A folyó és a bagoly
– Hé, bagoly! Visszafordult, és lehuppant a partomra. – Csak nem a folyó szólít? – Bizony – feleltem. – Mondd, emlékszel a régmúltra? Mikor telente havazott? Mikor tucatnyi állat gyűlt ide, hogy igyon? – Nem én! Nincs időm a múltról ábrándozni. – Kár… Szólnál az embereknek a nevemben? Belém eresztik a szemetüket. Sok száz évbe telne elkoptatni mindet. A bagoly gyanakvón felvonta a fülét. – Miért nem szólsz te? – Az emberek nem értik a csörgésemcsorgásom. Egy ideje nem. – Akkor a huhogásomból mit fognának fel? Nem akarok bajba keveredni az ábrándjaid miatt... – A bagoly elgondolkodott. – De ott a
Folyó vagyok. Egy gleccsernél buggyanok a felszínre, völgybe szivárgok, sziklák közt kanyargok. Utam végén elterülök az alföldön és a tengerbe ömlök. Rég kiszáradt az erdő, csak a csobogásom keltett zajt. Gyanítom, a szemét volt az oka: minden mellékágamból ömlött, néhol gáttá tornyosult. Fémhordók, olajcseppek, szemcsényi műanyagok. Elijesztették a kevés állatot is, amely szomját oltotta volna vizemmel. Egy téli napon bicikli sodródott bennem, csorba kerekekkel, kopott csengővel. Megcsöngettem, csöng, csöng. A hang odacsalt egy fülesbaglyot. Zárkózott figura volt, csak kortyolt, és röppent tovább. Mégis megszólítottam. Jobb vele társalogni, mint senkivel.
28
