SZITAKÖTŐ 2024-68 [tél]

Szitakötő

Boszorkányátok Zsákmányállat Akácos talányok A szavak kalandos története

Vigyázz, mit kívánsz!

Morc és Nyavajg

Egy szavadba kerül

Nézzük együtt... Max Weber képeit!

Szabó

és versek hangos formában > soundcloud.com/liget ÁLDÁS –

Szerkesztők > Horgas Judit, Levendel Júlia

Grafikai tervezés > René Margit, Pejtsik Patrik

Olvasószerkesztő > Bognár Anikó

Kiadja > Liget Műhely Alapítvány

Szerkesztőség címe > 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6.

E-mail > info@szitakoto.com

Internet > szitakoto.com | segedanyag.com

Nyomdai kivitelezés > Keskeny és Társai 2001 Kft. | ISSN 1789-4972

Terjeszti > Lapker Zrt

Előfizethető > közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (1089 Budapest, Orczy tér 1.)

díj egy évre > 5000 Ft | Megjelenik negyedévente

Előfizetés > konyvportal.hu

ÁLDÁS – ÁTOK Vigyázz, mit kívánsz!

Ormányi Tüttő az erdei úton bandukolt, és egyáltalán nem volt szívderítő látvány. Ruhája koszlott, haja kócos, háta görnyedt, arca, mint egy fonnyadt alma, olyan ráncos. Csatából tart hazafelé, leégett a háza, kirabolták a zsiványok, esetleg szerelmi bánatában bujdokol? Nem. Ormányi Tüttő egyszerűen ilyen. Ennyire koszlott, kócos, görnyedt, ráncos. Magának való ember, egy peches balfácán, gondolhatnánk róla, de ez nem teljesen igaz. Néha neki is szerencséje van, ám azt többnyire észre sem veszi. Mint ahogy

most is. Zíliának úgy kellett utána kiabálnia, amikor elment mellette:

– Hé, jóember, segítek rajtad, ha megsegítesz!

Ormányi Tüttő megtorpant. A csipkebokor egyik ágán apró tündér próbálta kiszabadítani ruháját a tüskék közül.

– Mert nem tudsz vigyázni – dörmögte Tüttő a bajsza alatt, miközben bogozgatta a finom selyemszálakat. – Ha jobban figyelnél, nem tennéd tönkre ezt a szép szoknyát. Mert szép. Igazán szép. Kész is van, repülhetsz, viszlát!

És már ment volna tovább, de Zília a vállára röppent.

– Kedves vagy, Ormányi Tüttő, hogy kiszabadítottál.

– Ugyan, hagyd már, semmi volt az egész! Különben is sietek.

– Már hova sietnél – kuncogott a tündér –, nem vár senki!

– Ez igaz. Ez nagyon is igaz. De akkor is!

– Lassíts már kicsit, és figyelj rám! Zíliának hívnak – nyújtotta apró, jázmin illatú kezét.

– Kezi’ csókolom! Ormányi Tüttő. De ezt tudod. Tényleg, honnan tudod a nevemet?

– Tündér vagyok, tudok egyet s mást. Például, hogy jótett helyébe jót várj. Szeretnéd, hogy amiért kiszabadítottál, cserében teljesítsem három kívánságodat?

– Ugyan, menj már! Nincsen nekem kívánságom semmi! – mosolygott az öreg.

– S ha mégis lenne?

– Ha mégis lenne, akkor… Akkor sincs, slussz-passz, szevasz, tündér!

És ment tovább görnyedt háttal, lehorgasztott fejjel. De Zília nem hagyta annyiban.

– Nézd, nekem kötelességem meghálálni a segítséget. Én még csak kezdő tündér vagyok. Nem mehetek így haza, mit szólnak a szüleim?

– Jaj, még a végén megsajnállak! Komolyan mondom, nem tudnék dönteni, melyik legyen az a három kívánságom.

– Olyan sok van? – ámuldozott Zília.

– Olyan… kevés. Egy sincs. Vagyis… Tudod,

annyi kívánságom volt már! Kiskoromban szerettem volna távirányítós autót, aztán meg, hogy valaki végre szépnek találjon, szerettem volna egy takaros házat nagy szobákkal, családot… Szerettem volna, hogy híres legyek, hogy ne fájjon a fejem, hogy tovább bírjam a kapálást, és ne görnyedjek meg ennyire. És még rengeteg, de rengeteg dolgot. Kedves tőled, hogy segítenél, de tényleg nem tudnék választani.

A kis tündér gondolkodva simogatta aranyló haját, aztán jelentőségteljesen Ormányi Tüttőre nézett.

– Akkor tudom, mit kell csinálni. Bár szabályzatilag, azt hiszem, ezt nem szabad, de mivel te vagy az első ember, akin segíthetek, úgy döntöttem, hogy nemcsak három kívánságodat teljesítem. Csiribú-csiribá, TELJESÜLJÖN MINDEN KÍVÁNSÁGOD! Pá!

Azzal elrepült. Tüttő pedig ott maradt. Hoppon. Most akkor mi van? Most akkor mit csináljon? Most akkor ez tényleg igaz, hogy…

– Na jó, egy próbát megér, hogyha valóban minden kívánságom teljesül…

Körbenézett, nem látja-e valaki, mintha attól félne, árgus szemekkel figyelik, és ellopják a kívánságait.

– Legyen az első… legyen az, hogy… hogy legyen zöld a hajam!

És zöld lett.

– A szöcske bajszára, ez működik. De minek nekem zöld haj? Akkor legyen kék!

És kék lett. Aztán persze az se tetszett

Tüttőnek, úgyhogy a szivárvány összes színét kipróbálta. Végül maradt az eredeti barnánál, mert azt már megszokta. Utána kívánt egy

nagy tál töltött káposztát. Amikor jóllakott, kívánt egy kényelmes ágyat. Aztán az ágy köré egy baldachint, hogy ne csípjék a szúnyogok.

Aztán hogy ne is legyenek szúnyogok. De hamar rájött, hogy ha nincsenek szúnyogok, akkor fecskék sincsenek. Úgyhogy azt kívánta, egyenek a fecskék inkább füvet. Rötyögve nézte a réten legelésző fecskéket: ezek kecskék, nem fecskék! Hülyeséget kértem, egyenek inkább sünt! És akkorát kacagott, ahogy elképzelte a sünökre vadászó fecskéket, hogy le is esett az ágyról. Akkor kívánt az ágy köré puha szőnyeget. Majd egy kis házat. Nem, nem, akkor már egy palotát teli kincstárral, száz fős személyzettel, plazmatévével és fodrásszal, mert fodrászhoz már régóta el akart menni. És így is lett. Márványpalota, egyenruhás szolgák, aranyozott gyertyatartók, medence. És már a fodrász is belibbent szmokingban, makkos cipőben. Ahogy meglátta kezében a csattogó ollót, eszébe jutottak a sünökre vadászó fecskék, és elborzadt. Kiugrott a székből, kért gyorsan egy Ferrarit, azzal száguldott vissza az erdőbe, ott a sportkocsi mit sem ért, hát egy terepjáróval ment tovább, aztán inkább helikopterrel, mert az mégis gyorsabb. Akkor azt kívánta, hogy álljon meg az idő, amíg kitalálja, mitévő legyen.

Kért egy fröccsöt, mert megszomjazott, egy felhőt a Nap elé, mert melege lett. Kért egy bundát, mert fázni kezdett, aztán hogy inkább menjen tovább az idő, mert zavarta, hogy megdermedt minden körülötte. Megérezte mérhetetlen hatalmát, úgyhogy gyorsan azt kívánta, ő legyen a miniszterelnök, de hamar megundorodott a sok földön csúszó haszonlesőtől, úgyhogy lemondott. Inkább azt kérte, hogy most már tényleg kapja meg a gyerekkorában áhított távirányítós autót, picit játszott vele, de rájött, hogy vágyakozni utána sokkal jobb volt, mint megkapni, és szomorúan a sarokba dobta. Aztán kívánt még egy tál rántott húst, pedig nem is volt éhes. Azt se tudta már, mit akar, amikor eszébe jutottak a fecskék, ahogy a sünök tüskéitől vérzik a csőrük. Nagyon elszégyellte magát, úgyhogy töredelmesen visszakívánta az összes eddigi kívánságát. Vigyázz, mit kívánsz, mondta magának, ahogy állt az erdei úton, épp úgy, mint mielőtt a tündérrel találkozott. Kócosan, koszlottan, görnyedten, ráncosan. Leült egy tölgyfa alá, és sóhajtott.

– Látod, mekkora ökörségekre képes az ember, ha azt tehet, amit akar. Úgyhogy azt kívánom, hogy ne teljesüljenek többé a kívánságaim!

És ment tovább szabad emberként: kócosan, koszlottan, görnyedten, ráncosan, mintha mi sem történt volna. De legalább evett egy jót. SZABÓ ATTILA

Egy szavadba kerül

Daninak úgy rémlett, születése óta varázsló szeretne lenni. Hogy ez költői túlzás, azt nagyapja számlájára írta, aki foglalkozása szerint úgynevezett művész. Dani nem volt benne biztos, hogy ez a kifejezés a szobrászokra, festőkre vagy írókra vonatkozik leginkább, de sejtette, hogy Nagyapa néha összetéveszti a szavakat a festékkel, mert ahelyett, hogy normálisan beszélne, szanaszét pacsmagolja a mondatokat, amíg már nem is a valóságot mutatják.

A fagyigombócot például szánkóznivaló dűnének, a levelibékákat surranó, zöld világlátóknak hívja. Vagy azt mondja, táncol a bóbita, pedig Dani soha életében nem látott pitypangot táncolni, még repülni is ritkán.

Egyszer Nagyapa elmagyarázta, hogy pont ez a lényeg: a megfelelő szavakkal olyasmit ruházunk a dolgokra, ami azelőtt legfeljebb rejtve volt az övék. Dani kétkedő arcát látva dünnyögni kezdett: „bóbita, bóbita táncol”. Amint ezt kimondta, az ablak mellett áttetsző, ejtőernyő alakú virág suhant el pörögveforogva. Csak egy pillanatra állt meg a levegőben, de nem fért hozzá kétség: valójában pöttöm lány, aki jókedvűen keringőzik a széllel!

Nagyapa, mintha mi sem történt volna, hozzátette, hogy ezt a képet egy nagy költő találta ki, de Dani erre már alig figyelt. Majdnem kiugrott a bőréből. Lehet, hogy Nagyapa varázsló? Mást is hallott már verset mondani, mégsem történt semmi ehhez fogható! Elhatározta, hogy éberen figyel a furcsaságokra.

Abban pedig nem volt hiány. Pár nappal

később, amikor Nagyapa egy hangversenyről számolt be unokájának, egyszeriben hegedűszó töltötte be a nappalit. Dani szájtátva álmélkodott, de Nagyapa csak mondta, mondta, hogy milyen élmény volt Nagymamával a brummogó csellókat és elefánthangú trombitákat hallgatni, mintha nem venné észre, hogy most, az otthonuk kellős közepén is zajlik egy koncert. Az utolsó cintányér épp akkor csattant el, amikor a mondandója végére ért.

Hetek teltek el így, tele meglepetéssel, mígnem egy nap minden korábbinál

különösebb dolog történt. Nagyapa épp csak belekezdett a mesébe, ami olyan eleven volt, hogy Dani meg mert volna esküdni: hullámzott egyet alatta a padló. Nagymama is érezhette, mert rögtön átkiabált a konyhából, hogy ez a vén róka már megint bűvöl valamit, néhány percre igazán elnémulhatna. Nagyapába erre úgy belefagyott a szó, hogy félő volt, félrenyelte a mondatot. Széles mosolyából szerencsére tudni lehetett, hogy nincs baj, de még jó darabig nem mukkant meg, Dani unszolására sem.

Ez volt aztán a meglepetés! Hát nem csak Nagyapa szavai varázserejűek? Nagymama hatalma biztosan nagyobb, mert ez a csendteremtés kész boszorkányság.

– De még ha így is van – vitatkozott magával Dani –, ez akkor sem igazi átok, mert Nagymama még a „vén rókát” is csupa szeretettel mondta. Aggódni csak akkor kell, ha Nagyapa vörös bundát növeszt.

KOVÁCS LAURA

Boszorkány átok -

Úgy tudta mindenki réges-régóta, sőt, talán mindig is, hogy az alvég utolsó házában boszorkány lakik. S a felvég utolsó házában ugyancsak. Az alvégi boszorkányt mindenki félte, a felvégi boszorkány viszont olyan népszerű volt, mint a borsófőzelék télvíz idején.

Beszélték, hogy hajdanán, amikor a sárkány még a falu fölötti hegyi barlangban lakott, az egyik falubeli öreg egy szem, későn született leánya eltévedt az erdőben. A favágók a nyomok alapján úgy vélték, a sárkány odúja felé keveredhetett. Senki nem mert a keresésére indulni, csak az apja. Sikertelenül.

Mígnem a felvégi boszorkány, a mostani ősanyja, nekivágott a meredek hegyoldalnak.

És nem más hozta vissza a leánykát, mint ő.

Onnantól kezdve a felvégi boszorkányt nem félték.

Beszélték azt is, hogy az alvégi boszorkány ekkor megsértődött.

– Hogyan kereshettem volna azt a kisleánykát, ha egyszer éppen a boszorkányszombatra tartottam? Megjegyzem, a felvégi banya se szó, se beszéd, kihagyta ezt a fontos találkozót, nagy fölháborodást keltve a kompániánkban!

