SZITAKÖTŐ 2021-55 [ősz] by LIGET Műhely Alapítvány

Szitakötő Nyelvi hasonmások Tükrök az agyban Szembenézés önmagunkkal Sárkánymentes övezet Nézzük együtt... Edgar Degas képeit!

Tükrös trükkök A csók Múltba nyíló ablakok Majomház

a kíváncsi gyerekek folyóirata

Szi t aköt ő 2021–3 ősz

TÜKÖR Molnár Dóri > EGYMÁS ELŐTT; TÜKÖR ÚR

Nacsinák Gergely András > TÜKÖRSÉTÁK

Gyökeres Kinga > A KIRÁLY TÜKRE

Nyőgér Róbert > A CSÓK

Varga Zoltán Zsolt > GRIZZLY A KEREKERDŐBEN

Szigeti Zoltán > TÜKRÖS TRÜKKÖK

Victor András > TÜKÖRKÉPI VILÁG

Kovács Zoltán Tibor > SÁRKÁNYMENTES ÖVEZET

Parapatics Andrea > NYELVI HASONMÁSOK

Guti Csaba > MAJOMHÁZ

Kelemen Tamás > FONCSOR

Vibók Ildi > TÜKRÖM, TÜKRÖM…

Inczédy Tamás > PARADICSOM ÉS RETEK

Reszler Gábor > GYÖNYÖRŰ FORMÁK VARÁZSA

Borsiczky-Fél Júlia > TÜKRÖK AZ AGYBAN

Szabó Attila > VOLT EGYSZER EGY TÜKÖR

Z. Karvalics László > A VÁNDORLÓ TÜKÖRTOJÁS

Búth Emília > A TÜKÖR; VERÉB

Kapitány Máté > SZILÁNKÓ

Fecske Csaba > KÍVÁNCSISÁG 48

Szirmai Panni > SELLŐ LILLA KALANDJAI

Csongor Andrea > A FEJEM BÚBJÁIG

borító3

Jámborné Balog Tünde > MÚLTBA NYÍLÓ ABLAKOK

Haász János > HÉT ÉV BALSZERENCSE

borító3

Nézzük együtt… EDGAR DEGAS KÉPEIT!

ISMERD MEG ÖNMAGAD!

borító4

Hollós Máté > DALLAM TÜKÖRBEN

Hőnyi E. Katalin > SZEMBENÉZÉS ÖNMAGUNKKAL

illusztrációk > Benedek Virág, Macsinka Zsolt, Moldován Mária, Láng Anna, Pap Kata, Török Eszter

Janecskó Kata > A TÜKÖR VÁNDORÚTJA

A mesék és versek hangos formában is elérhetők > soundcloud.com/liget

Szerkesztők > Horgas Judit, Levendel Júlia Grafikai tervezés > René Margit, Pákozdi Ferenc Főmunkatárs > Szirmai Panni Olvasószerkesztő > Bognár Anikó Kiadja > a Liget Műhely Alapítvány Szerkesztőség címe > 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6. E-mail > info@szitakoto.com Internet > ligetmuhely.com/szitakoto-folyoirat

Támogató > Bethlen Gábor Alapítvány Nyomdai kivitelezés > Keskeny és Társai 2001 Kft. | ISSN 1789-4972 Terjeszti > a Lapker Zrt Előfizethető > közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (1089 Budapest, Orczy tér 1.) Előfizetési díj egy évre > 3780 Ft | Megjelenik negyedévente Előfizetés > konyv.ligetmuhely.com

Egymás előtt Ha veled nézek farkasszemet te se nyersz és én se nyerek fénysugárból ikerpárom mit te csinálsz én csinálom elfordulsz mert elfordulok nem mozdulsz ha nem mozdulok szép szinkronunk szövetsége üveglapok görbe képe csupa éles egyenesség minden titkom itt van tessék

T Ü KÖ R

Tükör úr eléd áll és lemásol megmutat de mismásol ferdít füllent elcsal itt-ott fény-mélységet párás titkot a valóság a titkos elem elcsorbul a részleteken és mégis nézd csak visszaad a villanás a pillanat MOLNÁR DÓRI

