K in e k Gondolkodtál azon valaha, miért erdeje és mezeje van valaminek, holott a szótövek (erdő, mező) ő-re és nem e-re végződnek? Talán hallottad már, hogy valaki, éppen ezért, úgy mondta: erdője, mezője, és az sem tűnt rossznak, sőt, inkább logikusabbnak. Vajon miért van kétféle lehetőség ezeknél a szavaknál a birtokviszony kifejezésére? És melyik a helyes? Könnyen elképzelhető, hogy ennél fontosabb kérdések foglalkoztatnak mostanában, mégis itt az ideje (de nem idője!) tiszta vizet önteni a pohárba ezen a téren. Régestelen-régen, amikor a magyar nyelvet egészen máshogy beszélték és írták, mint manapság, az erdő és a mező szó sem egészen így hangzott, és sok másik sem. Olyan hangra végződtek, ami ma már nincs az ábécében, pedig nagyon érdekes hang volt: attól függően, hogy mi jött utána, magánhangzóként és mássalhangzóként is tudott viselkedni. Az erdő és a mező szavaink valahogy így hangozhattak régen: erdeü, mezeü. Ez a végződés azokban az esetekben, amikor a mondatban csak a szótőre volt szükség, szép lassan átváltozott a mai hosszú magánhangzóra, az ő-re. Amikor viszont azt akarták kifejezni, hogy egy erdő vagy mező valakihez vagy valamihez tartozik, akkor megmaradt ez a különös hang, és egy további magánhangzót toldottak mellé, ami a birtoklásra utalt. Így viszont túl sok magánhangzó vagy magánhangzószerű hang állt egymás mellett. Ezért a könnyebb kiejtéshez betoldottak egy j-t, ami már jól hangzott az előtte és utána álló magánhangzókkal együtt, tehát az ő hangra nem is volt szükség. Így történhetett, hogy bár a szótő végül az erdő és a mező lett, a birtokjeles alakjuk az erdeje és a mezeje, mintegy emléket állítva a régi formának. Hasonlóképpen járt egyébként az írásunk elején említett
16