Olyannyira a szívére vette, hogy a falu túlsó végén lakó boszorkát attól fogva kedvelték a falubeliek, keresték a társaságát, mi több, talán egyenesen szerették is, hogy először vasból készíttetett orrot magának, amelyet madzaggal rögzített az ábrázata közepén, hogy még ijesztőbb külseje legyen, másodszor átkot szórt a felvégi boszorkára. Végtére is köztudomású, hogy a boszorkányokat, vajákosokat, sámánasszonyokat tisztelni, de leginkább félni, utálni és kerülni illik, nem pedig körülzsongani és megkedvelni, mint valami bájos kiscicát.

Beszélték, hogy az átok úgy szólt, soha ne tudjon többé boszorkánykodni a felvégi banya, se az utódai! Boszorkánykodás alatt az alvégi vasorrú az ármánykodást értette.

Meg hogy aki nem tetszik a boszorkának, azt békává változtatja – legalább pár perc erejéig.

Meg hogy a kút vizébe hashajtót szór, hogy aztán az atyafiak napokig kuporogjanak sajgó belekkel. És hasonlókat.

Beszélték, de tudták is, hogy az átok fogott. A felvégi boszorkány egyetlen leszármazottja sem szórt soha hashajtót a kutakba, nem változtatott békává senkit, nem ijesztgette a gyerekeket, ezzel szemben ellátta a sérüléseket, ha a favágók megvágták magukat, segített az asszonyoknak, amikor vigyázni kellett a kisgyerekekre és számtalan egyéb boszorkátlanságot művelt.

Az alvégi boszorkány és utódai pedig minden egyes boszorkányszombaton kitárgyalták a viselt dolgait. És minden egyes

kitárgyalás után eggyel több bibircsók virított a fizimiskájukon. Hovatovább az alvégi boszorkányok arca egyetlen bibircsókerdővé változott, s a falubéliek úgy rettegtek tőlük, mint még soha.

Ám egy napon, talán éppen tegnap, de mindenképpen valamelyik szombat reggel, ismét elveszett egy leányka az erdőben.

A sárkány már évszázadokkal korábban elköltözött a vidékről, azonban medvék és hiúzok lakták a hegyet, a veszély nem múlt el. Az egész falu kereste a kislányt –eredménytelenül.

Vasárnap hajnalban az alvégi boszorkány hazafelé igyekezett a boszorkányszombatról, s mivel törte fenekét a seprűnyél, leereszkedett kicsit megpihenni. Talán el is bóbiskolt egy bokor tövében. Mindenesetre észre sem vette, hogy amikor újra fölkapaszkodott a járművére, egy kislány huppant mögé.

Hiába bizonygatta, hogy ő nem kereste a lányt egy pillanatig se, és bliccelt az a kis semmirekellő a seprűjén, a falubéliek csak nevettek rajta. A kislány anyja kis híján meg is ölelte.

Vasárnap este három tálca finom süteményt talált a küszöbén.

Hétfőre eltűntek a bibircsókok az arcáról.

Kedden visszaköszönt egy favágónak, aki bekurjantott az ablakán.

Szerdán eltűnődött, vajon ne adja-e be ősi, rozsdaette vasorrát a MÉH-telepre.

Beszélik, hogy csütörtökön be is adta. BENE ZOLTÁN

Meg vagyok áldva

Mondták már rám, hogy átokfajzat meg égetnivaló, hogy na, velem aztán jól meg vannak áldva, hogy a szobámban áldatlan állapotok vannak.

Misi anyukája viszont áldott állapotban van a nagy pocakjával, mert hát nem terhes senkinek, alig várják, hogy kibújjon a tesó.

Nagyi mondta, vigyázzak a számra, mert az ember szava lehet áldás meg átok.

Ha elküldök valakit az anyukájába, tényleg visszatörpül csecsemőnek.

Ha azt kívánom, nőjön szemölcs az orrára, csupa ragya lesz.

Ha rámondom, fulladjon meg, aki nem ad csokit, máris nem kap levegőt, aztán viszik temetni.

Nem mindegy, kicsim, mit kívánsz, mondja nagyika, csak olyat kívánj másnak, amit magadnak is kívánnál, örömöt, gazdagságot, békét, jóságot, mert a rossz olyan, mint a bumeráng, visszatérül ahhoz is, aki másra küldi. Kipróbáltam, és tényleg működik.

A kopasz szomszéd bácsinak dús hajat kívántam, hát annyi nőtt neki, átkúszott a kerítésen.

A bottal botorkáló néninek jó egészséget, így aztán elhajította a botját,

futni kezdett, berohant egy stadionba, és megnyerte az aranyérmet.

A bömbölő kisgyereknek gigászi adag fagyit, a fülén is az jön ki.

Misinek még több kistesót, erre az anyukája pocakjából egy egész ovis csoport került elő, ott ugráltak mind nevetve a trambulinjukon.

Az egymást vörös fejjel püfölőknek békét, mire egymásba karolnak, és máris legjobb barátok lettek.

A kertben izzadtan fát vágó fickót begyorsítom, csak úgy ég a keze alatt a munka, egy-kettőre ott magasodik a hatalmas fakupac.

A hajléktalan felveszi arany öltönyét, beül a cabriójába, és elhajt a fogorvoshoz, hogy szép porcelánt tetessen a foghíjas szájába.

Csodásan szórakozom, de a szüleim meg a tanárok fejüket csóválják, mi lesz így ebből a gyerekből, folyton csak képzelődik.

LACKFI JÁNOS

Kisasszonytól

Nagyasszonyig

Tudjátok-e, hogy mekkora kincs anyanyelvünk? Szavai ismereteket őriznek. Tanúskodnak őseink szokásairól, hitéről. Változásaik vizsgálata kiegészíti a régészeti leleteket. Ezekkel foglalkozik az etimológia (a szavak eredetét kutató szófejtés), és a nyelvrokonságot vizsgáló összehasonlító nyelvészet is.

Szavaink eredete, alakulása, származékai szemléletes példái ennek a gazdagságnak. Az áldás és átok ellentétes fogalmak: az áldás többnyire a jóhoz, az élethez, az átok a rosszhoz, bűnhöz, bajhoz kötődik. Pedig egy tőről fakadnak.

A legrégibb szavaink közé tartozó áld finnugor eredetű. Alapszava, az ’al’ elveszett valahol évezredes vándorlásaink során. Képzőkkel, ragokkal ellátott származékait azonban (áldás, áldott, áldomás, áldatlan, áldozat, áldoz, átkoz stb.) ma is használjuk. Jelentésük életünk minden területét átfogja földtől az égig, mennytől a pokolig, a legmagasztosabb eszméktől az alantas szitkozódásig, áldott ünnepektől áldatlan, gonoszjáró napokig. Magáért beszél két 19. századi idézet.

Petőfi Nemzeti dalában az unokák áldó imádság mellett mondják el nagyapáik szent neveit, egy betyártörténetben viszont a pandúr átkozódva szidja a haramiát: Az áldóját az öregapádnak !

MS Mester | Vizitáció

Finnugor nyelvrokonainknál az a kis kétbetűs alapszó a cseremisz imádkozi k és a mordvin felszentel jelentésű szavakban él tovább. Kezdetben varázsszó, bűvige lehetett, pogánykori áldozati szertartásokkal volt kapcsolatos. Elődeink a természetfölötti világgal próbáltak érintkezésbe lépni általa. Ősi emberáldozatok nyomait is őrzi, emlékük máig kísért legrégibb népballadánkban.

A várépítők Kőműves Kelemenné mészbe kevert hamvaival állítják meg a folyton leomló falakat.

Emberáldozatról a Bibliában is szó esik.

A Teremtő, hogy próbára tegye, fia feláldozását kéri Ábrahámtól, aki kész engedelmeskedni. Az Úr azonban nem akarja Izsák halálát, egy kost küld az áldozati oltárra, és angyalával üzeni… mivel egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak. Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait… Áldása szaporodást, bőséget, életet ígér.

Áldozók és áldozatok ma is vannak. A katasztrófák, háborúk számtalan áldozatot követelnek. Történelmünk során viszont hőseink feláldozták életüket a hazáért és a szabadságért.

Isten, az Ég vagy a Sors megáld jótetteinkért, mi pedig hálával emlegetjük – áldjuk – égi és földi jótevőinket. Nemrég még általános volt vidéken az Isten áldását kérő adjonisten

köszönés, és iszunk áldomást is sikeres üzletkötés után. Vörösmarty Mihály áldás értelemben használta, amit nemzetünk felemelésével érdemelhetünk ki. Köszönjük élet! Áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt! – idézzük szállóigévé lett sorait.

Áldott, akit-amit megáldanak. Ami javunkra, testi-lelki épülésünkre szolgál: bő termés, gyermekáldás, ünnep, béke.

A Bibliában a Teremtő megáldja az első emberpárt: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Áldása az élet fennmaradására vonatkozik, aminek feltétele a föld és az ember termékenysége.

Áldottabb vagy minden asszonynál…, köszönti Gábor angyal Jézus jövendőbeli anyját Lukács evangéliumában. Ez az Angyali üdvözlet, ami a kereszténység egyik legnagyobb Mária-ünnepe lett.

Nálunk Gyümölcsoltó Boldogasszony néven szerepelt az egyházi szertartáskönyvekben és kalendáriumokban (március 25.). Ekkor végezték a gyümölcsfák oltását-szemzését is a gazdák, hogy biztosan megeredjenek és bőven teremjenek.

A Boldogasszony elnevezés a magyarokat térítő Gellért püspök leleménye volt. Egy feledésbe merült ősi anyaistennő nevével lopta be szívükbe Jézus anyját. Ünnepeihez templomi áldások, szentelések, búcsújárások

mellett ősi szokások, hiedelmek is fűződnek.

A február 2-án, Gyertyaszentelőkor megáldott gyertyák a néphit szerint égiháborúk idején védenek a villámoktól, távol tartják a gonoszt, a haldokló kezébe adva mutatják a mennyekbe vezető utat.

Sarlós Boldogasszony (július 2.) az áldott állapotban lévő Mária rokonánál, a szintén gyermeket váró Erzsébetnél tett látogatásának ünnepe. Napjához az aratás szertartásos kezdete fűződik. Több vidékünkön templomi áldás után asszonyok vágtak először rendet az aranyló búzatáblákban. A szokás korábbi eredetét honfoglaláskori női sírokban talált sarlók igazolják. A Vizitáció (magyarul látogatás) legszebb középkori ábrázolása MS Mester remekműve, az egykori selmecbányai szárnyasoltár egyik táblája. (1605 k.)

Nagyboldogasszony, Mária mennybevitelének ünnepe augusztus 15-én van.

Az Érdy-kódex szerint hazánkat ekkor ajánlotta oltalmába Szent István királ és ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé. Búcsújáró nap, sokfelé virágáldást tartottak, Szegeden mentaszentelést. Boldogasszony mentájátfüvét új ház alapjába, új pár ágyába, újszülött bölcsőjébe, holtak koporsójába, betegek italába tették az áldás és az ősi fűben-fában az orvosság hite végett. Ám alig hervad el

Nagyboldogasszony virágkoszorúja, alig fogy el a szentistvánkor (augusztus 20.) megáldott újkenyér utolsó morzsája, itt terem Kisboldogasszony, Mária születésnapja. Kisasszonyként ismerjük, mert ősi hitvilágunk legtitokzatosabb szellemalakjának nevét is viseli. Búcsújáró, női dologtiltó nap volt, mint a Nagyasszonyé, de ha elmaradt az Egyed-napi rozs- vagy búzavetés, Kisasszonykor pótolták.

A vetés azonban férfimunka volt, nem úgy, mint a kétasszony-közi napok tennivalói: gyógyfüvek szedése, téli ruhák szellőztetése molyosodás ellen, tojások összegyűjtése (mert soká elállnak), és a párkeresés is, mert közeledik a szüreti lakodalmak ideje.

A honfoglalás után kereszténnyé lett magyarság sok mindent megőrzött őshitéből. Töredékei mondókákba, népi imádságokba, szokásokba épültek, ötvöződve a keresztény tanításokkal. Dícsértessél ó áldott víz… maradt fenn ezer évig szájról szájra szállva, mosdás közbeni imádságként az ősi áldás.

I. László törvénykönyvéből tudjuk, hogy a 12. század küszöbén még voltak, akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, de a lovagkirály enyhe büntetést szabott ki rájuk: egy ökör volt csak a bírság.

JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE

A szavak kalandos története

A nyelvek majdnem ugyanúgy változnak, mint az emberek. Öregszenek, izmokat növesztenek, leadják a súlytöbbletet, új szokásokat vesznek fel, befestik őszülő fürtjeiket, netán épp divatoznak, egy régi szót trendibbre cserélnek, mintha az jobban állna nekik. A magyar nyelv is nagyon sok idő alatt nyerte el azt az arcát, amilyennek ma ismerjük.

