnek. Nekem mindig az ilyen „alja” szerepek tetszettek. Inkább irigyeljenek. Hiszen el sem tudod képzelni, milyen lenyűgöző érzés egy olyan országban sikeresnek lenni, ahol nem ismered a nyelvet. Ez egy csoda, ami itt történik. Nem sok országban mutatták be a filmemet. Tényleg kész csoda, hogy az alkoholista, rasszista, homofób exrendőr Magyarországon ilyen népszerű. Most őszintén: nem az lenne normális, ha egy spanyol filmnek nálatok semmilyen fogadtatása nem lenne? Éppen ezért mostantól Spanyolország után Magyarország lesz a kedvenc országom! – Mi lesz a hízókúráddal? – Jaj, ne is mondd! Már belefáradtam az állandó hízásokba, meg fogyásokba. Ez az egy, ami visszatart a Torrente 5-től. Ahogy egyre idősebb az ember, annál nehezebben fogy le. És annyira nincs kedvem megint visszahízni 2030 kilót. Pedig Torrentét így szerették meg az emberek, kövéren. A második részhez egyébként 40 kilót híztam, az utolsóhoz már csak 24-et. A harmadik idején sikerült a legkevesebbet felszednem. – Megváltoztatott a siker? – Igen. Most sokkal kedvesebb vagyok. Korábban kíméletlenebb voltam – Még jó, hogy nem akkor találkoztunk. – Azt meghiszem… A magánéletemmel kapcsolatos kérdésekért kaptál volna! Lehet, hogy a korral jár, de mára lehiggadtam. Nincsenek nagy vágyaim. Csodálatos dolog a siker. De annyi éven át éltem siker nélkül, hogy ma már a kevesebb is elég. Egészség legyen, és jóbarátok vegyenek körül. Mert a barátság az fontos. Neked is ezt kívánom!

(Az interjú végül 22 percig tartott.)

SANTIAGO SEGURA

137

Színészek

BENKŐ PÉTER „Nem én éltem az életet, hanem az élet élt engem” „Annyi minden történt velem, mint mással talán három élet alatt sem. Nagyon színes sorsom volt. A mostani korszakomat azonban nem cserélném el semmiért. Van egy gyönyörű, nálam 31 évvel fiatalabb feleségem. Néhány évvel ezelőtt felépítettük a házunkat, otthont teremtettünk. Bár a nyugdíjam szerény, de a fellépésekre nem lehet panaszom, hiszen azokkal jól keresek. Egyedül a veszteségekkel nem tudok mit kezdeni, azok mindig nagyon megviselnek…”

Ez az interjú akár a ‘Földijeim - avagy híres nógrádiak a szórakoztatóiparban’ című fejezetben is szerepelhetett volna, mégis úgy gondoltam, hogy Péter személye és életútja jobban illik Bodrogi, Béres, Nemcsák és a többi színész közé.

Annavölgyben mindenki tudja, merre lakik a híres színész. Hamar oda is találok a házhoz, ahol két ló, négy kutya és három macska társaságában él feleségével Benkő Péter.

– Ti újságírók mindenhová odataláltok. Pláne a tévések. Nincs olyan eldugott utca, vagy akár zsákfalu, amire ne bukkannátok rá… – Egy jó beszélgetésért mindent… (nevetünk) – Kérsz egy kávét? Finom lesz, mert ez a régi, klasszikus kotyogón készül. Szörp is van. Mindjárt töltök. – Házi? – (nagyon nevet) Nem, az sajnos nincs, ez Piroska. De azért megteszi, ugye? – Ne viccelj. Elfogadom, köszönöm. Láttam a falon egy képet az előszobában. Édesapád mellett egy ötéves forma kisfiú lehet. Te vagy? – Ki más lenne? Majdnem eltaláltad, mert hatéves voltam. Ráadásul az a kép egy filmforgatáson készült. Fel a fejjel volt a címe. Gondolom nem ismered, mert még elég fiatal vagy. – Ez nem egy Latabár film? – Dehogynem! – Fent van a Youtube-on is. A videómegosztón bárki megnézheti. Latabár bohócot játszik, és gyerekeket bújtat a nyilasok elől. – Az a kisfiú, akit állandóan dugdostak, én voltam. Édesapámat, Benkő Gyulát kísértem el szerződést kötni, mert ő is szerepelt a filmben. Keleti Márton rendezte, és kinézett magának. Érdekes, hogy akkoriban még erősen palócosan beszéltem, de a próbafelvételen, Sanyika karakterében a szöveget már nem palócosan, hanem az édesanyámtól tanult nyelven mondtam. Mindkettő a fejemben volt, és ösztönösen ráéreztem, hogy itt másképp kell megszólalni. – Beszélsz még palócul?

BENKŐ PÉTER

139

– Nem felejtettem el. (elkezd emelt hangon, palócosan beszélni) „Anyóm apóm is palócosan beszélt”. (visszavált) Ugyanúgy megmaradt minden. Neked nem? – Érdekes módon én sosem beszéltem palócul, hiába éltem húsz évig Salgótarjánban. – Különös… Én hétéves koromig éltem Palócországban. Salgótarján mellett, Homokterenyén laktunk. A nagyapám volt a bányaigazgató a megyeszékhelyen. Tulajdonképpen arrafelé szinte csak család bányász voltak. 1956 után mindenkit leküldtek a föld alá… Mély nyomokat hagyott bennem ez az időszak. Életem legboldogabb korszaka volt. Ma is szívesen megyek vissza, de sajnos már csak a temetőbe visz az utam… „KÖNNYEN MEG TUDNAK VEZETNI”

– Ha már az életet emlegetted… amikor jöttünk be a házba, volt egy jó mondatod. – Arra gondolsz, hogy „nem én éltem az életet, hanem az élet élt engem”? – Igen. – Annyi minden történt velem, mint mással talán három élet alatt sem. Nagyon színes sorsom volt. – Igaz, hogy hajón is dolgoztál? – Igaz. Abbahagytam a főiskolát és elmentem a Duna-Tengerhajózáshoz. Akkoriban még úgy hívták, hogy Detert. – Eleged lett a főiskolából? – Nem bírtam. Pedig amikor jelentkeztem, tele voltam önbizalommal. Aztán elkezdték a klasszikus színészképzést, és még azt is megmondták, hogyan álljak a versmondásnál. Akkoriban olyan világ volt, hogy nem lehetett lakást venni, pedig én már le akartam válni édesapáméktól. Kitaláltam hát, hogy elmegyek hajózni, a fizetést majd itthon utalják, odakint pedig a napidíjból elseftelgetek. Akkor pedig, ha a fizetésem itthon ketyeg, végre be tudok majd fizetni egy öröklakás félére. Ez volt a terv. Jó is lett volna, csak ismered a mondást, „vagyok olyan kommunista, mint maga, de ezt a melót nem lehet kibírni”… Nem véletlen, hogy a tengerészek zöme meghülyült. Én pedig megfutamodtam. – Kemény volt? – Az nem kifejezés. A Badacsony nevű hajón dolgoztam. Bárkaszerű, kecses hajó volt, végigment a Dunán. Vasércet vitt Oroszországból Németországba, Dunaújvárosból pedig vasat szállított. Félévenként jött haza. A fedélzetmester tudta, hogy színész gyerek vagyok, és egy vadőrrel együtt a szó szoros értelmében agyonhajtott minket. Egy idő után úgy döntöttem, leszállok, és vissza-

140

SZÍNÉSZEK

kéredzkedtem az osztályfőnökömhöz, Szinetár Miklóshoz a főiskolára. Nagyon rendes volt, mert visszavett. Nem voltam átlagos hallgató, mert utána sem jártam sokat. A drága Zsurzs Éváék elvittek egy próbafelvételre a beszédóráról, és megkaptam a Koppányi aga testamentuma című film főszerepét. Attól fogva beindult a színészi karrierem… Voltam én már minden, csak színházi igazgató nem. – Hiányzott, hogy az legyél? – Egyáltalán nem, ugyanis nem vagyok irányító alkat. Könnyen meg tudnak vezetni. Nincs bennem az a kellő rafinéria, ami egy színház igazgatásához szükségeltetik. – Színészként mi jellemzett leginkább? – A hűség. Ahogyan említettem, a főiskola második évétől már folyamatosan játszottam az Operettben, a Nemzetiben, és a József Attila Színházban is. Mind a három színház felajánlott szerződést, és a József Attilát választottam. Nem voltam ott sokáig, talán három évig, mert az igazgatómat, Fodor Imre bácsit leváltották, és jött helyette Berényi Gábor. Nem szerettem, amit ő csinált, nem is éreztem jól magam, és kapva kaptam Kazimir ajánlatán, aki áthívott a Tháliába. Átigazoltam, és ott is maradtam 23 évig. – Majd jött a kapitalizmus, és…? – Egy lobbi, ami letörölte az egész társulatot. A Művész Színház vezetősége megpályázta a Tháliát, és mindannyian utcára kerültünk. Abban az időben be voltak állva a társulatok, és ha eljöttél valahonnan, maximum csak vidékre mehettél, mert ott mindig színészhiány volt. Pesten a Madáchból átigazolni a Vígszínházba nem lehetett. Vagy, ha mégis, akkor az illetőnek befellegzett. Pláne akkor, ha haraggal ment el. Ha nem haraggal, akkor egy-két év után fel tudott jönni, mint a talajvíz, egy másik színházban. De ez rettenetesen nehéz volt. Nem igazán érződött a mozgástér. – Csak a rendszerváltás után? – Már egy picivel előbb fellazult ez az egész. Amikor új igazgatók jöttek. Volt egy pont, amikor Kaposvár átvette az egész magyar színházi életet, és akkor lecserélődött a szakma. De nem kell messzire menni, mert a Színművészeti élén manapság is a kaposváriak vannak. Mindenki onnan került ki. – Ez jó, vagy rossz? – Nem tudom. Innen Annavölgyről nem is nagyon érdekel. Amikor belevágtam a színészetbe, meg sem fordult a fejemben, hogy mással is foglalkozzak. Az elfoglalt színész kussol, mert állandóan feladata van. És Kazinál rettentően sokat játszottunk. Elment úgy 23 év az életemből, hogy havi harmincat játszottam. Még vasárnap délelőttönként is, amikor gyerekdarabokat mutattunk be.

BENKŐ PÉTER

141

„NEM HISZEK AZ ALTERNATÍV SZÍNHÁZBAN”

– Rendezni nem akartál? – Inkább csak az utóbbi időben. Előbb-utóbb minden színész eljut oda, hogy szeretne rendezni. Én nem azért, hogy a kollégákat egzecíroztassam, hanem van egy saját elképzelésem a színházról, és azt szeretném megmutatni. Régebben csak az rendezhetett, aki rendező szakon végzett a főiskolán. És a „szakemberek” olyan embereket fogadtak be maguk közé, akikben vagy érezték a saját folytatásukat, vagy annyira tehetségtelennek tartották őket, hogy nem számított. Igen ám, de később ezekből is „rendező” lett, tehát itt van mindegyik a szakmában. Ha sikerül a Turay Ida Színház igazgatójával, Darvas Ilonával megállapodnom, és találok olyan darabot, amit izgalmasnak találok, akkor rendezni fogok. – Azt mondtad, saját elképzelésed van a színházról. Mesélsz erről? – Természetesen! Először is, nem hiszek az alternatív színházban. Ez nagyon fontos, mert azt képtelen lennék elviselni, ha kifelé menet a közönségből azt kérdezné a férfi a feleségétől, hogy értette-e a darabot. Ilyen esetben a színészet ugyanis nem más, mint magamutogatás. Az a színész, aki önmagát akarja mutogatni, az meghalt, annak vége van. A színésznek az a dolga, hogy Isten, a szerző és a közönség között közvetítsen. Kizárólag ez érdekel a pályából. A lobbik nem. „A FARKASOK SOHA NEM FORDULNÁNAK A SAJÁT FALKÁJUK ELLEN”

– Azt mondtad, Annavölgyről nem érdekel a színházi lobbi. Mi érdekel Annavölgyön? – Például az állataim. A két lovam, a négy kutyám és a három macskám. Ami itt Annavölgyben körbevesz, valóságos csoda. Ráadásul óriási türelmem van az állatokhoz, illetve a természethez. – És az emberekhez is? – Nem mindenkihez. Ahhoz az embertípushoz például nincs, akik nem törődnek a másikkal, hanem kizárólag a saját pillanatnyi érdekeik vezérli őket. És manapság ebből a típusból van több. Pedig azt szoktam mondani, hogy az emberállat is ugyanolyan falka, mint a lovak, vagy a farkasok családja. Ugyanakkor a farkasok soha nem fordulnának a saját falkájuk ellen. Kivétel ez alól az ember, aki a terhes anyát is félrelöki közlekedés közben… – Ezért jobb falun élni?

142

SZÍNÉSZEK

– Igen, bár azért itt is fel tudnak bosszantani. Kilovagolok az erdőbe, és minden olyan helyen, ahová az ember még be tud menni autóval, és egy utánfutóval, le van szórva a sitt. Feldühít, hogy egyesek mennyire nem érzik magukénak ezt a Földet, pedig ez az Anyaföld. Régen azért ezt nem merték. Mindettől függetlenül boldog vagyok itt! Mindenképpen el akartam jönni Budapestről, mert az nem az én közegem. Ez viszont igen. – Most 66 esztendős vagy. Életednek melyik korszakát szeretted a legjobban? – Talán a mostanit. Ezt nem cserélném el semmiért. Van egy gyönyörű, 31 évvel fiatalabb feleségem. Néhány évvel ezelőtt felépítettük a házunkat, otthont teremtettünk. A fiam sikeres ember, remek munkahelye van, imádja az életét. Jómagam játszom a Turay Ida-, illetve a József Attila Színházakban, önálló műsorommal pedig járom az országot. Bár a nyugdíjam szerény, de a fellépésekre nem lehet panaszom, hiszen azokkal jól keresek. Egyedül a veszteségekkel nem tudok mit kezdeni, azok mindig nagyon megviselnek. Akár a szeretteim, akár az állataim közül megy el valaki. Sok kutyám és lovam itt hagyott már. – Ha valakit annyi veszteség ér, mint téged, egy idő után megtanulja kezelni a tragédiákat? – Elképzelhető. De ha receptet kérnél, arra nem tudnék választ adni. – Amikor megérkeztem, arra kértél, hogy két témát kerüljek. – Igen, hiszen eldöntöttem, hogy nem akarok folyton azzal szerepelni, hogy az első feleségemet, aki stewardess volt, egy repülőgép szerencsétlenségben elveszítettem, és arról a bizonyos adóügyről sem akarok beszélni. Az újságírók a legtöbbször sajnáltatni akarnak, pedig nagyon is kerek életet élek, és minden nehézség ellenére itt vagyok. Az igaz, hogy nagyon sok megpróbáltatás ért, és többet éltem, mint tíz ember együttvéve. Nem véletlenül mondtam az előbb, hogy sokszor nem én éltem az életet, hanem az élet élt engem. Ennek ellenére nem bánok semmit. A múltat nem tudom megváltoztatni. Ez mind lecke volt a sorstól. Az első feleségem halála, a meghurcoltatásunk, a rengeteg költözés, a családi örökségem elvesztése… Ezek olyan tapasztalatok, amikből csak tanulni lehet. Mindattól, amin átmentem, nem estem kétségbe, hanem megismertem a dolgok mélyebb értelmét. Sokkal jobb színész lettem, s lélekben is erősödtem. Ma már tudom, hogy akkor sem szabad feladni, ha egyébként minden reménytelennek tűnik. Lelkileg tehát erős vagyok. Akkor leszek bajban, ha a fizikumom felmondja a szolgálatot, és nem tudok majd játszani. Ezért is építgetem már a kertet. Tartok majd tyúkokat, és megtermelem, amire szükségem lesz. A természet eltart. Mi kell az élethez? Ennivaló, olvasnivaló, és fa, hogy befűtsek a cserépkályhába.

BENKŐ PÉTER

143

– Egyetlen kérdést mégis engedj meg a múlttal kapcsolatban. Egykori élettársad évekkel ezelőtti, nagy port kavart adóügye mennyire ártott a pályafutásodnak? Kísért még a múlt ilyen tekintetben? – Nem. Az emberek már nem is emlékeznek pontosan, hogy mi történt. Annyi rémlik nekik, hogy valami volt. És ez elég is. Sem a szakma, sem a közönség részéről nem éreztem soha megvetést, vagy szánalmat. A Kung Fu Panda című amerikai rajzfilmben hallottam Oogway mestertől, a teknősbékától fontos mondatokat: A múlt történelem. A jövő rejtelem. A jelen adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent. És, hogy mennyire a jelen adományával foglalkozom; a minap épp Hernádon léptem fel a kultúrházban. És ahogyan az X-Faktorban szoktak felállni az emberek, ha olyan produkciót hallanak, ami az átlagnál jobban tetszett nekik, nekem is ugyanúgy tapsoltak az előadás végén. Lehet, hogy épp az X-Faktorban látták, hogy így kell. (nevet) – Volt időszak, amikor Benkő Péter is legalább akkora sztár volt az országban, mint ma egy X-Faktoros előadó… – Mi az, hogy… Annak idején, amikor egymás után szerepeltem a tévésorozatokban, a rajongók a bérház negyedik emeletéig telefirkálták a falakat. Szegény házmester majd’ megőrült. Aztán elmúlt ez a korszak. Volt bennem annyi intelligencia, hogy felfogjam: ez csak egy futó kalandja a színészetnek, és roppant felszínes dolog. A fiamnak azonban sokat meséltem erről az időszakról. Jókat nevetett. – A fiad a szemedre vetette valaha, hogy nem az apjával nőtt fel? – Ezt én is gyakran megkérdeztem tőle, de mindig azt válaszolja, hogy nem érezte a hiányomat, hiszen amint időm engedte, rohantam hozzá. Utólag egyébként jó döntésnek tartottam, hogy elváltunk. Hiszen nincs annál kegyetlenebb dolog, minthogy a szülők rossz hangulatban neveljék a gyerekeket. Amikor a fiammal együtt voltunk, roppant intenzíven éltük meg azt az időt. Olyankor kizárólag vele foglalkoztam, és csak rá figyeltem. Végtelenül jó kapcsolatunk lett. Ez Isten áldása. Édesapámmal igazi barátok voltunk, és a fiammal is azok vagyunk. Bár, édesapámnak örök lelkiismeret-furdalása volt, hogy nem foglalkozott velem eleget. Idős korában folyton ezt emlegette. Pedig furcsa mód, én sem éreztem… – A feleségedről beszélhetünk? – Klaudiának hívják, aki egy kedves lovasból lett a lovas kedvesemmé! Egykor ugyanis én tanítottam meg őt lovagolni. Nagyon szép lány. Lóháton esküdtünk. Az anyakönyvvezető a kedvünkért egy kis asztalkával kitelepült egy gyönyörű dombra, s a szabad ég alatt, miközben mi nyeregben ültünk, összeadott minket. Klaudia a közeli Dorogon dolgozik kozmetikusként és masszőrként. A legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy otthont teremtettem vele.

144

SZÍNÉSZEK

Zenészek Kiki (Patkó Béla)

S o m l ó Ta m á s

Caramel (Molnár Ferenc) Kasza Tibor

Nyári Károly

Kefir (Kecskés Tibor)

Malek Miklós

Szekeres Adrien T ó t h Ve r a

Kiály L. Norbert

Lola & Brasch Bence

145

Zenészek

PATKÓ BÉLA (KIKI)

„Néha el kell veszni, hogy újra fel tudd magad építeni” „Amíg a sors pofán nem csapott, nagyon lazán fogtam fel mindent. Saját magammal szemben nem volt felelősségtudatom. A betegségemet mindenki megszenvedte. Hihetetlen mélypontokat éltem meg. Például, nem tudtam felállni, négykézláb jártam a lakásban. Gyakorlatilag újra kellett tanulnom járni. Nekem, aki korábban minden nap sportoltam. A család pedig végignézte ezt a szenvedést. Nem lehetek elég hálás, hogy mellettem álltak, támogattak...”

Tizenkét éves korom óta készítek ismert emberekkel interjúkat. Ötödik osztályos tanulóként kezdtem el faggatni a megyei napilap diákrovatába azokat a fővárosi művészeket, akik vendégként jöttek fellépni szülővárosomba, Salgótarjánba. Az adott napon elmentem a művelődési házhoz, a hátsó bejáratnál megvártam az aktuális fellépőt, és amikor megérkezett, elmeséltem neki, miért jöttem. Jól emlékszem arra az időszakra, pedig már több mint húsz éve, 1992-ben történt. Sas József volt az első megszólaltatott. Majd jöttek a többiek: Zoltán Erika, Bajor Imre, Geszti Péter. Abban az időszakban, a kezdeti lépéseknél két ember nem állt velem szóba azzal az indokkal, hogy nekik nincs erre idejük. Kiki, azaz Patkó Béla, és Nemcsák Károly. (Milyen az élet: most mindketten szerepelnek e könyvben…)

Kiki annak idején Zoltán Erikával érkezett egy nagy biztosító társaság gálaestjére. Közösen és külön is adtak elő dalokat. Emlékszem, ott volt Kátai Robi is, eleve egy autóval jött mindenki. Egyszerre szálltak ki a kocsiból, amikor illedelmesen odamentem hozzájuk. Erika készséges volt, duettpartnere kevésbé…

Nyolc évvel később, az ezredfordulón mindezt már egy élő rádióműsorban meséltem el Kikinek. Ahhoz képest ugyanis, hogy először „elhajtott”, később minden bűnét jóvátette. Amikor meghívtam Gyöngyösre, a Dió Rádióba, készséggel jött. Sőt, akkor már maga ajánlotta fel, hogy szívesen elvisz autóval, ne buszozzak külön. Hozta a feleségét, Zsuzsát, és a lányát, Csengét is, aki akkor még gyerek volt, évekkel később azonban az egész ország megismerhette egy valóságshow-ban. Aztán jó ideig nem találkoztunk. Pedig mennyi minden történt abban az évtizedben is. A betegség, a nagy küzdelem, aztán a visszatérések, majd a döntés, hogy folytatják az Első Emeletetet. Közben Csenge lányát is férjhez adta. Volt miről beszélgetnünk. Újra.

PATKÓ BÉLA (KIKI)

147

– Ugye most nem fogsz elhajtani? – Ne gyere már megint ezzel a régi üggyel… (nagyon nevet) Ezt egyszer már megbeszéltük. Akkoriban, amikor kikosaraztalak, lehet, hogy éppen rossz passzban voltam. Amikor zaklatottabb az ember, nehezebben viseli a külvilágot. Akkoriban volt olyan turném, amivel egy hónapban száz előadást játszottunk. El tudod képzelni, milyen az, amikor túl vagy napi 5-6 fellépésen, s utána még megtalálnak különböző kérésekkel, hogy adjak autogramot a tenyerére, a talpára, vagy a lányok intimebb helyeire?! Akkor már az embernek herótja van. Valószínűleg egy ilyen rossz passzban találkoztunk, vagy éppen elegem volt mindenből. Egyébként nem szoktam barátságtalan lenni, mert fölvállalom; ha ezt a szakmát választottam, ez sajnos ezzel jár. Alapvetően nem vagyok ilyen. Sőt, még ezen a száz előadásos turnén is inkább én csitítottam a többieket, hogy „nyugalom gyerekek, nemsokára vége lesz, túl leszünk rajta”, mert már mindenki idegbeteg volt. Szóval felejtsük már el végre ezt a „gyerekbarát” sztorit! – Rendben, fátylat rá! Amikor utoljára, abban a gyöngyösi rádióban beszélgettünk, úgy fejezted be a műsort, hogy van még néhány nagy dolog az életedben. Tizenkét év hosszú idő. Ha akkor tudtad volna, hogy mi vár rád… – …de nem tudjuk előre, hogy mit kapunk. Azóta számtalan olyan dolog történt, ami egyrészt megviselt, másrészt erősebbé tett. Bár sosem voltam gyenge, de az átélt borzalmak, a megvívott csaták más emberré tettek. Az életben néha el kell veszni, hogy újra fel tudd magadat építeni. Lehet, hogy ez egy betegség, az is lehet, hogy a szüleidet veszíted el, de történnie kell valaminek, amiből fel tudsz állni. – Hiszel a sorsszerűségben? – Hiszek. Semmi nem történik véletlenül. Kisebb-nagyobb hullámok korábban is voltak az életemben, de ez a betegség volt az igazi nagy megmérettetés. És a tanulság része nem az, hogy attól fogva megváltozol, és mindent másképp csinálsz. Ebben nem hiszek, hiszen ha előtte negyven évig máshogyan éltél, nem tudsz egyik pillanatról a másikra megváltozni. Apró dolgok alakultak át bennem. Például nem húzom fel magam annyi butaságon, mint régen. Szegény Déri János jut eszembe, akivel életének utolsó évében sokat beszélgettünk. Ő mesélte, hogy annak idején még otthon is állandóan azon bosszankodott, hogy miért van ennyi tehetségtelen ember a tévében… Emiatt én is dohogtam, hiszen az emberben eleve benne van a kritikus szemlélet, de ma már tudom, hogy nem éri meg. Éppen ezért már nem töltök felesleges emberekkel egy percet sem. Se időm, se energiám nincs erre. Ha valakivel nem érzem jól magam, egy perc után felállok, és odébb megyek.

148

ZENÉSZEK

– Korábban maradtál? – Igen, kötöttem ilyen kompromisszumokat. Egészen addig, amíg a sors pofán nem csapott, nagyon lazán is fogtam fel mindent. Saját magammal szemben nem volt felelősségtudatom. Alapvetően kemény, öntörvényű ember vagyok, de ez a betegség valamelyest megtört. Hihetetlen mélypontokat éltem meg. – Gondolom nem csak te, hanem az egész család. – Mindenki megszenvedte ezt az időszakot. Például, nem tudtam felállni, négykézláb közlekedtem a lakásban. Gyakorlatilag újra kellett tanulnom járni. Nekem, aki korábban minden nap sportoltam. A család pedig végignézte ezt a szenvedést. Ebben az időben folyt az építkezés és a feleségem egyedül csinálta végig az egészet miközben engem ápoltak Csengével. Nem lehetek elég hálás, hogy mellettem álltak és támogattak. „AZ EMBERNEK NINCSENEK MINDIG SIKERES KORSZAKAI”

– Azt mondtad, öntörvényű vagy. – Az átlagnál is öntörvényűbb. Ha valamit a fejembe veszek, az szerintem úgy van jól. Nem bírom, ha irányítanak! Szerintem az a legfontosabb az életben, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Fontos, hogy amíg az ember nem találja meg azt az utat, amiben igazán ki tud teljesedni, addig keresni kell, nem lehet feladni, mert aztán átbillen egy másik pontra, amikor már jön a depresszió. Nekem több ilyen időszakom volt. Az embernek nincsenek mindig sikeres korszakai. – Mihez kezdtél a „sikertelenebb” korszakokban? – Például divatáru-készítéssel foglalkoztam. Jópofa mellékkereset volt ez abban az időben. Nem volt kedvem gyárban dolgozni, és kaptam az alkalmon. – Dolgoztál gyárban is? – Muszáj volt! Törvény írta elő, de csak rövid ideig, mert nem bírtam azt a légkört! Akkor még nem volt ORI-könyvem, amivel igazolhattam, hogy hivatásos zenész vagyok. Aztán maszekként dolgoztam. Minden héten készítettem 50 nadrágot, 60 inget és 20 darab dzsekit. Dolgozni kellett, hogy állandóan megtermeljem, mert jött a felvásárló és le kellett tenni az asztalra az árut a megrendelése szerint. Reggel 7-kor keltem, elszaladtam a varrónőhöz, zippzárakat vettem, s többi hozzávalót; majd 10 órakor mentem a zenekari próbára, délután 4-ig ott voltam, utána hazaugrottam, majd újra megfutottam a maszek köreimet. Ami elkészült, elhoztam, éjszaka festettem a ruhát – saját kézzel. A kölcsönzővállalattól béreltem két mosógépet. Hajnal 2-ig festettem, és reggel 7-kor már keltem. Éveken át így éltem. És büszke voltam rá, mert megpróbáltam kilépni a kilátástalanságból, s még viszonylag jól is kerestem a ’80-as

PATKÓ BÉLA (KIKI)

149

évek elején! Ebben a verkliben működtem 2-3 évig, majd fordult a kocka. Az Első Emelettel bejött az első lemezszerződés, s el kellett döntenem: vagy a zene, vagy a nagyon nagy pénz. Mert ha folytatom a divatbizniszt, előbb-utóbb tudtam volna magamnak venni egy butikot, majd egy áruházat. Azok, akik most kisebb áruházzal rendelkeznek Budapesten, ugyanakkor kezdték. Sőt van, aki egy évvel később, mint én. Tehát ha ebben a bizniszben maradok, biztos, hogy anyagilag nem itt tartanék. Lenne egy villám a Rózsadombon, két-három üzletem, Mercedesem. Ehhez képest a zenét választottam, s elkezdtünk lemezeket készíteni. – Megbántad, hogy így döntöttél? – Nem, mert ebben a világban érzem jól magam. „SZERETEM A KEMÉNYSÉGET, DE IDŐNKÉNT ELLÁGYULOK”

– Visszatérve az öntörvényűségre: volt hasonló természetű ember a családodban? – Az apám. Ő még nálam is keményebb volt. – Veled is? – Igen, ezért nem is alakult jól a kapcsolatunk. Egymás totális ellentétei voltunk. Ő gyári munkásként dolgozott, én pedig egy teljesen más kultúrközegben éltem. Anyámmal szorosabb volt a viszonyom, de azt sem úgy kell elképzelni, hogy a szoknyája mellett álltam. Amikor egyedül maradt, hetente kétszer kimentem hozzá, csinált egy rántottát, ittam egy teát, és beszélgettünk. – Édesanyád élt még, amikor beteg lettél? – Nem. Ez is egy szörnyű dolog. Azt mondják, két igazi nagy trauma van az életben: amikor az ember fiatalon veszti el a szüleit, és amikor későn. Mindkét esetben sérül. Nálam más volt a helyzet, mert láttam anyámat négy hónap alatt leépülni. Az szintén kemény időszak volt, én abban sérültem. Naponta bejártam hozzá, és láttam, hogy nem javult az állapota. Időnként eszembe jut, hogy neki mennyivel rosszabb lett volna végignéznie az én szenvedésemet. – A feleségeddel időnként szakmázunk a közösségi oldalon. Nagyon szimpatikus, hogy Zsuzsa kivétel nélkül mindig Apának hív téged. – Zsuzsa valóságos anyatigris. Akármikor szembeszállna bárkiért, ha rólam, vagy a lányunkról, Csengéről lenne szó. – Érzelmes ember vagy? – Igen is, meg nem is. Nem ez a fő jellemvonásom.

150

ZENÉSZEK

– Pedig észrevettem, hogy bizonyos témáknál könny szökött a szemedbe a beszélgetés során. – Látod, erre nincsenek szabályok, vagy törvényszerűségek. Szeretem a keménységet, de időnként ellágyulok. Csengétől nagyon el tudok érzékenyülni. Egyébként ma már sajnos sokkal kevesebbet beszélgetünk, ritkábban is találkozunk, mert külön él. – Ki jár gyakrabban a másikhoz? – Inkább ők jönnek. – Hiányzik? – Hogyne hiányozna! A mi családunk vele volt kerek. Egyébként azt gondolom, hogy megvan a magához való esze, okosan el tudja dönteni, hogy adott dolog fontos-e az életében, és ez alapján, tudatosan szelektál. – Igaz, hogy Csenge négyéves korától pénzkereső? – Bizony. Hosszú éveken keresztül szinkronizált. Négyéves korában találták meg először, egy reklámfilmmel, majd természetfilmekben is alkalmazták. Hamar kiderült, hogy értelmesen hangsúlyoz, normálisan beszél, és amikor elvittük egy meghallgatásra, az apukától teljesen függetlenül felfigyeltek rá. Az én személyem ebben nem mond semmit, hiszen a színészeknél is abban a pillanatban, ahogy felgördül a függöny, megszűnik a protekció. Aztán a lányunk eljutott arra a szintre, hogy már szinte minden nap hívták szinkronstúdiókba, filmekre. „HA A MOCSÁRON ÁT VEZET AZ ÚT, AKKOR ÁT KELL MENNI”

– Nagy dilemma volt a családban, hogy elengedjétek a lányotokat egy valóságshow-ba? Csenge az Összeesküvők című műsorban szerepelt, ahol végül férjet is talált. – Olyannyira, hogy eleve két-három hetet beszélgettünk erről otthon. Csengéről tudni kell, hogy elvégezte a médiaszakot az egyetemen, majd diplomával a kezében munkát keresett, de nem talált. Mindenhol azt mondták neki, hogy nem ismert az arca, ezért nem tudnak vele mit kezdeni. Amikor jött a műsor, sokáig tanakodtunk, hogy menjen, ne menjen. Törtük a fejünket, hogy vajon ebből jól jön-e ki, vagy rosszul? Aztán azt mondtam neki: ha a mocsáron át vezet az út, azon át kell kelni. Úgy voltam vele, hogy a lányom olyan értéket képvisel, ami nem megszokott a mai fiatalok körében, esetleg még példát is mutathat. Az elsődleges cél az volt, hogy legalább másfél hónapot bent maradjon és az arca ismert legyen. Végül megnyerték… és emelt fővel fejezték be a műsort. Nem volt szégyenkeznivalója, se neki, se nekünk. – És a házasság? Nem volt gyors?

PATKÓ BÉLA (KIKI)

151

– Dehogynem. Nagyon gyors volt minden. Petit azonban szeretjük, és nagyon jól elvannak. Ma már a nyereménylakásukban laknak. – Messze? – Nincsenek közel. Az a közeg, amit a Dunakanyar ad, hiányzik is Csengének. – A ti házatokon van hitel? – Szerencsére nincs, így nem nyomaszt semmi. Nagyon jókor építkeztünk. Jókor, jó helyen. Közszereplőként fontos, hogy legyen egy biztos pont, ahová visszavonulhatsz – lehetőleg a természet közelében. Mi a főútvonaltól kb. másfél kilométerre lakunk. Kiülsz a teraszra, előtted a Duna. Gyakorlatilag az egész gyerekkoromat kint töltöttem a zöldben. Budaörsön nevelkedtem, lent fociztunk a réten. Nyaranta a nagyszülőknél üdültem Szombathely mellett Egervölgyön, illetve Kiskörén. Mindkettő szuper volt. Nem is érzem jól magam egy panelházban. – Most, 55 évesen van még nálad barátfelvétel? – Már nem nagyon. Ebben a korban az ember már sokkal óvatosabb, de van bennem nyitottság. Ha hozzám valaki jól közelít, akkor én nyitva vagyok. Nagy barátgyűjtés azonban nincs. A gyerekkori kapcsolataimat ápolom. – Mennyi idősnek érzed magad? – Általában egy tízessel kevesebbnek, rosszabb napokon pedig annyinak, amennyi valójában vagyok. – Sok kompromisszumot kellett kötnöd? – Az életben az ilyesmi elkerülhetetlen. De én mindig figyeltem az egyensúlyra. Nekem soha nem volt főnököm, még a Juventus Rádióban sem. Tettem a dolgomat szabadon, és a kutya nem szólt hozzám „fentről”. Amikor pedig elkezdtek számonkérni, inkább felálltam. Ezek a döntések erősítik az embert. Tudni kell kiszállni dolgokból. „EL KELL TUDNI ENGEDNI DOLGOKAT, NEM SZABAD GÖRCSÖSEN RAGASZKODNI MINDENHEZ”

Sokáig rádióztam. Annak idején gyakran léptem fel a Juventus Rádió által szervezett műsorokon. A rádió igazgatója látta, hogyan kommunikálok a közönséggel a színpadon, és megkérdezte, lenne-e kedvem műsort vezetni. Először tisztelettel visszautasítottam, mondván mi keresnivalóm nekem ott, hiszen az is egy külön szakma. Aztán, amikor hónapokkal később már harmadszor is rákérdezett, elgondolkodtam. Rájöttem, hogy mind a rádiózás, mind a televíziózás alapja, hogy valaki érdeklődő típus legyen. Márpedig én ilyen vagyok. Harminc év alatt sok emberrel megismerkedtem, és általában

152

ZENÉSZEK

nyitott vagyok a világra. És azzal is tisztában voltam, hogy egy-egy beszélgetés során képes vagyok megnyitni embereket. Írtam hát egy műsor-szinopszist, amit odaadtam a Juventus akkori vezetőjének. Az illetőnek tetszett, azt pedig külön értékelte, hogy elsőként a világon „anonimként” vezetném a műsort, vagyis nem mutatkoznék be, mindössze a hangomat hallanák. Hosszú-hosszú éveken át futott is a műsor… Roppant érdekes emberekkel beszélgettem. Jó iskola volt a rádió olyan szempontból is, hogy sok olyan területen tájékozódik az ember, ami számára addig homály volt. Amúgy lehet, hogy az életben nem találkoznál olyan emberekkel, akik tisztán, egyértelműen elmondják azt, amihez értenek. Rengeteg dologról beszélgettünk. Nem csak az illemről, hanem geológiáról, vagy fejlődéstanról… Váltogattam a vendégeimet, ettől volt színes a műsor. Hetente két alkalommal voltam hallható a Juventuson. – Sosem jutott eszedbe, hogy az emberek tudják, kit hallanak? – Nem az a fontos, hogy a rádió műsorvezetője fényezze magát, hanem az, hogy ha valaki bejön hozzá vendégnek, az kapjon elég szót. Hogy el tudja mondani azt, amit szeretne közvetíteni a világnak. Ezt a koncepciót vállaltam fel, amelyre csak annyit mondott az igazgató, hogy de jó lenne, ha többen lennének, akik így gondolkoznak… Olyannyira megszerettem ezt a műfajt, hogy még a betegségem idején is rádióztam. Alig tudtam felmenni a lépcsőn, de azért felmásztam, és lenyomtam a műsort. Amikor a legrosszabb állapotban voltam, akkor dolgoztam a médiában a legtöbbet. Egyszerre rádióztam és tévéztem és közben igyekeztem gyógyulni. De mindehhez azért kellett az energia. Aztán 2007-ben úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Bizonyos helyzetekben el kell tudni engedni a dolgokat, fel kell tudni állni. – Sok ilyen elengedés volt az életedben? – Volt már néhány. Egyébként kísérletező típus vagyok. Nyitott szemmel járok, figyelem a világot, nem vesznek körül merev korlátok. Tele vagyok ötletekkel, és merek kísérletezni dolgokkal a médián kívül is. Több lábon kell állni, nem lehet csak egy dologra koncentrálni. – Csak az Első Emeletből nem tudnál megélni? – Nem. Ma már nem lehet csak a zenére berendezkedni. Átrendeződtek a dolgok az utóbbi években. Ma már az internetről, a digitális világról szól minden, pedig amikor abbahagytuk, még bakelitlemez és kazetta volt. Annak idején nem volt DVD-nk, weboldalunk. Ma már persze mindkettő van. Amikor 2008-ban visszajöttünk, az is egy feladat volt, hogy ezeket a hiányosságokat pótoljuk. „JÓT TETT A VÉRFRISSÍTÉS AZ ELSŐ EMELETNEK”

PATKÓ BÉLA (KIKI)

153

– Az 1990-ben történt látványos leállás óta többször is összeállt az Emelet. 1997-ben jöttetek vissza először a BS koncerttel, aztán 2003-ban Siófokon, majd 2008-ban a Syma Csarnokban játszottatok. Egyetlen nagykoncerten sem volt ott a legendás felállásból Szentmihályi Gábor. Nyilván tőle kellene megkérdeznem, hogy miért, de nincs itt. Így a csapat frontemberének szegezem a kérdést: mi az oka? – Michelt minden egyes koncert előtt megkérdeztük, hogy jön-e. Valamennyi alkalommal hívtuk, de benne vannak még tüskék, amiket nem tud, vagy már nem is akar feldolgozni. Ez az ő döntése, elfogadtuk. Nem is lehet rá azért haragudni, mert neki rossz emlékei vannak. – Michel után Szörényi Levente fia, Örs lett a dobosotok, a Kis generáció lemez borítóján legalábbis ő szerepel. Ennek ellenére Michellel együtt ő sem lépett fel veletek egyik nagy nosztalgiabulin sem. Sőt, az újjáalakult Emeletbe sem őt hívtátok. – Örs átmeneti megoldás volt. Nincs vele kapcsolatban sok emlékem. Kevés időt és kevés koncertet éltünk meg. – Bogdán Csaba sincs már veletek. – Csabinak sok elfoglaltsággal jár a felesége, Szandi menedzselése. Voltaképpen családi vállalkozásban irányítják a dolgokat. Előfordult, hogy ütközött két program, és le kellett mondani koncerteket. Éppen ezért hívtunk vendég gitárost, de Csaba örökös tagja a zenekarnak, vele aztán pláne nincs harag. Ha lesz újra jubileumi koncert, mindenképp ott lesz a színpadon. – A 2008-as újrakezdés, vagy folytatás óta belépett új tagok – Kelemen Tamás és Hastó Zsolt – egyáltalán nem szerepelnek az időközben kiadott lemezek borítóin. Miért? – Ezt az elején tisztáztuk velük. Az Emeletben vannak alaptagok, akikhez ők vendégként csatlakoznak. Ez nem örökös tagság. Éppen ezért egyikükben sincs tüske. Ha már az új tagokat említetted: a vérfrissítés jót tett a zenekarnak, új lendületet adott. – Nagyon más a mostani zeneipar? – Teljesen. A fellépéseink nagy része a nyárra szűkült. Évi 20-30 koncertünk van, de azok legalább nagyszínpadokon, nem megalázó körülmények között, hanem normális technikával. Sokáig nem voltam kibékülve ezekkel az úgynevezett road show-kkal. Az utóbbi 10-12 évben annyira elhatalmasodtak, hogy szinte nincs már olyan cég, amely ne csinálna nyaranta ilyen rendezvényeket. Régen, ha egy R-GO, vagy egy Locomotív GT lement valahová koncertre, az élményszámba ment, a fél város ott volt a bulin, mert mindenki kíváncsi volt rájuk. Ma már nem így

154

ZENÉSZEK

van; boldog-boldogtalan ott van a helyi diszkóban, a helyi utcabálon, értékét vesztette az élő muzsikálás. Pedig az életem nagy része így zajlott: koncertekről koncertekre, élő buliról élő bulira jártunk, tavaszi-nyári-őszi-téli turnéink voltak. Ma ez nincs. Átformálódott az értékrend, nem a teljesítmény a lényeg, és nem az, hogy ki mennyit tanult zenélni, ki hány évet töltött színpadon, mert teljesen más alapokra helyezték az előadói tevékenységet. Nekem annak idején vizsgáznom kellett az Országos Rendező Irodában, ha zenélni akartam. Minden zenekarváltásnál újra. Ha turnéra mentünk, bizottság előtt kellett bemutatni, hogy el tudjuk-e játszani azt a műsort, amivel felkészültünk, ellenőrizték, hogy az milyen színvonalú, különben nem indulhattunk el. Nem tehettünk oda bármit a színpadra! Persze, ez a rendszer rég megszűnt, de én megőriztem azt a könyvecskét, ami jelezte, hová tartozom. Hiba, hogy ma nincs olyan intézmény, amely szabályozhatná ezt! Magyarországon mindenkinek van lemeze. A financiális oldal sem így nézett ki! Régen fix gázsival játszhattunk, amely állati alacsony volt, mert akkoriban ORI-vizsgával csak szabott árakon lehetett elmenni, de megbecsültek, mert anyagilag nyilván jól jártak velünk. – Ha már a múltnál tartunk… Képzeld el, néhány hete vásároltam a Vaterán egy Óceán kislemezt. Horror áron. Azok kedvéért, akik nem tudnák, miről beszélek: az Óceán nevű zenekarnak te voltál az énekese, még az Első Emelet előtti időkben. – Időszámításunk előtt… (nevet) Furcsa csavarral kerültem be annak idején ebbe a zenekarba. Akkoriban óriási dolognak számított, ha a lemezgyár kislemez lehetőséget adott egy együttesnek. Az énekesük azonban valami miatt nem tudta felénekelni a dalokat, gyorsan kellett valakit találniuk. Az egyik délután becsöngetett hozzám a basszusgitáros, aki valakitől hallotta, hogy énekelek. Kérdezte, tudnék-e nekik segíteni. Mondtam, hogy próbáljuk meg. Elkezdtem gyakorolni, hétfőn bementem a Rottenbiller utcai stúdióba, és szinte elsőre felénekeltem a dalokat. Óriási élmény volt! Jöttem ki a stúdióból, és gratuláltak. Mondták is, hogy ettől fogva új énekesük lesz, mert amíg bent voltam, eldöntötték a cserét. – Lehet élni színpad nélkül? – Lehet, csak nem érdemes. (mosolyog) Aki egyszer belekóstolt a zeneiparba, és megtapasztalta, milyen érzés 15-20 ezer ember előtt zenélni, annak igenis hiányzik, ha nincs. A feleségem gyakran mondja, hogy amikor kimegyek a színpadra, teljesen megváltozom. Az egy más állapot, másik énem jön elő. – Szereted az életed? – Igen! Nagyon szeretem, főleg ha van tennivaló! Van egy mondás, valahogy így hangzik: „az élet rövid, de hogy milyen széles utat jársz be, az rajtad múlik.”

PATKÓ BÉLA (KIKI)

155

Zenészek

SOMLÓ TAMÁS „Az Omegában ciki volt, hogy mindenki egyetemre jár, csak én nem” „1976-ban az írásbelin, 1979-ben pedig a szóbelin buktam el. Akkor elkeseredtem, s hosszú évekig nem is gondoltam arra, hogy újra jelentkezzek. Aztán egy véletlen folytán mégis jelentkeztem. Kéthetente három napot ültem egyfolytában az előadásokon. Nem mindenkinek tetszett, hogy ’híres ember’ is van ezen a szakon, volt olyan, aki megkérdezte, mit keres itt ez a bohóc…”

Sanzonénekes, basszusgitáros, fúvós zenész és dalszerző. Elsősorban a Locomotiv GT-ből ismerik, de korábban az Omega együttesnek is tagja volt. Több szólólemeze is megjelent. – ez a három mondat olvasható Somló Tamás weboldalának bevezetőjében, ahol maga is a Wikipédiára hivatkozik. Eredeti szakmáját tekintve artista, de járt az Állami Balett Intézetbe is, ahol Markó Iván és Charlie is az osztálytársa volt. Három asszonytól négy gyereke született: Lili 12 esztendős, az ikrek, Dani és Pali 26 esztendősek, a legidősebb, Dávid 33 éves, Lengyelországban él. Tizenöt évig egy lakókocsiban élt, bejárta vele egész Európát. Legnagyobb gyerekkori csínytevése: a nagymamája fogsorát éjjel kicserélte édesapja protézisével. Óriási botrány lett belőle. A felsorolás mellé ma már oda lehetne írni azt is, hogy a Voice című műsor mestere, s nem mellesleg a legszórakoztatóbb hazai zenészek egyike.

– Tudod-e még, mi az a matrózfröccs? – Hogyne tudnám. De te honnan tudod, hogy mi az? Meg sem születtél, amikor én már javában ittam a haverokkal. – Pont te mesélted nekem legalább tíz éve. Kíváncsi voltam, hogy a memóriád a régi-e még. – A memóriám nem a régi, de a matrózfröccsre amíg élek, emlékezni fogok. Egy korsó sör, benne egy fél cseresznye. – Legenda is tartozik hozzá. – Igen, a matrózfröccsnek szerepe volt abban, hogy az LGT-be kerüljek. Korábban a Nonstop együttesben játszottam Závodi Janóval. Volt egy közös turnénk az akkori Locomotivval. Amikor Frenreisz kiszállt, megkérdezték, átigazolnék-e hozzájuk. – Erre te? – Mondtam, hogy csak abban az esetben, ha a fiúk elengednek. Összehívtam a bandát a Kárpátiában. Az volt a kor zenészeinek egyik legendás találkozási helye. Kértem mindenkinek egy-egy matrózfröccsöt. Miután ellazultunk, feltettem a kérdést, hogy szerintük menjek-e. Azt mondták, menjek a francba, és rendeltünk még egy kört. Na, így lettem LGT-s.

SOMLÓ TAMÁS

157

„FURCSA BUGYORBA SÜLLYEDT A ZENEIPAR”

– A jelek szerint minden nagyobb döntés előtt kikéred az éppen aktuális kollégáid véleményét. Úgy hallottam, napjainkban épp az LGT tagjaitól kértél külön engedélyt arra, hogy elengedjenek a Voice-ba? – Igen, megkérdeztem őket, mert tudtam, hogy egyszerre zajlanak majd a próbák a műsorral. Ez az egybeesés nem volt szerencsés, ezért megvitattam velük a dolgot. Mindenki azt mondta, Presser Picivel az élen, hogy vállaljam el nyugodtan. – És ha azt mondták volna, hogy ne vállald el? – Abban az esetben természetesen udvariasan megköszöntem volna a TV2 illetékeseinek a megkeresést. Az LGT mindent felülír. Mindannyiunknak ez a zenekar a legfontosabb. Február 15-én lesz az első koncert az Arénában, 16án pedig a második. Igazi népünnepélyt tervezünk, négy órás zenéléssel. Mindenki hozzon hideg élelmet. (nevet) Most olyan dalokat is eljátszunk, amelyeket eddig koncerten soha. – Visszatérünk még az LGT-re, de maradjunk picit a Voice-nál. Volt valaki, aki le akart beszélni a műsorról? Hiszen a korosztályodból a legtöbb zenész nem rajong az ilyen típusú műsorokért. Nagy barátod, Charlie például rendszerint karaoke versenyeknek nevezi a tehetségkutatókat. – Charlie természetesen mondta a magáét, de leállítottam. (nevet) Mondtam neki, hogy ne izgassa fel magát, inkább jöjjön el, és próbálja ki magát. Hátha valamelyikünk megnyomja a gombot… Aztán, amikor elindult a műsor, ő is látta, hogy ez valóban más, mint egy tehetségkutató. Egyébként magam sem tartottam jó ötletnek, hogy ennyi versenyt egymásra indítottak a tévécsatornák. Ez egy pici ország, pici szakmával, és nagy a baj. Kiadók tűnnek el, a lemezeladás szinte megszűnt, ma kattintásban mérnek mindent a zenei megosztón. Furcsa bugyorba süllyedt a zeneipar. A tehetségkutatók elterjedésével nekem is kevesebb fellépésem lett. Mindenki az újakra kíváncsi, minket már láttak eleget. Ezzel még nem is lenne baj, de az eddigi műsorok nem a minőségre törekedtek. Most pedig itt ez a produkció, amelyben a leggyengébb versenyző is minimum félprofi. Nem is tudom, honnan bújt elő ennyi valóban tehetséges előadó. De nagyon élvezem, és ma már Charlie is megbékélt…

158

„ARTISTAKÉNT TANULTAM MEG, MIT JELENT A BIZALOM”

ZENÉSZEK

– Azt mondtad egyszer, hogy a zenész szakma a legkiszámíthatatlanabb pálya. – És ez a mai napig így van. Nincs két egyforma nap. Egyszer annyi a dolgod, hogy aludni sincs időd, máskor pedig hetekig nem csöng a telefon. Ezt egyébként lehet kezelni, nekem például sosem volt ezzel különösebb bajom. Az sem zavar, hogy most megint minden munka egyszerre talált meg. Javában készülünk a Loksi februári Aréna koncertjére, s közben itt a Voice is. – Foglalkoztat a múlt? – Ahogy öregszem, egyre jobban. Viszont muszáj előre gondolkodnom, mert gondoskodnom kell a családomról, a gyerekeimről, amennyire bírok. – A gyereknevelésben is éppoly bohém vagy, mint a színpadon? – Nem mindig. Sőt. A család óriási felelősség. Egy dologban például mindig szigorú voltam és vagyok: történjen bármi, a gyerekek maradjanak mindig tisztességesek! Úgy tűnik, ez eddig bejött. Nem hiába dumáltam nekik… – „Annyi mindent nem szerettem még”- énekled a legendás Loksi dalban. Mi az, amit nagyon utálsz? – A tisztességtelenséget. A tisztességtelen embereket legszívesebben láncra verném. Tudom, ebben az eldurvult világban nehéz egyenesnek maradni, a pénz eluralt mindent, az embereket is elembertelenítette. Hol van az egymással szemben elvárható figyelem, vágy, igény a tisztességre? – Életednek melyik korszakát szeretted leginkább? – Amikor artistaként dolgoztam. Ott megtanultam, mi a bizalom. Feltétel nélkül a másik kezére bízni magad. A cirkusznál oldottabb légkört elképzelni sem lehet. Talán csak nálunk, otthon, amikor együtt az egész család, a gyerekek, a kutyák, és egy kis zene is szól. – Ugyanakkor már régen nem dolgozol artistaként. Meg tudsz élni csak a zenéből? – Meg lehet belőle élni, bár nem egyszerű pénzkereset. Anyagilag én a középréteget képviselem. Nem élek rosszul, de gazdag sem vagyok. Az én generációmnak az is feladat, hogy lépést tudjon tartani a korral, a rohanó élettel. Rá vagyunk kényszerítve, hogy idomuljunk az éppen aktuális lehetőségekhez. – Ezért kezdtél el jogot tanulni? – Nem. Mindig is érdekelt ez a terület. Amikor az Omegában zenéltem, a csapatból mindenki egyetemre járt, csak én nem. Kicsit cikinek éreztem. A ’70es évek közepén, illetve végén aztán már jelentkeztem egyetemre, csak nem vettek fel. 1976-ban az írásbelin, 1979-ben pedig a szóbelin buktam el. Akkor elkeseredtem, s hosszú évekig nem is gondoltam arra, hogy újra jelentkezzek. Aztán egy szép napon szólt a húgom, aki orvos, hogy kísérjem el az egyetemre.

SOMLÓ TAMÁS

159

Olvasta az újságban, hogy indul egy jogászképzés, s azt gondolta, ha elvégzi, orvos-jogász lesz. Elmentem vele, s a hölgy, aki átvette a jelentkezési lapját, megszólított. Azt kérdezte, hol az én papíron. Mondtam csak kísérő vagyok, mire ő megdorgált, hogy ne vicceljek, ha már kétszer jelentkeztem, adjam be a papírt harmadszorra is. Emlékezett rám. Meggyőzött. Azon nyomban jelentkeztem, s két hét múlva kaptam egy értesítést, hogy felvettek. Nekivágtam, és sikerrel vettem az akadályokat. Kéthetente három napot ültem egyfolytában az előadásokon. Nem mindenkinek tetszett, hogy „híres ember” is van ezen a szakon, volt olyan, aki megkérdezte, mit keres itt ez a bohóc. „RÁM SZÓLT A LÁNYOM, HOGY NE RÁGÓZZAK ANNYIT A MŰSORBAN”

– Sokáig a zenésztársaid előtt is titkoltad, hogy egyetemre jársz. Miért? – Nem akartam nagydobra verni, mert féltem, hogy valamelyik vizsgán megbukom. A diploma megszerzése után persze már büszkén hirdettem. És az is jó, hogy így már felzárkóztam a testvéreim mellé. Az egyik orvos, a másik mérnök. Én jogász lettem. Bár 2004 óta van diplomám, nem tervezem, hogy a közeljövőben praktizálni fogok. – A lányod nézte a Voice-ot? – Természetesen. Rám is szólt, hogy ne rágózzak annyit. És arra is figyelmeztetett, hogy üljek egyenesen, mert a zakó folyton belelóg a nyakamba. – Amikor felhívtak a műsor készítői, hogy rád gondoltak, megkérdezted, hogy miért pont téged választottak? – Igen. Őszintén szólva, voltak ellenérzéseim a dologgal kapcsolatban. Tudod, az előbb már mondtam, hogy túlzottnak érzem ebben a pici országban, ezen a pici piacon ezt a sok tehetségkutatást. Amerikában sincs ennyi, pedig menynyivel nagyobb ország. Úgy érzem, ezek most már kioltják egymást. Finomabban kellene ezt kezelni, akkor talán jobban megmaradna az érdekessége. A Voice azért volt mégis vonzó a számomra, mert a fülünkön keresztül kell „látnunk”.

160

„AZ ÉPPEN AKTUÁLIS FELESÉGEK ELŐSZÖR MEGÉRTIK, MIVEL JÁR EZ A SZAKMA. NEM ZAVARJA ŐKET, HA VACSORA ELŐTT FELÁLLSZ, ÉS ELMÉSZ STÚDIÓBA. MÁSODSZOR ELNÉZIK. HARMADSZOR PEDIG ELKÜLDENEK A FRANCBA…”

ZENÉSZEK

– Amikor az egyeztetések zajlottak, mikor kérdezted meg az illetékeseket, hogy kikkel kell majd együtt ülnöd? – Egyből az elején, de akkor még nem árulták el. Mondtam, hogy ez így nem jó, mert lehet, hogy olyannal akarnak összerakni, aki nem való hozzám. Vagy én nem illek hozzá. Mert egy szép lány mellett hogyan mutatok majd csúnya fiúként? (nevet) – Van olyan ember, aki mellé semmi pénzért nem ültél volna be? – Van bizony… Nem is egy. De neveket nem mondok. Nem illik. – Pressert nézted annak idején a Megasztárban? – Láttam néhányszor. Jókat mosolyogtam, aztán műsor után felhívtam, és elmondtam a véleményemet. Ő egy abszolút autentikus ember, óriási tapasztalattal és tudással. Fő tudora ennek a szakmának. – Te is az vagy? – Igen, hiszen együtt éltük át a zene bánatait, örömeit, jó és rossz oldalait. – Több a jó, mint a rossz? – Sokkal. Pont ezért nem változtattunk az életünkön. Pedig a zenészélet egy nagyon furcsa valami… Civil partner nehezen viseli el. – Ehhez képest neked kizárólag civil partnereid voltak. – Egy darabig… (nevet) Aztán nem bírták tovább. Ez egy fura zaklatott, ki- és beszámíthatatlan életmód. Mondtam is mindig az éppen aktuális partnereimnek, hogy csak az maradjon mellettem, aki kibír. Talán van is egy ilyen nótánk valamelyik lemezen. Felfogni még felfogják, hogy ez a szakma mivel jár, de megemészteni nehezebb. – Mivel jár ez a szakma? – Például azzal, hogy épp leülnénk vacsorázni, de csörög a telefon és elmegyek. – Hová? – Nem csajozni, hanem mondjuk stúdióba. Tehát valamilyen szakmai indok miatt. Ezt először még megértik. Másodszor elnézik. Harmadszor meg azt mondják: „menj a francba.” – Csajozás már nincs? – Ha még az is lenne, képzeld el, milyen hamar elküldenének a francba. (nevet)

SOMLÓ TAMÁS

161

Zenészek

MOLNÁR FERENC CARAMEL „Nem felejtettem el, honnan jöttem”

„Legalább tíz éve szeretnék gyereket. Csak nem úgy alakult az életem… És a párkapcsolataim sem. Hosszú évekig úgy viselkedtem, mint egy klimaxos nő. Húszéves koromtól görcsösen erőltettem a gyerekkérdést. Utólag már nem is csodálkozom, hogy nem jött össze. Mindenáron gyereket akartam. Volt olyan kapcsolatom, ami épp azért ment tönkre, mert az esélyét sem láttam, hogy valaha gyerekünk legyen. Túl fiatal lett volna az illető ahhoz, hogy anya legyen…”

– Öt perc türelmet kérek, azonnal jövök, már parkolok – mentegetőzik Caramel a telefonba. Pedig épp, hogy csak odaértem a megbeszélt étterembe. Néhány perccel később már ott ül velem szemben. – Mindig ilyen udvarias vagy az újságírókkal? – Ez a minimum. Sokat egyeztettük ezt az interjút, nem akartam, hogy elmenjen a kedved attól, hogy nem találsz itt. – Könnyen találtál parkólóhelyet? – Viccelsz? Ezen a környéken? Nagy szerencse kell ahhoz, hogy itt meg tudjak állni. – Mikor utaztál utoljára tömegközlekedéssel? – Nagyon régen. Nyolc, vagy kilenc éve. A jó sorsomnak köszönhetően már nem kell „békávéznom”. (nevet) – Minden nap autózol? – Kénytelen vagyok, hiszen a lakásom a Pest táblán túl található, és mindig van valamilyen elfoglaltság, ami miatt be kell jönnöm a városba. De ez egyáltalán nem teher. Tizennégy éve élek a fővárosban, nagyon megszerettem. Néhány napja nosztalgiáztam is kicsit. Épp szedtem össze a csapatot egy próbára, és ki kellett mennem Mátyásföldre az egyik táncos lányért. Átmentem az Örs vezér téren, ahol korábban évekig laktam, és rengeteget sétáltam a Gyakorló utcában, meg a Kerepesi úton. Jó érzés volt újra arra menni. – Mi maradt meg a régi életedből? – A barátok. – Ápolod ezeket a kapcsolatokat, vagy terelgetni kell? – Időnként azért kell terelgetni. (nevet) Nyilvánvalóan mindig az telefonál többet a másiknak, akinek több a szabadideje. Persze abból van a legkevesebb. Mégis, amikor megtehetem, szeretem áthívni őket DVD-t nézni, vagy csak éppen iszogatni. Hiányoznak a barátaim. Pont tegnap beszéltem Pápai Jocival. Vele sem könnyű ám összefutni, mert vidéken él. Arra azért figyelünk, hogy hetente legalább egyszer telefonáljunk. – Hogyan látnak azok a barátaid, akik már tíz évvel ezelőtt is ismertek? – Gyakran beszélgetünk erről. Mindegyik azt mondja, hogy nem változtam semmit. Ez persze nyilván nem igaz, hiszen ahogy az ember öregszik, egyre

MOLNÁR FERENC CARAMEL

163

több tapasztalat éri. Változik, és változni is kell. De annak örülök, hogy a barátaim úgy látják, nem fordultam ki magamból, és nem felejtettem el, honnan jöttem. A rokonoktól is ugyanezeket a visszajelzéseket kapom. Ha hazamegyek anyuékhoz, és körbejárom a családot, mindig megnyugszanak, hogy maradtam a régi. – Mikor jártál utoljára otthon? – Négy napja. Összetartó család vagyunk. A nővérem két nap múlva jön hozzám, és remélem, hozza a gyerekeit is. Van egy kislánya és egy kisfia, akiket imádok. Az unokahúgom ötéves. Szeretek velük lenni. Feltöltenek. „ÉVEKEN ÁT GÖRCSÖSEN ERŐLTETTEM A GYEREKVÁLLALÁST. PERSZE, HOGY NEM JÖTT ÖSSZE…”

– Egyáltalán tudsz a gyerekekkel mit kezdeni? – Még az idegen gyerekekkel is, nem csak a rokonokkal. Nagyon szeretem őket. Amikor velük vagyok, én is gyerekké változom. Egyáltalán nem fárasztanak. Olyankor megállás nélkül játszunk, csavargunk. – Aki ennyire odavan a gyerekekért, gyakran álmodik saját csemetéről? – Folyton! Tudod, milyen régóta szeretnék egy saját gyerkőcöt? Tíz éve ez a vágyam! – Miért nem született gyereked? – Nem úgy alakult az életem… és a párkapcsolataim sem. Rájöttem már, mi volt a baj. Eddig görcsösen erőltettem. Mindig mindenáron gyereket akartam. Volt olyan kapcsolatom, ami épp azért ment tönkre, mert az esélyét sem láttam, hogy valaha gyerekünk legyen. Túl fiatal lett volna az illető ahhoz, hogy anya legyen. – Ezt nem gondoltam volna rólad. – Kívülállóként nekem is furán hangzana. Hosszú évekig úgy viselkedtem, mint egy klimaxos nő. Húszéves koromtól görcsösen erőltettem a gyerekkérdést. Utólag már nem is csodálkozom, hogy nem jött össze. A görcsös akaráson siklott ki az egész. Azóta rájöttem már, hogy semmit nem szabad erőltetni, pláne ezt. Előfordult, hogy csak azért voltam együtt valakivel, mert úgy gondoltam, ő alkalmas lenne arra, hogy gyereket szüljön nekem. És lehet, hogy közben egy húszéves lány jobban tetszett, de tudat alatt szelektáltam, és azt mondtam: ő úgysem szülne. Ezért inkább nem őt választottam. Aztán egy ideje rájöttem, hogy rossz úton járok, és elengedtem magamtól a gyerekvállalást. Nem ragaszkodom már hozzá. Most már az sem érdekel, ki hány éves, sokkal inkább az motivál, hogy jó legyen a kapcsolatunk. És ha ez rendben

164

ZENÉSZEK

van, akkor idővel úgyis lehet majd családot alapítani. Régebben eleve azért volt kapcsolatom, hogy gyerekem legyen. Valljuk be, azért ez nem feltétlenül normális. – Más hibát is elkövettél a korábbi kapcsolataidban? – Rengeteget. A témánál maradva: régebben például soha nem többes számban beszéltem a gyerekről. Ha szóba jött a téma, mindig a „gyerekemként” és nem a „gyerekünkként” emlegettem az elképzelt babákat. És mindig úgy tekintettem az aktuális partnerre, aki majd a gyerekem anyja lehet. Mint mindenhez, ehhez is fel kellett nőnöm. Sajnos az ember sokszor esik abba a hibába, hogy okosnak gondolja magát, és csak évekkel később jön rá a tévedéseire. „INKÁBB ŐSZINTE VAGYOK, SEMHOGY HÓNAPOKAT, VAGY ÉVEKET HAZUGSÁGBAN ÉLJEK. DE A BÁTRAKNAK MINDIG NEHEZEBB…”

– Megviseltek a korábbi kapcsolatok kudarcai? – Mindig. Időnként a szakmában is nehezebb volt emiatt. Előfordult, hogy egy évig tartott a „gyógyulás”, alig tudtam talpra állni. Olyan is volt, hogy a felejtés miatt a munkába menekültem. – Van biztos recept a kudarcok feldolgozására? – Nincs. Bár, lehet, hogy ha még egy-két ilyen törés lenne az életemben, már tudnám, mit kell tennem. De inkább ne legyen! Egyébként minden egyes szakítás egyben törés is volt az életemben. – Ha egy kapcsolatod véget ért, az általában rajtad múlt? – Általában én mondtam ki mindig a végső szót, mert soha nem szerettem gyáva lenni. Inkább nyers, őszinte vagyok, semhogy éveket, hónapokat hazugságban éljek. De a bátornak mindig nehezebb. Eleve már a felismerés sem jó érzés, amikor rájössz, hogy valami végleg elromlott. Mire eljutsz addig, hogy ezt kimondd, annak évekre kiható következményei lehetnek. Sajnos képes vagyok én is őrlődni, de aztán egyik napról a másikra megrázom magam, és odébbállok. És utána már nincs visszaút, mert a folyamatot saját magamban lehetetlen már visszafordítani. Nehéz dolgok ezek… A megszokás, a szeretet, a kötődés… Nem akarok már túl sok kapcsolatot életemben. A sok csalódás miatt nem szívesen kezdeném mindig újra és újra. Eleve macera a szokásos folyamat: bemutatjátok egymást a szüleiteknek, esetleg jegygyűrű, tervezgetés, satöbbi… – Mindig volt melletted valaki? – Tulajdonképpen igen… Furcsa, hogy ezt kérdezted, mert eddig ezen nem

MOLNÁR FERENC CARAMEL

165

gondolkodtam. De igen, szinte mindig volt társam, nagyon keveset éltem egyedül. Másfél évvel ezelőtt ugyan lett egy kis szünet egy szakítás után. Az jól is esett. Akkor tanultam meg egyedül lenni. „EBBEN A SZAKMÁBAN MINDEN A PÉNZRŐL SZÓL”

– Evezzünk más vizekre! Nemrég a kezembe került a legutolsó lemezed, a Vízió, és meglepődve láttam, hogy ezt már függetlenül a kiadóktól, te magad adtad ki. – Önállósodtam. (nevet) Egyébként a régi kiadómmal, a Tom-Tom Recordsszal baráti maradt a kapcsolat, a céget vezető Dorozsmai Péterre mindig úgy tekintettem, mint a pótapukámra. – Miért önállósodtál? – Úgy éreztem, hogy szétaprózódott a korábbi kiadóm. Ez persze nem baj, hiszen a mai világ rá is kényszerít erre mindenkit. Ugyanakkor az utóbbi kéthárom évben tudatosan elkezdtem magam köré gyűjteni olyan embereket, akik kizárólag csak velem foglalkoznak. Az asszisztensem, a menedzsment tagjai, a koncertszervezőm. Ez egy olyan csapatmunka, ami teljes embert igényel. – Ehhez képest a menedzsered Szikora Robi ügyeit is intézi… – Ez igaz, de egyrészt előbb dolgozott együtt Szikorával, mint velem. Robival, és az R-GO-val pedig egyáltalán nincs ütközési pont. Még soha nem éreztem a menedzseremen, hogy ne foglalkozna velem eleget. – Kifizetődőbb önállóan lemezt kiadni? – Egyáltalán nem. De így mégis jobban átlátom a rendszert. És ha bármilyen gikszer történik, csak magamat hibáztatom. – Sokat csalódtál az elmúlt években? – Ebben a szakmában minden a pénzről szól, és mindenért meg kell fizetni a tanulópénzt. Én szerencsére felismertem, hogy mihamarabb önállóvá kell válnom. Az első komolyabb keresetemből például építettem magamnak egy kis házi stúdiót. A mai napig mindent ott énekelek, és a dalokat is ott játsszuk fel. Az elejétől fogva igényeltem, hogy mindenkitől elvonulva, szabadon tudjak alkotni. – Mennyi pénzt kerestek rajtad az elmúlt években emberek? – Rengeteget. Én meg a töredékét. Ha most ez nem egy interjú lenne, talán csúnyábbat is mondtam volna… – Nem vagy dörzsölt? – Dehogynem! Már gyerekként is dörzsölt voltam. De vannak dolgok, amiket tudomásul kell venned. Tudtam, hogy ha a szakmában akarok maradni,

166

ZENÉSZEK

kénytelen vagyok egy-két dolgot lenyelni. Ez volt az ára annak, hogy hosszú távon a pályán maradjak. Mindemellett dörzsölt vagyok. Okosan játszom azokkal, akikkel játszani kell. Szinte mindig érzem, ha át akarnak verni, és sokszor benne is vagyok a játékban. Még adom is alájuk a lovat. Ezek meg hülyítenek. Vagy legalábbis azt hiszik… „A TURNÉ EGY MISSZIÓ – DE A SAJÁT ÉRDEKEMBEN…”

– Hosszú idő után először mertél turnéra indulni hazai előadókkal. Nagy bátorság kellett ehhez a sok ingyenes rendezvény és fesztivál idején. – Tudtuk, hogy nagy falat, de már nagyon hiányzott ez a fajta megmérettetés. És eddig szinte mindenhol telt ház volt. Egyedül Szombathelyen fértek volna még a koncertterembe, de már oda se sokan. Több mint egy évig szerveztük ezt a turnét, több száz emberrel tartják a kapcsolatot a munkatársaim szerte az országban. – Vannak szponzoraitok? – Pénzt nem kapunk senkitől, csak reklámfelületet. A bevételből gazdálkodunk. – Megéri? – Anyagilag nem. Baromira nem éri meg. – Akkor mire jó ez? Misszió? – Misszió, de a saját érdekemben. Amint említettem, nagyon hiányzott már az igazi, élő koncert. Imádok falunapokon is fellépni, illetve kisebb helyeken, de 4-5 év kihagyás után úgy éreztem, itt az ideje egy nagy turnénak. – Hány slágered született az elmúlt öt évben? – Nem sok. Most megint fájóan őszinte leszek, de az én dalaim nem folynak ki a rádióból. Ezek nem „rádió-kompatibilis” számok. – Kivéve a Lélekdonort? – Nem, az sem. Tévhit, hogy a Lélekdonor kifolyt a tévékből, meg a rádiókból. Onnét tudom, hogy nem játszották sokat, mert a jogdíj mellett ott az elszámolás. Nevetséges előadók a nevetséges dalaikkal ötször többet kapnak, mint én. A Lélekdonornak volt egy saját útja az interneten, szinte szájhagyomány útján lett sláger. Az én dalaim ilyenek. Nagyon ritka, hogy hallom magam a rádióban… Arról egyébként külön cikket írhatnál, hogy a zenei szerkesztők mit engednek adásba Magyarországon, és mit nem… Megérne egy misét. Az én dalaim nem a könnyű, nyári, kéthónapos slágerek. És ezekbe a dalokba eleve több energia van fektetve, mint máséba. Ne tudd meg, hogy a Lélekdonoron, vagy a Vízión mennyit dolgoztunk. Hányszor átkevertük, hány köntöst kapott, amíg a végleges formáját elnyerte.