A király tükre

Volt egyszer egy messzi ország, amelyiknek beteg lett a királya. Megérezte a király, hogy nem sokáig él már, magához hívatta hát a fiát. – Rád hagyom az országom és annak minden kincsét. Mind boldoggá tesz majd. De ha jót akarsz, ne menj a palota keleti szárnyába. Az öreg király meghalt. A fia tisztességgel eltemette, és azzal kezdte uralkodását, hogy bejárta az országát. Minden szépsége ámulattal töltötte el, de mindig az motoszkált a fejében, mi lehet a palota keleti szárnyában. Amint hazaért, lebontatta a keleti szárnyat eltorlaszoló falat. A fal mögött hatalmas, üres báltermet talált, csak egy nagy tükör állt a közepén. – Miért jöttél? – kérdezte a tükör. – Az apám mesélt rólad és... – Vigyázz, király, csak egy esélyed van. Vagy tiéd a titkom, vagy szörnyethalsz! Még meggondolhatod magad! Szégyen, nem szégyen, a király rémülten kihátrált a teremből. Kidoboltatta, hogy aki bele mer nézni a palota tükrébe, busás jutalomban részesül. Jöttek a híres vitézek, bátor legények az egész országból. A tükör mindegyiktől megkérdezte: – Miért jöttél? Különböző válaszokat kapott: volt, aki a nyereményért, volt, aki bátorsága fitogtatásáért vagy fogadásból. Valamennyien bátran mentek a terembe, nem hátráltak meg, de egyikük sem jött ki. A szolgák az éj leple alatt, bekötött szemmel takarították a termet, hogy még véletlenül se nézzenek a gyilkos tükörbe. Lassan elfogytak a

jelentkezők, mígnem egy nap valaki kopogtatott a palota kapuján. A király meglepődve látta, hogy egy szolgálóleány az. – A tükör már sokakat megölt. Nem félsz? – kérdezte a király. – Nem félek. – Mi lesz a családoddal, ha te is így jársz? – faggatta tovább a király, mert tetszett neki a lány, és megsajnálta. – Árva leány vagyok, nem hiányzom majd senkinek. Kelletlenül, de a király végül a terembe engedte a lányt. – Miért jöttél? – kérdezte a tükör. – Hogy meghallgassalak. És láss csodát: a lány egész nap és egész éjjel a tükröt hallgatta. Másnap reggel fáradtan, de mosolyogva lépett a király elé. – Hogyan tudtad legyőzni a tükröt, amikor a legbátrabb vitézeknek sem sikerült? – Nem legyőzni kellett, csak meghallgatni. A királyt elbűvölte a válasz. Meg is fogadta, hogy azontúl nemcsak a tükröt hallgatja meg, hanem mindenkit, aki hozzá fordul. De ehhez szüksége lesz segítőre, egy csodaszép mesterre. – Fél országomat neked adom és a szívemet is, ha elfogadod. A lány boldogan elfogadta, cserébe a saját szívét adta. Nagy lakodalmat csaptak, kedvesen és igazságosan uralkodtak. Olyan híresek voltak, hogy történetükkel hozzád is eljutottak. GYÖKERES KINGA

Grizzly a Kerekerdőben

Ha megkérdeznétek Borzast, a bronzöntő borzot vagy Medvencet, az erdő polgármesterét, hogy ki volt Kerekerdő legveszélyesebb ellensége, biztosan azt felelnék, hogy Hétfő, a hétfejű sárkány. Az ő elűzéséhez az erdő minden lakója összefogott. Ám nem Hétfő volt az egyetlen, aki megzavarta az erdő békéjét. Egyik évben óriás termetű grizzly medve ólálkodott a Kerekerdő körül, zsákmányra lesve. A növényevők és rágcsálók azonnal kérték a tanács összehívását. – Beszélned kell vele Medvenc, mégiscsak a te rokonod – vetette fel Őz. – Nagyon távoli rokonom. Legalább másfélszer akkora, mint én. Ha a beszélgetés balul üt ki, el kell szaladnom előle. Olyan erős, hogy egy bölényt is leterít. De a kedvetekért megpróbálok beszélni a fejével. Másnap Medvenc az erdő szélén találkozott a hatalmas grizzlyvel. – Megállj! Nincs itt semmi keresnivalód!