Ha létezne időutazás, és visszaléphetnénk néhány évszázadot az időben, egyáltalán nem biztos, hogy jól értenénk magyarul beszélő őseinket. Akkor sem, ha egy tolmácsapplikáció segítene a szavak kiejtésében. Sokkal valószínűbb, hogy folyamatosan félreértenénk egymást, mert ugyanazokról a szavakról derülne ki számunkra, hogy mégsem azonos a jelentésük. Nehéz elképzelni például, hogy áld és átkoz szavunk egykor azonos szótő két változatának számított, pedig így volt. Sok ilyen szavunk van, aminek régen ugyanaz volt a szótöve, de most teljesen mást jelentenek: toboz-doboz, cseléd-család, sző-szó. Ahogy az is gyakran előfordult, hogy egy-egy szó megváltoztatta a jelentését, például a banya nem volt mindig rossz, a jobb anya eredetileg öregebb asszonyt, nagymamát jelentett, idővel ezt a szerkezetet jó banyának értették, és lassanként felvette a jó nélküli banya annak a mesebeli boszorkánynak a jelentését, akitől félni kellett. A vasorrú bába elnevezés pedig –mondják a néprajztudomány kutatói – onnan ered, hogy a sátorcölöpre faragott totemek orrát vékony fémötvözettel borították be, sokszor épp azért, hogy áldozatot tudjanak bemutatni.

De, hogy visszatérjünk az áld és átkoz szópár történetéhez: az, akire egykor azt mondták, áldkoz, igazából nem volt sem jó, sem rossz. Annyit közöltek róla csupán, hogy áldozatot mutat be (az ősöknek, az isteneknek) valamilyen szándékkal, vagy pedig valamilyen kívánságot fogalmaz meg (jó vagy rossz értelemben). A cselekvés önmagában nem jelezte, hogy milyen lélekállapotban követik el, milyen célok mozgatják azt, aki ételvagy italáldozatot mutat be egy áldozókövön vagy egy áldozókút mellett. Az sem biztos, hogy ez a valaki a vágyait vagy a kívánságát hangosan megfogalmazta. A szándékaira csupán következtetni lehetett.

Aztán az emberek egyre kíváncsibbak lettek az indítóokokra, a miértekre. Különbséget szerettek volna tenni a jó és a rossz szándékú emberek cselekedetei között. És ebben volt segítségükre a nyelv. Mert használatban volt egy átkoz és egy áldkoz változat is, s ehhez a kétféle hangzáshoz idővel kétféle jelentést társíthattak. Ez nagyon hosszú folyamat volt, de mire lejátszódott, az áld felvette azt a jelentést, hogy jó szándékkal, jó kívánságokat mond valaki valakinek. Az átkoz pedig ennek az ellenkezőjét, hogy rossz céllal, rosszat kíván valaki valakinek.

Ha ismerjük a szavak régebbi jelentését, nemcsak egy jövőbeli időutazásra készülhetünk fel, de jobban értjük azoknak az embereknek a szavait, akik régen vetették papírra gondolataikat tollal, ami természetesen még nem golyós, hanem lúd- vagy hattyútoll volt.

GYŐRI ORSOLYA

Több mint ötszáz évvel ezelőtt, a mai Németország Rostock (ejtsd: rostok) nevű városának elődjében valakit nagyon zavart egy Hinrik nevű férfi és egy Taleke nevű nő kapcsolata. Talán féltékenységből, talán más miatt, egy alig nyolccentiméteres, feltekert ólomdarabkára olyan szöveget vésett, amelyben magától az ördögtől, Belzebubtól, és egy Berith nevű démoni szellemtől remélte, hogy véget vet a viszonynak.

Ilyen és ehhez hasonló táblákból több ezer maradt fenn, a kora középkorból, de főleg az ókori görög és római világból. A szerelmi vetélytársakon kívül bőven jutott átok a

Átoktáblák üzenete

színházi, cirkuszi, politikai, kereskedelmi vagy sportversenytársaknak is. A legdurvább, legközönségesebb szövegek akkor születtek, ha valaki perben állt, haragosa lett, esetleg meglopták. A varázserőt különböző titkos jelek, ősi és félelmetes istennevek, és sokszor értelmetlen szavak, kifejezések fokozták, ezeket néha tükörírással vésték a vékony fémlapocskákba – nagyon gyakran kifejezetten erre szakosodott, hivatásos, jól megfizetett „átokírók”. Utána már csak el kellett helyezni a lapocskákat, lehetőleg úgy, hogy minél nehezebb legyen véletlenül rájuk akadni: halott mellé a sírba, latrinába (a korabeli illemhelybe), templomok és szent helyek közelébe, vizek és kutak mellé. Olykor egy bábut is az átoktáblához illesztettek, hogy a rontást végző szellemek még véletlenül se mulasszák el az ellenfél testének fizikai meggyötrését.

Tudtad? Az átoktáblák kutatásával egyre többet foglalkoznak a történészek, mert nagyon sok mindent elárulnak a korról és a helyről, ahol megtalálták. Egy magyar ókorkutató, Németh György tett a legtöbbet azért, hogy minél alaposabban megismerjük ezeket.

Sokan úgy gondolják, a feszültség levezetése adott értelmet mindennek: a vereség, a veszteség, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a sérelem érzésén lehetett így enyhíteni – akár már a kimondott, indulatos szavakkal, akár a rossz kívánságok rögzítésének és elrejtésének bonyolult ceremóniájával. Még akkor is, ha a megátkozottak balszerencséjéről vagy a sors általi büntetéséről már nem is volt mód megbizonyosodni.

Ennél azonban mélyebb és összetettebb okai vannak az átoktábla-használatnak.

Az akkori emberek tisztában voltak vele, hogy a mindennapok során számtalan olyan élethelyzet van, amelyet képtelenek befolyásolni. Ám ha megfelelő üzenetekkel rá tudják venni a kívánt cselekvésre a náluknál hatalmasabb, rejtélyes, magasabb rendű erőket, akkor mégiscsak van remény, hogy a kívánt irányba lehessen hajlítani a történéseket. Ha rosszat akarunk másoknak, ezért átkozzuk őket, ha jót kívánunk nekik, ezért kérünk áldást rájuk.

Mindezt mágikus gondolkodásnak hívjuk. És ne higgyük, hogy nyom nélkül szűnt meg. Amikor valamit nem értünk, mai napig

sokan ismeretlen, titokzatos, rajtunk kívül álló erőknek tulajdonítják a történéseket, s hozzájuk fordulnak támogatásért. Még akkor is, amikor olyan kifejezéseket használnak, hogy ’a fene vigye el’ vagy ’a franc essen beléd’ (csak ehhez ismerni kell egykori jelentésüket: ’a farkas ragadjon el téged’, illetve ’kapj súlyos betegséget’).

Mennyi mindenről mondjuk, hogy átkozott, elátkozott: Csukás István Keménykalap és krumpliorr című legendás ifjúsági

regényében Bagaméri, a fagylaltos érzi úgy, hogy elátkozták (mert nem érti, miért nem vásárolnak tőle a gyerekek). Elátkozott épület a balatonedericsi Fekete-kastély, mert minden egykori tulajdonosa szomorú halált halt. Elátkozott a futballcsapat, amelyik képtelen akár egyszer is győzni.

Ha olvastál Harry Potter-könyveket, jól tudod, hogy a kimondott mágikus szavakat ott is átoknak hívják. Vannak ugyan gyógyító, az eltört dolgokat megjavító és más, jóindulatú átkok is, de azért nagy részük főbenjáró (az angol eredetiben: megbocsáthatatlan) átok. Veszélyesek, kegyetlenek és ártalmasak, akár halált is okozhatnak. Ezekkel foglalkoznak a sötét varázslatok kivédése órákon a diákok.

És innen kapta az átoktáblák korábban említett kiváló kutatójának, Németh György könyvének a címét: Sötét varázslatok. Átoktáblák az ókori mágikus szertartásokban. Ha érdekel a téma, és érdekelnek a régi átokszövegek, kérj segítséget, hogy elolvashasd!

Z. KARVALICS LÁSZLÓ

A kétbalkezes boszorkány

Kánya anyó magában morgolódott, miközben három százlábút dobott üstjébe és megkeverte az éjfekete főzetet.

– Most jól megkapja a szomszéd! Eztán nem fogja a kutyájával rémisztgetni az én Cirmimet. Kisebb gondja is nagyobb lesz. Ki sem mer majd lépni az utcára, ha fül lesz az arca közepén. Hol is tartottam? Az öt deka békalencse és a százlábú megvan, most jön a denevérkarom.

Házi denevére felriadt a szunyókálásból, és a szekrény tetejére röppent.

– Nyugi, Betmen, békén hagylak, ne nézz

ilyen rémülten – nevetett az anyó. – Keresek helyette mást. Piócanyelvből van egy adag a hűtőben.

Betmen hálásan körberepülte gazdáját, majd a vállára ült.

Amikor a főzet felforrt, Kánya anyó egy barna palackból zavaros folyadékot cseppentett bele. A lötty zölden bugyborékolt. Az anyó rámeredt és összeráncolta a homlokát.

– Ez miért zöld? – A kezében tartott üvegre nézett. – Te jó ég, bálnanyál helyett tigrisepeoldatot tettem bele!

Lehúzta a tűzről, és dupla adag bálnanyálat öntött bele, amitől a főzet színe kékesre változott.

– Így már jó lesz. Remélem.

Egy üvegcsébe töltött a főzetből, és felpattant öreg seprűjére. A seprű megrázkódott, ledobta magáról. Kánya anyó szitkozódva visszaült rá, de újra a földre huppant, a seprű pedig sepregetni kezdett a szobában. Az anyó nagyot sóhajtott.

– Rendben, itthon maradhatsz, de mire megjövök, csodás tisztaság legyen, különben lomtalanításkor mész a kupac tetejére, és végleg lecseréllek RoboPorra!

Füttyentett a robotporszívónak, bekapcsolta, felült rá és elrepült a szomszéd házáig. A háztetőn parkolt le, a tető szélén egyensúlyozva megvárta, amíg a szomszéd kilép az ajtón. Rálöttyintette a főzetet és azt rikácsolta:

Jojózó szem, viszkető haj, árasszon el ezernyi baj!

Bogárhát és tarajos sül, nőjön orrod helyére fül!

A szomszéd arca hirtelen felragyogott, ósdi melegítője helyett öltöny termett rajta, frizurája divatossá vált.

Kánya anyó szeme kimeredt. – Ó, ne, biztos a tigrisepe… A tigrisek mind olyan elegánsak. Vagy a piócanyelv az oka?

Felült a robotporszívóra, és elrepült az erdő szélére, a kedvenc gombalelőhelyére. A kosara már majdnem megtelt, amikor gyerekek

jelentek meg a tisztáson. Nevetve, kiabálva dobálták a pöttyös labdát, ami egyszer csak odarepült és felborította a kosarat. Az összes gomba kiszóródott. Egy fiú szaladt oda a labdáért. Kánya anyó villámló szemmel húzta elő köpenye alól a varázspálcáját, és a dermedten álló gyerekre mutatott vele.

Ne guruljon, ne pattanjon, ne labdázhass többé nyugton!

A haragom iszonyatos, tonnás elefánt rátapos, minden labda legyen lapos!

A régi, kopott gumilabda hirtelen a levegőbe emelkedett, körbekeringett a fejük fölött, szikrák pattantak belőle, füstfelhő gomolygott körülötte, majd a fiú lába elé esett egy vadiúj, csillogó focilabda, rajta Messi eredeti aláírásával.

– Hűűű, köszönöm, Anyó – hebegte a gyerek.

Gyorsan felkapta a labdát, magához szorította, és társaival együtt elrohant.

Kánya anyó döbbenten nézett régi varázspálcájára. Elromlott volna? A fényes, fekete pálca ugyanúgy nézett ki, mint addig, csak éppen fordítva tartotta a kezében. Legyintett, vállat vont, és kezdte összeszedegetni a gombákat.

Hazafelé találkozott a postással. Az anyó megörült.

– Jó napot, postás úr! Meghozta végre a csomagomat? Napok óta várom a szárított gőteszemet, amit rendeltem.

A postás belenézett a táskájába.

– Sajnálom, Kánya anyó, ma sincs nálam. Úgy látszik, megint ott felejtettem a postán.

– Ezt megbánja, maga kétbalkezes, lóarcú fráter! – kiabált az anyó.

Felemelte a varázspálcáját, ellenőrizte, hogy jó irányban tartja-e, majd így kiáltott:

Hókuszpókusz, kókusz fókusz, másszon rád a büdös mókus!

– Ja, nem. Nem is ezt akartam mondani. Ide teljesen más varázsige kell.

Mortusz vortusz spiritusz, üssön el a vízibusz!

– Ez sem jó.

Dunapláza, vakegér, csingilingi…

– … hogy is van a vége? Romoljon el valami. De mi? Na jó, feladom. Menjen nyugodtan, postás úr, és holnap, kérem, ne felejtse el a csomagomat!

A postás zavart mosollyal elbiciklizett. Az anyó alig lépett be a házba, megjelent az elképesztően elegáns szomszéd. Szélesen mosolygott.

– Kánya anyó, maga egy tündér! Nem tudom, mit művelt, de csodásan érzem magam, magabiztosabb lettem, és remekül

sikerült a mai fontos találkozóm! Hálából hoztam egy kis házi sütit és új játékot a cicájának.

Cirmi rávetette magát a plüssegérre, az anyó pedig köszönetet dünnyögve becsukta az ajtót. Rögtön kopogtattak rajta. Legalább tíz gyerek tolongott a küszöbön, középen a focilabdás fiúval. Egymás szavába vágva kiabáltak.