MOLNÁR FERENC CARAMEL

167

„EGY RECEPT VAN: HALLGATNOD KELL A MEGÉRZÉSEIDRE”

– Igaz, hogy a Vízió című dalodat megálmodtad? – Esküszöm, hogy így volt. Felébredtem, és írtam is le a gondolatokat. És nem tudtam olyan gyorsan írni, amilyen gyorsan jöttek a gondolatok. – Komoly háború dúl benned, ahogyan énekled? – Folyamatosan. Hosszú évek óta. – Nagyon más volt a tíz esztendővel ezelőtti háborúd? – Igen. Az az időszak olyan volt, mintha kómában lettem volna. Reménytelennek tűnt, hogy valaha is énekes legyek. Konkrétan elkönyveltem, hogy ez sansztalan. Hihetetlen ajándéka az életnek, hogy mégis sikerült. Ugyanakkor óriási felelősség – saját magammal szemben is. Nagyon sok inger éri az embert. Sok emberrel találkozol, új élethelyzetbe kerülsz. Egyetlen recept van a túlélésre: amikor mérlegelsz egy-egy szituációt, a megérzéseidre kell hallgatni. Nem állítom, hogy állandóan a helyes úton járok, és mindig a helyes döntést hozom, de igyekszem jól alakítani a dolgokat. Voltak azért tévedések az életemben, de nem szakmai, hanem inkább magánéleti téren. Rossz, elhamarkodott döntések, olyan mondatok, vagy tettek, amikkel megbántottam valakit. És időnként azt is hagytam, hogy mások megbántsanak. Vallottam már kudarcot párkapcsolatban a türelmetlenségemmel, a hülye gondolataimmal. Sürgettem dolgokat, amire még egyikünk sem állt készen. – Szoktál rágódni a múlton? – Nem, egyáltalán nem. Alapvetően boldog embernek tartom magam. Van egy nagyon boldog párkapcsolatom, ami jó úton halad. Úgy gondolom, pont az tesz valakit felnőtté, hogy reálisan vissza tud gondolni a múltra. – Mióta érzed magad felnőtt embernek? – Másfél éve. Akkor hoztam egy súlyos magánéleti döntést. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de személyiségfüggő, hogy az ember mennyire él meg súlyosan dolgokat. Soha nem akartam, hogy az eszem vezessen, de akkor hoznom kellett egy döntést, ami miatt az eszemre kellett hallgatnom. És csalódtam is. Többet kérlek, ne kérdezz erről, legyen ennyi elég, hogy ott történt valami, és attól fogva felnőttnek tartom magam. – Nagy titkokat őrzöl? – Egyáltalán nem.

168

„A DÖNTÉSEK IDEJÉT ÉLJÜK”

ZENÉSZEK

– Visszatérve a szakmához: a turné előadásain melyik dallal kezded a koncertet? – A Vízióval. Az egy nagyon fontos nóta. Saját magamnak is egy üzenet a vívódásról, a belső harcokról. A jó és a rossz harcáról a lelkemben. Sajnos az ember folyamatosan ki van téve a kísértéseknek. Én is sokszor éreztem magam körül a gonosz „erőket”, akik magukévá akartak tenni. Hozzá kell tegyem, hogy nem vagyok tagja semmilyen szektának, vagy elborult vallási felekezetnek. De úgy érzem, a döntések idejét éljük. Most kell eldönteni, ki az, aki ideáll, és ki az, aki oda. És most nem politikáról beszélek. A jó és a rossz oldal gyűjti a hadseregét. – Nem beszéltünk eddig olyan sokszor, de amikor telefonáltunk, soha nem tudtam hogy szólítsalak. Ferinek, vagy Caramelnek? – Szinte mindenki Caramelnek hív. – Senki sem szólít Ferinek? – Nagyon kevesen. Egy-két korábbi barátnő hívott csak így. Még anyukámnak, és a nővéremnek is Caramel vagyok. – A Ferire nem is kapod fel a fejed? – Dehogynem! Egyszer voltam egy rendezvényen, ahol több előadó is szerepelt. Valaki szólt valami Ferinek, és odafordultam. Mindenki kérdezte, miért fordulok oda. Sokan azt sem tudják, hogy ez a valódi nevem. – Ez egy jó állapot, amiben most vagy? – Hol igen, hol nem… Időnként azért bal lábbal kelek fel. Van, amikor kicsattanóan jó kedvem van, és olyan is előfordul, hogy a „halálomon vagyok”. De egy érzelmes embernél ez szinte természetes. Szerintem csak a bolondoknak van mindig jó kedvük. Ha valakivel tízszer találkozom, és mind a tízszer mosolyogva jön oda hozzám, az már nem kóser… (nevet) – Egyszer azt mondtad, kielégíthetetlen a tudásvágyad. – Ez meg is maradt. Mindig az hajt, hogy még jobb legyek abban, amit csinálok. Imádom a fejlődés folyamatát. Semmi pénzért nem hagynám ki a lépcsőfokokat. Amikor egy apróság rám ragad, és később felhasználom, az óriási élmény.

MOLNÁR FERENC CARAMEL

169

Zenészek

KASZA TIBOR „Csak adott útszakaszra kerülnek melléd emberek” „Rájöttem, hogy a kapcsolatok nem egy életre szólnak. Ha elfogadod, hogy mindenki csak egy adott útszakaszra kerül melléd, és amikor már nincsen több dolga veled, akkor továbbáll, abban az esetben nem érnek nagy csalódások. Ez a felismerés lelki békét adott. Amíg igazságtalannak érzed, hogy emberek jönnek-mennek az életedben, és mindenkit hibáztatsz, amikor ott hagynak, az csak bénít…”

„Együnk kínait, ott, ahol szoktunk. Odagurulok, gyere te is, megvárlak a bejáratnál” – mondja Tibi ellentmondást nem tűrő hangon. Ám a helyszínen az étteremnek már csak a hűlt helyét találjuk, mivel időközben bezárt. „Jobbat mondok. Menjünk az Ikeába húsgolyót enni. Olyan régen ettem, pedig imádom” – áll elő az újabb ötlettel barátom. Jobb helyet nem is választhattunk volna. Gyakorlatilag egy lépést nem tudunk tenni, annyian állítják meg, látványosan forognak utána az emberek. Tíz éve ismerem, már minden létező szituációban voltam mellette, de ilyet még nem tapasztaltam.

– Valóságos csődületet keltettünk azzal, hogy idejöttünk. Az imént épp énekeltek neked… – Ez azért jó érzés. Büszke vagyok arra, hogy szeretnek az emberek. – Gyerekként erre vágytál? – Igen. Gyerekkoromtól fogva az volt az álmom, hogy egyszer úgy menjek be egy étterembe, “nézd csak, ki jött be”... Persze nem mindegy, milyen áron. Az ismertségtől még fontosabb az, hogy elismerjenek. – Melyik jött meg előbb? Az ismertség, vagy az elismertség? – Talán egyszerre a kettő. Vagyis… ez az én esetemben kicsit bonyolultabb. Hiszen amíg a Crystal együttesnél a zenei produktumot nagyon elismerték, a személyemet csak később szerették meg igazán. Be kellett látnom, hogy én azért megosztó karakter vagyok. Ahányan szeretnek és elismernek, pontosan annyian legyintenek a nevem hallatán. Ahhoz, hogy jobban megismerjenek az emberek, kellettek bizonyos műsorok is. Például a Való Világ-beli hosszabb szereplés, A nagy duett, és a Morning Show. Ezekben a produkciókban önmagamat adtam, és azt mondták: ez a fiú jó arc. Lehet vele röhögni, és hagyja, hogy röhögjünk rajta. Nem gondolja, hogy ő Brad Pitt... (nevet) – Miért kell ez az állandó önirónia? Néha azt érzem, hogy már túlzásba viszed. – Így azért minden könnyebb. Ez a Cyrano effektus. Kigúnyolom magam, ha kell. Inkább kimondom én, ne más mondja ki. Előre menekülök.

KASZA TIBOR

171

Viccet félretéve: tökéletesen tisztában vagyok önmagammal. Azzal, hogy ezt nyíltan vállalom, azoknak is befogadhatóbb lettem, akik a Crystal idején esetleg nem szerettek. Ma már pontosan tudom, az, hogy emberként azonosulni tudjanak velem, legalább annyira fontos, mint maga a zeném. A sikereimben elengedhetetlen része lett a humornak. Igen, tudok nevetni önmagamon. – De miért kell magadon nevetni? – Azért én nem vagyok egy szépfiú… (mosolyog) Tehát amikor azt énekelem egy dalban, hogy „Te vagy a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. Talán jobbat érdemelsz, de neked én maradtam.” – ez tőlem hiteles, mert valóban úgy gondolom, hogy nálam akár jobbat is kaphatna az illető, de ezt benézte, mert neki már én vagyok... (nevet) – Kísért még a Crystal? – Nyilván sokszor eszembe jut, hiszen fontos időszaka volt az életemnek, de lezártam. Azért viszont nagyon hálás vagyok, hogy a szólóra váltást ilyen fantasztikusan fogadta a közönség, hiszen az első dalomat több, mint ötmillióan nézték, illetve hallgatták meg az interneten. „NEM FÉLEK AZ ISMERETLENTŐL”

Elengedtem magamtól a korábbi emlékeket. Egyetlen dolgot sajnálok csak, és ez a Crystal francia karrierje. Egy időben nagy perspektívát láttam ebben, és óriási energiákat mozgattam meg, hogy összejöjjön. Végül mégsem lett belőle semmi. Az énekesnőt megtaláltuk, fel is énekelt néhány demót, de nagyon nehéz volt úgy odakint boldogulni, hogy egy büdös szót nem értesz franciául. Éppen ezért a szövegírás is zsákutca volt, majd mire megtaláltam a megfelelő embert, az énekesnő, Lucy kapott egy másik ajánlatot. Általában nem szeretek feladni semmit, a végsőkig kitartok, de ezt kényszerűségből el kellett engednem. Mindez onnan jutott most eszembe, hogy nemrég Csepregi Évával koncerteztünk Londonban, és erről forgatott az egyik csatorna hírműsora. Az anyagba bevágták a régi francia videókat, ami nagyon felkavart. Rossz volt látni. – Szíven ütött? – Igen, mert dogoztunk érte. Persze utólag már nyugtathatom magam, hogy ha ott elindul a történet, akkor kint maradok, és idehaza nem lett volna semmi. És ha ott nem jön be a dolog, akkor két szék közül a pad alatt kötök ki. De akkor is: ez egy fájó pont az életemben. Egy hátizsákkal nekivágni az idegennek, és ismeretlenül bekopogtatni az ottani zeneműkiadóba… szép feladat volt.

172

ZENÉSZEK

– Nagy kalandor vagy? – Az bizony! Kínának ugyanígy egy táskával vágtam neki. Oda egy magánéleti válság, és a Crystal vége miatt mentem felejteni. – Egész életedre a csavargás jellemző. Gondolsz egyet, és odébb állsz. – Nagy adomány a sorstól, hogy képes vagyok elindulni, és abszolút nem félek az ismeretlentől. Már 15 évesen sem féltem, amikor Szentesre mentem gimnáziumba. Az is az én választásom volt. – Kínával mit akartál bizonyítani? – Azt, hogy még működik a túlélő ösztönöm. Tudatosan bajba sodortam magam, és az volt a feladat, hogy kimásszak belőle. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon jó túlélő vagyok, de erre az ösztönömre rég nem volt szükség. Van egy Coco Chanel mondás, miszerint „Ha azt akarod, hogy váratlan, vagy újszerű dolgok történjenek veled, akkor merned kell teljesen váratlan és újszerű dolgokat csinálni”. Magam is ebben hiszek, és már azelőtt is hittem, hogy ezt hallottam volna. Meg kellett, hogy rázzam magam, olyan impulzusokra volt szükségem, amik új irányba indítanak. Kitaláltam hát, hogy divatfotózni fogok Kínában. Lássuk, mi sül ki belőle. Egy totálisan ismeretlen kultúrában nyelvtudás és mindenféle kapcsolat nélkül addig kevertem-kavartam, hogy két hónap alatt önfenntartóvá váltam fotósként. Csibészkedni kellett, időnként füllenteni, mert jó fotósból még mindig több volt, mint modellből. – Mit tanultál önmagadról odakint? – Az, hogy még mindig van bennem spiritusz. Fontos volt számomra, hogy ezt a túlélési ösztönt leteszteljem. A Crsytallal tíz évig a tenyerén hordozott az élet. „FÉL SZEMMEL MINDIG AZT NÉZEM, MIKOR JÖN A BAJ”

– Elkényelmesedtél? – Ki ne esett volna bele ebbe a hibába? A túlélési ösztön nem dolgozik ilyenkor. Az csak akkor dolgozik, amikor bajban vagy. Tartottam is attól, hogy ha egyszer valódi vészhelyzetben leszek, mihez kezdek majd. Ezért kellett szimulálnom egyet. De baromi jót tett! Jobbat nem is tehetett volna! A kínai kalandban voltak nagy mélypontok, de sohasem merült fel bennem, hogy feladom. Amikor nagyon el voltam keseredve, akkor sem. Bebizonyítottam önmagamnak, hogy igenis, vadidegen földön is talpra tudok állítani egy bizniszt mindenféle ajánlólevél nélkül. Úgy jöttem haza, hogy már saját műtermem volt a bérelt lakásban, és az üzleti partnereim is megvoltak, akikkel divatshowt, és katalógusokat fotóztam.

KASZA TIBOR

173

– Tartod velük a kapcsolatot? – Nem, mert ezek mind plusz energiák, és értelmetlenek. Többet úgy sem kell már a kinti kapcsolat. Imádtam abban a világban harcolni, de el sem tudnám képzelni, hogy ott éljek. – Az is sorsszerű volt, hogy miután hazajöttél, szinte azonnal felszállóág következett az életedben? – Igen. Ez is roppant szimpatikussá tett a közönség szemében. Az emberek ugyanis csak álmodoznak erről, de nem merik meglépni. Ezzel pedig példát mutattam, hogy igenis merni kell, mert ezáltal mind erősebbek leszünk. – Lehet, hogy meg mernék lépni, csak éppen pénzük nincs arra, hogy elinduljanak. – Az élet egy lehetőség. Te tudod a legjobban, hogy amikor Budapestre kerültem, egy fillér nem volt a zsebemben. De ugyanúgy, ahogy Kínában, itt is megteremtettem magamnak mindent. – Mindig tudtál a pénzzel bánni? – Nem volt annyira bonyolult, mert roppant szegények voltunk. Talán emiatt lettem tartalékolós típus. Nem szórom a pénzt. Sőt, fél szemmel mindig azt lesem, mikor jön a baj, ezért is takarékoskodom. Mindig félre kell tenni egy belátható időre. – Aki egyszer szegény volt, fél attól, hogy egyszer újra az lesz? – Igen. Semmi sem tart örökké. A sikerek mindig hullámokban jönnek. Mindenre fel vagyok készülve. Arra is, hogy egyszer ennek vége lesz. – Emlékszel még az első milliódra? – Hogyne! Amikor a Sony Music lemezkiadó szerződést kötött a Crystallal a Két utazó lemezre, kaptunk előleget. Azt hiszem, pont ennyi volt, és amikor átutalták a pénzt a számlára, felhívtam édesanyámat, és közöltem vele, hogy milliomos vagyok. Egyébként nem a pénz határozza meg az életemet. „BOLDOGABB VOLT A VILÁG FACEBOOK NÉLKÜL”

– Sokadszorra jelez a telefonod, amióta beszélgetünk. Ennyi sms-t kapsz? – Ezek nem sms-ek, hanem Facebook üzenetek, vagy jelzések a kommentekről. Ha valaminek nagy függői tudunk lenni, az a közösségi oldal, és sajnos én is beleestem ebbe a csapdába. Még szerencse, hogy ez ingyenes. Ha külföldön vagyok, abszolút nem Facebookozom. A közösségi oldal a XXI. század legnagyobb rákfenéje. Állítom, hogy boldogabb volt a világ Facebook nélkül. Álbarátok az ismerőseid, akik mellett simán elmész az utcán, hiába

174

ZENÉSZEK

vannak bejelölve. Ez egy áltársasági élet. És hiába villognak zölden tucatszámra az ismerősök a chaten, lehet, hogy magányosabb vagy, mint valaha. Sokan azt mondják, így legalább nincsenek egyedül, de ez nem igaz. Sajnos a legtöbben nagyon is egyedül vannak. “A SZERELMES FÉRFI NAGYON VESZÉLYES, MERT NEM GONDOLKODIK”

– Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt éjjel, egy kávé kedvéért elautóztunk Budapestről Egerbe csak azért, hogy beszélgessünk? – Persze. Az ember szerelmi bánatában mindenre képes. És én akkor pont egy kapcsolat végén voltam, ezért kértem, hogy gyere velem. Ki akartam magamból beszélni azt, ami bántott. A szerelmes férfi nagyon veszélyes. Nem gondolkodik. – A legtöbb dalod a szerelemről, a párkapcsolatokról, illetve annak minden viszontagságáról szól.

– Az élet is erről szól. Azt veszem észre, hogy már a férfiak elismerését is kivívtam a dalaimmal. Az utóbbi időben tucatszám kapom a furcsábbnál-furcsább kéréseket, hogy számomra ismeretlen párokat békítsek ki egymással. A nagy részét nem vállalom, de pontosan átérzem, mi játszódhat le egy kétségbeesett férfi lelkében. Te tudod a legjobban, hiszen tíz éve ismersz, sokmindent átéltél már mellettem. Nagyon tudok szeretni, és döbbenetesen tudok szenvedni az egyedülléttől. Minden kapcsolatomban túlságosan ragaszkodó és kapaszkodó voltam. A szakítás pillanatát árulásként és tragédiaként éltem meg. Szerencsére minden nőben megvolt a kitartás, hogy akkor engedjen el, amikor kellett, senki nem táncolt vissza, és ezzel új életutakra löktek engem. Magamtól még biztosan nem léptem volna...

– Hosszabb ideje nem találsz társat. Miért? – Két éve vagyok szingli. Pontosabban már három éve, de mindig kettőt mondok. Érdekes, de az ember egy ponton túl szégyelli bevallani, hogy ennyi ideje egyedül van, és ezért mindig csak két évet mondok. Az első évben azt mondtam, jöjjön valaki, és ölelgessen, mert elemészt a magány. A következő két esztendőben pedig volt egy fontos felfedezésem. Rájöttem, hogy a kapcsolatok nem egy életre szólnak. Ha elfogadod, hogy mindenki csak egy adott útszakaszra kerül melléd, és amikor már nincsen több dolga veled, akkor továbbáll, abban az esetben nem érnek nagy csalódások. Ez a felismerés lelki békét adott. Amíg igazságtalannak érzed, hogy emberek jönnek-mennek az életedben, és mindenkit hibáztatsz, ha ott hagynak, az csak bénít. Most tudatosan nem engedek magam mellé embereket hosszabb útszakaszra, pedig voltak velem lányok az elmúlt három évben. Olyanok is, akik több hó-

KASZA TIBOR

175

napig mellettem maradtak, de úgy érzem, nem értem meg arra, hogy újra magam mellé engedjek valakit 4-5 évre. Nyilvánvalóan eljön majd az a korszak is, de most, állítom, teljesen kiegyensúlyozott vagyok minden szempontból. Például most kezdtem újra érezni, hogy hiányzik a zene. Az elmúlt évben csak egyetlen dalt hoztam ki, és már érzem a belső késztetést a többire. Nem szabad semmit erőltetni. „HA A KÖZÖS KÉPVISELŐ CSÚNYÁN NÉZRE ANYÁMRA, EGY ÓRA ALATT SZEGEDEN LENNÉK ÉS ELŐVENNÉM AZ ILLETŐT”

– Mivel lehet megbántani? – Amiért elindulok és rombolok, az a család. Egyetlen családtagomat sem engedem bántani! Szóval sem. Ölni tudnék a szeretteimért. Ilyen értelemben forrófejű vagyok. De ha most reggelig sorolnád, hogy tehetségtelen, értéktelen senki vagyok, leperegne, mert valamennyire azért tisztában vagyok önmagammal. Ha azt mondod, nem vagyok szép, meghívlak egy italra, és örülök neki, hogy jó fej vagy, mert hidd el, van tükröm és agyam is. – Összetartó család vagytok? – Példásan összetartó. Anyám hiába él messze, napi kapcsolatban vagyunk. A mai napig ő a legfőbb kritikusom. A Facebookon is rendszeresen kommentel, és harcba száll értem, ha olyat írnak rólam, ami nem tetszik neki. Könynyen teheti, mert neki nem Kasza a vezetékneve… A húgommal és a bátyámmal is roppant szoros a viszony. Nemcsak testvérek, de egymás barátai, bizalmasai is vagyunk. Gábor a legjobb barátom. – Még mindig együtt éltek Gáborral? – Már nem. Neki elege lett a falusi életből, a kopácsoló szomszédokból, ezért beköltözött a városba. De abban a lakásban is ugyanúgy van egy szobám, és gyakran ott alszom én is. Illetve, ha olyanja van, ő is kijön, hiszen neki is megmaradt a régi szobája. A mi együttélésünk soha nem volt egészségtelen, hiszen kétgenerációs házról van szó. A köteléket a költözés nem gyengítette.

176

ZENÉSZEK

177

Zenészek

NYÁRI KÁROLY „Whitney Houston, Michael Jackson és Bill Clinton is állt a zongorám mellett” „Frank Sinatra nekem ajándékozta azt a mikrofont, amibe aznap este énekelt. Azt mondta, hozzon nekem is szerencsét. Később ugyanebbe a mikrofonba énekelt Pavarotti is, akit zongorán kísértem. Chaka Khannal egyszer egész este örömzenéltünk, búcsúzóul egy csóklenyomatot kaptam tőle a kottámra. Robbie Williams pedig minden áldott este ott ült a zongorám mellett...”

Az elmúlt két évben a Nyári lányok, Aliz és Edit apukájaként került címlapokra, holott több évtizede már komoly rangot vívott ki magának énekes-zongoristaként. Bejárta a világot, és Elton Johntól Frank Sinatráig, Gloria Estefanon és Pavarottin keresztül Robbie Williamsig a legnagyobb világsztároknak énekelt privát rendezvényeken. Mindezek ellenére elsődleges céljának saját karrierje mellett a lányok jövőjét tekinti.

– A lányokat hol hagytad? – Nem vagyunk összekötve, és nem is lógunk folyton egymás nyakán. Teszik a dolgukat, élik a saját életüket, amelynek a hátterét a feleségemmel, Edittel együtt biztosítjuk. Menedzsmenti feladataikat pedig művészeti produkciós irodánk látja el. Ma este is lesz egy közös fellépésünk, ami számomra mindig külön örömöt jelent. Ugye a következő kérdés nem az lesz, hogy beleszólok-e a magánéletükbe? – Ennyire unod már a szigorú apuka skatulyát? – Ez a skatulya egyszerűen nem is létezik! Ezt valaki elterjesztette, és rám ragadt. Egyébként sejtem, hogy ezt minek köszönhetem. A tehetségkutató idején a legtöbb riportban úgy mutattak be a televízióban, hogy jön a szigorú apuka. Könyörgöm, nézzetek már rám! Így néz ki egy zord apa? A feleségem sokkal szigorúbb és következetesebb. Én engedékeny vagyok, a lányaim például könnyen le tudnak venni a lábamról. És egyébként sem szólok bele soha a magánéletükbe. Nem tiltottam meg nekik semmit, így azt sem, hogy ha kedvük van, randevúzzanak. Mindig nagy szeretettel, de következetesen próbáltam őket nevelni. – A te életedbe sem szólt bele soha senki? – Nem, de nem is hagytam volna. Mindig a saját elképzelésem szerint teszem a dolgom. Nem csak a magánéletben, hanem a zenében is. Soha nem engedtem, hogy bármi is eltérítsen arról az útról, amelyet a főiskola elvégzése után kijelöltem magamnak. Amikor Magyarországon tombolt a techno-láz, én akkor is 36 zenésszel vonultam stúdióba, és rögzítettünk egy felejthetetlen big band albumot. Nem engedtem, hogy a divatirányzatok befolyásoljanak. A legutóbbi teltházas koncertem, ami a Művészetek Palotájában volt a MÁV

NYÁRI KÁROLY

179

Szimfonikus Zenekarral, talán az egyik legemlékezetesebb számomra, pedig ezek a válságos idők nem az ilyen nagy költségvetésű produkciónak kedveznek. A lányaimat is mindig arra tanítottam: nagyon fontos, hogy folyamatosan képezzék magukat, és felkészülten, professzionálisan várják a felkéréseket. A tehetség ugyanis mindig utat tör magának. Az igényességet és a minőséget, pedig hosszú távon értékeli a közönség. – Ha már a felkéréseket említetted, a lányokkal gyakran találkozni televízióban, rádióban, és különböző lapokban is. De mit tudhatunk a saját karrieredről? – Lekopogom: amióta elindult a pályafutásom, egyetlen napot sem töltöttem zene nélkül, rengeteg felkérésnek teszek eleget. Már Máté Péter is megénekelte, hogy zene nélkül semmit sem ér, és ez rám hatványozottan igaz. Úgy látszik, nekem az van megírva, hogy kizárólag zenével foglalkozzak. Szerencsés embernek tartom magam, hogy abból élek, amit szeretek, és amelyet már gyerekkoromban megálmodtam magamnak. Folyamatos sikerben van részem, mint ahogy idén nyáron felemelő érzés és egyben nagy megtiszteltetés volt, hogy a világ legnagyobb sporteseményének sztár fellépője lehettem. Londonban az Olimpián képviseltem Magyarországot a művészetemmel. Nemrég pedig a Párizsi Garnier Operaház színpadán léptem fel nagy sikerrel. „A KORUNK ÉS A TANULMÁNYAINK MIATT TITKOLNI KELLETT A KAPCSOLATUNKAT”

– Huszonnyolc éve vagy házas. Ez még gombócból is sok… – És tegyük hozzá azt a plusz öt évet, amikor még nem kötöttük össze hivatalosan az életünket. Csaknem 33 éve vagyunk együtt. Évekig udvaroltam Editnek, hiszen mindketten a konzervatórium klasszikus zongora szakára jártunk. Én másodéves diák voltam, amikor az elsősök között felfigyeltem az évfolyam legszebb lányára. – Mennyi idősek voltatok ekkor? – Edit 15, jómagam pedig egy évvel idősebb, vagyis 16 esztendős. Éppen ezért a kapcsolatunkról sokáig a szüleink sem tudtak. Zenei pályára készültünk, ami rengeteg lemondással, sok-sok gyakorlással, teljes odaadással jár, egyszóval egész embert kívánt. A családunk, de még a tanáraink sem nézték volna jó szemmel, ha kiderül a kapcsolatunk. – Mikor mutattad be Editet a szüleidnek? – Miután megszereztem a diplomámat a konzervatórium dzsesszzongora szakán. Egy karácsonyi ebéd alkalmával volt a nagy esemény. Aztán a rá következő karácsonyon megkértem a kezét.

180

ZENÉSZEK

– Olvastam valahol, hogy minden vasárnap virággal kedveskedsz a feleségednek. Ezt csak a bulvár kedvéért találtátok ki, vagy valóban családi hagyományról van szó? – Andriskám, én a bulvár kedvéért még életemben nem találtam ki semmit. Nincs is erre szükségem. Nagy baj lenne, ha már csak így tudnék a lapokba kerülni. Nézd, nem lehetek elég hálás Editnek, hisz a karrierjét adta fel a családunkért. A nagyobbik lányunk, Editke születése után felkérést kaptam Hollandiába. Három hónapos turné volt, és a családom is velem tartott. Olyan sikerem volt, hogy a három hónapból végül 12 esztendő lett… Nem csak Hollandiában, hanem Európa számos nagyvárosában éltünk, és a feleségem idegenben is mindig otthont varázsolt nekünk. A hosszú turné ideje alatt született meg második lányom, Aliz. Emlékszem, épp csak szülni jött haza a feleségem, s a három hónapos picivel már jött is vissza utánunk. Majd néhány esztendő után egy kisfiunk is született. Ő lett a kis Karcsi. (mosolyog) Egyébként, ha akkor nem jöhetett volna velem a feleségem és a kislányom, talán el sem mentem volna. Közhelynek hangzik, de számomra egyáltalán nem az: a családom mindennél fontosabb. „MAGÁTÓL A HOLLAND KIRÁLYNŐTŐL KAPTAM MEG A KINTI ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT”

– Hollandiában vendéglátóztál? – Hollandiai pályafutásom kezdetén elegáns kaszinókban, hotelekben amerikai zongoristák váltótársaiként léptem fel. Általában ezeken az elegáns és exkluzív helyeken alkalmam nyílt többször is világsztárokkal találkozni és a legtöbbjükkel együtt játszani. A nyolcvanas években Hollandiában heti rendszerességgel adtak koncertet a világsztárok, így Elton Johntól kezdve Michael Jacksonon át Whitney Houstonig sokan megfordultak a zongorám mellett. A számos élmény közül csak néhányat említenék, mint a legendával – s egyben példaképemmel –, Frank Sinatra-val való találkozásom, aki egy közös fellépést követően nekem ajándékozta azt a mikrofont, amibe aznap este énekelt. Azt mondta, hozzon nekem is szerencsét. Azóta is nagy becsben tartom ezt az ereklyét, és csak különleges koncertek alkalmával használom. Így történt, hogy egy zártkörű rendezvényen ebbe a mikrofonba énekelt Pavarotti is, akit zongorán kísértem. Chaka Khannal pedig egyszer egész este örömzenéltünk, búcsúzóul pedig egy csóklenyomatot kaptam tőle a kottámra. Ezekkel a világsztárokkal való találkozás egy életre meghatározó élmény marad számomra.

NYÁRI KÁROLY

181

Ezzel egy időben, számos televízió- és rádióműsorban is felléptem és a sikereimre való tekintettel magától a holland királynőtől megkaptam a holland állampolgárságot is, akinek a rezidenciáján több ízben játszottam. – Úgy tudom, feleséged, lányaid és a fiad holland állampolgárok is, mégis hazajöttetek Magyarországra. – Valóban az egész család megkapta a holland állampolgárságot. Mindezek ellenére egyre erősödött bennünk a honvágy, ráadásul a szüleim megbetegedtek. Úgy éreztem, mellettük a helyem. Sajnos nem sokkal a hazaköltözésünket követően, egymás után elveszítettem őket. – És 36 évesen kezdtél mindent előről Magyarországon? – Hazatérésemet követően, sok ajánlattal kerestek meg, mivel figyelemmel kísérték a kinti karrieremet. Döntöttem, az akkor legjobbat választottam, amely biztos anyagi helyzetet teremtett a családomnak. Egy nagyon elit, ötcsillagos belvárosi új luxusszálloda pianó bárjának zongoristája lettem, amely a magyar elit társaság kedvelt szórakozóhelye lett. Ebben a csodálatos hotelben is megfordultak a világsztárok, mint Paul McCartney, Al di Meola, Sting és Robbie Williams is. Utóbbi külön meghívott a koncertjére, ahol bemondta, hogy nálam érezte magát a legjobban Budapesten. Ugyanis három napon át ült a zongorám mellett, melyből fantasztikus közös zenélés és barátság kerekedett. Nemcsak világsztároknak, de államfőknek is alkalmam nyílt játszani. Magyarországra látogatott az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke Bill Clinton, akinek egy hófehér zongorán adhattam koncertet egy zártkörű rendezvényen. A koncertet követően a CD lemezemet ajándékoztam neki, Ő pedig a könyvét dedikálta a részemre. Ebben az időben készítettem el első önálló albumomat Én voltam boldogabb címmel, amely nagy sikert aratott szakmai körökben is. Ez a siker teremtette meg számomra, hogy számos show műsorban szerepelhettem a Dáridótól a Szuperbulin át a Fábry Show-ig. Szükségét éreztem, hogy nagyszínpadon is bemutatkozzam a közönség részére. Koncertjeimet telt házak fémjelzik az igényes zenét kedvelő közönség körében. – Ezek szerint nem bántad meg az újrakezdést? – Egy percig sem. Magyarországon is komoly sikereket értem el, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy Kovács Kristóf producer mondása szerint, nevem egyet jelent az eleganciával, a minőséggel és a kifinomultsággal. Több sikeres albumom jelent meg, arról nem beszélve, hogy képes vagyok több ezer főt befogadó koncerttermeket megtölteni, különösebb reklám nélkül. – A családban mindenkit megfertőzött a muzsika? – Igen, de ez így is van rendjén. Arról már meséltem, hogy a feleségemmel a konzervatóriumban ismerkedtünk meg. Klasszikus zongora szakra járt, végül ének-zene-magyar szakos tanár lett. Edit és Aliz lányaim gyerekszínészként

182

ZENÉSZEK

énekeltek egy 120 előadást megért musical koncertsorozaton. Persze hogy a zene az életük, de fontosnak tartottam, hogy a zenei tanulmányaik mellett, civil szakmát is szerezzenek. Edit a Konzervatórium ének szakán folytatott zenei tanulmányai mellett, kommunikáció szakon is főiskolai diplomát szerzett. Aliz idén sikeres államvizsgát tett, jelenleg mesterképzésen folytatja a főiskolát. Karcsika a zongora mellett tette le a voksát és a tavasszal megrendezésre kerülő országos zongoraversenyre készül. – Tudatosan terelted őket a zene felé? – A zene szeretete vette őket mindig körül, így a lányaim már kis koruk óta örömmel tanulják a zenét kitartóan. Mindig maguktól döntöttek úgy, hogy gyakorolnak, még akkor is, ha ez sok lemondással jár. Aliz nyolc, Edit pedig tizenkét éves volt, amikor tizenkétezer ember előtt szólót énekeltek. Mindketten tudatosan készülnek céljaik elérésére, ezért soha nem kellett rájuk parancsolnom, hogy gyakoroljanak, hiszen tőlem is ezt látják. Annak örülnék, ha megtalálnák az egyensúlyt a karrier és a magánélet között. Edit, a feleségem igazi anyatípus, számára egyértelmű volt, hogy a családot választja a karrierrel szemben. – Gyakran kérdezik tőled a hosszú házasság titkát? – Igen. Ilyenkor mindig azt mondom, szeressék nagyon egymást, és akkor a világon mindent meg tudnak közösen oldani! Nincs az a probléma, amelyen szeretettel ne lehetne túllépni. Sajnos egyre kevesebb, a miénkhez hasonló példát látok a környezetemben, pedig ez a fajta családi háttér az igazi életbiztosítás! – A feleséged beleszól az öltözködésedbe? – Inkább ötleteket ad. Nagyon jó ízlése van! Minden szempontból a feleségem tartja össze a családot, hiszen ötünk közül, ő a legracionálisabb. Visszahúz a földre, nem engedi, hogy művészlelkekként elszálljunk. – Ha választani kellene a lányok és a saját pályafutásod között… – …ne is folytasd a kérdést! Természetes, hogy a lányaim boldogulása a fontosabb. Vagyok annyira önzetlen, hogy a saját karrieremet is feláldoznám értük. De azt hiszem, ezzel a legtöbb apa így lenne. Ilyen dilemmánk azonban szerencsére nincs. Jól megfér egymás mellett az ő útjuk és az enyém. Sőt, menedzserként, producerként is segítem a lányaim életét. Amikor az X-Faktorban véget ért számukra a verseny, azt mondtam, hogy az igazi megmérettetés csak ezután következik. És minden jel arra mutat, hogy sikeres énekesnő vált belőlük. A második, „Pont jó” című daluk felkerült a rádiós slágerlisták élére. Büszke vagyok rájuk. Ők is szeretnek nagyot álmodni és álmaikat valóra is váltják. Hamarosan saját albummal jelentkeznek, és nagyzenekaros koncertekre készülnek.

NYÁRI KÁROLY

183

Zenészek

KECSKÉS TIBOR (KEFIR) „A régi életemet kívülről néztem egy filmen”

„Jó ideje hiányolom a dalaimat azokból a nagy országos kereskedelmi rádiókból, amelyek számomra fontosak lennének. És sajnos azok a felületek is megszűntek, ahol a klipjeimet játszhatnák – de ez nem csak rám, hanem minden kollégámra érvényes. Vannak olyan szerkesztők, akik azt mondták: pontosan ezt a zenét akarják kiirtani a magyar zenei életből, ezért bojkottálnak. Ám ezt én nem tudom értelmezni. Miért egy ember dönti el a közízlést, amikor tíz éve nem volt sikertelen fellépésem? És olyan sem, ahol csak ’fél ház’ lett volna…”

Előfordult, hogy gyerekként Bujtor István vitte iskolába, a szobájában lévő vendégágyon pedig Máté Péter és Rózsa György is aludt. Kefir, azaz Kecskés Tibor, a V-Tech énekese beleszületett a szórakoztatóiparba. 19 évesen jelent meg első albuma, azóta arany és platinalemezek sorával büszkélkedhet. Ám, ha a popzene mai helyzetére gondol, inkább komor lesz. – Nincs jó kedved? – Ennyire látszik? – Ennyire. – Délután megadta magát a telefonom. És abban a készülékben benne van az egész életem. Ugyanolyan volt egyébként, mint a tiéd, amivel most rögzíted a beszélgetésünket. Én is használom a diktafon funkcióját, dalvázlatokat veszek fel rá. Aggódom, hogy a jegyzeteim és a dalötleteim meglegyenek. Ha elvesznek, akkor nagy baj lesz. – Mennyire vagy termékeny szerző? – Nem nagyon… Nekem a határidő a jó múzsa. Ha kiszabják a határidőt, akkor két nappal előtte nekiállok. – Tehát amikor a V-Tech évente jelentetett meg lemezeket, az kizárólag a határidőknek volt köszönhető? – Mindig le volt kötve szerződésben, hogy mikor jövünk ki, de attól általában eltértünk egy kicsit. (mosolyog) Volt olyan lemez, ami egy hónap alatt készült el. A nulláról. De akkor ott alvás se volt, semmi. – Melyik album volt ez? – A második. A Nem szabad sírni. Az első után elindult a nagy siker. Egyfolytában fellépéseink voltak, és nem volt időnk semmire. Amikor talpalatnyi idő volt, aludtunk. És amikor szóltak, hogy kellene már az új lemez, egy dalunk sem volt készen. Aztán csináltunk ötöt-hatot, és nem tetszett Kisszabó Gábornak, az Első Emelet egykori basszusgitárosának, aki akkor az EMI Lemezkiadó művészeti vezetője volt. Mondtam neki, hogy szerzői válságban vagyok, nem jönnek a dalok. Ekkor Gábor adott nekem két-három érzelmes filmet DVD-n.

KECSKÉS TIBOR (KEFIR)

185

Kérte, hogy menjek haza, és nézzem meg őket. Volt köztük olyan film, amelyiken el is bőgtem magam, s aztán kijöttek belőlem a dalok. A Nem szabad sírni egyébként már másnap tetszett neki, és az lett a címadó dal is. – Mennyivel másabb most ehhez képest a zeneipar? – Sokkal másabb. Nyilván van sok rosszabb oldala, és vannak jók is. A fellépések sokkal kevesebbek. Mondjuk nekem egy szavam sem lehet, mert a mai napig hívnak a zenekarral. Ráadásul annyi dalunk lett sláger az évek során, hogy másfél órát simán el tudunk játszani csak az ismert nótákból. – Többes számot használsz, pedig a V-Tech duójából már évek óta csak te járod ezekkel a slágerekkel az országot. – Van egy kis gépezet mellettem, mögöttem, akik nélkül nem tudnék sikeres lenni. És már ők is hosszú ideje ott vannak velem. Ennek részei a zenészek, a technikus és a sofőr is. Szamóca már 2004 óta nincs velünk. „AKÁRMERRE MENTÜNK, MINDENKI SZERETETT MINKET”

– Beszéltek egyáltalán? – Nagyon ritkán. Ő inkább a civil életet választotta. Családot alapított, már két gyereke van. Én pedig még mindig élem a zenészek megszokott életét. Ami – visszatérve az előbbi témához – másabb már, mint amit annak idején közösen éltünk. Eleve lemez sincs már minden évben. Sőt… Nagy kérdés, hogy lesznek-e még lemezek… (maga elé néz, gondolkodik) Nem csak attól lesz rossz kedvem, ha a zeneipar átalakulására gondolok, hanem az egész ország helyzete elkeserít. Ez a válság sajnos minden más területen is érezhető. Soha nem titkoltam, hogy a zene mellett több lábon álltam, és az egyik fontos lábamat most szépen kihúzták alólam. Volt egy szerencsejáték-szervező cégem, de a játékgép-törvény hatályba lépésével ezt az állam bácsi megszüntette. Így a biztos bevételem is megszűnt. Panaszkodni nem akarok, mert összetehetem a két kezem, hiszen nekem még ott a zene is, de sok ember vált most földönfutóvá. – Csak a zenéből nem tudnál megélni? – Nem. Abból csak az első három évben lehetett tisztességesen megélni. Mi még az utolsó pillanatban csíptük el a popiparnak azt a korszakát, amikor minden működött. Voltak felületeink, a dalaink szóltak a rádiókban, a klipjeink forogtak a televíziókban, és temérdek fellépésünk volt. Az első három albumunk megjelenése után valóban szépen kerestünk. Olyannyira, hogy már az első évben lakást tudtam venni Budapest egyik peremkerületében.

186

ZENÉSZEK

Nem kell nagy dologra gondolni, mert egy lerobbant, pici ház volt, amit az unokatestvérem segítségével hoztam rendbe. De mégsem kellett albérletet fizetnem a fővárosban. Aztán hirtelen minden megváltozott a könnyűzenében. S ugyan ma sincs okom panaszra, mert a régi előadók közül még mindig jelentős mennyiségű fellépésünk van, és az utóbbi 10 évben minden koncertünk telt ház előtt zajlott, mégis bizonytalan vagyok. Ez a szakma nem egy életbiztosítás. – Mi hiányzik? Az állandó bevétel? – Pontosan. Rettegek a kiszámíthatatlanságtól. Komolyan mondom, irigylem azokat a civil embereket, akik elseje és ötödike között fizetést kapnak, ugyanis 14 év alatt sem szoktam meg, hogy ebben a szakmában minden esetleges. Ha van fellépés, akkor van fizetés, ha nincs, akkor nincs. Mi van, ha eltöröm a lábam? Akkor hónapokig nem keresek semmit. Arról nem beszélve, hogy ez az életmód jóval magasabb költségekkel jár. Mindenkinek adni kell a bevételből. A lemezkiadónak, a menedzsmentnek, stb. De nem akarok panaszkodni, és azt sem szeretném, hogy rossz kedvű legyen ez a beszélgetés. – Melyik volt a legjobb korszaka az elmúlt 15 esztendőnek? – Furcsa lesz, amit most mondok, és kicsit talán ellent is mondok az előbbieknek, de ez a mostani korszak jobb. Az összes nehézség ellenére jobban érzem magam, mint eddig bármikor. Jó volt a régi korszak is. Szívből kívánom a fiatal előadóknak, hogy legalább egyszer az életben tapasztalják meg azt az érzést, amikor bármerre mennek, mindenki szereti őket. Velünk akkor így volt. Viszont annyira őrült tempót diktált az az életmód, amikor egy hétvégén 14 fellépés is volt, hogy nem tudtam megélni a pillanatokat. Olyan volt, mintha kívülről néztem volna magam egy filmen. Sok mindent el is szalasztottam akkoriban. – Mit szalasztottál el? – Például családi ünnepeket. Minden és mindenki elöl fontosabbak voltak a fellépések. Néha édesanyám születésnapjánál is. Utólag ezt bánom. – Édesanyád tett ezért szemrehányást? – Nem, hiszen ők sem voltak sokkal különbek. (nevet) Mivel a szüleim szervezéssel foglalkoznak évtizedek óta, pontosan tudják, hogy a munka mindig fontosabb volt mindennél, és ebben a szakmában nincsenek ünnepnapok. Elsők a rendezvények, és csak másodlagos a család. Gyakorlatilag ebbe születtem bele. De hogy visszatérjek az eredeti témához: azért jobb most, mert végre vannak olyan szabadnapjaim, amikor van időm pihenni, és a hobbijaimmal foglalkozni. „KAMASZKÉNT SOLTÉSZ REZSŐ TECHNIKUSA VOLTAM”

KECSKÉS TIBOR (KEFIR)

187

– Azt mondtad, beleszülettél a szórakoztatóiparba. Már gyerekként sejtetted, hogy egyszer ismert leszel, akárcsak a házatokban vendégeskedő művészek?

– A szívem mélyén mindig tudtam, hogy közöm lesz ehhez a szakmához. Azt ugyan nem sejtettem, hogy zenészként, de szerettem volna a szórakoztatóiparhoz tartozni. Emlékszem, amikor megalakult a Republic együttes, kezdetben édesapám volt a menedzserük. Elvitt egy koncertre, álltam a hatalmas keverőpult mellett, és mondtam apámnak, hogy egyszer én is kezelni fogok egy ilyet. És bejött a saját jóslatom, mert azóta kitanultam a hangtechnikusi szakmát is, a saját lemezeimet is magam keverem a stúdiómban. Korábban egyébként voltam Soltész Rezső alkalmi technikusa is. – Igaz a legenda, miszerint Rózsa Gyurival aludtál egy ágyban? – Nem ágyban, hanem egy szobában. Ugyanis az én szobámban volt a vendégágy. Emlékszem, gyerek voltam, és az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy apám nagyban ágyaz mellettem, majd bejön Rózsa Gyuri az éj kellős közepén, és lefekszik. Épp egy fellépésről jöttek haza. Ugyanez előfordult Máté Péterrel is. Aztán szegény Bujtor István is sokat vendégeskedett nálunk. Többször előfordult, hogy elvitt az iskolába. A suliban meg csak néztek, hogy begördült a nagy zöld Mercedes, benne „Ötvös Csöpivel”, aki engem fuvarozott. Egyébként annak idején az Elvarázsolt Dollár című filmjében majdnem én lettem a kisfiú, de a színészethez nem voltam elég tehetséges. – Kitől kaptad eddig a legjobb kritikát? – Demjén Ferenctől. Amikor megjelent az első lemezünk 1998-ban, édesapám lejátszotta neki az autóban a „Vele minden jó” című dalomat. Rózsi csak enynyit mondott: „a k…a életbe, hogy ezt nem én találtam ki”. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem is kell. „SZERETNÉK MAJD NAGY ESKÜVŐT TEMPLOMBAN, PEDIG MEG SEM VAGYOK KERESZTELVE”

– Tudnál zene nélkül élni? – Nem. Nem is akarok nélküle élni. De egy biztos, hogy több lábon kell állni. S ha meglesz a biztos egzisztencia, utána jöhet a családalapítás. – Mióta tart a kapcsolatod? – Lassan hét éve. Azt szoktam mondani, hogy a szereteten és hűségen alapuló, hosszú távú kapcsolatok híve vagyok. Eddig Erika a leghosszabb kapcsolatom. Zimány Lindával öt és fél évig voltunk együtt, előtte másfél-, illetve azt megelőzően egy kétéves kapcsolatom volt. Volt már ugyan egyéjszakás kalandom, de abban nem hiszek. Nem vagyok a flörtök híve. Ha valamit csinálok, azt csa-

188

ZENÉSZEK

kis komolyan teszem. A szerelemmel is így vagyok.Éppen ezért engem például először házasodni fogsz látni, az biztos. Nem akarok azért házasodni, mert jön a baba. Pedig nem jövök vallásos családból, soha nem követelték meg, hogy Bibliát olvassak, vagy hittanra járjak, mégis ez a kép él bennem. Szeretnék nagy templomi esküvőt, pedig meg sem vagyok keresztelve. Mindenki meg van keresztelve, csak én nem, ezért ez a szertartás még vár rám. – Nem is jártál templomba? – Anyám egyszer beíratott hittanra, és sírva mentem haza. Mondtam, hogy én oda soha többet nem megyek. Azóta sem tettem be templomba a lábamat. Nem volt túl kedves a pap, és megutáltatta velem az egész vallást. Ettől függetlenül hiszek Istenben. – Nemrég félreérthető mondatot írtál a közösségi oldaladra: „Mindenhol jó, de itthon nem.” – Lett is belőle nagy riadalom… (nevet) Azt hitték, valami bajom van. Utána módosítottam, hogy mindenütt jó, de legjobb Thaiföldön. Pedig ezt már korábban is kiírtam, amikor külföldről hazajöttünk. Most valahogy másképp értelmezték. – Tényleg van Thaiföldön lakásod? – Tényleg. Ez ennyire hihetetlen? – Azt hittem, csupán marketing fogás. – Hál’ Istennek van kint lakásom. De abban az épületben, ahol lakom, összesen 80 lakás található, és abból kb. 60 százaléka magyaroké. – De nem zenészeké. – Ez egy kivételes lehetőség volt, ami megtalált. Ha nem lettem volna ismert zenész, akkor valószínűleg nem jutok hozzá ilyen kedvezményekkel egy tengerparti ingatlanhoz. – Most azt mondanám rád, hogy boldog ember… de a korábbi bosszús ránc még mindig ott van az arcodon… – Erről nem tehetek. Vannak dolgok, amik dühítenek. Például jó ideje hiányolom a dalaimat azokból a nagy országos kereskedelmi rádiókból, amelyek számomra fontosak lennének. És sajnos azok a felületek is megszűntek, ahol a klipjeimet játszhatnák – de ez nem csak rám, hanem minden kollégámra érvényes. Semmi nem úgy működik, mint régen. Ma már egy klipet szinte csak a YouTube-on lehet megnézni. – Mivel érvelnek a szerkesztők? – Vannak olyan szerkesztők, akik úgy nyilatkoztak, hogy pontosan ezt a zenét akarják kiirtani a magyar zenei életből. Ezért aztán bojkottálnak. Ám ezt én nem tudom értelmezni. Miért egy ember dönti el a közízlést, amikor tíz éve nem volt sikertelen fellépésem? És olyan sem, ahol csak „fél ház” lett volna. Nem beszélve arról, hogy a közönség kívülről fújja a dalaimat…

KECSKÉS TIBOR (KEFIR)

189

Zenészek

MALEK MIKLÓS „Meg akartam nézni, honnan indul el a nagy folyó” „Mindenki azt hitte, elment az eszem. A szemembe is megmondták, hogy nem vagyok normális. Hiszen korábban minden magyar zenész visszajött a tengerentúlról, a korosztályomból senki nem tudott kint megmaradni. Még a szüleim is azt mondták, menjek csak, tapasztaljam meg, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, aztán majd úgyis hazajövök…”

A kilencvenes években nem tudtam úgy bekapcsolni a rádiót, hogy valamelyik adón ne az ő slágerét halljam. Nem csak szerzőként jegyzett több olyan dalt, amelyet a mai napig kívülről fújnak az emberek, hanem énekesként is. Igen, jól olvasták. Malek Miklós ugyanis számtalan produkcióhoz adta titokban a hangját. Olyan „előadók” helyett énekelt, akik javarészt csak tátogtak a színpadon. Aztán 23 évesen, az egyik legkeresettebb magyar zenei producerként, tucatnyi aranylemez után, egész addigi életét maga mögött hagyva nekivágott a nagyvilágnak. Meg sem állt Amerikáig. 2010-ben az X-Faktor kedvéért jött haza, a tehetségkutató mentoraként pedig immáron az ország is megismerte. – Kicsit olyan érzésem van veled kapcsolatban, mint amikor a meséből a legkisebb fiú elmegy szerencsét próbálni, majd a végén révbe ér. Legalábbis számomra ilyennek tűnik a karriertörténeted. – Mesének tűnhet, de ez nagyon is a valóság. Amíg mások csak álmodoztak, addig én kőkemény munkával utánamentem annak, amit elképzeltem. És igen, egyedül vágtam neki a nagyvilágnak. – Ha 15 évvel ezelőtt ültünk volna le beszélgetni, egy reményvesztett, vagy épp egy reményekkel teli embert ismertem volna meg? – Nagyon más voltam. Akkor még csak a hitem, a szűnni nem akaró kíváncsiságom, no és az álmaim voltak. Meg akartam nézni, honnan indul el a nagy folyó. Hiszen a legtöbb zene, amit addig hallgattam, Amerikából származott, idehaza pedig csak a végeredményt próbáltuk megfejteni. Ám ahhoz, hogy megértsd, hogyan születik valami, ott kell lenned. Így aztán elindultam. Pedig 23 évesen a Zeneakadémia elvégzése után már tele volt a szobám aranylemezekkel, a szakmában ismert és elismert zeneszerző, producer voltam, mégsem éreztem jól magam. Úgy éreztem, nem elég jó, amit csinálok, és sehol nem tartok az úton. Eredetit akartam készíteni, nem csak másolatot. Tanulni, fejlődni akartam. – Emlékszem, a zenész szakmában akkoriban mindenki furcsán nézett rád.

MALEK MIKLÓS

191

– Milyen finoman fogalmaztál… Mondd csak ki nyugodtan: mindenki azt hitte, elment az eszem. A szemembe is megmondták, hogy nem vagyok normális. Hiszen korábban minden magyar zenész visszajött a tengerentúlról, a korosztályomból senki nem tudott kint megmaradni. Még a szüleim is azt mondták, menjek csak, tapasztaljam meg, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, aztán majd úgyis hazajövök… – Az itthoni álmodozásokhoz képest milyen volt megélni az amerikai hétköznapokat? – Valóban ott sincs kolbászból a kerítés, és voltak nehezebb napok, mégis volt az egésznek egy semmivel össze nem hasonlítható, szabad hangulata. És valóban láttam a patakot megeredni. Hihetetlen zenei kalandokban volt részem, rengeteget tanultam. Világéletemben a tapasztalatszerzés motivált, sosem a siker. Még a pénz sem érdekelt. „A SZÜLEIM HÍRESEK VOLTAK, NEM GAZDAGOK”

– Talán azért, mert mindig volt? – Épp ellenkezőleg. Mindenemet eladtam, amit az itthoni évek során összegyűjtöttem, és befektettem a jövőbe. Már 14 éves korom óta pénzkereső vagyok, akkoriban a televíziónak írtam zenét. Tizenhét esztendős voltam, amikor először jelent meg lemezen egyik szerzeményem és hangszerelésem. Ez volt Gergely Róbert, „Nem kell más” című dala. Ebből az albumból 90 ezret adtak el, 10 ezer híján nem lett aranylemez. A mai előadók álmodni sem mernek ilyen példányszámról, pedig ez akkoriban nem volt annyira kiemelkedő. Később, amikor keresett zeneszerző, hangszerelő lettem, azt hiszem többet kerestem, mint a szüleim együttvéve. Persze nem kell hatalmas vagyonra gondolni, mert épp hogy el tudtam indulni, és ebből még a tandíjat is ki kellett fizetnem a kinti iskolában. Hamar elfogyott az „induló tőke”, pedig a felvételim alapján kedvezményt is kaptam. – A szüleidtől is kértél kölcsön? – Nem, mivel nem is tudtak volna adni. Inkább egy forró ölelést, és egy meleg kézfogást. Mindenki azt hiszi, hogy milyen gazdagok vagyunk, pedig a szüleim csak híresek voltak, nem vagyonosak. Ráadásul a családban mindenkinek nulla az üzleti érzéke. A szüleim mindig mondták, ha már nem bírom a kinti életemet finanszírozni, jöjjek haza, mert itt legalább van hol laknom. Tudtam, hogy nem érhet baj, mert úgyis megoldom. Boldogtalan lettem volna, ha nem arra megyek, amerre a szívem húz. Vándor lélek vagyok, mindenhol jól érzem magam a nagyvilágban, de az Egyesült Államok nagyon becsípődött.

192

ZENÉSZEK

Ez még akkor volt, amikor a családdal eljutottunk egy hétre New Yorkba. Igaz, hogy nyaralni mentünk, de ott bekattant valami. Már akkor ott akartam maradni. Pedig nem is az volt az első alkalom, amikor külföldön jártam, mégis úgy éreztem, ott szeretnék élni. Éppen ezért visszamentem New Yorkba, és eltöltöttem ott hat évet. Később költöztem át Los Angelesbe. – Ott tartottunk, hogy kimentél és elfogyott az induló tőkéd… – Így igaz. Ebben az időben az volt az elsődleges célom, hogy az aktuális havi lakbér összejöjjön. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor három hónapra elegendő lakbér összegyűlt. Ez még Amerikában is nagy dolognak számított, mert ott a nagy többség hónapról hónapra él. Ráadásul a zeneiparban nem lehet előre tervezni. Vagy zuhog, vagy szárazság van. Hol sokat keresel, hol semmit. Nincs átmenet. Ugyanakkor a zene mindig megmentett, nem kellett pincérként, vagy bárpultosként dolgoznom. Miután leszerződtem az első zeneműkiadóhoz, mint zeneszerző, nagyon meglódult a szekér. Ez egy komoly cég volt, a Sony lemezkiadónak dolgoztak, és egyik napról a másikra a legnagyobb sztároknak kellett dalokat hangszerelnem. – Ahhoz, hogy az ember lenullázza magát, és új életet kezdjen, bátorság is kell. Csak 23 évesen voltál bátor, vagy egyébként sem vagy biztonsági játékos? – Sosem voltam az, hiszen többször is lenulláztam magam, és mindig újraépítettem mindent. Idehaza annak idején szinte minden szerzeményemet játszották a rádiók, odakint meg egy senki voltam. Demókat (bemutatkozó anyagokat) készítettem, és azokat küldtem szét. Mint amikor valaki lottószelvényeket tölt ki, és valamelyik csak bejön… Nekem bejött. Aztán ugyanez megismétlődött Los Angelesben is egy másik szinten. Szerencsés embernek tartom magam. Igaz, jó sokat dolgoztam érte. „SZÁMOMRA A ZENE EGY ÉLETFORMA”

– Odakint is átalakult a zeneipar? – Sajnos igen. Ugyanúgy, ahogyan itthon. A lemezeladás a tizedére esett viszsza, s ezzel együtt a honoráriumok is csökkentek. – Van félnivalód?

– Nincs. Mindig van munkám, de átalakult az egész. Elmesélek egy példát. Amikor 2001-ben Jessica Simpson lemezén dolgoztam, még nem volt akkora sztár, mint manapság. Ültem csöndben a stúdióban, tettem a dolgomat, s közben persze figyeltem a többieket. A producer épp azt ecsetelte valakinek, hogy fogalma sincs, mi lesz a sorsa ennek a lemeznek, mert az előzőből is „csak” 2 millió fogyott.

MALEK MIKLÓS

193

Azt hittem, rosszul hallok. Kétmillió eladott példány? És nekik ez nem jó? Megkérdeztem tőlük, hogy miért keveslik, mire azt válaszolták: épp, hogy nullára kijött a befektetés. Azokban az időkben ugyanis még millió dolláros szerződések voltak. Csak a viszonyítás kedvéért: manapság Eminem ad el kétmillió lemezt. Régen ez a példányszám bukásnak számított, ma pedig óriási siker. – Magad is változtál a zeneiparral? – Igen. Eleinte híres producerek keze alá dolgoztam, és sokat hangszereltem. Akkoriban egészen más ízt hoztam az ottani zenei életbe. Európai fejjel olyan megoldásokat alkalmaztam, amit ők nem tudtak. Sok elektronikus megoldást vittem az R&B-be, ami újdonságnak számított. Manapság ez a sztenderd. Már évekkel ezelőtt sokkal előrébb tartottam, és ez tetszett nekik. A zenén belül nagyon sok mindenhez értek. Klasszikus zongorán kezdtem, majd jött a Zeneakadémia, illetve a zeneszerzés. Közben állandóan hangstúdiókban dolgoztam, de folyton azt éreztem, hogy nem úgy szólalnak meg a dalok keverés után, ahogyan azt megálmodtam. Úgy éreztem, meg kell tanulnom a keverést is, ezért azzal is eltöltöttem 15 évet. (nevet) Ezt sikerült is professzionális szintre emelni. A világ számos országában kevertem, Japántól Kínáig. Vannak a szakmában, akik eleve hangmérnökként ismernek. Aztán nagyon sokat foglalkoztam masteringgel is, ami a legutolsó fázisa a zenének. Szintén úgy éreztem, hogy ott is van valami titok, amit meg kell fejtenem. És sikerült. Majd megtanultam gitározni, illetve basszusgitározni is… „TISZTA LAPPAL JÁTSZOTTAM, MINDENKINEK MEGMONDTAM, HOGY EL FOGOK MENNI”

– Amikor annak idején elmentél, a szüleiden kívül itthon hagytál mást is? – Nem, hiszen tudatosan nem építettem fel semmilyen komoly kapcsolatot. Elég korán megfogalmazódott bennem, hogy menni akarok, csak azt nem tudtam, hogy hová és mikor. Mindenkinek bejelentettem előre, hogy ez várható, tiszta lappal játszottam. Én nem szórakozom az emberekkel. Mindig utáltam a hazugságokat. – Akkor ezek után én sem fogom elhallgatni ennek a találkozásnak az előzményeit. Akik tudták, hogy hozzád készülök, nagy erőkkel próbáltak lebeszélni rólad. Azt mondták, nagyon meg fogom bánni ezt az interjút, mert kezelhetetlen vagy, és bármelyik pillanatban ott hagyhatsz, mert apróságokon is megsértődsz.

194

ZENÉSZEK

– Valóban álltam már fel interjú közben, de kizárólag azért, mert roppant felkészületlen volt a kérdező. Azt sem tudta, mivel foglalkozom, ezért megkérdezte, hogy mióta írok szövegeket. Ez mindkettőnk számára időpocsékolás. Ettől függetlenül nem tartom magam kezelhetetlennek. És ha már az őszinteségnél tartunk: számomra egyáltalán nem fontos a szereplés. Az sem, hogy magamról beszéljek. A magánéletemről pedig pláne. – Az őszinteségnél maradva: annak idején számtalan dalt énekeltél mások helyett… – Ez is igaz. De nagyon kérlek, ne kérdezd, hogy kik voltak az illetők, nem szeretném elárulni. Nem lenne fair ennyi év távlatából. Annak idején megállapodtunk, hogy titokban tartjuk, és nem lenne etikus felemlegetni ezeket. Az adott szónak – az enyémnek legalábbis mindenképp – súlya van. Ha valamire kezet adok, akkor az úgy lesz. – Miért nem énekeltél saját névvel, arccal is? – Fene tudja… Pedig mindig szerettem volna, de valami miatt kimaradt. Biztosan az is közrejátszott, hogy a nővérem és az anyám voltak az énekesek a családban, és a szüleim mindig úgy néztek rám, mint az ifjú zeneszerzőre. Énekesként valami miatt nem láttak bennem potenciált. Ez kicsit fájt. Gondoltam, majd elérem ezt is magamtól. Mostanra azonban kiöregedtem belőle. „VALAMIT NAGYON JÓL CSINÁLTAK A SZÜLEIM”

– Fontos volt, hogy a szüleidnek bizonyíts? – Nem, mivel sikerült nagyon korán kivívnom az elismerésüket. Már gyerekként is adtak a véleményemre. – Kihez kötődsz jobban? Édesanyádhoz, vagy édesapádhoz? – Nincs ilyen. Mindketten egyformán fontosak. Nagyon jó szülők, és valamit nagyon jól csináltak. Egyébként is elmondhatom, hogy szerencsés karakterek jöttek össze az emberek a családunkban. Sok olyan példát láttam már, hogy valakinek született gyereke, de olyan természete lett, hogy sehogy sem paszszolnak össze. Ehhez képest mi egyetlen hangos szó nélkül meg tudunk mindent beszélni. Soha nem voltak veszekedések. Akkor sem, ha esetleg nem értettem velük együtt. – Ha majd gyereked születik, ugyanezt a példát viszed tovább? – Ez nem is kérdés. A szüleim nagyon magasra tették a lécet. Talán ezért is vártam eddig a családalapítással. – Most, 37 esztendősen idősnek tartod magad az apasághoz? – Nem feltétlenül, de másnak ennyi idős korában már három gyereke van. Ehhez képest az enyém amolyan karrierista hozzáállás.

MALEK MIKLÓS

195

– Mióta állsz készen az apaságra? – Amióta rátaláltam a menyasszonyomra. Ehhez azért meg is kell találni a megfelelő embert, aki engem elvisel. (nevet) – Nehéz természetű vagy? – Naná! De ez már egy másik dimenzió. De most már beszéljünk másról is, mert eddig javarészt csak a magánéletemről volt szó, amiről egyébként általában nem szeretek beszélni. Mint már említettem, engem az elvégzett munka érdekel, nem a celebvilág. – Mi vonzott az X-Faktorban? – Hiszek ebben a műsorban, és hiszek ezekben a gyerekekben. Ráadásul mindig is szerettem volna visszaadni valamit abból, amit odakint tanultam, de eddig úgy éreztem, hogy egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem. Viszont egy tévén keresztül – ilyen nézettséggel – úgy érzem, sok mindent át lehet adni. Kapnak tőlem egy véleményt, ami a legjobb tudásom szerinti nemzetközi valóságot igyekszik tükrözni. „JÓ OLYAN EMBEREKKEL FOGLALKOZNI, AKIK KÉSZEK ARRA, HOGY TANÍTVA LEGYENEK”

– Megfogadják, amit mondasz? – Igen. És örömmel tapasztaltam, hogy az a sok-sok ember, akik 2012-ben jelentkeztek – egy-két kivételtől eltekintve – mind beépítette az előadásába azokat az észrevételeket, tanácsokat, amiket az előző szériákban mondtunk. Mert már látták a műsort, és figyeltek ránk. Jó olyan emberekkel foglalkozni, akik készek arra, hogy tanítsák őket. Van egy kínai mondás, miszerint ha a tanítvány készen áll, akkor jelenik meg a tanár. Az én csapatomnál, vagyis a lányoknál abszolút ez történt. Még akkor is, ha Kvaka Andit már az első körben elveszítettük. Számomra 2012-ben abszolút Antal Timi volt „a” hang. Amikor őt hallgatom, elfelejtem, hogy mentor vagyok, és úgy érzem, mintha egy koncerten lennék. És utána ocsúdom fel, hogy itt most mondanom kéne valamit… – Mikor éreztél ilyet utoljára? – Tavaly ugyanez volt Kocsis Tibinél is. Timi kivétel nélkül minden alkalommal eléri, hogy libabőrös legyek. Ezt egyébként el is várom tőle. Csobot Adélről az egész ország beszél. Az, hogy milyen hangnemben, más kérdés. Az internet ugyanis csalóka… De Adél 18 évesen olyan személyiség, színpadi, előadói tehetség, ami páratlan a mai világban. Remek hangja van, amit még nem tud úgy kezelni, mint egy profi, de épp ezért tanítani kell. Tanítani, és nem cikizni. Ha benne nincs meg az X-Faktor, akkor senkiben.

196

ZENÉSZEK

– Benned megvan? – Még szép… (nevet) – A nővéred a konkurens csatorna konkurens tehetségkutatójának zsűrijében ült. Az anyacsatornádtól kaptál emiatt rosszalló megjegyzést? – Egyáltalán nem. Egy rossz szót sem szóltak. De miért is tették volna? Andrea azt csinál, amit akar. Nagyon örülök, hogy felkérték, mert ő pont oda való. És természetesen drukkolok neki.

MALEK MIKLÓS

197

Zenészek

SZEKERES ADRIEN „Helyettem is álmodik a férjem”

„Gábor folyamatosan meg akarja mutatni a világnak, hogy én mit tudok. Azt szokta mondani, hogy mindezért pedig az a jutalma, hogy a koncertemen zenélhet. Ő húz felfelé, ösztönöz, és még az álmaimat is kitalálja. Olyan motivációs beszédeket tart nekem, hogy azt minden sikertréning oktató megirigyelné…”

– Örülök ennek a beszélgetésnek. Sajnos ma már ritkaságszámba megy, ha valaki egy koncert, vagy lemez kapcsán nyilatkozhat. Mondván, hogy „az nem hír”. Legalábbis Magyarországon nem. Nemrég a Vajdaságban jártam, ahol nagy meglepetésben volt részem. Megérkeztem a fellépés helyszínére, és előadás előtt sajtótájékoztatót tartottak. Rengeteg újságíró megjelent, részletesen faggattak a dalokról, majd amikor a szervező közölte, hogy az utolsó kérdés következik, sajnálták a sajtó munkatársai, hogy vége a beszélgetésnek. Majd ezt követően a sportcsarnokban maradt tátva a szám, ami dugig megtelt emberekkel a koncertemre. – Ezért mersz nagykoncerteket vállalni az utóbbi években? – Igen. Ugyanakkor mi sokat teszünk fel ezekre a koncertre. Kockáztatunk. – Ezt hogy érted? – Abszolút családi vállalkozások a nagykoncertjeink. Nincsenek olyan szponzoraink, akik a teljes előadást megfinanszírozzák. A férjemmel ketten szervezünk mindent, és nem titok, hogy anyagilag is nagy kockázatot vállalunk. Remélem, a jövőben is marad ez a tendencia, és nem szakad meg a hagyomány, hiszen eddig minden ünnepi koncertem teltházas volt. – Nagy merészség ez két gyerekkel. Gyakorlatilag a család egzisztenciáját kockáztatjátok egyetlen előadásért. – Mondhatnék most régi nagy elkoptatott igazságokat, miszerint kockázat nélkül nincs üzlet, vagy bátraké a szerencse… Tény, hogy egy ilyen koncert megszervezése sok energiát és pénzt emészt fel, és semmire nincs garancia, de a család biztonságát soha nem veszélyeztetnénk. Lehet, hogy összébb kell húznunk a nadrágszíjat, de a férjemmel megtanultunk üzleti alapon működni, hiszen nem lehet mindentől félni, különben nem jutnánk előre. Folyamatosan nézzük az elmúlt évek statisztikáit a jegyeladások tekintetében. Az Aréna koncert előtt egy évvel a Művészetek Palotájában három koncertet is megtarthattunk volna, akkora volt az érdeklődés. Nem hiszünk az önáltatásban, és nem szeretnénk becsapni saját magunkat. Minden vállalkozás kockázatokkal jár, de vállaljuk a felelősséget. Optimisták vagyunk, és pozitívan gondolkodunk. Évről-évre megyünk előre, és mindig merünk nagyokat álmodni. Pontosabban inkább a férjem álmodik…

SZEKERES ADRIEN

199

– Te kevésbé lennél ennyire bevállaló? – Én soha nem mertem komolyan előre tervezni. Amikor Gáborral megismerkedtem, három évig azért sírtam, hogy nekem soha nem lesz lakásom. Ehhez képest most gyönyörű helyen élünk. A férjem helyettem is álmodik. Ő húz felfelé, ösztönöz, és még az álmaimat is kitalálja. Olyan motivációs beszédeket tart nekem, hogy azt minden sikertréning oktató megirigyelné. Gábor folyamatosan meg akarja mutatni a világnak, hogy én mit tudok. Azt szokta mondani, hogy mindezért pedig az a jutalma, hogy a koncertemen zenélhet. Egyébként az elmúlt években az egyik legprofibb hazai zenei producer vált belőle. „TUDJUK, MIKOR KELL EGY KICSIT HÁTRALÉPNI, HOGY TERET ENGEDJÜNK A MÁSIKNAK”

– Emlékszem, amikor az Unisex elején megismertétek egymást. Gábor zenéket írt a csapatnak. – Pontosan. Az első lemezünket csináltuk, amikor zeneszerzőként képbe került Gábor. Érdekes, hogy előtte sokszor összefutottunk kis klubokban, ahol éppen felléptem, de nem emlékeztem rá. Sőt, fél évig a bátyjával is együtt zenéltem a Tax Free nevű zenekarban, ahol elvileg be is mutatták nekem, de ezek a momentumok csak később derültek ki. A mi kapcsolatunk nem volt szerelem első látásra. Igaz, hogy már az első pillanatban szimpatikusak voltunk egymásnak, de sokáig csak barátkoztunk. Többször próbáltunk közeledni egymáshoz, de Gábor mélyponton volt abban az időszakban az édesapja halála miatt. Ilyen szempontból jókor jött neki ez a kapcsolat. Amilyen lassan indult a dolog, úgy gyorsult fel később minden. Már az első hónap után megkérte a kezemet. Normális esetben nem bólintana rá az ember ilyen rövid idő után, de én erősen éreztem, hogy mi egymásra vártunk, így azonnal igent mondtam. Legálisan decemberben kezdődött a kapcsolatunk, öt hónappal később, áprilisban volt az eljegyzésünk, augusztusban pedig az esküvőnk. – És ennek már 15 éve… – Tulajdonképpen már húszévesen elképzeltem, hogy milyen férfival tudnám leélni az életemet, milyen számomra a tökéletes férj. Olyan külső és belső tulajdonságokkal ruháztam fel, amelyek számomra nélkülözhetetlenek. Régimódi lány vagyok, fontos, hogy hűséges legyen, szeressen,

és hogy fizikailag vonzódjunk egymáshoz. Gáborral sokat beszélgetünk erről, és elmesélte, ő is hasonlóképpen várt rám. Minden este lefekvés előtt elképzelte, milyen nőt szeretne maga mellett tudni. Voltak kritériumai is: legyen

200

ZENÉSZEK

házias, gondoskodó, de azért legyen kapcsolata a zenével, legyen csinos. Félt, hogy ilyen nem is létezik. De aztán megismerkedtünk. A családtagokon, a befogadáson is nagyon sok múlik. Én pont olyan időszakban ismerkedtem meg Gábor családjával, amely igazán nehéz volt számukra. Amint említettem, épp akkor hunyt el az édesapja, és az édesanyjának nem volt könynyű feldolgozni, hogy a fia hozzám költözött, de igyekeztem megértő lenni. Ahogyan mondtad is, 15 éve élünk együtt, született két tündéri lányunk. Jázmin 9 éves, Emília pedig 7. Gáborral közösen építettünk fel mindent, most már jó ideje együtt játszunk a színpadon is. Ő a zongoristám, a menedzserem, a sofőröm és persze a férjem egy személyben. Nálunk nem probléma, hogy a nap 24 órájában együtt vagyunk, egymás minden mozdulatát, hanglejtését ismerjük. És azt is tudjuk, mikor kell egy kicsit hátralépni, hogy teret engedjünk a másiknak. Mi felépítettünk egy olyan világot, melynek a nagyon hajtós időszakaiban együtt fáradunk el, de ha érezzük, hogy pihenésre van szükségünk, megengedhetjük magunknak a szabadságot. És közben ugyanúgy neveljük a gyerekeinket, mint bárki más, ugyanúgy én teszem a meleg vacsorát az asztalra. „A NAP 24 ÓRÁJÁBÓL 24-ET EGYÜTT TÖLTÜNK, DE NEM UNJUK EGYMÁST”

– A szakma nem megy a magánélet rovására? Vagy épp fordítva: a magánélet a szakmára? – Semmiképp. Az átlagnál jóval toleránsabb viszony van közöttünk. Soha nem voltak vérre menő vitáink. És azt gondolom, ha 15 évig ilyen jól elvoltunk, akkor a folytatással sem lesz gond. A nap 24 órájából 24-et valóban együtt töltünk, de nem unjuk egymást. Fontos, hogy közös az érdeklődésünk. A baráti körönk is összeforrt. – A család a legnagyobb energiaforrás az életedben, amiből folyamatosan töltekezel? – Ez nem is kérdés. A lányaink, Emília és Jázmin folyamatosan töltenek mindkettőnket. Már mindketten iskolába járnak, és a sok edzés, meg szakkör miatt nagyon észnél kell lennünk, amikor megtervezzük a napunkat. A reggeli és az esti szertartásaink azonban egész napra feltöltenek. Van egy kialakult rituálénk; amíg ébredés után apa teát főz és reggelit készít, addig én bebújok a lányok mellé. Ugyanez este is megismétlődik. Eminek például a hátát kell simogatni. De nagyon gondosan, figyelmesen, hogy egyetlen rész sem maradjon ki. Őt ez nyugtatja meg. Jázminnal pedig szintén esténként beszélgetünk az ágyban, ő általában akkor mondja el a titkait.