– Éhes vagyok! – morgott a grizzly. – Adhatunk magvakat, zöldségeket, de húst nem. A mi erdőnkben egyik állat sem eheti meg a másikat. – De én csak a húst szeretem! Ha holnap reggelig nem adtok húst, magam szerzem meg! – fenyegetőzött a grizzly. Medvenc sarkon fordult, és újra összehívta az erdei tanácsot. – Ások négy hatalmas gödröt Kerekerdő mind a négy bejáratához, az egyikbe majd csak belepottyan – javasolta Vaddisznó. – Bár ahhoz egész éjjel túrnom kell a földet, és még így sem biztos, hogy kész leszek... – És aztán egész életében etessük a csapdába esett szörnyet? – tiltakozott Mekkné. – Valahogy túl kellene járnunk az eszén – morfondírozott Medvenc. – Tegyünk fel neki egy nehéz találós kérdést, és ha nem tud rá válaszolni, el kell mennie örökre – huhogta Bagoly.

BENEDEK VIRÁG rajzai

– És ha ráhibáz a megoldásra? – csóválta a fejét Medvenc. – Van egy ötletem. Bízzatok bennem! Nincs időm elmagyarázni. Azonnal rohanok bronzot olvasztani – hadarta Borzas, és már ott sem volt. Borzas pár óra alatt öntött négy vékony bronzlemezt. Kicsit hajlított rajtuk, aztán az egyik felüket addig csiszolta, polírozta, fényezte, amíg tükörré nem váltak. A négy tükröt kihelyezte Kerekerdő négy bejáratához. Hajnalban lesben állt az erdő szélén. A szürke medve hamarosan feltűnt az egyik bejáratnál, ám amint meglátta a tükörképét, megtorpant. Borzas egy közeli bokorban lapult, onnan adott ki félelmetes morgásokat. A grizzly lélekszakadva rohant a második, a harmadik és végül a negyedik bejárathoz, ám mindenütt ugyanígy járt. Több se kellett neki, fejvesztve szaladt a város felé. Azóta se látták a Kerekerdő közelében. Borzas összeszedte a négy tükröt, és visszavitte a műhelybe. Kellett neki a bennük lévő bronz a napi öntéshez. Kicsit megmelegítette, majd összetörte

a tükröket, mert a bronz – furcsa módon – melegen törékenyebb, mint hidegen, majd betette a töredékeket az olvasztó kemencébe. Medvenc ekkor toppant be hozzá. – Szarvas a városból jött haza hajnalban, és látta a grizzlyt fejvesztve menekülni az erdőből. Hogy csináltad? – Készítettem négy tükröt a négy bejárathoz, azoktól ijedt meg. – Megijedt a saját tükörképétől, ennyire buta lenne? – hüledezett Medvenc. – A hatalmas szörnyektől rémült meg, akiket a tükörben látott. Ugyanis domború tükröket készítettem, amik megnövelték és eltorzították a szürke medve képét. Szerencsére nem ismert magára bennük. Közben a bokorból borzasztó hangon morogtam… – Borzas komám, köszönjük! Már megint megmentetted Kerekerdő lakóit! VARGA ZOLTÁN ZSOLT