– Csókolom, Kánya néni! Azért jöttünk, hogy megköszönjük a labdát, mert Messi nagyon menő, de Kánya néni még menőbb, mert varázsolni is tud, és hogy tessék nekünk is megtanítani a varázsigéket! És cserébe lenyírjuk a füvet, meg hozunk a boltból krumplit. Focizhatunk a kertben a messis labdával? Jaj, de aranyos cica, meg szabad simogatni? Hú, nézzétek, valódi denevér!

Kánya anyó mosolyogva nézte a gyerekcsapatot.

– Jó, hogy jöttetek, játszhatunk együtt a kertben, szabad focizni és cicát simogatni is. A varázsigékről szívesen mesélek, de a varázspálcával csak óvatosan!

Az egész délutánt a gyerekekkel töltötte. Este boldogan pakolta el a szétszórt holmikat. Fekete pálcáját kis gondolkodás után a szekrény mélyére zárta, majd levette a polcról a „Jó boszorkányság – Fehér mágia kezdőknek” című könyvet, és csalánteát kortyolgatva olvasott.

„Első lecke. Miért jó a jó?”

MAKÓ ÁGNES

A mérgező szó felnövése

A szó, az mindig befolyásol, akkor is, hogyha nem hiszel neki. Képeket rajzol a világról, az érdeklődésed felkeltheti.

Az átok viszont mérgezett szó, de hogy kerülhet a méreg bele?

Valami más áll össze a szavakból, időhiány rozsdás szerkezete.

Megáll az óra, hiszen nem figyelsz, vagy éppen, hogy csak egy kicsit siet –elhadart szónak nem adnak hitelt, a lassan mondott pedig túl hideg.

Az átok benned érik meg, mert rávesz, hogy elfogadd mint jóindulatot.

Még jobban mosolyog, mert átvert –az érdekét immár magadban hordozod.

VÖRÖS ISTVÁN

Morc és Nyavajg

Morc és Nyavajg két göthös manó, akik minden évben legalább egyszer tiszteletüket teszik nálam. Nevük alapján sejthető, miféle szerzetek – nem olyanok, akiket az ember szívesen lát vendégül. De nincs mit tenni, hívatlan beállítanak az őszi ködökkel, de legkésőbb az első fagyra, vagy ha nem, hát kora tavaszra; rendesen éjnek évadján.

Jöttüket úgy jelzik, hogy befogják az ember orrát, jeget lehelnek a torkára, harákolóport hintenek rá. A feleségem csak egy pillantást vet rám reggel, ajjaj, mondja, megjött Morc és Nyavajg – és már fordul is a konyhába, hogy vizet tegyen fel a tűzhelyre, teának. Túl jól ismeri már őkelméket.

És jönnek a kelletlen napok a két göthös manó társaságában: enni kínlódás, a színek szabadságra mennek, az illatok elszelelnek,

és bárki bármit kérdez tőlem, egyből Morc és Nyavajg válaszol helyettem. Mert ők aztán nem restek. Sőt, most vannak igazán elemükben.

Imádnak kellemetlenkedni. Egyszavas válaszokat adni. Esetleg válaszképp csak mordulni egyet. Türelmetlenek és nyűgösek, semmi se jó nekik. És hiába próbálom elhallgattatni őket: kiválóan utánozzák a hangomat, mármint azt a rekedt, bedugult orrú, kásás hangot, amit ilyenkor produkálni tudok. És remekül szórakoznak, bárki láthatja, hogy igazi átokfajzatok.

Pedig próbálkozom én mindennel, hogy a vendégeskedésüket megkurtítsam. Utálják a mézes teát: csak azért is mézes teát iszom. Nem állhatják a savanyúkáposzta szagát: mindenhez savanyúkáposztát majszolok

mosolyogva. A fokhagymától forgatják a szemüket és fintorognak: én vigyorogva még egy kövér fokhagymagerezdet helyezek a káposztahalom tetejére. „Nehogy azt hidd, hogy ettől hamarabb elmegyünk!” – kiáltják csúfondárosan. „Tetszik itt nálad, ha kicsikét büdös is vagy…” – és egymásra kacsintanak, összevihognak. Mondom én, hogy igazi átokfajzatok.

De elhatároztam, hogy idén kifogok rajtuk. Ki én! Még hogy holmi manók felbosszantsanak és kikacagjanak. Remek tervet eszeltem ki. Az túlzás, hogy vártam őket, de számítottam rájuk. És kíváncsi voltam, a terv beválik-e.

Amikor aztán egy ködlepte hajnalon megjelentek, reggelre kelve nem kezdtem bosszankodni és óbégatni, hogy: „Begind begjöddeg!”, meg hogy „Bordz és Gyavajg a ládhadáron!” – hanem egyszerűen úgy tettem, mintha észre sem venném őket. Rezzenéstelen arccal legyűrtem a fájós torkomon egy pirítóst. Felhörpintettem egy bögre teát. Semmi felhajtás. Aztán fogtam magam és összecsomagoltam. Elvégre nem csak ők utazgathatnak! Nem csak ők jöhetnek-mehetnek hívatlanul! Ha ők itt, én amott. Ha ők amott, én emitt.

Persze befogott orral, fájós fejjel, göthösen utazgatni nem az igazi. Nem is mentem messzire, csak a kanapéig. A csomagom nem is állt másból, mindösszesen egy pokrócból, meg egy halom könyvből. Azokból a könyvekből, amiket a sok munka közepette, amikor álló nap lótok-futok, fellapozni sem

volt időm, nemhogy elolvasni. Elhelyezkedtem a kanapén. Nyájasan hellyel kínáltam a két kellemetlenkedőt. Azok csak pislogtak. „Maradjatok, ameddig jólesik” – mondtam nekik. – „Én már itt se vagyok”.

Kinyitottam az első könyvet a kupac tetejéről. Így az első napot alkalmasint kalózok felemelő társaságában töltöttem, déltengeri szigetek közt hajózva, spanyol királyi hajókat fosztogatva. Két portyázás közt szundítottam egyet a kanapén. Kellemetlen fickók voltak ezek a tengeri haramiák, de nem unatkoztak, annyi szent. Amikor visszatértem, vetettem egy pillantást a megdöbbent Morcra és Nyavajgra, kacsintottam is rájuk, azt hiszem, és új útra indultam, ezúttal a csillagok közé. Néha vissza-visszalestem a két megnyúlt arcú, csalódott manóra, de messze voltam, nem igazán értettem, mit morognak az orruk alatt. Mire a harmadik utazásról – Egyiptomból – visszaértem, már elpárologtak. Se szó, se beszéd, továbbálltak, csak a hűlt helyüket találtam a karfán. Csakhogy volt még egy könyvem. Körülpillantottam. A szoba csöndes volt, mindenki loholt a dolga után. No jó, gondoltam. Csak még ezt az egyet. Annyit kínlódtam ezekkel az átokfajzatokkal, igazán tartoznak nekem egy szívességgel. És hát az az út volt a legjobb: majd legközelebb mesélek róla. Mikor visszatértem, meglepve láttam, hogy a feleségem áll a kanapé végénél a könyvhalom mögött. És kissé ráncolja a homlokát.

– Szimuláns – közölte. Szerencse, hogy valahol tartok a szobában egy szótárt is.

NACSINÁK GERGELY ANDRÁS

Varázslat

Az újonnan megnyílt erdei varázsbolt előtt már kora reggel hosszú sor kígyózott. Mindenféle népek érkeztek: volt ott tündér és troll, manó és óriás, varázsló és varázserőre vágyó, egyszóval számos különös szerzet. Valahol a sor közepén várakozott Gúzlói Bendegúz is, az apró termetű, ám annál súlyosabb terhet cipelő fiú. Bendegúz az erdőből száműzött boszorkány egyetlen gyermeke volt, és mivel apjáról sem ő, sem az erdő többi lakója nem tudott, már születése pillanatában szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy Bendegúz valójában varázslat, rossz hírű anyja átokszüleménye. Nem ember, igazából még boszorkányfi sem, pusztán kimondott és testet öltött szó.

A sorban előtte és utána állók –egy varangy és egy herceg –, mintha a

LÁNG ANNA

rajzai

Bendegúz felé áradó általános rosszindulat láthatatlan érintésétől rettegnének, jókora távolságra húzódtak a fiútól. Bendegúz, miközben persze fájt neki a többiek viselkedése, igyekezett gondolatait más tájékra terelni. Őszinte izgalommal leste, miféle mágikus tárgyakkal távoznak a boltból a már sorra került vásárlók. Volt, aki varázspálcát lengetett büszkén, volt, aki bugyborékoló fiolát rejtett zekéje alá, mások repülni kész seprűt szorítottak hónuk alá vagy gyógyító füveket gyömöszöltek faládikókba.

Aztán hirtelen elfogyott előtte a sor, és Bendegúz belépett a boltba.

Odabent poros polcok és molylepte függönyök között várta a bolt tulajdonosa, Csencs Ragony. Csencs úr tekintélyes pocakja különös ellentmondásban állt vézna vállával, nyakán ellenben fazéknyi fej terebélyesedett, mélyen ülő, de állandóan figyelő szempárral. Ó, morogta Csencs úr, mihelyst meglátta a boltjába lépő Bendegúzt, hát itt vagy. A fiú elsőre nemigen tudta mire vélni e nem várt fogadtatást, de mikor látta, hogy a boltos int neki, közelebb lépett. A boltos végigmérte Bendegúzt, de olyan szakértelemmel, mintha a súlyát próbálná megbecsülni. Akkor, kérdezte kissé zavartan a fiú, vehetek valamilyen varázstárgyat én is? Csencs úr egy ideig töprengett, aztán – felelet helyett – visszakérdezett. Tudod, honnan szereztem ezt a sok pukkadó, pattogó, röpködő, villogó, sistergő holmit? Bendegúz a fejét rázta. Csencs úr nem titkolt büszkeséggel lépdelt

körbe boltjában, döngő léptei nyomán egymáshoz koccanva rázkódtak a polcokon fénylő üvegek. Csereberével, mondta Csencs úr, és mikor látta, hogy a fiú értetlenül mered rá, hozzátette: a titok csak annyi, hogy a varázstárgy tulajdonosát olyan pillanatban kell megtalálni, amikor kellőképpen kiszolgáltatott, és néhány petákért cserébe bármit odaad. Érted már?, kacsintott ravaszul Bendegúzra, az meg félszegen bólintott. Úgy hírlik, folytatta Csencs úr, hogy anyád a száműzetése reggelén minden varázserejét neked adományozta. Úgy hírlik, lépett egyet a fiú felé a boltos, úgy hírlik, te magad vagy a varázslat. Bendegúz nem tudott mit mondani, hátrálni kezdett a kijárat felé. Csencs úr azonban elmosolyodott, és mosolya most nem volt sem ravasz, sem rossz szándékú.

Leült egy rozzant székbe, onnan mondta: nem vagyok valami derék ember, fiam, de ha ilyen csodát látok, mint amilyen te vagy, azt még én is meg tudom becsülni. Nincs neked szükséged innen semmilyen kacatra, felejtsd el ezt a sok bóvlit. Hanem, állt most fel nehézkesen a székből, van számodra valamim, mindennél nagyobb erejű holmi. Azzal gyűrött papírdarabot nyomott Bendegúz tenyerébe, majd üstökét megsimogatva kitessékelte a fiút a boltból.

Bendegúz csak odakint, a vakító fényben olvasta el a papírlapra írt rövidke szöveget, és arcán felragyogott a boldogság. Szerinted mi állt rajta?

KAPITÁNY MÁTÉ

Van, aki jól emlékszik a gyerekkorára, mások ritkán idéznek fel régi emlékeket. Max Weber életművében nagy szerepet játszott a gyerekkor, az akkor átélt élmények felnőttként, Amerikában dolgozó festőként is meghatározták az alkotóművészetét.

Max Weber vallásos zsidó családban született az akkori Orosz Birodalomban, a mai Lengyelország területén. Szüleivel tízéves korában Amerikába költözött. A tehetséges fiú neves rajziskolákban tanult, tanára ismerte

Max Weber képeit! NÉZZÜK EGYÜTT...

Paul Gauguint (ejtsd: pól gogen), akitől elleste a modern színhatások használatát, és a hagyományostól eltérő művészi megközelítést. Weber művészetére nagy hatást tett a természeti népek művészete. Fiatalon festőtanárként dolgozott, az így összegyűjtött pénzből Párizsba ment tanulni, hogy tökéletesítse a tudását. A párizsi időszakban megismerkedett az élénk színekkel kísérletező fauve-ok (vadak, ejtsd: fóv) festészetével és a kubista művészettel. Többek között Henri Matisse-tól (ejtsd: anri matisz) is tanult, és összebarátkozott a kor híres újító művészeivel, Pablo Picasso (ejtsd: pábló pikásszó) és Henri Rousseau (ejtsd: anri russzó) is a barátja lett (festményeikkel már találkozhattál a Szitakötőben).

Miután visszatért New Yorkba, Weber sokat tett a művészek közötti nemzetközi kapcsolatok kiépüléséért, festészetet tanított, megismertette a tanítványait az expresszionizmussal és más modern művészeti stílusokkal. Az európai hatások közül leginkább a kubizmus formálta látásmódját. Az amerikai közönség Weber kiállításán találkozott a stílussal, ami elsőre meghökkenést váltott ki a nézőkből.

Az alkotómódszeréről azt vallotta, nem szabad, hogy a festés során túlzottan ragaszkodjunk a látható tárgyakhoz.