SZEKERES ADRIEN

201

– A lányok hogy viselik azt az időszakot, amikor anya és apa koncerteznek? – Miért nem azt kérdezed inkább, én hogy viselem? Amikor már negyedik napja nem látom őket csak esténként, amikor már alszanak, akkor a koncertprogramból kihúzatom azokat a számokat, amelyek róluk szólnak. Olyankor képtelen lennék sírás nélkül elénekelni ezeket. De ebben az érzelmi állapotban már akkor is elszorul a szívem, ha gyerekeket látok a nézőtéren. A lányok jobban viselik ezeket az időszakokat, mint mi. Nyilvánvalóan azért, mert gondosan megbeszélünk velük mindent. Pontosan tudják, hogy mi miért történik. Ha nagyon hiányzunk nekik, esetleg nehezebben viselik a távollétünket, akkor szólnak. És olyankor velünk lehetnek. – Gáborral mindketten kiveszitek a részeteket a gyereknevelésből? – A gyereknevelésből mindketten kivesszük a részünket. Gábor a határozottabb, én az engedékenyebb, de egyformán jó a kapcsolatunk a lányokkal. Mindig kimutatjuk az érzéseinket, odafigyelünk a másikra. Megteremtjük számukra azt a meleg családi közeget, amelyben szépen fejlődhetnek, és amelyből majd biztos lépésekkel indulhatnak az életbe. – Kereknek tűnik az életetek. – Az is. Harmonikusan élünk. És ebbe még a barátok is beleférnek. Imádunk a zenekarral is lenni, hiszen ők is a barátaink. Abból is töltekezünk, amikor velük utazunk koncertre. Ha jó emberekkel vagy körülvéve, abból csak jó energiák keletkezhetnek. „EGERBEN AZ EGÉSZ ISKOLA AZÉRT DRUKKOLT, HOGY FELVEGYENEK A SZENTESI GIMNÁZIUMBA”

– Utazzunk egy kicsit a múltban! Igaz, hogy Vitray Tamásnak köszönheted, hogy dráma tagozatos gimnáziumba mentél? – (nagyon nevet) Ez maximum csak áttételesen igaz, hiszen „időszámításunk előtt” gyerekkoromban pont az ő műsorát néztem a televízióban. Az adás lényege az volt, hogy a publikum pontozhatta az ott fellépő művészeket. Mindenki kezében volt egy gomb, s ha a néző megunta a műsorszámot, csak meg kellett azt nyomnia, és az éppen aktuális előadónak abban a pillanatban be kellett fejeznie a produkcióját. Mindenki addig lehetett színpadon, amíg a közönség engedte. Akinek legalább 15 percig sikerült színpadon maradnia, az nyert valamit. Itt lettem figyelmes Náray Erikára. Lenyűgözött a produkciója! Gyönyörűen énekelt, és verset is mondott. Nemcsak engem, hanem az ott lévő embereket is megbabonázta, mert nagyon sokáig produkálhatta magát. A műsorban mondta el, hogy Szentesre jár iskolába, a Hor-

202

ZENÉSZEK

váth Mihály Gimnázium irodalom-dráma tagozatára. Amikor ezt meghallottam, tudtam, hogy oda kell jelentkeznem. Beadtam hát a jelentkezési lapomat, de igazából senki nem fűzött hozzá sok reményt, hiszen hatszoros túljelentkezés volt. – Az élet aztán alaposan rácáfolt. – Nagyon csalafinta módon derült ki, hogy sikerült bejutnom, meg akartak viccelni vele. Épp egy tornaversenyről mentem be az iskolába, amikor egy aranyos tanár néni hátrahagyva az ő kis csoportját odaszaladt hozzám és gratulált. Hirtelen azt sem tudtam, mihez… Az egész iskola szívügye volt a dolog, eleve a felvételi is hamarabb volt a szokásosnál, arra az esetre, ha netán nem sikerül, el tudjak menni máshová. Mikor megérkezett a papír a válasszal, az igazgatónő rögtön felhívta anyukámat. Ő nem tudta, hogy közben én találkoztam a már említett tanárnővel, így egyből azzal fogadott, hogy „te lány, mit csináltál már megint, most hívott az igazgatónő!” Sejtettem, hogy ki akar szúrni velem, mondtam is neki, hogy „jaj anya, én már tudom, hogy felvettek Szentesre!”. Életem legfontosabb négy éve kezdődött el ezzel. Ugyanakkor nehéz is volt, mert 14 évesen egyik napról a másikra elszakadni a családtól, az fájdalmas dolog. – Mit volt a négy év legnagyobb haszna? – Ott határoztam el, hogy énekesnő szeretnék lenni. Szentesre az ország minden részéről jöttek diákok, és legtöbbjüknek a versmondás, illetve a színjátszás ment jól. Számomra hamar világossá vált, hogy színésznő biztosan nem leszek. Az osztályomban nagyon tehetséges emberek voltak, úgyhogy főiskolára gondolni sem mertem. Elhatároztam, hogy énekesnő leszek, mert nekem meg az ment nagyon jól… – Szentes után következett a fővárosi karrier? – A karrier még jó darabig váratott magára. Akkoriban Katona Klári volt a kedvenc énekesnőm, és tudtam az újságokból, hogy Sík Olgánál tanult énekelni. Elhatároztam, hogy én is hozzá fogok járni. El is mentem, és nagyon megszeretett. Szinte pótanyám lett Budapesten.

„NEM FELEJTEM EL AZOKAT AZ ÉVEKET, AMIKOR RENGETEG KRUMPLIT, MEG HAGYMÁT ETTÜNK”

– Szeretted Pestet? – Eleinte borzalmas volt! Senkit és semmit nem ismertem. Szörnyű élményeim vannak azokból az időkből! Megtörtént, hogy jöttünk ki Olgi néni stúdiójából, ahová a munkahelyemről még csak odataláltam, de hazamenni már nem volt olyan egyszerű. Megkérdeztem az egyik lányt – aki később a Cotton Club Sin-

SZEKERES ADRIEN

203

gers együttes egyik énekesnője lett –, hogy hol van a Ferenc körút. Mondta, hogy kimegyek az utcán, ott lesz a 4-es, 6-os villamos, és majd induljak el balra, tehát ne a Duna felé. Azt gondoltam, ha a Szófia utcából kisétálok, akkor ott lesz a Duna, és rém egyszerűen tudok majd elindulni az ellenkező irányba. Természetesen híre-hamva sem volt a Dunának… Nagyon nehezen jutottam el mindenhová. A kezdeti nehézségeket azonban jóval könnyebb volt átvészelnem, hiszen ott volt mellettem a már említett diákkori szerelmem, együtt éltünk. Együtt költöztünk Szentesről Pestre. Mindketten dolgoztunk. Én egy szállítási cégnél voltam recepciós. 14.500 Ft-ot kerestem akkor, az albérletünk pedig 10 ezer forintba került, amihez még pluszban jött a rezsi. Egyikünk havi keresete így ment a lakásra, sőt volt, hogy nem is volt elég. Nem felejtem el azokat az időket, a saját keresetünk alig volt elég valamire, de szerencsére sok segítséget kaptunk. Főleg élelmiszert. A párom szülei vidéken gazdálkodtak, így zsákszámra tudtuk hordani a krumplit, meg a hagymát, és én sokszor azt főztem. Nem csak az ő szülei, hanem anyukám is, amit csak tudott, segített. Mindannyian támogattak minket, amennyire az anyagi helyzetük engedte. Soha nem nélkülöztünk. Ugyanakkor a magunk urai voltunk, a saját erőnkből akartunk és tudtunk boldogulni. Ez aztán később Gáborral is így volt. Manapság persze már megtehetem, hogy azt eszem, amit szeretek, de ma is döbbenetes visszagondolni rá. – Aztán csak elindult az a bizonyos karrier. – A napi munkám mellett rendszeresen énekeltem klubokban. Jó dolog, mikor az ember szeretetből és lelkesedésből zenél, de azt nem lehet hosszú ideig csinálni. Igaz, hogy odáig dolgozgattam a Magyar Rádióban, sőt ’96-ban eMeRton Díjat is kaptam, mint Az év ígérete, de ezen kívül a világon semmi nem történt, ezért is örültem nagyon az Unisexnek. Ott mutathattam meg magam az országnak. Aztán az Unisexnek vége lett, és elkezdtem a szólópályát, Gábor teljes támogatásával. – Utólag sem bánod, hogy Szentesen anno az éneklést választottad? – Nem is lennék már más, csak popénekes. Szerencsés ember vagyok, és hálát adok a sorsnak mindenért. A családomért és a sikeres karrieremért is. – Az „Olyan, mint te” című dalod mérföldkő volt a pályafutásodban? – Mindenképp. – Volt időszak, amikor a csapból is ez a dal szólt. – Vártam már, hogy a csapból is én folyjak. A duettek után szerettem volna, ha szólóban is van olyan dalom, amit nagyon magas rotációban játszanak a rádiók. Az Unisex utáni hét évben nem hordozott a tenyerén a sors. Amikor

204

ZENÉSZEK

ott hagytam az együttest, egy kis kiadónál jelent meg az első szólólemezem, de nem kapott elég publicitást. Rosszul érintett, hogy szinte elhallgatták azt az albumot, pedig nagyon jó dalok szerepelnek a korongon. Akkor döntöttem úgy, hogy akkor inkább a családalapításé legyen a főszerep, és 2002-ben megszületett az első lányunk, Jázmin. Aztán jött a Dobrády Ákossal előadott duett, a Híd a folyót, amit a férjem írt. Majd 2005-ben megszületett Emília, és nem sokkal később újra jött a Gáspár Lacival közös dal, a Kikötők. A kívülállóknak ez tudatosnak tűnt. Egy gyerek, egy sláger. Újabb gyerek, újabb nagy sláger. Persze ez nem így működik, nem is volt tudatos. Ráadásul a babérokat nem én arattam le ezekkel a dalokkal... Az egy nehéz korszak volt. Elmentem babázni, jött három Megasztár, a számtalan Big Brother és Való Világ, egyperces sztárok születtek, akik folyamatosan címlapokra kerültek, rólam pedig egy mínuszos hír sem jelent meg. Ezen emberek nagy részéről természetesen ma már semmit nem tudunk. Ugyanakkor volt pozitív része is ennek az időszaknak: 2004-ben, a Híd a folyót dal kapcsán kezdett Szekeres Adrienként emlegetni a közönség, nem pedig Unisexes lányként. – Majd jött az Olyan, mint te. És a régen várt áttörés. – Szabó Ági írta a dal szövegét, és többször mondta, hogy ilyen kapcsolatot még nem látott a környezetében, mint a miénk Gáborral. – Milyen kapcsolat a tiétek? – Nagyon harmonikus. Először belülről szerettük meg egymást. És csak utána a külső alapján. – Utólag sem bánod, hogy Szentesen anno az éneklést választottad? – Nem is lennék már más, csak popénekes. Szerencsés ember vagyok, és hálát adok a sorsnak mindenért. A családomért és a sikeres karrieremért is.

SZEKERES ADRIEN

205

Zenészek

TÓTH VERA „Végre rátaláltam önmagamra” „Két éve gyakorlom a pozitív gondolkodást. Mindenki ezt hirdeti, hiszen divat lett azt mondani, hogy gondolkodjunk pozitívan. Igen ám, de a hétköznapokon ezt nagyon körülményes betartani. Könnyűnek tűnik, de valójában pokolian nehéz. Nekem is csak mostanában sikerül hosszútávon elsajátítani, de már érzem a hatását. Kezd beérni a dolog, hiszen egyre több jó dolog történik az életemben, mind magánéletileg, mind szakmailag…”

Sokszor találkoztam már vele, több korszakában beszélgettünk. Ennyire harmonikusnak azonban még nem láttam. Sugárzik róla a béke. Azt mondja, fél éve ilyen.

– A tavaly decemberi, nagy Cserháti Zsuzsa emlékkoncert után a következőt írtad a közösségi oldaladra: „Tegnap végleg felnőttem... Köszönöm ezt a csodás feladatot az életnek! Köszönöm a lelki feltöltést is, nekem vannak a legcsodálatosabb barátaim!” Miért csak most, 28 évesen nőttél fel? – Fantasztikus élmény volt az a koncert. Olyan esemény, ahol valóban felnőttként kellett viselkednem. És csak utólag, a koncert végén jöttem rá, hogy azok az emberek, akik megbíztak ezzel a feladattal, jóval előbb tudták, mint én, hogy megértem erre. Vagyis felnőttem. – Találkoztál valaha Cserhátival? – Sajnos nem, pedig nagy vágyam volt. Ez a mai napig egy hiányérzet az életemben. Pedig annak idején, gyerekként gyakran elképzeltem, milyen lenne a nagy találkozás. Mire azonban Pestre kerültem, Zsuzsa már nem élt. Kicsit morbid a hasonlat, de épp „váltottuk egymást”. Éppen ezért volt nagy megtiszteltetés ez a felkérés, hogy Rózsa István és Cserháti fia, Szirtes Krisztián felkértek az emlékkoncert háziasszonyának. Egyébként régóta mondom: Zsuzsának igenis ápolni kell az emlékét. – A régi nagy öregek, akik felléptek azon a bizonyos emlékkoncerten, befogadtak maguk közé? – Igen, és ez nagy áldás az élettől. Charlie, „Rózsi bácsi”… úgy érzem, mind szeretnek. Sőt, szerintem a húgomnak is egyre inkább kezdik elismerni a tehetségét. Nem véletlen, hogy Presser Gábor duettet énekelt vele az X-Faktorban. – Pedig épp a régi motorok szidják azokat, akik tehetségkutatókban lesznek ismertek. – Helyesbítek: azok a zenészek foglalkoznak ezzel, akik sikertelenek, és van arra idejük, hogy ezen idegesítsék magukat. Akik elfoglaltak, azok magasan tesznek rá, mi folyik a televíziókban.

TÓTH VERA

207

Felesleges szidni a tehetségkutatókat, és azokat, akik ebben szerepelnek. Azt vallom, hogy előbb-utóbb úgyis mindenki megtalálja a helyét a szakmában. Akinek itt a helye, az itt lesz, aki pedig csak percemberke, az hamar kihullik. Ez az élet rendje. Azok panaszkodnak a régi zenészkollégák közül, akik a mai napig nem találták meg a saját stílusukat. „OLYAN VAGYOK, MINT EGY MUZSIKUS-LELKÉSZ…”

– Te mikor találtad meg? – Most kezdem. Egy éve keresgélem, és egyre jobb társakat találok ehhez. Ott van például Hrutka Róbert, aki az egyik legelismertebb hazai zenész, de mégsem magyar aggyal gondolkodik, ezért születnek fantasztikus dalok a kezei alatt. Csináltunk közösen egy dalt, hamarosan robbanni fog a rádiókban. – Furcsa, hogy azt mondod, most kezded megtalálni a stílusodat, hiszen már túl vagy négy nagylemezen. – Nincs azokkal az albumokkal semmi baj, nagyon jó kis lemezek. Sőt, mostanában kezdtem el ezeket a korongokat igazán megszeretni. De nagyon fiatalon, 19 évesen kerültem bele az élet, vagy a rock and roll sűrűjébe. Mint minden normális fiatal, én is kerestem az utam. Ezzel párhuzamosan fejlődött a személyiségem. Ilyen szempontból a korábbi albumokból épülök fel én is. Most épp a legelső anyagomat hallgatom a leggyakrabban, amelyet Cserháti Zsuzsa szerzőgárdája írt nekem. Most kezdem el megélni Horváth Attila dalszövegeit. (gondolkodik) Tudod, valahol egy muzsikus lelkésznek tartom magam… Szeretném, ha öszszetartóbb lenne a szakma, és hidakat építenénk a széthúzás helyett. Felhagytam az úgynevezett „haknista” életmóddal. Nem leszek megélhetési fellépő, aki elvállal minden felkérést csak azért, hogy megéljen. – Csak a fellépésekből van bevételed? – Igen, és mégis úgy döntöttem, ennek ellenére sem fogok mindent elvállalni. Volt részem a haknikban bőven, köszönöm, többé nem kérek belőle. Igenis, lehet a vidéki fellépéseket is minőségi szinten csinálni. Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, említetted a közösségi oldalamat. Nem csak a Cserháti-, hanem egy mezőtúri koncert után is postoltam. És megköszöntem a mezőtúri emberek zeneszeretetét. Nekem is nagy élmény volt: egy 90 éves nagymama például jazzfunk zenére táncolt. Alig hittem a szememnek. Pedig nem ismert zenészekkel léptem fel, de olyan kisugárzásuk volt ezeknek az embereknek, ami mindenkit megfogott ott a teremben.

208

ZENÉSZEK

Ha hiszel abban, amit csinálsz, és tudod, hogy ez az út hosszútávon kifizetődő, akkor az igényesség előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. „SENKI NEM MONDTA, HOGY KÖNNYŰ LESZ…”

– Meg tudod fogalmazni egy mondattal a saját utadat? – A barátnőim körében van egy mondat, ami szállóigévé vált. Amikor ugyanezt a kérdést felteszik, mindig azt válaszolom: senki nem mondta, hogy könnyű lesz… (nevet) – Épp erről szól a kilenc évvel ezelőtti bemutatkozó dalod is. A címe is ez volt, „Nem baj, hogy semmi nem jön könnyen”. – Tavaly, amikor Horváth Attila dalszövegírónak volt a kettős jubileuma, chateltünk az interneten, és azt írta nekem, hogy ugye megmondtam… (nevet) Tulajdonképpen megénekeltem mindent előre… – Odahaza, Tapolcán nagyon másnak képzelted ezt a szakmát? – Nagyon… Vidéki lányként a tévé előtt ülve azt hiszed, hogy ha valaki a televízióban szerepel, akkor már megoldódott az élete. Siker, fény, csillogás… A valóságban minden fényért és csillogásért keményen meg kell dolgozni… – Miben változtál leginkább a kilenc évvel ezelőtti önmagadhoz képest? – Magabiztosabb lettem. Nőtt az önbecsülésem. Elfogadom magam, és hiszek abban, hogy mindent meg tudok csinálni, amit elterveztem, eltervezek… – Kellettek hozzá a nagy mélységek is? – Mindenképp. No meg a próbatételek. Ahhoz, hogy az ember lelki nyugalmat találjon, sokat kell befele nézni, ami néha nagy szenvedésekkel jár, de megéri! Épp ezen gondolkodtam most idefelé vezetés közben, mert autózás közben tudok a legmélyebbre menni. Két éve gyakorlom a pozitív gondolkodást. Mindenki ezt hirdeti, hiszen divat lett azt mondani, hogy gondolkodjunk pozitívan. Igen ám, de a hétköznapokon ezt nagyon körülményes betartani. Könnyűnek tűnik, de valójában pokolian nehéz. Nekem is csak mostanában sikerül hosszútávon elsajátítani, de már érzem a hatását. Kezd beérni a dolog, hiszen egyre több jó dolog történik az életemben, mind magánéletileg, mind szakmailag. Amióta átformáltam a gondolataimat, és az egész életem békés lett. Minden téren. Olyan volt ez, mint egy újjászületés. Nem könnyű dolog újjászületni, de a végeredmény minden mélyen eltöltött pillanatért kárpótol. Az életem ezekkel a mélységekkel együtt lett kiegyensúlyozott. Az pedig, hogy lelkileg jól vagyok, a családomra is kihat. Megtanultuk egymást elfogadni és a helyén kezelni, tisztelni és szeretni úgy tiszta szívből, ehhez kellett ez az újfajta gondolkodás. Most mindenki nagyon jól érzi magát.

TÓTH VERA

209

– Tudnál még a szüleiddel élni? – Nem hiszem, pedig imádom őket. (nagyon nevet) Nagyon szeretünk együtt lenni, de szerintem nem természetes, ha egy felnőtt ember a szüleivel él… A húgommal már mindketten leváltunk róluk, és szeretnénk, ha a saját életüket élnék. Legyenek csak ketten. Gondolj bele: még fiatalok, de már van két nagylányuk, és mégis szabadok… – A húgoddal éltetek együtt valaha? – Amikor a Megasztárba bekerült, próbálkoztunk vele, de nagyon kemény volt. (nevet) Voltak nehéz pillanataink. Mindkettőnknek kialakult már a saját kis életritmusunk. Egyébként szeretjük egymást, a tűzbe mennénk a másikért. Ha helyzet van, bármelyikünk azonnal ugrik. „VOLTAK BARÁTOK, AKIKRŐL AZT GONDOLTAM, ÉLETEM VÉGÉIG MELLETTEM LESZNEK, MÉGIS TÍZ MÁSODPERC ALATT LEMORZSOLÓDTAK”

– Annyiszor emlegeted a pozitív gondolkodást. Ki terelt erre az útra? – Saját magam magamat. Több ilyen témájú könyvet olvastam, aztán a barátaimmal is leültünk közös meditációkra. Az nagy élmény, amikor összeadódnak, vagy inkább megsokszorozódnak az energiák. – Maradtak barátaid a múltból? – Ez egy kényes téma... (gondolkodik) Voltak emberek, akikről azt gondoltam, életem végéig mellettem lesznek, és tíz másodperc alatt lemorzsolódtak. Volt szelektálás az utóbbi időben, és ennek köszönhetően ma már kizárólag olyan emberek vannak körülöttem, akik valóban barátok. – Fél éve új menedzsmenttel dolgozol. – Őket már tudatosan választottam. Most érzem azt először, hogy olyan emberek vesznek körül, akikre bástyaként támaszkodhatok, és nem csak a fellépéseket, illetve az abból származó jutalékukat látják bennem. Ennek is köszönhető az, hogy az elmúlt fél év valóban békét hozott. – És mit hoz majd 2013? – Egy új lemezanyagot mindenképp. Ez az esztendő megmutatja az új Tóth Verát, aki végre önmagára talált. Amúgy nem akarom kisajátítani ezt az évet, legyen mindenkié… Azt kívánom, hogy mindenkinek hozzon békét és nyugalmat ez az esztendő! (ismét gondolkodik, majd mosolyogva folytatja)

210

ZENÉSZEK

Azt szokta mondani egy kedves barátom, hogy muzsikus lelkészek vagyunk, az a dolgunk, hogy a világot szebbé tegyük és ebben a zene a közvetítőeszköz. Próbálom a saját tapasztalataimat dallamokba foglalni és lelkeket gyógyítani. Ezért jöttem. Nem szeretnék olyan világban profitálni, ami folyamatosan dől össze körülöttem. Akkor érzem jól magam, ha mindenki más is.

TÓTH VERA

211

Zenészek

KIRÁLY L. NORBERT „Az igazi megmérettetés csak most jön” „Egész életemben a külsőm okozta a legtöbb gátlást. Folyton beszólogattak az iskolában is. Én meg soha nem szóltam semmit. Mert minek szóljak viszsza? Lelkileg persze nagyon megviselt, talán ezért lettem ennyire befelé forduló. Te sem vagy vak, látod, hogy kiáll a fülem, meg a fogam is. Próbáltam ezzel az elmúlt 21 évben megbarátkozni, de nem sikerült. Annyit erősödtem az évek során, hogy ma már nem érdekel, ki mit mond, de azért meg fogom őket csináltatni. A fülemet és a fogamat is – elsősorban önmagam miatt…”

Amikor harmadjára kellett felhívnom Norbit egy Budapest környéki kisvárosban útbaigazításért, már tudtam, hogy a vele készülő beszélgetés sem lesz mindennapi. Pedig sokadszor jártam azon a településen, megkockáztatom, ismerem is, mégis a város teljesen ellentétes felén vártunk egymásra. Végül a legjobb megoldásnak egy nagyáruház parkolója tűnt, ahová már mindketten biztonsággal odataláltunk. – Nagyon kajás vagy? (kérdezi, miközben kiszáll az autóból) – Ma még nem ettem, úgyhogy örülnék neki, ha beülnénk valahová. – Gyere, mutatok egy helyet, ahol isteni hekket sütnek. Kövess az autóddal, hogy ne kelljen ide visszajönni, mert ma még több helyre is megyünk. Elkísérhetnél egy autókereskedésbe. Szét szeretnék nézni. Van kedved velem tartani? – Induljunk!! A hekkesnél Norbi a legkisebb halat választja, köretnek krumplit kér, és kólát iszik. Én a krumplit kihagynám, mert épp ma kezdtem a diétát, de nem engedi. – Ennyi sült krumplit biztosan nem tudok megenni, úgyhogy nincs mese, a többi a tiéd! (mondja ellentmondást nem tűrően) – Vidéki gyerekként nem érzed idegennek a nagyvárost? – Nem. Inkább az a furcsa, ha hazamegyek. Nagyon hamar beleszoktam az itteni pörgésbe, és szeretem is. Pedig elég későn, 21 évesen érkeztem meg a fővárosba. – Korábban jártál Pesten? – Nem nagyon jártam én Kaposváron kívül sehol. De várj, eszembe jutott valami. Hatévesen voltam Jugoszláviában. Anyukámmal és a barátnőjével mentünk. Ja, és az iskolával is volt egy kirándulás Ausztriában a Szafari Parkban. – Ezek szerint hatévesen láttad a tengert. – Igen, de nem emlékszem már rá. Csak a kivételes dolgok maradnak meg bennem: vagy a nagyon jók vagy a nagyon rosszak. – Nem törlődnek a rossz emlékek? – Sajnos nem. Fordítva vagyok bekötve.

KIRÁLY L. NORBERT

213

Egyszer megkérdezte tőlem valaki az X-Faktor utáni menetelés közepette, hogy vajon több jó történt-e 20 éves koromig az életemben, mint rossz. Az a baj, hogy bennem kizárólag a rossz emlékek maradnak meg, és a jók törlődnek. – Tehát arra sem emlékszel, hogy tegnapelőtt éppen ki gratulált? – Ez a gratuláció is furcsa dolog. A mai napig nem fogom fel, hogy mi miért van, miért gratulálnak nekem egyáltalán emberek. Takonycsíra vagyok ebben a szakmában, a mögöttem álló két év az semmi. Tényleg nem értem, mi a rajongásuk tárgya. Néha visszanéztem magam a tévében, és elszégyelltem magam, hogy ezt szeretik az emberek. Talán nem is kell ezt nekem megértenem, csak tennem kell a dolgomat, aztán majd csak lesz valami… – Ki vigyáz rád a fővárosban? – Egy barátom, aki egyben a menedzserem is. Lászlónak hívják. Az X-Faktorban annak idején ő szállított minket mindenhová, és összehaverkodtunk. Amikor felköltöztem, ő segített albérletet keresni. Amíg nem találtunk lakást, náluk laktam. – László az egyetlen igazi férfibarátod? – Igen. Annak idején Kaposváron is voltak, de különböző okokból megszakadtak a kapcsolatok. – Miattad? – Miattam is. Nem vagyok az a barátkozós fajta. Bár közvetlen vagyok, és jól kijövök az emberekkel, ritkán engedek közel magamhoz bárkit. Mindig ilyen voltam. Szerettem otthon lenni egyedül. Inkább tévéztem, interneteztem, nem vonzott a parti. Az összes fellépés közül, amelyet az X-Faktor óta adtam, talán egyetlen alkalom volt, hogy ott maradtam bulizni a helyszínen. „A GYEREKEK A LEGKEGYETLENEBBEK. FOLYTON CSÚFOLTAK AZ ISKOLÁBAN, ÉN MEG NEM SZÓLTAM VISSZA. MIT MONDHATTAM VOLNA?”

– Lány miatt? – Igen, de akkor még nem ismertem a feleségemet. Ma már ez megváltozott, mert a feleségemmel és a fiammal szeretek otthon lenni. – Gyerekként is ennyire visszahúzódó voltál? – Igen. Nyilvánvalóan a külsőm okozta a legtöbb gátlást. Te sem vagy vak, látod, hogy kiáll a fülem, meg a fogam is. Próbáltam ezzel az elmúlt 21 évben megbarátkozni, de nem sikerült. Ma már nem érdekel, ki mit mond, de azért meg fogom őket csináltatni. A fülemet és a fogamat is – elsősorban önmagam miatt.

214

ZENÉSZEK

– Lehet, hogy épp akkor veszítenéd el a varázsodat, hiszen így szerettek meg az emberek. – De én érzem magam rosszul a bőrömben, és nem a rajongók. Ha megcsináltatom, biztosan jobban fogom magam érezni. Így ők is jobban járnak. – Az egész gyerekkorodat megkeserítette a megkülönböztetettség? – Igen. És a gyerekek a legkegyetlenebbek. Folyton beszólogattak az iskolában is. Én meg soha nem szóltam semmit. Mert minek szóljak vissza? Lelkileg persze nagyon megviselt. Nyilván ezért lettem ennyire befelé forduló. Aztán kitaláltam magamnak egy szerepet, és én lettem az osztály bohóca. Így már jobban elfogadtak. Sokat hülyéskedtünk, és az önirónia átsegített sok mindenen. – Az X-Faktorral pedig kárpótolt az élet? – Ezen nem szoktam így gondolkodni. Inkább az jut eszembe, hogy az ember, ha nagyon akar valamit, eléri. A vonzás törvénye működik. – Hogyan jellemeznéd az elmúlt két évedet? – Kaptam egy lehetőséget arra, hogy azt csináljam, amit szeretek. A legjobb tudásom szerint élek is vele. A rajongók ugyan azt mondják, mennyi mindent elértem, de szerintem baromira nem tartok még sehol. Lehet, hogy az emberek tudják, ki vagyok, de a dupla platinalemez elsősorban a műsornak szól. Az igazi megmérettetés majd most jön, kiderül, hogy meddig tudok fent maradni, és hogyan leszek képes kamatoztatni az eddig befektetett munkát. – Annak idején Kaposváron álmodoztál a szórakoztatóiparról? – Folyton ez járt a fejemben. De nagyon más ezt megélni. Amikor az ember elképzel valamit, csak a jó dolgokat látja, pedig az éremnek mindig két oldala van. A rosszakat is meg kellett tapasztalnom. – Milyen rossz oldalai vannak a szakmának? – Például az, hogy 100-ból 99 ember a saját anyját is eladná két forintért. Ez egy ilyen szakma apám… De mit szólnál, ha máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? Gyere már át velem a közeli autókereskedésbe. Megnézünk egy-két kocsit. „NEM VOLT SZERENCSÉM A 666-OS RENDSZÁMMAL”

Miközben gyalogolunk át a kereskedésbe, a szülővárosára, Kaposvárra terelődik a szó. Kíváncsi vagyok, mikor volt utoljára otthon.

– …Nagyon régen. Hónapokkal ezelőtt. Nem sok időm van hazamenni. Legutoljára is a nevelőanyámhoz mentem vissza. Néha ő is jön, de nem szereti Pestet, és én is féltem őt ebben az őrült fővárosi közlekedésben.

KIRÁLY L. NORBERT

215

– Magadat nem félted? – Nem különösebben. Eddig viszonylag jól megúsztam ezt a sok barmot a városban. Két zűrösebb helyzetem volt eddig. Egyszer a Corvin sétánynál kaptam defektet, másodszor pedig Balatonfüredre utaztam, egy hete volt meg az autóm, nem világított jól a lámpám, és rosszul vettem be a kanyart. De ez a két eset legyen a legnagyobb bajom az életemben! – Az autók a mániád? – Az… Autóbuzi vagyok… Rengeteg kocsim volt az elmúlt időszakban. El sem merem mondani, mennyi. Folyton váltogatom. De Istenem… Nem iszom, nem élek kábítószerekkel, ez az egy szenvedélyem van. Úgy voltam az ölembe kapott sikerrel, mint más a lottó ötössel. Megvettem, amire vágytam. És mivel korábban soha nem volt autóm, ez lett a hobbim is. Persze ezt is okosan kell csinálnom. A jelenlegi autón például hitel is van. Abból mielőbb szeretnék kiszállni, hiszen jön a gyerek. Kézzel fogható vagyonom eddig nem volt. Bár, van egy lakásom Kaposváron, amit a nagymamámtól örököltem. Azt szeretném eladni, és annak az árából venni egy házat a főváros közelében. – Szerencséd volt eddig a kocsikkal? – Tulajdonképpen igen. De képzeld, egyszer volt egy autóm, aminek 666 volt a rendszáma. Felajánlottak három variációt, ezt választottam. Volt is vele bajom. A már említett két gikszer, a defekt és az átok kanyar is vele történt meg. Gyorsan el is adtam. – Értesz egyáltalán a járművekhez? – Motort nem tudnék összerakni, de minden egyéb autóval kapcsolatos dologból már kiokosítottam magam. Nem nagyon tudnak átverni. Ma már normális autószerelőm is van. Sőt, több is. „AHOL KETTŐNEK JUT, MIÉRT NE JUTNA A HARMADIKNAK is?”

– Viszonylag korán, 21 esztendősen már édesapa vagy, van egy kisfiad. Gyakran megkapod, hogy túl fiatal vagy a gyerekvállaláshoz? – Folyton. Mindenki ezzel jön. Azt mondják, a szülői szerep jóval nagyobb felelősséggel jár, mint azt gondolnám. Meg, hogy válság van, nincs pénz… Nem is értem. Ahol kettőnek jut, miért ne jutna a harmadiknak is? Szerintem nem korai ez a gyerekvállalás. – Örültél, hogy fiad lesz? – Lánynak is ugyanúgy örültem volna. Nekem tényleg mindegy volt, csak egészséges legyen.

216

ZENÉSZEK

– A házasság a baba miatt volt fontos? – Azt szerettük volna, ha a gyerek egy normális családba érkezik. És a mi kapcsolatunknak is a házasság volt a lépcsőfoka. Pedig csak egy éve voltunk együtt, de ahhoz képest jól belehúztunk, mi? (nevet) – De még mennyire… – Nézd, sosem voltam az a kalandozós fajta. Bár tényleg nem vagyunk együtt régóta, de amikor megismerkedtem a feleségemmel, azonnal éreztem, hogy ez más, több lesz, mint bármelyik előző kapcsolat. Voltak előtte is komolyabb barátnőim, de egyiknél sem éreztem, hogy mernék velük gyereket vállalni. Nikinél tényleg minden más volt. „NEKEM NINCSENEK SZÜLEIM”

– Lehet, hogy nem illik ilyet kérdezni, de ha már kigondoltam, megkérdezem. Véletlenül jött össze a gyerek? – Dehogyis! Szó nincs erről. Senki nem hiszi el, de a fiam egy tudatosan tervezett baba. – Mit szóltak a szülők? – Örültek. Furcsamód családon belül senki nem tett fel ilyen kérdéseket. És még csak le sem akartak minket beszélni semmiről. Mindenki természetesnek vette a helyzetet. És ez így jó. – A vér szerinti szüleid élnek? – Úgy tudom, igen, de nem tartom velük a kapcsolatot. És ez nem is fog változni. – Ennyire haragszol rájuk? – Kicsi gyerek voltam, amikor elváltak. Apámhoz ritkán mentem, akkor is csak láthatásra vitt el. Anyámmal maradtam, de tőle is eljöttem 14 éves koromban. Azóta egyiket sem hívom anyának, vagy apának. Mindegyiket a keresztnevén. Amikor 14 éves lettem, a nagymamám vett magához, majd megismerkedtem egy lánnyal, akinek az anyja lett a nevelőanyám. Bár a lánynyal később szakítottunk, de az anyja ugyanúgy a nevelőanyám maradt. Ez sem egy szokványos dolog. – Ahogy nézem, a te életedben semmi sem szokványos. – Nem, de ez egyáltalán nem zavar. Már megszoktam. – A családból kihez kötődtél igazán? Kit szerettél? – A nagymamámat és a nevelőanyámat. A többieket egy életre leírtam. Kérlek, ne kérdezd meg, hogy miért, nem szeretnék a részletekről beszélni, legyen annyi elég, hogy nekem nincsenek szüleim.

KIRÁLY L. NORBERT

217

– Mit tudsz róluk? – Semmit. Értsd már meg, hogy nem érdekelnek! Nem fogok nekik megbocsátani azért a sok rosszért, amit ellenem tettek. Sokáig őrlődtem, és azon tépelődtem, miért alakult velük így a kapcsolatom, de ma már azt mondom, jó, hogy így alakult, mert keményebb lettem. És nagyon fogok figyelni arra, hogy szülőként még csak véletlenül se kövessek el olyan hibákat, amelyeket ők elkövettek. Én biztosan jobb szülő leszek! – Az unokájukat sem mutatnád meg nekik? – Nem! Számomra ők nem léteznek. – Több gyereket is terveztek? – Nem. Csak ezt az egyet. Tudom, hogy sokan azt mondják, egy gyerek nem gyerek, de azt gondolom, egynek még biztonságosan meg tudunk adni mindent, kettőnek már nehezen. Mindenki csak addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. A „majd lesz valami” elveket ebben az esetben nem tartom jó hozzáállásnak.

Az autókereskedésben csak bámulnak ránk. Szerintem nem értik, ki ez a két hülye, akik világmegváltó beszélgetést folytatnak az autók között. Aztán Norbi előáll az újabb ötlettel:

– Menjünk vissza a kocsihoz, üljünk be az autóba, és mutatok dalokat. – Szereted a lemezeidet? – Az elsőt nem. Amikor meghallottam, szét is törtem. Azt mondtam, nem lehet ilyen szarul énekelni. Mégis dupla platina lett. A másodikat már jobban magaménak érzem. Mostanában gondolkodtam, hogy beszálljak-e egy zenekarba. Mellette természetesen maradna a szólókarrier is, de nagyon hiányzik az igazi élő zene varázsa. …Na, most viszont tényleg mutatok dalt. Ez a szám például rólam szól. Hallgasd csak! (lejátssza a dalt) Az a címe, hogy Add önmagad. – Nagyon jó! Nem szoktam ilyet csinálni, de bemásolom ide a szöveget.

Add önmagad (szöveg: Király L. Norbert)

Végignézek az utcán, és az emberek Döbbenten néznek vissza, ez miként lehet? Nincs rajtam haláljel, mögöttem hadsereg, Sem szemfesték, körömlakk, kisgyerek.

218

ZENÉSZEK

Refrén: Nézz rám, így egyszerűen is jó! Így nem visszataszító! Hallgasd mögötted mit mondanak! Szép lány add önmagad!

Attól, hogy álarcot húzol, az maradsz. Szeretni való ember, nem vad paraszt. A ruha alatt meg a smink és a többiek. Nem vagy kívülálló, csak rossz gyerek.

Refrén: Nézz rám, így egyszerűen is jó! Így nem visszataszító! Nézz rám, így egyszerűen is jó! Így nem visszataszító!

– De várjál, van itt más is. Ez a nóta az öngyilkosokról szól. (itt megint elindítja a lejátszót) Az a címe, hogy A halálba indulóknak. – Ennek is te írtad a szövegét? – Igen. A lemezen tíz dalból kilencnek. – A halálba indulóknak esetében saját tapasztalatból írtál? – Maradjunk annyiban, hogy sok hülyeséget elkövettem… Nekem is volt olyan korszakom, amikor megtorpantam annyira, hogy próbálkoztam ezzel-azzal. De rájöttem, nem vagyok bátor. – Legalább azt áruld el, ez melyik korszakodban történt! – Amikor eljöttem anyámtól, és nagyanyámhoz költöztem. Idegileg nagyon labilis voltam. Aztán nagymamám megnyugtatott. Őt imádtam. – Ha nem jön az X-Faktor az életedbe, hogyan élnél most? – Jó kérdés… Fogalmam nincs. Az is lehet, hogy már valamelyik híd alatt laknék. Nem is kell ezzel foglalkozni, nem akarok ebbe belegondolni. Hálát adok a sornak mindazért, ami velem történt. Főleg azért, hogy már van egy gyönyörű családom. Ők erőt adnak a mindennapokhoz. – Erősnek kell lenni ebben a szakmában? – Nagyon! Erősnek és kitartónak. Felelőséggel tartozom a rajongóimért. Nem eshetek vissza. De úgy érzem, már nem is tudnék, keményedtem annyit az elmúlt időszakban. Mindent megoldok!

KIRÁLY L. NORBERT

219

Zenészek

LOLA & BRASCH BENCE

„Mindketten körülményesek vagyunk, ezért értjük meg egymást” „Az állandó készenlét azért a mi idegrendszerünket is megviseli. A szórakoztatóipar nem olyan, mint egy iroda, ahol beülsz egy irodába kilenckor, ötkor kijössz, aztán másnap kilencig már nem kell foglalkoznod a benti dolgokkal. Egyelőre jól bírjuk a gyűrődést. Fiatalok vagyunk még, előttünk az élet. Azt csináljuk, amit szeretünk, működik a kapcsolatunk, és barátaink is vannak. A rosszabb hangulatokat pedig kezeljük…”

Sokat gondolkodtam, szabad-e egy interjú elé olyan bevezetőt írni, mint amire most készülök. De aztán úgy döntöttem: ezt el kell mondanom. Elvégre hol legyen a legőszintébb az ember, ha nem a saját könyvében? Szóval amikor szakmai berkekben meséltem a készülő kötetről, és a benne szereplő emberekről, már az előzetes lista miatt sok kritikát kaptam. Egyesek szerint elment az eszem, hogy Kossuth-díjas színészeket, évtizedek óta a szakmában tevékenykedő zenészeket csomagolok egybe „tinisztárokkal”, illetve „tehetségkutatósokkal”.

Ilyenkor hosszan érveltem, hogy a tinisztár fogalmáról inkább Justin Bieber jut eszembe, nem pedig egy 25 éves énekesnő. A tehetségkutatósokról pedig előbb ugrik be Csobot Adél, mint az a mosonmagyaróvári fiatalember, akit a Rómeó és Júliában Mercutioként láttam az Operettszínház színpadán.

Ez az egyik oka a válogatásomnak. A másik jóval személyesebb. Amikor ez a két fiatal megtette a szakmában az első lépéseit, én is ott voltam. Lolának még meg sem jelent az első lemeze, amikor az akkori menedzserével már a sajtókampányt készítettük. Aztán 2005-től nem volt olyan nagy nézettségű televízióműsor, nagy példányszámú magazin, vagy országosan hallgatott rádió, ahol ne szerepelt volna. A Lola nevet megismerte az ország. Talán ő volt az utolsó, aki tehetségkutató nélkül is képes volt befutni, pedig akkor már két Megasztáron is túl voltunk. Akkoriban a Storynál dolgoztam, és sokat írtam róla, kialakult köztünk egy bizalmi kapcsolat.

Bence valóban egy tehetségkutatóban szerzett hírnevet. Ő 2009-ben indult a Csillag születik második, de a mai napig is legnézettebb szériájában. Mivel a műsor akkoriban hozzám tartozott a magazinnál, a legtöbb versenyzőt „nullkilométeres” korától ismerem. Bencénél is jártam Mosonmagyaróváron. A mai napig nem felejtem el: a szobájában mutatta a posztereket, az addig megszerzett ereklyéit, majd közölte, hogy pozitív gondolkodással, és szorgos munkával igenis előre fog menni a pályán, és higgyem el, hogy ő híres musicalszínész lesz. A tehetségkutatót

LOLA & BRASCH BENCE

221

ugyan nem nyerte meg, de ma már az Operettszínház új generációjának egyik legnagyobb reménysége.

Mindkettejükben ugyanazt az elszántságot látom, ami annak idején bennem is megvolt, amikor 12 évesen interjúkat kezdtem készíteni a Salgótarjánba érkező fővárosi művészekkel. Lola hétéves kora óta énekel, és már nyolcévesen fesztiváldíjat nyert Lengyelországban. Bence pedig 12 esztendős volt, amikor az iskolai színjátszó körben elkezdte bontogatni a szárnyait. Ez a két ember tehát tudatosan tervezte meg és építette fel az életét. Mindent feltettek egy lapra.

Ha 24 évvel ezelőtt az akkor 13 éves Szandival készítettem volna interjút, akkor is fanyalgott volna a zenész szakma? Vagy, ha a 15 éves Rácz Gergővel, az akkori – Fenyő Miklós által menedzselt – Park együttes tagjával beszélgetek, az is kiveri a biztosítékot? De említhetném Rakonczai Viktorékat is, akik egy fiúcsapat tagjaként lettek ismertek. A mai napig mindhárman aktívak: Szandi három gyerek édesanyjaként is ugyanúgy énekel, mint egykor. Rácz és Rakonczai pedig letarolták a teljes popszakmát, a rádiókban forgatott dalok legalább 65 százalékát ők írták.

Egy a lényeg: szívemnek kedves ez a két ember, és örültem, hogy a magánéletben is összejöttek. Nem lakunk messze egymástól, ezért egy mindhármunk számára közeli pizzériába ültünk be beszélgetni.

– Mi történt az ujjaitokkal? Lola: Tetoválások… (nagyon mosolyognak) Egyszer hajnalban kitaláltuk, hogy tetováltassunk valamilyen közös jelet magunkra. Elmentünk egy még nyitva tartó szalonba, és nagyon drágán, nagyon rosszul az ujjunkra varrták a jeleket. Bence: A hősiesség, és a hit jelképei, egyébként… – Juci, gondban leszek, mert mindig is így hívtalak, de a cikkekben mindig Lolázni kellett. Ahogy itt is. Lola: Jucizhatsz is, mert nem titok a nevem. Korsós Juditnak hívnak. – Így viszont képzavar lesz az olvasókban. A válaszoknál maradsz Lola. De én azért szólíthatlak Jucinak… Lola: Remek… (nevet) – Mikor találkoztatok először? Lola: Egy filmpremieren, 2009-ben. Bence úgy mutatkozott be, hogy rám sem nézett.

222

ZENÉSZEK

Bence: Ettől függetlenül, amikor a tévében láttam a képeit, mindig megállapítottam, hogy jó csaj. – Juci, te láttad Bencét a Csillag születikben? Lola: Egyszer még szavaztam is rá. Soha nem küldtem egyébként sms-t senkire, de az egyik produkciója annyira tetszett, hogy vele kivételt tettem – Már akkor is tetszett? Lola: Igen. De nem csak nekem, a nővéremnek is. Ő is mondta, hogy milyen aranyos. – Hány évvel előzted meg őt a szórakoztatóiparban? Lola: Öttel. Az első lemezemnél 17 esztendős voltam, a másodiknál 18, a harmadiknál pedig 20. Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy a szórakoztatóipar milyen. Énekelni szerettem volna, de az, hogy ismert legyek, egyáltalán nem foglalkoztatott. Amíg nem szerepeltem a Barátok közt-ben, meg sem ismertek az emberek. Pedig volt már dalom, amit játszott a rádió. Aztán egy keddi napon feltűntem a sorozatban, szerdán pedig már üvöltötték a dalt a fellépésen. Korábban azt gondoltam, ilyen csak a mesében van. És ezt követően eltelt két év, mire megszoktam, hogy az énekesnői szerep ismertséggel jár. – Bence, te odahaza, Mosonmagyaróváron egyedül a tehetségkutatót láttad menekülő útvonalként az országos hírnévhez? Bence: Nem. Előtte én is színitanodába, meg énektanárhoz jártam. Egyszer volt Pesten egy fellépésem, ahol találkoztam az egykori Inflagranti zenekar frontemberével, Fenyvesi Attilával. Fantáziát látott bennem, elénekeltem néhány dalát demo-szinten. Emlékszem, akkor Juci már nagyon menő volt. És egy Mark nevű fiú is. – Láttad a klipjeit a tévében? Bence: Igen, és azt gondoltam, egyszer talán nekem is sikerül, ami neki. A Fenyvesivel való munkakapcsolat aztán elfáradt. Láttam a tévében a felhívást, hogy indul az új Csillag születik, gondoltam, ennél nagyobb ismertséget úgysem adhat más. Úgy voltam vele, hogy ugródeszkának jó lesz. Lola: A karrieremet én Bognár Tibor menedzsernek, és Molnár Gábor producernek köszönhetem. Tibit hatéves korom óta ismerem. Az édesapjának volt egy színitanodája, oda jártam. Apu mindig vitt Hatvanból. Aztán Tibszi egyszer elvitt Rakonczai Viktorhoz, és ott ragadtunk. Dalokat írt nekem, és egyszer csak elkezdett minden működni. Lett lemezem, videoklipem, a zenecsatorna játszotta a kisfilmeket, jöttek a díjak, az elismerések. Soha nem felejtem el, az első Viva Comet Gálát, ahol díjazott voltam. 17 évesen Fenyő Ivántól vettem át a gömböt. Nem tudtam, hogy miért izguljak jobban. A díjtól, vagy attól, hogy puszit kapok tőle…

LOLA & BRASCH BENCE

223

– Voltak még ilyen „nagy találkozásaitok” ismert emberekkel? Lola: Nekem igen. Például Frei Tamással. Odahaza mindig néztem a műsorait. Aztán egyszer a tinisztárokról forgatott, és teljesen odavoltam, hogy velem is készített interjút. Bence: Rám a legtöbb ismert ember ilyen hatással volt. Annak idején minden hétvégén jártam Mosonmagyaróvárról Budapestre énekiskolába. Együtt tanultam Vastag Tomival, de akkoriban még ő sem volt ismert. Emlékszem, Kovácsovics Fruzsinak volt egy klipforgatása, és a videóban Tomi is szerepelt. Magával vitt egy megbeszélésre, ahol Istenes Bence is ott volt. Nekem már ez is élményszámba ment. Nem beszélve aztán a Csillag születik időszakáról. Bementem az RTL Klubba, és csak híres emberek jöttek velem szembe. Stohl András, Ördög Nóri… De a Dobrády Ákossal történt találkozás is nagyon jó emlék. Bejött a stúdióba és elmagyarázta, mire figyeljek, amikor eléneklem a dalát. „NEM OLYAN CSILLIVILLI EZ A SZAKMA, AMILYENNEK KÍVÜLÁLLÓKÉNT ELKÉPZELJÜK”

– Hol tartotok most szakmailag? Lola: Kilenc év után most épp egy nyugodtabb stádiumban vagyok, amikor újragondolom, mit szeretnék. Lelkesedés ugyanúgy van, de úgy vélem, hogy maximálisan kihoztam a helyzetemből mindent, amit lehetett. A legtöbb műsorban szerepeltem, a legtöbb színpadon énekeltem. Nem vagyok már „tinisztár”. Kiszámíthatatlan, mennyi fellépés lesz egy évben. Amikor azt hittem, kevés, akkor volt a legtöbb. Úgy, hogy valójában nem is volt körülöttem semmilyen hírverés. – Hány éves korodtól kapsz rendszeresen gázsit? Lola: 17 és fél éves korom óta el tudom magam tartani. – Apukádnak nem kell segítenie? Lola: Egyszer kifizette helyettem az iparűzési adót. (nevet) Egyébként nem. – Bence, nálad mi volt? Bence: Nekem régen melegszendvicset kellett sütnöm egy büfében, illetve „címereztem” is, hogy az így keresett pénzből el tudjak menni musical táborokba. Az első „normális” fizetésemet akkor kaptam, amikor aláírtam a Csillag születikre szóló szerződést, és utána egyben átutalták az összeget, ami adásonként járt. Aztán a lemezért is kaptam honoráriumot. Gyakorlatilag 17 éves korom óta én is eltartom magam. – Attól fogva állandóak a bevételek? Bence: Az első évben kerestem a legjobban.

224

ZENÉSZEK

Emlékszem, akkoriban a többiekhez képest nekem volt a legtöbb fellépésem. Ráadásul magamnak szerveztem a bulikat. Azóta pedig hullámokban jönnek a felkérések: vagy vannak, vagy nincsenek. A színház is nagyon sok időmet leköti. Ma már a legfőbb bevételemet ezek a szereplések jelentik. Három éve kezdtem el az Operettszínház stúdiójában tanulni. Nyilván nagyobb lenne az ázsióm, ha nem stúdiósként kerültem volna oda, de így legalább tényleg megküzdök minden egyes elismerésért, előrelépésért. – Fizetned kellett azért, hogy tanulhass? Bence: A mai napig fizetek. De ezért cserébe alkalmaz a színház, és számítanak rám. A tandíjat is a munkáimból teremtem elő. Kérdezted, hol tartunk szakmailag. Úgy gondolom, a popzene tekintetében járhatnék előrébb, lehetne több fellépésem, hiszen a dalaimat játsszák a rádiók, és nap mint nap tapasztalom, hogy érdeklem az embereket. A színház egyelőre amolyan kölyökláb még. Ehhez a szakmához rengeteget kell tanulni, de az Operett tökéletes terep ahhoz, hogy kibontakozzak. A Rómeó és Júlia Mercutioja pedig ennyi idősen álomszerep. Úgy érzem, jó úton haladok. – Amikor odahaza csak álmodoztál a musical világáról, ilyennek képzelted a színházi életet? Bence: Azért nagyon más ezt megélni. Nem annyira csillivilli, amilyennek az ember kívülről hiszi… Sok nehézséggel és lemondással jár, ugyanakkor valahol ez mégiscsak egy álom, hiszen most azokkal játszom, akiket korábban csodálattal néztem a nézőtérről, vagy a tévéből. Ezzel biztosan te is így voltál. Amikor az ember nagyon vágyik valamire, és azt eléri, sok minden átértékelődik benne. Ha még mindig az álomvilágban élnék, az nem vinne előre. Most az a legfontosabb, hogy tanuljak, és minél jobb legyek. „BELE IS BOLONDULTAM VOLNA, HA AZZAL FOGLALKOZOM, KI MIT MOND”

– Mikor éreztétek először, hogy befogadott a szakma? Mikor lett vége a nagy „öregektől” kapott kritikáknak? Lola: Amikor 17 évesen elindult a Lola-pályafutásom, körülöttem már mindenki 30 év körüli volt a szakmában. Ezért aztán nem is tartottak különösebben veszélyesnek. Majd teltek-múltak az évek, és a Rakonczai testvéreken, illetve a Crystal együttesen kívül mindenki megutált. Emlékszem, mentem fellépni, és ha előttem lépett fel egy nagynevű együttes, utána mesélték a szervezők, hogy a hátam mögött szidtak, mennyire rossz vagyok. Csak nevettem rajtuk. Soha nem érdekelt, ki mit mond.

LOLA & BRASCH BENCE

225

Bele is bolondultam volna, ha azzal foglalkozom, kinek mi a véleménye rólam. Nyilvánvalóan az idősebb zenészek számára én egy elvarázsolt kislány voltam. Bence: Eleinte az Operettben is voltak furkálódások. Elvégre mégis csak én voltam a kis „csillagszületikes”. Szemtől szembe persze mindenki jó fej volt, csak a hátam mögött mentek a megjegyzések. Arra viszont büszke vagyok, hogy a kemény maggal nagyon jó viszonyba kerültem. A színház vezető színészei megszerettek, mert látták és látják, hogy van bennem alázat a szakma iránt. Ma már olyan a színház, mintha hazamennék, és ez nagyon jó érzés. – Milyen továbblépési lehetőséget láttok magatok előtt? Bence: A legfontosabb, hogy ne legyek középszerű. Se színészként, se énekesként. Idővel szeretném magam kipróbálni prózai szerepben és a filmvásznon is. Rá fogok hajtani az angol nyelvre, és idővel beiratkozom majd külföldre filmképzésre. Akármi is lesz a vége, egy biztos: nem szeretnék úgy megöregedni, hogy meg sem próbáltam. El szeretnék járni szereplőválogatásokra odakint, és közben megtanulnám, hogyan kell viselkedni a kamera előtt. Már elkezdtem gyűjteni a pénzt, és ha úgy alakul, hogy el tudok szabadulni néhány hónapra a színházból, biztosan meglépem. Lola: Én is egy válaszút előtt állok. Nagy kérdés, mi legyen Lolával. Azt gondolom, hogy ebből a karakterből – mert ez az – már kihoztam a maximumot. Ugyanakkor át lehet ezt formálni, csak meg kell találni a jó irányt. Az is nagy kérdés, maradjon-e ez a művésznevem, vagy folytassam már Korsós Juditként, ezzel is jelezve: már másik időszámítás van. Mivel Bence miatt az életem felét már magam is színházban töltöm, engem is elkezdett vonzani ez a világ. Prózai színész azonban biztosan nem leszek. Lola: Milyen az élet: amikor négy évvel ezelőtt elmentem Jáksó Lacival színházba, a büfében azt mondtam neki, hogy soha nem akarok színész pasit. Ehhez képest most itt ülök Bencével… „MINDEN PÁRKAPCSOLAT ALAPJA AZ ALKALMAZKODÁS”

– Minden este ott vagy vele a színházban? Lola: Igen, gyakran megnézem őt. Az utóbbi időben már énekórára is együtt járunk. Bence: Ez egy jó dolog. Sokáig nem is énekeltünk egymás előtt. Aztán egyszer végighallgattuk egymás énekóráját, és attól fogva átszakadt valamilyen gát. – Nem titok, hogy albérletben éltek. Kinek hányadik albérlete ez a sorban? Lola: Legalább a kilencedik.

226

ZENÉSZEK

Bence: Nekem „csak” a harmadik… – Meg lehet szokni az állandó költözködést? Lola: Igen, de a főbérlőktől már kivagyok. Bence: Ráadásul tényleg csak így tudunk együtt lenni, mert az Operettszínházi teendők a napjaim nagy részét lekötik. Színház, énekóra, vagy edzőterem. És ez mind együtt jár, valamennyi kell a színpadi megjelenéshez. Esténként, előadás után, vagy ha épp nem játszom, akkor énekóra után tudunk kettesben programot szervezni. Lola: Amikor próbaidőszak van, picit távolabb kerülünk egymástól, mert akkor Bence minden gondolata csak ekörül forog. Aztán visszatér. Már megszoktam. Bencével nem unalmas az élet. – Mivel közlekedtek? Lola: BKV-val, időnként taxival, illetve apukám kocsijával. – Sok pénz elmegy taxira? Bence: Már nem. 2010-ben rengeteget költöttem erre, tök fölöslegesen. Akkor azonban olyan korszakom volt, hogy nem tudtam elviselni, ha bámulnak az emberek. Aztán ezt is megszoktam. Ma már észre sem veszem, ha felismernek. – A BKV-hoz van bérletetek? Bence: Nincs. Mindig jegyet veszünk. – Legalább ötször drágább így. Bence: Igazad van, de eddig ebbe bele sem gondoltunk. – Azt már meg sem kérdezem, ki tud jobban a pénzre vigyázni… Lola: Természetesen én, mert ma már azon is rengeteget tudunk spórolni, hogy főzök. Apukám megtanított, hogyan bánjak jól a pénzzel. Bence: Megvan mindenünk, nincs okunk panaszra. Igaz, saját lakás még nincs, de nem is ez a legfontosabb. Fiatalok vagyunk még, előttünk az élet. Azt csináljuk, amit szeretünk, működik a kapcsolatunk, és barátaink is vannak. A rosszabb hangulatokat pedig kezeljük. „AZ ÁLLANDÓ KÉSZENLÉT A LEGERŐSEBB IDEGRENDSZERT IS MEGVISELI”

– Olyan is gyakran van? Bence: Hogyne lenne. Ezen a pályán ez elengedhetetlen. Az állandó készenlét megviseli az idegrendszert. Itt nem az van, hogy beülsz egy irodába kilenckor, és ötkor kijössz, aztán másnap kilencig már nem kell foglalkoznod a benti dolgokkal.

LOLA & BRASCH BENCE

227

A színházban sokan vagyunk, sok embernek kell megfelelni, ez pedig rengeteg energiát elvesz. Nem csak a rendezőnek, de a díszleteseknek, a táncosoknak, a kisegítőknek, és a szólistáknak is el kell fogadniuk, hiszen egy előadás roppant összetett munka. És ezután, amikor hazaérsz, már nem feltétlenül a pörgésre vágysz, hanem pihennél kicsit. Juci azonban állandóan fel van húzva, amikor hazaérek. Ezt eleinte nehéz volt kezelni. Nem értette, miért szeretnék filmet nézni ahelyett, hogy még nekiindulnék a városnak. Régen emiatt földhöz vágta magát, de ma már sokat javult. (nevetnek) – Juci nagyon hisztis? Bence: Hajjaj. És körülményes. De most kapaszkodj meg: én is az vagyok. Talán pont ezért értjük meg ilyen jól egymást. – A gyereketeket jó szívvel engednétek a szórakoztatóiparba, vagy inkább elkövetnétek mindent, hogy lebeszéljétek? Lola: Azt mondanám neki, hogy inkább nézzen szét máshol is. Bence: Én nem beszélném le, mert ugyanannyi jó is van ezen a pályán, mint amennyi rossz. Ha a gyerek is ilyen beállítottságú lenne, mint mi, felőlem nyugodtan kipróbálhatná. – Ha már a szülő-gyerek viszonynál tartunk: mindketten elvált szülők gyerekei vagytok. Jucinak az édesanyja, Bencének pedig az édesapja ment el. Nincs kapcsolatotok velük? Lola: Nincs. Nagyon régen nem beszéltem édesanyámmal. Ez egy roppant bonyolult ügy, egy időben sokat lehetett erről hallani, és nem is szeretném újra feltépni a sebeket. Egy biztos: jobb, hogy elváltak. Ha együtt maradnak, teljesen máshogy alakul az életem. Édesapámnak viszont nem tudok eléggé hálás lenni, hogy a nővéremmel együtt felnevelt. Amíg ki nem repültünk, még barátnője sem volt. Mindig mi voltunk számára a legfontosabbak. Bence: Nálam ez fájóbb pont, mert édesapám másfél évvel ezelőtt meghalt. Ne szabadkozz, nem tudhattad, hiszen senkinek sem mondtam. – Megviselt? Bence: Érzem a nyomát. Nem lett feldolgozva. Pedig évente csak kétszer találkoztunk, hiszen régen elváltak. Valahogy mégis űr lett bennem az elvesztésével. Ráadásul pont akkor tudtam meg, hogy meghalt, miután a tetoválásokat rávarrattuk az ujjainkra. Az ő elengedése egy újabb feladat lesz az életemben.

228

ZENÉSZEK

A bulváron túl Balassa Gábor

Epres Panni & Benedek Tibor Erőss Zsolt

D r. L e n k e i G á b o r

Joós István

4For Dance

Kassai Viktor

Zsidek László

229

A bulváron túl

BALASSA GÁBOR „Nagyon sok lehetőséget kaptam az élettől”

„A vagyonomból élek, és hobbiból dolgozom. Modellként feldolgozhatatlanul sok pénzt kerestem, és azt jól fektettem be. Van egy portfólióm, amely roppant széles skálán mozog. A pénzem egy része hasznosítva van, és ebből bevételem származik. Kamatok, hozamok, profitok. Ebből teremtem meg a hétköznapjaimat. Nem kellene dolgoznom, de szeretek…”

Hosszan gondolkodtam, milyen jelzővel illessem a Gáborral való kapcsolatomat, de nem jut jobb eszembe, mint a „különös”.

Bizonyára az olvasók is éreztek már olyat, hogy találkoztak valakivel – akár egy nyaralás során –, aki egyébként vadidegen volt számukra, mégis olyan érzésük volt, mintha ezer éve ismernék. Pontosan ez a helyzet Gáborral is. Eleve összesen kétszer találkoztunk életünkben, és a kettő között eltelt 18 év. Mégis mindig az volt az érzésem, hogy az ismeretségünk jóval mélyebb annál, mint amilyen két találkozás után logikus lenne.

Balassa Gábor az egyik legismertebb, ha nem a legismertebb magyar férfimodell volt. Az egész világot bejárta, arcával szinte biztos, hogy minden olvasó találkozott már valamilyen formában az elmúlt évtizedekben.

Én 14 esztendősen találkoztam vele először – 1994-ben. Akkoriban a BangBang nevű együttesben énekelt, és felléptek a Salgótarjáni Sportcsarnokban. Interjút készítettem vele, a cikk pedig egy teljes oldalon megjelent a megyei hírlap hasábjain. Nem sokkal később kaptam egy levelet a szerkesztőségbe Gábor édesanyjától. Azt írta, ha Gábor nem meséli el neki, hogy mennyi idős vagyok, a riport alapján vén zsurnalisztának gondolt volna. Gyerekfejjel váltottunk még néhány levelet Éva nénivel, aztán mindenki élte tovább az életét. Gáborral gyakorlatilag 18 évig semmilyen módon nem kommunikáltam. Közben felnőttem, de gyakran eszembe jutott, hogy meg kellene ismételni azt a ’94-es interjút, hiszen mindkettőnkkel millió dolog történt azóta.

Írtam neki a közösségi oldalán, és még csak magyarázkodnom sem kellett, azonnal tudta, ki vagyok. Pedig még egyszer hangsúlyozom: közben eltelt majd’ két évtized. Pontosan emlékezett mindenre. És gyakorlatilag ott folytattuk, ahol annak idején abbahagytuk…

BALASSA GÁBOR

231

– Viszonylag korán, 9 órakor találkozunk, de valaki ült itt előttem, akivel megbeszélésed volt. Általában reggeli időpontra szervezed a megbeszéléseidet? – Igen, hiszen elvittem a lányaimat iskolába, és így kényelmesebb, hogy nem megyek tovább a városba. Most 9 évesek az ikrek, harmadikosok. – Mennyi idős voltál, amikor születtek? – Harminchét. – Nem sietted el… – Akkor akartam gyereket vállalni, amikor már mindenem megvan, vagyis anyagilag már biztonságban éreztem magam. Annak idején, amikor Salgótarjánban találkoztunk, a Bang-Bang korszak csak egy kis intermezzo volt az életemben, hiszen valójában a modellkedésből éltem. Húsz és harminc éves korom között rengeteg utaztam, sok lehetőségem volt külföldön dolgozni. – Olvastam néhány korábbi nyilatkozatodat, soha nem titkoltad, hogy jól élsz. Sőt, már abban az időszakban nagyon jól éltél. – Bőven az átlag fölött kerestem. – Akkor végképp nem értem az iménti kijelentésedet, hogy akkor akartál gyereket vállalni, amikor már biztonságban érzed magad. – Igazad van, már valóban korábban megvolt mindenem, de sokáig még bennem volt a mehetnék… Gyereket pedig akkor kell vállalni, amikor minden tekintetben kiélted magad. Amikor fiatal voltam, még nem volt ennyire egyszerű külföldre utazni, pláne nem munkát vállalni odakint. Óriási, szinte felfoghatatlan különbségek voltak az itthoni és a kinti modellkeresetek között. Amikor lehetőség adódott, azonnal mentem, hiszen pénzt kerestem és szocializálódtam. Ráadásul én még a kinti mércével is a legjobban fizetett modellek közé tartoztam. Minden huszonéves fiúnak ilyet kívánok, amit akkor átéltem. Jó csajok között mozogtam, jól kerestem, és világot láttam. – Szerencsés ember vagy. – Annak is tartom magam. Nem tudom, te mennyire vagy spirituális beállítottságú, de hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. – Én is ebben hiszek. – Sejtettem… Az ember megérzi a másikról. Nekem bizonyságom van arról, hogy vannak eleve elrendelt dolgok, de arról is vannak bizonyságok, hogy ezeket irányítanunk kell. Tehát kapunk lehetőségeket, de ezt kevesen vesszük észre. Én nagyon sok lehetőséget kapok az élettől, és ha azt érzem, hogy valamivel foglalkoznom kell, abba beleteszek apait-anyait, és akkor működik is.

232

A BULVÁRON TÚL

„APÁM MÁSODIK FELESÉGE INDÍTOTT EL A MODELLPÁLYÁN”

– Az indulásnál a fizimiskád volt a lehetőség? – Hogyne. Az azért minden embernél nagy előny, ha jól néz ki. Gondolj csak bele, egy munkahelyen is mennyit számít, legyen az akár férfi, akár nő az illető. A jó kinézet nagy ajándék. – Mikor tudatosult benned, hogy te ilyen vagy? – Már 13 éves koromban észrevettem, hogy semmit nem kell tennem a csajozásért. A többiek kínlódtak, nekem pedig automatikusan, könnyedén működött. Többnyire a lányok találtak meg engem. A középiskolában aztán egyre inkább szükségem lett pénzre. A szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt, s hiába volt tehetős ember az édesapám, nagyon ritkán találkoztunk. Bár édesanyám mindent megtett azért, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, 14 éves korom környékén már felismertem, hogy azért szűkölködnünk kell. Annak ellenére, hogy anyám ezt soha nem mondta. Én viszont szerettem volna jó ruhákat, sportcuccokat, mint minden fiatal. Sőt, mivel már zenéltünk, hangszerek is kellettek volna. Nagy terveim és nagy igényeim voltak. Éppen ezért elkezdtem keresni a lehetőségeket. Először elmentünk vagont rakodni a barátaimmal. Konkrétan szenet lapátoltunk. Sportnak sem volt utolsó, de ez azért nagyon komoly fizikai munka. Azután találkoztunk egy statisztaszervezővel – akkor még nem voltak ügynökségek –, aki rosszabbnál rosszabb munkákra közvetített, de lényegesebben könnyebben kerestük meg azt a kis zsebpénzt, amit a vagonrakodással kaptunk volna. Ugyanakkor a statisztaság sem volt leányálom, amikor háromezer emberrel futottunk egyszerre egy réten koszos ruhában egy film kedvéért katonai jelenetben. Néha reklámfilmek is beestek, amiért jobban fizettek. Azt nagyon élveztem, mert mindig jó csajok voltak a forgatások helyszínén.

