A vadász szíve Jött a vadász és lőtt mindenre, ami élt és mozgott az erdőben. Lőtt nyúlra, fácánra, vaddisznóra, borzra, varjúra. Összegyűltek az erdő állatai. Nem volt köztük, aki ne siratta volna valamelyik rokonát, barátját. – Ez tarthatatlan! – hüppögött a nyúl. – A kicsiket se kíméli! – visította a vaddisznó. Akkortájt az erdőnek még volt királya, a róka. Koronával a fején körbenézett, és így szólt: – Nincs más megoldás, el kell venni valamit a vadásztól! Ami mindennél fontosabb neki! Visszakapja, ha békén hagy minket! Tűnődtek az állatok, mit lehetne a vadásztól elvenni. A csizmáját? A puskáját? Bármelyikből újat vehet. Egyszer csak felcserregett Snassz, a szarka: – Vegyük el a szívét! – Hogy érted? – kérdezte a róka. – Kilestem – magyarázta Snassz –, hogy a vadász minden vadászat előtt egy dobozba teszi a szívét, és bezárja. Szép, csillogó aranykulcsa van hozzá. Töprengett a róka: egy próbát megér. Aznap este, mikor a vadász megint az erdőt járta, a róka elment a házához. Az udvar üres volt, a kutyák a gazdájukkal, a tyúkok az ólban.
38