Arra kell összpontosítanunk, miként jelenik meg bennünk a kép.

A képzőművészet mellett a tánc is hatott látásmódjára, egy orosz balettelőadás után lefestette benyomásait, később is visszanyúlt az élményhez.

Az 1930-as években a kubista festésmódot felváltotta egy új alkotói periódus: Weber a zsidó témák felé fordult. Ebben az időszakban a gyerekkori emlékeiből és a zsidó hagyományokból merített.

A kezdeti nehézségek után az egyik legfontosabb amerikai múzeumban rendeztek egyéni kiállítást munkáiból. Ekkor már elismerték a kubista korszak utáni művészetét is. A zsidó vallási és családi jelenetek megfestésekor is használta a kubista eszköztárat, a formák geometrikus alkotóelemekre bontását.

A poszteren látható, A csellista című képen jól megfigyelhetőek a kubizmus jellegzetességei. Az aranyló háttér előtt ülő nő szinte összeolvad a kezében tartott csellóval.

A figura arcvonásai elmosódottak, az arc a természeti népek maszkjait idézi.

A hangszer hagyományos értelmezése szerint a nőalak formáját idézi. A kép kiegyensúlyozott hangulata talán annak is köszönhető, hogy Weber házassága első évében festette, a békés családi élet időszakában.

A látogatás című festményen a túlméretezett szemek, orrok és szájak között nehéz megtalálni a hozzájuk tartozó testeket.

A szereplők elvontabb formában jelennek meg, alig kivehető, mit csinálnak a figurák.

Az előtérben egy asztalt fedezhetünk fel, körülötte ülnek a vendégek. A kép hátterében épületeket látunk hasonlóan töredezett formában, az összhatás mégis harmonikus.

A Szombat című képen a háttérben két nő, az előtérben két férfi üli meg az ünnepet a hagyományos zsidó szokás szerint.

Szombaton a zsidó vallást tartó hívők nem dolgozhatnak, nem végezhetnek házimunkát, a napot imára, elmélyülésre szánják, együtt ünnepelnek a rokonok. Ezen a festményen jól érzékelhető a múltat idéző téma és az újszerű látványvilág összekapcsolása, ami Weber védjegyévé vált.

SZIRMAI PANNI

A magány átka

A hét törpe hangosan kopogtatott a boszorkány ajtaján, mintha sürgős dolgot kellene megbeszélniük vele.

– A nagyság átka! – sóhajtozott a boszorkány, amiért mindig hozzá jönnek a törpék segítséget kérni. – De mi lenne, ha… –morfondírozott, majd ajtót nyitott.

– Ma hajnalban, az erdőben! – kiabálta három törpe.

– Egy gonosz kobold! – tette hozzá egy másik.

– Megátkozott minket! – panaszkodott a maradék három.

– Azt mondta, hogy: „….. …. … ….. ………..!” –

hadarták egyszerre. – Segítesz?

– A szónak, legyen az átok vagy áldás, csak annyi hatalma van felettünk, amennyit mi magunk engedünk. A varázsátkokat azonban meg kell törni – válaszolta a boszorkány.

A hét törpe megköszönte a segítséget, és teljesen megnyugodott, mert egy cseppet sem hittek a kobold szavainak. A boszorkány becsukta az ajtaját, és folytatta a korábbi gondolatmenetét: – ... ha megátkoznám saját magamat, hogy mindenki elfelejtsen egy időre… – morfondírozott, majd keresgélni kezdett a varázskönyvei között:

Balsorsok, Kárhozatok, Rontások, Balszerencsék, Pechek, Szerencsétlenségek, Átkok

Leemelte az utolsó könyvét, és nekilátott a magány átkának elkészítéséhez…

A boszorkány ráncai és bibircsókjai egy hét után kisimultak. A második héten kiült a kertjébe napozni. A harmadik héten azonban már hiányzott neki a törpék zajos, élettel teli társasága, ezért leült a kristálygömbjéhez és visszanézte, mi történt a barátaival az elmúlt három hétben a Széle-hossza-nincs erdőben.

Az első héten a fázós óriás felkereste a varázslót, mert átoknak érezte a magasságát. Megkérte, hogy változtassa inkább törpe méretűvé. Ezt persze a hét törpe sem hagyta szó nélkül, és azonnal jelezték a varázslónak, hogy ők óriások szeretnének lenni, mert ők pedig a törpeségüket érzik átoknak… Néhány nap múlva azonban mind a nyolcan vissza

akartak változni az eredeti méretükre…

A második héten a hét törpe régi térképet talált, amely egy ripityára törött és elátkozott kalózhajóhoz vezette őket. Ügyesen megjavították, és vízre szállva széltébenhosszában bejárták a Neve-nincs-tó minden szigetét és szegletét. Az egyik nap azonban hatalmas vihar kerekedett, és a kalózhajó elsüllyedt. A törpéket a vihar elől menekülő egy-, két-, három-, hét- és tizenkétfejű sárkányok mentették ki a vízből.

A harmadik héten a Gombatündér elárulta a hét törpének, hogy az átokküldő gonosz kobold merre tanyázik. Több se kellett a hét törpének, azonnal felkerekedtek, hogy móresre tanítsák a koboldot. Azóta is őt kergetik.

A boszorkány felnézett kristálygömbjéből és egy könnycsepp csordult ki a szeméből, mert hiányoztak a barátai. Jelenlétük áldás volt az életében, megszínesítették a mindennapjait. Feloldotta a magány átkát, és rögtön kopogtattak az ajtaján. A boszorkány szélesre tárta a szívét és az ajtaját – és könnybe lábadt a szeme, amikor meglátta összes barátját az ajtaja előtt ácsorogva.

– Az egyedüllét nagy áldás, de átok is egyben – mondta a varázsló mosolyogva.

A boszorkány behívta minden barátját, és másnap hajnalig haza sem engedte őket.

KOVÁCS ZOLTÁN TIBOR

Zsákmány állat

A farkas fújt, fújtatott, és a következő pillanatban a kismalac reszketve állt háza romjai között.

– Nagyon ötletes – bólogatott a farkas. – Egy ház PET-palackokból, ez új! Nem is voltam benne biztos, hogy el tudom majd fújni. Szerencsére a tüdőm elég nagy. Ahogy a gyomrom is! – mondta, és hatalmasra tátotta száját. Ekkor kattanást hallott a háta mögött. Megfordult. Egy puskacsőbe bámult. A puskát pici, fehér, gombszemű nyúl tartotta.

– Tudom, mire gondolsz, farkas koma – mondta a nyúl. – Megtöltötte nyuszika a puskát, vagy nem töltötte meg? Nos, bevallom, a sok fújás, fújtatás közben magam is elfelejtettem, hogy mit csináltam és mit nem. Úgyhogy fel kell tenned magadnak a kérdést, ordas pajtás: szerencsésnek érzed ma magad? Na?

A farkas egy szót sem szólt, csak elinalt, futott, amerre látott. A nyúl leeresztette a puskát, majd elégedetten cöccögött. Aztán a kismalachoz fordult:

– Van valami másod a PET-palackokon kívül?

Negyedórával később vígan tolt egy sárgarépával teli taligát az úton. Egyszer csak a bokor mögül mogorván előbukkant a farkas. Egy darabig csendben sétáltak egymás mellett. – Tudod, vadász – mondta végül a farkas –, nem vagyok benne biztos, hogy így majd

sikerül megtörnöd az erdei tündér átkát.

– Én se – bólogatott a nyúl. – De amíg rájövök, mit kéne tennem, legalább továbbra is járhatom az erdőt, a pocakom mindig tele, és a te irhádnak se kell kint lógnia a vadászházam falán. Mindenki jól jár, nem igaz?

– De, igaz – morogta a farkas fancsali képpel.

– Ugye, hogy ugye? Jaj, ne legyél már ilyen! Inkább egyél egy kis répát! Nagyon egészséges.

– Miért én egyek répát – dohogott a farkas –, amikor engem senki se átkozott el?

– Ha jól emlékszem, a feleséged azt mondta, amíg akkora a hasad, mintha kövekkel lenne tele, eszedbe se jusson hazamenni.

– Nem én tehetek róla! – tiltakozott a farkas.

– Ó, persze. Az a mézeskalács ház magának kereste a bajt.

A farkas dühösen kikapott egy répát a taligából, és beleharapott.

– Legalább jobban fogok majd fütyülni? –csámcsogta.

– Hogyne! Sőt, a szemnek is nagyon jót tesz!

– Ezt honnan tudod?

– Ugyan, farkas! Láttál te már szemüveges nyulat?

KELEMEN TAMÁS

Mákgubócska

Ha megrémiszt sok csillagkép, van egy fegyver, mit felkapnék. Átokűzés nagy tudója: Zörögj, zörögj mákgubócska!

Vízre szállok, forr az örvény, hold fehérlik sárkány szőrén. Varázsbotok nagy utódja: Zörögj, zörögj mákgubócska!

Ha rám mordul a fergeteg, ha villámlik és reszketek, ezt éneklem ringatózva: Zörögj, zörögj mákgubócska!

Vízben, égben van mi mentsen, hasznát veszem átok ellen, jó még szörnyre vagy ufóra: Zörögj, zörögj mákgubócska!

SMELKA SÁNDOR

Ördög a hegytetőn

A várkastély a környék legmagasabb hegycsúcsán, csodaszép kilátással, válogatott kövekből, száz meg száz kéz munkájával épült. De bármilyen sokan dolgoztak is azon a nyárutói, viharos napon, amikor mesénk kezdődik, bármennyien is hordták a nehéz köveket, egy sem ismerte fel közülük a boszorkányt, aki szegény foltozóvarga képében beállított az építkezésre, és egy pohár vizet kért.

– Ejnye, hát azért cipeltük fel a súlyos vödröket a hegy tetejére, hogy most idegeneknek osztogassuk el a vizünket? –bosszankodott a kérésen a vízkészlet őrzője, egy fiatal, lobbanékony legény, és már intett volna a foltozóvargának, hogy lehet továbbállni, amikor pukkanást hallott, füst szállt fel, és az idegen helyén ott állt a dühös boszorkány maga.

– Legyen átkozott ez a vár! – kiáltotta. –Soha ne épüljön fel! Amit nappal felépítetek, estére dűljön össze, de abba ne hagyhassátok soha a munkát!

Az átok – mert ilyenek a boszorkányátkok – fogott. A munkálatok folytatódtak, de a várkastély nem készült el, teltek a napok, hetek, hónapok, esztendők. A boszorkányt ezerszer ezerféleképp próbálták megkövetni, mindhiába. A város megszenvedte, hogy dolgos kezek százait felesleges munka

foglalja le. Satnya lett a termés, a lovak elkopott patkóval bicegtek, az emberek ruhái szakadoztak.

De a dolgok akkor fordultak csak igazán rosszra, amikor a határban feltűnt az ördög. Az emberek félve suttogtak a jöttéről, és bezárkóztak házaikba. Egyedül a hegycsúcson robotoló építőmunkások nem tudtak elbújni, hiszen nekik, ha esett, ha fújt, építeniük kellett. Az ördög látta odalentről a nyüzsgést, a csúcs felé vette hát az irányt. Fújtatva, lihegve megmászta a hegyet, és fent a boszorkány haragját a fejükre vonó legény várta. Amikor az ördög szemtől szembe ért vele, pördült egyet, hátat fordított, és futásnak eredt az építkezés felé. Az ördög iziben utána.

A legény aztán kisvártatva visszatért őrhelyére egymaga, az ördög ellenben… Na, őt senki sem látta viszont. Úgy belekeveredett a semmibe vezető csigalépcsők, beomlott folyosók, szűknél is szűkebb, járhatatlan átjárók, vakajtók végeláthatatlan labirintusába, hogy onnan többet, míg világ a világ, ki nem szabadul.

Az ördögcsapdának hamar híre ment, és a hálás ország annyi ételt, italt és más földi jót küldött a városnak, hogy építkezés ide, építkezés oda, nem kellett többé nélkülözniük.

JANECSKÓ KATA

Egy szúnyog kalandjai

Történetünk hőse, a 7545667613-as számú szúnyog egy keddi napon kelt ki a bábból. Ösztönösen nekiállt élni, vagyis kitárta újonnan növesztett szárnyait, és mint a többi szúnyog, elröppent a szúnyogiskolába, hogy megtanulja mindazt, amire rövid élete során szüksége lehet.

Bizony, a szúnyogok élete meglehetősen rövid, a szerencséseknek is legfeljebb néhány hét adatik, így nem csoda, hogy a szúnyogiskola óvodától diplomáig nem tart tovább másfél óránál. Ezután már csak a legelszántabbak maradnak az iskolapadban, hogy doktoráljanak. Viszont a többség ekkorra már annyira éhes, hogy az óriási lakoma reményében elindul első igazi repülésére, így kezdve meg felnőtt életét.

A diplomaosztót követően ez a mi 7545667613-as számú szúnyogunk is elindult, hogy élelem után nézzen. Repült, egyre repült, olyan éhes volt már, hogy fejében összekavarodtak az iskolában tanultak.

Ami azt illeti, tanulmányai legmaradandóbb emlékeit Zümm tanár úr néhány kiszólása jelentette. Zümm tanár úr a maga harminchat napjával vénséges matuzsálem volt, és valódi legendának számított a szúnyogok között.