Édesapám zenész volt, kamasz koromban neves fővárosi bárokban zongorázott, s néha engem is magával vitt. Én voltam a technikusa. Emlékszem, csütörtökönként az Astoria étteremben muzsikált. Hoztam-vittem a hangosító cuccait. Akkoriban heti rendszerességgel találkoztunk, és akár még beszélgettünk is. – Képzelem, hogyan folytatódhatott a kapcsolatotok, ha azt mondod, akkoriban még beszélgettetek. – Valóban nem volt zökkenőmentes a viszonyunk, de erről később beszélek. Az Astoriás időszakban az volt a feladatom, hogy becipeltem a hangszóróit, és összedugtam a különböző cuccokat. Nagyon érdekeltek ezek a technikai kütyük, nem véletlen, hogy később hangmérnöki diplomát szereztem. Egy másik alkalommal az Úttörő Áruházba kísértem el egy haknira. A második

BALASSA GÁBOR

233

felesége, Klári divatbemutatót szervezett. Becipeltem a holmit, és láttam, hogy ott van az akkori kor nyolc legismertebb modell hölgye Pataki Ágitól Bíró Icán át Halász Icáig. A férfimodell azonban nem jött el. Klári megkért, hogy vegyek fel egy öltönyt, menjek ki és jöjjek vissza, mert ha nem segítem ki, nem fizet az ügyfél. Könyörgőre fogta, mert hallani sem akartam erről. A lányok – későbbi kolléganőim – is bíztattak. Céklavörös fejjel kiballagtam. Így kezdődött a karrierem… – Egy alkalom elég volt ehhez? – Ment a hír. Mivel akkoriban nem voltak még ügynökségek, szájról szájra terjedtek az információk, és a telefonszámok. A filmrendezők, koreográfusok között cseréltek gazdát ezek a számok, és szép lassan kialakult egy rendszer, egyre több munkám lett manökenként. Abban az időben ugyanis még nem használták a modell kifejezést. Egyre másra kaptam a munkákat, és egyre több külföldi lehetőség adódott. Ettől függetlenül azt terveztem, hogy mellette hangmérnökként fogok valahol elhelyezkedni. Emlékszem, épp Tokióban jártam, ott határoztam el, hogy amíg nem találok megfelelő hangmérnöki állást, ebből fogok élni. Mert hát végeredményben ez nagyon klassz dolog. Mesés pénzeket kerestem. Előfordult, hogy Bécsben egynapos reklámfilm-forgatással annyit kerestem, mint édesanyám egész évben. Fiatalon akkor ezt lelkileg sem volt egyszerű feldolgozni. Hirtelen minden az ölembe hullott. „SZERETTEM VOLNA, HA APÁM ELJÖN A BALLAGÁSOMRA, VAGY MEGTANÍT NYAKKENDŐT KÖTNI”

– Ebben az időszakban még otthon laktál? – Nem, hanem egy bérelt lakásban. Mivel édesanyám sosem ment férjhez újra, ezért igényelte az erős törődést. Minden napból egy kis részt vele töltöttem. Mivel a Margit sziget szomszédságában lakott, reggel átmentem, kávéztunk, beszélgettünk, majd kimentem futni egy kört. Természetesen ekkor már anyagilag is segítettem neki. – Későbbi életedben érezted annak a hátrányát, hogy csonka családban nőttél fel? – Sok helyzetben hiányzott az édesapám. Nagyon szerettem volna, ha eljön a sportversenyemre, ahol magyar bajnok lettem, vagy megjelenik a ballagásomon, esetleg megtanítja, hogyan kell megkötni egy nyakkendőt, vagy beszélgetünk a csajozásokról… de egyik sem történt meg. Ezek hiányoztak, de ettől én nem lettem kevesebb. Ma már sajnos egyik szülőm sem él. Édesanyám 2001-ben halt meg, a második szívinfarktusa vitte el. Szomorú volt és magá-

234

A BULVÁRON TÚL

nyos. Sajnos az unokáit sem láthatta már. De tudod mi a furcsa? A történtek ellenére nem tudom azt mondani, hogy szomorú volt a halála. Azon a nyáron ismerkedtem meg Reginával, a gyerekeim édesanyjával. Röviddel ezután elmentünk nyaralni Ibizára. Épp kint voltunk, amikor a New York-i katasztrófa történt. Édesanyámmal minden nap beszéltünk. Vasárnap jöttünk haza, és szombat este még beszéltem vele. Aztán másnap délután, amikor leszálltunk a repülőről, ott várt az üzenet a telefononom. Rámondta a rögzítőmre, hogy nagyon fáj a szíve, és kihívta a mentőket. A történethez hozzátartozik, hogy előtte egy évvel már volt egy infarktusa. A mentősök mondták, hogy a Nyírő Gyula Kórházba viszik, ezért a repülőtérről rohantunk be hozzá a bőröndökkel. Szegénykém ott feküdt gépekre kötve az intenzív osztályon, de meglepően jókedvű volt. Az orvos félrehívott és közölte, hogy ne számítsak semmi jóra. Ez már sokkal komolyabb infarktus volt, mint a korábbi, sőt, a lehető legveszélyesebb. Többször újra kellett éleszteni, elhaltak a szívizmai, biztos, hogy nem fogja túlélni. Roppant nehéz volt, de azt játszottuk édesanyámmal, hogy ő nem tudja, hogy én tudom. Az orvos azt mondta, valószínűleg zavart lesz, de szerencsére nem így volt. Írt egy listát, hogy kiket szeretne látni. Apám is közöttük volt, de ő nem jött el. Viszont sok más ember ott volt, aki szerepelt a listán. Hétfőn újra bementünk hozzá Reginával. Nagyon érdekes volt az egész beszélgetés. Kérdezte a Reginától, aki akkor Olaszországban tanult, hogy mi leszel, ha nagy leszel, és Regina zsigerből mondta, hogy anyuka. Anyám tehát megkapta a jó válaszokat, amelyekre nagyjából számított. Eszébe jutott, hogy otthon hagyta a köntösét, és kérte, hogy vigyem be neki. Mondtam neki, hogy inkább veszek egy újat, már úgyis régen akartam. Akkor automatikusan mondta, hogy minek már, hiszen mondták itt nekem, hogy… És elharapta a mondatot. Úgy tettem, mintha nem tudtam volna. Neki is megmondták, hogy el tudjon mindenkitől búcsúzni. Az utolsó képem róla, hogy ül az ágyon, lógnak ki belőle a csövek, kis szemüvege az orrán, keresztrejtvényt fejt, és elköszön. Másnap, vagyis kedd hajnalban telefonált az orvos, hogy ismét újra kellett éleszteni, de már nem sikerült. Anyukám elvesztését persze nem volt egyszerű feldolgozni. Megszokásból minden reggel arra kanyarodtam. Ugyanakkor érzem, hogy ugyanúgy jelen van az életünkben, nap, mint nap látom a fényképét. Nem vagyok nagy temetőbe járó, ezért picit szégyellem is magam, de van felmentésem. Számtalanszor előfordult, hogy anyámmal elindultunk a temetőbe halottak napján, és már a Keresztúri úton olyan dugó volt, hogy mondta anyám, itt senkit nem fog zavarni, ha csak holnap jövünk ki, és már fordultam is vissza. Természetesen anyák napján, minden alkalommal

BALASSA GÁBOR

235

kimegyek, de meggyőződésem, sőt bizonyságom van arról, hogy ott nincsenek lelkek. A sír csak egy emlék. A gyerekeim azonban meglepő módon szeretnek ott lenni. „13 ÉVES KOROM ÓTA PÉNZKERESŐ VAGYOK, 18 ÉVESEN MÁR VETTEM MAGAMNAK EGY AUTÓT”

– Édesapádnak megbocsátottad, hogy nem ment be édesanyádhoz a kórházba? – Igen. A temetésén ott volt. Amúgy nincs már bennem tüske édesapámmal kapcsolatban. Valójában emlékem sincs arról, amikor ők együtt éltek. Arra emlékszem, amikor elvitte a zongoráját. A második feleségével negyven évig élt. Édesanyámmal soha nem beszéltük át, miért romlott meg a kapcsolatuk. Néha csak úgy odavágott egy-egy megjegyzést… Pedig ők is 15 évig együtt éltek. Nagyon fiatalon ismerkedtek meg, és sokáig nem akartak gyereket, mert állítólag apám attól tartott, hogy nem kap majd elég figyelmet. Önző ember volt, de ezt vállalta. A házasságuk vége felé már volt egy párhuzamos kapcsolata, amire anyám rájött. A második felesége 15 évvel fiatalabb manöken volt, akihez később át is költözött. Anyám halálakor megtaláltam a szerelmes leveleiket. Azokból kiderült, hogy amikor megszülettem, apám épp külföldön játszott. És nagyon szép leveleket küldött. Amilyen nehezen fejezte ki magát élőszóban, annál szebben fogalmazott írásban. Elképesztő fazon volt. Egyszer találkoztam vele, és megígérte, hogy ha jó lesz az érettségi bizonyítványom, vesz nekem egy autót. Telt-múlt az idő, semmi jel nem mutatta, hogy emlékezne az ígéretére. Aztán 18 évesen vettem én magamnak az addigi keresetemtől. Tizenhárom éves korom óta pénzkereső vagyok, és azóta minden jövedelmemből tettem félre.

– Soha nem szórtad el? – Dehogynem, 20 és 30 éves korom között szórtam, de akkor is volt megtakarított pénzem. Abban a tíz esztendőben semmi nem érdekelt, csak az, hogy minden nap jól érezzem magam. Lakásom nem volt, albérletben laktam. Megtehettem, hiszen a modellek örökké vándorolnak, azt sem tudod, hol ébredsz majd fel holnap. Aztán 30 éves koromban azt gondoltam, itt az ideje, hogy vegyek magamnak egy lakást. Azóta van saját otthonom.

236

„A VAGYONOMBÓL ÉLEK, HOBBIBÓL DOLGOZOM”

A BULVÁRON TÚL

– Mivel foglalkozol manapság? – A vagyonomból élek, és hobbiból dolgozom. – Mit jelent az, hogy a vagyonodból élsz? – Azt, hogy modellként feldolgozhatatlanul sok pénzt kerestem, és azt jól fektettem be. Van egy portfólióm, amely roppant széles skálán mozog. A pénzem egy része hasznosítva van, és ebből bevételem származik. Kamatok, hozamok, profitok. Ebből teremtem meg a hétköznapjaimat. Nem kellene dolgoznom, de szeretek. A marketing a területem, imádok alkotni, nagyon szeretem a termékeket, a vásárlókat. Arra azonban már nem szorulok rá, hogy napi 8 órát munkával töltsek. Amit a marketingből keresek, azt a profitot el is pocsékoljuk kortárs művészet mecenatúrára. Van a cégünknek rendezvényszervező és lemezkiadó divíziója is, és van pár masszívan veszteséges világzenei fesztivál, amit mi szervezünk. Olyan tehetségeket karolunk fel, akik ezt megérdemlik. – Nem mondod, hogy végül lemezkiadód is lett… – De… Lett bizony… (nevet) – A popzene a múlté? – Olyan szinten, hogy minden nap elővegyem a gitáromat, igen. A zenét csak jól, profi szinten érdemes csinálni. Már akkor, 1992-ben sem szabadott volna másképp, de most, amikor minden bokorban rendeznek egy tehetségkutatót, és vannak is tehetséges emberek, fel kell kötni a gatyát. „A BANG-BANG VOLT A BON-BON ELŐD-ZENEKARA...”

– A Bang Bang-et ezek szerint nem csináltad jól? – De, én úgy érzem, hogy jól csináltam. Viszont folyamatosan gyakorolni kellett volna, hogy fejlesszem magam. Salgótarjánban annak idején biztos, hogy ott volt Szolnoki Péter velünk. Peti úgy került a zenekarba, hogy fuvolázott a Rendőrzenekarban, és Szentmihályi Michel Gábor felfedezte. Michel már akkor is reklámfilm zenéket rakott össze, és mondta, hogy van egy fiú, akinek baromira hasonlít a hangszíne az enyémhez. Persze Péter százszor jobban énekel, mint én, sokkal szélesebb spektrumban képes lefelé, fölfelé. Vokálozott a lemezünkön, barátok lettünk, és ott ismerte meg Török Tamást, akivel több, mint 15 éve a Bon Bon-ban zenél. Tulajdonképpen a Bang-Bang volt a Bon-Bon előd-zenekara… – Kísért még a Bang Bang-es múlt? – Hébe-hóba találkozom a Facebookon Bang-Bang-es postokkal, de egyébként nem foglalkozom vele. Volt egy nagyon jó, illetve két közepesen gyenge vide-

BALASSA GÁBOR

237

oklipünk. Egyszer majd összeszedegetem. Azt az egy CD-t, ami Láz címmel jelent meg, időnként elő szoktam venni, mert a párom és a gyerekeim szívesen hallgatják. Néha én is belehallgatok kontrollként, és rájövök, hogy a szerzőink nagyon korszerűek voltak. Magyar Zsolt, a csapat harmadik tagja időközben Los Angelesbe költözött, és hangmérnök lett. Független filmekkel kezdte, és manapság a legnagyobb szupermozikban dolgozik. Abszolút kalandvágyból ment ki, és beiratkozott az UCLA-ra, mert hollywoodi zeneszerzőnek akart tanulni. És annyira nem tudott ott újat tanulni, hogy már a második évtől tanított. „A LÁNYAIM VÁLASZTOTTÁK KI A KEDVESEMET”

– Többször említetted a bizonyságokat. A spiritualitásodra mikor ébredtél rá?

– Amikor 1990-ben elutaztam Japánba modellkedni. Odakint azt vettem észre, hogy emlékszem az álmaimra, pedig korábban nem történt ilyen. Egy ember ál-

talában négy alvó periódust álmodik, és én mind a négyet vissza tudtam idézni. De amúgy is az egész japán életem annyira sorsszerű volt… Találkoztam emberekkel, akik spirituális beállítottságúak voltak, sokat beszélgettem velük, s azóta is tartjuk a kapcsolatot. Később sok helyen jártam Ázsiában, s az a földrész mindig is álomszerű marad. Szöul, Manila – mindenhol összefolytak az álmok az ébrenléttel. Az odakinti találkozások is megmagyarázhatatlanok. Olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiket ugyan nem ismertem közelebbről, mégis úgy éreztem, segítenem kell nekik. Ugyanez fordítva is működött. Ázsiában rettenetesen szegények az emberek. Óriási különbségek vannak a gazdagok és a szegények között. Ennek ellenére hihetetlen jókedvűek. – Amint látom, most te is jókedvű vagy. Még akkor is mosolyogsz, amikor szomorúbb témákról beszélsz… – Jól érzem magam, a magánéletem is rendben van. Bizonyára ezt látod. A jelenlegi párkapcsolatom minden szempontból fantasztikus. Igaz, a kedvesem húsz évvel fiatalabb nálam. – Tudsz élni… (mosolygok) – Tudok bizony… Évit egy társkeresőn ismertem meg fél évvel azután, hogy a gyermekeim anyjával szétmentünk. Amikor eleinte beszélgettünk az interneten, nem gondoltam, hogy a korkülönbség miatt bármi kialakulhat közöttünk. Éppen ezért az első randevúnkat egy játszótérre beszéltem meg vele. Épp ott voltam a lányaimmal, és kíváncsi

238

A BULVÁRON TÚL

voltam, hogyan viszonyul a gyerekekhez. Többször találkoztunk ott úgy, hogy nem történt közöttünk semmi. A kislányaim gyakorlatilag kiválasztották őt.

BALASSA GÁBOR

239

A bulváron túl

EPRES PANNI & BENEDEK TIBOR „Mi tényleg soha nem veszekszünk”

„Annyiszor költözködtünk már, mint tíz ember talán együttvéve sem. Minimum harmincszor. Kilenc éve van Magyarországon saját lakásunk, előtte pedig, ha hazajöttünk Olaszországból egy-egy hétre, szállodában laktunk. Odakint bérelünk egy lakást, de minden nyáron tovább kell állnunk, mert májustól nagyon megugranak az árak. Ilyenkor el kell valahová pakolni a cuccainkat, és ez óriási macera…”

Ötödikes általános iskolás korom óta készítek interjúkat ismert emberekkel, de Epres Pannival és Benedek Tiborral még soha nem találkoztam. Valahogy mindig elkerültük egymást. Az élet aztán úgy hozta, hogy egy, a Nők Lapjába szánt beszélgetés kapcsán mégis keresztezték egymást útjaink. És roppant kellemes csalódás volt a velük való „ismerkedés”. Tibor kora reggel telefonált, hogy ha aznap délután nem találkozunk, akkor utána két hétig megint nem lesz alkalmunk, mert elutazik a csapattal. Először azt mondta, csak ő jön az interjúra, majd visszahívott, és közölte, a felesége, sőt a kisfia is elkíséri. Csak ők egy másik irányból jönnek, így ott találkoznak majd a kávézóban. Ritkán érezni ezt a fajta közvetlenséget, nyitottságot, barátságos hozzáállást, amelyet ők hárman tanúsítottak. Igen, hárman, hiszen Mór még focizni is megtanított a saját telefonomon…

– Különleges alkalom, hogy nap közben is tudtok találkozni? Epres Panni: Amíg nem voltak gyerekeink, akármilyen elfoglaltságunk volt, ragaszkodtunk ahhoz, hogy együtt ebédeljünk. Tibornak könnyebb dolga volt, hiszen két edzés között az ebédidővel szabadon gazdálkodott. Sokszor előfordult, hogy odajött ahol dolgoztam és velem és a kollégáimmal együtt ebédelt. Ma is szerettünk volna egy közös ebédet, de nem sikerült megszerveznünk, és hallottam a telefonban a hangján, hogy nem esett jól neki. – Hol ettél ma Tibor, Panni nélkül? Benedek Tibor: Ma nehéz napom volt, így az uszodában ebédeltünk a fiúkkal. – Nehezen viseled az ilyen napokat? Tibor: Nagyon… – Otthon is érezhető, ha a papának rosszabb napja volt? Panni: Igen. Olyankor még szótlanabb. Ha látom, hogy fáradt, és magányra van szüksége, inkább félrevonulok a gyerekekkel. Közhelynek hangzik, de igaz, egy házasságban is szabad teret kell engedni a másiknak. Tibor ráadásul az a típus, akinek kellenek az ilyen szabad órák, amikor senki sem szól hozzá. Aztán megnyugszik, és jön játszani a gyerekekkel. Nekem elég az, ha elmegyek bevásárolni. Olyankor még a rádiót sem kapcsolom be az autóban. A fél órás

EPRES PANNI & BENEDEK TIBOR

241

bevásárlás során fel is töltődöm. Tibor: Azért hozzá kell tegyem, hogy ilyen félrevonulás viszonylag ritkán fordul elő, de hazudik, aki azt mondja,hogy soha nem kell. Az vesse rám az első követ, aki nem vágyik olykor egy kicsit az egyedüllétre. Hiszen amikor nem otthon vagyok, a csapattal edzek, legfeljebb a kocsiban ülök egyedül. Kevés idő jut magunkra. Főleg Panninak. De amíg a gyerekek ilyen picik, ez az időszak erről szól. Jövőre változik majd a helyzet, akkor már mindkét gyerek óvodában lesz napközben. – A kapcsolatotok kezdetén mennyire terveztetek előre? Tibor: Szinte semennyire. Egyet tudtunk: hogy együtt akarunk élni. Illetve azt is, hogy minél később szeretnénk gyereket. Panni: Nana! Javítsd ki a többes számot! (közben nevet) Tibor: Na jó, minél később szerettem volna közös gyereket Pannival, mert az előző házasságomnál már megtapasztaltam, hogy egy baba mennyi elfoglaltsággal jár, pláne az édesanyának. Utána már nehezebb kettesben maradni. Panni akkor még ezt nem tudta. Sokáig nem is értette, miért mondom mindig, hogy ne kapkodjuk el a gyerekvállalást. Inkább utazzunk sokat, legyünk együtt, szánjunk magunkra minden lehetséges időt. Éppen ezért a kapcsolatunk első öt éve kizárólag az utazásokról, az együtt átélt élményekről szólt. „GINEVRA NEVELÉSÉNÉL MINDEN LEHETSÉGES HIBÁT ELKÖVETTÜNK A VOLT FELESÉGEMMEL…”

– Közvetlenül kisfiatok, Mór születése előtt volt egy címlapfotózásotok a Nők Lapjában. Szegő Andrásnak akkor azt bizonygattátok, mennyire tudatos szülők lesztek. „Keményen fogjuk nevelni a fiunkat. Nem fektetjük majd magunk közé, nem kényeztetjük agyon, nem ő lesz a család közepe, hanem egy ember a családból.” – ezt mondtátok. Mi valósult meg az akkori tervekből? Panni: Sok minden. Egyik gyerek sem alszik köztünk, ha erre gondolsz. Ezt betartottuk, viszont egyértelműen ők lettek a család közepe. Hétvégeken, amikor felébrednek, természetesen odajöhetnek közénk, nincsenek kitiltva, de azért van egy határ. Tibor: Az első lányomnál, Ginevránál minden lehetséges hibát elkövettünk a volt feleségemmel. Például ott aludt köztünk. Tudtam, hogy ezt most nem fogom megengedni újra. A keménység pedig… Tudod, Mór nem igényli a szigort. Ő szigor nélkül is fegyelmezett. Inkább Barkánál kell nagyon észnél lenni. Panni: Ha a kislányunk hisztizik, és Tibor erélyesebben rászól, az csak olaj a tűzre. Nyilvánvalóan nem lehet neki mindent megengedni, de korábban, ha

242

A BULVÁRON TÚL

rászóltam, azonnal elkezdett hányni. Nemrég szokott le róla. Emlékszem, hányszor hányta össze sugárban az autót, ha rászóltunk. Erről legalább már leszokott… – Két év és két hónap korkülönbség van a gyerekek között. Nem kevés ez az idő? Panni: Ma már azt mondom, hogy nem. A gyerekeknél egy-két hónap is sokat számít. Ha csak egy év lett volna közöttük, az valóban nagyon kevés lenne. De ez pont jó így.

Mondom mindezt annak ellenére, hogy amikor Barka lányunk megszületett, az Mórt teljesen megzavarta. Borzalmas hónapok következtek. Sokszor azt éreztem, mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne. – Nem figyeltetek arra, hogy tudatosan készítsétek fel őt a kistestvér érkezésére? Panni: Dehogynem. Csak semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük. Kéthetes volt Barka, amikor Tibornak vissza kellett mennie Olaszországba. És hiába jöttek a nagymamák segíteni, Mórral nem lehetett bírni. Például azt sem engedte, hogy az elhasznált pelenkát más dobja ki helyettem. Ez ment két hónapon keresztül, majd szépen lassan visszaváltozott azzá az angyali kisfiúvá, aki előtte is volt. És ma is az. Amikor Barka másfél éves lett, Mór attól fogva vette számításba a húgát, akkor kezdtek el játszani egymással. – Nem bánjátok, hogy Mór még szopja az ujját? Panni: Nem! Soha nem szólok rá ezért. Sőt, kifejezetten mérges vagyok, amikor az utcán, vagy a boltban megjegyzi valaki, hogy ekkora fiú és még szopizza az ujját. Annak idején én is ugyanezt csináltam 11 éves koromig. És isteni finom volt az ujjam! Az, hogy mikor szokik le a pelenkáról, és bekaphatja-e az ujját, nem lényeges dolgok. Van elég probléma az életben, úgyhogy ennél tényleg soha ne legyen nagyobb bajunk! „SZERENCSÉS EMBEREK VAGYUNK, MERT MINDKETTEN NYUGODT CSALÁDBA SZÜLETTÜNK”

– Több helyen meséltétek, hogy ti soha nem veszekedtek. Tényleg ennyire idilli ez a házasság? Ott a két gyerek, a kétlaki élet, hiszen az év nagy részét Olaszországban, a maradék hónapokat itthon töltitek. A hétköznapok során sincsenek apróbb összezördülések? Panni: Az az igazság, hogy egyikünk sem bírja a feszültséget. Tibor és én is olyan típusok vagyunk, akikkel egyáltalán nem lehet veszekedni. Mondok még egy – mások számára talán furcsa – példát: amióta ismerjük egymást,

EPRES PANNI & BENEDEK TIBOR

243

soha nem mondtunk egymásra még annyit sem, hogy hülye. Pedig korábban mindketten voltunk olyan kapcsolatban, ahol örültünk volna annak, ha „csak” hülyék vagyunk… Ha a kezdetek kezdetén megadod a tiszteletet a másiknak, és figyelsz erre, akkor nagy baj nem történhet. Viszont ha csak egyszer is elkezdesz veszekedni, vagy csúnyán beszélni, attól fogva nincs megállás. Egyébként ezt a hozzáállást otthonról hoztuk. Szerencsés emberek vagyunk, hogy mindketten nyugodt családba születtünk. – A gyerekek is ilyen nyugodtak? Panni: A fiunk igen. Amikor jönnek a gyerekek a csúszdánál, inkább félreáll, hogy előre mehessenek a többiek. És érzékeny is. Másfél éves korában megnézett egy szomorkás filmet, ami egy rókáról és egy kislányról szólt, és sírt rajta. Amióta óvodába jár, keményedett, vagányabb lett. A húga abszolút az ellentéte, Barka egy kis huncut akarnok. „BIZALMATLAN VAGYOK, EZÉRT NINCS BÉBISZITTERÜNK”

Visszatérve az eredeti kérdésre: nem szeretnénk rózsaszín felhőket festeni magunk fölé, hiszen nekünk is megvannak a magunk problémái, de ketten mégis könnyebben tesszük túl magunkat a nehéz dolgokon. Nyilvánvalóan mindenki tudja, hogy egy idegen országban, két kicsi gyerekkel, nem egyszerű az élet. Amikor Barka megszületett, Mór kétéves volt. Előfordult, hogy sírtam a kialvatlanságtól. Tibor azonban rengeteget segített. Egyedül bele is bolondultam volna a tennivalókba. – Miért nem volt bébiszitteretek? Panni: Bizalmatlan vagyok. Mór hathetes volt, amikor Olaszországba költöztünk. El sem tudtam volna képzelni, hogy egy vadidegen olasz nőre bízzam a gyerekem, akinek a szavát sem értem. Egyébként is aggodalmas vagyok… – Mennyire? – Csak egy példát mondok, és érteni fogod. Amikor elolvasok egy cikket arról, hogy néhány anyuka csak biokosztot ad a gyerekének, és egész nap fakockákat építenek, meg kézműves dolgokkal foglalkoznak, akkor azt mondom, rossz anya vagyok, mert hónapok óta nem csináltam ilyet a gyerekekkel. És nem is etetem őket bio ételekkel. Tibor: Panninak talán az az egyetlen rossz tulajdonsága, hogy túlaggódik mindent. Kíváncsi leszek, hogy ha Mór kamasz lesz, és nem ér majd haza éjfélre, meddig várja majd a bejárati ajtó előtt, és mikor kezdi el hívni a mentőt... (nevetnek) – Tibor milyen apa? Panni: Végtelenül türelmes. Öt év alatt soha nem hallottam, hogy nemet mon-

244

A BULVÁRON TÚL

dott volna a gyerekeknek! Ha már indulásra készen, kabátban áll az ajtóban, és a fiunk azt mondja, papa, játsszunk még, szó nélkül leveti a kabátját, és még játszik öt percet. Akkor is, ha előtte négy és fél órán át ugyanezt tette. Tibor: Rosszul érzem magam, ha megígérek valamit, és nem teljesítem. És ha a gyerekeimnek megígérem, hogy játszunk, akkor játszunk is. – A lányotok hisztis? Panni: Az nem kifejezés. Sikít, ordít, mindent csinál, amit egy akaratos kislánynak kell. – A klasszikus, anya-fia, illetve apa-lánya szerepek kialakultak már? Panni: Nálunk pont fordítva működnek a dolgok, mert inkább Mór az apásabb, és Barka anyásabb. A lányunkon is észrevettem már, hogy elkezdett az apja felé nyitni, de az a nagy szerelem egyelőre még nem alakult ki köztük. A két fiú között viszont hihetetlen nagy az összhang. Az a férfi, aki azt mondja, hogy nem akar fiút, nem is tudja, miről marad le. Tibor: Eleinte Mór is anyásabb volt. Hároméves kora után alakult át. Ugyanakkor, ha valamilye fájt, mindig hozzám jött oda, hogy nyugtassam meg egy gyógyító puszival. – Mór folyamatosan papának, vagy mamának szólít titeket. Ti ragaszkodtatok ehhez az anya és az apa helyett? Panni: Mielőtt Mór megszületett, kérdezte Tibor, hogy anya vagy mama szeretnék-e lenni. Annak ellenére, hogy az anyukámat anyának hívom, mégis azt mondtam, hogy mama szeretnék lenni. Tibor is így hívja az anyukáját, és megtetszett. – Tibor nagy lánya, Ginevra és a testvérei között milyen a kapcsolat? Tibor: Őszintén? – Ha kérhetem… Tibor: Hát… Semmilyen… Nagyon úgy tűnik, hogy ez a nyolc év korkülönbség áthidalhatatlan. Ráadásul így, hogy keveset látják egymást, az esélye sincs meg annak, hogy komolyabb, testvéri kötődés alakuljon ki közöttük. Amikor viszont Ginevra nálunk van, végtelen türelemmel foglalkozik a kicsikkel. – Fáj, hogy így alakult? – Nagyon! Apaként kudarcként élem meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy köztünk is remek a viszony. Bár a világháló segítségével minden nap beszélünk, és próbálom is követni az életét, valójában nagyon eltávolodtunk egymástól. Ginevra most kamaszodik, 13 éves, saját magánélete van, amibe nem avat be. Persze, ha vele élnék, akkor sem biztos, hogy velem osztaná meg a titkait, de így hogy nem vagyok vele, minek mesélné el? Az sem könnyít a dolgon, hogy állandóan dolgozom, és nem is tudunk annyit találkozni. – Apropó, munka. Tibor a játékos pályafutásának befejezése után az olasz

EPRES PANNI & BENEDEK TIBOR

245

Serie A-ban szereplő Camogli vezetőedzője lett. Majd 2010 áprilisában Kemény Dénes, az akkori szövetségi kapitány felkérte, hogy edzőként segítse a magyar válogatott nyári felkészülését. Mindezt az itáliai munka mellet. Így a családdal is kevesebb időt tud együtt tölteni. Tibor: Ezt megbeszéltük Pannival. – És ha Panni azt kérte volna, hogy ne vállald el a magyar válogatott másodedzői posztját? Tibor: …akkor valószínűleg nemet mondtam volna. Panni: Én viszont soha nem kértem volna ilyet. – Munka terén kapósak vagytok még? Tibor: Én mindenképp, Panninak viszont nincs alkalma erre, mert mindig elcipelem magammal valahová. Mondjuk Olaszországba. Az ő munkája pedig olyan, hogy ha nem vagy jelen, és nem látják az arcodat, hamar kikerülsz a körből. Panni: A Tiborral való házasságom nem tett jót a munkámnak. Amíg nem szerepeltünk párként a nyilvánosság előtt, el tudtak hívni reklámfilmekbe, divatbemutatókra, ha „átlagnőt” kerestek, és az átlagnőknek szólt az üzenet. Ma már azt mondják, túl ismert vagyok ehhez. Ezzel ugyan nem feltétlenül értek egyet, de ez a helyzet. – Hogy viselik a gyerekek a kétlaki életet? Panni: Ők viselik a legjobban! Szeptembertől májusig Olaszországban vagyunk, nyáron pedig általában hazajövünk. Amíg Mór nem szerette az óvodát, többször hazajöttem év közben is egy-egy hétre. Amióta azonban megbarátkozott vele, már nem jövök annyit, mert nem akarom őt kizökkenteni. Szeptembertől Barka is kezdi az óvodát. Bele sem merek gondolni, milyen lesz majd a nélkülük töltött idő. Itthon kísérleti jelleggel elvittem őket egy napközibe, abba az óvodába, ahová az unokatestvéreik is járnak. Amikor ott hagytam őket, és beültem az autóba, azt sem tudtam, merre induljak. Hova menjek? Mégis mi a dolgom? Aztán végül elmentem a nővéremhez, és tízpercenként néztem az órát, mikor indulhatok már értük. Valósággal megbénított, hogy nincsenek velem. Azóta persze már hozzászoktam a hiányukhoz, abban az időszakban legalább el tudok intézni mindent. – Ahhoz is hozzászoktál, hogy Tibor nincs otthon? Panni: Nem, ahhoz nem lehet hozzászokni. Ha csak három napra utazik el, már akkor is sírok. A repülőtéren ilyenkor mindig három görbülő szájat lát, és tőlük búcsúzik… – Mi volt a londoni olimpiánál? Panni: Az olimpia mindig nehéz nekem. Abba mindig belefogyok. Sírok eleget… (nevet) Sokáig azt gondoltam, ha megszületnek a gyerekek, könnyebb

246

A BULVÁRON TÚL

lesz majd elviselni Tibor hiányát, amikor elutazik. De csak annyi változott, hogy ilyenkor már hárman sírunk. Pontosabban nekem tartanom kell magam a gyerekek előtt, mert mégsem zokoghat állandóan az anyjuk. De napjában harmincszor megkérdezik, mikor jön már a papa, hányat kell még aludni. Valamelyik nap azzal állt elő Barka, hogy miért dolgozik ennyit a papa? Mondtam, hogy minden papa ennyit dolgozik. Amikor távol van, akkor is gyakran beszélünk. – Mikor ettetek utoljára spagettit, pennét, vagy pizzát? Panni: Tegnap. Paradicsomos pennét főztem. Tibor: Azért nem ezek a kedvenc ételeink. Kint is viszonylag magyarosan eszünk. Tibor: Tizenhárom éve ingázom a két ország között. Odakint nincs saját lakásunk, mindig bérlünk egyet, mert nyáron nagyon megugranak a bérleti díjak. A nyári időszakra azonban el kell pakolnunk valahová a cuccainkat, és ez óriási macera. Idén történt meg először, hogy meg tudtunk állapodni a tulajjal, és átvihettük a másik szobába a bútorainkat. Ez nagy segítség, mert negyvenévesen már fáradt vagyok ahhoz, hogy évente kétszer dobozoljak. Egyébként is annyiszor költözködtünk már, mint tíz ember talán együttvéve sem. Minimum harmincszor. Kilenc éve van Magyarországon saját lakásunk, előtte pedig, ha hazajöttünk Olaszországból egy-egy hétre, szállodában laktunk. – Szintén egy évekkel ezelőtti Nők Lapja interjúban nyilatkozta Tibor édesapja, Benedek Miklós színész, hogy – idézem – „saját önzősége miatt nem tudott elég jó férj és apa lenni”. Tibor: Ezt ő mondhatja magáról, de én, mint a fia, nem mondhatok róla roszszat. És nem is tudnék. Mindig imádtam őt, gyerekként el sem tudtam addig aludni, amíg haza nem jött. – Arról nem beszélt ebben az interjúban, hogy milyen nagypapa… Tibor: Felette is elszálltak az évek, ezért jobban felértékelődött számára a család. Bár nincs sok dolga az unokáival, mivel nem élünk itthon, de amikor náluk vagyunk, sokat játszik Mórral és Barkával is. Panni: A gyerekek pesztrálása inkább a nagymamák feladata. Ha netán mindkét gyerek lebetegszik, és annyi a dolgom, hogy nem tudom, hova kapjak, hívom valamelyik nagymamát, hogy jöjjön ki hozzánk. Ilyenkor gyorsan felülnek a repülőre, és segítenek. Így évente néhányszor számíthatunk rájuk. Tibor: Akik hirtelen lebetegszenek, azt szokták mondani, milyen jó lett volna, ha több időt töltenek a családjukkal. Úgy szeretnék élni, hogy sose kelljen ilyet mondanom. Nálam a család abszolút első helyen van. A munkámért is meghalnék, de a családnál sosem lehet fontosabb semmi.

EPRES PANNI & BENEDEK TIBOR

247

A bulváron túl

ERŐSS ZSOLT „Nem hibáztatok senkit azért, ami velem történt” „Sem az istent, sem a sorsot nem okolom azért, ami velem történt. Nincs miért. Ez ugyanolyan, mint egy közlekedési baleset. Átmész az utcán és elcsap egy autó. Csak egyet kellene arrébb lépned, és megúsznád. Ha előre sejtesz bármit, és teszel érte egy picit, akkor nincs baleset. De nem sejtjük előre, hogy mi történik…”

Még csak 44 éves, de már Magyarország legeredményesebb hegymászója. 2010 januárjában balesetet szenvedett a Magas-Tátrában. Mindkét lábát eltörte. Jobb lábát a nyílt, darabos törés várható szövődményei miatt és a korai rehabilitáció lehetősége érdekében térd alatt amputálták. Két hónappal később protézissel újra járni kezdett, júniusban pedig a hegymászáshoz is viszszatért. Szeptember végén 7100 méter magasra jutott fel műlábbal, 2011 tavaszán pedig 8516 méterre. 2009-ben házasodott, két gyermeke van. Gerda három és fél éves, Csoma novemberben lesz egy esztendős. Sokan hősként tisztelik, mások meg azt mondják, direkt keresi a veszélyt, nem törődve azzal a három emberrel sem, akik odahaza várják. Tény, hogy Erőss Zsolt hegymászó azon kevesek közé tartozik a világon, akik kilencszer jártak 8 ezer méter feletti csúcson. Egyik lábának a felét már elveszítette, de protézissel azóta is rendre csodákat visz véghez. – Ne féljenek a kutyától, nem bánt! Igaz, hogy nem a sajátunk, de olyan, mintha a miénk lenne. – Kié az eb? – A szomszédé. És csak átszalad hozzánk, ha játszani támad kedve a gyerekekkel. Jó ez így. Van is kutyánk, meg nincs is. A gazdái etetik, mi pedig futunk vele. De nem ő az első ilyen közös kutya. Évekkel ezelőtt még csak egy pici ház állt ezen a telken. Kerítés sem volt. A szomszéd vett egy kiskutyát, és a párommal nagyon megszerettük. Később a kerítést is eleve úgy csináltuk meg, hogy át tudjon jönni. – Minden szomszéddal ilyen jó a kapcsolata? – Igen. Ezzel kapcsolatban elmondok egy történetet. Amikor 2002-ben a magyarok közül elsőként sikerült meghódítanom a Mount Everestet, néhány hónapig nem voltam itthon, és addig a kutya az egész kertet telepiszkította. Mire hazaértem, a szomszédok összeszedték azt a néhány vödör ürüléket. Kímélni akartak, hogy a nagy siker után itthon ne kelljen egyből takarítással kezdenem. Hát nem rendesek?

ERŐSS ZSOLT

249

– Tényleg azok. Most viszont, hogy itt vagyunk a nappaliban, két roskadozó könyvespolcot is látok, tele hegymászásról írt könyvekkel. – Észrevette már, hogy a jó hegymászók jól is írnak? – Különösen a nagy felfedezők és a sarkkutatók. Netán ön is írói babérokra tör? – Sajnos nem, viszont nagyon jól elolvasom a hegymászó irodalmat. (nevet) Már gyerekkoromban is ezeket bújtam. – Mit jelent önnek a hegymászás? Hobbi, hivatás, vagy szakma? – Hobbi? Igen. Hiszen az ember akkor is csinálná, ha ráfizetne. Nekem immáron megélhetés, sőt hivatás is, hiszen nap, mint nap felveszem a küzdelmet a hegymászást ellenző erőkkel. – Pontosan kikre gondol? – Elsősorban a politikusainkra. Ők azok, akik kritikával illetik a hegymászást, pedig egyáltalán nem értenek hozzá. Sajnos nagy ellenállást tapasztalok a részükről. Igen, lehet, hogy extrém, meg az sem kizárt, hogy veszélyes. És? Létrehoztak egy törvényt, amelyben roppant felületesen és zavarosan meghatároztak 12 úgynevezett „extrém sport” kategóriát, amikor a világon legalább 1600 különféle ilyen típusú tevékenységet ismerünk. Természetesen nem könnyű a hegymászást körülhatárolni, mert nagyon nem mindegy, hogy az ember hova, mikor és meddig mászik. A nagyokosok idehaza a passzivitást támogatják, ami egy népbetegség. Azokra, akik odahaza nézik a televíziót feltett lábbal, söröznek, és elhíznak, semmilyen kizárás nem tartozik. Ugyanakkor az aktivitást büntetik. Voltam én is ipari alpinista. De abból nagyon nehéz megélni. Csak az él jól, aki igazi vadkapitalista. Én nem vagyok az. 2002-ben vettem ezt a házat, és minden addigi spórolt pénzemet beletettem. Majd megjelent a könyvem, ami hozott egy kis bevételt. Amikor kikoptam az ipari alpinizmusból, a hegyi túravezetés felé mentem. Majd jött az Everest meghódítása, ami alapjaiban megváltoztatta az életemet. Attól fogva tudok megélni ebből. Hegyi vezetések, előadások. Mindennek már tíz éve. – Gyakran megkapja az „őrült” jelzőt? – Kizárólag internetes fórumokon. Szemtől szemben még senki nem mondta. – Felmerült önben valaha is, hogy feladja a hivatását? – Nem. A jó hegymászók sohasem fejezik be, hanem megöregszenek így. Persze a jó hegymászók is meghalhatnak, mert történhetnek balesetek. De azok közül is naponta halnak meg emberek, akik nem törnek a csúcsok felé.

250

A BULVÁRON TÚL

„A STABILITÁS A MAI VILÁGBAN CSAK EGY ÁBRÁND”

– Van állandó bevétele? – Nincs. Teljesen kiszámíthatatlan. – Meg lehet szokni a bizonytalanságot? – Jól tűröm… A stabilitás a mai világban csak egy ábránd. A világ folyamatosan változik, átalakul, ebből kifolyólag a munkahelyek sem biztosak. Millió embert rúgtak már ki, millióan mondtak fel, az emberek mégis ragaszkodnak ahhoz az ábrándhoz, hogy kell egy fix munkahely. Igen, a stabilitás a mai világban csak egy ábránd. A végzettségem szerint én egyébként marós vagyok, dolgoztam is három műszakban Kolozsvárott vasbetonszerelésben. Nem volt egy leányálom. Nyugaton, ha egy hegymászó sikeres, azonnal feladja a civil munkáját, és attól fogva csak ennek él. Mert máshol ez biztos egzisztencia. Hegyi vezetések, írás, fotózás… Vagy esetleg támogatókat keresnek maguknak. Nálunk ez is máshogy van. A feleségem tanítónő volt, fix fizetéssel. 2006 őszén ismerkedtünk meg. Aztán 2008-ban összeházasodtunk. – Pedig úgy hírlik, kezdetben nem támogatta a házasság intézményét… – Nem, mert nem tartottam fontosnak. Kit érdekel a papír? De a lányok általában úgy nőnek fel, hogy az esküvőjükről ábrándoznak. Láttam, hogy ez a páromnál is erős igény, ezért azt mondtam, legyen. Ráadásul akkor már úton volt az első gyerek. – Van türelme a gyerekekhez? – Nekem mindenhez van türelmem. Attól sem jövök zavarba, ha egy csöppség sír. Olyankor felveszem, és próbálom megnyugtatni. A kicsi nem mindig nyugszik meg nálam, neki még félévesen az anyja jelenti a biztonságot. Én le sem tudom fektetni. A háromesztendőssel már más a helyzet. „AZZAL NYUGTATTAM MAGAM, HOGY A GYEREKEM A HEGYEN TÚL VÁR RÁM, EZÉRT MEG KELL MÁSZNOM A CSÚCSOT…”

– Érzelmes ember? – Mire gondol? – Görcsbe rándul-e a gyomra, amikor egy-egy expedícióra indulva otthagyja a családját a reptéren? – Ez összetett dolog. Agyban kell helyretenni. Nem az utolsó expedíció volt lelkileg a legnehezebb. Amikor a lányom született, a feleségem nagy pocakkal

ERŐSS ZSOLT

251

kivitt a reptérre. Akkor még úgy gondoltuk, két hét van hátra szülésig. Ehhez képest néhány nap múlva megérkezett a baba, és épp Nepál fővárosában, Kathmanduban kaptam a hírt. Ilyenkor kavarog az ember lelke, jókora érzelmi viharok vannak benne. Mert mégis csak az első gyereke született meg, ő pedig ott van az Isten háta mögött… – Mindezt azért meséli egyes szám harmadik személyben, mert… – …talán így könnyebb. Nem jó erre visszaemlékezni. Ugyanakkor tudni kell racionálisan dönteni. Nyilvánvalóan voltak bennem olyan gondolatok, hogy talán ki kellene hagyni azt az expedíciót, talán repülőre kellett volna ülnöm, és hazamenni. De a többiek miatt ezt egyszerűen nem tehettem meg. Nem jöttem haza, így csak két hónappal később láttam a gyerekemet. Az érzelmeim persze kavarogtak… Kitaláltam, hogy a gyerek a hegyen túl van, ezért meg kell másznom a csúcsot. Megmásztuk, az expedíció sikeres volt, és elmondhatatlanul jó érzés volt találkozni a repülőtéren a feleségemmel és a kislányommal. – Azon az expedíción egy társa is meghalt. – Ezért voltak vegyesek az érzelmeim. Hiszen elveszítettem egy barátot, ugyanakkor sikerrel tértem haza, majd a reptéren kezembe nyomtak egy csomagot, az elsőszülött gyermekemet. Az élet ilyen szélsőségeket produkál, amit tudni kell kezelni. A második szülésnél szerencsére már ott voltam. – A legutolsó expedíciónál szintén elveszített valakit. – Ahogyan az imént is említettem, ezeket a dolgokat meg kell tanulni kezelni. – Lehetséges ez egyáltalán? Ez valóban tanulható? – Nézze, amikor az ember először veszíti el a barátját, akkor úgy érzi, itt a világvége. Nem is tud ezzel mit kezdeni. Akármilyen furcsán is hangzik, de a következő esetnél már „rutinosabb”. Sajnos ezt nekem ötször kellett átélnem. „ODAFENT A MAGASBAN IS ÁLMODOM. LIDÉRCÁLMAIM VANNAK”

– Álmában visszatérnek ezek a helyzetek? – Nem. A barátaim elvesztése nem. Álmodni persze szoktam, még az expedíciókon is. A magasban lidércálmaim vannak. Extrém fekvő helyzetben maga az álom is extrém. Amikor keskeny párkányon alszom a Himaláján egy sziklafalon, kötéllel ki vagyok kötve és ingadozom, álmomban kívülről látom magam. Csak éppen álmomban érkezik egy felhőjáró űrkomp, japán turistákkal a fedélzetén, akik fotózzák az őrülteket, ahogyan ott alszanak… De az Everesten is volt már hasonló. Ott egy nyitott jéghasadékba bújtam aludni, ahol eleve kevés az oxigén, és hideg is van. Nagyon el kell rendezkedni az al-

252

A BULVÁRON TÚL

váshoz, hogy meg ne fagyjak, és egy résen levegőt is kapjak. Álmomban azon a lyukon, ahol a levegőt veszem, szmokingos bálozók kezdtek mászkálni… – Idehaza is álmodik a kinti helyzetekkel? – Érdekes, hogy nem. Itthon kizárólag az expedíciók szervezésének bürokratikus részével álmodom. A küzdésekkel. Hogy nem kapjuk meg a vízumot, vagy nem készül el időre az útlevél… – Egy utolsó kérdést engedjen meg az álmokkal kapcsolatban. Az éjjeli moziban általában a balesete előtti Erőss Zsolt köszön vissza, vagy már a műlábas hegymászó? – Nagyon ritkán álmodom a műlábbal. Az éjjeli moziban még mindkét lábam egészséges. „VAN AZ EXPEDÍCIÓ ELŐTTI ÉS UTÁNI ÉLETEM. NEM SZABAD EBBŐL ÉRZELMI KÉRDÉST CSINÁLNI”

– Megszokta, vagy elfogadta a műlábat? – Egyik sem volt egyszerű, de ma már mindkettőt elmondhatom. 2010-ben úgy álltam talpra, hogy egy expedícióra is kijutottam, de az a szó szoros értelmében kínszenvedés volt. Óriási strapát jelentett a lábamnak az a menet. Ugyanakkor az a szenvedés indította el az elfogadás folyamatát. Aztán a következő expedíción szinte már száz százalékosan éreztem, hogy elfogadom a helyzetet. Valójában másfél év kellett ahhoz, hogy fizikailag és lelkileg is feldolgozzam a történteket. – Gyakran okolta a sorsot, az Istent, vagy bármilyen megfoghatatlan erőt azért, ami önnel történt? – Nem. Egyszer sem. Nincs mit, és nincs kit okolnom. Ez ugyanolyan, mint egy közlekedési baleset. Átmész az utcán és elcsap az autó. Csak egyet kellene arrébb lépned, és megúsznád. Ha előre sejtesz bármit, és teszel érte egy picit, akkor nincs baleset. De nem sejtjük előre, hogy mi történik… – Fél a haláltól? – Nem, pedig gyakran voltam már kritikus helyzetben. Olyankor úgy vagyok vele, hogy bármelyik másodperc az utolsó is lehet, de legalább odafönt boldogan halok meg… – Ilyenkor eszébe sem jut a családja? – Mindig van egy expedíció előtti, és egy expedíció utáni életem. Amikor az ember elutazik, ezzel számot vet. Természetesen nem akarok meghalni, hiszen tudom, hogy még itthon is kihívások várnak rám, de nem szabad ebből érzelmi kérdést csinálni. Nyilvánvalóan rossz érzés, ha azt látom, hogy a gyerekeimet

ERŐSS ZSOLT

253

megviseli a hiányom. Itthon azonban ebből soha nincs probléma a feleségemmel. Nem okoz számára lelki traumát, hogy el kell engednie két hónapra. Egy házasságot az ronthat el leginkább, ha a párod nem fogadja el a mániádat. Természetesen Hilda is félt, de tökéletesen tisztában van vele, mit jelent számomra egy expedíció, és azzal is, hogy milyen nehézségekkel kell odafönt szembenéznünk. 2009-ben, amikor a lányunkat szülte, épp elvesztettük a Himalájában a felszerelésünket, akkora havazás volt. Hilda pontosan tudja, mit jelent egy csúcstámadás, de azzal is tisztában van, hogy csak két-három nap a kritikus időszak, aztán minden megoldódik. És valóban minden megoldódik… (nevet) Fordítva én ugyanígy támogatnám őt. – A kislánya, Gerda hogy viseli a távollétét? – Alkalmazkodik. Tudomásul vette, hogy apa munkája olyan, hogy néha el kell tűnnie több hétre. Akkor sem kezel idegenként, ha hosszú idő után hazatérek. „A LÁNYOMMAL BEJÁRUNK PESTRE VILLAMOSOZNI”

– Igaz, hogy egy-egy ilyen expedíció során egy lakás árát költik el? – Tulajdonképpen igen. Egy expedíció drága mulatság. – Miből finanszírozzák? – Időnként szponzorpénzből, többnyire azonban a tartalékainkból. Az igazság az, hogy nem nagyon lehet erre támogatókat találni. Erre áldozni kell. – Azt gondolnám, a hírnevével, a múltjával egy perc alatt szerez pénzt a cégektől. – Ne gondolja… (legyint) A pénzszerzés külön szakma. Volt egy naiv korszakom, amikor Hópárducként viszonylag ismertebb lettem. Írtam egy – szerintem tökéletesen megfogalmazott – levelet, amelyben támogatást kértem nagy cégektől. A legtöbb helyen megköszönték és gratuláltak, de pénzt nem adtak. Hamar le is zártam ezt a korszakot. Ahogy telnek az évek, és egyre több a siker, úgy szerencsére megtalálnak a támogatók. Szinte maguktól. Az Everest megmászása óta a Brokernet a fő támogatóm, és biztosítja egy expedíció rám eső részének anyagi fedezetét. – Jól él? – Nincs okom panaszra. Sok a feladat, rengeteg meghívásnak kell eleget tennem, számos előadást tartok hegyi vezetésről, s ezekkel pénzt is keresek. – Meddig marad itthon? – Egy évig most biztosan. Úgy tervezem, hogy évente már csak egy nagy célt tűzök ki. Mászni persze folyamatosan fogok idehaza, illetve a környező országokban is, de így a gyerekek is többet látnak majd. Tegnap például állatkert-

254

A BULVÁRON TÚL

ben voltunk, ma délután pedig még bemegyünk a lányommal Budapestre villamosozni. Óriási élmény az is. Amikor itthon vagyok, sokkal intenzívebb a jelenlétem a gyerekek életében, mint egy átlagos család esetében. Meggyőződésem, hogy egy olyan apa, aki minden nap hazamegy a munkából, nem tud annyit együtt lenni a gyerekeivel, amennyit én.

ERŐSS ZSOLT

255

A bulváron túl

DR.LENKEI GÁBOR „A tudatlanság ellen harcolok”

„Engem nem vonz a túlszabályozott, biztonságos élet. Jobb izgalmasan élni. Amikor elkezdtem írni az első könyvemet, nagyon sok barátom próbált lebeszélni, hogy ezt nem szabad befejeznem. Azt tanácsolták, erősödjek meg, bástyázzam magam körül, mert ebből csak bajom származhat…”

Lenkei doktort a legtöbben úgy emlegetik, mint azt az orvost, aki szembeszállt a gyógyszermaffiával. Cenzúrázott egészség című könyve csaknem 150 ezer példányban kelt el, s ezzel az utóbbi évtized legsikeresebb művei közé sorolható. Egészségcentrumai ma már valamennyi bevásárlóközpontban megtalálhatók, előadásai pedig rendre telt házakat vonzanak.

– Meséltem valakinek, hogy ma veled találkozom, és azt mondta, hogy egy roppant okos emberrel fogok beszélgetni. – Nem mondod? (nagyon nevet) – Tényleg okos ember vagy? – Nem tudom. – Pedig summa cum laude, vagyis kitűnő minősítéssel szereztél diplomát a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. – Az nem jelent semmit! Ahhoz csak strapabíró fenék kell, semmi más. (még mindig nevet) Nem tudom… A tanárok azt mondták, okos vagyok, de mindig hármast adtak szorgalomból, mivel szerintük a képességeimhez mérten nem teljesítettem jól. (mosolyog) Ahhoz képest valóban jól végeztem. – A weboldaladon azt írod, soha nem fogod feladni, számíthatnak rád az emberek. Ez a jelmondatod, hogy nem szabad feladni? – Tulajdonképpen igen. Nevezhetjük jelmondatnak is, bár ezen még nem gondolkodtam. – Mit nem szabad feladni? – Amikor ezt leírtam, arra gondoltam, az a legfontosabb, hogy felnyissam az emberek szemét, mi is történik velük a világban. De nem tudtam olyan jól megfogalmazni, mint egy olvasó, aki elolvasta a Cenzúrázott egészség című könyvemet, és levelet írt nekem. Pontosan fogom idézni, mert elhoztam a levelet is magammal: „Azzal, hogy elolvastam a Cenzúrázott egészség című könyvet, ránéztem arra, hogy is vagyok, mi is történik velem, és mekkora nagy átverés kellős közepén csücsülök, rohanva a vég felé.” Ezt írta Noémi. Pontosan ezzel a céllal írtam meg a könyvet, ami ma már több mint 140 ezer példánynál tart. Igen, azt akartam elmondani az embereknek, hogy egy nagy átverés kellős közepén csücsülnek. Mert a legfőbb kincsünk az egészség, és

DR. LENKEI GÁBOR

257

semmit sem tudunk róla. Az iskolában nincs ilyen tantárgy. Az orvosi egyetemen sincs ilyen tantárgy. Pedig milyen jó lenne, ha az egészség megtartásáról, megóvásáról lehetne tanulni, aztán tanítani. Don Quijoteként belevágtam egy nagy feladatba, szembeszálltam a gyógyszermaffiával, és odatettem ezt az üzenetet a végére, hogy soha nem fogom feladni. Idővel aztán rájöttem, hogy valójában nem is a gyógyszermaffia az ellenfél. – Hanem ki? – Ez összetettebb annál, semhogy egy rövid mondattal válaszolni lehessen. Elmondok egy példát. Ha az utcán odajön hozzám egy árus, és veszek tőle egy gagyi rézgyűrűt, az az én tudatlanságom. Ez esetben mi a gagyi? Értéktelen ékszer, amit aranyként árusítanak. Harcolhatunk a gagyit árusítók ellen, holott valójában a tudatlanság ellen kellene harcolni. És az emberek agyába vésni, hogy utcán nem vásárolunk ékszert. Csak akkor tűnnek el a gagyizók, ha nem áll velük szóba senki. Friderikusznak meséltem egyszer, hogy reményeim szerint a gyógyszeripar gátlástalan része ki fog pusztulni, ahogyan annak idején a dinoszauruszok, mert a klíma kedvezőtlenné válik számukra. Friderikusz csak annyit mondott, hogy egyelőre semmi jel nem utal erre. – Igaza volt? – Sajnos igen. Letettek ma az asztalomra egy cikket, amelyben az áll, hogy minden idők egyik legnagyobb összegű vádalkuját kötötte egy gyógyszergyártó cég az Egyesült Államokban. Kereken 3 milliárd dollárt fizettek, hogy ejtsék a vádakat. Három gyógyszerével kapcsolatban ugyanis félrevezette a közönséget, és különféle módokon rávette az orvoskollégákat, hogy ezeket a gyógyszereket írják fel, ha kell, ha nem. Azt mondják, egy bűnözőt soha nem lehetne elkapni, ha nem buktatná le magát. Csak abban az esetben, ha nyomokat hagy. S látod, ők is hagynak nyomokat. Sajnos egyre több ilyen eset fordul elő. De csak kiderülnek a szélhámosságok! – Kell még harcolnod? – Változott a nézőpontom. Nem kell mindig háborúzni. Régen szűklátókörű voltam, talán vehemensebb is. Ma már tudom, hogy a fő probléma az emberek tudatlansága. „SZERETNÉM, HA AZ EGÉSZSÉG TANTÁRGY LENNE AZ ISKOLÁBAN”

A „Soha nem fogom feladni” jelmondat sokkal érvényesebb akkor, amikor rá kell venni az embereket arra, hogy képezzék magukat. – Ez nehezebb feladat, mint leleplező könyvet írni?

258

A BULVÁRON TÚL

– Sokkal. Idén újraolvastam a könyvemet, és felfedeztem benne egy idézetet Bertrand Russel-től. Utólag is nagyon örülök, hogy beraktam, de jó lett volna már évekkel ezelőtt is érteni, hogy mit jelent. (nevet) Így szól: „A tudomány emberének nemcsak az a feladata, hogy megbirkózzék a tudományokkal, amelyeknek az ember a tárgya, hanem – és ez már sokkal nehezebb dolog –, rá is kell vennie a világot, hogy szívlelje meg azt, amit ő felfedezett. Ha ezt a vállalkozást nem koronázza siker, az ember önmagát fogja elpusztítani a félúton megrekedt okosságával.”

Összességében tehát az, hogy okos ember vagy, voltaképpen részletkérdés ahhoz képest, hogy sikerül-e megszívleltetnem a leírtakat… Tegyük fel: okos vagyok, és 50 ezer embernek a levele alátámasztja, hogy a módszerem jó. De ha nem sikerül ezt széles körű kultúrává tenni, és csak egy szűk csapat életformája marad, megette az egészet a fene. – Hol tart a folyamat? Megszívlelik a tőled hallottakat? – Szerencsére igen, egyre többen. Tavaly a Dr. Lenkei Életerő Centrum kiment a Gyerekszigetre. Szerettem volna valamit ajándékba adni az embereknek, akik meglátogatják a standot. Ezért írtam egy mini könyvet, „Egészséges csemeték” címmel. Egy fiatal hölgy hazavitte a könyvecskét az óvó néni anyukájának. Majd ez az óvónő levelet írt, és kérte, hogy küldjek neki ebből 100 darabot, mert szétosztaná a szülőknek. Aztán már én kértem meg az óvó nénit, hogy felhasználhassam a levelét, és elküldtem Magyarország összes óvodájába. Több mint 800 óvodába küldtünk csaknem 110 ezer példányt, majd megkerestük az iskolákat is, ők is bejelentkeztek, így már 300 ezer példánynál tart a zsebkönyv, amely rengeteg szülőhöz eljutott. Töméntelen mennyiségű köszönőlevelet kaptam ennek hatására igazgatóktól, szülőktől. „NEM VONZ A TÚLSZABÁLYOZOTT, BIZTONSÁGOS ÉLET”

– Ez egy misszió is? – Tulajdonképpen igen. – Az állandó visszajelzések hajtanak? – Fene tudja… A Tour De France-t nézve sem az jut eszedbe, hogy a fickó, aki ott hajt, csak azért csinálja, hogy nyakába akasszák az aranyat, és felmarkolja a nagy lóvét. Hogy engem mi hajt? Valami olyasmi, ami minden gyerekben ott munkál. Abban a korban az ember rövidnadrágban rohan a seprűnyéllel, és igazi hősnek érzi magát, miközben műanyag karddal kaszabolja a margarétákat. Bennem is van ebből valami. Megmaradtam annak a kettyós gyereknek, akinek hihetetlenül nagy az igazságérzete.

DR. LENKEI GÁBOR

259

– Ilyet se hallani minden nap egy orvostól. – Most üljek egy irodában jól szabott öltönyben? Van egyébként ilyen öltözékem, de nem szeretnék beállni a sorba. Robotolni, és folyton azon aggódni, hogy minden rendben lesz-e, és évente el tudunk-e menni ugyanarra a horvát üdülőhelyre… Engem nem vonz a túlszabályozott, biztonságos élet. Jobb izgalmasan élni. Amikor elkezdtem írni az első könyvemet, nagyon sok barátom próbált lebeszélni, hogy ezt nem szabad befejeznem. Azt tanácsolták, erősödjek meg, bástyázzam magam körül, mert ebből csak bajom származhat. – És igazuk lett? – Mármint, hogy származott-e bajom? Igen, sokaknak szúrtam a szemét… Eleinte nyilvánvalóan azt gondolták, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. De aztán kiderült, hogy a kutya harap is, mert a módszer működik, és emberek tízezrei szoktak le a gyógyszerről, vagy kezdtek kevesebbet fogyasztani. Bámulatos mértékben javult az egészségi állapotuk – rövid idő alatt. Aztán kinőtt a földből több Dr. Lenkei Életerő Centrum. Ezt már nem nézték tétlenül… Akkor kaptak észbe. Amíg elvoltam a József körút 14. alatt egy kuckóban, addig nem zavartam őket. Ám, miután látták, hogy az előadásaimat is komolyan veszik az emberek, elkezdődött a háború. Nagyon izgalmas korszak volt, nem cserélném el semmire. – Jól hallottam? – Nagyon is jól. Nem cserélném el semmire. Korábban csak könyvekben olvastam, hogy a hatóságok milyen módszereket használnak, ha ki akarnak nyírni valakit. Ugyanezt a saját bőrömön tapasztalni hatalmas buli volt. Belelátni a dolgok sűrűjébe… – Ezt akkor is ilyen vidáman élted meg? – Természetesen nem. – Megfordult a fejedben, hogy abbahagyod? – Időnként igen. De nagyon rövid időre, csak egy-két percre talán. „LEGINKÁBB A TEHETETLENSÉG BOSSZANT”

– Úgy hallottam, az sem volt mindennapi, ahogyan az első könyvedet kiadtad. – De nem ám! Több könyvkiadóhoz is elmentem, akik azt mondták, szívesen kiadják a kéziratot, és adnak is érte 200 ezer forintot szerzői honoráriumként. Plusz minden eladott példány után talán 2-3 százalékot. A bátrabbak azt mondták, 3 ezer példányban kinyomják, mire közöltem, hogy 10 ezer példány alatt neki se kezdjenek. Amikor azt láttam, hogy senki nem mer belekezdeni, úgy döntöttem, alapítok egy saját könyvkiadót. A nyomda azonban előre kérte

260

A BULVÁRON TÚL

a pénzt, 2 millió forint kellett ahhoz, hogy elinduljak. Hitelt nem adtak, mivel ismeretlen szerző voltam, és igazság szerint nekem sem volt ennyi készpénzem. Az addig elkészült kézirattal felkerestem jól menő vállalkozó barátaimat, akiknek mondtam, hogy itt egy jó könyv, hamarosan megjelenik, és ha most szeretnének vásárolni belőle, akkor a példányszámtól függően különböző mértékű kedvezményt biztosítok. Előre eladtam 2 ezer darabot, amit kifizettek, abból összejött a nyomdaköltség, és megjelent a könyv. Így lett kiadóm… A terjesztést pedig tűzzel-vassal megoldottam. El is kezdett fogyni a könyv. Egy színész barátomnak akkor éppen nem volt munkája. Adtam neki feladatot. Újságokat, tévéket, rádiókat kellett telefonon hívogatnia. Elmondta, hogy van egy orvos, aki írt egy könyvet, és szívesen küldene tiszteletpéldányt. Majd két hét múlva visszatelefonált, hogy sikerült-e elolvasni. Ha igen, szeretne-e interjút készíteni a doktorral. És a legtöbben szerettek volna. Akkoriban nagyon sok interjút adtam. – Ezt a telefonálgatós szokásodat azóta is megtartottad? – Ma már másképp mennek a dolgok… Ugyanakkor van egy szokásom, ami valóban megmaradt: minden könyvemet elküldöm a parlamenti képviselőknek. – Ha már itt tartunk, mi tud igazán felbosszantani? – Manapság egyre kevesebb dolog, de a tehetetlenséggel a világból ki lehet kergetni. Az nagyon bosszant. Csak egy példát említek. Az Európai Unióba „becsempésztek” egy szervezetet, amelynek meglátásom szerint egyik titkos feladata, hogy a génmanipulált élelmiszereket becsúsztassa mindenhová. Vagyis elsődleges célja a nagy élelmiszeripari multik érdekeit képviselni. Másfelől pedig a gyógyszeripar érdekeit is képviseli, ezért kidolgoztak egy tervezetet arra, hogyan kellene a vitaminok elfogadható mennyiségét korlátozni. Ez nyilvánvaló csalás. Ugyanakkor, ha leteszek egy parlamenti képviselő asztalára egy vaskos, több oldalas kutatási anyagot arról, hogy miért nem érdemes a szervezetbe vihető magnéziumot korlátozni, azt se tudja, mi történik. Hiszen beleolvas, de nem ért hozzá, ezért arra hallgat, aki súg. Erre mondtam, hogy dühít a tehetetlenség. A magnéziumos példára visszatérve: kitalálták, hogy a magnézium hasmenést okoz. Mindezt egy 109 főre kiterjedő tanulmányból következtették. Egy 100 fős tanulmány eleve komolytalan a tudományban. Ezzel szembe tudtam állítani egy másik tanulmányt. Ötvenezer emberre kiterjedő, komoly, szisztematikus vizsgálatot, ami kimutatta, hogy az általuk meghatározott magnézium mennyiségnél jóval többet fogyasztó személyek között annyi hasmenés sincs, mint azok között, akik egyáltalán nem esznek magnéziumot. Bebizonyítottam, hogy a másik vizsgálat tudományos csalás. De hiába küldtem el ezt a tanulmányt európai parlamenti képviselőknek, azt mondták, ez ingoványos talaj. Szerintük ez tudomány, amit csak szakembe-

DR. LENKEI GÁBOR

261

rekre szabad bízni. Át kellene ezt valahogy törni, meg kellene világosodni végre. – Szenvedélyes természet vagy? – Hajjaj! Nagyon tudok lelkesedni. Akkor is leszakad a plafon, ha öröm ér, és akkor is, ha netán dühös vagyok. A kollégáim állítólag már megszokták. – Letörtnek is láttak már? – Nem. Ha valami miatt mégis szomorúbb lennék, azt megtartom magamnak. Nem mutatom. – …mert egy férfi nem lehet gyenge? – Nem erről van szó. Nálam a kritikus időszakok nagyon rövid ideig tartanak. Hamar elmúlik a szomorúság is, ezért nem kell senkit beavatnom. – Szülővárosodban, Miskolcon próféta lettél? – Bizonyos mértékig igen, de nem ők a leglelkesebb híveim. – Szerettél Borsodban élni? – Nagyon! Bár szolid körülmények között nőttem fel, de annak is volt egyfajta „romantikája”. Volt egy speciális hangulata a helynek. Hatodik emelet, 63 négyzetméter, s amikor kimentem az erkélyre, akkor a vaskohóból kihordott salakból épült „hegyet” láttam. El tudod képzelni, milyen remek látvány volt. Amikor a nagymamámhoz mentem, igazi „csikágós” környéken kellett átverekednem magam. Béke Telepnek hívták, de ott sosem volt béke. Mégis gond nélkül megtettem. Akkor fogalmam nem volt róla, hogy azt az életvitelt mások prolinak hívják… – Erre mikor jöttél rá? – Szerencsére csak felnőttként, mert roppant boldog gyerekkorom volt. Az sem zavart, hogy nincs autónk. – Amikor jobban ment a szekér, mi volt az első, amit megvettél magadnak? Olyanra gondolok, amelyet korábban nem engedhettél volna meg. – Pont egy szekeret… (nevet) De nem vettem, hanem csak béreltem. Amikor azt láttam, hogy jobban megy, az egyik barátomtól béreltem egy igen jól felszerelt nagy Skoda autót. A legnagyobbat. Másfél évig jártam vele, aztán viszszaadtam. Nagyon élveztem! Hihetetlenül jó járgány volt, luxuskategória. Igaz, én a Trabant után az Opelt is luxusnak éreztem. – Szüleidnek is vettél valamit? – Igen, nekik is egy autót. Egy négy kerék meghajtásos Suzukit. Mindenképp olyannal szerettem volna megajándékozni őket, aminek tudtam, hogy hasznát is veszik. Ez évekkel ezelőtt történt, de a mai napig mindig elmondják, hogy imádják. Büszkék rám, de én is az vagyok rájuk. Hiába éltünk szerényen, soha nem éreztem, hogy bármiben is nélkülöznöm kell. Egyszer elvittem őket Koppenhágába, ahol kolbászt ettünk a gyönyörű Városháza előtti téren, ki-

262

A BULVÁRON TÚL

ültünk egy padra, és megköszöntem nekik, hogy felneveltek. – Jól látom, hogy könny szökött a szemedbe? – Jól… Érzékeny típus vagyok. És nem szégyellem az érzelmeimet. Három dolgot köszöntem meg nekik. Elsőként azt, hogy soha nem erőltettek rám semmit, másodszor, hogy nem korlátoztak semmiben, harmadrészt, hogy gazdagnak éreztem magam. Ha szerettem volna egy könyvet, azonnal megvették nekem. Pedig úgy kellett kisakkozni a havi rezsipénzből. – Hányszor kezdted újra az életedet? – Egyszer összeszámoltam: összesen hétszer. Tudod, én a tipikus két bőröndös ember vagyok. Hátra hagyok mindent, és megyek. Sosem élem meg drámaként a változást. Egyébként érdekes dolog ez a nyughatatlanság. Azóta ezen gondolkodom, amióta rákérdeztél. Mert lehet, hogy nyughatatlan vagyok, de kitartó is, mert ugyanazon a nyomvonalon megyek, csak éppen kiszórom azt, ami nem kell… Szeretem a változásokat. Nőgyógyászként anno megfogtam az isten lábát. Imádtam a professzoromat, jó helyre kerültem, és 1991ben a felettesem már ki akart onnan emelni. Akkor indult a csontritkulás szakrendelés, és rám akarta bízni az osztályt. Jöttek is a kollégák, és mondták, hogy milyen szépen benyaltam magam… (nevet) Mindenki aranybányának tartotta, hiszen az idősebb asszonyoknak rendszeresen vissza kell jönniük kontrollra. Jól kerestem volna, mégis azt mondtam, nem kérek ebből. Egyszerűen nem éreztem jól magam. Most viszont nagyon jól érzem magam. – Hogyan lettél vitaminkirály Magyarországon? – Vitaminkirály? (nagyon nevet) Ez jó… Nyolc évig nem dolgoztam az egészségügyben. Alapítottam egy tanácsadó céget, ami rendkívül nyugodt életet és megélhetést biztosított számomra. Meggazdagodni nem lehetett belőle, de utazni tudtam, tehát egy normális életszínvonalat biztosított. Aztán egy barátom kezembe nyomott egy könyvet. Angol nyelven írták, „A világ rák nélkül”, ez volt a címe. A barátomnak rákos lett az anyukája, és kérte, hogy fordítsam már le neki azt a néhány oldalt, hátha sarlatánság, amit leírtak. Az írás arról szólt, hogy miként pusztítja el a rákos sejteket a B17 vitamin. Ez a könyv alapozta meg számomra az egészségügybe való visszatérést, mert megértettem, miről szól a világ. Akkor jöttem rá, miért nincs az iskolákban olyan tantárgy, hogy egészség. Elkezdtem a vitaminoknak utánajárni, tanulmányokat olvastam, és megfelelő gyártót is találtam. – Azt mondtad egyszer, az a célod, hogy „értelmes” lenyomatot hagyj a társadalmon. – Pontosan! Olyan lenyomatot, ami az emberek életét jobbá teszi. Egyszer írt nekem egy 82 éves néni, hogy amióta szedi a vitaminokat, vidáman tud tollaslabdázni a dédunokáival. Ezért érdemes dolgozni.

DR. LENKEI GÁBOR

263

A bulváron túl

JOÓS ISTVÁN „Hiszem, hogy a zenének van még értéke”

„Ezt a szakmát már mindenki eltemette. A hazai lemezgyártás szintjén már rég el kellett volna pusztulnunk, be kellett volna darálnia a válságnak. Ehhez képest most mi vagyunk a legnagyobb magyar független kiadó. És akárki akármit mond, ez igenis egy csoda!”

Joós Istvánt, a Magneoton hanglemezkiadó ügyvezető-igazgatóját sokan csak úgy hívják a szakmában, hogy „A Tévedhetetlen”. Pásztor Lászlóval, a Neoton Família egykori zenekarvezetőjével, gitárosával tökéletes menedzserpárost alkotnak, és 22 éve sikert sikerre halmoznak. Zámbó Jimmy, Gergely Róbert, a Rapülők, Dobrády Ákos, Zséda, Kozso, Tóth Gabi, a Magna Cum Laude, Majka – hogy csak néhány nevet említsünk – mind-mind nekik köszönhetik, hogy ismertek lettek. És a lista még hosszan folytatható. A szakma Pistije aranyművesként kezdte, asztalitenisz-bajnokként folytatta, majd a legjobb diszkótáncosa lett az országnak. Évekig Zoltán Erika férjeként emlegették, majd a menedzseri pályára lépett, és a szakma egyik legjobbjává vált.

