Bölcsőnk, az őserdő Az ókori civilizációk felemelkedése előtt az erdő jelentette a természetes élőhelyet. Alig pár éve tudjuk, hogy nem a száraz szavannákon vagy a kopár tengerpartokon, hanem a legkedvezőbb életfeltételeket biztosító trópusi esőerdőkben volt a legkönnyebb tartósan megtelepedni: DélAmerikában, Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Ott, ahol mindig bőven akad friss víz, hal, gyümölcsök, magvak, elejthető állatok, kicselezhető nagyragadozók. De belegondolni is nehéz, mennyi ideig tarthatott, amíg kis csoportokban élő őseink szép fokozatosan megismerték az összes növényt, ami egy adott területen nőtt. Melyik enyhít fájdalmat, melyik riasztja el a szúnyogokat, melyik finom, de mérgező? S ha már tudták, hogy mit nem szabad fogyasztani, hány kísérlet kellett, hogy ügyes eljárásokkal eltüntessék belőlük a méreganyagot, és mégis ehetővé varázsolják?
Az erdő sötétben, hidegben és viharban a legfélelmetesebb. Még rosszabb a helyzet, ha el is tévedünk. Ágak roppannak. Denevérek cikáznak, bagoly huhog. De még a hirtelen támadt csend is veszélyt jelezhet: csak nem valami titokzatos rém közeledik felénk? Falak mögött, ablakon át már szépnek láthatjuk, ahogyan a szél a lombokat cibálja. Jó időben, biztonságos ösvényen sétálva örömöt okozhat a madárdal, az ugrás közben elcsípett mókusok vagy komótosan ballagó páncélos bogarak és a méltóságteljes faóriások megnyugtató látványa. Több tízezer évvel ezelőtt élt elődeink mindebből semmit sem értenének. Félni attól, amit úgy ismerünk, mint a tenyerünket? Gyönyörködni abban, ami mindennapi, megszokott látvány, amellyel mindig is együtt éltünk? Ugyan már!
Tudtad? A csimpánzok is több tucat gyógynövényt ismernek és használnak. Legutóbb megfigyelték, hogy a sérült bőrfelületre rovarokat helyezve kezeltek sebet, és átadták egymásnak ezt a tudást.
46