Amikor a hosszú élet titkáról faggatták, azt

felelte, ő maga sem tudja, de talán szerencse dolga: ha egy szúnyog sokszor keveredett életveszélyes kalandokba, és még mindig életben van, akkor bizonyára áldott napon született. Ő maga egyébként egy szerdai napon kelt ki a bábjából. Mivel ma is szerda van, tette hozzá hallgatóságára mosolyogva, ti is biztosan mind nagyon szerencsések lesztek az életben. Ennek hallatán minden szúnyogdiák lelkesen zümmögve éljenzett. A zaj csitultával a 7545667613-as számú szúnyog megjegyezte, hogy még csak kedd van, tehát ők mind keddi napon bújtak ki a bábjukból. A többiek erre lepisszegték, ünneprontónak nevezték. Zümm tanár úr mindenesetre elmerengett a tévedésén. – Csakugyan kedd van. Nos, ez nem a tananyag része, de ha végigtekintek eddigi életemen, úgy vélem, míg a szerdai napok áldással teliek, a kedd kétségkívül a lehető legátkozottabb napok egyike. De tudjátok mit? Fölösleges emiatt aggódnotok, hiszen néha nem is tudjuk pontosan, mi válik áldássá és mi átokká.

Bármit is mondott Zümm tanár úr, a 7545667613-as számú szúnyog elkönyvelte magában, hogy őt valami átok sújtja, amitől egész életében szerencsétlen lesz. Miközben

első igazi repülése során mindezt újra felidézte magában, egy rét fölé ért, ahol legelésző tehenet pillantott meg. A tehén olyan kövér volt, hogy majd szétpukkant. Pont jókor, gondolta a 7545667613-as, és zuhanórepülésbe kapcsolt. De ekkor eszébe jutott, hogy kedd van, és amilyen átkozott nap ez, minden bizonnyal pórul jár, amire rögtön több lehetőséget is látott. Lehet, tejallergiája van, csak még nem tud róla. Vagy nadragulyát evett a tehén, amitől épp akkor veti földre magát, amikor ő belőle vacsorázik. Nagyot fékezett, és irányt változtatva repült tovább.

Sokáig egy hatalmas erdőség felett haladt, de nem találkozott senkivel, akinek a vérét szívhatta volna, így csak bosszúsan zizegett: – Hallatlan, hogy épp egy ilyen elátkozott, szerencsétlen napon kellett kikelnem a bábból.

Már esteledett, és majd kiesett a szeme az éhségtől, amikor kutyaugatásra lett figyelmes. Alatta egy erdei tisztáson elhagyatott tanya terült el, udvarán hatalmas, láncra vert komondor csaholt. Ismét vad zuhanórepülésbe váltott, és farkaséhesen, immár dugóhúzó alakzatot szántva a levegőbe száguldott a kutya felé. Hanem akkor eszébe jutott, hogy az óriási kutyaszőrben majd biztos eltéved, így magában a keddi napot átkozva letett az eltervezett ebvérvacsoráról.

Már bánta, hogy nem tett mégis próbát a tehénnel, de nem fordult vissza, mert úgy érezte, amilyen elátkozott nap ez a mai, már csak a tehén hűlt helyét találná. Magában azon tanakodott, osztálytársaival

vajon mennyire tolt ki az átok. Felidézte padszomszédait, a sportos 7545667599est, a mindig vidám 7545667607-est. Biztos volt benne, hogy mostanra mind az igazak álmát alusszák, méghozzá jóllakottan. Bezzeg én, gondolta, és alig várta, hogy végre szerda legyen. Később, amikor meglátott egy baromfiudvart, már fontolóra sem vette a támadást, biztos volt benne, hogy lent a tyúkeszű népség pillanatok alatt felfalná. Éhezve repült tovább a sötét éjszakában, órák teltek el, és ő átkozta sorsát, amiért épp kedden kellett kikelnie a bábból. Bárcsak újrakezdhetném az életem, sóhajtotta. De akkor hívogató fényt pillantott meg. Közelebb repült, és látta, hogy egy parasztházat talált.

Berepült a kulcslyukon.

Odabent békésen alvó kisbaba feküdt a szoba közepén bölcsőben, a szemben lévő falon pedig hatalmas ingaóra ketyegett lassan és hangosan. Az óra abban a pillanatban ütötte el az éjfélt, de a 7545667613-as számú szúnyog úgy érezte, szíve még az óránál is hangosabban ver a boldogságtól: végre szerda van, a kedd minden szerencsétlensége a múlté!

A 7545667613-as számú szúnyog nagy levegőt vett, rárepült a párnás kis testre és szúrt. Micsoda áldott nap ez a mai, gondolta. A baba felébredt, és sírni kezdett.

A 7545667613-as számú szúnyog jóllakottan átrepült az asztalterítőre. Egy összetekert napilappal csapták agyon. Talán épp a keddivel.

INCZÉDY TAMÁS

TÖRÖK ESZTER rajzai

Akácos talányok

Sokféle fa van a magyar erdőkben, ligetekben: tölgy, bükk, nyár, nyír, juhar, hárs. Az egyik méltóságteljes, a másik karcsú; az egyik tavasszal a legszebb, a másik inkább ősszel; de mindegyik egyértelműen értékes. Van azonban erdeinkben-kertjeinkben egy közismert fafaj, amely egyszerre hasznos és káros. Öröm is, baj is. Ez az akác. Hungarikum – vagyis olyan érték, amely Magyarország büszkesége –, ugyanakkor itt-ott irtandó „gyomnövény”. Pontosabban betolakodó növényfaj, amely ellen védekezni kell, mert egyébként kiszorít ezer éve velünk élő – azaz őshonos – növényeket. Áldás is, átok is.

Az akác amerikai fafaj; egy francia kertész hozta be az első példányokat Európába 1601-ben, s ültette el Párizsban a királyi füvészkertbe. Egzotikus növényekkel akart kedveskedni a kert látogatóinak – és persze IV. Henriknek. Ekkor és így került hozzánk a hibiszkusz is.

Magyarországon először nemesi családok ültettek birtokukra érdekességként akácot, később egy tábori orvos kifejezetten ajánlotta homokos területre ültetését. A Mária Terézia által kiadott „Erdőrendtartás” rendelet nyomán sokfelé elindult az Alföld fásítása, amelyben nagy szerepe volt Tessedik Sámuel (1742–1820) szarvasi evangélikus lelkésznek, az első magyar „gazdasági iskola” megalapítójának. (Minthogy az apja szlovák

volt, az édesanyja pedig német, a nevét szlovákul és németül is írta: Tešedik, illetve Teschedik.)

Az akác-telepítés eredeti célja ugyan a futóhomok megkötése volt – s erre viszonylag jól be is vált –, később kiváló mézelő sajátsága miatt máshol is telepítették.

A program sikerességét jelzi, hogy ma hazai erdőállományunk 24%-a akác, s Európa teljes akác-állományának 60%-a hazánkban van.

Akácossal leginkább az Alföldön, de lényegében az egész országban találkozhatunk. Közismert, népszerű fa. Petőfi is írt egy „Ti akácfák e kertben…” kezdetű verset, s egyik legismertebb magyar nótánk is úgy kezdődik, hogy „Akácos út, ha végig megyek rajtad én…”. Elterjedtségéből következően sokféle névváltozata van: pl. a fa agác, a virágzat pedig agacsi. De egy osztrák botanikus egyenesen a „magyarfa” elnevezést ajánlotta 1863-ban.

Népszerűségének több oka is van.

Például finom illatú a virágja; és még édes is, hiszen sok nektárt tartalmaz. Van, aki palacsintatésztába mártva kisüti az akácvirágot. Ebből a nektárból készítik a méhek az akácmézet, amely elsőrendű méz: szép színe, jó illata és egyedülállóan finom íze miatt messze a legkeresettebb hazai mézfajtánk. S még az is előnye, hogy sok másféle méztől eltérően tárolás közben

nem kristályosodik ki (nem „ikrásodik”).

Fertőtlenítő hatású, ezért köhögésre, torokfájásra ajánlják, s ráadásul az immunrendszert – a szervezet betegségek elleni védekező rendszerét – is erősíti.

Az akác fája is kedvelt faanyag. Kemény, de jól faragható; szerszámok nyelének, hordók anyagának kiváló. Kerítésoszlopnak és szőlőkarónak kifejezetten előnyös, mert még a föld alatti része sem korhad.

Ez utóbbi előnye figyelemre méltó, ugyanis rávilágít az akác egyik fontos negatívumára. Hiába van itt már közel 300 éve, még mindig „idegen”: még mindig „kívülálló” tagja a Kárpát-medence élővilágának. Kevés olyan gomba van, amely segítené a korhadását, lebontaná humusszá a faanyagát, s így az újra növények tápanyaga lehetne. Alig van olyan természetes kártevője, amely féken tartaná a szaporodását, terjedését.

Még két érdekesség az akác faanyagáról. 1) Míg minden más hazai fa csak hosszabbrövidebb száradás után alkalmas tüzelőnek, az akác e nélkül, frissen is ég. 2) A nálunk élő fák közül az akác a legalkalmasabb xilofon készítéséhez. Egyetlen más fa anyagának sincs olyan szépen csengő hangja, mint az akácnak. Xilofon készítésekor jól helyettesíti a trópusokon honos paliszanderfát.

Ennyi pozitívum mellett mi lehet a baj az akáccal? Ahogy fentebb jeleztük: az, hogy nem őshonos; még nem épült be szervesen az itteni élővilágba. És ráadásul invazív –magyarul özön-növény, ami erőszakosan terjed, kiszorítva a többi növényt. Erősségét

az is adja, hogy pillangós virágú növény (mint például a borsó és a bab is), s az ilyen növényeknek a gyökerén olyan baktériumok élnek, amelyek megkötik a levegő nitrogénjét, amivel aztán a gazdanövény fehérjéket tud felépíteni és raktározni a magjaiban. Többet, mint más növények. Ezért él meg az akác még a homokos, tápanyag-szegény talajon is. Hogyan túrja ki az akác a többi növényt? Úgy, hogy lehullott, bomló leveléből lassan olyan anyagok szivárognak ki, amelyek gátolják másfajta növények magjának csírázását, illetve – ha mégiscsak sikerült kicsírázniuk – csíranövénykéjük növekedését. Így az akác-palánta a „vetélytársa” fölé nőve beárnyékolja azt, s ezzel már végérvényesen eldőlt a verseny. Ez a háttere annak, hogy az akácerdőkben alig van aljnövényzet; ott bajosan él meg másféle fa.

Az akác tehát veszélyezteti a természetes és őshonos erdőket és gyepeket. Köztük olyanokat is, amilyenek az egész világon csak hazánk egyes tájain vannak. Hiszen azzal, hogy akadályozza más fajok szaporodását, csökkenti az adott helyen a növényvilág sokféleségét, s így végül az állatvilág sokféleségét is. Szegényíti a helyi természetet.

Mai életmódunk egyik jellemzője, hogy rengeteget utazunk és szállítunk. Ennek elkerülhetetlen következménye, hogy csomagjainkkal, szállítmányainkkal akaratlanul is eljuttatunk kisebb-nagyobb állatokat és növényeket (vagy azok magját) akár a Föld másik oldalára is. Az odajutott

élőlények többnyire nem élnek meg az új helyen; de ha igen, akkor nagy az előnyük az ottani őshonos fajokkal szemben, mert nincs természetes ellenségük, amely fogyasztaná vagy fertőzné őket. Ezért akadálytalanul szaporodnak és terjednek, s kiszorítva az őshonos fajokat, felborítják az ottani élővilág évezredes rendjét. Az invazív fajok súlyosan veszélyeztetik a Föld természeti állapotát.

Az Európai Unió – növény- és állatvilágának védelme érdekében – tervet készített az invazív fajok elleni védekezéshez. Listázni kezdték azokat a fajokat – köztük az akácot is –, amelyeknek fékezni kellene a további terjedését. Magyarországon azonban úgy torzult a hír, mintha az EU parancsára ki kellene irtanunk minden akácfát. Ezért a „magyar akác” védelmére az akácfa és az akácméz hivatalosan is hungarikum lett. Ez annyiban jogos, hogy mivel Európa összes akácfájának több mint fele hazánkban van, mind a fa, mind a méze valóban magyar specialitás.

Persze aki csak kicsit is ért az élővilág bonyolult működéséhez, tudja, hogy lehetetlenség egy invazív növényt (vagy állatot) teljesen kiirtani Európából, ez nem lehet cél. Nem is kiirtás szerepelt a tervben, hanem a nevezett fajok további terjedésének korlátok között tartása. Nem volt tehát veszélyben sem a finom tavaszi akácillat, sem az akácméz. De ettől még nem baj, hogy az akácméz hungarikum lett.

VICTOR ANDRÁS

Áldott és áldatlan állapotok

A folyóirat más írásaiból már megtudhattad, hogy az áld és az átkoz szavak nem is olyan távoliak egymástól, mint hinnénk. Bár a jelentésük ellentétes, eredetük azonos: egyik a másikból született, hogy meg lehessen különböztetni, ki kíván másnak jót, és ki rosszat.