– Igaz, hogy lemezkiadói menedzserként Zámbó Jimmy volt az első felfedezetted? – Igaz. És senki nem hitt benne. Próbálkozott ő mindenhol, de mindenhonnan kirúgták. Azt mondták, ebből a fiúból nem lehet sztár. Néhányszor lementem annak idején a Casanova bárba, mert az előző feleségem, Zoltán Erika kérte, hogy hallgassam meg a srácot. Három napig inkognitóban ültem hátul a sarokban, és figyeltem, ahogyan énekelt. Megállt a levegő, amikor belekezdett a dalokba. A stricik, a kurvák, a taxisok, és a különböző nációkból összeállt közönség addig ordítva viszkizett, meg kártyázott a bárban. De amikor Jimmy énekelt, abbahagyták, és csak rá figyeltek. Az első napon azt mondtam, ez csak merő véletlen. Ám amikor a harmadik nap is ugyanígy megfagyott a levegő, leültem vele beszélgetni. – A folytatás pedig ismert. Jimmy lemezei hatalmas eladásokat produkáltak. A jelenség aztán számtalanszor előfordult még menedzsertevékenységed során: egy adott produkcióban nem hitt senki, majd amikor mellé állt a Joós-Pásztor duó, bombasiker lett. – Ilyen volt például a Rapülők. Mindenki azt mondta, hogy egy műsorvezető ne rappeljen. Nem is akarta senki kiadni. Mi hagytuk, hogy rappeljen, mert jól csinálta. Több százezret adtunk el az első lemezükből.

JOÓS ISTVÁN

265

– Volt olyan sztár, akit csak üzleti megfontolásból futtattál? – Mc Hawer és a Tekknő például ilyen. De azért ahhoz is kellett hit. Hittünk benne, hogy megcsináljuk az ország legnépszerűbb lakodalmas előadóit. Meg kell nézni, hogy az emberek mire vágynak, és oda kell nekik adni. Erőből nem lehet sztárt csinálni. Szerintem pénzzel sem. Ha pénzzel lehetne, akkor az arab sejkek a kedvenc háremhölgyeiket is futtathatnák a dollármillióikkal. Azt kell mondanom, hogy elég jó a találati arányunk. Beszéljünk lemezekről: ha öt albumból egy bejön, akkor már jó a pozíciója a kiadónak. Az az egy ugyanis elviszi a többit. A Magneoton indulásakor hihetetlen nyitást produkáltunk: néhány hónap leforgása alatt a mi kiadványaink álltak a Mahaszlista első hat helyén: Filmslágerek magyarul, Zámbó Jimmy, Gergely Róbert, Rapülők, Zoltán Erika, és a Napoleon Boulevard „Legyetek jók, ha tudtok” című lemeze. A következő korszakokban aztán TNT, Ámokfutók, az Edda lemezei, Tóth Gabi, Zséda, vagy Majka lemezei is arattak. „RÁNGATTAM MÁR KI ALKOHOLIZMUSBÓL SZTÁROKAT, ÉS DROGPROBLÉMÁKON IS SEGÍTETTEM”

– Tizenhét éves korom óta – 16 esztendeje – ismerlek. Egyetlen olyan alkalomra nem emlékszem az elmúlt másfél évtizedből, hogy ne mosolyogtál volna, amikor találkoztunk… – És ugye elhiszed, hogy ennyi időn keresztül nem játszottam meg magam? Mindig kerestem a jó hangulatot, a jó társaságot, a mosolygósabb embereket. Ha éppen nem volt ilyen a környezetemben, akkor próbáltam ezen javítani. Mindig az a cél lebegett előttem, hogy ne legyenek körülöttem szomorú arcok. – Akkor is, ha egy ünnepelt sztár épp lelki bánattal kopogott be hozzád? – Akkor kellett csak igazán odatenni magam! Persze az embernek azonosulnia kell egy hangulattal, amikor a partnernek is szüksége van rá. Igen, sok esetben előfordult, hogy a sztárok sírva fakadtak ebben az irodában, amikor elmondták a bánatukat. Ilyenkor még a kulcsot is elfordítottam a zárban, hogy még véletlenül se nyisson ránk egyetlen kolléga sem. Ne lássák, hogy ilyen része is van a szórakoztatóiparnak. A művészeink előtt mindig nyitva áll az ajtóm. Ebben a forgatagban ők a legfontosabbak. A magánéleti problémáikkal is hozzám fordulnak, hisz tudják, nekem mindent elmondhatnak. Mindig, mindenre találunk megoldást. Rángattam már ki alkoholizmusból sztárokat, és a drogproblémákon is sokszor segítettem. A hanglemezkiadás nem csak abból áll, hogy az ember kinyomja a CD-ket, kihelyezi a boltba, és várja a sikert. Kiadóvezetőként nekem mé-

266

JOÓS ISTVÁN

lyebb, emocionálisabb megközelítéssel kell az előadókkal bánnom, lelket kell öntenem beléjük. Mert amikor még nincs siker, azért sír, hogyan lehetne feljutni a csúcsra. Amikor feljut, az a problémája, hogyan maradhatna a csúcson. Mert a mai világban egy perc alatt kiderül, fontos-e még valaki. Jegyet váltanak-e a koncertjére, dúdolják-e az új dalát. Ilyenkor mindig kérdezik tőlem, szabad-e még dalt írniuk, vagy CD-t kiadniuk? – Ilyen esetekben őszinte vagy hozzájuk? – Szociálisan érzékenyen vagyok őszinte. Vagyis, ha valaki elköltötte minden pénzét, és egyetlen fillér sincs a zsebében, annak nem mondhatom, hogy hagyjon ki két évet, dőljön hátra, és érezze jól magát, mert villanyszámla problémája van. „HA EGY SZTÁR SOKAT CSERÉLGETI A TELEFONSZÁMÁT, AZ NEM MINDIG A RAJONGÓK, HANEM A BEFIZETETLEN SZÁMLÁK MIATT VAN”

– Sok előadónak van ma Magyarországon villanyszámla problémája? – Sajnos igen. Csak egy jellemző problémát említek: ha egy művész sokat cserélgeti a telefonszámát, az nem mindig azért van, mert a rajongók újra és újra kinyomozzák, hanem éppen összerúgta a port korábbi szolgáltatójával, mert nem fizette a számláit. Vagy amikor megjelenik itt egy szép autóval, amiről tudom, hogy csak pár hónapig lesz alatta, mert el fogja vinni a bank… Azok az előadók tudnak hosszú távon fennmaradni, akik nem csak anyagilag, de agyilag is rendben tudják magukat tartani. Vagyis a sikert úgy kezelik, hogy a szakadékokat tudatosan átvészelik. Ez persze nehéz, mert egy művész általában nem racionális. Ő „művész”. Csak éppen elszálltak az évek, nagyon más világot élünk már. Olyan világot, ahol kénytelen az ember önmagát menedzselni. Pláne akkor, amikor mindenki mást mond neki. Mégis ismernie kell önmagát, tisztában kell lennie a körülményekkel. Én mindig bele szoktam nézni a művészek lelkébe, hiszen akkor léphetünk előre, ha valóban tudok nekik segíteni. Ilyenkor mindig átgondolom, hogy sokkterápiaszerűen mondjam-e neki az igazat, és inkább fájjon neki az az egy perc, vagy inkább küldjem haza, hadd’ gondolkodjon, és majd másnap folytatjuk… Nekem sem jó, ha egy művész nem sikeres. Ez egy kölcsönhatás. Kiadóként nem tudok sikeres lenni nélküle, de ő sem nélkülem. Éppen ezért kell velük őszintének lennem, mert a pálya széléről általában nem szoktak drukkolni, hogy hajrá művész! Ha az előadó a piaci részesedésből nagyobb szelet tortát szel ki, akkor már szólogatnak olyanokat is, ami eltérítheti őket.

JOÓS ISTVÁN

267

– Felfogják egyáltalán az előadók, hogy a hanglemezipar milyen súlyos válságban van? – Igen. – Könnyebb velük elfogadtatni bizonyos dolgokat, mint hat-hét évvel ezelőtt? – Abszolút. Felnőttek, kijózanodtak. Pontosan tudják, hogy nem azért vannak bizonyos szolgáltatások megkurtítva, mert a kiadó éppen nem szimpatizál velük, hanem saját maguk is látják, hogy ezt az egészet újra fel kell építeni. Össze kell fogni, közös érdekeket kell szolgálni. „A KAPZSISÁG ELSZAKÍTOTT TŐLÜNK NÉHÁNY MŰVÉSZT”

– Vannak benned tüskék a múltból művészekkel kapcsolatban? Olyanokra gondolok elsősorban, akik elmentek tőletek, vagy hálátlanok voltak, holott ti tettétek őket sztárrá. – Vannak fájó pontok, hiszen a kapzsiság néhány művészt valóban elszakított tőlünk. Pontosan tudtam, hogy amint kiteszik innen a lábukat, tönkre fognak menni, és így is lett. Azt képzelték magukról, minden miattuk, és szinte magától működik, mert olyan szintre érkezett a karrierjük. De nem haragszom rájuk ezért, talán nincs is olyan ember, akinek ne venném fel a telefont. Emberszerető vagyok. – Hamar megbocsátasz? – Eleve nehezen sértődöm meg, mert próbálom megérteni a másik problémáját. – A kapzsiságot is? – Hogyne. Azt szoktam mondani, hogy évmilliárdok alatt sok minden változott: a világmindenség, az óceánok, a tengerek, földrészek átalakultak. Egyetlen dolog állandó csak, s ez az emberi természet. Igenis vannak kapzsi emberek. És vannak szolgalelkűek, makacsok, és rosszindulatúak. Ez valahol egy marketingtérkép is. Ha tudjuk, hogy ilyen embertípusok léteznek, akkor őket kell kiszolgálni. Megérzem az emberek mögött a valóságot. És a hazugságot is. Nagy csalódásaim egyébként nincsenek, mert tudom, hogy ez a szakma ilyen. Mindig ilyen volt. Mondok egy példát: Márk. Mond még neked valamit ez a név? – Hogyne. Zentai Márk. Ő énekelte a „Ments meg szerelem” című slágert, az „S.O.S. szerelem” című film betétdalát. 2007-ben konkrétan a csapból is ez a nóta folyt. – Megnéztük ezt a fiatal gyereket, aki annak idején nem jutott be a Megasztárba. Bejött az anyukájával a kiadóba. Mondtam neki, hogy az élete gyökeresen meg fog változni. Tévében szerepel majd, újságokban írnak róla, a

268

JOÓS ISTVÁN

rajongók szét fogják szedni, és azt is vázoltam, körülbelül mennyit fog keresni. Majd hozzátettem, hogy figyelje meg, két év múlva nem fogja ezt a dolgot ilyen alázatosan kezelni. „Isten ments” – mondta ő, majd hozzátette, hogy ő a világ legboldogabb embere, aki nagyon hálás nekünk, amiért felfedeztük. Kijelentette, hogy soha nem fog megváltozni, mindig ilyen marad. Már akkor tudtam, hogy ez nem így lesz, hiszen az élet megváltoztatja az embert. Ez a világ által diktált változás. Az lett a vége, hogy három év elteltével szinte peres úton váltunk el… Hol van most ez a fiú? Mondtam neki később, hogy nem fogunk téged bántani, de egyedül nem fog menni. Nem is ment… Kérdezted a csalódást. A csalódás inkább az, hogy nem tudtam elhitetni vele, hogy neki rossz lesz, ha egyedül próbálja meg. De utólag a bolond is okos már… Gondolj csak bele, milyen hátteret kapott tőlünk. Volt egy 18 éves kisfiú, aki megkapta az év albumáért járó díjat Magyarországon, és egy idő után már mindent jobban tudott nálunk. Jobban tudta, hogy milyen zenét kell csinálni, milyen fotót kell készíteni, beleszólt a grafikába, a marketingbe… Tudtam, hogy ez csapda. De ezen nem tudok változtatni. – Ha már itt tartunk: téged nem szédített meg soha a siker? Akár a táncos korszakodban, akár kiadóvezetőként? Hiszen amihez eddig nyúltál, az jobbára bejött, s ez anyagi haszonnal is járt. Nem bolondított meg a pénz? – Nem, hiszen soha nem a pénzért, hanem a sikerért csináltam mindent. Az természetes volt, hogy azzal pénz is jár. Utóbbival soha nem foglalkoztam különösebben. – Ilyen sok volt mindig? – Épp ellenkezőleg. Tizenöt éves korom óta egyedül élek, semmiféle családi hátterem, támogatásom nem volt. – Egy 15 éves gyerek általában akkor költözik el otthonról, ha kollégiumba megy… – …vagy ha otthon olyanok a körülmények, hogy menekülnie kell. Egészen kicsi korom óta mindent nekem kellett megoldanom, mert a szüleim inkább az alkoholt szerették jobban, minthogy velem foglalkozzanak. Fogtam a bőröndömet, és eljöttem. Profi sportoló voltam, asztaliteniszeztem, tudtam, hogy valahogy meg fogok élni. Később ötvös lettem, és eltartottam magam. „A NEOTONOS PÁSZTOR LACI OLYAN, MINTHA A PÓTAPÁM LENNE”

– Ennyi idősen, az általános iskola nyolcadik osztályát épp kijárva nyilvánvalóan nem olyan egyszerű új életet kezdeni, ahogy most elmeséled.

JOÓS ISTVÁN

269

Hova mentél egyáltalán? – Egy barátomhoz. Nála lakhattam. Némi pénzt már kaptam a sport kapcsán, abból elvoltam. Aztán elvállaltam mindenféle munkát, még újságot is hordtam. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy saját lábra álljak, és az otthoni környezetből kiszabaduljak. Tudtam, hogy nem szabad úgy élnem, ahogyan a szüleim. Aztán rengeteg szép dolgot kaptam az élettől. És annyian segítettek! Az egyik legnagyobb szerencsém, hogy találkoztam a Neoton Família vezetőjével, Pásztor Lászlóval, aki a bizalmába fogadott. Kicsit mindig úgy éreztem, mintha pótapám lenne. Ő mindig nagyon igazságos, korrekt volt velem. Igazi mentorként viselkedett. Rajta kívül is nagyon jó emberekkel találkoztam, és a segítségükkel tudtam előre menni. Ha ne adj’ Isten, most kerülne lejtőre az életem, akkor is azt mondanám, hogy sebaj, már így is annyi szépet kaptam az élettől, hogy azért megérte. Gyerekkoromban nem is álmodtam arról, hogy egyszer ilyen körülmények között élhetek majd, és egy nagyvállalat élén ülök. – A szüleid élnek még? – Nem. – Rendeztétek valaha a kapcsolatotokat? – Sajnos nem sikerült. – Rossz most erről beszélni? – Nem túl kellemes, mert nagyon nehéz ezt helyretenni magában az embernek. Hiszen ki ne vágyna egy kiegyensúlyozott, szerető családra? Ez a szülői háttér mindig hiányzott az életemből. Talán ezért is kerestem az előző kapcsolataimban, a párjaimnál mindig azt a meghitt légkört, ami nekem soha nem adatott meg. Az előző feleségem, Zoltán Erika családja csodálatosan befogadott. Majd a másodiké, Sárdi Marianné is. Ezek pótolják azt, amiben nekem nem lehetett részem. – Álmodsz a szüleiddel? – Nem. Talán azért sem, mert nincsenek jó élményeim velük kapcsolatban. Amikor eszembe jutnak, inkább elhessegetem magamtól a gondolatot. Tudod, én nagyon szerettem volna rendezni velük a kapcsolatot, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel. Hiába tettem meg feléjük bizonyos lépéseket, kevés volt. Nagy kereszt ez, amikor ott van egy ennyire emberszerető valaki, mint én, és pont a szüleivel nem tud mit kezdeni. De beszéljünk vidámabb dolgokról! Mindig az motivált, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ember élete csupa cukormáz, mert nagyon sok kudarc van. Sok minden nem sikerül, de akkor is azt kell mondani, hogy kérem a következőt.

270

JOÓS ISTVÁN

„A SIKERORIENTÁLT EMBERT NEM LEHET AZ ÚTRÓL ELTÉRÍTENI”

Soha nem ragadtam le a rossz dolgoknál. Annyit kielemeztem egy-egy esetből, amennyire szükségem volt az előrelépéshez, de nem keseregtem. Szinte soha. Egész egyszerűen nem akartam az életemet olyan dolgokkal kitölteni, amikből nem tudtam táplálkozni. És ez ma is így van. Az élet elszalad mellettünk, ezért muszáj az embernek beinjekciózni az agyába a pozitív gondolkodást. Félre ne érts, nem a manapság divatos marketinges és PR megközelítést szeretném előadni, hanem igenis azt gondolom, alapszabály, hogy az ember érezze jól magát! A siker mindenkit örömmel, büszkeséggel tölt el. Nem irigykedni kell a sikeres emberekre, hanem meg kell nézni, mennyi energiát és mennyi hitet fektetnek bele egy-egy munkába. Aki csillogó szemmel belelát egy üzletbe, és lelki szemei előtt már az lebeg, hogy mi lesz a vége, az sikeres lesz. Aki úgy áll hozzá, hogy „meglátjuk, aztán majd csak lesz valami”, az el fog bukni. A sikerorientált embert nem lehet az útról eltéríteni. Persze kicsit a föld felett is kell járni, csak akkor működik a dolog. Sok esetben az emberek nem mernek egy telefont felemelni, mert megadják maguknak az „úgyse” választ. Én az „igeneket” szeretem, a „talánt” utálom, a „nemekből” pedig tanulni lehet, ha a válasz mellé megfelelő információ van csatolva. Egy határozott „nem” még boldoggá is tehet, de egy „talán” bizonytalanná. Én mindig bátor voltam, bele mertem kezdeni új dolgokba. És mindig az jött be, ahol előre láttam, hogy igenis jó lesz a vége. Táncosként is sikeres voltam, hiszen sokat dolgoztam külföldön, rengeteg meghívásom volt, de az igazi nagy siker harmincon túl jött. Már 32 esztendős voltam, amikor elindítottuk a Magneoton lemezkiadót. „HISZÜNK A ZENÉBEN, AZ ELŐADÓKBAN, ÉS ABBAN, HOGY A ZENÉNEK VAN ÉRTÉKE”

– A zeneiparban mennyire tudsz most előrelátó lenni? – Tesszük a dolgunkat, hiszünk a zenében, hiszünk az előadókban, és hiszünk abban, hogy a zenének van értéke. Ezt a szakmát már mindenki eltemette, holott a mi olvasatunkban van egy másik nézőpontja is ennek a dolognak. 1990-ben alakult egy kis magyar cég, amelyet 1993-ban 100 százalékos tulajdonban megvásárolt a Warner Music. Majd 2004-ben visszavásárolhattuk a Magneoton magyar repertoárját, és hat évvel később, 2010-ben a Warner

JOÓS ISTVÁN

271

kivonulásakor átadták a teljes nemzetközi repertoárt, hogy azt is mi kezeljük. Milyen csoda sztori ez? Ez az incifinci, régen felvásárolt cég forgalmazza most a „nagy testvér” termékeit. Azáltal, hogy a Warner kiment, és mi foglalkozhatunk a művészeivel, mi lettünk a legnagyobbak. A hazai lemezgyártás szintjén már rég el kellett volna pusztulnunk, be kellett volna darálnia a válságnak. Ehhez képest most mi vagyunk a legnagyobb magyar független kiadó. Akárki akármit mond, ez igenis egy csoda! – Van deja vu érzésed az 1990-es kezdést, és a mostani útkeresést tekintve? – Megváltozott a világ. Van, aki ezt nem akarja tudomásul venni, és szembemegy vele. Én pedig úgy gondolom, hogy nagyszerű kollégáim, partnereim vannak, és nyitott vagyok az új technológiákra, gondolkodásmódra. Amikor elkezdtük, 22 évvel ezelőtt, szintén egy, az addiginál újabb, merészebb szisztémával dolgoztunk. Éppen ezért most is át tudunk majd lépni abba a dimenzióba, amit a showbiznisz elvár. Tesszük a dolgunkat. Hiszünk a zenében, az előadókban, és abban, hogy a zenének van értéke. És ha ehhez külső források is szükségesek, akkor az a dolgunk, hogy ezeket megszerezzük, akár szponzorok, akár támogatók formájában. És itt számít csak igazán a kapcsolati tőke. Isteni szerencse, hogy a tulajdonostársam sem az a fajta ember, aki szalad a kasszához, hogy miért nem veszünk már ki belőle pénzt. Ő is örül annak, hogy ez a kiadó egyáltalán még létezik. Ez is nagyon ritka dolog ám, hogy valaki 22 év után is úgy dolgozzon valakivel, hogy valóban mindent meg tudunk beszélni. Az elmúlt két évtizedben egyszer nem hagytuk ott egymást tárgyaláson, nem csaptuk rá egymásra az ajtót. Soha semmilyen anyagi vitánk nem volt. – Pedig a sokat emlegetett Pásztor Lacival már a közös, két évtizedes munkát megelőzően is ismertétek egymást. A régi időkben is volt valamilyen együttműködés köztetek, amikor még te táncoltál, illetve ő a Neoton Famíliában zenélt? – Igen. A Santa Maria és a Hegyi rabló című dalaikra koreográfiát készítettem Japánban, sőt táncoltam is abban a műsorban. Ott barátkoztam össze az egész Neotonnal. Akkoriban én még javában pingpongoztam. A próbák szünetében levittem őket a terembe játszani. Előtte életükben nem láttak még ilyen profi ütőket, asztalokat, labdákat és olyan boldogok voltak, mint a gyerekek. Soha nem felejtem el, Jakab Gyurinak adtam 20 pont előnyt és jól megvertem 22-00-ra… (nevet) „ERDŐS PÉTER NEM ÖRÜLT KÜLÖNÖSEBBEN, HOGY EGY FORMÁS FENEKŰ SZŐKE NŐ KERÜL A ZENEI ÉLETBE”

272

JOÓS ISTVÁN

– Ebben az időszakban már együtt voltatok Zoltán Erikával? – Igen. Mondtam is Pásztor Lacinak, hogy van egy társam, akivel közös műsorban dolgozunk, jöjjenek el, és nézzenek meg minket. A Balatonon léptünk fel egy Capri nevű bárban, és amikor a környéken volt Neoton koncert, többen is eljöttek a zenekarból. Nagyon tetszett nekik a show, amit csináltunk. Laci egyszer magával hozta Erdős Pétert is, aki nem csak a Neotont menedzselte, hanem az egész hazai könnyűzene akkori teljhatalmú ura volt. Erdősnek is tetszett, amit látott, ugyanakkor, mivel ez a férfi civilben Csepregi Éva élettársa volt, nem örült különösebben annak, hogy egy formás fenekű szőke nő bekerül a zenei életbe. Szerencsére Laci megérttette vele, hogy Erika nem lesz feltétlenül Csepregi vetélytársa, és a Neotonnak sem jelent majd konkurenciát. Pásztornak ezután már csak egy feltétele volt: én vonuljak le a színpadról, fogjak egy menedzseri táskát, és vigyem tovább így Erikát. Amennyiben ezt megteszem, akkor ő Jakab Gyurival felvállalja zeneileg a Zoltán Erika projektet. – Nagy dilemma elé állított ezzel? – Nem különösebben. Ekkor, vagyis 26 évesen már volt annyi eszem, hogy felfogjam, körülbelül mennyi időm lenne még táncosként ebben az iparban. Jól is jött a váltás. – Apropó tánc. A Youtube-on találok régi videókat a táncos korszakodból? – Igen, néhány régi kincsre rá lehet bukkanni. De milyen a véletlen… épp a napokban kellett beszkenneltetnem régi képeket. Mindjárt mutatok néhány fotót. Rám sem fogsz ismerni. Nézd csak! (mutatja a képeket) – Ennyi hajad volt? – Igen. – Mikor kezdtél kopaszodni? – Fogalmam sincs. Nem emlékszem már. Egyszer csak fogta magát, és kihullott. – Zavart? – Az elején igen, aztán megszoktam, és nem foglalkoztam vele. „ERIKA ELÉM ÁLLT EGY TÁSKÁVAL, ÉS KÖZÖLTE, HOGY EL AKAR MENNI”

– A Zoltán Erikával történt szakításotokat Erika több helyen elmesélte már az elmúlt évtizedekben. Egy embertől nem hallottam még a saját verzióját: tőled.

JOÓS ISTVÁN

273

– Az az időszak maga volt a pusztulat… (nevet) Ma már csak mosolygok ezen, de akkor nem tudtam. Erikával nagyon szerettük egymást. Nagyon! A nap 24 órájában együtt voltunk, mert nem csak a menedzsere, de a férje is voltam. Fiatalon kerültünk össze. A show-bizniszben eleve nagy dolognak számított, hogy egy szexi fiatal csaj 11 évet eltölt valakivel. Ha belegondolsz, ez azért fantasztikus idő. – Miután fiatalon kerültetek össze, megfordult a fejedben, hogy egyszer ennek vége lesz? – Nem gondoltam, hogy a sírig fog tartani. Sőt, Kátai Robit is én találtam neki az Elvarázsolt éj című dal videoklipjébe szereplőnek. Az eredeti terv szerint annak az akkor nagyon modern dalnak a nagyon modern klipjébe kerestünk egy jóképű, jó alakú táncos fiút. Még én biztattam őket a forgatáson, hogy tessék csak egymást még jobban átölelni, mintha valóban szeretnék egymást. Olyan szépen megrendeztem azt a jelenetet, hogy hamar beépült az életünkbe is az a rész… Hozzá kell tennem: Erika nagyon korrekt volt, mert elém állt egy táskával a kezében, és közölte, el akar menni. El is ment. Megbeszéltünk mindent, anyagi vitáink nem voltak, és még sokáig a menedzsere maradtam. – Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy menedzserként mellette maradj? – Nem mertem elengedni a kezét. És úgy voltam vele, hátha csak egy fellángolás az egész… – Lelkileg nem lehetett könnyű ez az időszak. A volt feleséged lelép, de továbbra is egyengetned kell az útját a szakmában… – Sokáig nagyon komolyan kínlódtam. Mindenkiben Erikát kerestem. Vadul belevetettem magam az éjszakába, ismerkedtem. Holott tudtam, hogy mindez csak pótcselekvés, egyfajta menekülés. Meg akartam mutatni, hogy igenis erős vagyok. – Mikor fogtad fel, hogy Erika számára Robi mégsem csak egy fellángolás? – Amikor elváltunk, már tudtam, hogy ez közöttünk már soha nem lesz újraépíthető. Akkor tudomásul vettem, és elengedtem. – Sárdi Mariann, a jelenlegi feleséged is szakmabeli. Igaz, ő nem a színpadról, hanem a lemeziparból jön. – Egy másik lemezkiadónál dolgozott. Számos produkcióval foglalkozott a háttérben, a terjesztést, illetve a belső ügyeket intézte. Nagyon tetszett, ahogyan kommunikált, ügyes, talpraesett volt, ezért átcsaltam a Magneotonhoz. Azt mondtam, nekem ilyen munkatárs kell. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy valamikor is lehet köztünk bármi. Igaz, nagyon szerettem a dumáját, a habitusát, ahogy pörgött- forgott. A munkában nem ismert lehetetlent. Aztán egyszer elmentünk a Petőfi Csarnokba egy Edda koncertre. Jött egy lassú szám,

274

JOÓS ISTVÁN

hátulról átöleltem, adtunk egymásnak egy puszit, s mivel picivel többet ittam a kelleténél, megkértem, hogy vigyen haza. És maradjon is ott. – Ott maradt? – Arra az éjszakára biztosan. Másnap aztán mondtuk, hogy ilyet nem szabad csinálni, mégis csak együtt dolgozunk, és ugye házinyúlra nem lövünk. De mindkettőnk fantáziáját izgatta a másik, ezért hamar összejöttünk és együtt maradtunk. – Mariannal együtt egy lánygyereket is kaptál. – Ez is nagy ajándéka a sorsnak, hiszen saját gyerekem nem született, de Zsófi nevelése kitöltötte ezt az űrt. Hat éves volt, amikor az édesanyjával öszszeköltöztünk. Velem tanult meg például olvasni, írni. Igazi apa-lánya kapcsolat alakult ki közöttünk, még olyan dolgokat is megbeszélt velem, amit az anyjával nem. „A MECCS FÉLIDEJÉIG MEGÍRTAM A SE VELED, SE NÉLKÜLED SZÖVEGÉT”

– Sokan nem tudják, hogy az egyik legismertebb nóta, a „Se veled, se nélküled” szövegét te írtad. De akik azok a szakmabeliek, akik tisztában vannak ezzel, meg vannak győződve, hogy ezek a sorok Erikának szólnak. – Pedig abszolút nem neki írtam. Ennél jóval egyszerűbb annak a dalnak a története. Az 1988-as Interpop fesztivál idején Erika zenekarában játszott egy Gyuri nevű fiú, aki egyszer feljött hozzánk Dobos Attila zeneszerzővel, és közölték, másnapra le kell adniuk a dalt felénekelve, de nincs hozzá szöveg. Kérték, hogy találjak ki valamit. Mondtam, hogy ilyet még nem csináltam, de megpróbálom... Emlékszem, épp egy bolgár meccset közvetített a tévé, kimentem a konyhába, kinyitottam egy üveg bort, és a meccs félidejében már kész is lett a szöveg. Megmutattam nekik, és azt mondták, tök jó. Nem volt egy nehéz szerkezetű dal, ezért is ment könnyen. – Roppant érdekes ennek a dalnak a története. Hosszú évek óta ugyanis ez a szerzemény lakodalmakban, vidéki szórakozóhelyeken a legjátszottabb slágerek közé tartozik. Millióan feldolgozták, énekelte Galambos Lajostól Bódi Gusztin és a Dupla Kávén át egészen Mc Hawerig sok előadó. Ugyanakkor ez a nóta eredetileg nem lakodalmas zenének készült… – Persze, hogy nem. Az eredeti felvétel az 1988-as Interpop fesztivál lemezen jelent meg, bakeliten

JOÓS ISTVÁN

275

és kazettán. Gyuri énekelte, akire ma már gyakorlatilag senki sem emlékszik. – Sok pénzt kerestél a jogdíjakkal? – Sokat. Ez is érdekes történet: évekre el is felejtettem ezt a dalt, aztán egyszer csak jött az Artisjustól egy értesítő. A feleségem mondta, hogy nagy baj van, mert indokolatlanul sok pénz érkezett, ez valami félreértés lehet, vissza kell juttatni. Megnéztem a papírt, kiderült, hogy ez a Se veled se nélküled jogdíja, ami nekem, mint szövegírónak jár. Valami miatt elkezdett működni, és gyakorlatilag a mai napig „termel”. – Visszatérve az eredeti kérdéshez: Zoltán Erikáról szól a dal? – Nem! Mint említettem, ennek a dalnak roppant egyszerű a szerkezete, és szinte szójáték alapján született a szöveg. Nem kell mögöttes tartalmat keresni, mert nincs. „ÉN ÍRTAM AZ EGY BOLOND SZÁZAT CSINÁL SZÖVEGÉT IS. OLYANNYIRA BELEJÖTTEM, HOGY MA MÁR 100 DALSZÖVEGNÉL TARTOK…”

– A mai napig számos nagy slágert jegyzel szövegíróként. Ugyanakkor soha nem a saját neveden szerepelsz a lemezeken, hanem Jánosi fantázianévvel. Miért? – Hogy nézne ki, ha egy lemezcég ügyvezető igazgatójának a nevével lennének tele az albumok? És egyébként is: ki merné így azt mondani, hogy ez, vagy az a szöveg rossz? Azért ne legyünk álszentek: a szakma fele azért tud erről, azért is beszélek ilyen nyíltan. Varga Viktor, Szekeres Adrienn, Csézy, illetve Varga Feri & Balássy Betti részére is írtam slágerszövegeket. Akkor jöttem bele újra, amikor az Egy szoknya, egy nadrág című film készült. Előállt ugyanaz a helyzet, mint 1988-ban, az Interpop Fesztivál idején. Azt mondták a filmesek, ha másnapra nem lesz kész a főcímdal, akkor nem kapják meg Feriék a nótát. Korábban ugyanis több szöveget is visszadobott a rendező. Én, mint kiadó ezt nem engedhettem, ezért újra nekiültem. Így született az Egy bolond százat csinál. Belejöttem, és ma már körülbelül száz dalszövegnél tartok. Gyorsan írok, a zenében eleve benne vagyok, és rengeteget olvasok. Minden értékes gondolatot leírok. – Milyen könyveket olvasol? – Elsősorban lélektani, pszichológiai, könyveket. És sok életrajzot. Olyan témákat keresek, amit sok ember él át, ezért közös lehet az érzés. Amikor dalszöveget írok, olyankor munkatárs vagyok, nem igazgató.

276

JOÓS ISTVÁN

Elvárom, hogy elmondják a véleményüket a környezetemben, akkor is, ha nem tetszik nekik a produktum. A szövegírás azonban csak hobbi, nem ez a fő vonal, hanem a lemezkiadói menedzsment. Számomra ez az igazi kihívás. És akármilyen nehéz is a helyzet, hiszem, hogy a következő éveket is megnyerjük!

JOÓS ISTVÁN

277

A bulváron túl

4FOR DANCE „Nem várunk a sült galambra”

„Magyarország egy tízmillós piac. Ha az ember a legsikeresebbek közé tartozik, és jól fut, egy év alatt mindenhová eljut. Jó esetben még kétszer-háromszor visszahívják, és így kellőképpen kiszolgálja ezt a közönséget. Ehhez mindenképp kell egy nagy nézettségű tévéműsor. Külföldön azonban senkit nem érdekel, hogy szerepeltél-e idehaza a Csillag születikben, vagy sem…”

A csapat tagjai (balról - jobbra): Bárány Kristóf, Enyedi Péter, Gál Sándor és Illés Dániel

Van négy vidéki fiú, akik gyermekkori álmaikat megvalósítva mennek előre, és érnek el sikereket évről-évre. A 4 For Dance tagjai hat évvel ezelőtt az RTL Klub legelső tehetségkutató műsorában, a Csillag születikben tűntek fel, ezzel szereztek országos hírnevet. Azt már csak kevesen tudják, hogy a fiúk az év nagy részét külföldön töltik, a világ számos országában bizonyították már tehetségüket. Manapság, amikor a legtöbb szórakoztatóipari szakmunkás kizárólag panaszkodni tud és a körülményeket okolni, addig ezek a srácok módszeres, kitartó munkával és szorgalommal kiépítettek maguknak egy új, nemzetközi vonalat. Úgy, hogy közben a hazai piacot sem hanyagolják el. Ritka az, amikor a gyerekkori barátságok felnőtt korban is megmaradnak. Ritka, amikor úgy maradnak meg ezek a kapcsolatok, hogy közben nap mint nap együtt dolgoznak. És még ritkább, hogy ezt a köteléket a pénz sem tette tönkre. Számomra mindig nagyon szimpatikus volt, amikor valaki követte a gyerekkori vágyait, és nem hagyta magát semmivel sem eltéríteni. Ők négyen olyan példát és olyan értékeket állítanak elénk, ami már rég elveszett. Kéretik hát őket példaként követni…

– Nagyon lelkesek vagytok, mindenkinek fülig ér a szája. Ilyen jól sikerült a fellépés? Gál Sándor: Túl vagyunk már ezer fellépésen, de épp azt mondtam a fiúknak az öltözőben, hogy milyen jó dolog táncolni. Most is ugyanolyan izgalom volt bennünk, mintha ez lett volna az első, és ugyanolyan élményt is adott. Bárány Kristóf: Ezzel mindannyian így vagyunk. – Amikor lejöttök a színpadról, percekig pihentek még az öltözőben? – Nem. Én összeszedem a jelmezeket, illetve a kiegészítőket, mert azokért én vagyok felelős, Dani az ásványvíz mennyiséget pótolja, mert ő közülünk a legizzadósabb. Peti rohan a CD-k után, Sanyi pedig a szervezővel beszélget.

4 FOR DANCE

279

– Ki vezet hazafelé? Sándor: Mindig az, aki a „legfrissebb”. Több okból sincs külön sofőrünk. Egyrészt így férünk el kényelmesen, mindenkinek megvan az alvós pozíciója. Jól elvagyunk mi így, négyen. Ráadásul szeretünk is vezetni. Illés Dániel: A hosszú utazások során mindent kitárgyalunk. Mindenki, még a barátnőink is csodálkoznak azon, miről tudunk ennyit dumálni. Mert nem szól mindig a zene, és nem is nézünk mindig filmet. De mindig van téma. Akárcsak egy házasságban. Filmnézések tekintetében is külön szokásaink vannak. Most például a régi filmekre kaptunk rá. Latabár Kálmán és Kabos Gyula mozikat nézünk. Amikor Ausztráliában turnéztunk, mesélték a kint élő magyarok, hogy annak idején még Latabár is volt ott vendégszerepelni. Mi sajnos nem ismerhettük, mert nem egy korban születtünk, de a mai napig elismerik őt azon a kontinensen. – Ausztráliában kizárólag magyarok előtt léptetek fel? Sándor: Nem. A magyar házakban tartott fellépéseken túl részt vettünk három nemzetközi, multikulturális fesztiválon Melbourne-ben és Sidney-ben. Eleve a fesztiválok kapcsán kerestek meg minket. Mivel az időpontok között jócskán volt időnk, ezért úgy gondoltuk, felkeressük az ottani magyar házakat is, így eltöltöttünk hat hetet a kontinensen. – Bejött nektek az ország? Enyedi Péter: Nagyon! Ugyan különleges, de nagyon élhető ország. Odakint nem őzikék ugrálnak át az úton, hanem kenguruk. Nem csak az állat-, de a növényvilága is teljesen más. Dániel: A sok külföldi fellépés során már volt alkalmunk azon gondolkodni, hol élnénk a legszívesebben. Mindenkinek más ország jön be, ezért, ha egyszer szétszélednénk, a világ legkülönbözőbb tájain találnál 4 For Dance tagokat. „ESZMÉLETLEN TÁVOLSÁGOKAT UTAZUNK. ELŐFORDULT, HOGY EGYIK PERCBEN MÉG ABU DHABIBAN VOLTUNK, UTÁNA DUBAIBÓL MOSZKVÁBA REPÜLTÜNK, MAJD PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB LENGYELORSZÁGBAN LÉPTÜNK SZÍNPADRA”

– Ehhez képest nem költöztök sehová, még Budapestre sem. Inkább folyamatosan ingáztok mindenhova Nyíregyházáról. Dániel: Pedig többször felmerült már a költözés gondolata, de mindig rájövünk nem ezen múlik. Péter: Autópályán három-négy óra alatt hazaérünk Magyarország bármelyik pontjáról. Csak ügyes sofőr kell hozzá. (nevet)

280

A BULVÁRON TÚL

Kristóf: Ez a 220 kilométer távolság a fővárostól csak magyarországi viszonylatban sok. A tengerentúlon ennyi kilométerre azt mondanák, hogy a külvárosban lakunk. Minden csak viszonyítás kérdése. Ha Debrecenbe kell mennünk, akkor azt mondjuk, milyen jó, hogy Nyíregyházán élünk. Ha viszont Zalaegerszegre, akkor picit hátrányban vagyunk. De tényleg nem ezen múlik. Egyébként van képviselőnk Budapesten. A menedzserünk itt él. Dániel: Elképesztő kilométereket teszünk meg! Egyszer úgy jött ki a lépés, hogy egyik nap Budapesten kellett fellépnünk, másik nap Monacoban, harmadnap már megint Pesten. És ezt a távolságot autóval tettük meg. Sándor: De olyan is volt, hogy Abu Dhabiban volt fellépésünk, este 8-kor kezdtük az utolsó műsort. Kilenckor indultunk Dubaiba autóval, 11-re át is értünk. Onnan éjfélkor indult a repülőnk. Hajnal háromra Moszkvában voltunk, ott átültünk egy másik gépre, reggel 9-re Budapestre értünk, és délután 3-kor már ismét színpadon álltunk Lengyelországban. Sándor: Jól bírjuk a gyűrődést. (nevetnek) Az autónk négy éves, és van már benne 300 ezer kilométer. Úgy, hogy ezt a kocsit kizárólag akkor használjuk, ha fellépni megyünk. Kristóf: Visszatérve a külföldi utazásokhoz: az összes kontinensen jártunk már, most épp Grönlandot is szervezzük, mert ott még nem voltunk. Sándor: Szám szerint 36 országban léptünk fel eddig. Dániel: Öt év alatt több, mint százszor repültünk. – Miféle szövetség a tiétek? Barátság, család, vagy egyszerűen csak egy különleges munkahely? Kristóf: Talán mindez együtt. Nem lehet egy dologban összefoglalni, mert ez egyszerre család, munkahely, barátság, sőt, egyfajta szakmai kiteljesedés is. Komplex dolog. Gyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk. Nyíregyházán találkoztunk egy tánccsoportban, aztán a barátság a próbaterem falain kívül is folytatódott. Sanyi fejéből pattant ki, hogy csináljuk meg az együttest. Azelőtt is össze voltunk nőve, de ez aztán még inkább összekovácsolt bennünket. Annak ellenére, hogy rengeteg időt töltünk együtt, még telefonon is ingyen beszélünk egymással, és otthon is konferenciabeszélgetéseket folytatunk. Nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk egymással. Akkor is, ha nincs fellépésünk. Ha majd most, az interjú után néhány órával hazaérünk, bemegyünk a lakásba, feltesszük a fogasra a ruhát, biztos lehetsz benne, hogy pár percen belül csörögni fog a telefon, és beszélünk még legalább fél órát. – Létezik olyan nő, aki ezt elviseli? Péter: Négy ilyen nő is létezik. (nevetnek) Nézd, a párjainkkal eleve így ismerkedtünk meg. Pontosan tudták, hogy mit vállalnak. És hozzá is szoktak.

4 FOR DANCE

281

Ahhoz is, ha időnként elutazunk másfél hónapra. Kristóf: Lassan minden barátnő kap egy kutyát… (újabb nevetés) Viccet félretéve: a hosszabb külföldi turnékat nyilvánvalóan nehezebben viselik. Egy nő azért érzékenyebb, de ahogyan Peti is mondta, hozzá vannak szokva, és büszkék ránk. A mai világban már az igazán nagy távolságok sem távolságok. Amióta van internet, és Skype, minden nap kommunikálhatunk. Sőt, azt vettük észre, hogy külföldről még intenzívebben figyelünk rájuk. Többet beszélünk velük odakintről, mint amikor itthon utazunk el egy másik városba fellépni. „ISMERJÜK EGYMÁS HÓBORTJAIT, ÉS TUDJUK, KIHEZ NEM LEHET REGGEL SZÓLNI…”

– Az egész úgy hangzik, mint egy rózsaszín tündérmese. Húsz évvel ezelőtt összejön négy gyerek, akik barátságot kötnek, és két évtized elteltével is ugyanazzal a szeretettel, tisztelettel viszonyulnak egymáshoz, mint annak idején? Ennyi idő alatt nagyon sokat változik az ember. Az elmúlt esztendőkben soha nem volt klikkesedés, egymás kibeszélése, haragok, sértődések? Kristóf: Az alvás részéről volt klikkesedés, hogy ki kivel alszik… (nevet) Sándor: Nyilvánvalóan voltak kisebb hullámvölgyek, rosszabb periódusok. De a rosszat is ugyanúgy kell kezelni, mint a jót. Azonnal megmondjuk egymásnak a véleményünket. Ha valakinek egy kicsit is elszáll az agya, a többiek rögtön jelzik, hogy nem jár jó úton, térjen vissza. Ha nincs kertelés, akkor képes tisztán működni a dolog. Dániel: Őszinteség az alapja mindennek. Egy barátság ott tud vakvágányra futni, hogy nem mered megmondani a másiknak a véleményedet. Mert azt hiszed, azzal megbántod. Mi ismerjük egymás hülyeségeit, hóbortjait, ezért tudjuk, hogy kihez nem lehet reggel szólni, ki hol ül a kocsiban, és ehhez hozzászoktunk. – A pénzen soha nem vitatkoztatok? Dániel: Nem, mert egyenlő arányban van minden szétosztva. Senki nem kap többet a másiknál. Kristóf: Édesapámnak volt egy mondása, hogy a hosszú barátság titka a pontos elszámolás. És ez a mi esetünkben az anyagiakra is kiterjed. Mivel a 4 For Dance intézménye olyan, mint egy család, ha arról lenne szó, hogy bárkinek tűzbe kellene tennie a másikért a kezét, a másik három biztosan segítene. Dániel: Nagyon sok barátunk van, de egymásban bízunk a legjobban.

282

A BULVÁRON TÚL

– Amikor az embernek új barátnője lesz, óhatatlanul változik. Új ingerek érik, a szemlélete is másik irányba fordulhat. Nálatok volt ilyen? Dániel: Rossz irányba senki nem változott, legfeljebb csak kicsit külön húzódott. Ezt is elfogadtuk. Amikor valaki szerelmes lett, akkor nem együtt jártunk sétálni, hanem ők mentek külön. Aztán szépen lassan beilleszkedett az éppen aktuális kisasszony a családba. Péter: Természetesen a négy lány is családtag. Minden év végén csinálunk odahaza „céges vacsorát”. Ilyenkor húzunk egymás között neveket, és megajándékozzuk azt, akit kihúztunk. – Ilyenkor nyolcan ülitek körbe az asztalt? – Pontosan. De van egy másik céges vacsoránk is, amit a szponzorok, illetve a segítőink számára szervezünk. Ott már jóval többen vagyunk. – Ha már a segítőknél tartunk, van nektek menedzseretek is. Posztobányi Andor, az RTalent Produkciós Iroda vezetője, aki Vastag Csabától kezdve a Hooligansen át több produkciót is kézben tart. Sándor: Andor az első perctől fogva velünk van. Több mint menedzser. Szívügye a 4 For Dance. Eleve mi voltunk az első menedzselt csapata, rajtunk gyakorolt. Sokszor halljuk a szakmában, hogy bizonyos előadók félévente menedzsert cserélnek, de mi nagyon meg vagyunk vele elégedve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem volt vitánk, de mindent meg tudtunk beszélni. Az elmúlt évek eredményei magukért beszélnek, és úgy gondolom, mi már megmaradunk egymásnak. (mosolyog) Dániel: Voltunk Montrealban egy hivatalos tánckupán. Három aranyérmet nyertünk, és nem úgy örült, mint egy menedzser, hanem egy barát. Még a szüleit, és a barátnőjét is úgy hívta fel, mintha ő is a színpadon lett volna. Sándor: Andornak sok művésze van, de érezzük, hogy hozzánk barátként viszonyul. „CSAK AKASZTOTT EMBEREK NEM VOLTUNK EDDIG”

– Mennyit tett hozzá a pályafutásotokhoz a Csillag születik? Sándor: Fontos ugródeszka volt az itthoni karrierünk tekintetében. Abban a műsorban ismert meg az ország. Az igazi munka azonban csak ezt követően jött. Egy ilyen tehetségkutatóban pillanatok alatt a csúcsra kerülhetsz, két hónapig hülyére haknizhatod magad, de mi lesz később? Mi hat évvel a Csillag születik után is nagyon szép fellépésszámmal rendelkezünk. De ez tudatos, kemény munka eredménye. – Mindenkinek az együttes a munkahelye? Van, aki több lábon áll? Sándor: Van egy iskolánk, ahol négyen 700 gyereket tanítunk.

4 FOR DANCE

283

Rengeteg órát tartunk, és egyre több tanítványunk van. Aztán ott vannak a próbák, a fellépések, van dolog bőven. Péter: Mégis, a szervezés a legidőigényesebb feladat. A kapcsolattartás a külföldi kontaktokkal. Sándor: Plusz a koreográfia, a szakmai dolgok. Az egyensúlyt kell megtartani, mert vannak időszakok, amikor a szervezés igényelne több munkát. De közben a civil életedre is figyelni kell. – Csináltatok mást is a táncon kívül? Péter: Talán csak akasztott emberek nem voltunk eddig… (nevetnek) Dániel: Talpraesett emberek voltunk mindig. Amikor 18 évesen kiestünk a kiskosárból otthon, mindannyian próbáltunk érvényesülni. Ha csak magamat nézem, a nyíregyházi színházban táncoltam, de az a fizetés nem volt elég. Hogy meg tudjak élni, elmentem egy bútorboltba eladónak, majd reggel újságot is hordtam. Aztán, a 4 For Dance előtt Sanyival azt mondtuk, tegyük össze, amink van, és nyitottunk egy bútorboltot. Három éven keresztül volt egy üzletünk, amit a válság megtűzdelt, és a Csillag születik után nem is tudtunk annyit foglalkozni vele, így abbamaradt. Péter: Én négy évig voltam egy nagy cégnél supervisor, amit azért hagytam abba, mert a CSISZ után annyira beindult az életünk, hogy nem tudtam öszszehangolni a kettőt. Sándor: Nekem nyolc éve van egy szépségszalonom. Az egy kicsit másabb műfaj, de szeretem. (mosolyog) Kristóf: Nekem csak a tánc. Dániel: Hobbyjaink persze a táncon kívül is vannak. Jómagam például néhány hónapja elkezdtem fotózni. A cél nyilvánvalóan az, hogy később profi legyek. Amikor csak tehetem, eljárok esküvőkre a fotós tanárom mellé, hogy tanuljak. A fotózás egyébként a külföldi utazásaink kapcsán jött. Gondoltam, ha a jó sorsom ilyen helyekre sodor, legalább szép képeket csináljak. Péter: Én meg mostanában újságcikkeket szoktam magunkról írni, és a helyi lapokban lehozzák. „A VÁLSÁG ÁTRENDEZTE AZ ÉLETÜNKET”

– Odahaza szeretnek benneteket? Dániel: Büszkén mondhatjuk, hogy igen. 2011-ben a Szabolcs-Szatmár Bereg megyei VI. Megyei Príma Díj Közönség díjasai lettünk, idén pedig megkaptuk a Nyíregyháza Városért – Bencs Kálmán díjat, és ez óriási elismerés a munkánk iránt. Egy jelzés is egyben, hogy jó úton járunk.

284

A BULVÁRON TÚL

Kristóf: Persze, amikor elkezdtük, annyira újszerű volt ez a műfaj, hogy hideget-meleget egyaránt kaptunk. De a nyolc év alatt megszerettek. Úttörő dolgot viszünk véghez, és Magyarország egyik legismertebb tánccsapatává váltunk. A kultúrának fejlődnie kell, és a magyar tánckultúrát minőségi alapon őrizzük meg. Ez leginkább külföldön érezhető ezért is vagyunk a határainkon túl is népszerűek. Kínában, 470 ezer ember előtt, és Dubaiban is, a vadidegen kultúrában is sikert aratunk. Péter: Mindig nagy álmunk volt, hogy világot lássunk. Úgy, hogy közben „dolgozunk” is. Sándor: A kilencvenes években minden táncegyüttes járta a világot. A Nyírség Táncegyüttes Thaiföldre, Mexikóba is eljutott. Gyerekkorunkban még a régi Ki Mit Tudokat is nyerték. Odahaza persze, hogy mi is erről álmodoztunk. – Ezek szerint most az álmaitokat élitek? Kristóf: Igen, de ehhez azért hozzátartozik, hogy nem ülünk otthon a sült galambot várva. Emögött kőkemény szervezés és munka van, ami minden évben egyfajta újabb szemlélettel bővül, mert tanulunk az előző évek hibáiból. – A válság érintett titeket? Sándor: Inkább átrendezte az életünket. Amikor érződött, hogy valami változás várható, akkor leültünk, átbeszéltük, és akkor kezdtük el nagyon tudatosan a külföldi fellépéseket szervezni. Ami a válság miatt itthon kiesett, azt a külfölddel pótoljuk. Sok művészt hallunk sírni és panaszkodni, hogy nincs elég fellépés. Mi beláttuk, hogy keresnünk kell másik utat. Korábban 70 százalékban Magyarországon és 30 százalékban külföldön léptünk fel, most ez megfeleződött. Nyáron például Dubaiból kaptunk ajánlatot, hogy menjünk ki 36 műsorra. Sándor: 2 hét alatt csináltunk meg 36 fellépést… – Egyszer én is jártam nyáron Dubaiban. 49 fokot mutatott a hőmérő… Péter: Most is annyit mutatott… Sándor: És ez a 49 fok már jónak mondható. Az előző utazásunkkor még este is 53 fok volt... Dániel: Csodálkoztunk is, hogy ki voltak pakolva kávézók a nagy melegben. A korábbi utazásnál egy lélek sem volt az utcákon. Péter: Visszatérve az eredeti témához: nem sok művész kel fel hajnali háromkor, hogy az ausztrál szervezővel beszéljen, vagy Amerikával. Ha kell, felkelünk, és álmosan is tárgyalunk. Van indiai szervezőnk is. Aktívan részt veszünk a menedzseri feladatokban. Sándor: Régi nagy művészek mesélték, hogy náluk ez fordítva volt. Ültek otthon, és válogathattak a felkérések között. Az egy más világ volt. Ha ma otthon ülsz, mindenről lemaradsz.

4 FOR DANCE

285

És ehhez még az is kevés, ha megnyersz egy tehetségkutatót. Nem szabad hagyni, hogy elindulj lefelé a lejtőn. Kristóf: Magyarország egy tízmillós piac. Ha az ember a legsikeresebbek közé tartozik, és jól fut, egy év alatt mindenhová eljut. Jó esetben még kétszer-háromszor visszahívják, és így kellőképpen kiszolgálja a tízmilliós piacot. Ehhez azonban kell egy nagy nézettségű tévéműsor. Külföldön azonban senkit nem érdekel, hogy te szerepeltél-e idehaza a Csillag születikben, vagy sem. Pekingbe például a világ minden részéről be akarnak törni produkciók. Itt csak az számít, jó-e a referenciád, ügyesen tudsz-e tárgyalni, és a hatásos-e az élő fellépés. „EBBEN A SZAKMÁBAN A TEHETSÉG CSAK ÖTVEN SZÁZALÉKIG SZÁMÍT”

Sándor: Azt szoktuk mondani, hogy vannak nálunk jobb táncosok. Fiatalabbak, technikásabbak. De ezt is a régi nagy öregek mondták, hogy a tehetség csak ötven százalék. A kérdés, hogy megvan-e mellette az a plusz 50 százalék, hogy el is tudd magad adni. Mi ebbe tanultunk bele szükségszerűen. Ki kell tapasztalni, hogyan add el magad Indiába, teljesen máshogy kell tárgyalnod Amerikával, és Ausztráliával is. Máshogyan kell árazni, másképp kell tálalni. Kristóf: Ausztráliában például biztosítást kell kötni az adott műsorra. Ez azt jelenti, hogy ha az ausztrálok elmennek egy produkciót megnézni, és ha sértőnek találja magára nézve a műsort, beperli a művészt. Mindegy, hogy te azt viccnek szántad, lehet az mondvacsinált indok is. – Gondolom, benneteket nem perelt be senki… Péter: Nem. (nevetnek) Kristóf: Törökországban volt egy nagyon szép élményünk. Elutaztunk Antalya mellé egy rendezvényre, ahol Magyarországot képviseltük. Amikor a repülőtérről vittek a szállodába, büszkén néztük az óriásplakátokat, ahol szerepeltünk. Velünk reklámozták a fesztivált. A monacoiak pedig a weboldalunk alapján kerestek meg minket. A honlapon látták a produkcióinkat, és kifejezetten azt a két számot kérték, amit ott láttak videón. Dániel: Amikor elkezdtük az együttest, fél évig csak gyakoroltunk a pincében. Koreográfiát készítettünk. Nyáron pedig, mivel Sanyinak volt egy kisbusza, elindultunk Franciaországba. Mindezt nyolc évvel ezelőtt. Végigbuszoztunk a tengerparton, és utcatáncoltunk. Visszafelé jövet Horvátországban fejeztük be a „turnét”. Ott látott meg minket egy szervező, és kérdezte, visszamennénk-e? Egy hét múlva már egy szállodában adtunk műsort mi, az utcatáncosok…

286

A BULVÁRON TÚL

Tehát lehet, hogy tényleg vannak nálunk jobb táncosok, de valami pluszt tudunk adni így négyen. Péter: Azért szerencsések is vagyunk. Sándor: A szerencse is csak akkor tud melléd állni, ha hiszel abban, amit csinálsz. Az elején a hitről szól minden. Még a próbatermünket is magunk építettük a saját pénzünkből. De ez a hit a mai napig megvan. Kristóf: A legnagyobb titka a csapatunknak, hogy tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk. A „közös rezgés” viszi előre a négyesünket. Dániel: És az állandó humor. Képzeld el, a Csillag születik forgatásai idején elhitettük mindenkivel, hogy aki a büfébe lemegy, és bemondja, hogy „kiscsillag vagyok”, kap 10 százalék kedvezményt. Természetesen ott nyomult mindenki. De ma is volt egy viccünk… A főszervező lánnyal elhitettük, hogy Sanyi egy új fiú. Kértük, hogy figyelje műsor közben, mennyit hibázik. Majd a végén odament a szervező lány hozzá, és mondta, ahhoz képest, hogy első fellépésed volt, nagyon jó voltál. Kristóf: Hát így élünk mi… Biztos vagyok benne, hogy ez a mentalitás, és az örök jókedv is nagyban hozzájárul a sikereinkhez.

4 FOR DANCE

287

A bulváron túl

KASSAI VIKTOR „Lehetetlen eltussolni a hibákat, mert ország-világ látja” „Az egyik legfontosabb dolog, amit meg kell tanulnia egy játékvezetőnek, hogy ha vasárnap hibázol, attól még következő vasárnap újra lesz meccs. A játékosok is így gondolkodnak. A vasárnapi vereség még hétfőn-kedden marja őket, de utána már jön a következő mérkőzés. Minél tovább görgetjük a problémákat, annál nagyobb lesz az esélye, hogy ismét elkövetjük...”

Kíváncsi lennék, hány olvasónak cseng ismerősen a neve… Valami azt súgja, meglepődnék a közvélemény-kutatás végén. A saját környezetemben is ez történt: tízből nyolcan tudták, ki az a Kassai Viktor. Olyanok is, akik egyáltalán nem néznek labdarúgó mérkőzéseket. Márpedig a környezetemben nem sokan néznek…

A világ legjobb játékvezetőjének választották. A futballélet legrangosabb mecscseit vezeti, ebből kifolyólag milliók látták már az arcát világszerte különböző összecsapásokon. A BL-döntők valaha volt legfiatalabb játékvezetője a bicskei járási bajnokságban még nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen magasra jut. Sőt, egyáltalán nem is gondolkodott előre. Nem tervezgette a jövőt, nem szövögetett álmokat, csak tette a dolgát. Azt mondja, jóval egyszerűbben látja a világot, mint mások. Mert ma sem álmodozik.

– Magázódunk, vagy tegeződünk? – Nyugodtan tegeződhetünk, de gondolom, a cikkben majd úgyis átírod magázódásra a párbeszédet. – A Nők Lapja cikkben mindenképp, ott így szokás, de a saját könyvemben azért meghagynám a tegező formát. – Legyen így! – Mióta vártál rám? – Negyedórával korábban érkeztem, de gondoltam, megvárlak, amíg ideérsz. Nem volt kedvem egyedül beülni a kávézóba. – Mennyien köszöntek rád, amíg kint álltál az utcán? – Senki. – Nem szoktak felismerni? – Nem jellemző. A zöld gyepen, játékvezetői ruhában nyilván más lenne a helyzet, de civilben nem szólítanak meg úton-útfélen. Amikor elkezdtem a játékvezetést, eszembe sem jutott, hogy ez a hobbi ismertséggel is járhat. – Valamilyen jövőképed csak volt… – Nem. Az égvilágon semmi.

KASSAI VIKTOR

289

A gyerekek is azért fociznak, mert jólesik nekik, nem azért, mert tervük van vele. Játékvezetőként én sem akartam azonnal az NB I-ben fújni. Volt édesapámnak egy ötlete, ami nem tűnt rossznak. Kipróbáltam és megragadtam a lehetőséget. Nem hiszek abban, hogy az életben minden úgy történik, ahogy azt az ember előre megtervezi. Sok múlik a véletlenen és a szerencsén. – Azt szerencsének tartod, hogy épp olyan családba születtél, ahol a sport különösen fontos volt? Édesapád a mai napig aktív játékvezető. – Igen. Gyerekként jártam is édesapám mérkőzéseire, s azonnal megragadott a futballpályák hangulata. Jó levegőn voltam, labdaszedőként futkároztam a pálya körül, az öltözőben mindig megihattam egy kólát és hallgattam a játékvezetők legendás történeteit. A késztetés adott volt, utána már csak rajtam múlt, lesz-e tehetségem is hozzá. – Édesapádat túlszárnyaltad játékvezetőként. Büszke rád? – Ez természetes. Bár elmondása szerint, ő mindig is hitt abban, hogy nem lesz átlagos pályafutásom. Igazából akkor kezdett büszke lenni rám, amikor látta, hogy többre viszem, mint ő. Amikor az NB I-be kerültem, már nem próbált meg tanácsokat adni. Akkor léptem ki az árnyékából. – Bizonyítani akartál neki? – Egyáltalán nem. Ennél azért egyszerűbben fogom fel a játékvezetést. Ki kell menni a pályára, és minél kevesebb hibával levezetni a meccset. Közben pedig jól akarom magam érezni. „EGY JÁTÉKVEZETŐ NE CSINÁLJON SZTÁRT MAGÁBÓL”

– Zavar a diktafon? – Viccelsz? Ha az nem zavar, hogy 80 ezer ember van a lelátón, és 30 kamera vesz, akkor miért zavarna? – Mondjuk azért, mert szokatlanul sokáig szerveztük ezt a beszélgetést. Mindent alaposan meggondoltál, mielőtt leültél velem kávézni. Sőt, az interjú lehetséges témáit is előre el kellett küldenem. – Azt vallom, hogy csak akkor írjanak rólam, ha a futballpályán történik velem valami. Éppen ezért kértem hosszas gondolkodási időt. Néhány ismerősömmel meg is vitattam, hogy nyissak-e egy női magazin felé, hiszen mindig megfontolom, hogy kinek nyilatkozom. Egy játékvezetőnek nem az a feladata, hogy sztárt csináljon magából. – Lehet, hogy lassan rendelnünk kellene. Mit innál? – Egy forró csokit. Tejszínhabbal. – Szabad?

290

KASSAI VIKTOR

– Tejszínhabot enni? Miért ne szabadna? Nem vagyunk mi aszkéták, hogy mindent megvonjunk magunktól! Egy élsportoló is ehet bármit, amit megkíván. Persze napi rendszerességgel azért ne pacalt, éjfélkor. – Szerencsés alkat vagy, amiért nem hízol, vagy a rendszeres sport miatt nincs súlyfelesleged? Valószínűleg mindkettő. „MINÉL TOVÁBB GÖRGETJÜK A PROBLÉMÁKAT, ANNÁL NAGYOBB LESZ AZ ESÉLYE, HOGY ISMÉT ELKÖVETJÜK”

– Azt mondta egyszer egy pályatársad, hogy a legtöbb kudarc az életben a játékvezetőket érheti. – Valóban furcsa szakma ez. Az arcunkba kapunk mindent, pláne, ha hibázunk. Az elkövetett hibákat nem lehet helyrehozni, s amíg az élet más területein van idő egy döntést többször meggondolni, mással megkonzultálni, esetleg aludni rá egyet, addig a játékvezetésben azonnal kell dönteni. Sajnos nem mindig döntünk jól, és ráadásul utólag nem lehetséges kijavítani a tévedéseinket. Ráadásul a mi hibáinkat nem lehet eltussolni, hiszen a legrosszabb esetben is nyolc kamera vesz egy mérkőzést, jobb helyeken pedig akár harminc is. Ország-világ lát mindent. Sok szakmában fel sem tűnik, ha valaki hibázik. Nálunk meg a stadion tetejére is kamera van felszerelve. A tévénézők a rengeteg kameraállásból jobban láthatnak mindent, mint mondjuk én a játéktéren a saját pozíciómból. – Gyakran hibázol? – Sajnos velem is sokszor előfordul, hogy rosszul ítélem meg a játékszituációkat. Nehéz egy mérkőzést hiba nélkül levezetni. De a világ legjobb játékosai is hibáznak, e nélkül nincs is mérkőzés. – Bántanak a tévedéseid? – Igen, hiszen az embernek elvárásai vannak magával szemben, és rossz belátni, ha nem tudja maximálisan megoldani a feladatát. Pontosan azért kell elemezni a hibákat, hogy legközelebb ne kövessük el azokat. És ha mindez zökkenőmentesen megy később, akkor kezdünk a tökéletesség felé haladni, amit azonban játékvezetőként sajnos soha nem fogunk elérni… – Nem olyan embernek tűnsz, aki sokat rágódna a problémákon. – Az egyik legfontosabb dolog, amit meg kell tanulni, hogy ha vasárnap hibázol, attól még következő vasárnap újra lesz meccs. A játékosok is így gondolkodnak. A vasárnapi vereség még hétfőn-kedden marja őket, de utána már jön a következő mérkőzés. Minél tovább görgetjük a problémákat, annál na-

KASSAI VIKTOR

291

gyobb lesz az esélye, hogy ismét elkövetjük. Persze ez alkat kérdése is. Van, aki nem képes arra, hogy gyorsan átlépjen a problémáin, és a következő meccsre tudjon koncentrálni. – Beütötted már a nevedet internetes keresőbe? – Nem. Van ennél jobb dolgom is. – Én megtettem. Számos cikket, fórumbejegyzést találtam. Sok írásban visszaköszönt, hogy a siker megváltoztatott. És ezt a legtöbbször azok nyilatkozták, akik gyerekként ismerték. – Persze, hogy változom, 37 évesen nem viselkedhetek úgy, mint egy 15 éves gyerek! Érdekes is lenne, ha nem így volna. Ráadásul játékvezetőként az ember nem mehet úgy ki a pályára, hogy még a jegyszedőtől is elnézést kér. „NEM VÉLETLENÜL VAN ANNYI VÁLÁS A JÁTÉKVEZETŐK KÖRÉBEN”

– A magánéletedről viszont semmilyen információt nem találtam. – Ezek szerint valamit jól csináltam… (nevet) – Van családod? – Nincs. A játékvezetés rengeteg energiát felemészt. Gondolj csak bele; hét közben munka után rohanunk edzésre, ahonnan csak este érünk haza. Hétvégén pedig nem a családdal vagyunk, hanem utazunk a meccsekre. Nyíregyháza, Szombathely, Pécs – éppen, ahová a beosztásunk szerint mennünk kell. Sajnos ezért is van olyan sok válás a játékvezetők körében. Óriási türelmet követel ez az életmód a feleségektől és a barátnőktől, hiszen a játékvezetők számára sokszor fontosabb a hivatás, mint a család. Ha valaki egy játékvezetővel köti össze az életét, muszáj rengeteg kompromisszumot kötnie. Én hetente legalább négyszer edzem a szabadidőmben pedig szinte mindig a sportcsatornákat nézem, a meccseket elemzem, hiszen naprakésznek kell lennem a történésekből. A játékvezetés 24 órás hivatás. Nem abból a 90 percből áll, amíg egy mérkőzés tart. – Nem titok, hogy a bíráskodás mellett civil munkád is van. – Egy játékvezetőnek nálunk dolgoznia is kell. Bár a Magyar Labdarúgó Szövetség az elmúlt időszakban minden segítséget megad nekünk, hogy jobban tudjuk a felkészülésünkre koncentrálni, mégis a magyarországi játékosok fizetésének csak a töredékét keressük. Én több mint tíz évig az idegenforgalomban dolgoztam, de egy idő után már nem tudtam a kettőt összeegyeztetni. Most vállalkozó vagyok, s így próbálom összhangba hozni a munkát a játékvezetéssel. – Jól élsz?

292

KASSAI VIKTOR

– Minden relatív. Nincsenek napi filléres gondjaim, de össze sem hasonlítható az életformán a hazai és főleg a külföldi sztárjátékosokéval. – Gyakran hazajársz Tatabányára? – Igen. Fontosak a gyökerek. Ráadásul a Komárom-Esztergom megyei játékvezetői társasághoz tartozom, hiszen 22 éves koromig náluk „nevelkedtem”. Kollégáimmal segítjük a megyei tehetségek kibontakozását. Hátha egyszer valamelyikükből esetleg NB I-es játékvezető válik. „NINCS KÖZTÜNK TÁVOLSÁG”

– Amikor fiatalokkal találkozol, mit látsz a szemükben? Tiszteletet? Rajongást? – Inkább tiszteletet. Azokkal az eredményekkel, amiket elértünk a szintén a megyéből származó Erős Gáborral, nagy respektünk van a fiatalok között. Mindenkivel tegeződünk, barátilag állunk hozzájuk. Próbáljuk azt közvetíteni feléjük, hogy nincs lehetetlen, bármit el lehet érni. Nekünk is sikerült kitörnünk a megyei harmadosztályból. – Közösségi oldalakon regisztráltál? – Nem. Sem az MLSZ-nél, sem az UEFA-nál nem nézik jó szemmel, ha valaki közösségi oldalakra írogat. El lehet képzelni, mi történne egy rosszul sikerült meccs után az ilyen felületeken… – Igen, tavaly például az észtek „Kassai Viktort gyűlölő” oldalt indítottak a Facebookon. Nehezen viselték, hogy válogatottjuk 4-0-ra kikapott Írországtól az Európa-bajnoki pótselejtezők első mérkőzésén, és a vereséget elsősorban a te nyakadba varrták. – Tudok róla. A játékvezetés kétélű dolog. Aki erre adja a fejét, el kell fogadnia, hogy ez ezzel is jár. – A családod hogy viseli, ha kritizálnak? – Annyifélét írtak már rólam, hogy megedződtek az évek során. Játékvezetőként egyébként rosszabb a helyzetünk, mint mondjuk egy színésznek. A színészt ugyanis vagy nagyon megtapsolják, vagy csak egy kicsit. Ezekből tudhatja, hogy sikeres volt-e az előadás. Ehhez képest, ha jól vezetjük a mecscset, semmi nem történik. Akkor azt mondják, ez a dolga, ezért küldték ide. Ellenben, ha elrontunk valamit, akkor a vészkijáraton kell távoznunk. Velem is előfordult, hogy valamivel többet kellett várnom a hazamenetellel az elégedetlenkedő szurkolók miatt. – Puhl Sándorral milyen a kapcsolatod? – Szinte baráti. Tíz évvel ezelőtt a magyarországi futballbírók vezetőjeként bízott bennem és megadta a lehetőséget arra, hogy bizonyíthassam a képessé-

KASSAI VIKTOR

293

geimet. Fiatal játékvezetőként komoly hazai és nemzetközi mérkőzésekre kaptam beosztást, s az ő elnöksége alatt váltam nemzetközi játékvezetővé. A mi sikerünk az ő sikere és az őt követő Vágner László sikere is. – Miért beszélsz folyamatosan többes számban? – Azért, mert csapatként működünk, együtt vezetjük a mérkőzéseket a kollégáimmal. Attól, hogy játékvezetőként engem ismernek többen, az asszisztenseim is részesei az elért eredményeimnek. Olyan ez, mint amikor egy újságíró megír egy cikket, de a tördelőt már senki nem ismeri. Pedig lehet, hogy éppen ő teszi látványban eladhatóvá az interjút. „HA A GYERMEKFALVAK LAKÓINAK CSAK A TÍZ SZÁZALÉKA SZERETI MEG MIATTAM A SPORTOT, MÁR TETTEM VALAMIT ÉRTÜK”

– Egy éve az SOS Gyermekfalu jótékonysági nagykövetének választottak. – Nagyon örültem, mert Barabás Évin és Vajda Attila olimpiai arany érmes kenuson kívül korábban Puskás Ferenc is az SOS gyermekfalvak nagykövete volt 1998-tól haláláig. Nekünk, sportolóknak példát kell mutatnunk a fiataloknak. Ha miattam a gyermekfalvak lakói közül csak néhányan megszeretik a sportot, már nem volt hiábavaló a szerepvállalásom. Sajnos nem mindenki olyan szerencsés, hogy normális családban, szerető közegben nőhet fel. – Mit érhetsz még el a játékvezetésben? – Rengeteg siker várhat még rám és csapatomra. Nálunk 45 év a felső korhatár, azaz legjobb esetben akár 8 és fél évem van hátra az aktív játékvezetésben. Szeretném ezeket az éveket olyan meccsekkel megtölteni, amelyek számomra is óriási élményt jelentenek. Szeretnék minél több Bajnokok Ligája mérkőzést vezetni, és az is nagyon motivál, hogy két év múlva ismét ott legyek a világbajnokságon.

(Az interjú még a 2012-es EB előtt készült.)

294

KASSAI VIKTOR

www.lelekbulvar.com www.melyinterjuk.hu http://www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk http://www.youtube.com/melyinterjukponthu https://twitter.com/lelekbulvar

KASSAI VIKTOR

295

A bulváron túl

ZSIDEK LÁSZLÓ „Folyton elölről kell kezdenem az életem” „Ha valaki azt mondta, az adott dologban nincs üzlet, kár belemenni, én mégis belevágtam, mert bizonyítani akartam, hogy na majd én megmutatom. Azt hiszem, abban is úttörő voltam az országban, hogy nem loptam meg a vendéget. Korábban a legtöbb vendéglátós „ellopta a falatot” a tányérról, és vitte haza. Nekem azonban nem volt szükségem arra, hogy hazavigyem az ételt…”

Zsidek László gasztronómiai szakértő szerint roppant kevés sikerélménye van az embereknek, és a főzésben lehet a leghamarabb hozzájutni. Ráadásul a mai világban ma már egyre többen rákényszerülnek, hogy otthon főzzenek, ő pedig abban segít, hogy azt legalább tegyék jól.