Mivel arcunk két oldalán a fő vonások nagyjából megegyeznek, ismerőseinket a tükörképükről is fölismerjük. Ezt ki is próbálhatjátok úgy, hogy megállsz egy nagy tükör előtt, behunyod a szemed, s közben melléd áll egy ismerősöd. Ha kinyitod a szemed, biztos, hogy azonnal fölismered az illetőt a tükörben, pedig nem az igazi arcát látod, hanem a megfordított mását. Ugyanakkor az arc két fele csak nagyjából ugyanolyan, mindenkinek kicsit különbözik az arca jobb és bal oldala. Egy digitális portréképről lehet normális és tükörképi nyomtatást is készíteni (amely tehát olyan, mint amilyennek a tükörben látnánk az arcot). Ebből a két nyomtatott fotóból – ha mindkettőt félbevágjuk az arc függőleges középvonala mentén – egyszerű cserével össze tudunk illeszteni egy „dupla-bal” és „dupla-jobb” arcképet. Ha ezt a két mesterséges arcot összevetjük, azonnal kiderül, mekkora különbség van egyes emberek két arcfele között. Ránézésre az emberi test legtöbb része – fejünk, arcunk, mellkasunk, hátunk – kis különbségekkel ugyan, de szimmetrikus. A gerincünkre rajzolt képzeletbeli felezővonalhoz képest hátunk két oldala tükörképe egymásnak. Páros szerveink – kezünk, lábunk, fülünk – is ilyenek. Ha két nyitott tenyeredet a kisujjaknál összeillesztve magad felé fordítod, Ha tükör előtt állsz s a jobb kezeddel megfogod a jobb ezt jól megfigyelheted. S ennek megfelelően füledet, a tükörképed a bal kezével érinti a bal fülét. egy pár cipő vagy kesztyű két fele is tükörképe S ha a bal tenyeredet mutatod a tükörnek, ott egy egymásnak. jobb kéz tenyerét látod. Testünk belseje azonban nem mindig ilyen. A tükör megcseréli a jobb és bal oldalt. Nem Bizonyos belső szerveinkből csak egy van. mindegy tehát, hogy egy rólad készült arcképet Szívünk, májunk, gyomrunk esetében nem nézel vagy tükörben látod az arcodat. Ha van egy beszélhetünk tükörszimmetriáról. Ráadásul anyajegyed a jobb szemed alatt, azt a fotón is a a szív nem is középen van, inkább bal oldalon, jobb szem alatt látod, a tükörképeden azonban a a máj pedig jobb oldalon. Tüdőnk két része sem képmásod bal szeme alatt. tükörképe egymásnak, hiszen a bal tüdő – a szív

Tükörképi világ

miatt – kisebb a jobb oldalinál. Veséből azonban kettő van hasüregünk két oldalán. Az állatok többsége – például a házi kedvencként tartott kutya, macska, aranyhörcsög, papagáj, teknős – kívülről nézve szimmetrikus. Vannak azonban fajok, ahol ez a tükörszimmetria felborul. Ilyen például az integető rák, amelynél az első olló-pár közül az egyik a hímek esetében sokkal nagyobb, mint a másik. Érdekes nevüket onnan kapták, hogy ennek a nagy ollónak az emelgetésével, integetve csalogatják magukhoz a nőstényt és figyelmeztetik a többi hímet. Ember számára a látvány viccesnek tűnik. A csigák esetében a ház csavarodása okozza, hogy csak a testük házból kidugott részének van jobb és bal fele. Maga a ház és ami azon belül van, csavarodik. Viszont éppen ez teszi lehetővé, hogy – a ház csúcsa felől nézve – jobbra csavarodó csigának lehessen tükörképi párja, amely pontosan ugyanolyan, csak éppen balra csavarodik. Ez azonban egy fajon belül nem lehetséges. Minden csigafajra jellemző, hogy a háza merre csavarodik. Ezt könnyen ellenőrizheted, ha vízparton kicsi, üres, nagyon egyforma – tehát bizonyára ugyanabba a fajba tartozó – csigaházakat találsz. Minden tizedik ember – vagyis az emberek nagyjából 10%-a – balkezes. Legalábbis annak született. Vannak olyan kézi eszközök és szerszámok – például ollók –, amelyekből jobb- és

balkezes változatot is gyártanak, amelyek egymás tükörképei. (Többnyire narancssárga színnel jelölik a balkezest). Vajon hátizsákodban, otthon a konyhában és a szerszámos műhelyben melyek azok az eszközök, amelyekből lehetne – és talán érdemes is – külön jobb- és balkezes változatot gyártani? Vannak betűk és számjegyek, amelyeknek jobb és bal fele egymás tükörképe. Ilyenek például: A, M, 0, 8. A (kerek) és [szögletes] zárójel két tagja viszont tükörképi párja egymásnak. Nagyon sok molekulának is olyan az alakja, hogy létezhet belőlük „jobbkezes” és tükörképi „balkezes” változat is. Egy híres gyógyszer-botránynak – az utólagos vizsgálatok alapján – éppen az volt az oka, hogy a tablettákban a várandós kismamák hányingerét sikerrel csökkentő változat mellett kis mennyiségben a tükörképi molekula is ott volt. Az pedig, sajnos, súlyos fejlődési rendellenességet okozott a magzatokban. Nyitott bal tenyeredet – ujjaidat nem összezárva – tedd egy nagyobb kartonlapra! Rajzold körül, színezd bármilyenre, majd vágd ki. Ha most megfordítod a karton kézfejet, a fehér oldala milyen kezet mutat? VICTOR ANDRÁS