Az áld szó életútja azonban még korántsem fejeződött be ezzel. Számos más szó keletkezett még belőle különféle képzők segítségével, és azok is sokféle jelentésűek – de ne gondold, hogy mind kedvező helyzetre utalnak! Áldottnak nevezzük azt, akit vagy amit az Isten vagy a sors gazdagon elhalmozott javakkal. Ez lehet egy természeti értékekben bővelkedő vidék, egy sokak által szeretett és tisztelt ember, és áldott állapotban van, aki kisbabával várandós. De ugyanezt a jelzőt használjuk puszta nyomatékosítás céljából is, amikor eszünkbe sem jutnak a fenti tulajdonságok, csak hangsúlyozunk valamit, például

amikor minden áldott órán rá kell szólni egy osztálytársadra, amiért rosszalkodik, vagy minden áldott nap házit kell írni, amíg iskolába járunk. Pedig ezeket a pillanatokat nem is érezzük különösképpen áldottnak, ugye?

Még kevésbé pozitív a helyzet, ha egyenesen áldatlan, azaz a szó szoros értelmében áldás nélküli. Áldatlan állapotok uralkodnak a szobádban, ha nem raksz rendet; áldatlan a föld, ha semmilyen növény nem terem meg rajta; áldatlan az a munka vagy feladatvégzés, amiből nem várható sok haszon és eredmény; és áldatlan az olyan viszony két ember vagy emberek csoportjai, sőt, akár országok között, amilyenből csak baj, kellemetlenség származik, és nem vagy nehezen terelhető jó irányba.

Mégsem mondhatjuk, hogy az áldatlan egyúttal átkozott vagy elátkozott, hiszen még mindig jobb áldás nélkülinek lenni, mint átokkal sújtottnak, vagyis olyannak, akinek kárt, szenvedést, bosszúságot okoznak mások. Ezért is meglepő, miért terjedt el –szintén nyomatékosító céllal – az átkozott, átkozottul használata még a jó dolgok jelzőjeként is: ha például átkozottul jól táncol valaki. Vagy mindazok ismeretében, amit eddig megtudtunk az áldról és az átkoz ról, nem is olyan meglepő ez az (újabb) ellentmondás?

Folytathatunk áldásos tevékenységeket is, azaz olyanokat, amelyek hasznot, eredményt – tulajdonképpen áldást – hoznak. Ilyen lehet két ember, két iskola vagy két vállalat

együttműködése egy jó cél érdekében, egy hasznos hobbi, ami nemcsak kikapcsolódást nyújt, de szép lakásdísz vagy finom sütemény születik belőle, vagy olyan idő a barátaiddal, ami alatt jól érzitek magatokat, és még tanultok is közben, például egy állatkert vagy arborétum meglátogatásakor.

Úgy tűnik, a szavak élete legalább olyan hullámzó és ellentmondásokkal teli, mint olykor a kedélyünk. Amikor úgy érezzük, csupa rossz vesz minket körül, és már mindenből átkozottul elegünk van, előbb vagy utóbb, de mindig felbukkan valami jó is – például egy áldott jó ember, aki kisegít minket a bajból. Ha jól figyelsz, minden áldott nap találhatsz valamit vagy valakit, ami vagy aki szebbé teszi a napodat: valaki csak azzal, hogy rád mosolyog, valaki azzal, ha megdicsér, valaki azzal, hogy a kedvencedet főzi neked, valaki pedig már a puszta létezésével is. Ma hány ilyet vettél észre?

Átokűző amulettek és talizmánok

„– Az amulettemért jöttem – szólt a török alázatosan. – Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Boszporusz partján: gyönyörű kis palotám. Azért vettem, hogy öregségemre oda telepedjek. A ház megégett. A benne volt kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszúrták. Nézd a bal kezemet: talán örökre nyomorék.”

Ezekkel a szavakkal könyörgött

Jumurdzsák Gárdonyi Géza Az egri csillagok című regényében Gábor papnak, aki évekkel korábban elvette a töröktől az amulettjét.

A janicsárok között nevelkedett katona a négyszögletes fekete köves gyűrűje nélkül szerencsétlennek érezte magát, félt, hogy további baj és veszedelem éri. Hitt abban, hogy ha az amulettjét visszakapja, sorsa jobbra fordul, a rosszakarói átkaival együtt a nehézségek és a veszteségek elkerülik.

Az emberek hosszú évszázadokon át az átkot, azaz a rossz kívánását mágikus erejűnek hitt tárgyakkal, amulettel és

talizmánnal igyekeztek kivédeni. Amulettnek tekintették a természetben talált drágakövet, fémet, állati karmot vagy fogat, de az emberformálta tárgyat, így papírra írt vagy fémbe karcolt feliratot tartalmazó medált és a rosszat elhárító nyakéket is.

Az ókori Egyiptomban a legelterjedtebb amulett a szkarabeuszbogarat ábrázolta,

amelyről

úgy hitték, a túlvilágon újraéleszti a halottakat.

Az ókori görög hagyomány

örököseként a rómaiak isteneik

erejét jelképező drágakövektől reméltek védelmet.

Hitük szerint a főisten, Jupiter a tejszerű kalcedonnal, a hadisten,

Mars a vörös jáspissal sugározta védelmező erejét az amulett viselőjére. A fiú gyerekek nyakába erszényalakú, a lányokéba félhold formájú medált akasztottak, és felnőtt korukig azt viselték. A honfoglaló magyarok sírjaiban talált nyakláncokon valószínűleg a harci sebesülésektől védő amulett lóghatott.

A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik Könyves Kálmán királyunk (aki 1095–1116 között

uralkodott) amulettgyűrűjét. A trónon Szent Lászlót követő uralkodó pecsétgyűrűjét a karika belsejében található felirat teszi különlegessé. Szakértők szerint a véset villámcsapás és betegségek ellen védte tulajdonosát. Maga a gyűrűforma a végtelent jelképezte, de egyúttal azt a zárt teret is, amelyen belül viselőjét az ártó hatalmak, álnok erők nem veszélyeztetik.

A gonosz indulatok, ártó szándékok hárítására használták a védelmező tárgyak másik típusát, a talizmánt. Formájukban, megjelenésükben hasonlítanak az amulettekre, elkészítésük módja azonban alapvetően eltérő. Évszázadokkal korábban úgy tartották, hogy megalkotásukhoz a csillagjósok tudománya szükséges.

A talizmánt kedvező égi esemény pillanatában kellett létrehozni, ezért az asztrológiát a középkorban a talizmánkészítés tudományának is tekintették.

A varázserejű tárgyat ólomból, vasból, bronzból, aranyból vagy ezüstből készítették. Hogy ereklyetartó is lehetett talizmán, arra a franciaországi Rheimsben (ejtsd: ránsz) őrzött aranyékszer a példa. A feljegyzések szerint a talizmánt Nagy Károly császár nyakában találták, amikor 1000-ben III. Ottó császár megnyittatta a Frank Birodalom uralkodójának sírját. Ártó szándékú talizmánokról is tudunk. Azokat szurokból, kátrányból formálták, hogy segítségükkel viszályt szítsanak vagy pereskedést nyerjenek.

RESZLER GÁBOR

A királynő átka

Mozart (ejtsd: mócárt) egyik

leghíresebb operájában, a Varázsfuvolában súlyos átkot hallunk. Az Éj királynője zúdítja

leányára, Paminára, amikor az védelmezi a tekintélyes, jóakaratú papot, Sarastrót (ejtsd: szarasztró). Az Éj királynője esküdt ellensége Sarastrónak, aki korábban elraboltatta Paminát.

„Pokoli lánggal ég a bosszú bennem” – dörgi a királynő.

Talán furcsán hangzik, hogy a legmagasabb női hangról, a szopránról írom, hogy dörgi, de a gyűlölet hangulatát ez az ige fejezi ki leginkább. E szavakat még a szöveg költői műfordításából idéztem, a továbbiakat már saját nyersfordításomban, hogy a pontos tartalom álljon előttünk: „Halál és kétség lángjai fonnak körbe. Ha Sarastro nem érzi miattad a halál fájdalmát, nem vagy többé a lányom. Légy örökre kitaszítva, elhagyva, tönkretéve, szűnjön meg kötődésed a természethez, ha nem te ölöd meg. Halljátok meg, istenek a bosszút, az anya esküjét!”

F-dúr megnyugvást hoz, de csak egy pillanatra, mert a fájdalom szó nagy hangköz-felugrással üt meg. Egy opera szövege különbözik a színdarabétól. Ha a Varázsfuvola prózai színmű volna, az Éj királynője gyorsan, lassan, hangosan vagy csak sziszegve azt mondaná: nem vagy többé a lányom. De mivel énekben szólal meg, a zene által megkívánt idő miatt, zenei kifejezésben ezt így

halljuk: nem leszel többé a lányom; nem leszel az én; az én lányom többé soha; a lányom többé soha; nem leszel a lányom többé soha! Az operaírás nem csupán dallamokká formálja és akkordokkal kíséri egy színmű szövegét, hanem zenévé alakítja a szöveg jelentését, a szereplők lelkét, gondolatait is.

Vajon dúrban vagy mollban átkoz a királynő? A dúr keményet, a moll lágyat jelent, de ez csak a hangnem szerkezetére utal. Az Éj királynője sötét, mogorva megszólalásának erőszakossága azonnal érezhető, mert a lefelé hajló moll dallamot egyre magasabb hangokról indítja. Mintha mind magasabbra emelnénk a kalapácsot, hogy nagyobbat sújtsunk vele. Méghozzá d-mollban, ami Mozart zenéjében gyakran hordoz drámaiságot. A halál és kétség lángjait olyan hangzat kelti életre, amelyet akkor már közel kétszáz éve a balsejtelmű hangulat festésére használtak a zeneszerzők, tehát még ha nem is értjük a szöveget, a zene jelzésrendszeréből tudjuk: feszültségre utal. Kiderülni látszik az ég: a d-mollal párhuzamos

A királynő átkának szavait idézve egy fontos részlet kimaradt. Az utolsó nem leszel előtt ugyanis nyolc ütemen át nincs szöveg, mégis énekel a királynő. Nagyon magas hangokat ismételget, amelyeknek mindig rövid, gyors, indulatos morgást kifejező dallammal rohan neki, majd a rövid, szúrt, magas, ismételt hangok után még magasabbra tör föl. Ezt nehéz előadni, nagyon virtuóz mutatvány, tehát az énekesnő sikerre számíthat, mégis a legtöbb esetben kívánnivalót hagy maga után. A csillogó előadás ugyan elkápráztatja a közönséget, ám nem fejezi ki a gyűlöletet.

A Légy örökre kitaszítva kezdetű átkot egyszerű oktávugrásokkal fejezi ki Mozart, de ezzel nem fékezi le az ária sebességét, hiszen a zenekaron megy tovább a folyamat. Később ismét nehéz feladat elé kerül az énekesnő: a viszonylag gyors tempóban rövid hangokon kell „egyensúlyoznia”, aztán még egyszer halljuk a virtuóz magas hangokat.

HOLLÓS MÁTÉ

vagy akár megágyazhatott vele magának.

A Biblia is számos növényt emleget áldásként, különösen a gazdaságilag jelentőseket, illetve a vallási jelképrendszer elemeit, mint a búza, szőlő, len, olajfa, cédrus, füge, tölgy, gránátalma vagy tömjén. Manapság a haszonnövényeken kívül áldásosnak tartjuk például a gyógynövényeket is, melyek hatóanyagai sokféle betegségre szolgálnak gyógyírként, elég, ha csak a kamillára gondolunk, amiből készült teát talán már te is ittál, ha a hasad rendetlenkedett, vagy a hársfa virágából főzött teára, ha éppen köhögtél. De a fűszerként használatos növények – például a kakukkfű, sáfrány, bazsalikom, menta, szurokfű vagy éppen a citromfű – is kiérdemlik az áldásos jelzőt, hiszen ételeink ízét teszik finomabbá, élvezhetőbbé.

Már az ősember is áldásnak tekinthette a növényeket, amelyeknek valamelyik részét fel tudta használni, például megehette a termését, a lombjával a kunyhóját befedhette,

Vannak, amelyek inkább átkosként viselkednek. Ezek elsősorban másokon élősködnek. Ezt inkább kényszerből teszik, mert már elvesztették képességüket az önálló életre. Egyes élősködők csak a másik zöld növény által felvett szervetlen anyagokat és a vizet csenik el, míg mások a már kész szerves anyagokat. Ez utóbbiaknak még zöld színanyaguk sincs, ami a napfény fotoszintetikus hasznosítására szolgálna. Ilyen például az aranka, ez a sárga fonálként tekergőző, fojtogató gyilkos, ami bármilyen zöld növényre rátekeredik, és speciális szívógyökereivel elveszi a gazdanövénytől a szerves anyagot. Hazai növényeink közül klorofill nélküli élősködők még például a

vajvirágfélék vagy a vicsorgók is.

Mások meg kedvesek, szépek, nagyon kedvünkre valók, néha mégis cudarul megnehezíthetik az ember, sőt, növénytársaik életét. Mitől lehet akár átkos egy ártatlannak látszó növény, ami amúgy nem élősködő? Például ha másokat elnyomva agresszívan terjeszkedik, ott is, ahol idegen.

Szemet gyönyörködtető szépsége lehet kertünknek az örökzöld bambusz. Miért baj, ha egy kis egzotikumot csempészünk a kertbe? Föld alatt kúszó gyöktörzsével a bambusz mindenfelé terjed. Ott is kidugja a fejét, ahol nem számítunk rá, mondjuk a veteményeskertben vagy a kerti utak kőlapjai közt. Csak úgy érdemes telepíteni, ha gondoskodunk róla, hogy terjedése szigorúan az általunk magszabott korlátok közt maradjon, amit különböző mechanikus akadályokkal tudunk elérni.