– A honlapodon olvastam a „gasztrokalandor” jelzőt. Találó… – De azért az „ízvadász” sem rossz, ugye? – Nem ám! – Negyven éve foglalkozom gasztronómiával, folyamatosan járom a világot „ízvadászként”. Éttermeket, kitűnő fogásokat, séfeket, gasztronómiai remeket kutatva. Tapasztalt idegenvezetőnek tartom magam a zamatok, illatok és látvány világában. – Azt mondod, a gasztronómia nem csupán ételreceptek sora… – …Sokkal inkább egy olyan birodalom, ahol a főzés és étkezés művészetté válik. A táplálkozás maga a stílus, és Oscar Wilde-hoz hasonlóan csak a legjobbal vagyok megelégedve. Számomra a konyha nem egy gőzös kínkamra, hanem az ízlelőbimbók mágikus terme, ahol egy egyszerű krumpliból is könynyen és rövid idő alatt műalkotást lehet teremteni. Arra tanítom a nőket, de a férfiakat is, hogy ne órákat, fél napokat töltsenek a konyhában, hiszen ez ma nem megengedhető, viszont az eltöltött rövid időt használják fel arra, hogy egészséges, gyorsan elkészített finomságokat tegyenek a családjuk asztalára. Olyan ételeket, amelyeket a szívükből, lelkükből főztek. „FONTOSAK AZ OTTHONI SIKERÉLMÉNYEK”

A mai világban fontos, hogy otthon is sikerélményünk legyen, és erre valóban az ételkészítés a legalkalmasabb. Otthon mindig én főzök, de a párom nem haragszik azért, hogy elveszem tőle az élményt. Egyezséget kötöttünk: én szeretek jól főzni, ő pedig szeret jókat enni. És mégsem hízik el tőle. Az Ízvadászban ezt a szellemiséget adom át a nézőknek, a műsor jól megszokott rovataival: a Főzőiskolával, az Egészségszigettel, az Ízlesővel, a Háztartástannal, és a sztárvendégekkel való főzéssel.

ZSIDEK LÁSZLÓ

297

– A szakmádat tekintve szakács vagy? – Igen. 17 évesen felfigyeltek rám a szakmában, hogy van itt egy fiatal titán, aki majd megváltja a világot. Aztán egy sértődés vezetett a nagy váltáshoz. Volt egy verseny, ahol Venesz József, a szocialista vendéglátás nagy istene – szakácsmester, szakíró – lepontozott. Olyan formátumú embert képzelj el, aki annak idején megírta a vendéglátás bibliáját, tehát minden étteremben az ő kalkulációja alapján főztek. És ezen az ominózus versenyen azért pontozott le, mert nyers uborkát tettem a hidegtálra. Kérdezte is, hogy ki fogja ezt megenni? Ma már ez nevetségesen hangzik, de negyven évvel ezelőtt ennyi elég volt ahhoz, hogy megalázzon. Vérig sértődtem, és azt mondtam, nem megyek többé versenyre. Akkor indult Magyarországon egy gyorsfagyasztott készétel üzem – Gastrofol –, messze meghaladva a korát. Olyan magas minőségi előírások vonatkoztak ránk, amelyek akkor nem voltak jellemzőek itthon. Több országba jutott el főztünk, még egy belga légitársaságnak is dolgoztunk exportra. – Az általatok készített ételt tálalták fel a belga repülőjáratokon? – Igen. Betálaltuk, becsomagoltuk, és a belga légitársaság ezt adta az utasainak. De a legérdekesebb az volt, hogy a NATO-ba is eljutottak ételeink. Pedig még akkor javában szocializmus volt nálunk. Végigjártam ott a ranglétrát, a végén már üzemvezető voltam. Ők találták ki először, hogy a szakácsok neve szerepeljen az ételeken. Vagyis minden doboz tetejére rá volt írva, hogy ki készítette. Ez engem nagyon inspirált szakmailag, és persze a hiúságomat is piszkálta, mert vacak kaját nem adhattam ki a kezemből. Évekkel a rendszerváltás előtt már elkezdték privatizálni a vendéglátó vállalatokat, szét is darabolták az akkori nagy céget, ami később tönkrement. Én meg ott álltam, hogy akkor most mihez kezdjek. Néhány barátommal összeálltunk, és úgynevezett „maszekok” lettünk. Létrehoztuk a legendás Fortuna diszkót, illetve önkiszolgáló éttermet. „ABBAN IS ÚTTÖRŐ VOLTAM AZ ORSZÁGBAN, HOGY NEM LOPTAM MEG A VENDÉGET”

Tudod, világéletemben olyan ember voltam, hogy ha valaki azt mondta, az adott dologban nincs üzlet, kár belemenni, én mégis belevágtam, mert bizonyítani akartam, hogy na majd én megmutatom. Így hoztuk létre Magyarország legsikeresebb diszkóját, a Fortunát. Ha bárkit megkérdezel a negyvenes korosztályból, erre a helyre mindenki emlékszik. 1985 és 1994 között működtünk a Várban. Hárman alapítottuk. Olyan éttermet sikerült kialakíta-

298

A BULVÁRON TÚL

nunk, hogy aki a Várba látogatott, biztos, hogy hozzánk is bejött, mert nem csak olcsó, de jó is volt a kaja. Nagyban tudtam jól főzni, hiszen nem loptam

meg a vendéget. Azt hiszem, ebben is úttörő voltam az országban. Korábban a legtöbb vendéglátós „ellopta a falatot” a tányérról, és vitte haza. Nekem azonban

nem is volt arra szükségem, hogy hazavigyem az ételt. Ott volt a vállalkozás másik lába, a diszkó, ami nagyon jól ment, ezért tudtuk olcsón működtetni az éttermet. Annyira beindult az üzlet, hogy egyre több éttermet nyitottunk a városban. A Rózsadomb Vendéglő, az Építész pince Étterem, a Dixie Csirke az Astoriánál, vagy az ELTE Kollégiumi Étterme mind a miénk volt. De az akkori rendszer úgy működött, hogy ha fizikailag is jelen voltál egy üzletben, akkor hozzád folyt be a bevétel, de ha nem voltál ott, akkor a munkatársaidhoz ment a pénz. Márpedig ennyi étteremnél nem tudsz ott lenni mindenhol egyszerre. A végén nem lehetett tisztán megcsinálni az elszámolásokat. Ráadásul a legjobb helyen lévő üzlethelyiségeket egyre másra vásárolták fel a külföldi multik. Folyamatosan jöttek be a divatos gyorséttermek. Aztán a fiamnak volt egy jó ötlete, amit egy megbeszélésen fel is vetettem a kollégáknak: csináljunk ebéd házhozszállítást. Ez akkoriban még nem volt megoldva az országban. Irodában dolgoztál, de rendelni nem tudtál. Innen jött az ötlet, hogy ha már a jó helyeket úgyis elfoglalták Budapesten, akkor ne hozzánk jöjjön a vendég, hanem menjünk mi hozzá. Vigyük ki nekik mi az ételt. El is kezdtem kidolgozni az ötletet, hogy ennek milyen a higiéniás feltétele, hogyan lehet kifogástalan minőséget előállítani. Hiszen ha rossz a kaja, másnap nem rendelsz. Aztán hosszas előkészítő munkával létrejött egy olyan rendszer, ahol finom is volt a kínálat, és árban is megállta a helyét. Erre az ötletre aztán megint mindenki odafigyelt. Az egyik esztendőben a HVG piackutatása szerint mi lettünk Az Év Vállalkozása. Aztán hirtelen gombamód elkezdtek szaporodni a házhozszállítások. Mindenki rájött, hogy ez nem is rossz ötlet, és zugkifőzdékből kezdték hordani a kaját. Mi mindig adtunk a minőségre, ezért nekünk drágább volt előállítani a terméket. A többiek viszont akár otthon is főztek, és a végén velük már nagyon nehéz volt versenyezni. Olyan ez, amikor otthon anyukáddal megfőzetsz valamit, csinálsz egy jó honlapot, és a vendégnek fogalma sincs arról, honnan hozzák az ételt. Elképzelhető, hogy ma már ezt is szigorították, és van valami változás, már nem látom át annyira ezt a piacot. Mindettől függetlenül a Food Expreszszel mi lettünk a legnagyobb étel-házhozszállító cég. Piacvezetővé váltunk. Mindig nagyot álmodtunk, és megálmodtuk azt, hogy megcsináljuk KözépEurópa legjobb és legkorszerűbb élelmiszerüzemét. Ez azonban már nekünk is nagy falat volt, ezért bevontunk hozzá egy bankot. Ez valóban hosszú és bonyolult történet, nem is akarlak ezzel untatni, de az lett a vége, hogy a

ZSIDEK LÁSZLÓ

299

végén ki lettünk golyózva a saját üzemünkből. Azt a piacot kellett elhagynunk, amit saját magunk teremtettünk meg. Egy darabig aztán gondolkodik az ember, hogy a szájába vegye-e a stukkert, és meghúzza-e a ravaszt, vagy újra kezdi megint az életét. Az utóbbi mellett döntöttem. „MINDENT ELVITT A BANK”

– Akkor már értem, miért mondják rólad, hogy te vagy a nagy magyar újrakezdő. – Annyiszor kellett talpra állnom, mint embernek soha ezen a földkerekségen. Az ország gazdasági helyzete ugyan nem a legkedvezőbb egy magamfajtának, de ilyenkor kell elővenni az élettapasztalatot. Régen sem volt könnyű újra kezdeni, de ha voltak jó ötletek, akkor nem lehetetlen. Húsz év alatt építettük fel a Food Expresszt, most 59 éves vagyok, de nagyon remélem, hogy nem kell újabb két évtized, hogy még egy nagy dolgot végigcsináljak. – Gyakran merengsz a múlton? – Isten ments! Ha folyton visszanéznék, abba bele is halnék, mert feltépném a sebeket. Egy ilyen interjú azért más. – Sokszor elárultak a társaid? – Előfordult. Én nem értek az ügyeskedéshez. Amikor arra figyelsz, hogyan tudsz szakmailag helytállni, akkor a furmányos dolgokra nem marad energiád. Nagyon jó létrehozni valamit a semmiből, imádom az építkezés folyamatát, de trükközni más kárára sosem tudtam. És nem is akartam. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy üzlettársamat átverjem. És az sem, hogy esetleg engem átverhetnek. Talán túl naiv vagyok? – Tanultál a hibákból? – Jó kérdés… Nagy valószínűséggel nem, és emiatt van most osztályismétlésem az életben. De már gyanakvóbb vagyok az emberekkel. – Lelkileg hogyan lehet ezeket a mélységeket és magasságokat feldolgozni? – Volt egy barátnőm, akivel kidolgoztuk a zsírszegény, cukorbetegek által is fogyasztható étrendet. Ő mondta mindig, hogy milyen szerencsés vagyok a stabil idegrendszerem miatt. És az is nagy áldás, hogy elfelejtem a régi emlékeket. Jön egy új információ és törli a régieket. Ezáltal ugyan a nagy örömök is köddé válnak, de a következő feladatra koncentrálok. A jelenben élek. – Tartalékok maradtak? – Nem. A bank elvitt mindent. A családi birtoktól kezdve minden odalett, amit addig felépítettem. – A Food Express idején gazdag embernek számítottál?

300

A BULVÁRON TÚL

– Igen, de nem dúsgazdagnak. Az átlagnál jobban éltünk, nem voltak anyagi gondjaink. Ugyanakkor másokkal ellentétben mi mindig visszaforgattuk a pénzt a cégbe. Egyre korszerűbb gépeket vettünk. Viszont csak egy lábat építettünk azzal a céllal, hogy ezt a nagy családi tradíciót az unokáink viszik majd tovább. Meg sem fordult a fejünkben, hogy legyen még pluszban éttermünk, cukrászdánk, vagy ingatlanunk.

Jó helyen laktunk, tartalékunk is volt, de a bank lecsapott mindenünkre, miután a magánvagyonunkkal is feleltünk a projektért. Nem akarom magam ismételni, de az összes ingó és ingóságunk odalett. – Mit engedhettél meg magadnak akkor, amit most egyáltalán nem? –A világjárást. A Karib térségtől kezdve az európai országon át rengeteg helyre eljutottam. És mindig olyan helyekre mentem, ahol ízvadászként tanulni tudtam valamit. – Ott nem kellett nézned, hogy mennyit költesz? – Egyáltalán nem. Mindig olyan életre vágytam, hogy ha bemegyek egy üzletbe, akkor ne kelljen az árakat figyelnem. És ez akkor így volt. – Ehhez képest ma…? – Meg kell néznem mindennek az árát. Ugyanakkor már nincs is bennem az a nagy vásárlási kényszer. Régen Magyarországon nagy hiba volt, hogy a rendszerváltás után nem tanultuk meg, hogy nem kell minden vackot megvenni. Márpedig az a rendszer sajátossága volt, hogy évtizedeken át nem vehettél semmit, mikor pedig már megtehetted, sokszor olyat is hazavittél, amire nem is lett volna szükséged. A legnagyobb leckét ilyen szempontból Ausztráliában kaptam meg. Amikor a Food Expressznek vége lett, kaptam egy ajánlatot, hogy menjünk ki Ausztráliába. Egy ismerősöm kitalálta, hogy szeretne egy export-import ügynökséget csinálni. Vonzott az újrakezdés lehetősége egy új, szabad világban. Igen ám, de a társam, akivel hosszasan, majdnem fél évig készítettük elő a projektet, odakint a reptéren azzal fogadott, hogy ő meggondolta magát. Mindezt Sydneyben. Az illető egyébként természetesen magyar, csak évtizedek óta kint él, és azt ígérte, a „vállalkozásunkhoz” hoz pénzt, paripát, fegyvert, és a kapcsolatrendszerét is bevetjük. Azt terveztük, hogy majd hídfőt építünk a két kontinens között. Ami végső soron nem lett volna rossz ötlet, hiszen egyes becslések szerint 90 ezer magyar él Ausztráliában. Egy időben nagyon sokan mentek ki, bár most megnehezült a dolog. Aki megismeri az ottani viszonyokat, kétszer is meggondolja, kimenjen-e Ausztráliába. Egyébként Ausztrália számomra a világ legjobb országa, egyetlen baja van, hogy a munkavállalás hihetetlen módon beszigorodott náluk. Csináltak egy nagy rostát, mivel az egész világ szívesen megy oda. – Az egész család ment?

ZSIDEK LÁSZLÓ

301

– A párommal és a 3 éves fiammal indultunk el. Így azért veszélyes újra kezdeni. Még volt a páromnak egy telke, azt eladtuk, abból finanszíroztuk az utat. Aztán jött az a bizonyos reptéri gikszer… Összebarátkoztunk néhány kinti magyarral, és arra gondoltunk, rajtuk keresztül megpróbálunk valamit csinálni. Elindult a dolog, de nem úgy, ahogy szerettünk volna. A magyarnak nem kell sehol a világon ellenség, ha ott a másik magyar. Jött az irigység. Egy évig voltunk kint, aztán kalandvágyból hazajöttünk. – Nem csak a szakmában, de a magánéletben is újrakezdtél. 32 év után váltál el. – Nagyon korán nősültem. Húszévesek voltunk, amikor jött az első gyerek. Jól elvoltunk, még csak azt sem mondhatnám, hogy rosszul éltünk, de elmúlt a szerelem. És én még annyi mindent szerettem volna csinálni az életben. Eleve ötven éves korom után kezdődött a televíziós karrierem is, ezért hittel vallom, hogy soha nincs késő semmihez. Pláne az újrakezdéshez… (nevet) Békében váltunk el, jóban vagyunk. Már nagyszülők voltunk, amikor mindez történt, igaz, a lányom akkor 13 esztendős volt. De gyakran találkozunk. – Négy gyereked van? – Igen, de hárman már felnőttek. Balázs 39, Péter 37, Nóri 22 esztendős. Barna a legfiatalabb, ő még csak 5 éves. Én 54 éves voltam, mikor elváltam. Rá 3 évre jött a kisfiú. Sokat gondolkodtam, merjem-e vállalni. A jelenlegi párom fiatalabb nálam, s ez sokat nyomott a latban. Aztán úgy voltam vele, ha Iglesias 70 évesen mer gyereket vállalni, akkor én miért ne? – Másképp éled meg most az apaságot? – Egészen másképp. De mindegyik korszaknak megvan a jó oldala. Fiatalon haverok vagytok a gyerekeiddel. A lányom az úgynevezett „középidőszakban” született. Sajnos akkoriban voltam a legelfoglaltabb. A Fortunás időszakban jött, fent laktunk a hegyen, s a lányom több kutyát ismert, mint embert, mert viszonylag elszigetelten élt a család az elefántcsonttoronyban. Barnával most nagyon más a viszonyunk. Egészen különleges. Az összes gyerekem közül ő a legbújósabb. Imád puszilkodni, bújni. Roppant barátságos, mosolygós, előre köszön az embereknek az utcán, minden apa ilyen gyereket szeretne magának. Boldog ember vagyok, és biztos vagyok abban, hogy leszek még olyan sikeres, mint a Food Express idején. Lájkolják Zsidek László oldalát a Facebookon: http://www.facebook.com/BeszkartOriBufe Beszkárt ORI Büfé - 1072 Budapest, Akácfa u. 15. Tel.: +36 1 786 0107

302

A BULVÁRON TÚL

Földjeim - avagy

híres nógrádiak a szórakoztatóiparban Alapi István

Szolnoki Péter Gáspár Laci

Oláh Gergő

Radics Gigi

Salgótarján Önkormányzatának támogatásával

303

Földijeim...

ALAPI ISTVÁN „Odahaza is próféta lettem” „1985-ben Salgótarjánban koncertezett az Edda. Az akkori együttesemmel, a Fronttal játszhattunk előttük. Ám feltétele is volt annak, hogy előzenekar lehessünk. Öten voltunk a bandában, és ötünknek, fejenként el kellett adnunk 50 darab jegyet a koncertre. Emlékszem, a saját jegyeim közül az utolsó darabokat úgy árultam, hogy a koncert kezdete előtt kiálltam a Sportcsarnokhoz vezető útra, és leszólítottam a bulira igyekvőket. Mondtam, hogy nálam egyszerűbb, mintha a pénztárnál állnának sorban. Nem gondoltam volna, hogy két évvel később már én is az Edda tagja leszek...”

Emlékszem, amikor gyerek voltam, az egész város róla beszélt. Salgótarjánban mindenki büszke volt arra, hogy egy odavalósi fiú lett „a nagy Edda Művek” gitárosa. A nyolcvanas évek utolsó zenei sztárkultuszát még elcsípte. Alapi az Eddával szupersztárnak számított. Kíváncsi lennék, hány olvasónak volt kint a falán egy-egy régi poszterrel, vagy Ifjúsági Magazinból kitépett fényképpel. Mindig szenzációnak számított, amikor hazajött, és sétált a városban. Legalábbis nekünk, kisiskolásoknak mindig élményszámba ment egy-egy ilyen alkalom.

Annak ellenére, hogy általános iskolás korom óta faggattam a megyeszékhelyre érkező ismert embereket, vele gyerekként nem beszélgettem. Furcsa módon a bemutatkozás sem közös szülővárosunkban, hanem Budapesten történt. Akkoriban sokat jártam a Lónyay utcában található Utópia stúdióba közös barátunkhoz, s egy ilyen látogatás során mutattak be minket egymásnak. A találkozásból rögtön riport is született… Ekkor 17 esztendős voltam. Alapi épp az első szólólemezén dolgozott, s ez remek apropója volt az anyagnak. A cikk megjelent, talán olvasta is, majd évekig nem találkoztunk. Aztán egy salgótarjáni tévéinterjú kapcsán jöttünk össze ismét, közelebbi ismeretségünk tulajdonképpen onnan datálódik. Többórás beszélgetéseken – Salgótarjánban és Gyöngyösön egyaránt vendégem volt a helyi rádióban –, közös utazásokon vagyunk túl, és többször vacsoráztam nála életének különböző korszakaiban. István korántsem egy „szimpla” gitáros. És nem csak „az” Edda gitárosa. Minden egyéb zenei műfajban otthonosan mozog, vérbeli zenész. Nem véletlen, hogy 2011 decemberében a magyar zeneművek bemutatásában végzett tevékenységéért az Artisjus előadói díjában részesült. Legutolsó szólólemeze, a niXFactor pedig 2012-ben a Fonogram Gálán Az év hazai jazz albuma lett.

ALAPI ISTVÁN

305

Alapi a zenére tette fel az életét. Pályatársaival ellentétben neki soha nem voltak különböző vállalkozásai, mert mindig a zenét tartotta a legfontosabbnak. És azt, hogy minél jobb legyen. Ezért a mai napig több órát gyakorol.

Az utóbbi években a sok munka miatt valahogy elmaradtak a beszélgetéseink. Most viszont bepótoltuk… – Örültem a Fonogram-díjadnak. – Akkor képzelheted, én hogy örültem… (nevet) Ugyanígy az Artisjus előadói díjára is büszke vagyok. Az utóbbi időszakom szakmailag kifejezetten sikeres volt. – Egy ilyen elismerés után a hazai jazz zenészek is elfogadtak végre? – Csak egy részük. Ez kényes téma… Tudod, én szabadon garázdálkodom a műfajok között. A jazz pedig pontosan azért jött létre, mert a zenészek unták a klasszikus zene kötöttségeit. Az improvizálás maga a szabadság. A jazz valaha a legforradalmibb, legújítóbb műfaj volt. Idehaza azonban kialakult egy olyan muzsikus-szféra, akik furcsán néznek mindenkire, aki próbálja a határokat feszegetni, és újítani szeretne a jazz-ben. Maloschik Róbert a Jazz Szövetség egyik „fejese” például kikérte magának, hogy az én lemezemet egyáltalán jazz kategóriában jelölték. Rajta kívül egyébként minden normálisan gondolkodó zenész gratulált. Többek közt Babos Gyula és Birta Miklós. Babos azt mondta, ne törődjek semmivel, akármilyen butaságokat is beszélnek. A Fonogram-díjnak azért örültem, mert ez is az én koncepcióimat igazolja. A jazz igenis olyan műfaj, ahol kötelező feszegetni a határokat. Persze a rockban is, mert egy idő után az is roppant unalmassá válik. A legutolsó – Inog a világ című – Edda lemezre nyolc dalt írtam, és egyik sem hasonlít a korábbi albumokon található szerzeményekre. – Azt mondtad, az utóbbi évek kifejezetten sikeresek voltak szakmailag. Ugyanez magánéleti szempontból is elmondható? – Bizonyos szempontból igen. – Azt, hogy új párod van, onnan tudtam, hogy a Fonogram gálán egy ország előtt köszönted meg Krisztina támogatását. A volt feleségedet pedig nem így hívták… – Nem titok, hogy már új kapcsolatban élek, immáron négy éve. – Hányadszor kezdted újra az életed? – Ha a fővárosba költözést is újrakezdésnek vesszük, akkor négyszer. Az volt az első.

306

FÖLDIJEIM...

„A RÉGI ZENEKAROMBÓL SENKI NEM AKART OTTHONRÓL ELMOZDULNI”

Gyerekkoromtól fogva a világ legtermészetesebb dolga, hogy zenélek. Tudtam, hogy ez lesz az életem, de huszonévesen kénytelen voltam „tisztességes munkát” is végezni. A legszélsőségesebb munkahelyeken dolgoztam: a gyári melótól a nevelőotthoni nevelőn át a gyámügyi előadóig minden voltam. A BRG-ben például meósként, azaz minőségellenőrként dolgoztam. Kisterenyén a tanácsnál a szociális segélyek adminisztrációját intéztem. Pesten pedig az egyik külkereskedelmi vállalatnál „kifutóskodtam”. – Az mit jelent pontosan? – Tróger voltam. (nevet) A negyedikről vittem a pincébe a bútorokat. – Mikor határoztad el, hogy Salgótarjánból végleg a fővárosba költözöl? – Sokáig hittem abban, hogy azokkal az emberekkel, akikkel akkor játszottam, hasonlóan gondolkodunk. Azt hittem, együtt valósítjuk majd meg a világmegváltó álmainkat. Sajnos ebben csalódnom kellett. Egy idő után azt vettem észre, hogy a csapatból én vagyok az egyetlen, aki valójában erre tette fel az életét. A többiek persze ugyanezt mondták, de a gyakorlat nem ezt mutatta. A nagy közös cél érdekében már a legapróbb áldozatok is gondot jelentettek. – Mesélj! – Amikor a zenélés kapcsán bizonyos lépéseket kellett volna tenni az előbbre jutás érdekében, kiderült, hogy félnek. Pedig roppant tehetséges emberekről van szó. Egyszer, amikor egy nagyon fontos, szinte sorsdöntő fellépésünk volt a megyei művelődési központban, és előtte próbálni kellett volna, az egyik zenésztársam azt mondta, hogy ő azért nem jön le a próbára, mert az anyósánál ebédel, és három előtt nem tud beérni… Magyarán, őt az aznapi koncert nem izgatta annyira. Engem viszont aznap nem tudtak volna olyan ebédre elhívni, ami fontosabb lett volna annál, hogy az esti bulit jól megcsináljuk! Aztán elérkezett a pillanat, amikor kiderült: ahhoz, hogy előbbre lépjünk, többet kell Pesten tartózkodnunk, mint otthon. A tűz közelében kell lennünk, mert ha nem, akkor mások sütögetik a pecsenyéjüket, mi pedig álmodozhatunk a halálunk napjáig valamiről, ami sohasem jön létre. Na, amikor ezt felvetettem, megkaptam, hogy könnyen beszélek, mert nincs családom. Rögtön kiderült, hogy senki sem fog otthonról elmozdulni. Annyira meggyökereztek, hogy féltek mindenfajta változtatástól. Amikor már Pesten voltam, próbáltam néhányuknak segíteni.

ALAPI ISTVÁN

307

– Nem fogadták el? – Nem. Képzeld, az egyik régi zenésztársamat megpróbáltam betenni egy jól menő együttesbe, ahol szépen keresett volna. Igaz, hogy a srácnak már gyerekei voltak, de a feleségét is el tudtam volna helyezni Pesten a szakmájában. Először lelkesnek tűnt. Pesten minden szükséges találkozót megszerveztem az ottani emberekkel. Egy nappal előtte még azért is leszaladtam a sráchoz, hogy akkor holnap 11-kor minden oké lesz-e. És akkor kiderült: nem oké, mert aznap délelőtt évnyitó van az iskolában! Hirtelen levegőt sem kaptam. És amikor szóhoz jutottam, azt mondtam, hogy „b… meg!” Nehogy már ez nekem legyen fontos! Akkor és ott befejeztem, az volt az utolsó alkalom, hogy valakiért a kisujjamat is megmozdítottam. Mindenki nagyfiú, mindenki intézze az életét, ahogy tudja! Nekem sem segített az égvilágon senki! „A SZTÁRSÁGNAK AZT A RÉSZÉT MÉG ELCSÍPTEM, AMIKOR SZALADTAK AZ AUTÓINK UTÁN A LÁNYOK”

– 1987-ben kerültél az Eddába. Ekkor lódult meg veled a szekér? – Hagyjuk már ezt a beindult a szekér dolgot… A látszat egyébként valóban ezt sugallta. – Pedig az Eddának akkoriban már évek óta futott a szekere. – Persze, hogy jól ment. Én is azt hittem, hogy attól kezdve életem hátralévő részére megoldódnak a gondjaim, olyan egyenletesen fogunk dolgozni, és anynyira működőképes a csapat, hogy soha nem kell majd azon rágódnom, hogyan jussak előbbre. Aztán rájöttem, hogy ez természetesen nem így van. Az Edda eleinte olyan intenzív lekötöttséget követelt, hogy időm sem lett volna egyébre. Nem is kellett mással foglalkoznom, mert teljesen kitöltötte a gondolataimat, és a megélhetésemet is fedezte. Gondtalanul, nagyon kényelmesen éltem. Mondjuk úgy, ahogy elvileg minden embernek élnie illene. Meggazdagodni azonban nem tudtam. – Fura ez a zenei élet. Sok előadó keres sok milliót jogdíjakkal, fellépésekkel. Ehhez képest te…? – Ehhez képest a valódi, hangszeres muzsikusok folyamatosan a cipőjük mellett járnak. Megélünk ugyan, de hogy ez a szint hol van, arról már nagyon nagy végletekben lehet nyilatkozni. Annyi pénzhez jutok bizonyos időközönként, amellyel továbbra is fenntartom magam, de semmi olyan vagyonom nincs, amelyet ingatlanok, ingóságok formájában fel tudnék mutatni – a hangszereimen kívül. – Pedig annak idején Tarjánban mindenki meg volt győződve, hogy degeszre keresed magad az Eddában.

308

FÖLDIJEIM...

– Ugyan… Nézd, annak a korszaknak még elcsíptem a végét, amikor az autóink után futottak a lányok. Vagy becsöngettek a lakásomra autogrammért. Nem beszélve az éjjeli telefonhívásokról, amikor bekiabáltak a kagylóba, hogy szeretnek és menjek velük bulizni. Ilyenek voltak. De ez nem volt egyenértékű a pénzkeresettel. – Akkoriban te voltál a celeb. – Nem. Celeb sosem voltam. – Inkább rocksztár? – Még csak az sem. Nem voltam igazi rocker és ma sem vagyok az, noha rockzenét játszom a leggyakrabban a sok egyéb műfaj mellett. A legtöbben azért arról ismernek, hogy az Edda gitárosa vagyok. Másfél-kétéves megszakítással, körülbelül 23 éve… Sosem voltam abban az értelemben véve igazi rocker, ahogyan ehhez az életformához hozzátartoztak bizonyos viselkedési minták. Nem jártam esténként népszerű helyekre „lealjasodni”, soha nem voltam igazán piás. A ’80-as évek vége felé, ha igazi rocker voltál, a Tüzes vízbe kellett járnod, amely a Lővér Söröző aljában volt a Lövölde téren. Ez egy pincehelyiség, ahová az úgynevezett „igazi rockerek” jártak. Ők egyébként javarészt csak attól voltak rockerek, hogy jelmezbe öltöztek, tehát demonstrálták hovatartozásukat, tök részegre itták magukat, és egymást hozsannázták, hogy milyen jók is ők. Egy tény: nekem akkor az Edda adott egy népszerűséget, és ez megalapozta az ismertségemet. „FEJENKÉNT ÖTVEN KONCERTJEGYET KELLETT ELADNUNK A RÉGI ZENEKAROM TAGJAIVAL, HOGY FELLÉPHESSÜNK AZ EDDA ELŐZENEKARAKÉNT”

– Mielőtt Pataky mellé kerültél volna, jártál egyáltalán Edda koncerten? – Hogyne. Kétszer is. Egyszer a régi Leninvárosban 1977 környékén. Ma már Tiszaújvárosnak hívják. Az unokatestvéremnél nyaraltam, aki elhívott egy koncertre. Mondta, hogy „valami Edda” nevű együttes játszik, nézzük meg őket. Alig volt még saját számuk, javarészt külföldi dalokat adtak elő. Ha jól emlékszem, még Slamo sem volt a zenekarban. A legközelebbi emlékem róluk nyolc évvel későbbi. Akkor, 1985-ben Salgótarjánban, a Sportcsarnokban koncertezett a banda, és az akkori együttesemmel, a Fronttal játszhattunk előttük. Ám feltétele is volt annak, hogy előzenekar lehessünk. Öten voltunk a bandában, és ötünknek, fejenként el kellett adnunk 50 darab jegyet a koncertre.

ALAPI ISTVÁN

309

Emlékszem, a saját jegyeim közül az utolsó darabokat úgy árultam, hogy a koncert kezdete előtt kiálltam a Sportcsarnokhoz vezető útra, és leszólítottam a bulira igyekvőket. Mondtam, hogy nálam egyszerűbb, mintha a pénztárnál állnának sorban… – Pataky emlékszik rád ebből az időből? – Nem. (mosolyog) Pedig később találkoztunk a Petőfi Csarnokban is, a Csillagfény Diszkóban. Akkor hosszan beszélgettünk, de később, amikor említettem neki, erre sem emlékezett. – Az Edda 1987-es, Változó idők lemezén már te gitározol? – Igen. – A lemezborítón azonban nem voltatok rajta. – Az a korong még bakelitlemezen jelent meg, és valóban Attila volt az elején. A hátoldalon egy fekete borítón négy icipici fényképen szerepeltünk. Ha közelről nézed, akkor sem ismered fel a fotón lévő személyeket. Nem tudom, ki volt az az okos grafikus, aki ezt így kitalálta. Azon röhögtünk, hogy Gömöry Zsolt úgy nézett ki, mint a Debreczeni Ciki az Omegából. – Kaptatok tiszteletpéldányokat a lemezgyártól? – Úgy emlékszem, fejenként öt darabot. Be kellett érte menni a Vörösmarty térre. A bakelitek mind megvannak otthon a szüleimnél. „MEGJÁRTAM A HADAK ÚTJÁT, ISMEREM A DEPRESSZIÓT ÉS A PÁNIKBETEGSÉGET IS”

– Ha már a lemezeknél tartunk, beszéljünk a szólóalbumokról is: 1996ban jelent meg az első, öt évvel később a második, majd tíz év elteltével a harmadik… – Utóbbiért kaptam a Fonogram-díjat. A középső lemez az USA-ban látott napvilágot, az első pedig méltatlanul lett kezelve. – Emlékszem arra a korszakodra. Abban az időben gyakran beszélgettünk különböző szituációkban, és nem voltál túl vidám. – Mitől lettem volna az? Elkészült a korong, de bekerült a fiókba, nem lehetett kapni. Semmi nem úgy zajlott körülötte, ahogy kellett volna. Így aztán minimális esélye sem volt, hogy a lemez kikerüljön a nemzetközi piacra. Helybejárásnak éreztem mindent. Akkoriban lett vége a hosszú élettársi kapcsolatomnak is, ahol a szó legszorosabb értelmében kifosztottak. Abban az időszakban semmiféle jövőt nem láttam magam előtt. A magánéletemben és a szakmában is mélypontra kerültem, zsákutcában éreztem magam. Súlyos depresszióba zuhantam, de szerencsére önerőből, külső segítség nélkül másztam ki a bajból.

310

FÖLDIJEIM...

Két olyan embert kell itt megemlítenem, akik a beszélgetéseink során – talán tudtuk nélkül is – nagyon sokat segítettek. Olyanok ők, akikkel a szakmai gondjaimról és az emberi érzéseimről is el tudtam beszélgetni. Katona Kláriról és Babos Gyusziról van szó. A velük való spontán találkozások alkalmával hihetetlenül sok okos dolgot hallottam tőlük. Átéltek hasonló helyzeteket, ezért pontosan át tudták érezni a problémáimat. Szakmailag rengeteget jelentett az is, amikor Steve Lukather, a Toto gitárosa Pesten járt, és játszhattunk előtte a Jeff Porcaro Emlékzenekarral. A koncert végén feljött a színpadra, és összecsókolgatott. Letérdelt előttem, a kezemet csókolgatta. A koncert után hosszan beszélgettünk, és megerősített abban, hogy nem járok tévúton. Így aztán akaratlanul ő is sokat hozzátett a felépülésemhez. „INSTRUMENTÁLIS GONDOLKODÁSÚ EMBER VAGYOK, MINDENRŐL ESZEMBE JUT VALAMILYEN ZENE. NAGYON SZÍVESEN ÍRNÉK FILMZENÉKET IS”

A niXFactor című albumon is vannak olyan dalok – például a So Far –, amelyek filmzenéhez hasonlítanak. Vonz ez a világ. Instrumentális gondolkodású ember vagyok, a hangszeres zene tölti a gondolataim nagy részét. Mindenről eszembe jut valamilyen zene. Szívesen írnék filmzenéket is, de sajnos ez egy klikk Magyarországon, és nehéz közéjük bekerülni. – Az is lehet, hogy ezt csak te gondolod így, és nem teszel érte semmit? – Mit kellene tennem, merre induljak? Szaladjak ki a Blahára? Kit nyalogassak körbe? Nyilván az én hibám is, hogy „itt tartok”, mert sose tudtam, hogy kell „zsezsegni”. Minden szabadidőmben gitároztam. Nem jártam az éjszakába szórakozni, mint a pályatársaim többsége. Így a mai világban sem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Valahogy mindig lemaradok ezekről a lehetőségekről… Elmesélek egy nagyon jellemző esetet. Annak idején a Warner lemezkiadónál jelentek meg az albumaink. Amikor megírtam az Egyedül Bluest, és elkészült az angol nyelvű korongunk, a vezetők kivitték egy világtalálkozóra, ahol minden ország bemutatta a maga kis termékeit. Állítólag a konferencián a dal odakerült a 15 Grammy-díjas dalszerző-producer, David Foster elé, aki azonnal felkapta a fejét, amikor meghallotta. Érdeklődött, hogy ki írta a dalt, anynyira tetszett neki. Eddig a történet. Mindezt két évvel a bizonyos világtalálkozó után hallottam – véletlenül. Egykori zenészkollégám mesélte csak úgy „mellékesen”, aki épp ennél a kiadónál dolgozott. Azt hitte, tudok erről. Nem tudtam, senki nem szólt.

ALAPI ISTVÁN

311

Minden bizonnyal a nagy magyar irigység miatt nem jutott el hozzám ez az információ. Két év elteltével, amikor már lett internet, elkezdtem nyomozni David email címét, de csak egy alapítványéra bukkantam. Addigra egyébként valószínűleg már el is felejtette ezt a sztorit. – Visszatérve a klikkekre, és a „hova menj” történethez: talán a kereskedelmi tévék büféjében kellene „zsizsegned”… – Nekem ez soha nem ment. Annak idején a legendás ORI Büfébe is csak akkor mentem, ha tényleg dolgom volt a Rendezőirodában, vagy a Hanglemezgyártónál. „JÖTTEK-MENTEK A HÍRESSÉGEK AZ ORI BÜFÉBEN, ÉN MEG AZT SE TUDTAM, MERRE FORDÍTSAM A FEJEM. OLYAN VOLT, MINTHA DISNEYLANDBE VITT VOLNA ÉDESANYÁM…”

– Mikor jártál először az ORI Büfében? – Meg fogsz lepődni: 12 éves koromban. Édesanyám a Nógrád Megyei Távközlési Üzemnél dolgozott, és időnként Budapestre kellett utaznia a központba. Ilyenkor magával hozott engem is. Ő is nagyon szerette Pestet, és nekem is óriási élmény volt. Viszonylag kevés dolga volt a központban, és volt időnk jönni-menni a városban. Elvitt a Vörösmarty térre, az ORI Büfébe. Abban az épületben rengeteg iroda volt, ott működött a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is. Az épületben páternoszterrel lehetett fel-le utazni, és nekem, a vidéki gyereknek már ez eleve látványosságnak számított. Na de a büfé… Beültünk, vettünk egy süteményt, és egy jaffa szörpöt, és néztük, kik jönnek be. Mert ebben a büfében lehetett látni Korda Györgytől kezdve Oszter Sándoron át Huszti Péterig mindenkit. Úgy éreztem magam, mintha anyám Disneylandbe vitt volna. – Bárki bemehetett az utcáról? – Bárki. Ha jól emlékszem, hatemeletes volt az épület, a páternoszterből bármelyik emeleten kiszállhattál, és mehettél valamelyik elvtárshoz. A lift körül két irányba párhuzamosan volt a folyosó, és középen volt egy üres rész. No egy ilyen részen volt a híres-hírhedt ORI Büfé, ami nem volt nagyobb, mint ez a szoba, de a két folyosót összekötötte egy átjáróval. – Tőled kell megtudnom, hogy a nagy legendás lemezkiadóban, az MHV-nál nem volt portás? – Lehet, hogy volt ott valaki, de én sose találkoztam senkivel. – Erdős Doktorra, a lemezgyár egykori mindenható főnökére ezek szerint bárki rátörhette volna az ajtót?

312

FÖLDIJEIM...

– Akár… Nem volt ez annyira misztikus világ. Mindenki azt hitte, pedig dehogy. Gyerekként az ORI Büfében láttam Zoránt, Frenreisz Károlyt és Kállai Feri bácsit. Anyámmal ájuldoztunk. (nevet) – Néhány év múlva pedig te is teljes jogú tagja lettél az ORI Büfét látogató művészvilágnak. Odahaza is próféta lettél? – Tulajdonképpen igen. Az Eddával visszatérő vendégei vagyunk a városnak, és nagyon szeretnek. Életem egyik legnagyobb elismerése a Pro Arte-díjam, amit Salgótarjántól kaptam 2007-ben. – Hazajársz? – Manapság ritkábban, mert sok elfoglaltságom van. Egyébként évekig azért tértem vissza, hogy feltöltődjek. Kikapcsolt, ha otthon lehettem, megnyugtatott az ottani közeg. Jó is, hogy említetted: anyuékhoz is haza kellene már mennem…

ALAPI ISTVÁN

313

Földijeim...

SZOLNOKI PÉTER „Csodálkoztak a szüleim, hogy van hangom, és tudok énekelni” „Az a tíz nap a kórházban teljesen leamortizált. Hét kiló azonnal lement rólam. Nem ismertem magamra, amikor kijöttem. Elmentem a természetgyógyászomhoz, aki egy műszerrel megmérte az életenergiámat, és kiderült, hogy szinte nullán van. Azt hiszem, ez a legfontosabb az életben, hogy az ember ne legyen beteg, és főleg ne kerüljön kórházba. Minden mást meg lehet oldani.”

„Nincs kedved elkísérni Salgótarjánba egy fellépésre? Meghívtak a Zenthe Ferenc Színház évadnyitó gálájára. Eljöhetnél velem, úgyis ezer éve nem beszéltünk. Ott aludnánk, és másnap reggel jönnénk vissza. Tök jó lenne, ha jönnél!” – írta Peti egy Facebook üzenetben, majd a pozitív – „miért is ne?” – válaszomtól lelkesedve később telefonon is beszéltünk. Abban maradtunk, hogy az ominózus napon eljön értem autóval. Amíg készülődtem, sorra ugrottak be a vele kapcsolatos régi emlékek.

Az első a hangja. Ezt már jóval korábban szerettem, mint ahogy megismerkedtünk. Emlékszem, hány dalban találkoztam vele. Hány olyan dalban, amelyet ugyan ő énekelt, de a színpadon más tátogott el. Furcsa időszaka volt az a könnyűzenének… Nem vicc, alig volt olyan sláger a kilencvenes évek elején és közepén, amelyhez ne lett volna köze. A Meseautó CD-t kizárólag azért vettem meg, mert tudtam, hogy azon a korongon többnyire a számomra még ismeretlen előadó nagyon is ismert hangján szólalnak meg a dalok.

Amikor aztán megjelent a legelső Bon Bon lemez – a sajnos manapság is csak kevésbé ismert „Kapaszkodj meg” a Petróleumlámpa feldolgozásával –, akkor tudtam névről és arcról is beazonosítani. El tudják képzelni, mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy kedvenc énekesem szintén Salgótarjánból származik? Még aznap felhívtam, hogy interjút kérjek tőle. Soha nem felejtem el: az első találkozón kijött értem a Népstadionhoz autóval. Nem mintha nem találtam volna oda hozzá, de annyira kedvesen ajánlotta a fuvart, hogy nem volt szívem visszautasítani.

Zuglót például abszolút ő szerettette meg velem a fővárosban. Annak idején ő is ebben a kerületben lakott a családjával, még a szolgálati lakásában is jártam. Aztán a többi emlék… Egy telefonbeszélgetés, amikor az első élő balatoni Bon Bon koncert után felhívott, és lelkesen mesélte az élményeit. Akkor ezek nekem nagyon sokat jelentettek ott, Salgótarjánban. Majd ahogyan „idősödtem”, a többi közös emlék: a számtalan rádió- és televíziós műsor, ahol

SZOLNOKI PÉTER

315

interjúvoltam, a vidéki és a fővárosi nagykoncertek, amelyeken részt vettem, no és a biatorbágyi sütögetés, ahol a barátait is megismerhettem. Ahogy teltek-múltak az évek, hol közelebb, hol távolabb kerültünk, de mindig tudtunk egymásról. Az utóbbi időszakban volt néhány esztendő, amikor a sok munka miatt nem találkoztunk, ezért is volt nagy öröm ez a salgótarjáni út, amelynél jobb alkalmat keresve sem találhattunk volna a számvetésre.

Peti precíz ember, utál késni, igyekszik mindenhová időben odaérni. Tarjánban ugyan csak hétkor kezdődött az előadás, de már ötkor ott voltunk. Odafelé Kisterenyén a szüleit is felvettük, így már négyen érkeztünk a művelődési házba. Hamar kiderült, hogy Peti csak a gála végén, fél kilenc magasságában kerül színpadra, ezért amíg a jelenésre vártunk, hol az öltözőben, hol a közeli kávézóban beszélgettünk.

– Amikor az első interjút készítettem veled, Bogi lányod még az édesanyja pocakjában volt… – Annak lassan már 17 éve… – Én akkor 16 éves, második osztályos gimnazista voltam, és Salgótarjánból utaztam Budapestre az interjú miatt. Emlékszem, egy egész oldalas cikket írhattam rólad a helyi napilapba, ami nagy szó volt akkoriban. – Nekem meg a mai napig el van téve ez a cikk. Sőt, az összes többi is, amit később már országos lapokba írtál rólam. Egyébként is kezdetektől gyűjtöm a rólam, vagy velem kapcsolatban megjelent írásokat. – El tudom képzelni, mit műveltem akkoriban újságírás címen… – Ne gondold. Gyerekként sem írtál rosszul. A mai napig jó visszaolvasni ezeket a cikkeket. Mindig nagyon örültem, ha veled beszélgethettem… Úgy voltam veled, mintha önmagamat látnám, mert én is ilyen lelkes voltam, mint te. „NYOLCÉVES KOROMBAN FOGTAM ELŐSZÖR HANGSZERT A KEZEMBE, AZÓTA TARTOM MAGAM MUZSIKUSNAK”

– Nem véletlenül kezdtem ezzel a felvezetéssel, hiszen érzékeltetni szerettem volna, hogy nem először ülünk így, szemben egymással. Mégis meglepő volt számomra, amit a szüleid meséltek, hogy őket annak idején váratlanul érte a felismerés, amikor 18 éves korodban meghallottak énekelni. Ugyanis nem tudták, hogy jó hangod van. És azt sem, hogy egyáltalán tudsz énekelni…

316

FÖLDIJEIM...

– A szüleim mindvégig azt hitték, hogy fuvolaművész, vagy tanár leszek. Mondjuk én is… Nyolcéves koromban fogtam először hangszert a kezembe, azóta tartom magam muzsikusnak. És már akkor tudtam, hogy a zene lesz az életem. 14 éves koromban kerültem el Budapestre az M.N. Zenész Tiszthelyettesképző Szakközépiskolába, ahol katonazenész lettem. Persze, hogy nem gondolták, hogy majd énekelni fogok. De mint a legtöbb zenész életében, jött egy merész váltás, és a sors közbeszólt. A középiskolában összeálltunk néhányan – Hastó Zsolti, Horváth Ferike, Meren Attila, Csipkay Peti, illetve jómagam –, és alapítottunk egy zenekart Sziluett néven. Én írtam a dalokat és a szövegeket és ebben a formációban még „csak” zongoráztam. Aztán jött a szokásos, filmbe illő jelenet: elhívtak egy hajóra zenélni, ahol valamin megsértődött az énekesünk, és faképnél hagyott bennünket. Nem volt mit tenni, mivel én írtam a dalokat, odatettem magam elé a mikrofont, és elénekeltem a műsort. Sikerünk volt, és innét vettük észre, hogy ez működik. – Tizenhét évesen te sem voltál tisztában azzal, hogy jó hangod van? – Nem foglalkoztam vele. Amíg az ember nem kap visszajelzést, addig az ilyesmi meg sem fordul a fejében. Mindig tisztán énekeltem, hiszen gyerekkorom óta kórustag voltam, de ott csak egy voltam a sok közül. Akkor változott meg a dolog, amikor azon a bizonyos fellépésen felkapták az emberek a fejüket, és odafigyeltek rám. Attól fogva pedig rendszeresen kaptam visszajelzéseket, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. – Vidéki gyerekként mit kerestél te egyáltalán a fővárosban, ráadásul pont egy tiszthelyettesképző iskolában? – Egykori fuvolatanárom – Szvoren András – járt ebbe az iskolába, ő ajánlotta a szüleimnek. A zenész pálya már akkor is nagyon telített volt, ezért azt tanácsolta nekik, feltétlenül ide írassanak be, mert így a gyereknek állása is lesz az iskola elvégzése után. Igaza lett. A velem egykorú zenészek jóval nehezebben találtak munkát, a katonazenei pálya viszont viszonylag sima út volt. Akkoriban vidéken 17, Budapesten 3 zenekar várta a „friss húst”. Szerencsére maradhattam a fővárosban, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Fúvós-szimfonikus Zenekarának tagja lettem. „A KÖZÉPISKOLA ELSŐ FÉL ÉVE UTÁN IDEGILEG KIKÉSZÜLTEM”

– Ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen 14 éves korban egy vadidegen városban elkezdeni egy katonai iskolát nem lehet leányálom… – Nem is volt az. Még gyerek voltam, és attól fogva, ahogy kitettem a lábam a szülői házból, teljesen magamra maradtam. Hamar fel kellett nőnöm. Nem az

SZOLNOKI PÉTER

317

önállósággal volt bajom – a szüleim mindig is az életre neveltek – rendet tartottam a dolgaim között, tudtam mosni, vasalni, varrni, takarítani, csak hirtelen minden és mindenki más lett körülöttem. – Lelkileg hogy élted meg ezt az időszakot? – Ritka szarul… (itt a szájához kap) Elnézést, egy interjúban nem beszélhet így az ember. Miután elkezdődött az iskola, az első félévben idegileg kikészültem. Ez nyilvánvalóan több dolog függvénye volt: érzékeny gyerek voltam, elszakadtam a szülői háztól, és olyan közösségbe kerültem, ahol köztudottan keményen bánnak az emberrel. Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor megjött a levél, hogy felvettek. Nagyon örültem, hogy egy zeneművészeti szakközépiskolába járhatok, és izgalommal töltött el, hogy kiszállok a családi fészekből, és egy kicsit... – …szétnézel a nagyvárosban...? – És nem szólnak rám mindenért a szülők! (mosolyog) Na, ehhez képest az első év jó nagy kontraszt volt. Nehezen viseltem ezt az időszakot. Egy katonai iskola zárt fiúközösség. Az erőviszonyok farkastörvényei alapján, csupa olyat tapasztaltam, ami mind fizikálisan, mind lelkileg megviselt. Tipikusan olyan dolgok történtek, mint a seregben. Ilyen volt például a felsőbb évfolyamosok szivatása, amit egy gyerek sokkal intenzívebben él meg. Mi sokkal hamarabb szembesültünk ezzel, mint a hivatalosan bevonuló katonák, ezért hamarabb is értünk felnőtté. Ott mindenki magára volt utalva... Aztán a második tanévben már magamra találtam. Megalapítottuk a már említett Sziluett együttest, és attól fogva minden energiánkat a – komolyzene mellett – a könnyűzenébe forgattuk. „HA JÓTÉKONYKODNI KELL, AZONNAL ESZÉBE JUTOK A HELYIEKNEK”

– Tudtad, hogy az interneten van egy „híres Debreceniek” listája, amelyen előkelő helyet foglalsz el? – Nem tudtam. Annak ellenére, hogy Debrecenben születtem, salgótarjáninak tartom magam, mert hároméves koromtól itt laktunk. – Lehet próféta az ember a saját hazájában? – Ez egy kényes kérdés. Szeretek hazajönni, ugyanakkor vannak bennem bizonyos tüskék. Látom a szakmában a vidéki zenészkollégáimat, akik büszkén mesélnek arról, hogy évente hazajárnak nagy koncertekre, mert a szülővárosuk mindig hívja őket. Ehhez képest minket az elmúlt 17 évben (ami 6.205 napból áll) csak 32 alkalommal invitáltak meg a Bon-Bon-nal és ebből mindössze csak kétszer élőben... Persze, ha jótékonyságról van szó, azonnal eszébe jutok a szervezőknek. Mivel mélyen empatikus ember vagyok, jövök és segí-

318

FÖLDIJEIM...

tek. Azért ez lehetne másképp is. A kollégáimhoz hasonlóan én is szívesen visszajárnék többször évente. Biztos vagyok benne, hogy az itt élő emberek, az ismerőseink, rokonaink büszkén csápolnának az első sorban… (mosolyog) Annak idején furcsa volt megszoknom, hogy amíg az ország más városaiban nagy ovációval, szeretettel fogadtak, addig Salgótarjánban a legtöbb fellépés alkalmával visszafogott volt a hangulat… Az itthoni közönség nehezebben oldódik. Azóta persze megváltozott ez is, de akkoriban rosszul esett, hogy abban a városban, ahol felnőttem, nem úgy fogadják a zenekart, ahogy máshol. – Egyáltalán, hogyan kerültél a könnyűzenei körforgásba? – A középiskola elvégzése után több zenei stílusban is muzsikáltam. Mint fuvolista játszottam kamara- fúvós- és szimfonikus zenekarokban komolyzenét, operettet, operát, miközben Kósa Zsuzsa énektanárnőhöz jártam fejleszteni a hangomat. 1993-ban nála találkoztam Giret Fruzsival (Egyszercsak), aki bemutatott Farkas Petinek és Hrutka Robinak, akiknél egy reklám dalt énekeltem. Ez volt az első komoly stúdióéneklésem. Még ebben az évben Bussy Gábor gitáros barátommal elindultam a „Ki Mit Tud?”-on jazz kategóriában. Nem sokkal később már Tomsits Rudolf jazz triójában énekeltem és fuvoláztam, majd a rock és a popzene is magával ragadott, miután Török Tomi elhívott a Bang Bang nevű együttesébe vokálozni. Itt ismerkedtem meg Szentmihályi Gáborral, aki elhívott a Rapülők együttesbe énekelni. Azóta talán nincs is olyan előadó Magyarországon, akivel ne dolgoztam volna. Olyan muzsikusok hívtak dolgozni, mint Dés László, Charlie, Lerch István, László Attila, Cserháti Zsuzsa, Demjén Ferenc, Balázs Fecó, Presszer Gábor és még sorolhatnám. Érdekes érzés volt olyan művészekkel egy levegőt szívni, akiket odáig csak a tévében, vagy lemezeken hallottam. Ahogyan te a saját szakmádban, úgy én is végigjártam a szamárlétrát az enyémben. Szerencsére befogadtak a „nagy öregek”. A kezdő zenészeknek mindig azt mondom, a legfontosabb, hogy sajátítsák el az alapokat, eresszenek gyökeret, mert e nélkül nem lehet „szárba szökkenni”. A szakmai tudás mellett fontos a kölcsönös tisztelet is. Ma délután egy zenekari próbán Aradszky Laci bácsival találkoztam. Odajött hozzám és összepuszilgatott, majd mondta, hogy Petikém, olyan szépen énekelsz, nem akarsz esetleg komolyabban foglalkozni ezzel? Dőltünk a nevetéstől… És ez az ember már 77 éves, Szécsi Pálnak volt a legjobb barátja. Nagyon jó érzés, hogy megdicsér. Egyébként van egy hosszú listám arról, kikkel dolgoztam együtt. – Sok olyan név van azon a listán, akik már nincsenek közöttünk? – Sajnos igen. Cserháti Zsuzsa, Tunyogi Péter, Payer Öcsi, Tomsits Rudolf, Bubik István, Kaszás Attila, Selmeczi Roland.

SZOLNOKI PÉTER

319

„KÁR, HOGY CSERHÁTITÓL EGY FÉLREÉRTÉS MIATTI SÉRTŐDÉST KAPTAM EMLÉKBE…”

– Van egy történet, amelyen sokáig gondolkodtam, hogy elmeséljem-e e neked. Cserháti Zsuzsával kapcsolatos. Életemben egyszer találkoztam vele, kamaszfejjel ültem a konyhájában, és ettem az általa készített levesből. No ekkor mesélt rólad egy sztorit. – Jaj… Azt hiszem, tudom, miről van szó. Sajnos ismerem a sztorit. Az egy buta félreértés. – A Kongresszusi Központban rendezett nagykoncertre készültetek, amikor a próbára bement egy tévéstáb, filmeztek, te pedig elfordultál, mondván, engem ne vegyetek, mert ez nem Bon Bon koncert lesz… – Látod, így születnek a hamis legendák. A következő mondat hagyta el a számat a tisztelet hangján az öltözők előtt, ahol egyébként werkfilmet forgattak a koncert előkészületeiről: „Ne engem vegyetek, hanem Zsuzsát, hiszen ő a főszereplő”. Ezt a mondatot értette félre. Azt hitte, hogy szégyellem, hogy neki vokálozom. Megsértődött, de nekem egy büdös szót nem szólt erről. Ezzel szemben másoknak így mesélte. Látod, még neked is. Nagyon sajnálom, hogy ezt sosem tisztázta velem. Nyilvánvalóan azóta már tudja, hogy ez az egész egy félreértés volt. Sajnálom, hogy így ment el. – Mit tudsz ezzel az emlékkel kezdeni? – Semmit. Ez már így marad. Nekem tiszta a lelkiismeretem. Amikor az egyik közös barátunktól utólag hallottam ezt a sztorit, roppant dühös lettem. Nem értettem, hogy ez az általam nagyra becsült nő, akivel kölcsönösen szerettük és tiszteltük egymást, miért nem tudta velem megbeszélni ezt a hülyeséget. Azóta tudom, hogy a depresszió súlyos betegség. Mindenesetre nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy egy félreértett mondat mit okozhat… Mindettől függetlenül én szép emlékeket őrzök róla magamban, és felemelő érzés, hogy ismerhettem!

Azt hiszem, idő van, mennünk kell fellépni. Kapcsold ki a magnót, majd holnap folytatjuk a beszélgetést a visszaúton.

(Másnap reggel 8-ra beszéltük meg a találkozót az induláshoz egy Salgótarján melletti kisvárosban. Hogy miért pont ott, azt most itt hosszú lenne elmesélni. Peti pontosan érkezett, az édesapja is elkísérte, hogy elköszönhessen tőle. És a fiának adott búcsúpuszi kedvéért még a hazagyaloglást is vállalta…)

320

FÖLDIJEIM...

– Milyennek látod a szüleidet? – Nem tudok róluk elfogódottság nélkül beszélni. Nagyon szeretem és tisztelem őket, azért, amit eddig elértek, no és hálás vagyok, amiért a húgomat és engem becsülettel felneveltek. Roppant kitartó, szorgalmas emberek. Ezeket az értékeket adták nekem útravalónak, és én is ezeket szeretném átadni a gyerekeimnek! Édesanyám nyugdíjazásáig röntgenasszisztens volt. A munkája révén sokfajta emberrel került kapcsolatba, és tudott is velük bánni. Még akkor is, ha erős igazságérzete miatt volt egy-két csalódása. Édesapám sokoldalú ember. Ő is zenészként kezdte, zongorázott, fuvolázott, rendező szeretett volna lenni, majd műszaki tanár lett belőle. Csak ismételni tudom magam: kitartás, becsületesség jellemzi őket, ami nagyon ritka manapság. Gyerekként sokat problémáztam azon, hogy miért abba a „csúnya” katonai iskolába küldtek, de utólag bebizonyosodott, hogy igazuk volt. Ma már hálás vagyok érte! Így valóban biztosították a jövőmet. „AZ EGYETLEN LUXUS AZ ÉLETEMBEN, HOGY MINDENHOVÁ AUTÓVAL MEGYEK”

– Ezt az utat, amelyen most haladunk, Salgótarján és Budapest között gyakran megjártad gyerekként a hazautazások során? – Gyerekként inkább vonatoztam, pedig nagyon utáltam. Nekünk sose volt autónk, mindenhová vonattal, vagy busszal mentünk. Amikor felvettek Budapestre, 24 éves koromig folyamatosan vonatoztam. Utána vettem meg az első autómat, egy Zastavát, 80 ezer forintért, az Omega Népstadion koncert gázsimból. Azóta viszont kizárólag autóval megyek mindenhová. Ez az egyetlen luxus az életemben. De nem is bánom, mert ahogyan belépnek az emberek a másik aurájába, és amilyen tiszteletlenül bánnak a másikkal a tömegközlekedés során, nincs is kedvem kipróbálni. Örülök, hogy van egy kis burok körülöttem. Kevésbé vagyok beteg, nem tüsszögnek rám, stb... Tisztában vagyok vele, hogy mennyi hátránya van egy autónak, de ugyanannyi előnyt is fel tudok sorolni. Ez a fajta burok kell az embernek. Ez egy kis kuckó, ahol zenét hallgathatok menet közben, vagy a fülhallgató segítségével akár tárgyalni is tudok telefonon. Állandóan útközben vagyok. Huszonnyolc éve megállás nélkül utazom, ebből majd’ húszat csak autóval. A zenész szakma ilyen. Elképesztő hány kilométer van mögöttem. – Ha már az utazásnál tartunk: épp abban az időszakban kezdtétek a Bon Bonnal, amikor a klasszikus, országjáró turnék már megszűntek. 1995től már csak elvétve, hatalmas szponzori apparátussal mertek együtte-

SZOLNOKI PÉTER

321

sek turnét vállalni. Emlékszem, ’95-ben a legendás Hungária is megbukott a turnéval. Hiába töltötték meg 90 ezer emberrel a Népstadiont, a vidéki előadásokra már nem lehetetett eladni a jegyeket. – Hál’ istennek a Bon Bon előtti időszakban volt alkalmam belekóstolni a klasszikus, lent alvós turnékba. A Rapülőkkel, Demjén Rózsival rendszeresen jártuk az országot. Sajnálom, hogy mi a Bon Bonnal ezt már nem élhettük át, holott egy zenésznek ez a lételeme. Egyébként élő koncertünk, amire kizárólag fizetős jeggyel lehetett bejönni, sok volt az országban. De nem turnérendszerben. Az igazi muzsikusok közül senki nem szereti a diszkós haknikat. Ugyanakkor ez is elengedhetetlen része a megélhetésednek. Elképesztő sztorikat tudnék mesélni! Előfordult, hogy a mikrofon egyáltalán nem működött, vagy a mikrofonzsinór olyan rövid volt, hogy a diszkópult mellett álltunk vigyázzban, de kénytelenek voltunk ilyen méltatlan körülmények között is lenyomni a bulit, mert alá volt írva a szerződés. Egyébként lett volna nekünk Budapest Sportcsarnok koncertünk is abban az időszakban, amikor a Valami Amerika berobbant. Előtte megtöltöttük a Petőfi Csarnokot, s akkoriban nem tudtál olyan csatornára kapcsolni, ahol ne a mi dalunk ment volna. Már el is kezdtük szervezni, amikor leégett a sportcsarnok. Utána pedig következett egy másik korszak. És hiába írtunk újabb és újabb dalokat, vagy adtunk ki lemezeket, a rádiók valahogy lemaradtak rólunk. Az új dalainkat alig játsszák. A régieket igen, de az új felvételeket nem. Fogalmam nincs, mi az oka ennek. A rádiók zenei szerkesztői bizonyos tesztekkel takaróznak, amiben abszolút nem hiszek. Akárkivel beszélek, mindenki azt mondja, folyamatosan kapcsolja el az állomásokat, mert unja, hogy ugyanaz a zene megy körbe-körbe. „MINDIG LÁTOM A KIUTAT”

– Olvastam, illetve láttam néhány veled készült beszélgetést az elmúlt években, és feltűnt, hogy folyton panaszkodsz. Nem csak te, hanem Török Tamás társad is a Bon Bon-ból. Például pont erről, hogy nem játsszák a rádiók eleget a dalaitokat, vagy a tehetségkutatókról, amelyek miatt évről évre kevesebb a fellépésetek… – Érdekes, hogy ezt mondod, én nem emlékszem ilyen riportokra. Hiszen amikor nehezebben megy, akkor is a dolgok pozitív oldalát nézem és megyek előre lelkesen. Nem süllyedek el az önsajnálatban. – Sosem voltál bánkódó típus? – Soha. Nyilvánvalóan, amikor az ember egyedül van, olyankor számot vet

322

FÖLDIJEIM...

önmagával, és hajlamos azt mondani, hogy másoknak bezzeg… De sosem hagytam, hogy ez felülkerekedjen rajtam. Mindig látom a kiutat, még akkor is, ha egy adott munkával éppen nem keresek pénzt. Ahogyan az imént mondtam, folyamatosan dolgozom, lelkesen megyek előre. Ott van például a Báthory Erzsébet életéről készült musical, amelybe szívemet-lelkemet beleadtam, és egyelőre még egy fillért sem láttam belőle. Nem idegesítem magam, mert tudom, hogy egyszer úgyis bemutatják. Jövőre talán összejön a bemutató, és ez engem lelkesít. (gondolkodik) Nem is értem, miért mondod, hogy panaszkodunk. Sosem voltam negatív ember. Amikor egy jelenségről beszélünk, mondjuk a rádiós játszásokról, vagy akár a megcsappant fellépésekről, azok tények. És különben is te provokálsz… (nevet) Mindig azt mondom: ha egészség van és marad is, akkor minden meglesz, mert azokat a célokat, amelyeket eddig kitűztem magam elé, elértem. „A KÓRHÁZBAN LETTEM IGAZÁN BETEG”

– Apropó egészség. Három évvel ezelőtt tele voltak a bulvárlapok az állítólagos súlyos betegségeddel, amelynek egyik következménye volt a gyors, és jelentős fogyás.

– Súlyos is ez a betegség, de szó sem volt rákról, amiről mindenki suttogott. Epevezeték-szűkületem volt, ami azért jó nagy galibát tud okozni. Az egész egy ártatlannak induló diétával indult, hirtelen sárgasággal, majd tíz nap kórházzal folytatódott, a vége pedig jelentős súlyveszteség lett. – Épp csak a halálhíredet nem keltették akkoriban. – Bár tették volna, hiszen az azt jelentené, hogy sokáig fogok élni. Egyszer egy kimutatásban olvastam, hogy nálunk a férfiak átlagos életkora 68 év. Sajnos a mai rohanó, stresszes világunkban millió dologgal mérgezzük magunkat, pedig legalább ugyanannyi módszer van arra, hogy az ember méregtelenítsen – mindenféle tekintetben… – Foglalkoztat a halál gondolata? – A kilencvenes évek elején nagy divat volt a halál utáni létezéssel, vagy az előző életekkel foglalkozni. Több ilyen könyv és film is készült akkoriban, mint például a „Meghalsz újra”, vagy az „Egyenesen át”. Engem is magával ragadott ez a téma. Hiszek a reinkarnációban a karmában, de nem szerepel naponta a gondolataimban a halál. – Akkor sem foglalkoztál vele, amikor beteg voltál? – Akkor kénytelen voltam, mert mögöttem haldoklott a kórteremben egy

SZOLNOKI PÉTER

323

másik ember. És bármennyire is próbáltam falat húzni magam elé, de nem sikerült. Ha már itt tartunk: nem méltó az emberekhez, hogy ilyen helyen kell „dögleniük”. Az eredeti témához visszatérve, a kórházban is elmenekültem a saját magam kis világába. Húztam egy falat, zenét hallgattam, filmeket néztem. Mindezek ellenére valójában ott, a kórházban lettem beteg. Meg is akartak műteni, de nem vállaltam. Inkább amilyen gyorsan csak lehetett, elmenekültem onnan, és egy teljesen másfajta gyógymódot választottam. Tizennégy éve természetgyógyászhoz járok, ő javasolt egy speciális mágneses matracot. Naponta többször fekszem ezen, és rengeteget segít. Ma már a gyerekeimet, de ha kell, akkor a kutyát is ezzel a matraccal gyógyítjuk. Természetesen egyfajta diétát is betartok, és kihagyom azokat az ételeket, amelyekről tudom, hogy bajt okozhatnak. Képzeld, amikor kijöttem a kórházból, a természetgyógyászom egy bizonyos műszerrel megmérte az életenergiámat, és kiderült, hogy szinte nullán van. Nagyon furcsa volt megtapasztalni, hogy abban a pillanatban, amikor kijöttem abból a negatív közegből, ami elszívta minden erőmet, milyen gyorsan vissza tudtam töltődni. Tényleg ez a legfontosabb, hogy az ember ne legyen beteg, és ne kerüljön kórházba. Minden mást meg lehet oldani. Az a tíz nap a kórházban teljesen leamortizált. Hét kiló azonnal lement rólam. Nem ismertem magamra, amikor kijöttem. Mielőtt bementem volna, tök normálisan néztem ki. Addigra pont elértem azt a versenysúlyt, amit szerettem volna. Akkor voltam 79 kiló, ami a 179 centi magasságomhoz pont ideális testsúly. – Ki jártak bent nálad a kórházban? – Mindenki, aki szeret. (nevet) – Három gyereked van. Ők hogy viselték, hogy szenvedni látták az apjukat? – Nem láttak különösebben szenvedni, mert kifelé a vidámabb arcomat mutattam, holott legszívesebben sikítozva kiszaladtam volna. – Török Tamás, aki 17 éve társad a Bon Bon-ban, meglátogatott? – Tomi nem. De előre jelezte is, hogy nem fog bejönni, mert hidegrázást kap a fehér köpenytől. Mondjuk, ezt meg tudtam érteni… Viszont volt egy vizsgálat a kórházon kívül, amire ő vitt el. Telefonon is sokszor beszéltünk. Sokan bejöttek látogatni a szakmából is, például Mező Misi a Magna Cum Laudéból. – Ennyire jóban vagytok? – Nagyon. Már az idejét sem tudom, mikor barátkoztunk össze. Az igazi barátságok észrevétlenül szövődnek. Amikor először találkoztunk, azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Misi tele van szeretettel. De ugyanígy vagyok az Irigy Hónaljmirigy teljes legénységével. A mai világban a barátságok is felértékelődnek. Úgy vettem észre, hogy mostanában mindenki csak magával foglalkozik, kevesen veszik fel a telefont megkérdezni, hogy van a másik.

324

FÖLDIJEIM...

– Te megkérdezed? – Rendszeresen. Ilyen típus vagyok. – Ma már nem néznek betegnek? – Nem. A testsúly miatt időnként odaszólogatnak, de már korántsem úgy, mint korábban. Legutóbb a nyugdíjintézetben mondta egy néni, hogy „jaj Péter hízzon vissza, mert ez így nem jó….” – Tényleg, te már nyugdíjas vagy. A rendőrzenekarból mentél nyugdíjba. – Ez már nem nyugdíj, hanem járadék. 2009 óta kapom, de azt a bizonyos 16 százalékot már levonták belőle… – Amit vidéki kisfiúként a Salgótarján-Budapet vasútvonalon megálmodtál magadnak, azt sikerült elérned? – Igen. Maximálisan elégedett vagyok az eddigi pályafutásommal. A nehézségek ellenére szeretem a szakmámat, és sok szép élményt, emléket kaptam tőle. Gyönyörű, egyben felelősségteljes ez a hivatás. Komplexen foglalkozom a zenével, hiszen zenét szerzek, hangszerelek, eleve több hangszeren játszom. Számomra a zene sokkal több, mint egy hobbi. Látod, már a saját zenekarom is 17 éves. Pedig olyan, mintha tegnap kezdtük volna… Remélem, lesz 20 éves jubileumi koncert is. – Szólólemez is lesz? – Mindenképp. Szeretek kísérletezni, így másban is kipróbáltam magam. Hét évvel ezelőtt például elkezdtem szinkronizálni. A legutóbbi munkám a tavalyi Muppet Show című filmben volt, ahol stílusosan két zenésznek voltam a magyar hangja. Floyd-nak, a piros orrú gitárosnak és Dr. Theeth-nek, az aranyfogú billentyűsnek. Előtte pedig a Monk sorozatban kölcsönöztem egy maffiózónak a hangomat. – Nyugton tudsz maradni? Ha otthon maradsz két napig, már idegesít? – Mindig találok valamit, amivel elfoglalom magam. Zenét szerzek, hangszerelek másoknak is, intézem az életemet. És ne felejtsük el, hogy ott a három gyerek. Mindig azt érzem, hogy nem foglalkozom velük eleget. – Ők is ezt mondják? – Nem. Persze igyekszem sokat lenni velük, ha pedig nem vagyok otthon, tudják, hogy apu dolgozik. Olyat soha nem ígértem még nekik, amit nem tudtam betartani. Filmekben látni olyan jeleneteket, amikor apu megígéri, hogy kimegy a meccsre, és nem megy. Én sosem csinálnék ilyesmit. Vagy nem ígérem meg, mert tudom, hogy meló van, vagy ha megígérem, akkor ott vagyok. Peti fiam például elkezdett focizni, ha lesz meccse, biztosan megnézem. A lányom profin táncol, az ő bemutatóin is ott voltam. Balázs, a legkisebb fiam pedig szavaló versenyekre járt, s ott izgultam érte a közönség soraiban.

SZOLNOKI PÉTER

325

Földijeim...