Nyelvi Ha tükrök közé mész, egyszerre többet is látsz magadból: ahány tükör, annyi te. Sőt, ha a tükrök egymás felé néznek, még a tükörképeid is megsokszorozódnak, így végül számtalan hasonmásod lesz.

hasonmások Mi történik, ha szavak kerülnek a világ nyelveinek tükre elé? Hát azok is megsokszorozódnak! A szó-tükörképek – pontosabban tükörszavak – közötti hasonlóságot azonban nem könnyű észrevenni. Csak azok látják meg, akik közelebbről is tanulmányozzák a szavakat, ugyanis nem a kinézetük (hangalakjuk), hanem a tartalmuk hasonmása jön létre egy vagy több másik nyelvben.

Az alábbi példákban az idegen kultúrában a gonosz szellemtől megszállt szavak körülbelüli kiejtését szögletes emberek dühöngő, őrült viselkedését zárójelben találod. A magyar állatkert és a jelölte. A kifejezést ugyanilyen szerkezettel német Tiergarten [tírgárten] első hallásra és használják például a török (amok koşucusu) ránézésre például két teljesen különböző szónak [amok kosudzsuszu] vagy az észt (amokijooksja) tűnik, ám ugyanúgy épülnek fel: az állat jelentésű [amokijókszja] nyelvben, hasonlóan az angolban Tier [tír] és a kert jelentésű garten [gárten] (running amok) [raning amok] és a franciában szóból. Ugyanígy a finnben: az eläintarha (coureur amok) [kurör amok], míg az olaszban és [eláintárá] = állatkert az eläin [eláin] = állat és a spanyolban egyáltalán nem szerepel az amok, és a tarha [tárá] = kert tagokból áll, miközben csupán „őrült futó”-ként (corridore pazzo [koridóre az angolban, a franciában vagy az olaszban páddzó] / corredor loco [korédor lóko]) utalnak rá. a zoo szót használják ugyanerre, ami a A tükörfordítás nem csak összetett szavaknál zoological garden [zóölodzsiköl gárdn] / működik. Néha a felhasználható szó ötlete és a jardin zoologique [zsarden dzoolózsik] szóképzés módszere a hasonmás. A pincé-ből lett / giardino zoologico [dzsiardínó pincér például a német Keller-ből [keller] alkotott Kellner dzoolódzsikó] = zoológiai, azaz állattani [kellner] mintájára született meg a magyarban. Nem csupán (és nem állat-) kert rövidítése. Érdekes, a véletlen hozta az anyag és anya szavak hasonlóságát hogy az angol nyelv hatására ma már sem: az anya továbbképzésének ötletét a latin nyelv adta, a németben gyakori a Tiergarten amelyben a materia [matériá] = anyag szó alapja a mater mellett a Zoo is. Mi történt a [máter] = anya volt. A latin szó először eredeti hangalakjával Tiergarten szóval a magyarban? került be a magyarba: amíg anyag szavunk meg nem született, Lefordították a szóösszetétel két addig a matériá-t használtuk helyette. Továbbképzett alakja a tagját, amelyek akkor már nálunk materiális, tükörfordításban anyagi vagy anyagias. is léteztek külön-külön, és ezekből A tükörszavak forrása tehát kettős: részben jövevényszavak, új, összetett szót hoztak létre az mert megalkotásuk ötletét és módszerét idegen nyelvből intézmény jelölésére. vettük, részben belső keletkezésűek, hiszen a nyelv A nyelv néha csak részben voltaképpen önmagán belül, már meglévő szavai és/vagy fordítja le a külföldi mintát: az képzői felhasználásával alkotta meg azokat. egyik felét meghagyja eredetiben, PARAPATICS ANDREA a másik felét pedig kicseréli a magyar megfelelőre. Így született például az ámokfutó a német Amokläufer-ből [ámokláufer], amelynek utótagja a futó jelentésű läufer [láufer], előtagját viszont fordítás nélkül átvettük a szó egyedisége miatt. Az amok a maláj