A sulyom világszerte előforduló vízinövény. Hosszú időn át mindenhol intenzíven irtották, mert szabályozatlan terjedése gátolta az adott vízi ökoszisztéma más fajait. Az irtás következtében azonban Európában az elmúlt száz évben erősen visszaszorult, s így mára – legalábbis hazánkban – védett faj lett. Fontos szerepet játszik a Tisza-tó életében, mert levelei a víz felszínén élőhelyet biztosítanak vízi rovarok és más állatok számára, termése számos állatfaj tápláléka, fotoszintézise biztosítja a víz megfelelő oxigénszintjét. Ennyiben áldásos a léte. Ugyanakkor – ha túlzottan elszaporodik – a víz felszínén kialakuló

összefüggő levélszőnyege elzárja a vizek alsóbb rétegeit a fénytől s az oxigéntől, ami már átok, mert lehetetlenné teszi a vízi életet. A sulyom esetében szükséges időnként az ember beavatkozása, hogy az áldás és az átok közt meglehetősen bizonytalan határ inkább az áldás javára tolódjon.

SZIGETI ZOLTÁN

Gedeon herceg és Viola hercegnő

Hol volt, hol nem volt – de mégiscsak kellett lennie, mert különben nem tudnám elmesélni –, volt egyszer két vadregényes királyság túl az Óperencián, az Üveghegy két oldalán, Csermelyország és Harmatország.

Szép időben a két királyság népe átlátott az Üveghegyen, de mivel a hegy csúszott, mint a jég, megkerülése pedig hetekbe tellett gyalog, nemigen látogatták egymást.

Csermelyországot keresztül-kasul szelték patakok, csermelyek, csobogók.

E folyócskákban valódi arannyal borított halak is ficánkoltak, ezeket csak Alfonz király halászai foghatták ki. A kincstár roskadásig megtelt arany pikkelyekkel. Az Üveghegy túloldalán minden hajnalban harmatcseppek csillogtak a füvek hegyén, és egy részük reggelre gyémánttá szilárdult. Ezeket csak Bendegúz király kertészei szedhették össze. A kincseskamra ott gyémántoktól roskadozott.

Csermelyország trónörökösét Gedeon hercegnek hívták, de a nép Gőgös-GúnárGedeonnak csúfolta. Az elkényeztetett ifjú abban lelte örömét, ha másokat gúnyolt. És tette ezt rímes-rémes versikékkel, dalocskákkal. Alfonz király nem győzött elnézést kérni alattvalóitól, a herceg apró fenyítésekkel megúszta. Például napokra elvették tőle az okostelefonját, de mivel azt

még nem találták fel akkoriban, a királyfi fittyet hányt a büntetésre.

Egy nap a királyság rettegett boszorkányáról, Cserszömörcéről faragott gúnyverset:

Tudjátok, ki Cserszömörce?

Csermelyország cselszövője.

Haja kócos, orra kampó, nincsen foga, csak egy alsó.

Senkitől sem kapna csókot, utálják a bibircsókot.

A boszorkány erre szörnyű átokkal sújtotta:

„Ez az örökké más kárán nevető ifjú addig sírjon, amíg egy másik országban jót nem cselekszik!” Mit tehetett a szerencsétlen ifjú? Sírva-ríva lóra pattant, és elindult az Üveghegyen túlra, mivel más idegen országot nem ismert.

Harmatország királyának egyetlen lányát

Violának hívták. A név nagyon is illett hozzá, mert napjait virágos kertjében töltötte.

Az alattvalók születés- és névnapjaira pedig gyönyörű csokrokat küldetett. Imádta is a nép a jószívű királylányt.

Boszorka Harmatországban is élt, Kerekperecnek hívták, és természete éppoly gonosz és hiú volt, mint Cserszömörcéé.

A születésnapja éppen arra a napra esett,

amikor Gedeon herceg útra kelt. Viola megfeledkezett a banya születésnapjáról, nem küldetett neki virágcsokrot. A rút vénasszony vérig sértődött. Átka nem a lányt, hanem a virágokat és az ország összes növényét sújtotta: „Ne essen eső, harmat se hulljon, amíg valaki bocsánatkérését el nem fogadom.”

Kerekperec átka óriási aszályt okozott. A patakok és kutak kiszáradtak, Viola virágai elhervadtak. A királylány és Bendegúz király térden állva könyörgött, de a boszorka nem fogadta el a bocsánatkérésüket. A király ekkor kihirdettette, hogy fele országát és lánya kezét adja annak, aki kiengeszteli Kerekperecet. De senki nem járt sikerrel.

Ekkor ért Gedeon herceg Harmatországba. Amerre léptetett lován, könnyei nyomán kiserkent a fű, kinyíltak a virágok. Bendegúz király egyik kertésze, aki már napok óta hiába kutatott gyémántok után, gyorsan Viola kertjébe vezette az ifjút. Patakozó könnyei életre keltették a növényeket. Viola tapsolt örömében.

– Nem tudod, milyen jót tettél velem! –szólt Gedeonhoz, akinek könnyei nyomban elapadtak.

– Örök sírásra kárhoztatott királyfi voltam egy gúnyvers miatt, amit a boszorkánkról költöttem. Ez a jócselekedetem oldozott fel az átok alól.

– Ami számodra átok volt, az számomra áldás! – szólt a lány, de szája hamarosan újra legörbült, mert virágai ismét hervadásnak indultak. – Minket is átok sújt. Elfelejtettem a boszorkányunk születésnapjára virágot küldeni. Ezért büntet aszállyal. Csak akkor

szűnik meg az átok, ha valaki bocsánatát elfogadja – mondta, és keserves sírásra fakadt. Sírása Gedeon herceget is megindította, kettejük könnyei újra életre keltették a virágokat.

– Majd én kiengesztelem! – mondta a királyfi. Egy hatalmas csokorral elvágtatott a boszorkához.

– A szomszéd királyság trónörököse vagyok. Hallottam, hogy a szeleburdi Viola elfeledkezett a születésnapodról. Ezt a csokor virágot neked hoztam Csermelyországból, kérlek, fogadd el! Sajnos, útközben kicsit elhervadt, mert sehol sem találtam vizet ebben az elátkozott országban.

Kerekperecnek hízelgett, hogy a fess királyfi ekkora utat tett meg a kedvéért.

– Teremtek azonnal esőt, hogy a virágaid felfrissüljenek! Ezek sokkal szebbek, mint amiket Viola nevel! – s azzal feloldotta az átkot.

Gedeon herceg megkapta a fele királyságot és Viola kezét, akivel első pillantásra egymásba szerettek. Az új királyságot

Virágországnak nevezték. Gedeon elrendelte, hogy a kincstárában őrzött gyémántokkal –ugye, tudjátok, hogy a gyémánt az üvegnél is keményebb? – alattvalói alagutat vájjanak az Üveghegyen keresztül szülőhazájába. A két ország népe ezentúl könnyedén találkozhatott, kicserélhette terményeit és termékeit.

Gedeon többé nem írt gúnyverset, ám rímeket faragni annyira szeretett, hogy eztán a név- és születésnapi virágcsokrokhoz, amiket Viola küldött, verses köszöntéseket mellékelt.

VARGA ZOLTÁN ZSOLT

A vízcsepp, aki nem akart ugrani

– Nem, nem, nem akarok menni! –ismételgette kitartóan az apró vízcsepp, és minden erejével belekapaszkodott egy felhőfodorba. Teljesen eltorlaszolta az ugróállást, így aztán hiába tolongtak mögötte a többiek, ők sem tudtak elindulni.

Tivadar még életében nem találkozott ilyen konok vízcseppel, noha nem volt már mai felhő. Biztatta, noszogatta, de hiába. Pedig már réges-rég zuhognia kellett volna.

– Lökje már le valaki! – hallatszott innen is, onnan is, mire Tivadart elfutotta a méreg.

– Irgumburgum! Én nem kényszerítek az ugrásra senkit!

A méltatlankodók elhallgattak. A csendben csak a megátalkodott kis vízcsepp szipogását lehetett hallani. Aztán a tömeg közepe tájáról valamelyik unokatestvére előrekiabált:

– De hát mi a baj? Csak nincs tériszonyod?!?

A rokonság elszörnyedve nézett össze. A Zápor családban nem tudtak volna ennél nagyobb csapást elképzelni. Pláne, mikor az illető első az ugrósorban.

A csepp még mindig olyan erővel kapaszkodott Tivadarba, hogy a pocakos felhő biztos volt benne, másnapra belilul az oldala.

– Erről van szó? A magasságtól félsz, kicsikém?

A vízcsepp a fejét rázta.

– Akkor mi a gond? – nyögte fájdalmasan Tivadar. Utálta a lila foltokat és a pontatlanságot.

De vízcsepp csak hallgatott.

– Bökd ki végre, mi a baj! – hangzott fel több ponton is a háta mögül.

– Na, elmondod? – nógatta Tivadar kedvesen.

– A legutóbb – nyelt nagyot a vízcsepp –, amikor a Földre küldtél…

– Igen?

– Rettenetes dolgokat vágtak a fejemhez, Tivadar! Hogy sarat csinálok, meg miattam nem mehetnek piknikezni. Azt is mondták az emberek, hogy rusnya vagyok, és hideg,

és elegük van belőlem. Tivadar, kérlek, hadd maradjak itt veled! Nem akarok velük újra találkozni! Hadd ne legyen belőlem esőcsepp! Sokan bólogattak, sóhajtoztak mögötte, hiszen maguk is tapasztaltak már hasonlót. Tivadarnak is megrándult a szája széle. Aztán végignézett az alatta elterülő tájon.

Az utcákon, réteken kavargott a por. A levelek kókadtan csüggtek az ágakról. A fű színét vesztette. A madárfiókák keservesen tátogtak.

Egy kisfiú szomorúan bámulta a nyár elején kapott gumicsizmáját: aggódott, hogy kinövi, még mielőtt egyetlen pocsolyába is beleugorhatna vele.

– Nem mondhatom, hogy ez soha többé nem ismétlődik meg, de megígérem, hogy ezúttal egészen biztosan másként lesz. Na, indulj szépen!

Az öreg felhő szavai végül megnyugtatták a nyakas kis cseppet. Összeszedte minden bátorságát és ugrott!

Hatalmas koppanással landolt egy néni orra hegyén. A testvérei is hasonló csattanásokkal érkeztek meg, egyik a néni feje tetejére, másik a vállára, harmadik a kezére.

Tivadar elégedetten figyelte, ahogy a Zápor család pillanatok alatt elfoglalja az egész környéket. És hallotta, hogy a néni azt kiabálja odalent:

– Hála az égnek, végre esik! Boldizsár, hozhatod a gumicsizmádat!

GYŐRI-SIMON DÓRA

Török átok

Rossz szomszédság: török átok, és mi nem vagyunk barátok, mogorva úr a szomszédom, rossz kedvem támad, ha látom.

Igen fenn hordja az orrát, rám förmed, amikor meglát: „Nem tudsz köszönni, kispajtás?”

Most ez bántja, máskor meg más.

Kicsivel, naggyal veszekszik, mert neki semmi sem tetszik, szemében mindenki szálka.

Nem csoda, hogy nincs barátja, föl-alá jár dúlva-fúlva, egyre a magáét fújja.

Tesz róla a kedves szomszéd, hogy a napunk ne legyen szép.

FECSKE CSABA

Vajon miért?

Elátkozott királylány patakparton ül árván.

Se kutyája, se macskája. Senki nem les a szavára.

Teste kőből. Nem is lép?

Nem mozdulhat semmiképp!

Arca márvány, szeme zafír.

Éjjel igazgyöngyöket sír.

BÚTH EMÍLIA

Szedtem-vettem, teremtettem

Ha én mesélek, szeretem bajba sodorni a legkisebb királyfit, de csakis olyan bajba, amelyből szabadulni tud. Elvezetem a csodakardhoz, amikor már nem számít rá, és bajgyőző erőt adok neki, amit titkos kamrában, benne magában rejtek el.

A vége az, hogy megszeretem.

CSONGOR ANDREA

PAP KATA rajzai

Csókálló átok

Csipkerózsikáról olvasott anya elalvás előtt.

A nővérem azt mondta, béna ez a boszi.

Mert micsoda átok, amit egy csók meg tud törni. Szerinte a boszorkáknak csókálló átok kellene, olyan, mint a rúzsa. Már gimis, mégis olyan buta: nem tudja, hogy az átok hiába lenne csókálló, nem a csók töri meg, hanem a csókoló.

HAÁSZ JÁNOS

Te mit választanál?

Ha elolvastad a lap írásait, már tudod, hogy az átok és az áldás egy nyelvi tőből fakad, és a szavakat kimondó ember szándéka határozza meg, hogy jót vagy rosszat kíván valakinek.

Te kinek mit kívánsz? Áldást vagy átkot mondanál? Tündér keresztanya vagy vasorrú bába képébe bújnál?

Használnál-e varázsigét, varázspálcát vagy bűbájos főzetet? Gondosan megrendeznéd a jelenetet, jelmezt öltenél, vagy csak magad elé mormolnád a kívánságod?

Várjuk az egyéni vagy csoportos áldásokat és átkokat írott, rajzolt, előadott vagy bármilyen más formában a szerkesztőség címére 2025. február 3-ig

A legötletesebb munkák alkotóit megjutalmazzuk!