GÁSPÁR LACI „Észre sem vettem és botrányhős lettem”

„Volt egy időszak, amikor még Balassagyarmaton laktam a régi lakásunkban, de már eljártam fellépni, s megvehettem életem első középkategóriás autóját. Ekkor átjött hozzám a szomszéd néni a szemközti házból. Alig tudott járni, de a bottal átbicegett. Becsöngetett és mindennek lehordott, hogy mit képzelek magamról. Mert aki éveken át biciklivel járt, az ne vezessen autót…”

– Sok korszakodat láttam már. Talán az elmúlt két év volt a legzűrösebb. – Volt itt minden. Összeveszés, válás, depresszió… – Majd egy új szerelemről is cikkeztek. Azt írták, újra boldog vagy. – Óvatosan bánj ezekekkel a kifejezésekkel! Nem merem azt mondani, hogy boldog vagyok. Annyiszor mondtam már, és közben sosem voltam az. – Akkor miért mondtad, ha közben nem voltál az? – Mert magamnak sem akartam bevallani, hogy valami nincs rendben. Nyilvánvalóan vannak pillanatok, amikor az ember boldognak képzeli magát, és azt hiszi, ez már örökké tart. Aztán a következő pillanatban kiderül, hogy az egész csak ábránd. A legtöbb ember – velem együtt – hajlamos beletörődni egy megalkuvásokkal teli helyzetbe, és azt hazudja magának, hogy ez így van rendjén. Aztán egy ponton túl csak kiderül, hogy a kompromisszumok sem működnek az idők végezetéig. Egy rossz kapcsolatot is el lehet húzni akár 11 évig is… „AZT HITTEM, AZ A TERMÉSZETES, HA SOKAT VESZEKSZÜNK”

– Az első házasságodra gondolsz? – Pontosan. 17 évesen nősültem. A feleségem akkor volt 20 esztendős. Ma már tudom, hogy őrültség volt. Egy gyerek – hiszen az voltam – nem nősülhet meg! A sors valahogy mégis úgy alakította, hogy szülői engedéllyel összeházasodtunk. Fiatal korunk miatt tiltottak minket egymástól, és nem láttam más kiutat arra, hogy találkozhassak vele, csak ha feleségül veszem. De az első pillanattól fogva nem működött a kapcsolatunk. Egyáltalán nem illettünk össze, folyton veszekedtünk. De azt hittem, ez természetes. – Miért lenne természetes, hogy két ember állandóan veszekszik egymással? – Semmit sem tudtam akkor a világról. Borzasztó tudathasadásos állapotban éltem. Már 14 éves koromban külön költöztem a szüleimtől, és munkát vállaltam. Alig maradtam ki a nyolcadik osztályból, azon a nyáron már megélhetés után kellett néznem, és az így keresett kis pénzből segítettem a szüleimet, il-

GÁSPÁR LACI

327

letve a testvéreimet. Gyerekfejjel azt gondoltam, már felnőtt vagyok. Pedig fenéket voltam még felnőtt! Fogalmam sem volt arról, mi hogyan működik az életben. Nyeretlen kamasz voltam, aki akkoriban még azt hitte, mindenki ugyanazt a zenét hallgatja, és ugyanúgy énekel, ahogy ő. Azzal persze tisztában voltam, hogy nem jó veszekedni, de meg voltam róla győződve, hogy ez maga a házasság… Éreztem, hogy nem vagyok boldog, ezért menekültem bele a zenébe. Valamiben ki akartam teljesedni, ha már otthon nem tudtam. – A második házasságodban mit rontottál el? – Fogalmam nincs. Azt hittem, ha külsőleg hasonlítunk egymásra, akkor belül is passzolunk majd. Nem így lett. Nem akarok rosszat mondani egyik volt feleségemről sem, hiszen a maguk nemében mindkettő remek asszony. De nem illettünk egymáshoz. Egyikkel sem. Hiszek abban, hogy Isten minden embernek teremtett egy társat. Csak azt nem tudni, életének melyik szakaszában találja meg. Különös játéka a sorsnak, hogy pont akkor rendelt mellém valakit, amikor már nem kerestem senkit. Épp akkor kezdtem volna beletörődni abba, hogy soha nem lehetek boldog. „PIERROT ÚTON-ÚTFÉLEN AZT HANGOZTATTA, HOGY KEZELHETETLEN VAGYOK”

– Mintha mindig akkor kapnál meg mindent az élettől, amikor már lemondtál róla… – Pontosan. Ugyanez jellemző a szakmai karrieremre is. A Megasztár döntősei közé az utolsó pillanatban, közönségszavazatokkal jutottam be. De amikor bejutottam, az egyik zsűritag, Pierrot úton-útfélen azt hangoztatta, hogy kezelhetetlen vagyok. Pedig nem voltam az. Aztán egyszer élő adásban is kijelentette: a lemezeim a polcokon fognak porosodni. Ehhez képest 9 éve töretlen a karrierem, és a lemezeim közül több platina státuszt ért el. Azt már csak zárójelben jegyzem meg: a Megasztár első szériájának versenyzői közül én jutottam utoljára lemezszerződéshez. Már mindenki aláírt valahová, amikor én még csak lógtam a levegőben… – Megkeményített a sok harc, az állandó bizonyítás? – Igen. Sokkal erősebb lettem. Rengeteget elértem az elmúlt években. A minap kapcsolgattam otthon a tévét, és valamelyik csatornán ismételték az öt esztendővel ezelőtti főzőműsort. Alig ismertem rá az akkori önmagamra. Valamiféle ál-vagányságot erőltettem magamra, miközben félénk vidéki kisfiú voltam. Ma már nem érdekel a vagányság, és talán pont ettől leszek az, hogy elengedtem a görcsös megfelelési kényszert. – Férfi létedre gyakran elérzékenyülsz…

328

FÖLDIJEIM...

– Nem szégyen ez. Erős férfinek tartom magam, de ha a kislányommal mesefilmet nézek, képes vagyok előbb könnyezni egy jeleneten, mint ő. Ezzel a kettősséggel lehetne a legjobban jellemezni engem. És romantikus is vagyok, bár ezt az oldalamat kevesen ismerik. De van valaki, aki nemrég ismerte meg… – Békében vagy önmagaddal? – Egyre inkább. És ennek része az a valaki, aki az utóbbi időben rám talált. Tudod, akiről cikkeztek… Még időben jött, mert visszaadta az önbizalmamat, és előhozta belőlem az igazi énemet, ami mélyen el lett ásva az utóbbi időben. Kezdtem elveszíteni önmagamat, de most minden nagyon jó. Ha felelőtlen lennék, még azt is mondanám, hogy boldog vagyok. De ilyet már nem mondok… (nevet) „SOKAT TESZEK AZÉRT, HOGY A GYEREKEIM NE ÉREZZÉK A HIÁNYOMAT”

– Érzel lelkiismeret-furdalást a gyerekeid miatt? Hiszen egyik sem él veled. – Nem, hiszen így is nap, mint nap tevékenyen részt veszek az életükben. És ezt most nem azért mondom, mert egy könyvben így illik fogalmazni. Jó apának tartom magam, mindig a gyerekeim voltak a legfontosabbak. És sokat teszek azért, hogy egyik se érezze a hiányomat. – Ha már a hiánynál tartunk, privát beszélgetéseinken gyakran meséltél arról, hogy édesapádat képtelen vagy elengedni. – Ez azóta sem változott. – Sejted, hogy miért? – Sejtem. Ugyanis nem búcsúzhattam el tőle, és nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem, mennyire fontos nekem. – Nem tudtad, vagy nem akartad? – Cikinek tartottam, ha az apja előtt érzelgősen beszél az ember. Anyunak mondtam, hogy szeretem, de apunak nem. Pedig meg kellett volna tennem! Furdal is a lelkiismeret. Leginkább azért, mert apám, amíg élt, próbált közvetlen kapcsolatot kialakítani velem. Hiszen mégiscsak én voltam az elsőszülött fia, de én meg folyamatosan hárítottam. Többször le akart velem ülni, beszélgetni, de kitértem előle. Utólag pedig egyre mardosóbb ez az érzés. Hogyan lehettem ilyen buta… Elkéstem. – Álmodsz vele? – Igen. Nem is keveset. Nyilvánvalóan azért, mert ennyi idő után sem tudom elengedni. Utálom, hogy magamba forduló, zárkózott ember vagyok. Most már

GÁSPÁR LACI

329

fáj, hogy képtelen voltam kimutatni, mennyire fontos az apám. Ha találkoznék Istennel, megkérdezném tőle, miért kellett ennek így lennie. Miért pont akkor kellett meghalnia az apámnak, amikor sikeres lettem, és jobbá tehettem volna az életét? (itt könnybe lábad a szeme) Aput nagyon nyomasztotta, hogy szegények voltunk, és nem tudott mindent megadni a gyerekeinek. Nekem ugyan sikerült áttörnöm a családunk generációkon át öröklődő szegénységét, de számára ez már késő volt. Az utolsó időkben hiába vettem meg neki a drága gitárt, amire mindig vágyott, hiába hoztam-vittem őt a szép autómmal, már nem volt ereje értékelni. – Milyen betegsége volt? – Embernek nem volt annyi problémája, mint neki. Úgy nőttem fel, hogy szinte természetesnek tűnt, hogy mindig van valami baja. Az egyik szemére megvakult, a másikra sokdioptriás szemüveg kellett. Kétszer is kilyukadt a gyomra, idegkimerültséggel is kezelték, a csontjai is elkoptak, végül a tüdődaganat vitte el, mindössze 47 évesen. Az utolsó hetet soha nem bocsátom meg magamnak. Nem tudtam, hogy ennyire nagy a baj, és már csak napjai vannak hátra. Ha ezzel tisztában vagyok, fellépni sem mentem volna, és százszor elmondtam volna neki, mennyire fontos nekem. „MÁR NEM FÉLEK, HA APÁM MEGJELENIK ÁLMOMBAN”

– Bízott benned? – A családból egyedül az édesapám bízott a tehetségemben. Tudta, hogy tehetséges vagyok, és előbb-utóbb be kell futnom. Négy évvel a Megasztár előtt, egy komoly operációt megelőzően azt mondta anyámnak, miközben tolták be a műtőbe, hogy addig nem hal meg, amíg a fiát nem látja a tévében. Aztán, amikor a Megasztárban énekeltem, már alig tudott beszélni, de a képernyő előtt ülve azt suttogta: most már rendben lesz a család, mert Lacika segíteni fog mindenkin. – Hogyan élted meg az elvesztését? – Emlékszem, a temetésén nem tudtam sírni. Inkább anyukámat és a többieket vigasztaltam. Később lett elviselhetetlen a hiánya. Álmomban, amikor találkozom vele, mindig átölelem, és zokogok. Gyerekkoromban, amikor az öregek arról meséltek, hogy visszajönnek a halottak, ordítottam félelmemben. Aputól azonban nem félek. Jó érzéssel tölt el, ha velem van álmomban. – Nem minden álmod esetében vannak jó érzések. Egyszer egy tévéműsorban Ómolnár Miklósnak meséltél a rémálmaidról, és arról, hogy mindenki bolondnak hitt. – Azt gondolták a barátaim, megszállt a gonosz. Eleinte hetente egyszer kí-

330

FÖLDIJEIM...

sértett ez a rémálom, később már naponta, sőt, amikor napközben pihentem és elszundítottam, minden egyes alkalommal átéltem. És mindig azt álmodtam, hogy kínoznak. A húsomban éreztem a fájdalmat. Szerettem volna felébredni, jó lett volna kinyitni a szemem, de nem ment! Közben hallottam, hogy a szüleim a másik szobában nézik a tévét, kiáltani akartam nekik, hogy segítsenek, de nem jött ki hang a torkomon… Amikor elmeséltem a környezetemben lévő embereknek, félelmükben elfordultak tőlem. Szentül hitték, hogy engem elvisz a gonosz. Már le is mondtak rólam. „HIÁBA TETTEM KENYERET A PÁRNÁM ALÁ, AZ SEM SEGÍTETT”

– Hogyan lett vége ennek a korszaknak? – Nagymamám azt tanácsolta, tegyek kenyeret a párnám alá. Mások azt mondták, inkább szentképet fektessek az ágyba, vagy vigyek gyertyát a templomba. Minden módszert kipróbáltam, de az álmok még intenzívebben jöttek, sőt, még jobban fájtak. Elmentem a roma ismerősökhöz, hátha ők tudnak rajtam segíteni, de kidobtak. Azt mondták, megszállt a gonosz. Tudom, őrülten hangzik, de én mindent megpróbáltam, és semmi, senki nem segített rajtam. Végső elkeseredettségemben elmentem egy keresztény közösségbe, ahol azt tanácsolták, amikor jön az álom, kiáltsam ezt a mondatot: „Sátán, távozz tőlem, én Jézus Krisztus gyermeke vagyok!” Hiába érveltem, hogy ilyenkor egyetlen hang sem jön ki a torkomon, azzal biztattak: akkor csak gondoljam a mondatot. Így tettem, és attól kezdve soha többet nem jött elő a rémálom. – Mások ezt csodának, vagy földöntúli jelnek gondolnák. – Én is sokat gondolkodtam azon, hogy ki is valójában ez az Isten, aki segített rajtam? Pontosan magam sem tudom, azt viszont igen, hogy azóta itt él bennem, én pedig benne. Elválaszthatatlanok lettünk. Azóta a Biblia a kedvenc könyvem, esténként azt olvasom, és mielőtt elaludnék, imádkozom. Most már tudom, én tényleg Jézus Krisztus gyermeke vagyok. Ő olyan, mint egy jó szülő: bűnös, gyarló ember vagyok, de soha nem hagy el, mindig megbocsát. Amióta ezzel tisztában vagyok, azóta rendben van az életem. „NEM MEHETEK ODA MINDEN EGYES EMBERHEZ, HOGY BEBIZONYÍTSAM, NEM SZÁLLTAM EL MAGAMTÓL”

– Emlékszem, volt egy időszak az életedben, amikor azért is lelkibeteg voltál, mert elterjedt a szakmában, hogy nagyképű lettél, és túlságosan elszálltál magadtól. Akkor sem értettem, miért kell azzal foglalkozni, hogy mit mondanak rólad mások.

GÁSPÁR LACI

331

– Ez egy nehéz dolog. Ha valaki olyan szegénységből jön, mint én, és annyira védtelen ezzel a világgal szemben a zárkózottsága miatt, az igenis érzékeny. Gondolj csak bele, milyen érzés egy színpadon álló embernek éveken át folyamatosan azt visszahallani magáról, hogy elszállt a sikerektől, megközelíthetetlen lett, fennhordja az orrát. És milyen érzés lehet folyamatosan azzal a mondattal szembesülni a rajongókkal történt találkozások után, hogy „pozitívan csalódtunk benned, nem hittük volna, hogy ilyen közvetlen vagy”. – Tényleg sokszor megkapod ezt a mondatot? – Szinte minden hétvégi fellépésen. Ami egyrészről nyilván jólesik, hiszen öröm, ha a rajongók közvetlen, barátságos emberként ismernek meg. Olyannak, amilyen valójában vagyok. Másrészről viszont elkeserít a dolog. Amikor ugyanis évek óta folyamatosan ezt hallod, belegondolsz, hogy akkor mit gondolhatnak valójában rólad? Milyen kép élhet Gáspár Laciról az emberekben? Ez valahol rémisztő. Mert nem mehetek oda minden egyes emberhez, hogy bebizonyítsam, nem szálltam el magamtól, és nem vagyok sem nagyképű, sem beképzelt. – Bánt? – Olyannyira, hogy egy időben rengeteg álmatlan éjszakát okoztak ezek a pletykák. A Megasztár óta eltelt éveknek több időszakát valójában csodaként éltem meg, de vannak ennek árnyoldalai is. Észrevettem, hogy amint egyre több sikert értem el, úgy növekedett az a tábor is, akik igyekeztek negatív színben feltüntetni. Valaki kitalálta, hogy elszálltam magamtól, elkezdte terjeszteni, s ez odáig fajult, hogy az utcán is megállítottak, és az arcomba vágták: nagyon megváltoztam. Mindezt úgy, hogy nem is ismertek. Egy ideig úgy tettem, mintha mindez nem zavart volna. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. Évekig nyeltem, s kedvesen elbeszélgettem mindenkivel. „MINÉL SIKERESEBB LETTEM, ANNÁL JOBBAN TERJEDTEK A PLETYKÁK IS”

– Emlékszem, amikor Afrikában jártunk, az utazás során naponta többször is kibukott belőled ez a keserűség. – Azért fájt ez nekem, mert nem felejtettem el, hogy engem a közönség emelt ki a korábbi életemből. Abból az életből, ahol folyton zsákutcákban kötöttem ki. A szegénység és a kilátástalanság zsákutcáiban. Reményt, lehetőséget adtak azzal, hogy beszavaztak a Megasztárba, s a 2004-es esztendő férfihangja lehettem. Ezért fontos számomra az emberek véleménye, s ezért tudok lelkileg padlóra kerülni, ha ismeretlenül ítélkeznek felettem. Annak idején azért szerettek meg a műsorban, mert közülük valónak éreztek. Itt ez a sze-

332

FÖLDIJEIM...

rencsétlen sorsú, duci fiú, aki szépen énekel, adjunk neki egy esélyt - gondolhatták. És meg is adták. – Ami azt illeti, a korábbi életedhez képest valóban álomkarriert futottál be. – Pontosan. De aztán történt valami. Szinte észre sem vettem, és belekerültem olyan „botrányos” dolgokba, amelyekkel akaratom ellenére is táptalajt adtam a már régóta körülöttem lévő pletykáknak. Mert a híresztelések párhuzamosan érkeztek a sikerekkel. És minél több eredményt értem el, annál inkább mondogatták, hogy biztosan elszálltam. Ezt akkor még elintéztem magamban annyival, hogy inkább legyen száz irigyem, mint egy sajnálóm. De elkövettem egy nagy hibát. Elvállaltam különböző buta szerepléseket. Pont akkor, amikor épp túl voltam a váláson, amikor a leginkább sebezhetőnek éreztem magam. És ekkor elindult a lavina. Hirtelen botrányhős lettem, és nem zenész. Már nem csak a zenémmel lettem eladható a média számára, hanem az úgynevezett „botrányos életvitelemmel”. Ráadásul utána elmentem főzni, külföldön kirándulni, s a forgatások során derült csak ki számomra, hogy a nézettség miatt fekete bárányt gyártanak belőlem. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy nem tudok viselkedni, és fent hordom az orrom. Pedig akkor kellett volna visszafognom magam, kizárólag értékes dolgokkal szerepelni, és csak a zenével foglalkozni. Fokozatosan éreztem, hogy ugyanezek az emberek, akik annak idején felemeltek, kezdenek csalódni bennem. „LEHET, HOGY A SPORTAUTÓ TÉNYLEG TÚLZÁS VOLT…”

– Ebben azért te is hibás voltál. – Részben igen. Hiszen mindennek tetejébe sajnos beleőrültem a sportautókba, és elkezdtem ilyen kocsikkal járni. Márkás ruhákat vettem, lefogytam, és a hajamat is megnövesztettem, majd befonattam. De ez már csak hab volt a tortán. (nevet) Hirtelen összejöttek a dolgok… Arra gondoltam, talán az Isten megdorgált, amiért nem adtam neki minden nap hálát, ahogyan előtte. Mert Isten nélkül semmit sem érek. Furcsa ez… Bekerültem a szórakoztatóiparba, a sztárok csillogó világába, persze, hogy nem nézhettem ki úgy, mint azelőtt. Jó, lehet, talán a sportautó kicsit túlzás volt. Istenem, hát megtehettem, s mivel ez a hobbim, a szerelmem, miért ne szerezhettem volna magamnak? Sokaknak azonban már a megjelenésem is szúrta a szemét. Azt hitték, aki lefogy, vagy hosszú hajat növeszt, az automatikusan elszáll magától. Pedig korántsem. Több furcsa, számomra kissé sokkoló eset történt ezzel kapcsolatban. Egyszer például odajött hozzám egy nő az utcán, s mérgesen a képembe vágta, hogy nagyképű lettem. Amikor rákérdeztem, hogy ezt miből gondolja, azt mondta, aki így néz ki, az biztosan elszállt. Máskor egy bevá-

GÁSPÁR LACI

333

sárlóközpontban hallottam, amint a biztonsági őr bemondta az adóvevőjébe a kollégájának, hogy megjött a sztár, aki az egekben hordja az orrát. Akkor elszakadt a cérnám, s odamentem hozzá megkérdezni, miért mond ilyet. Félórát beszélgettünk, s a végén ő is azt mondta, nem gondolta volna, hogy enynyire két lábbal járok a földön. Pedig harminc perccel korábban még beszólt. Furcsák az emberek. Volt egy időszak, amikor még Balassagyarmaton laktam a régi lakásunkban, de már eljártam fellépni, s megvehettem életem első középkategóriás autóját. Ekkor átjött hozzám a szomszéd néni a szemközti házból. Alig tudott járni, de a bottal átbicegett. Becsöngetett és mindennek lehordott, hogy mit képzelek magamról. Mert aki éveken át biciklivel járt, az ne vezessen autót… Mondom, elképesztő történeteim vannak… „NEM HERDÁLTAM EL, AMIT KERESTEM”

– Ezek a sztorik azért megviselhettek… – Képzelheted. Az emberek bele sem gondolnak abba, hogy milyen kemény a celebvilág. Már ahhoz rengeteg fegyelem, erő, és kitartás kellett, hogy egyáltalán lefogyjak. Aki túlsúllyal küzd, az tudja, miről beszélek. De könyörgöm, egy színpadi ember nem nézhet ki akárhogy! Nem lehetek örök életemre száztíz kiló csak azért, mert így jobban tudnak velem azonosulni az emberek. Pedig bárki elhiheti, belül ugyanaz az ember maradtam. Megbecsültem a dolgokat, nem herdáltam el, amit kerestem, hisz jól tudtam, milyen napi 12 órában lapátolni. Eleinte naivan azt gondoltam, nekem nem lesz más feladatom, mint jó dalokkal meghálálni a belém vetett bizalmat. Úgy látszik, ez kevésnek bizonyult. Szeretném, ha megértenék, nem szálltam el magamtól, de úgy gondolom, a zenéhez, s a szakmámhoz igenis hozzátartozik a jó színpadi megjelenés. Sokszor mondtam már, s valóban így is gondolom, hogy jelenleg a gyerekkori álmaimat élem. Amiről akkor, a nagy szegénységben álmodoztam, vagy amit esetenként lerajzoltam, az később mind megvalósult. A sportkocsiktól kezdve a hangszereken át, tényleg minden. Ezért pedig nem lehetek eléggé hálás Istennek és a közönségemnek. – Tedd a kezed a szívedre! Valóban nem szédített meg a siker? – Ha a sportautók „szédülésnek” számítanak, akkor egy kicsit talán igen. De századszor, vagy ha kell, ezredszer is elmondom: belül ugyanaz maradtam, aki voltam. Soha nem felejtem el, honnan jöttem, ki vagyok. Emlékszem, amikor még naponta ingáztam Balassagyarmat és az ország nagyvárosai között, egyszer későn, amikor mentem haza, láttam, hogy csóró kisgyerekek álldogálnak a hamburgeres előtt. A kocsiból kiszúrtam a szemükben azt a vágyó-

334

FÖLDIJEIM...

dást, amit annyi idős koromban én is éreztem. Én ugyanolyan csóró voltam akkor, és ugyanúgy vágytam arra, hogy egyszer annyi hamburgert egyek, amennyi csak belém fért. Félreálltam az autóval, odamentem, és vettem nekik. És több ilyen eset is történt az évek során, csak ezzel nem dicsekedtem, mert úgy gondoltam, nem kell annak hencegnie, aki segít. „NEM TUDOK ÉN CELEBKEDNI”

– Hogyan lettél mégis „botrányhős”? – Szerencsétlen egybeesések miatt. Sajnos sokszor kerültem címlapra megalapozatlan gyanúsítgatásokkal, koholt vádakkal, ilyen-olyan botrányokkal. Egyik napról a másikra benne voltam a körforgásban. Igen, megtévedtem az úton. Elkönyveltek olyan férfinak, aki otthagyta a családját, pedig ez egyáltalán nem így volt. A gyerekemet sosem hagytam el, és nem is fogom. A hét egyik felét nálam tölti, a másikat az édesanyjánál. Nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott kislány. De beszéljünk ismét a balul elsült szerepléseimről. Amikor például részt vettem a főzős műsorok egyikében, azt mondták, beképzelt majom az, aki nem eszi meg a csirkehúst. Azt azonban nem tudták, hogy én még a legnagyobb szegénységben sem tudtam ezt megkóstolni. Anyám mindig úgy variált az ételekkel, hogy tudta, Lacika válogatós. Aztán az akkori kedvesemmel elutaztunk külföldre több ismert személlyel, s ott is rám húzták a vizes lepedőt, hogy hisztiztem, pedig korántsem ez volt az igazság. Sajnos csak utólag jöttem rá, nem vagyok showman, és nem tudok „celebkedni”. Én csak a zenéhez értek, semmi máshoz. – Van kiút? – Hogyne lenne. Szeretném, ha tudnák: számomra mindig a közönség lesz az első. Be akarom bizonyítani, hogy nem tettek velem rossz lóra 2004-ben, amikor rám szavaztak. Sokat változtam az elmúlt évek során. Már nem vagyok az a félénk gyarmati kisfiú, mint aki voltam. De ez még nem azt jelenti, hogy elszálltam magamtól. Csak annyit változom, mint mindenki más. Már 33 éves vagyok, nem maradhatok örökre gyerek. Egy azonban biztos: a közönségemhez mindig őszinte és kedves leszek. Tudom, hogy nem szabad feladnom. Tisztában vagyok vele, hogy mindezek ellenére még rengetegen szeretnek és hisznek bennem.

GÁSPÁR LACI

335

Földijeim...

OLÁH GERGŐ „Utáltam, hogy folyton küzdeni kellett mindenért” “Ez a verseny mindenkivel közelebb hozott egymáshoz. Bensőségesebbé tette a családi kapcsolataimat. És amire soha nem gondoltam volna: új oldaláról ismertem meg a feleségemet. Pedig azt hittem, már mindent tudok róla, hiszen hét éve együtt vagyunk. A távolság még jobban összekovácsolt minket. Most még jobban szeretem, mint eddig...”

Néhány hónappal ezelőtt még a nógrádi megyeszékhelyen gereblyézett közmunkásként, most pedig az egész ország a lábai előtt hever. Oláh Gergő története tipikus hollywoodi sztori lehetne hazai kiadásban. Az énekes fiatal kora ellenére már nős, két gyermek boldog apukája. És valóban boldog, mert folyton mosolyog. Ám bővelkedett az élete olyan pillanatokban is, amikor képtelen volt nevetni.

– Felfogtad egyáltalán, hogy mi történt veled az elmúlt hónapokban? – Igen is, meg nem is. Tudod, olyan ez, mint amikor évekig vágysz valamire, de túl sok a kudarcélmény, és bármennyire is akarod azt a bizonyos dolgot, egy idő után már magad sem hiszed, hogy valaha sikerülhet. Odabent, legbelül persze titkon mégis abban bízol, hogy igen, de a sorozatos visszautasítások miatt ott van benned a kérdőjel. Tehát felfogtam és felfogom – ennyi sikerélmény után most már fel is kell –, de mégsem hiszem el. Hónapokig ott állok az egyik legnézettebb televízió műsor színpadán, milliók néznek, hétrőlhétre egyre több bizalmat, bátorítást kapok. Ezek hatalmas dolgok! Te is tarjáni vagy, egy helyről jövünk, pontosan tudod, milyen nagy dolog, ha egy vidéki gyerek bejut a szórakoztatóiparba. – A „vidéki gyerek” jelzőhöz nyugodtan hozzáteheted, hogy szegény. Vagyis szegény vidéki gyerek. – Igen… Annyit, de annyit nélkülöztem már. Igaz, rosszabb lenne a helyzet, ha harmincon túl lennék, és akkor is ezt nyilatkoznám. Amint a példám is mutatja, 24 esztendősen még semmi nincs elveszve. Képzeld el, amikor a Corvin sétányon beköltöztünk a lakásba, ahol a verseny során laktunk, először a lélegzetem is elakadt. Gyönyörűen berendezett, új építésű lakás! A mi albérletünk ennél jóval kisebb és szerényebb. De nemcsak az okozott meglepetést, hogy milyen szép helyen lakhatok. Rég láttam ennyire telipakolva a hűtőszekrényt. Volt is lelkiismeret-furdalásom, amikor kinyitottam. Ha csak egy csokit vettem ki belőle, akkor is eszembe jutott a feleségem és a két gyerekem. Tulajdonképpen ez adta a legtöbb erőt a verseny során. Elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg meg nem teremtem számukra ugyanazt a kényelmet, amiben Pesten nekem is részem volt. Nagyon remélem, hogy soha többé nem kell nélkülöznünk!

OLÁH GERGŐ

337

– Azt mondta egyszer egy okos ember, hogy a küzdelmek kitartóbbá tesznek. És talán erősebbé is. – Nem akarok már küzdeni. A küzdés ugyanis szenvedés. Utáltam, hogy régen a legapróbb dolgokért is meg kellett harcolnom. Pedig semmi másra nem vágytam, mint egy hétköznapi, nyugodt életre. De pénz nélkül azt nem lehet. (Ekkor odalép hozzánk egy lány, aki autogramot kér kedvencétől. Gergő készséges.)

– Mit írtál neki ilyen hosszan? – Azt, hogy nevessen sokat. Mindenkinek ezt írom. A nevetés az egyik legfontosabb dolog a világon. – Te mindig tudtál mosolyogni? – Voltak pillanatok az életemben, amikor nem volt hozzá erőm. Engem egyébként kizárólag a pénztelenség keserített el eddig. Csak az tudott padlóra küldeni. Felőrölt a tudat, hogy én vagyok a családapa, de nem vagyok képes megadni a szeretteimnek azt, amit szeretnék. Mostantól azonban más lesz minden. (Újabb rajongó érkezik, aki szintén aláírást kér.)

– Nehéz lesz így befejezni ezt a beszélgetést. Csodálkozom egyébként, hogy itt az RTL-ben is aláírást kérnek tőled. Képzelem, mi lehet odakint az utcán… Milyen azt megélni, hogy ennyien rajonganak érted? – Tudod mi az érdekes? Nem csak fiatalok szólítanak meg, hanem öltönyös ügyvédek is, aktatáskával a kezükben. Vagy idős emberek, akik menni alig bírnak, de odajönnek és gratulálnak. Ez nagyon jó érzés. – Te kértél valaha aláírást bárkitől? – Nem, én nem vagyok rajongó típus. Pedig itt az RTL-ben nem győzöm kapkodni a fejem, mert minden percben elmegy mellettem egy híres ember. Nem beszélve arról, hogy a mentorom, Geszti Péter is mekkora nagyágyú… Annyira örültem, hogy őt kaptam! Csak zárójelben jegyzem meg: kezdettől arra vágytam, hogy ő legyen a mentorom. Minden téren felnézek rá. Amikor beszél, nincs olyan szava, amit elengednék a fülem mellett. – Mikor adta meg a telefonszámát? – Azonnal, amint kiderült, hogy ő foglalkozik majd velem. Kicsit olyan már, mintha a második apám lenne. Nagyon hamar kialakult közöttünk egy bensőséges, bizalmi kapcsolat. Egyébként minden mentoráltjával sokat foglalkozott. Nem gondoltam volna, hogy egy mentor ennyit törődik a

338

FÖLDIJEIM...

versenyzőivel. Mindenre figyelt: a dalra, az előadásmódra, a lelkünkre, az érzéseinkre. „NEM LEHET MEGSZOKNI A NÉLKÜLÖZÉST”

– Kellett ápolni a lelkedet? – Igen. Már a legelső lelki válságnál észrevette, hogy valami baj van. Rákérdezett, majd alaposan átbeszéltük a problémát. – Mi volt a probléma? – A feleségem egyedül maradt otthon a két kisgyerekkel. A kislányom 3 éves lesz, a kisfiam pedig másfél esztendős. Bár a feleségem nem akarta elmondani, de megtudtam, hogy újabb anyagi nehézségek támadtak. – Hogyhogy nem tudtad? Nem közös kasszán vagytok? – Dehogynem, csak én nem tudtam semmit hazaadni. És pénzt sem tudtam otthon hagyni. Márpedig 52 ezer forintból nem lehet megélni. Albérlet, pelenka, tudod, hogy van ez. Nem tudtam, hogy ekkora a baj. Aztán megoldódott, apósomék segítettek. Egyébként a feleségem szüleinek és a sajátjaimnak is sokat köszönhetek, mert mindig mellénk állnak, és támogatnak, ha tudnak. Egyébként tisztában voltam azzal, hogy az a bizonyos ügy végül meg fog oldódni, de nagyon rossz érzés volt, hogy megint belekeveredtünk egy ilyen szorongatott helyzetbe. Folyton az járt a fejemben: miért kell ezt a családomnak átélnie? – Nem lehet megszokni a nélkülözést? – Te meg tudnád szokni? – Én is voltam nagyon csóró – még talán nálad is – a salgótarjáni bányászkolónián, de akkor valahogy nem hiányzott semmi. – Én nem szeretném megszokni a nélkülözést! Visszatérve az előbbi történetre: Peti akkor észrevette az arcomon, hogy valami nem stimmel, és leült velem beszélgetni. Aztán tőle függetlenül, másnapra megoldódott a dolog. Annyira jó, hogy többé nem kell ilyen helyzetbe kerülnünk! – Azt mondták a stábtagok, hogy nálad családcentrikusabb embert még nem láttak. – Mindig ilyen voltam. Akkor is, amikor még nem voltak gyerekeim. Miután az általánosból elballagtam, Nyíregyházára mentem táncművészeti középiskolába. Kollégiumban laktam, de nem bírtam a távolságot, nagyon hiányoztak a szüleim. Képzelheted, mit éltem át most, amikor a feleségem és a gyerekeim voltak távol. Három hónapot teljesen kihagytam a gyerekeim életéből. Akinek családja van, az tudja, hogy egy másfél éves kisfiúnál mit is jelent ez pontosan. Sok mindenről lemaradtam. Lesz mit bepótolnom.

OLÁH GERGŐ

339

A feleségemtől, és a két pici gyerekemtől hatalmas áldozatot kívánt, hogy nem voltam velük. A feleségem nélkül nem sikerülhetett volna. Ha Niki nem támogat, és nem ilyen erős, most én sem lennék itt. Az elmúlt hónapokban elsősorban az X-Faktorról szóltak a napjaim, de ő mindvégig kitartott mellettem és támogatott, és ami a legfontosabb: szinte egyedül nevelte a gyerekeinket. „EZ A VERSENY A CSALÁDI KAPCSOLATAIMAT IS BENSŐSÉGESEBBÉ TETTE”

– Közelebb hozott titeket egymáshoz a távolság? – Sokkal! Nem csak vele, a szüleimmel és a testvéreimmel is közelebb kerültünk egymáshoz. Pedig lelkileg soha nem voltunk igazán távol. Ez a verseny bensőségesebbé tette a családi kapcsolataimat. És amire soha nem gondoltam volna: új oldaláról ismertem meg a feleségemet. Pedig azt hittem, már mindent tudok róla, hiszen hét éve élünk együtt. Most még jobban szeretem, mint eddig. – Szereted, vagy szerelmes is vagy? – Szerelmes vagyok! Mindketten pozitívan csalódtunk a másikban. Ez az időszak egyikünknek sem volt könnyű. Láttuk, hogyan viseli a másik a nehézségeket, és ez mindkettőnk szemében felemelte a másikat. Niki örül, hogy nem változtatott meg a siker, és ugyanaz az ember maradtam, aki a verseny előtt is voltam. – Tudsz róla, hogy fogadásokat kötnek arra, hogy meg fogsz változni? – Hallottam már én is ezekről a butaságokról. Azt jósolják, hogy a pályatársaim többségéhez hasonlóan majd én is elhagyom a családomat, és iszákos ember leszek. Mondják csak nyugodtan, engem nem érdekel! Engem ez a világ sosem fog elragadni. Nem azért akartam énekelni, hogy csajozzak, vagy igyak, hanem azért, hogy mosolyt csaljak az emberek arcára. A bulizás, a lumpolás egyáltalán nem érdekel. – Kiélted magad, amíg nem találkoztál Nikivel? – Hajjaj! Csajozós típus voltam a feleségem előtt. Amikor megismertem őt, minden félbeszakadt. Azóta senki más nem érdekel. – Féltékeny típus a párod? – Az bizony. Nagyon is! (nevet) De nincs rá oka, mert mindent őszintén elmondok neki. Még azt is, ha szerelmes levelet kapok a közösségi oldalon. – Geszti felkészített az ismertséggel járó kísértésekre? – Beszéltünk erről, de hidd el, hogy a szórakoztatóiparnak ez a része nem érdekel. Soha nem fogok okot adni arra, hogy Niki féltékeny legyen. Ő az ideálom, mindenben megfelel. Gyönyörű, okos, intelligens nő, jó feleség és kitűnő

340

FÖLDIJEIM...

anya. Miért kellene más? Nem tudok elég hálás lenni a Jóistennek, amiért megismertem őt. Napestig mesélnék róla, annyira szeretem! Pedig volt a kapcsolatunkban hideg is, meleg is, de együtt maradtunk. Minket már senki és semmi nem választhat szét. „MÁR AZ ESKÜVŐNK UTÁN EGY NAPPAL ALBÉRLETBEN LAKTUNK, PEDIG AKKOR SEM VETETT FEL MINKET A PÉNZ”

– Emlékszel a megismerkedésetekre? – Minden pillanatára. Volt egy tánciskolám, és a növendékeimmel egy falunapon léptünk fel, ott toboroztunk új tagokat. Niki pedig jelentkezett. Én már akkor felfigyeltem rá, nagyon tetszett. Eljött az első órámra, és úgy alakítottam, hogy beszédbe elegyedjünk. Amikor meghallottam a hangját, még inkább megtetszett. Szép lassan egyre több időt töltöttünk együtt, mindig kikísértem a buszhoz, aztán egy ilyen alkalommal szerelmet vallottunk egymásnak. Éreztük, hogy ez egy komoly kapcsolat, amit mindketten szeretnénk, így a családunknak is bemutattuk egymást. – Kezdetben Karancslapujtőn laktatok?

– Igen, én odavalósi vagyok, Niki pedig salgótarjáni. Már az esküvőnk utáni napon albérletben laktunk Lapujtőn. Ez volt a kikötésem, hogy egyikünk szüleivel sem fogunk együtt lakni, hanem megyünk külön. Egyébként mind az apósomékkal, mint a szüleimmel példaértékű a kapcsolatom, de nem egészséges, ha egy fiatal pár valamelyik családhoz költözik.

Szóval bár akkor sem vetett fel minket a pénz, de Lapujtőn találtunk egy olcsó albérletet. Aztán, mivel mindig városban akartam lakni, tovább költöztünk Tarjánba. Mindettől függetlenül világéletemben a fővárosba vágytam, mert tudtam, hogy itt több a lehetőség. – Most Pestre költöztök? – Mindenképp. Annyi elfoglaltságom lesz, hogy az ingázást nem is lehetne bírni. – Amíg a verseny tartott, egyáltalán nem jártál haza? – Nagyon keveset. A feleségem minden szombaton jött, és megnézett. Szombat éjjel ott aludt, és másnap ment vissza. Néha én is hazakísértem arra a fél napra, és hétfőn buszoztam vissza.

OLÁH GERGŐ

341

– A buszon megszólítottak? – Olyan élményeim vannak ezzel kapcsolatban… Többször előfordult, hogy a sofőrök olyan rendesek voltak, hogy nem fogadtak el pénzt, és ingyen hazavittek. Vagy éppen visszahoztak. Pedig 4200 forintba került volna a jegy. Természetesen nem volt ebből rendszer, de nagyon jólesett. Az utasok is gratuláltak. Érzem az emberek szeretetét. Legutóbb egy pékségben akartam süteményt venni, ott sem engedtek fizetni… „NEM TENNÉK OLYAT, AMIVEL A CSALÁDOMNAK ÁRTANÉK”

– Van türelmed a gyerekekhez? – Mikor hogy… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig türelmes vagyok. De alapjáraton gyerekcentrikusnak tartom magam, szeretek velük lenni. – Hány éves voltál, amikor a lányod született? – Húsz. Egy évvel korábban házasodtunk össze. – Nem voltál túl fiatal a gyerekvállaláshoz? – Szerintem nem. Az első gyereket tudatosan terveztük. A házasságkötés után nagyon akartuk, hogy legyen babánk. Pont kislányt szerettünk volna, meg is kaptuk. Viszont a kisfiamat csak később, 3-4 évvel később szerettük volna, de előbb jött. De nincs ezzel semmi baj, egyik gyereket sem bántuk meg. – Fel sem merült bennetek, hogy elvetetitek? – Talán egy pillanatra fordult csak meg a fejemben, de aztán el is hessegettem a gondolatot. A feleségemnek el sem mondtam. Úgy voltam vele, hogy ez a baba már itt van velünk, nem szabad elvenni az életét. Akármi is lesz, majd megoldjuk valahogy! Odahaza mi is hárman vagyunk testvérek, és szépen felnőttünk. Nagyon jól tettük, hogy a kisfiamat vállaltuk! – Volt a családban valaki, aki nem hitt benned? – Nem. Inkább féltettek. Azt hitték, bekerülök a műsorba, és megbolondít majd ez az egész. Akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy hiába telt el annyi hét, és hiába a sok siker, ugyanaz maradtam. Mondtam is nekik, hogy ne aggódjanak, ha eddig nem volt baj, ezután sem lesz. Okos fiú vagyok, nem tennék olyat, amivel a családomnak ártanék. – Úgy hallom, hirtelen megnőtt a rokonaid száma… – (nagyon nevet) Meg bizony!

342

FÖLDIJEIM...

Hirtelen előkerültek a semmiből magukat rokonaimnak valló emberek. És milyen meglepő: aki régebben távolságtartó volt velem szemben, az most barátkozni akar. Senkit nem utasítok vissza, de azt mindig megérzem, ki az, akit közelebb engedhetek magamhoz.

OLÁH GERGŐ

343

Földijeim...

RADICS GIGI „Furcsa volt, hogy a szomszédok is autogramot kértek” „Ha valaki egyszer igazán kövér volt, utána folyamatos rettegés az élete. A visszahízás lesz a démon. Nekem már a sütemény látványáról is az jut eszembe, vajon mennyit hízhatok tőle. Néha azt gondolom, már az étel gondolatától is hízhat az ember. Nyolcéves koromban hetven kiló voltam. Ennél a túlsúlynál már több egészségügyi problémával is küzdöttem, például magától elkezdett vérezni az orrom…”

Még csak 16 éves, de már annyit élt, mint más talán két élet alatt sem. Nem nagykorú, de már túl van egy drasztikus fogyókúrán, több csalódás után megnyerte a Megasztárt, részt vett egy svájci, illetve egy amerikai álomúton, és a bemutatkozó lemeze is elkészült.

– Láttalak a Fábryban. – Jaj, nagyon élveztem a forgatást! Igaz, kicsit tartottam tőle, mert Fábry azért elég kemény tud lenni. De nagyon aranyos volt… – Mástól is tartottál a szórakoztatóiparból? – Hajdú Petitől. A Megasztár alatt volt vele egy interjúm. Tőle is nagyon féltem, s mint utólag kiderült, volt is rá okom. Megkérdezte, hogy csókolóztam-e már életemben. Aztán folytatta: kérdezek jobbat. Te szűz vagy még? Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Hogyan lehet egy lányt ilyen helyzetbe hozni? – Ne feszegessük, hogy mit válaszoltál? – Inkább ne, ha kérhetem. Elég volt akkor pironkodnom. – Ép ésszel fel lehet fogni azt a rengeteg élményt, amiket az elmúlt időszakban átéltél? – Nehezen. Mindenre utólag csodálkozom rá. Amikor hazajöttünk Amerikából, itthon eszméltem rá, mekkora kiváltság, hogy épp ott, a napfényes Kaliforniában készülhetett az első klipem. Utólag ülepednek le bennem ezek az élmények. Amikor épp benne vagyok valamiben, csak kapkodom a fejem. Furcsa dolog ez. Egyik pillanatban rendkívül érett felnőttnek érzem magam, a másik percben pedig háromévesnek. De soha nem tizenhatnak, amennyi valójában vagyok. Állandóan rácsodálkozom a világra. – Mint amikor a falusi lány a fővárosba kerül? – Pontosan. Endrefalva, ahol felnőttem, egy hihetetlenül pici falu Nógrád megyében. Eleve már az is egy nagy lépés, hogy onnan elkerül valaki a fővárosba. – Sztár lettél Endrefalván? – Ezt ma még nem tudom megmondani. Az azonban mindenesetre jelent valamit, hogy gyakran még a szomszédok is autogramot kérnek. Azok az emberek, akik szinte csecsemőként is ismertek. Amikor hazamegyünk, érzem a szeretetet.

RADICS GIGI

345

– Az irigységet is? – Találkoztam már ilyen tekintetekkel is, de nem ez a legjellemzőbb. Voltak, akik nem hittek bennem. Bár erre kevesen emlékeznek, de már a Megasztár negyedik, és ötödik szériájában is elindultam, ám egyiknél sem jutottam be a döntősök közé. Az a néhány ember, akiket az imént említettem, azt mondták: fel kéne már adnom, minek álmodozom. Aztán, amikor a Megasztár hatodik szériáját megnyertem, jött az irigység. De nem foglalkozom velük különösebben. – Végig hittél abban, hogy sikerülni fog? Biztos voltál magadban? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam időnként elkeseredve. Igen, voltak pillanatok, amikor már én sem hittem magamban, csak a szüleim. Ha ők nem lettek volna mellettem, biztosan nem próbálom meg még egyszer. Aztán csak sikerült. „NEM MEGYEK ÉNEKTANÁRHOZ, MERT FÉLEK, HOGY ROSSZ IRÁNYBA TERELNE…”

– Nógrád megyében azt beszélik, édesapád már nagyon korán, pici korodban a fejébe vette, hogy mindenáron sztárt farag belőled. – Ez így van. A családi legendárium szerint már hat hónaposan a Süss fel napot dúdoltam. Nyilvánvalóan nem tisztán, meg nem is érthetően, de a gügyögésből ki lehetett venni a dallamokat. Otthon ugyanis állandóan szólt a zene, mindenki énekelt, és ez megragadhatott bennem. Hatéves koromtól pedig folyamatosan énekelek. – Jársz énektanárhoz? – Nem, és egyelőre nem is fogok. Azt mondták nekem okos emberek, hogy nem szabad énektanárhoz mennem, mert ezt az adottságot, ami nekem van, csak elrontani lehet. Aki énekelni tanul, az már eleve terelve van, én pedig ösztönből énekelek. Állítólag Zámbó Jimmy sem tanult soha énekelni, mégis milyen hangja volt… – Tehát édesapád elhatározta, hogy ismertté tesz, és menedzselni fog… – Emlékszem, egyszer az autópályán mentünk valahová, de óriási volt a dugó, csak lépésben lehetett haladni. Az araszolásban aztán mellénk került Pély Barna. Lehúztuk az ablakot, integettünk neki, ő is lehúzta, köszöntünk, és apukám kérte, hogy hallgasson meg egy CD-t, amelyen énekelek, most átdobná neki az ablakon. Át is dobta… Később újra egymás mellé keveredtünk a dugóban, és már nagyon lelkesen mondta, hogy belehallgatott, nagyon jó. El is kérte apa telefonszámát, szintén a lehúzott ablakon keresztül. Eltelt egy hónap, majd felhívott, hogy találkozzunk. Korrekt volt, mert őszintén el-

346

FÖLDIJEIM...

mondta, hogy nem tud velem foglalkozni, mert épp Dorinának csinálja a lemezét, de van egy producer, akit jó szívvel ajánlana nekem. Így kerültünk Szabó Zéhez, aki a hazai popzene egyik legfelkapottabb zeneszerző-producere, többek közt a Magna Cum Laude is neki köszönheti az ismertséget. Elmentünk hozzá, s ő ismertetett össze Joós Istvánnal, a Magneoton kiadó igazgatójával. Szabó Zé ezt megelőzően írt nekem egy dalt, amit fel is énekeltem, ezt Pisti meghallgatta, és látni szerette volna, ki tartozik a hanghoz. Soha nem felejtem el azt a napot: akkor még 70 kiló voltam, és konkrétan felgurultam a kiadóba. Féltem a találkozástól. Életemben először jártam ilyen helyen, és akkora tárgyalóasztalt is akkor láttam először, amihez leültünk. Óriási volt. Pisti utólag mesélte el, hogy amikor bejött, csak két fekete gombot látott. Vagyis a szemeimet. Kérte, hogy énekeljek. Vigyázzba vágtam magam, mint egy katona, és elkezdtem a dalt. Pisti először nem hitt a szemének, majd a fülének sem. Azt hitte, valahol titokban egy magnóról szól a hangom. Nagyon tetszett neki. Ugyanakkor azt is megmondta, hogy türelemre van szükségem, meg kell várni, amíg a testem hozzáérik a hangomhoz. Mindez évekkel a Megasztár előtt történt. Kicsit ugyan el voltam keseredve, de úgy voltam vele, ha várni kell, hát várni kell. „NYOLCÉVES KOROMBAN HETVEN KILÓ VOLTAM”

– Nemrég feltettél egy régi képet a közösségi oldaladra a régi duci korszakodból. Döbbenetes látni a változást. – Kaptam is legalább háromezer „lájkot” arra a fotóra. A legfurcsább az, hogy ilyenkor magam is hitetlenkedve nézem: ez valóban én vagyok? Nyolcéves koromban hetven kiló voltam. Ennél a túlsúlynál már több egészségügyi problémával is küzdöttem, például magától elkezdett vérezni az orrom. A vérnyomásom is csapnivaló volt. Aztán édesapámék felkerestek egy személyi edzőt, s az ő segítségével lefogytam húsz kilót. Közben étrendet is váltottam, nem ehettem szénhidrátot, viszont egy nap ötször kellett kevesebbet ennem. – Miután lefogytál, lelkileg is sokat változtál? – Rengeteget. Hihetetlen személyiségváltozáson mentem keresztül… Annak idején, kövér kislányként folyton otthon ültem. Amíg a gyerekek iskola után elmentek fagyizni, és közös programokat szerveztek, én szaladtam haza. A gyerekek kegyetlenek. Például nagyon megviselt, hogy hordónak hívtak. Magamba fordultam, beszélgetni sem volt kedvem senkivel. Aztán amikor lefogytam, hirtelen kinyíltam. Épp akkor, amikor beköltöztem a Megasztár házba. Elkezdtem bízni magamban.

RADICS GIGI

347

– Éjjelenként álmodban a régi, kövér Gigi jön elő, vagy már az új? – Szerencsére már csak az újjal álmodom. Nincsenek rémálmaim. Ételekkel, kajákkal azonban szoktam álmodni… – Aki egyszer kövér volt, annak folyamatos rettegés az élete? – Sajnos igen. Hiszen akármikor megeszek egy sütit, mindig eszembe jut, vajon mennyit hízhatok tőle. Néha azt gondolom, már az étel gondolatától is hízhat az ember. Anyukám istenien főz, és a legóvatlanabb pillanatokban képes elővarázsolni egy nagy tányér süteményt. Édesapám hízott is 15 kilót az utóbbi időben, én azonban ezt nem engedhetem meg magamnak. Egy színpadon álló ember ne legyen túlsúlyos. Pláne nem 16 évesen! – Milyen volt egy 16 éves, Endrefalváról elindult lány számára Amerika? – Maga a csoda! Kész voltam tőle. Életem eddigi legnagyobb élménye, hogy eljutottam Los Angelesbe. Édesapám is elkísért a forgatásra, sőt segített is a munkában, a fények beállításában. Odakint a szállodai szobában azt mondta, köszönöm lányom, hogy ilyen csodás helyre eljuttattál. „VIDÉKEN NEM DIVAT A VÁLÁS”

– Mióta házasok a szüleid? – Tizennyolc éve. Jó lenne, ha nekem is sikerülne majd olyan fiút találnom, akivel leélhetem az életemet. Tisztában vagyok vele, hogy már nem ezt a világot éljük, és manapság az a természetes, ha minimum három férje van valakinek, ugyanakkor a tipikus vidéki roma családoknál egy férj, két gyerek az ideális. Ők nem váltogatják a párjaikat. Itt a nagyvárosban teljesen másként élnek az emberek. Egy biztos, nekem csak igaz szerelem kell, nincs szükségem kalandokra. Aztán ha lesz férjem, majd szülessen egy fiam és egy lányom. Mindezt azonban csak a húszas éveim második felére tervezem. – Aki ilyen fiatalon ennyi mindent megkap az élettől, könnyen azt gondolhatja, hogy övé a világ. – Tudok magamra vigyázni, nem fogok elszállni magamtól, ha erre gondolsz. A Megasztár alatt is gyakran rákérdeztem apura: ugye nem szálltam el? Ezt egyébként nem is hagynák a szüleim. – Édesapád tudja még a jelszavadat a Facebook oldaladon? – Tudja hát. Nincsenek titkok! A családban mindenki tudja a jelszót. Annak idején a Megasztár döntőinél nem volt idő írogatni, ezért apát kértem meg, hogy válaszoljon helyettem. Írt egy fiú, hogy „jobban” meg szeretne velem ismerkedni. Pedig már ismertük egymást korábbról. Apa csak nevetett, engem viszont bosszantott. Az a fiú, aki nem mer a szemembe nézni, hanem inkább a közösségi oldalon ír, az én szememben egy gyáva nyúl. Ilyen szempontból konzervatív lány vagyok.

348

FÖLDIJEIM...

Akik már nincsenek k öztünk C s e h Ta m á s

Flipper Öcsi

Payer András

349

Akik már nincsenek köztünk

CSEH TAMÁS „Pocsék érzés egyedül lenni” „…Ha az ember egyszer megszagolja – mint a róka messziről –, hogy esetleg már nem érdekes, akkor onnantól nem érdemes fellépni sehol a világon...”

Az ezredfordulón egy éven keresztül a Bárka Színházban dolgoztam büfésként. Az úgynevezett „művész” étkezdében serénykedtem, ami azt jelentette, hogy a színészeken kívül a színház gazdasági és műszaki embereit is kiszolgáltam, de a nézőket nem.

Akkor költöztem Budapestre, és a különböző magazinokhoz történő külsőzés mellett kellett egy hely, ami fix fizetést ad. Kapóra jött egy barátom ötlete, aki szintén a színházban dolgozott. Ő ajánlotta ezt az állást, mondván, ha azt hazudom a büfét vezető hölgynek, hogy profi vendéglátós vagyok, biztosan felvesz. Ötletekért soha nem kellett a szomszédba mennem, így kapásból mondtam Évának – így hívták az illetőt –, hogy anyám vidéken utasellátót üzemeltet az állomáson, ezért nálam megfelelőbb embert keresve sem találna a feladatra. Gyakorlatilag két perc alatt felvett.

Életem egyik legnagyobb kalandja volt az az egy év. Hiszen semmi mást nem akartam, csak belülről, a kulisszák mögül látni az igazi színházi világot, velük élni, velük mulatni. Apropó mulatás. Természetesen a jó népet én itattam, köztük országos nagy sztárokat. Mondanom sem kell, azonnal kiderült, hogy közöm nincs a vendéglátáshoz, a bort ugyanis nem tudtam felbontani, a pezsgőt pedig nem mertem. Szegény Cseh Tamás mondta mindig: „Andriskám, ha nem lennél ilyen jó fej, már rég kiutáltunk volna innen…” Az egyik előadás után aztán interjút is adott…

Bárka Színház, Budapest. Dalok időrendben, Cseh Tamás „összes”. Telt ház. Hangulat. Siker. Tapsvihar. Ráadás. (Utóbbi többször is!) ...Aztán büfé, nagyfröccs, diktafon és egy cigaretta.

CSEH TAMÁS

351

– Hányszor mentél ma vissza a színpadra? – Nem emlékszem… Mindig a vége a legnehezebb. Akkorra ugyanis már mindent kiadtál magadból, megszűnik a figyelem, ott már csak boldogság, meg amolyan lelkiismeret-furdalás van, hogy mit csináltam rosszul. Kavarognak bennem a kérdések. De csomó kérdés! – Mi történik, amikor két visszatapsolás között lejössz a színpadról? – A színpad háta mögé megyek, ahol mindig vár valaki, aki megsimogatja a vállam. Találkozom ott hátul valakivel – ebben a színházban Lovass Ágival –, aki még akkor is, ha nem szárnyalt úgy a dolog, mond egy emberi szót. Olyan ez, mint az agár, amikor lefutja a távot... Gőzölsz és azt se tudod, mi van! Ő sietett, hogy vissza kell menni, erre én összefüggéstelenül beszélek, hogy „tényleg vissza”, majd kimegyek, s mikor ott vagyok a színpadon, megint érzem a szeretetet. Ennél a ’72-es összeállításnál, az Arthur Rimbaudnál nálam véget ér a műsor, nekem onnan sem kötelességem, sem szívem nincs már. Érdekes módon a meghajlás soha nem ment nekem a harminc év alatt. – Nem is akartad megtanulni? – Nem, tudniillik én nem vagyok hajlongó. Amikor színházhoz kerültem, láttam, hogyan csinálják a színészkollégák. Várták a tapsot. Nem is értettem a kifejezést, hogy „még van benne taps”. Akkor kell ugyanis kimenni, amikor lanyhul a taps. Hát én akkor megyek, amikor kizavarnak… Gátlásos vagyok, nem tudok a tapssal mit kezdeni! – Nem igazán értelek. Pillanatnyilag ez az egyetlen(!) olyan produkció itt a színházban, ami állandóan telt házakat produkál. Mi lenne, ha nem lennének ennyien kíváncsiak rád? – Abban az esetben már nem énekelnék, ez egyértelmű. Ha az ember egyszer megszagolja – mint a róka messziről –, hogy esetleg már nem érdekes, akkor onnantól nem érdemes fellépni sehol a világon. Nem a Bárkában. Sehol! – Egyáltalán volt már részed kudarcban? – Nem. Mélyponton sem voltam. De ezért legalább küzdöttem. Az egész életemet erre áldoztam. Nem szórakozásból kezdtem énekelni. Én igenis akartam ezeket a dalokat énekelni, mert fontosak voltak. Így már talán érthető, miért nem érzem a tapsot a végén. Csak a dolgomat tettem… Akármennyire is szeretném, nem tudom úgy lereagálni, hogy érezzék, lássák, nagyon boldog vagyok. – Belül… – Igen, ott belül. De nem tudom kimutatni, nincs mozdulatom. Nem akarok kitalálni, sem eltanulni senkitől semmit! Az előbb a kudarcról kérdeztél, s

352

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

most eszembe jutott valami. Két dolog volt konkrétan, a várost is tudom, a helyet is. Miskolc, illetve Debrecen. Utóbbi városban volt például 500 egyetemista, köztük két duhaj… Tulajdonképpen nem is kudarc volt, hanem az ilyen rossz helyzetekkel nem lehet mit kezdeni. – A kötődés mennyire játszik fontos szerepet az életedben? – Nagyon is! Szeretek tartozni emberekhez, sőt csapathoz is jó tartozni. Most biztosan nagyon férfiasan hangozna, ha azt mondanám, jó egyedül, de valójában nagyon szar. Nem tudom, miként lehet ezt egy interjúban leírni. – Nagyon egyszerűen, életszagúan! – De én nem szeretek csúnyán beszélni! Viszont ha más szót keresek, akkor is csak azt tudom mondani, hogy pocsék érzés! Mert jó tartozni valakihez! „NEM VESZTÜNK ÖSSZE BEREMÉNYIVEL”

– Például Bereményihez? – Az megint más kérdés… A Bereményivel úgy alakult, hogy nem is nagyon tudtuk lecserélni egymást. Amit csinálunk, azt tudjuk, és emiatt sokkal erősebb a kötődés, a barátság, mint mással, mert mással ezt nem tudom csinálni. – Most már megbonthatatlan a barátságotok? – Dehogy! El lehet rontani bolond szavakkal, idétlen, meggondolatlan, rossz megoldásokkal… – Ahogyan volt is rá példa… – Volt hát! Nem ülünk mi egymás ölén! Két idétlen férfi vagyunk, mindketten nagyon érzékenyek. Sok viszály volt köztünk, de ezek soha nem ütötték meg azt a mértéket, ami miatt nagyobb baj történt volna. Egyszer, amikor hét évig abbahagytuk, sokan azt hitték, hogy összevesztünk. Nem! Közös elhatározás volt, hogy nem írunk több dalt, hiszen az elején kimondtuk, hogy mindkettőnknek vétójoga van: amikor az egyik abba akarja hagyni, a másik nem erőltetheti tovább. A hét év ezért történt, a mesebeli szám véletlen. De ránk is fért… – Közben azért találkoztatok? – Egyfolytában találkoztunk, csak a dalokról nem beszéltünk. – Melyikőtök vetette fel elsőként a közös szerzői munka folytatását? – Három és fél évnél az egyik találkozásunknál rákérdeztem. Ültünk egy bárpultnál és beszélgettünk. Szép szavak hangzottak el. Dumáltunk mindenféle hülyeségről, fociról, meg időjárásról, s közben megkérdeztem a Gézát, hogy szerinte fogunk-e még írni dalokat.

CSEH TAMÁS

353

Azt mondta, hogy „majd ha újra angyalok leszünk, talán…” Értettem a mondatot, tudtam, hogy újra tisztának kell lenni, nem kell elhasználódni, nem szabad rutinossá válni. Valószínűleg ő is ezzel harcolt, ezt igazán nem tudom, nem szoktunk lelkizni. Eltelt újabb három és fél év, akkor pedig a Géza hívott, hogy menjek át hozzá, vigyem a gitáromat is, s nézzük meg, tudjuk-e még… Így folytatódott. – Angyalok lettetek? – Vagy igen, vagy nem. Az idő majd eldönti. Mindenesetre akkor két hét alatt megírtuk az új dalokat. Mind kijött. Széchenyi, Kelet-Európa, stb. Olyanok voltak a dalok, amikor az ember valamit felböfög hirtelen. Kiestek belőlünk. Lehetett volna kudarc, de hál’ Istennek nem lett az, mert utána született még a Nyugati pályaudvar, a Levél nővéremnek 2. és a Telihold dalai. Mi talán szerencsések vagyunk. De annyit küzdöttünk érte! Nem szenvedtünk talán egy pillanatig sem, emiatt tudtuk elkerülni azokat a csapdákat, árkokat, réseket, amikbe mások beleesnek. Mi nem vagyunk szerzőpáros. Ő a Bereményi Géza, én a Cseh Tamás vagyok, mi csak együtt tudunk valamit. És a mérhetetlen „bolondéria” miatt, hogy mind a ketten felelőséggel vagyunk a dalok iránt, nagyon sok bajt elkerültünk. És a barátságunk sem tudta megsínyleni azokat az egy-két hetes, esetleg hónapos csapásokat, amiket kölcsönösen mértünk egymásra. – Most pedig itt ez a számvetés. – Ez egy „könyvelői munka”, el akarok énekelni mindent! Dalok időrendben. Minden egyes évjáratot ötször játszom itt a Bárkában, plusz egyszer Szombathelyen, így tesz ki hat előadást egy év. ’71-et már befejeztem, ’72-ből még van néhány műsor. Aztán kapok egy hónapot, belegyömöszölöm a lelkembe ’73-at, felkészülök, s jön az újabb sorozat. Nem lehet persze minden dalt elénekelni – bármennyire is szeretném –, hiszen ’72-ben például 80 dal készült, az előadásban viszont 26 szerepel. És végeláthatatlan is a történet, mert egy évad alatt, csak három évet lehet elővenni. Gézával is dolgozunk egy darabon, ha az elkészül, ígérem, abbahagyom a nosztalgiázást. Addig pedig „számvetek”. Rengeteg időmet elveszi, egyetlen meghívásnak nem tudok eleget tenni, míg régebben rendszeresen felléptem különböző vidéki városokban. Azt hiszik, hogy „nagyfiú” lettem – éreztetik a telefonban is –, pedig csak dolgozom…

354

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

www.lelekbulvar.com www.melyinterjuk.hu http://www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk http://www.youtube.com/melyinterjukponthu https://twitter.com/lelekbulvar

CSEH TAMĂ S

355

Akik már nincsenek köztünk

FLIPPER ÖCSI „Mexikói szappanopera az életem…” „…Egy házasság megromlásában mindkét ember hibás. Nyilvánvalóan én sem mindig viselkedtem példásan. De ennek akkor sem így kellett volna végződnie. Szépen, tisztességesen is elbúcsúzhattunk volna egymástól. Az első feleségemmel, és a volt élettársaimmal is nagyon jó viszonyban vagyok. Nem csak én, hanem az egész család. Olyannyira, hogy majd a húgom, Viki esküvőjére is eljönnek…”

Azt a fajta népszerűséget és rajongást valószínűleg már egyetlen Megasztárban, Csillag születikben, vagy X-Faktorban feltűnt előadó sem fogja megtapasztalni, amiben annak idején Flipper Öcsinek része volt. Ez a pasast ugyanis valódi sztárként kezelték Magyarországon a nyolcvanas években. Zenészberkekben mesélték, hogy a Körúton a rajongók az autóját is felemelték. Mint a filmekben… Az énekes kultuszát mi sem bizonyítja jobban, minthogy odahaza a lakásban még nekünk is volt Flipper Öcsi babánk. Nem vicc! Édesanyám vette valahol…

Tízéves koromban én is nagy Step rajongó voltam. Gyerekként mindhárom lemezüket beszereztem. De ott sorakoztak a polcon a szólóalbumai, illetve a régi Dolly Roll és Hungária korongok is. Az első koncertélményeim közé tartozik a Dolly Roll „Eldoradoll” turnéjának salgótarjáni állomása. Ötéves voltam akkor… Később, kisiskolásként már önálló Flipper koncertre is elmentem egyedül Szécsénybe. Az előadás első felében Öcsi énekelt, a másodikban Delhusa Gjon. Tudni kell, hogy abban az időben Öcsi és Gjoni is sztárok voltak, s mindkettőnek volt listavezető albuma. Flipper a „Homokot szór a szemembe” slágerével, Delhusa pedig a „Csavargóval” szerepelt állandóan a tévében, illetve a rádióban. Ne feledjük: ekkor még Delhusa sem volt celeb.

Sosem tartoztam az elvakult, autogramkérők közé, inkább csendesen figyeltem. Itt is. Az előadás végén eszüket vesztve szaladtak a lányok a két zenész után. Én meg lassan ballagtam, és figyeltem. Delhusa roppant közvetlenül, barátságosan, nyakában egy törölközővel beszélgetett mindenkivel, Öcsi azonban ki sem szállt az autóból, csak ült az anyósülésen, miközben a sofőrjét várta. A lányok hiába kopogtak, nem volt hajlandó lehúzni az ablakot, és aláírást sem adott. Látszott rajta, hogy halálosan gyűlöli ezt az egész rajongósdit. Aztán eltelt néhány év, és Budapesten, az éjszakában találkoztunk újra. Régi közös barátunk, Róna Pici egy új szórakozóhely megnyitójára hívott. Öcsi is

FLIPPER ÖCSI

357

eljött, ott beszélgettem vele. Ekkor már olyan közvetlen volt, mint évekkel korábban Delhusa. A Step együttes újraélesztéséről mesélt, amiből végül nem lett semmi.

Aztán ismét elröppent néhány esztendő. Időközben felnőttem, és már „hivatalos” úton találkoztunk újra. Öcsi bulvár-kálváriája 2006-ban kezdődött, amikor a napilapok címoldalon foglalkoztak az alkoholproblémáival, illetve a második feleségével zajló botrányos válási procedúrájával Volt időszak, amikor egy héten keresztül minden áldott nap benne volt valamelyik újságban. A BEST magazinnál dolgoztam ekkor, és a nagy felhajtás miatt mi sem maradhattunk ki a dologból.

Rövid nyomozás után Erdélyi Elemérig vezettek a szálak. Elemér kultikus figurája a honi könnyűzenének. Eleve mindenkit ismer, és őt is ismeri mindenki. Amolyan bizalmi figura. Már a Hungária legendás korszakában is ott tevékenykedett a zenekar körül, később pedig technikusként, mindenesként, majd menedzserként dolgozott legendás muzsikusokkal különféle együttesekben. Elemér volt Öcsi mellett ebben a zűrös időszakban. Mint kiderült, ő adott neki szállást, miután a zenésznek el kellett jönnie otthonról. Elemér emlékezett rám egy korábbi találkozásunk kapcsán, így készségesen segített. Emlékszem, a II. kerületben, egy Dunára néző lakásban laktak néhány napig, két utcára a szerkesztőségtől. Gyakorlatilag csak lesétáltam. Öcsi öltönyben, kisminkelve, Elemér pedig egy ujjatlan pólóban várt a ház sarkában. Akkor értek vissza a TV2 Róna utcai stúdiójából, a Mokkában vendégeskedtek. Ebben a periódusban, a nagy magyarázkodások közepette készült az alábbi beszélgetés.

Öcsi ezt követően még két évig élt. Tragikus halálával számtalan kérdést hagyott megválaszolatlanul. Miért éppen így alakult az élete? Miért egy székesfehérvári kórház intenzív osztályán fejezte be 46 évesen az az ember, akinek amúgy tálcán kínálta fel a sors a szerencsét? A szakmában köztudott volt, hogy Öcsi képtelen letenni a poharat. De még nekem, az interjú során is tágra nyílt, ártatlan szemekkel mondta, hogy nem iszik többet, mint bárki más…

358

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

– Nem pont ilyen apropóból képzeltem el veled az interjút. – Miért, mi a baj? – Nem idegesít, hogy napok óta az állítólagos alkoholproblémáiddal, és a válásoddal szerepelsz a címlapokon? – Nem foglalkoztat ez engem. Egy percig sem idegesít. Annak idején, amikor a magyar bulvár elkezdődött a Kacsa, illetve Pszt magazinokkal, ugyanezt már eljátszották velem. Menyhért Mészáros László óta számomra már nincsenek meglepetések. – Akkoriban mit írt rólad a bulvár? – Például azt, hogy a házasságkötésünk után egy héttel már megcsalom a feleségemet. Ezzel kerültem címlapra. A Kacsa ezzel a szeméttel adott el kétszázezer példányt. Úgy, hogy az állítólagos „leleplező” fotón a feleségem szerepelt, csak épp át volt festve a haja. Ehhez képest az, hogy alkoholista vagyok, már csak smafu. Persze unom, és örülnék, ha abbahagynák végre, mert ez egy öngerjesztő folyamat. Lassan egy mexikói szappanopera lesz az életemből… Ma reggel például a Mokkába is be kellett mennem. Azért kellett korán kelnem, hogy magyarázkodjak. – Az alkoholról? – Napok óta mindenki erről kérdez. Micsoda hülyeség ez? Igen, megiszom a saját magam kis sörét. Ugyanúgy, mint bárki más. De a málnaszörpöt és a jaffát is. Semmivel nem iszom többet, mint akárki! És annyira unalmas már ez a téma. Szeretnék végre a dalaimról, a zenéről beszélni. Este is megyek végre egy jó kis társaságba Muck Ferihez. Ő lesz az új lemezem zenei megfejtője. – Beszélhetünk arról is. Mikor léptél fel utoljára? – Jó kérdés… (Ekkor Elemérhez, a barátjához fordul.) Eli, mikor voltunk buliban? Másfél hete…? De azt ne kérdezd, merre jártunk, arra már nem emlékszem. – Melyik dallal kezded a bulikat? Mi a kezdő nóta? – Mikor melyikkel. Vagy a Si-bap-bap-du-bappal, vagy a Ciao Marinával. Ismered őket? „AZ ARRIVEDERCI AMORE CÍMŰ DALOMRA VAGYOK A LEGBÜSZKÉBB”

– Viccelsz? Betéve tudom a szövegeket… Egyiket a Dolly Rollban énekelted, a másik dalt pedig Szikora nyomta a Hungáriában. – Viszont én szereztem! Csak Robi csinált belőle slágert. Még katona voltam, amikor írtam.