Foncsor

„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…”. Ó, mennyire elegem van ebből. Tudjátok, milyen unalmas mindennap ugyanarra a kérdésre ugyanazt válaszolni? És ez így megy évszázadok óta. A nevem Foncsor. Most közönséges varázstükör vagyok, de egykor… Egykor én voltam Üveghegy büszkesége, a két lábon járó tükör. Fel is kerekedtem világot látni, hogy ne csak az emberek nézzenek belém, hadd nézzek én is beléjük. Volt mit látnom! Találkoztam szépekkel, csinosakkal, csúnyákkal, bátrakkal, gyávákkal, bolondokkal. Mind megnézték bennem magukat. Akit kedveltem, azt előnyös oldaláról mutattam, de ha valaki ellenszenves volt… nos, egy apró mozdulat, és az illető önmaga torzképét látta csak. Kiválóan szórakoztam. Egy nap összeakadtam valami legénnyel. Fülig szerelmes volt egy királylányba, de pillantást se mert vetni rá, mert a lány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Megkért, hogy segítsek, hadd lássa meg a kedvesét bennem, úgy talán el tudja viselni a szépségét. Elmentünk a királylányhoz. Tényleg gyönyörű volt, kedves és jólelkű. Nem tudom, mi ütött belém. Talán irigykedtem? Mert úgy mozdultam, úgy fordultam, hogy a legény a világ legrondább királylányát látta bennem. Elborzadt és világgá szaladt. A királylány pedig csak sírt, zokogott. Aztán letörölte a könnyeit, és láttam, hogy többé már nem az, aki volt.

Hazatértem az Üveghegyre, de a királylány bosszúja utolért: értesítette népemet a bűnömről, és elégtételt követelt. Nagy szégyent hoztam ezzel az üveghegyiekre, és meg is kaptam a büntetésem. Közönséges varázstükröt csináltak belőlem. Beszélni ugyan tudtam, de többé nem mehettem sehová. Hogy még jobban megalázzanak, elküldtek a királylánynak, akit tönkretettem. Megmondták, hogy átok tart a helyemen: addig kell őt szolgálnom, míg nem születik nála szebb ember. Azóta az ő falán lógok. Közben királyné lett. Élhetne akár boldogan, míg meg nem hal. De nem boldog, és miattam nem az. Miattam hiszi, hogy nem szép, mégis mindennap felkeres, hogy megkérdezze: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” És hát ki lenne más, mint ő? Különben nem lennék itt. Tudom. Megérdemlem. Ha újrakezdhetném, mindent másképp csinálnék! Csak a szépet mutatnám az embereknek, hogy szeressék magukat, egymást! Talán nincs is olyan messze ez a nap. Holnap, ha megkérdezi a királyné, hogy ki a legszebb, meglepődik a válaszomon. Mert képzeljétek, van már valaki, aki szebb nála. Nem akarom még felfedni a kilétét, csak néhány apróságot árulok el. Haja, mint az ében. Bőre, mint a hó. KELEMEN TAMÁS

Paradicsom és retek – Pszt! – szólt a retek, de nem felelt senki. A hűtőszekrényben mindenki aludt, vagy legalábbis úgy tett. A retek újra próbálkozott. – Hé, te, piros, hozzád beszélek! Erre már odafordult a paradicsom. – Nem is beszéltél, csak pisszegtél. – Mindegy! Figyelj csak, kérdezni szeretnék valamit. – Hagyjál aludni. – De te is észrevetted?! – Mit kellett volna észrevennem? – Hogy egyformák vagyunk! Mintha egymás tükörképei lennénk! – Mi?! – Igen, mi! Pirosak vagyunk és gömbölyűek. Vagyis egyformák. A paradicsom arcán fölényes mosoly futott át. – Ne nevettess, retek! Én paradicsom vagyok, nálad sokkal pirosabb és gömbölyűbb. Ráadásul olyan édes, hogy tulajdonképpen gyümölcsnek számítok. – Ugyan már! Zöldségeket beszélsz – erősködött a retek –, valld be, hogy egyformák vagyunk! – Dehogy vagyunk egyformák! Te a föld alatt nőttél fel undorító giliszták közt, én meg a levegőben, szabad szelek szárnyának szelíd szimogatásában. – Miért beszélsz ilyen furcsán? – Alliteráció. Te még bizonyára nem hallottál róla. Az egy művészi eszköz.

