A kétarcú boszorkány
Ágfalvi Ágota most az erdőben sétál. Dél körül jár az idő. Már leszüretelte az út menti szamócást, megtisztította a tölgyes közepén a kis tavacskát, amit éjszaka valaki összetúrt. Felrakta a sárgarigó fészkét a kőrisfa ágára, ahonnan előző éjszaka leesett. Beszélgetett a pelékkel, akik panaszolják, hogy hajnaltájt valaki megint felforgatta az odújukat. Meghallgatta az őszapó tanácsait, elment a vörösbegyek szokásos kedd reggeli kórustalálkozójára, szedett egy kosár tinórugombát, zsurlófüvet, szederlevelet, és ki tudja, még hányféle illatos gyógynövényt. Ideje hazaindulni, hogy amíg ilyen szép, napsütötte délután van, kiteregesse,
Ágfalvi Ágota, más néven, ahogy haragosai szólítják, Lelombozó Lengubó minden hajnalban összegyűjti zacskókkal bélelt füles kosarába a harmatot. Azzal főzi a teát. Kosborost, mentást, kamillást, citromfüvest, keserűt, savanyút, édeset. Jót tesz legörbülő száj ellen, eluralkodó magányt gyógyít, sóhajtozást riaszt. Márpedig Lelombozó Lengubónak, akit valójában Ágfalvi Ágotának hívnak, igencsak szüksége van a varázsszerekre, herbáriumra, életízesítő fűszerszámokra. Mert Ágota nappal mosolyog, énekel, ugrándozik, cigánykereket hány, de esténként mindig magányos, legörbülő szájú, maga a megtestesült sóhajtozás.
12