FLIPPER ÖCSI

359

– Elfogadja tőled a közönség? – Persze. Imádják! Fülig ér a szájuk, amikor elkezdődik a dal. Szeret engem a közönség, ugyanis én soha nem „percre” megyek fellépni. Hiába van a szerződésben fél óra, vagy negyven perc, az sem érdekel, ha 90 percig kell énekelnem. Amikor fent vagyok a színpadon, nem mérem az időt. És azt sem számolom, hányszor kell visszamennem, mert imádok a színpadon állni. – Van olyan része a zenélésnek, amit nem szeretsz? – Egyedül az utazást utálom, mert már hatvanezerszer körbejártam az országot. Ettől függetlenül azt mondom, zenélni a legjobb dolog a világon. Amikor a gimnáziumban elkezdtünk játszani, először csak tizenöten hallgatták a zenénket. Aztán elmentünk Zuglóba a Kassák klubba, és Fenyő észrevette ezt a kis bandát. Elhívott a Hungária előzenekarának a Clips-szel, és egy fordulattal átkerültem a Hungáriába. – Melyik volt a legelső, általad írt Hungária dal? – A Palatinus. A Finálé című albumon jelent meg. Tizenhat évesen írtam, és a már említett amatőr zenekarral, a Clips-szel is játszottuk. – És melyik dalodra vagy a legbüszkébb? – Az Arrivederci Amore-ra, mert az a legsikeresebb. És a legsikeresebb okozza a legtöbb örömöt. – Szikora Róbert azt mondta egyszer nekem, hogy csak a Hungária slágerek után kapott jogdíjakból meg tudna élni. – Ez egy megérdemelt dolog. Nem élünk fejedelmi módon belőle, de éhen halni soha nem fogunk. Nekem is rendszeresen jön a számlámra a jogdíj minden régi szerzeményemből. Elvégre eladtam több mint kétmillió lemezt. – Néhány évvel ezelőtt, amikor megjelent a „Tedd a szívedre a kezed” lemezed a régi dalaiddal, már szerettem volna veled interjút készíteni. Amikor felhívtalak, átadtad egy nőnek a telefont, mondván: ő a menedzsered. – Pedig nem volt nekem soha menedzserem. Biztosan azt hittem, hogy fellépésszervező vagy, esetleg megrendelő. Ilyen esetekben passzoltam át a telefont az akkori feleségemnek, hogy tárgyaljon helyettem ő. Nekem mindig nagyon kellemetlen volt, amikor felhívtak és alkudoztak, hogy „Öcsikém, gyere már le egy húszasért, mert nincs pénz.” A feleségem koordinált. Sajnos állandóan összeveszett mindenkivel, a barátaimmal is, mert nem értett hozzá. Csak akkor ezt még nem vettem észre. Én voltam a hibás, hogy olyan feladatot adtam neki, amire nem volt alkalmas. – Ha már a volt feleségednél tartunk: a válás kapcsán is sokat szerepelsz mostanában. Zavar? – Fel van ez fújva. Nincs itt akkora gáz. Különben is, eleve csak a szépre aka-

360

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

rok emlékezni. Búcsúzni csak elegánsan, méltósággal szabad. Azt a hölgyet szerelemből vettem feleségül, és kifejezetten csinos nőnek tartom a mai napig. – Pedig a lapokban megjelent cikkekben mindketten keményen nyilatkoztatok egymásról. – Nézd, a szerelem a gyűlölet „szomszédja”. Mindkettőnkben vannak indulatok, tüskék, hiszen csak kizárt a lakásomból. És kaptam egy sms-t, hogy írjam össze a cuccaimat, majd elküldi. Én még az állataimat sem zárnám ki a lakásból, nemhogy egy embert… – Nem gondolkodtál el azon, hogy mi miért történt? – Egy házasság megromlásában mindkét ember hibás. Nyilvánvalóan én sem mindig viselkedtem példásan. De ennek akkor sem így kellett volna végződnie. Szépen, tisztességesen is elbúcsúzhattunk volna egymástól. Az első feleségemmel, és a volt élettársaimmal is nagyon jó viszonyban vagyok. Nem csak én, hanem az egész család. Olyannyira, hogy majd a húgom, Viki esküvőjére is eljönnek… – Ha már Vikit említetted, az utóbbi esztendőkben ő is ismert lett a Marót Viki és a Nova Kultúrzenekar énekeseként. – Büszke is vagyok rá! Egyszer majd duettet is csinálunk, de még nincs itt az ideje. 21 év közöttünk a korkülönbség. Viki kicsit olyan, mintha nem csak a testvérem, hanem a gyerekem is lenne. – Neked nincs gyereked? – Majd ha kikapcsolod a magnót, elmesélem. – A volt feleségeddel Gárdonyban éltetek? – Igen. Nyugalomra vágytunk, nem akartunk már Pesten lakni. Gárdony viszont közel van a fővároshoz, hamar fel lehet érni. Egyébként régóta nincs már kedvem Budapesthez. Az első feleségemmel is vidéken, Pusztazámoron éltem. Sajnos az ország túlságosan is fővárosközpontú, de így, hogy közel vagyunk Pesthez, sokkal emberibb környezetben élhetek. Imádom a vidéket! Az emberek köszönnek az utcán, jó a levegő… – Végig tudsz úgy menni az utcán, hogy ne állítsanak meg? – Most már igen. De ugyanúgy mutogatnak. A nyolcvanas évek népszerűsége volt a valódi sztárság. Az akkori zenészek a mai napig ott vannak a palettán. Pataky Attila, Szikora Robi… bármelyiküket mondhatnám. Ma kik a sztárok? A Fresh? Akiknek egyetlen élő koncertjük sem volt? Vagy a Megasztárosok? Persze ők valamivel többet letettek már az asztalra, mint az imént említett lánycsapat. De az ő nevükhöz is oda kell írni a plakáton zárójelbe, hogy Megasztár. Kell a titulus. Charlie-nak, vagy Fenyőnek nem kell jelző. – És neked? – Hál’ Istennek nekem sem.

FLIPPER ÖCSI

361

Akik már nincsenek köztünk

PAYER ANDRÁS „Kétszer sírtam életemben: Nádas Gábor és Cserháti Zsuzsa halálakor” „Amíg el tudom hitetni magammal, hogy a közönség szeret, színpadon maradok. Addig csinálom, ameddig fel tudom kelteni a figyelmet. Ha egyszer is észreveszem, hogy kimennek a teremből, vagy fénytelenné válnak a szemek, leteszem a lantot. Ám, amíg élnek a női tekintetek a nézőtéren, és magammal tudom őket ragadni, addig énekelni fogok…”

Payer Andrással 13 éves koromban, 1993-ban találkoztam először. Salgótarjánban vendégszerepelt, a fellépés előtt kértem tőle interjút. Roppant közvetlen, barátságos volt, emlékszem, mennyit áradozott az akkor 11 hónapos kislányáról, s a beszélgetés végén még egy dedikált kazettát is kaptam tőle. Akkor, gyerekként nem gondoltam, hogy később – már felnőttként – számtalan alkalommal lesz még alkalmunk együtt dolgozni. Az újságcikkek mellett televíziós interjút is készíthettem vele, a Cserháti Zsuzsáról szóló könyv írásakor pedig sokat segített. Nyolc évvel élte túl Zsuzsát, 2011. márciusában távozott. Van még egy személyes emlékem Payerral kapcsolatban: vele volt alkalmam életemben először olyan étteremben enni, ahol egy adott összegért bármit választhattunk a svédasztalról. Erre azért emlékszem ennyire, mert fogalmam sem volt arról, hogyan működik a rendszer. Amikor látta, hogy bátortalanul csak egy fogást merek venni, óriásit nevetett, majd karon fogott és visszavitt a terülj-terülj asztalkához… – Hány éves vagy? – Hatvanöt. Nem kevés, mi? – Nem… Öcsizhetlek még egyáltalán? Vagy szólítsalak a keresztneveden, Andrásként? – Ne viccelj már! Legalább negyven éve mindenki Öcsizik. És bár úgy sejtem, még egyszer ugyanennyi ideig már nem fognak, de azért remélem, még sokáig így szólítanak. – Amikor az előbb megérkeztél, azt mondtad, tegnap időben lefeküdtél, hogy mára kipihend magad. – Naná! Az én koromban ez már kötelező. Frenreisz Karcsinak van egy legendás mondása, hogy régen egy hétig ittunk, és egy napig regenerálódtunk, most meg egy napig iszunk és egy hétig tart, amíg rendbe jövünk. (nevet) Egy tévéfelvétel előtt pihenni kell, akárcsak egy sportolónak a verseny előtt. – Mikor ittál utoljára? – Nagyon régen. Talán tizenöt éve is van már… Vagy még több. Otthon, ebéd-

PAYER ANDRÁS

363

nél a másfél deci vörösborocska megengedett. Ezt az orvos írta elő. Több már nem fér bele. A kilencvenes évek elején letettem a poharat. Rájöttem, hogy egy ponton túl le kell nyugodnia az embernek, mert egyszer csak elfogy, mint egy felmelegített fagylalt. Nem akarok most drámaian fogalmazni… (itt elhallgat) – Fogalmazz csak nyugodtan drámaian, magunk között vagyunk! – Tudod, csak az jutott eszembe, hogy a kollégáim közül már sokan nem élnek. A nyolcvanas években, amikor a többiek még nem tudták letenni a whiskys poharat, én már elmentem futni. Nem akarok stréberkedni, de eddig ez hál’ Istennek bejött! Muszáj karbantartani magunkat, nem lehet száz évig húszévesnek kinézni! És huszonnégy órából harmincat sem lehet állandóan fent lenni, ez ugyanis később megbosszulja magát. – Mivel tartod magad formában? Még mindig futsz? – Egyebek közt. A futás mellett úszom, télen fát vágok, hetente kétszer-háromszor eljárok szaunába is. Ebben a szakmában nem lehet hibázni. Pláne ebben az életkorban. Egy perc alatt leírhatja magát az ember. Inkább makulátlanul csinálok mindent, és válogatok az ajánlatok közül. Nincs igazam? „ÚGY VÁLASZTOTTAM FELESÉGET, HOGY TUDTAM, NEM FOG KÉRDEZŐSKÖDNI, HA ESTE DOLGOZNI MEGYEK”

– Amikor az italt letetted, a csajozások is befejeződtek? – Annak már jóval korábban vége lett, hiszen a jelenlegi feleségemet évekkel korábban megismertem. Remek asszony, tökéletesen tud kezelni. Nagy ajándéka ő az életnek! Ha kell, pátyolgat, máskor pedig hagyja, hogy pihenjek. De gyakorta eljön velem futni is. Van egy gyönyörű gyermekünk… kell ennél több? Egyébként két gyerekem van, az előző házasságomból született egy nagylányom, ő is gyönyörű. Az összes volt feleségem, és mindkét gyerekem imádják egymást. – Nem féltékeny a párod? – Ebben a korban? Ugyan mire lenne féltékeny? És különben is megbízik bennem. És én is benne. Nálunk soha nincs vita abból, ha este elmegyek. Eleve úgy választottam őt, hogy tudtam: nem is fogja megkérdezni, merre járok. Ha menni kell, hát menni kell, mert ebből él a család. Én nem reggel nyolcra járok dolgozni, hanem éjjel 11-re. Most mit csináljak, ha ez egy ilyen szakma? Nem nézem az órát. Kell hozzá a kölcsönös bizalom, enélkül semmit nem ér egy kapcsolat. És nálunk ez már 20 éve adott. De akármilyen későn is érek

364

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

haza, mindig vár kikészítve a kis vacsora, reggel pedig hagynak pihenni. Egyébként a lányom és a feleségem a két legnagyobb kritikusom. Ha új dalt énekelek, az első keverést mindig együtt hallgatjuk meg otthon egy pohár vörösborocska mellett. És eldöntjük, kell-e még valamit javítani. Nagyon jó közönség, mert nem elfogultak. A stúdióba eleve be sem megyek úgy, hogy nem tesztelem őket. Ők jelentik a szűrőt. „NEM TUDNÉK A RÉGI DALAIMRA TÁTOGNI”

– A fellépéseket, vagy a stúdiómunkát kedveled jobban? – Mindkettőt egyformán szeretem, mindegyiknek megvan a maga varázsa. Ismerek olyan kollégákat, akik hónapokig szöszmötölnek a stúdióban, csak hogy ne kelljen előadásra menniük. És olyanok is akadnak, akik a stúdiót utálják, s inkább az évtizedekkel korábban felvett hanganyaggal hakniznak. Én nem tudnék a régi dalaimra tátogni. – Zeneszerzőként milyen érzéssel nyúlsz hozzá a mások által megírt dalokhoz? – Kalandvággyal. Tudod, minden „idegen” szám olyan, mint egy új szerető, akit ki kell szolgálni. Nem elég, hogy te örülsz, neki is örülnie kell. A dal is viszonozza a szeretetet. Ha jól csinálod meg, a dal visszaköszön neked, és együtt tudtok az egekig emelkedni. A szórakoztatóiparban eltöltött 43 évem alatt ezt nagyon megtanultam. – Meddig szeretnél színpadon állni? – Amíg el tudom hitetni magammal, hogy a közönség szeret. Addig csinálom, ameddig fel tudom kelteni a figyelmet. Ha egyszer is észreveszem, hogy kimennek a teremből, vagy fénytelenné válnak a szemek, leteszem a lantot. Ám, amíg élnek a női tekintetek a nézőtéren, és magammal tudom őket ragadni, addig énekelni fogok. Manapság egyébként már a férfiak is örülnek, hogy beszállhatnak egy-két nótába. – Eddig nem örültek? – Sokáig kevésbé volt ez jellemző, de szerencsére elfogadtak. Most már „evribádi” van, és szeretnek engem. – Ha már szeretetnél tartunk: eszembe jut egy évekkel ezelőtti beszélgetés Cserháti Zsuzsával. A konyhájában ültem, és most is előttem van, ahogyan mesélte, hogy egyetlen szakmai barátja van, mégpedig te. Igaz, hozzátette, hogy egy „nyegle állat” vagy, mert nagyon lazán viselkedsz, de rettentően szeretett. – (mosolyog) Cserháti Zsuzsi a szívügyem. Az volt mindig, és az is marad, amíg csak élek. A felfedezésében ugyanis nekem is volt egy kis szerepem: azon

PAYER ANDRÁS

365

a turnén mutatkozott be nagyközönség előtt, amelyen én is felléptem. Szécsi Palival volt egy közös országjáró show-nk. Legalább ötven helyen jártunk, de nem csak az országban, hanem még Szlovákiába és Jugoszláviába is eljutottunk. Mondanom sem kell, ha Cserháti énekelt, már akkor szétverték a házat, pedig tulajdonképp ismeretlen volt. Zsuzsából idővel igazi vamp lett a színpadon, mert benne volt az az igazi kőbányai dög. Gyakorlatilag ugyanarról a vidékről származott, mint Hofi Géza, benne is ott volt az a titokzatos valami, amit csak egy külvárosi melós ivadék tudhat. Van ebben fájdalom, düh, akarás, no meg rengeteg érzelem! Ő százszor jobban bele tudta adni lelkét a dalokba. Hihetetlen jó alakú, 45 kilós kiscsaj volt, és eszméletlen mozgása volt. Simán felvette a versenyt azokkal, akik a műsorban mögötte táncoltak. Pont olyan volt, amilyennek egy showsztárnak lennie kell. – Igaz, hogy te voltál az egyetlen a szakmából, aki a kórházban is meglátogattad? – Nem is engedett volna oda mást. Többször feküdt Budakeszin egy szanatóriumban. Rendszeresen látogattam. Mindig elmesélte, milyen kezeléseken esett át, és milyen diétát kell betartania ahhoz, hogy fitt, színpadképes kondícióba kerüljön. Utolsó szanatóriumbéli kezelése után ismét színpadra vágyott, de lelkileg már nem volt elég ereje ehhez. – Férfiként és nőként is volt közötök egymáshoz? – Nem. Őszinte baráti kapcsolat volt a miénk. És egyben furcsa is, mert amíg én soha nem jártam a lakásán, addig ő rengeteget járt hozzánk. Sokszor volt nálunk az összes barátjával, szeretőjével egyetemben. Szerettem Zsuzsit és szerencsére mindegyik feleségem imádta őt. Soha semmilyen hátsó szándékom nem volt Zsuzsival. Eszembe sem jutott szexuálisan megszerezni. Cserháti egy „önkoptató” ember volt, olyan, mint Latinovits vagy Szécsi. Három végén égette a gyertyát. Össze-vissza evett-ivott és ritkán pihent. Habzsolta a szerelmet. Persze nem válogatás nélkül, hiszen emlékszem néhány románcára még a régi időkből. Akit kinézett magának, azt bizony meg is szerezte. És jól tette! Tudom, hogy engem mindig elismert és szeretett, ennek ellenére soha nem kérte, hogy írjak neki dalt. Persze magamtól én sem mondtam neki, pedig biztosan nagyon jó dalokat kapott volna tőlem. Egyszerűen csak szerettem a tehetségéért, az emberségéért. Általában akkor hívott, amikor kellett egy telefondoktor. Életem legmegrázóbb emlékeinek egyike, amikor meghallottam halálhírét. Ezt soha nem felejtem el. Balatonaligán nyaraltam családommal, amikor a tévében bemondták a szomorú hírt. A családi tragédiáimon kívül mindössze kétszer sírtam eddig életemben. Először, amikor Nádas Gyuri édesapja, Nádas Gábor meghalt. Ő volt a zeneszerzői példaképem. Másodszor pedig, amikor Zsuzsi elment.

366

AKIK MÁR NINCSENEK KÖZTÜNK

Spirituális b eszélgetések Auth Csilla

Kiss Zoltán Zéro

367

Spirituális beszélgetések

AUTH CSILLA „Hihetetlen élmény volt kapcsolatba kerülni a szellemvilággal” „Van előttünk egy táblázatrendszer, a kezünkben pedig egy inga. A kliens és a saját felső vezetésünkkel dolgozunk, az ő segítségükkel férünk hozzá a tudatalattihoz. Ha a kliensnek úgy tartja kedve, támpontot ad. Ha nem akar, akkor is egy általános tisztítással kezdődik a tanácsadás. Ami rád tapadt az elmúlt esztendőkben, azt le kell tisztítani. Aztán jöhet annak a területnek a főbb tisztítása, amelyet a kliens megjelölt…”

Nem akartam hinni a fülemnek, amikor egy zenészbarátom, Popper Péter mesélte, hogy Auth Csilla is a spiritualitás felé fordult. Azt mondta, az énekesnő Spirituális Választerápia (SVT) tanácsadó lett, és – egyebek közt – náluk, a Rökk Szilárd utcai „Van egy hely” nevű életenergia központban „praktizál”. Bár nem ismertem Csillát személyesen, de a szakmában gyakran hallottam, hogy eléggé racionális gondolkodású. Pont ő oldaná meg mások életét a Spirituális Választerápia segítségével, ingával a kezében? Aztán kiderült, hogy szó sincs tréfáról. Csilla valóban „tisztít”. Egyebek közt a múltból beivódott negatív beidegződéseket. És igen, ingával a kezében… – Mindent gondoltam volna rólad, csak ezt nem. – Sokáig én sem gondoltam volna magamról… Roppant materialista ember voltam, egyáltalán nem hittem az ilyen dolgokban. Aztán, ahogyan teltek-múltak az évek, rájöttem, hogy lennie kell valamilyen megmagyarázhatatlan erőnek, vagy inkább háttérnek, hiszen rengeteg olyan dolog történik az életben, amire nincs magyarázat. – Az SVT egyfajta kapaszkodó a számodra? – Nem. Inkább válasz a kérdéseimre. – Milyen kérdéseid voltak? – Nem értettem, miért kapok időnként bizonyos próbatételeket, miért kell küzdenem folyton ismétlődő, visszatérő problémákkal. Ezek olyan dilemmákat jelentettek, amelyeket nem lehetett hétköznapi válaszokkal letudni. Aztán ez a hit volt a bizonyíték. Egy új életszemlélet. – Miért pont ezt a technikát választottad az ezer közül? – Fogalmam sincs. Jött. Amikor elindultam, azt se tudtam, hová megyek. Egy barátnőm szólt, hogy ismer egy nagyon érdekes módszert, nézzem meg. Mint később kiderült, egy SVT-tanácsadóhoz érkeztem. Egy óra elteltével azt éreztem, hogy megváltozott az életem. Nincs ebben semmiféle hókuszpókusz, ez nem varázslat, hanem egy módszer, ami többek között azokat a negatív energiákat tisztítja, amelyek nap mint nap körülvesznek minket, és ránk ragadnak. Egy érzés, ami könnyebbé teszi az

AUTH CSILLA

369

életet. Látom a vendégeken is a „tanácsadások” után, hogy sokkal felszabadultabban távoznak. Tulajdonképpen ettől változik meg az életük. – Ha már az első alkalom után megváltozott az életed, miért mentél még később is vissza? – A mindennapi negatív energiák idővel azért visszatérnek. Vannak dolgok, amelyek örökre kitisztulnak, de vannak, amik nem. Sokszor kérdezik, mikor kell újra jönni. Ilyenkor azt mondom, hogy nem kell. Elvileg, ha egy probléma kitisztult, az úgy is marad. De kevesen vállalnak csak egy feladatot egy életre, így újra meg újra nehézségekbe ütközhetünk. „EZ A MÓDSZER A TUDATALATTI VILÁGÁT TÁRJA FEL”

– Az előbb azt mondtad, hogy „a mi szakmánk”. Mikor döntötted el, hogy új szakmád lesz? – Menet közben. Eleinte úgy jártam tanácsadásra, ahogy az ember a masszőréhez megy. 2007 végén kezdtem, és 2008 tavaszán kérdezte a tanácsadó, hogy miért nem tanulom meg, hiszen ezt bárki el tudja sajátítani. – Alkalmazni nehezebb, mint megtanulni? – Igen. Rengeteg gyakorlásra és tapasztalatra van szükség. Legalább négy-öt év kell hozzá. Mint egy egyetemhez. Én is úgy három esztendő után kezdtem azt érezni, hogy van már annyi tapasztalatom, amivel el tudok indulni, és segíthetek másokon. – Kin segítettél először? – Egy barátomon. Először szűk körrel kell kezdeni, ugyanis kezdetben magadon sem tudsz segíteni. Aztán egyre-másra érnek a sikerélmények. Ez a módszer valójában a tudatalatti világot tárja fel. Amikor elmész egy tanácsadóhoz, nem szükséges neki semmit mondanod. Nem kell őt beavatnod a titkaidba. Ha létrejön a kapcsolat a tanácsadó és a látogató felső vezetése között – azt is elmesélem majd, hogyan – akkor a tudatalattiban lévő blokkok, félelmek elkezdenek tisztulni. Van előttünk egy táblázatrendszer, a kezünkben pedig egy inga. A két személyiség felső vezetésével dolgozunk: a kliensével és a sajátunkkal. Az ő segítségükkel férünk hozzá a tudatalattihoz. Ha a kliensnek úgy tartja kedve, támpontot ad. Ha nem akar, akkor is egy általános tisztítással kezdődik a tanácsadás. Ami rátapadt az elmúlt esztendőkben, azt le kell tisztítani. Aztán jöhet annak a területnek a főbb tisztítása, amelyet a kliens megjelölt. – Említenél egy konkrét példát? – Tegyük fel, eljössz hozzám, és azt mondod, hogy bár mindig van munkád, állandóan kirúgnak a munkahelyeidről. Választ keresel arra, vajon miért történik

370

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

folyton ugyanaz az életedben. És nyilvánvaló, hogy mindez azért van, mert vannak bizonyos hiedelmeid, félelmeid, feladataid, amiket meg kell oldanod. – Mit jelent számodra az SVT, és vele együtt a tanácsadói titulusod? – Egy új életszemléletet. Mindenre és mindenkire másként tekintek, mint eddig. Annak idején az éneklést sem tartottam munkának. Ha kérdezték, hogy mikor dolgozom, nem tudtam válaszolni, mert a fellépést sem úgy éltem meg, mint aki dolgozik. Az SVT persze teljesen más, mint a zene, hiszen felmész a színpadra, és minden rólad szól. A Spirituális Választerápia során pedig leül veled szemben a kliens, és ott már ő a főszereplő. Ugyanakkor az élmény nagyon hasonló. Látni a másik embert, ahogyan megszabadul az addig cipelt súlytól… ez igazi csoda. – Mennyi idő kellett ahhoz, hogy átálljon az agyad erre a gondolkodásmódra? – Nem kevés. Türelmesen ki kellett várni. De semmihez sem hasonlítható az az élmény, amikor először megtapasztalod, milyen érzés a szellemvilággal kapcsolatba kerülni neked, a materialista embernek, aki korábban semmiben sem hittél. Fel is tettem magamnak a kérdést: ezek szerint akkor erre mindenki képes, nem csak a mágusok, meg a látók? Tudod, olyan ez, mint a zene. Azért csinálnak annyi tehetségkutatót, mert valamennyire mindenki tud énekelni. Mindenkinek van hangja, csak foglalkozni kell vele. A spirituális képesség is ott van mindenkiben, abszolút fejleszthető. „A CSALÁD AZT HITTE, EZ IS CSAK EGY ÚJABB HEPPEM…”

– Ha 2005-ben azt mondta volna neked valaki, hogy 7 esztendővel később ezzel foglalkozol, kinevetted volna? – Mint a szél… Egyébként pontosan azért bíznak bennem az ismerőseim, mert tudják, mennyire materialista voltam. Ezért vagyok számukra hiteles. – Mit szólnak a zenésztársaid a nagy pálforduláshoz? – Nem tudom, mert nem találkozom velük. Azelőtt se jártam társasági eseményekre, most meg pláne nem. Fellépéseken, amikor váltjuk egymást, nincs idő mélyebb dolgokról beszélni, ezért szerintem sokan nem is tudják, hogy ezzel foglalkozom. – És hogyan viszonyult a család az új szemlélethez? – Furcsállták, de elfogadták. Azt hitték, ez megint egy újabb „heppem”, mint a tánciskola. Évekkel ezelőtt ugyanis volt egy tanodám, amit túlsúlyos gyerekek számára nyitottam. 12 és 18 éves kor között jártak oda gyerekek.

AUTH CSILLA

371

– Miért lett vége? – Egyelőre csak szünetel. Nagyon szeretném újraindítani, mert hasonló élményt adott, mint az SVT. Sajnos a gyerekeknek nincs kitartásuk. Fontosabb számukra a játék, a számítógép, semhogy el lehessen őket csábítani a Kálvin térre egy órára táncolni. – Ha már szóba került a család: hogyan telt a gyerekkorod? – Sok-sok egyedülléttel. A szüleim állandóan dolgoztak. Mivel nincs testvérem, nagyon korán felnőttként kezeltek. Talán éppen ezért a félelmeim is befolyásolták az életemet, mivel azokat nem tudtam senkivel megosztani. – Gyakran visszagondolsz erre az időszakra? – Mást se csinálok… Elindultam az úton, tisztítom magam, de rengeteg tennivaló van még. Több ezer életről van szó. A problémák ugyanis nem csak a mostani életünkben keletkeznek. Aki spiritualitással foglalkozik, tudja, hogy a gondolatokkal teremtünk. Pozitív és negatív elképzelésekkel egyaránt. Egy nem spirituális embernek az a legnehezebb, hogy elhiggye: mindennek oka van. Hogy nem vagyunk áldozatok, minden rajtunk múlik, és semmi nem történik a tudtunkon, a beleegyezésünkön kívül. Rengeteg lehetőséget adunk magunknak erre az életre. Jót, rosszat egyaránt. A mi felelősségünk, hogy a jó elképzelések valósuljanak meg. És ezt azzal tudjuk megteremteni, hogy törekszünk arra, hogy jobb emberré váljunk. Mert a jó jót érdemel. Én legalábbis ebben hiszek. Az SVT egy nagy újrakezdés az életemben. Az út pontosan olyan sárgatéglás, mint az éneklés. Folyamatosan rakják ki előttem a téglákat. Annak idején az éneklésért semmit sem kellett tennem, hogy sikerüljön. Nem kellett küzdenem, nem volt erőlködés. Az első lemezem 26 évesen jelent meg, nem pedig 16 évesen, ahogyan manapság sokaknak. Belül mindig tudtam, hogy lesz lemezem, de olyan elérhetetlennek tűnt. Aztán megnyíltak a kapuk, és jött az ismeretség, megjelent az első albumom, a második, aztán a harmadik… Ez az út is ilyen: elkerültem egy tanácsadóhoz, mert vele volt dolgom. Aztán megtanultam, mert ez volt a feladatom. Majd magam is tanácsadó lettem. „MOSTANÁBAN KÉT FŐ TERÜLET A LEGPROBLÉMÁSABB: AZ ANYAGI ÉS A PÁRKAPCSOLATI”

– SVT tanácsadóként előnyt jelent a hírneved? – Nem. Egy év alatt talán csak két ember jött azért, hogy személyesen találkozzon „az énekesnővel”. – Milyen problémákkal fordulnak hozzád a leggyakrabban? – Gondolom, nem árulok el titkot azzal, hogy mostanában két fő terület a leg-

372

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

problémásabb: az anyagi és a párkapcsolati, de sokan fordulnak hozzánk egészségügyi kihívásokkal is. Megmondom őszintén, a kedvenc területem a tünetek enyhítése, a betegségek rejtett okainak feltárása. Sajnos a félelmek, a generációs minták, amiket a szüleinktől hozunk, vagy éppen más életek tapasztalatai úgy irányítanak, hogy nem is tudunk róluk. Ezek nagyon mélyek, nem könnyű őket megtalálni és a tudatalatti ráadásul néha borzasztó nehezen engedi el őket. – Kipróbáltál egyéb spirituális módszert is? – Páciensként többet is. Pár éve pedig végeztem reiki tanfolyamot. A reiki olyan energia, ami jelen van az egész univerzumban. Mindenki hozzáférhet, de egyfajta beavatásokon kell keresztülmenni, hogy használni tudd. – Használod? – Nagyon ritkán, mert az SVT mindent felülír. A reiki nagyon hatékony a fizikai tünetek megszüntetésére, egy gyógymód, de az okot nem szünteti meg. Az SVT viszont igen. Lehet, hogy csak holnap múlik el a fájdalom, de én inkább az okot szüntetem meg, mert fontosabb, hogy a probléma már ne jöjjön vissza. – Énekesnőként is mindig kilógtál a sorból a zenészek közül. – Zárkózott, visszahúzódó ember voltam és vagyok. Olyan, aki egyáltalán nem szereti azokat a dolgokat, amilyeneket egy zenésznek szeretnie kellene. De így is lehet énekesnőnek lenni. Igaz, a mai már egy nagyon más korszak. Amikor én kezdtem, az első tíz év nagyon jó volt, akkor még ezzel a mentalitással lehetett érvényesülni. Mára elbulvárosodott minden. „NEM OLYAN KÖNNYŰ FELDOLGOZÁST ÉNEKELNI”

– Vannak még fellépéseid? – Kevesebb, mint régen, de azért még igen. – Miért kellett neked minden lemezeden feldolgozásokat énekelni? – Nem kellett. Ez egy tanács volt egy kedves baráttól és én megfogadtam. Ha valaki ennyire ódzkodik attól, hogy a nyilvánosság elé tárja az élete legapróbb részleteit, akkor nem árt, ha valami van a mérleg másik serpenyőjében. Olyasmi, ami segít, hogy egy teljesen új hangot, egy ismeretlen embert befogadjon a közönség. Részemről a feldolgozás-éneklés volt a kompromisszumos megoldás. Ezt vállaltam inkább, minthogy a bulvárban szerepeljek. – Bántad? – Nem. Mindegy, hogy feldolgozás, hiszen azzal, hogy újraénekelem, ugyanúgy nulláról indulok, mint egy új szerzeménnyel. Nyilvánvalóan nem szabad ugyanúgy elénekelni, mint az eredeti előadó. Egyébként nem olyan könnyű feldolgozást énekelni. Demjén Ferenc „El kell, hogy engedj” című dala erede-

AUTH CSILLA

373

tiben például hibátlan. Vagy ott van Katona Klári „Vigyél el”-je… Nem is tudom, hogyan mertem vállalkozni ezekre. – Még most is a feldolgozásokkal azonosít mindenki? – Igen, főleg a Féltelekkel, amit Szolnoki Péterrel együtt énekeltünk. De sokan szeretik a „Jól vagyok és pont” című saját dalomat is. – A legutóbbi lemezed 2009-ben jelent meg. Miért nem készítesz új dalt? – Most nem érzek rá késztetést. Nincs mondanivalóm. És ez most nem egy fellengzős, nagyképű duma. Egyszerűen annyira kilógok a mostani zenei világból, és annyira nehéz megtalálni azt a pici szelet tortát, ami az enyém… A másik életem pedig elég szépen működik. Emlékszem, 2003-ban egy fellépés után odajött hozzám egy lány és megkérdezte, mikor jön ki a következő albumom. Már akkor sem voltam biztos abban, hogy lesz következő, ezért azt mondtam neki, nem valószínű, hogy folytatom. Erre visszakérdezett, hogy mi lesz akkor velünk, rajongókkal? Megmaradt bennem ez az eset. Időnként eszembe jut, hogy talán csak 150 ember várja az új lemezt, de értük felelős vagyok.

De kizárólag azért, hogy legyen egy dal a honlapomon, amit letöltenek, meg kipostolhatom a Facebookra, ahol nem is vagyok regisztrálva… na, ennek semmi értelme. – Kész csoda, hogy annak idején egyáltalán sikerült érvényesülnöd… – Ha visszagondolok, én sem értem, hogyan csináltam. Hetente küzdöttem az újságírókkal, akik felhívtak a bulvárlapoktól, és kérdezték, mi történt velem. Egyszerűen nem tudtam ezzel azonosulni. Viszont gyerekcipőben járt még a bulvár, és meg tudtam találni azt a réteget, akiket érdekelt ez a fajta hozzáállás. – Ha már az SVT kapcsán ültünk le beszélgetni, fejezzük is be ezzel a témával. A módszerrel a jövőbe is látsz? – Nem, ez jóslásra nem alkalmas. Viszont azokat az ajtókat ki tudod nyitni, ami előtt megtorpantál. Kulcsot kapsz hozzá. Állandóan zárt ajtókba ütközni nem jó. Meg kell találnod a kulcsot. – Te adod a kulcsot? – Én csak a saját kulcsomat kereshetem meg. Viszont segíthetek másoknak, hogy meglássák az irányt, és ki-ki meglelje a saját kulcsát.

374

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

www.lelekbulvar.com www.melyinterjuk.hu http://www.facebook.com/lelekbulvarmelyinterjuk http://www.youtube.com/melyinterjukponthu https://twitter.com/lelekbulvar

375

Spirituális beszélgetések

KISS ZOLTÁN ZERO „A legerősebb energia a hit”

„Minden fejben dől el! Minden! A hit a legerősebb energia, amivel a világot fel lehet forgatni jó és rossz értelemben egyaránt. A második legerősebb energia a kimondott szó. A szóval forradalmat is lehet csinálni. Ölni is lehet. Azért nem mindegy, hogy milyen nevet használunk. Azzal a névvel vagyunk azonosak, amit kimondunk, az a mi energiánk…”

„Hogyan lesz a Karthago együttes basszusgitárosából elismert numerológus? A Sors intézte, mert így kellett lennie. Hosszú és érdekes út vezetett idáig. Eljött az ideje, és Zéro beleásta magát a numerológia, magyarul a számmisztika sok ezer éves tudományába. Ez a tudás segítette abban, hogy legelőször is önmagával nézzen szembe. Meg tudta tenni, ezért is változott az élete. Mert ő is képes volt változni.” – írja „A Sorsunk a Számokban” című könyvének ajánlójában a szerző. A szerző pedig nem más, mint Kiss Zoltán Zéro. Igen, igen, kedves rockrajongók! Az a Kiss Zoltán, aki a legendás Karthago együttes basszusgitárosa, de immáron 12 éve a Zéro is szerepel a nevében.

Zéroval pont abban az évben találkoztam életemben először, amikor nevet változtatott. 2000. augusztusában ugyanis meghívtam egy élő rádióműsorba Gyöngyösre. Akkoriban – 21 esztendősen – a Dió Rádióban vezettem műsort, hétfő esténként három órán keresztül faggattam az éppen aktuális vendéget.

Zéronak akkoriban már évek óta futott „Csillagszem” című műsora különböző kábeltelevíziókon, ahol főként zenészportrékat készített. Rendszeres nézője voltam. Mivel világéletemben rockszakírónak készültem, pontosan tudtam, milyen zenekarokban játszott, ismertem és szerettem az 1997-ben megjelent szólólemezét is. Arról nem beszélve, hogy több Karthago koncerten is jártam. Érdekelt, hogy milyen ember. Korábban soha nem találkoztunk, tehát vadidegenként hívtam fel, mégis bizalmat szavazott, és eljött Gyöngyösre. A mátrai kisvárosba történő utazás valójában mindenkinek macera volt, mégis sokan elfogadták a meghívást. Zéronak sem volt egy rossz szava, sőt még azt is vállalta, hogy elvisz Gyöngyösre és vissza is hoz Pestre. Így az aznapi túra során az oda-vissza úttal, és a műsoridővel eltöltöttünk minimum öt órát. Bevallom, ott és akkor, Gyöngyösön tudtam meg, hogy az élete nem csupán a zenéről szól. Számomra új volt a numerológia, amiről beszélt.

KISS ZOLTÁN ZÉRO

377

A számmisztikához sosem értettem, de roppant érdekes volt, amit mondott. Később újra találkoztunk a fővárosban, és a numerológiai képletemet is elemezte a Fogarasi úti Tescoban. Nyilvánvalóan ez itt nem a reklám helye, és a Tesco egy büdös vasat sem fizet nekem, de ez az extrém helyszín annyira megmaradt bennem, és később benne is, hogy most, az újbóli megkeresésem kapcsán ő kezdte el emlegetni az akkori találkozást. Annak idején egyébként épp azon a környéken laktam albérletben, azért ültünk le pont ott, a kávézó részen.

Zéro akkor gyakorlatilag évre és hónapra lebontva pontosan megmondta, mikortól számíthatok a karrieremben változásra, vagy ha úgy tetszik, sikerre. Addig ugyanis csak egy helyben álltam a vidéki kétforintos munkáimmal, mindig is a fővárosban szerettem volna dolgozni, de sokáig szélmalomharcnak tűnt minden. Emlékszem, ott, a kávézóban bosszankodtam is magamban, hogy miféle hülyeséget beszél nekem. Miért kellene nekem két évet várnom a klasszikus karrierre? Sejtik a végét, ugye? Kellett… Csak utólag jöttem rá, hogy gyakorlatilag mindent előre „megjósolt”. Bölcsességei gyakran eszembe jutottak az elmúlt tíz évben. Sok idő eltelt az előző találkozásunk óta. Ha a gyöngyösi interjút vesszük alapul, akkor 12 esztendő.

Érdekelt, hogyan élte meg az elmúlt évtizedet, mi történt vele.

Az egyik közösségi oldalon írtam neki levelet. Azonnal válaszolt, és örült a jelentkezésemnek. Budán beszéltünk meg randevút, az egyik bevásárlóközpontba. Ahogyan mentem fel az emeletre a parkolóból, már láttam, hogy ott áll pontosan a megbeszélt helyen, egy roppant csinos hölggyel. De nem csak ott állt, hanem éppen kedvesen átölelte. Kiderült, hogy az illető a felesége, Simonyi Éva. Majd mikor elmesélték, menynyi ideje házasok, tátva maradt a szám…

– Jövőre lesz negyven éve, hogy összeházasodtunk. És úgy képzeld el, hogy a majd’ négy évtized alatt soha semmilyen probléma nem volt közöttünk. Tényleg semmi! – Ez hogy lehet? – Én egy ilyen rendesebb zenész vagyok. Annak idején Som Lajosék is mondták mindig, hogy én jóravaló muzsikus vagyok. Volt egy kétéves időszak az életemben, amikor hangkeverő technikusként jártam turnézni a Piramissal.

378

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

Ne tudd meg, ott mi ment… Az első balatoni koncertsorozatra a fiatal, harmatos feleségemmel mentünk 1977-ben. Két hétig laktunk lent egy hatalmas kertes házban az egész zenekarral, onnan jártunk minden nap koncertezni. Külön szobát kaptunk, s az egyik este kopogott Som. Átvitt egy másik szobába, ahol már vártak a rajongó lányok. Lajos nagyvonalúan felajánlotta, hogy válasszak. Mondtam neki, hogy köszönöm a lehetőséget, de nem élnék vele. Mikor elmeséltem Évinek odaát, sejtem, mire gondolhatott… Később a Karthago körül is hasonló őrület volt, utánunk is jöttek a rajongó lányok. – A feleséged mindig megbízott benned? – Bizalom nélkül nincs kapcsolat. A mi szövetségünk egyébként is szorosabb az átlagnál. Eleve több ezoterikus tudományt a feleségemmel közösen tanultam, aki egyébként kiváló asztrológus. Számomra ő az élet nagy ajándéka, hiszen egymás szellemi társai is vagyunk. Egy hullámhosszon vagyunk és a spirituális élményeink is közösek. – Úgy tudom, a spiritualitásra való nyitottságnak volt egy komoly bizonysága a családban. – Igen, a feleségemnek volt egy testen kívüli élménye. Ez 1983-ban történt. Négy évvel korábban született a fiam, és szerettünk volna neki egy testvért. Egy kislányt. A feleségem, aki vegyészként dolgozott, teherbe is esett, ám egy munkahelyi mérgezés következtében az ötödik hónapban elvetélt, és majdnem meghalt. Később kiderült, hogy titokban harci gázokkal kísérleteztek. Az orvosok azt mondták, a sorsra bízzák, hogy ő marad-e meg, vagy a baba. A kórházban kívülről látta a saját testét, ahogyan 39 fokos lázzal fekszik a kórteremben, és a betegtársai borogatják. A többiek úgy látták, hogy itt a vége, de ő teljes nyugalomban fentről nézte az egészet. Mintha csak egy filmet látott volna. „BELENÉZETT A TÜKÖRBE, DE NEM LÁTTA VISZONT AZ ARCÁT…”

Aztán gondolta, átnéz egy másik szobába. Átment, és tökéletesen hallott és látott odaát is mindent. Kórteremről kórterembe járt, egyszer meg akarta magát nézni a tükörben, de nem látta viszont az arcát. Lement a portára, ahol a portást ismerte, köszönt, de az nem reagált. A feleségem viszont érzékelte, hogy az illető bablevest eszik. Évi végül visszatért a testébe, és utólag kiderült, hogy két órán keresztül volt magán kívül. Amikor magához tért, kért egy kis bablevest. Az orvosok már a pszichiátriára akarták küldeni, mert mondták, hogy náluk nincs bableves, és azt hitték, hogy valamilyen agykárosodás történt. Amikor jobban lett, lement a portáshoz megkérdezni, hogy mit evett, aki azt vá-

KISS ZOLTÁN ZÉRO

379

laszolta, hogy a felesége által hozott bablevest. Félelmetes volt. Hogy lehet ez? És látod, milyen a sors: ugyanazon a napon a Karthagóval életünk legnagyobb sikerét értük el, megnyertük Ausztriában a Villachi Nemzetközi Zenei Fesztivált. Óriási siker volt! Máté Péter is kint volt velünk. Ő hangszerelte a Requiem című dalunkat nagyzenekarra, amivel nyertünk. Amikor hazatértünk, akkor tudtam meg, hogy hajszál híján elvesztettem a feleségemet. – Azt, hogy végül nem született kislányotok, feldolgoztátok? – Az eset után kezdtünk el komolyabban foglalkozni a spiritualitással, az ezotériával, az élet mélyebb megismerésével. Így egy gyerekünk maradt, Doma, aki Kiss Domonkos Attila néven született. Aztán 18 évesen úgy döntött, megváltoztatja a nevét. De úgy, hogy meg sem kérdezett minket. Ösztönösen tette, mintha csak ismerné a numerológiát és az asztrológiát, nem tudta, hogy a horoszkópjában benne van a névváltozás. Schrank Doma lett, mert a Kissel ellentétben, ilyen név nincs a telefonkönyvben, s így a legjobb karrierenergiákat hívta be az életébe. – Doma mivel foglalkozik? – Zeneszerzéssel, és hangszereléssel. Most épp Amerikában, Los Angelesben él. Ő hangszerelte egyebek közt Majka legutóbbi nagy sikerű lemezét, amire több számot is írt. A fiamat életemben nem láttam még gyakorolni, mégis minden hangszeren játszik, mert a vénájában van a zene. Büszke vagyok rá, nagyon tehetséges. Már tíz éve járja a világot. Az, hogy ilyen szépen megállja a helyét az életben, annak köszönhető, hogy megnéztük a képletét, és tudtuk, hogyan nem szabad nevelnünk. Tisztában voltunk vele, hogy milyen példákkal, útbaigazításokkal tudunk neki segíteni ahhoz, hogy összekapja magát az egyébként érzékeny fiunk. „EGY ÉVEN KERESZTÜL MINDEN HÉTVÉGÉN DEBRECENBE UTAZTUNK, HOGY AZ ORSZÁG EGYIK LEGJOBB NUMEROLÓGUSÁTÓL TANULJUNK”

Évi már évekkel előttem belemélyedt az asztrológiába. Egy nap megkérdezte tőlem, hogy érdekel-e komolyabban a numerológia, hiszen látja, hogy benne van a horoszkópomban. A történethez azonban hozzátartozik, hogy ezt megelőzően már jártam egy nagyhírű asztrológusnál, és az illető ennek épp az ellenkezőjét mondta. Szó sem volt arról, hogy numerológiával foglalkozhatnék. Úgy jöttem el tőle, hogy nekem semmi esélyem pénzt keresni, csak a feleségemnek, mert az ő horoszkópja igazán jó, és egyébként is, semmi értelme nagyokat álmodni, mert a feleségem lehet sikeres, én viszont nem. – Ehhez képest ma már a numerológia a hivatásod. Hogyan jutottál el eddig?

380

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

– Elhatároztam, hogy elkezdek numerológiát tanulni. Ezután egy éven keresztül minden héten egyszer Debrecenben voltunk Barta Évánál, az ország egyik legjobb numerológusánál. Akkoriban még nem volt kész az autópálya, ezért a régi rossz úton zötyögtünk le, csak oda három és fél óráig tartott az út. Nem érdekelt a fárasztó utazás, alig vártam, hogy ott legyek. Minden egyes alkalommal úgy jöttünk el onnan, hogy ez egy fantasztikusan jó dolog. Számomra az asztrológia és a numerológia a legcsodálatosabb tudomány a világon. Megjegyzem, ha Évi úgy döntene, sokkal ismertebb asztrológus lehetne, de azért nem erőlteti a nyilvános szereplést, mert benne van az asztrológiai képletében, hogy ebben az esetben sem a családi élete, sem a párkapcsolata nem működne. Mindig is úgy érezte, hogy neki az érzelmi hátteret kell megteremtenie ebben a kapcsolatban, nekem pedig férfiként az a dolgom, hogy megteremtsem a család anyagi biztonságát. Egyébként minden energia. A családoknak is van egy anyagi lehetősége, de nem mindegy, hogy abból a férfi keres többet, vagy a nő. Aztán éveken át másképp alakult. Hosszú időn keresztül volt egy kis családi vállalkozásunk, kerámiákat gyártottunk. Pontosabban Évi gyártotta a kerámiákat, én pedig amiben csak tudtam, segítettem. Nagyon sok nehézségen mentünk keresztül, de mindig mindent együtt csináltunk. – A csillagok állásából ilyet is ki lehet következtetni? – Hajjaj! Még ennél cifrább dolgokat is. Minden benne van a horoszkópodban! A lényeg, hogy a választás a kezedben van. Ő inkább a boldog családi életet, s vele együtt azt választotta, hogy a háttérben marad. Van egy példám is erre, ami jól érzékelteti a dolgot. Annak idején a Budapest Tévében volt egy műsorom „Számmisztika Zéro” címmel vasárnap esténként. Akkoriban – 2003-ban – szinte csak ezen a csatornán lehetett ilyen műsort csinálni. Szintén a Bp Tv-n futott keddenként egy ezoterikus műsor, ahová Évit is mindig hívták, hogy menjen be vendégnek. Folyamatosan hárított, de egyszer aztán mindenki lebetegedett, és anynyira kérték, hogy végül elment. Hihetetlen sikere volt, égtek a vonalak, nagyon jókat mondott, de azon a héten vasárnap, amikor először lettem volna adásban, nekem bizonyos okoknál fogva már elmaradt a műsorom… Ez nem véletlen. Kiderült, hogy a feleségem elveszi tőlem az energiát, ha szerepel. Egy héttel később tudtam csak elkezdeni a műsoromat. Tehát roppant sikeres lenne, ha akarná, de azzal engem hátráltatna. Különben is, ha kétfelé megyünk, és mindenkinek más a célja, hol vannak a közös célok? Régebben külön-külön, manapság viszont éppen ezért együtt

KISS ZOLTÁN ZÉRO

381

csináljuk a személyes elemzéseket. Inkább összeadjuk a tudásunkat, és ez nálunk egy különleges dolog. Ha valaki eljön hozzánk, akkor mindkét tudományból, a numerológiából és az asztrológiából is megkapja, ami kell. Mindketten segítőnek születtünk és nagyon hálásak vagyunk a Mindenhatónak, hogy egy ilyen tudás és tapasztalat birtokában lehetünk. „A SORS NEM ENGEDTE, HOGY ISMERT ÉNEKES LEGYEN BELŐLEM”

A saját numerológiai képletem és a horoszkópom egyébként egyáltalán nem könnyű. Nem rossz, mert ilyen nincs, csak épp a legbonyolultabb számokból áll. Pláne, ha a régi nevem képletét nézzük. Kíváncsi voltam, hogy a tévében, a külvilágban, a nagy nyilvánosság előtt tudom-e ezt a műfajt csinálni, engedi-e a Sors, mert rádióműsorokban remekül ment, de ott nem látnak az emberek. És kiderült, hogy tudom, mert a személyiségem átalakult. Akkoriban, amikor veled először beszélgettünk, még görcsösen erőltettem a szólókarrieremet. Azt hittem, a Sors majd engedi nekem. Nem engedte. Nem véletlen, hogy még egy félig ismert énekes sem lett belőlem. Pedig mindent megtettem: a Kisváros című sorozat zenéjét a mai napig ismeri mindenki, ezáltal a szöveget és talán a hangomat is, de azt már nem tudják, hogy én éneklem. Sosem jött el az a bizonyos átütő siker, mert kiderült, hogy nekem nem ez a dolgom. Akaratos ember vagyok, ha célom van, mindig teszek is érte. Ám érdemes elgondolkodni azon, hogy ha valamivel túl sok idő és energia megy el, akkor azt valószínűleg nem kell erőltetni, mert nem az a jó irány. Ez nálam is beigazolódott. Most vagyok a helyemen, hiszen segítőnek születtem, és azért jó, hogy basszusgitározom, mert az is egy segítő hangszer, ott tökéletesen a helyemen érzem magam. – Most már értem, miért nem énekelsz az utóbbi években megjelent két Karthago lemezen. – Elengedtem ezt az egészet. A Kisvárosban magamat akartam megmutatni, de a Sors azt mondta, hogy ne az egómat erőltessem. A könyvemben is leírtam, hogy mindig az a probléma, ami nekünk túlságosan fontos. Azon ugyanis görcsölünk, és ezt persze a környezetünk is megszenvedi. – A zenészkollégák közül hív valaki Zéronak? – Hogyne, a legtöbben átvették. 2000. január 1-je óta használom ezt a nevet. Megvártam a dátumot és vettem egy nagy levegőt, mert éreztem, hogy nekem erre a névre szükségem van az energiája miatt. Minden hiedelemmel ellentétben a nullának semmilyen negatív jelentése nincs. Amelyik szám mellett

382

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

áll, annak az energiáit a sokszorosára felerősíti. Annyi figyelmeztetés azért van benne, hogy mint a négyzet, a nulla is egy körülzárt terület, ami az anyagi világot szimbolizálja, innen nincs kitörési lehetőség, csak felfelé, a szellemi út. Mindenki hozzászokott már ehhez a névhez. Manapság talán már ismertebb vagyok numerológusként, mint zenészként. „EZ A BOLOND VILÁG MÁR NEM TUD KIBILLENTENI”

– Az önálló koncertek iránt soha nem érzel nosztalgiát? – Néha elhívnak egy-egy fellépésre vendégnek, és olyankor remekül érzem magam. De nem vágyom már rá. Valóban el tudtam engedni ezt az egészet, és ez életem egyik legjobb döntése volt. Nem volt egyszerű meghozni, de már rég túl vagyok rajta. Egyébként nem gondoltam volna, hogy valaha tanítani fogom ezt a tudományt, és könyvet írok majd a numerológiáról. A Hajógyári-szigeten, a Tündérkertben Lipcsik Katalin parapszichológussal ingyenes Parapszichológiai, Ezoterikus és Spirituális Iskolát indítottunk, ahol mindenki adta a tudását. Önzetlenül segítettünk az embereknek: én a numerológiával, feleségem pedig mint asztrológus. Egy idő után már annyian kértek elemzést, hogy nem győztük. Egyre többen kérdezték, hol lehet a Pithagoraszi számmisztikát megtanulni. Akkor kezdtem el tanítani. Tulajdonképpen az első perctől kezdve, amikor belemerültem ebbe, rögtön tudtam, hogy nekem ez segíteni fog. Felismertem a problémáimat, a rossz tulajdonságaimat, hibáimat, és elkezdtem őket feldolgozni. Vagy inkább „kidolgozni” magamból. Korábban csomó mindent nem értettem az életből, tele volt a fejem zűrzavarral. Csak egy példa. Sokszor áldozatként éltem az életemet, mert túlzottan segítőkész, jóhiszemű, idealista voltam. Ha jó dolog történt velem, azt azonnal meg akartam osztani másokkal, hogy mindenki részesüljön belőle. Aztán, amikor másokkal történtek jó dolgok, érdekes módon nem rám gondoltak. És egy idő után már nem akartam többé hülye gyerek lenni. A személyes fejlődésem egyik nagy eredményének tartom, hogy sokkal jobban érzem magam, mint azelőtt, mert megértettem, hogy mit üzen nekem az élet, és megtaláltam a helyem világban. Nincsenek negatív érzéseim. Nem tudok haragudni… és ez nagyon jó. Sokat tanultam és tapasztaltam, egészen másképp látom a dolgokat, mint azelőtt. Megvan a belső harmóniám, kiegyensúlyozott vagyok, és úgy érzem, ez a bolond világ már nem tud kibillenteni. Próbálkozások azért vannak, hogy ne felejtsem el a leckéimet.

KISS ZOLTÁN ZÉRO

383

„NAGYON SOK HÁZASSÁGOT MENTETTÜNK MEG A FELESÉGEMMEL”

– Hány embernek segítettél már? – Nem számolom. Nagyon sok házasságot megmentettünk már a feleségemmel, sőt „gyerekeket is csináltunk”. Persze nem személyesen… (nevet) Boldog vagyok, mert rengeteg embernek segíthettem és taníthatok. Itt élem meg azt a sikert, amit annak idején énekesként nem tudtam megélni. Sok asztrológustól – de egy bizonyostól egészen biztosan – úgy jönnek el az emberek, hogy azt mondja nekik, soha nem lesz gyerekük. Emiatt szerencsétlenek depressziósak lesznek, mert ezzel voltaképp beprogramozza őket. Egyszer hozzánk is eljött egy hölgy, akinek azt mondták, esélye sincs arra, hogy valaha saját babája legyen. Elmondtuk neki szóról szóra, hogyan kell a hitrendszerét átformálni. Mindent kifejtettünk érthetően, és ma az illetőnek kétéves kislánya van. A lényeg, hogy minden fejben dől el! Minden! A hit a legerősebb energia, amivel a világot fel lehet forgatni jó és rossz értelemben egyaránt. A második legerősebb energia a kimondott szó. A szóval forradalmat is lehet csinálni. Ölni is lehet. Azért nem mindegy, hogy milyen nevet használunk. Azzal a névvel vagyunk azonosak, amit kimondunk, az a mi energiánk. – A pénzhez való viszonyod is változott? – Hogyne. Bika jegyű ember vagyok, és úgy gondoltam, ha sokat dolgozunk, összegyűjtjük a pénzt, és elmehetünk belőle nyaralni. S noha összeraktuk, a Sors mindig elintézte, hogy azt a pénzt másra kelljen költeni. Amióta megtanultam, hogy minden fejben dől el, azóta „folyatom a pénzt”. Azonnal feladok minden csekket, amint megkapom, mindent befizetek, átutalom. Mert az van a hitrendszeremben, hogy majd jön helyette új. El merem költeni – persze, azért nem ész nélkül –, nem ragaszkodom hozzá, nem ülök rajta. Amúgy a pénz is egy energia, ami akkor működik jól, ha mozgásban van. Amióta folyatom, áramoltatom, nincs okom panaszra. – Könyved, ”A Sorsunk a Számokban”, miben segít az embereknek? – Segít felismerni, hogy valójában milyenek vagyunk. A sok jó tulajdonságunk mellett az is kiderül belőle, milyen problémákkal küzdünk. Kivétel nélkül mindenki magára ismerhet. Azt is megírom benne, miként kell mindezen változtatni, hogyan induljunk el azon a bizonyos úton. Ez a könyv önmagában olyan alapismeretet ad az élethez, ami roppant hasznos. Egyébként nagyon jól fogy, 2008-ban jelent meg, és most jön a hatodik kiadása. 2012-ben Németországban, Ausztriában és Svájcban is megjelent, német nyelven.

384

SPIRITUÁLIS BESZÉLGETÉSEK

Mindent egybevetve: nagyon boldog vagyok, és úgy érzem, kerek az életem. Hosszú évek óta tanítok Magyarország egyik legnagyobb ezoterikus klubjában. Vidéken is folyamatosan vannak előadásaim, sőt, kicsi lett a világ, online előadásokat és tanfolyamot is tartok. A zene pedig a hab a tortán, a Karthago is nagyon jól működik. A weboldalamon található egy számmisztikai kalkulátor, ahol beírod a neved, a születési dátumodat, és megkapod a képletet és az elemzést. Bárki ingyen használhatja. A Facebookon is elérhető a követői klubom és a kalkulátor. Azt javaslom, próbáld ki te is, hasznos lesz… Zéro elérhetőségei: www.kisszoltanzero.hu www.facebook.com/zero.szammisztika www.karthagoband.com

KISS ZOLTÁN ZÉRO

385

Pillanatképek

386

PILLANATKÉPEK

Pillanatképek

PILLANATKÉPEK

387

HA MĂ&#x2030;G MĂ&#x2030; NEM OLVASTA, OL LV VAST TA, A RENDELJE MEG MĂ&#x2030;L Ă&#x2030;L LYINTERJĂ&#x161;K A MĂ&#x2030;LYINTERJĂ&#x161;K (/6Ä&#x2014; .g7(7e7 ,6 (/6Ä&#x2014; .g7(7e7 ,6 LĂŠlekbulvĂĄr AL ĂŠlekbulvĂĄr 0pO\LQWHUM~N N|WHW HOVÄ&#x2DC; 0 pO\LQWHUM~N N|WHW HOVÄ&#x2DC; rĂŠsze 40 beszĂŠlgetĂŠst tartalmaz, 300 oldalon keresztĂźl ismerhetĂźnk meg magĂĄnĂŠleti titkokat, Ä&#x2DC; Ä&#x2DC;V]LQWH YDOORPiVRNDW EROGRJ V]LQWH YDOORPiVRNDW EROGRJ ĂŠs szomorĂş gyermekkori emlĂŠkeket, tragĂŠdiĂĄkat, YDODPLQW D PÄŚYpV]HW P|J|WWL Y DODPLQW D PÄŚYpV]HW P|J|WWL hol eufĂłrikus, hol fĂĄjdalmas pillanatokat. lanatokat $ $ NLDGYiQ\ NHQGÄ&#x2DC;]HWOHQÂ O NLDGYiQ\ NHQGÄ&#x2DC;]HWOHQÂ mesĂŠli el a sztĂĄrok magĂĄnĂŠlet magĂĄnĂŠleti g gondjait, kĂźzdelmeit. kĂźzdelmei Ä&#x2014; Ä&#x2014;V]LQWpQ NLEHV]pOLN V]LQWpQ NLEHV]pO D OHJPpO\HEEHQ UHMOÄ&#x2DC; WLWNRNDW OHJPpO\HEEHQ UHMOÄ&#x2DC; WLWNRND D fĂĄjdalmakat, nyomasztĂł nyomasz emlĂŠkeket. emlĂŠkeke

$ .g1<9 $ *<ÄĽ-7Ä&#x2014;. $ .g1<9 $ *<ÄĽ-7Ä&#x2014; .('9ee57 38+$ .('9ee57 38+$ e 6 .(0e1<.g7e6 e6 .(0e1<.g7e6(6 ) 250Ă&#x2C6;%$1 ,6 0(*-(/( )250Ă&#x2C6;%$1 ,6 0(*-(/(17 Âą .h/g1%g=Ä&#x2014; %25Ă&#x2039;7Ă?9$ Âą .h/g1%g=Ä&#x2014; %25Ă&#x2039;7Ă?9$/

388

,,1)250Ă&#x2C6;&,Ă?. 1)250Ă&#x2C6;&,Ă?. ,,1)250Ă&#x2C6;&,Ă? ::: /(/(.%8/9$5 &20 1)250Ă&#x2C6;&,Ă? ::: /(/(.%8/9$5 &20 5(1'(/(6#/(/(.%8/9$5 &20 5(1'(/(6#/(/(.%8/9$5 &20

$ .g7(7%(1 $ .g7(7%(1 6=(5(3/ฤ 6=(5(3/ฤ 0 ฤฅ9e6=(. 0ฤฅ9e6=(. Antal Imre, ร brahรกm E Antal Edit, dit, ร USD $WWLOD %DJL ,YiQ ร USD $WWLOD %DJL ,YiQ %DOi]V )HFy %DOi]V .OiUL % DOi]V )HFy %DOi]V .OiUL %HUHF]NL =ROWiQ %HUHF]NL =ROWiQ Cserhรกti Zsuzsa, Zsuz Dr. Domjรกn Lรกszlรณ, r.. D omjรกn L รกszlรณ, Demjรฉn emjรฉn Ferenc, Galambos Lajos, alambos L ajos, Geszti Pรฉter,, Havas Henrik, eszti Pรฉter Hernรกdi ernรกdi Judit, Judit, Horvรกth Charlie, Ramรณna, harlie, Kiss Ramรณna, Majsai Gรกbor, Tamรกs, ajsai j iG รกbor, Mester Mester T amรกs, รก Olรกh รกh Ibolya, gUG|J 1yUD 3HOOHU 0DULDQQ G|J 1yUD 3HOOHU 0DULDQQ Pokorny Lia, Pรฉter,, ia, Popper Pรฉter okorny L Rรฉkasi Kรกroly,, S Sas Jรณzsef, kasi Kรกroly as J รณzsef, Schobert Norbi, hobert N orbi, Szalay Szikora Rรณbert, alay ร dรกm, S zikora R รณbert, Szilรกgyi lรกgyi Jรกnos, Jรกnos, 6]ฤ NH =ROWiQ 'UDJDQ ฤ NH =ROWiQ 'UDJDQ Milunovits, unovits, Tabรกni Tabรกni abรก Istvรกn, Takรกcs Nikolas, รกcs N ikolas, Vastag Tamรกs, tag Csaba, Vastag Vastag T amรกs, Vรกgรณ Vitray gรณ Istvรกn, V itray Tamรกs, Tamรกs, Erika, Zenthe the Ferenc, Z Zoltรกn E rika, Zsรฉdenyi denyi Adrienn. Adrien nn. nn

5e6=/(7 ร 02/1ร 5 0,./ร 6 (/ฤ 6=$9 5e6=/(7 ร 02/1ร 5 0,./ร 6 (/ฤ 6=$9ร %ร / 9ร ร %ร / ร ร 7DOiQ WXGMD WDOiQ QHP H N|Q\Y V]HU]ฤ MH KRJ\ D KiWD 7DOiQ WXGMD WDOiQ QHP H N|Q\Y V]HU]ฤ MH KRJ\ D KiWD mรถgรถtt Kis Hercegnek nevezik. Nem Nem tudni pontosan miรฉrt, ezt inkรกbb sejteni lehet. Talรกn Talรกn mert van a lรฉnyรฉlรฉnyรฉE HQ YDODPL PHVHV]HUฤฆ YDODPL PHVHV]HUฤฆHQ NLVยฟ~V EHQ YDODPL PHVHV]HUฤฆ YDODPL PHVHV]HUฤฆHQ NLVยฟ~V R endelkezik egy mostanรกban egyre ritkรกbb tulaj Rendelkezik tulaj-G RQViJJDO NpSHV UHQGNtYย OL PyGRQ RGDยฟJ\HOQL PiV GRQViJJDO NpSHV UHQGNtYย OL PyGRQ RGDยฟJ\HOQL PiV emberekre. V a alahogy รบgy Valahogy รบgy,, ahogy legendรกs gyรณntatรณ gyรณntatรณ-papok รฉs hรญres pszichiรกterek teszik. ร l a โ pรกciensselโ V ]HPEHQ QDJ\UD Q\LWMD D V]HPHLW ยฟJ\HO D] LOOHWฤ PHJ V]HPEHQ QDJ\UD Q\LWMD D V]HPHLW ยฟJ\HO D] LOOHWฤ PHJ รฉszre sem veszi, de olyannyira kitรกrja a lelkรฉt, hogy รบgy mรฉg az รฉdesanyjรกnak se tennรฉโ ฆโ

389

A Nógrád Megyei Hírlapban megjelent recenzió a Mélyinterjúk első kötetéről, dr. Csongrády Béla tollából. (2012. augusztus 25.) A „Kis Herceg” mániákus kérdező

Mondja még valaki, hogy nincs telepátia, egy friss példával azonnal cáfolom. A minap éppen, hogy befejeztem az egyik hetilapban „A családnál semmi nem lehet fontosabb”című írás – amelyet egyrészt a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdás, Benedek Tibor, másrészt pedig a szerző Sándor András kedvéért vettem a kezembe – olvasását, megszólalt a telefon, amelyen ki más, mint a cikkíró jelentkezett be és kért tőlem találkozót, hogy átadhassa új, immár egyértelműen önálló könyvét, a „Lélekbulvár – Mélyinterjúk”-at. Ugyanis 2007 karácsonyára már jelent meg egy általa (is) jegyzett kötet, de akkor Kovács Violetta mellett társszerzője volt Cserháti Zsuzsa „Összetört szárnyak” című élettörténetének. Szóval – néhány, számomra nagyon szép és megtisztelő ajánló sor, dedikáció kíséretében – immár sajátomnak tudhatom Sándor András kemény kötéses interjúkötetét, ami nekem legalább olyan fontos az Ő személye, mint a megkérdezettek, az egyébként egytől-egyig híres és érdekes egyéniségek miatt. Hiszen párját ritkítja az a meseszerű sztori, ahogyan a kilencvenes évek elején a gyerek Sándor András publikálni kezdett a Nógrád Megyei Hírlapban, meghökkentve bennünket, szerkesztőket bátorságával – ahogyan magától értetődően, minden gátlás nélkül bekopogott, bekéredzkedett az itt vendégszereplő neves emberek öltözőjébe – és nem utolsósorban korát meghazudtoló íráskészségével, ami alapot teremtett számára a megjelenésre és az újabb interjúkra. Tizenegy éves volt, amikor egy szécsényi Manhattan-koncerten elemi erővel tört fel benne az őszinte kíváncsiság a színpadon látott szereplők, egyáltalán az emberek iránt. Ekkor határozta el, hogy riporter lesz és hamarosan meg is tette az első lépést álmai beteljesítése útján. 1992. március 11-én – alig több mint tizenkét évesen – jelent meg az első beszélgetése a Nógrád Megyei Hírlapban a Mikroszkóp Színpad igazgatójával, Sas Józseffel. A salgótarjáni Petőfiben büszkén adott hírt az iskolarádió az ötödikes tanuló nagy sikeréről. Innen már nem volt megállás, Sándor András rövid időn belül elnyerte „Az év diákújságírója ’94” címet. S nemcsak írt folyamatosan egyre táguló körben – eljutva a legnépszerűbb heti és havilapokhoz – hanem vezetett, szerkesztett rádió- és tévéműsorokat s így tesz napjainkban is. Húszéves kora óta él és dolgozik Budapesten. Az utóbbi évtizedben alapos és kitartó munkával, gyakornokból újságíró, főmunkatárs, rovatvezető majd felelős szerkesztő lett. Ómolnár Miklós – aki két heti magazin főszerkesztőjeként volt a főnöke– vállalta, hogy ifjú kollégája kötetéhez „A Kis Herceg kincsei”címmel előszót írjon. Ebben fogalmazta meg a következőket: „Nem volt senki fia, borja, mégis – ez is varázslat – átjutott mindenféle akadályon, szigorú portásokon, összevont szemöldökű titkárnőkön. Pedig az Óperenciás tengeren is túli Salgótarján-

390

ból jött, mindenféle ajánlólevél nélkül, és talán még a hamuba sült pogácsára sem futotta neki. Mégis színészek, nagyhírű zenészek, zord producerek, mindenféle híres komédiások fogadták bizalmukba, talán ők sem tudják miért. Lehet, mert gyermeki ámulattal csodálta őket, úgy érezve, hogy a mesék birodalmába jutott, amikor vidéki kisfiúként megszólíthatta őket. Ami ebben a könyvben áll, ezeknek a különös gyónásoknak az eredménye.” A háromszáz oldalas könyv negyven mélyinterjút tartalmaz. Az első fejezetbe a képernyőről ismert arcok – mások mellett a szakma olyan „nagyágyúi” mint Szilágyi János, Havas Henrik, Vitray Tamás vagy Vágó István – kerültek. Az olykor kíméletlen szókimondónak ismert, jogvégzett hajdani autószerelő, Havas Henrik elmondja, hogy gyakorlatilag mindenre van pénze, s az ország első három legjobban fizetett műsorvezetője közé sorolhatja magát. Úgy tűnik, hogy nagypapának jobban „beválik”. Vitray Tamásról – aki a magyar televízió hőskorában teljes joggal uralta a képernyőt – megtudni például, hogy a mai napig csak betakart fejjel képes elaludni, mert gyermekkorában nagyon félt a bombatámadásoktól. A „Színészek” című fejezetben Hernádi Judit, Bereczki Zoltán, Kiss Ramóna, Sas József, Rékasi Károly, Pokorny Lia és Ábrahám Edit nyilatkozik Sándor Andrásnak. Sas József például megjegyezte, hogy ha annak idején Salgótarjánban egy kisdobos-nyakkendős nem megy oda hozzá interjút kérni, akkor most biztosan nem neki nyilatkozna többek között a zűrös adóügyéről, vagy az állítólagos visszavonulásáról, új vállalkozásairól, a Mikroszkóp utazó társulatáról, illetve „SasFészek”-ről. A leghoszszabb – tizenhét név jelenik meg benne – a „Zenészek” című fejezet, amelyben a régebbi generáció tagjai – mint például Demjén Ferenc, Szikora Róbert, Balázs Fecó, Horváth Charlie, Korda György, Balázs Klári, Galambos Lajos, Zoltán Erika – mellett az utóbbi években felfedezettek – Vastag Csaba és Tamás, Oláh Ibolya, Tabáni István – is elmondják titkaikat. Értelemszerűen szívszorító az a három beszélgetés – Antal Imrével, Cserháti Zsuzsával és Zenthe Ferenccel – amely az „Akik már nincsenek köztünk” című részben kapott helyet. A színművész – akinek mint mondta „gyönyörű gyermekkora volt Palócországban” – a halála előtti időkben jószerivel már senkit sem fogadott, a bűvös „Salgótarján” szóra kitárta a remeteszőllősi kertje kapuját Sándor András előtt. A könyv úgynevezett spirituális interjúkkal zárul, majd következik a szerző „Epilógus”-a a legvégére pedig néhány oldalnyi „Tallózó” az elmúlt esztendőkben írott cikkekből – a Verebes Istvánnal, Bajor Imrével, Tihanyi Tóth Csabával és Sebestyén Balázzsal folytatott beszélgetésekből – került. A kötet egészéből kiviláglik, amit a szerző magáról mond – „mániám a kérdezés, a másik ember megismerése” – de az is egyértelmű bizonyítást nyer bármelyik írás alapján, amit Galambos Lajos mondott róla: „András írásain keresztül jöttem rá, mennyire nem mindegy, hogy ki tartja a tükröt az ember elé. Neki köszönhetem életem eddigi legkomolyabb, legmélyebb interjúit.” Csongrády Béla A Nógrád Megyei Hírlap nyugalmazott felelős szerkesztője

391

, n e d n i M mi a ében y g e m ! a k i n é t tör VELÜNK NEM MARAD LE SEMMIRŐL! HÍREK, INFORMÁCIÓK, ÉRDEKESSÉGEK - ELSŐ KÉZBŐL!

Ha igazán jót akar enni!

PIROS FAZÉK (L)együnk együtt! WWW.PIROSFAZEK.HU, FACEBOOK.COM/PIROS.FAZEK 1039 BUDAPEST, LUKÁCS GYÖRGY U. 5. INGYEN WI-FI, INGYEN PARKOLÁS, GYEREKJÁTSZÓ CSALÁDI, SZÜLI, NÉVNAPOK, KERESZTELŐK, ESKÜVŐK KB. MAX. 40 FŐIG

Élvezze a víz nyújtotta nyugalmat! GŐZKABINOK – MASSZÁZSKABINOK – ZUHANYKABINOK ZUHANYKABINOK – KÁDAK KÁDAK – MASSZÁZSKÁDAK ÁZSKÁDAK – M MASSZÁZS MEDENCÉK – MASSZÁZSMEDENCÉK CSAPTELEPEK – SZAUNÁK SZAUNÁK CSAPTELEPEK

www.niagara-wellness.hu

KÖNYVAJÁNLÓ

„Szeretettel ajánlom figyelmükbe Lenkei doktor könyveit, melyek rekordmennyiségben, több mint 200 000 példányban találtak már „gazdára”. A lavinaszerű sikert indító „Cenzúrázott egészség”-től az elsősorban igényes hölgyeket megszólító „A szépség, egészség, kollagén”-ig bezárólag a család minden tagja megtalálja a kedvére való témát. Őszintén ajánlom a DVD-felvételeket is; érdekfeszítő előadások egy zseniális előadótól!” Sándor András Keresse a www.drlenkei.hu oldalon felsorolt Dr. Lenkei Egészségkultúra® üzletekben!