MACSINKA ZSOLT rajzai

– Tudom, mi az alliteráció, de szimogatásról még nem hallottam. – Hát, tulajdonképpen simogatás, csak úgy nem alliterál. Még dolgozom rajta. – Szerteszét szárnyaló szabad szelek szerelmes szavainak szelíd szerenádjában? A paradicsom ízlelgette a fordulatot, aztán így szólt: – Nektek, retkeknek bizonyára rengeteg időtök van gondolkodni a föld alatt. De akkor sem vagyunk egyformák! – Lehet, hogy nem vagyunk egyformák, de nagyon hasonlítunk! – Ha olyan nagyon hasonlítanánk, nem erőlködnél, hogy mindenáron bebizonyítsd, mennyire hasonlítunk. – Csupán megállapítottam, hogy tulajdonképpen egyformák vagyunk! – De nem! – De igen! – Nem! – De! A paradicsom és a retek annyira belemerült a vitába, hogy észre sem vették, amikor nyílt a hűtőszekrény ajtaja és egy kéz nyúlt be rajta. A kéz kivette és vágódeszkára tette őket néhány más

zöldséggel együtt. A retek néhány pillanat múlva csodálkozva nézett magára. – Hiszen engem kettészeltek – mondta, de a kés ebben a pillanatban újra keresztülvágta –, vagyis néggyé, izé, akarom mondani, nyolccá. – Hogy te milyen gyönyörű fehér vagy belülről! – álmélkodott a paradicsom. – Tényleg van bennünk némi hasonlóság. De ekkor a paradicsom került kés alá. A retek megütközve bámulta. – Paradicsom, te szörnyen gusztustalan vagy! Folyik ki a beled és tocsognak a magvaid. Dehogy hasonlítok én rád! – De, nagyon hasonlítunk egymásra – erősködött most már a paradicsom –, te magad mondtad! – Á, csak vicceltem! Mi ketten egyáltalán nem hasonlítunk! – De igen! – De nem! – De! – Nem! Így veszekedtek még akkor is, amikor a nagy tál salátában csücsültek apróra szeletelve. Mégsem tudták eldönteni, melyiküknek van igaza. INCZÉDY TAMÁS

Tükrök az agyban

látottakat a majom agya tükrözte. A kutatók az idegsejteket, amelyek ezeket a jeleket küldték, tükörneuronoknak nevezték el. Több tükörneuronnal születünk, mint amennyire

Minden egy szem mogyoróval kezdődött… és egy hihetetlen véletlennel. Három olasz kutató a pármai egyetem laboratóriumában valami egészen mást akart tesztelni. Kíváncsiak voltak, hogyan tervezi meg az emlősök agya a mozgásokat. Hajszálvékony elektródát helyeztek el egy makákó agyában ott, ahol az agy a mozgásirányításért felelős cselekvéseket tervezi és kezdeményezi. (Ne ijedj meg, a majomnak ez nem fájt. Ezeket az elektródákat embereknél is beültetik néha, például ha valaki gyakran szenved súlyos epilepsziás rohamokban, hogy kiderítsék, hol van a rohamok gócpontja.) Az idegrendszer legkisebb egysége a neuron. Az elektródákkal mérték az egyes neuronok működését, miközben az állat különböző tárgyak, például gyümölcsdarabok, diófélék vagy játékok után nyúlt. Aztán az egyik kutató maga megfogott egy szem mogyorót. Ekkor váratlan dolog történt: bár maga a majom nem mozdult, harsány „píp-píppíp-píp” hangzott, ami annak a jele, hogy a vizsgált neuron működik. A tudósok megdöbbenve figyelték a számítógép adatait. Felismerték, hogy valami teljesen új jelenséget fedeztek fel. Az idegsejtek nemcsak akkor küldtek jeleket, amikor a majom maga nyúlt az étel után, hanem akkor is, amikor megfigyelte, hogy valaki más tesz így: tehát a

szükségünk van, ezért tudunk azonnal reagálni a környezetünkre. Ennek eredményeként új neuron-kapcsolatok alakulnak ki az agyunkban, a tükörneuron-csoportok pedig specializálódnak.

A nem használt neuronok idővel elpusztulnak. A tükörneuronok működése nagyon nehezen mutatható ki műszerek nélkül, de néha megfigyelhetjük a működésüket. Az alábbi négy helyzetben valószínűleg agyunk tükörneuronhálózata dolgozik: Ásítás – ugye ismerős? Szinte fertőző…, ha valaki ásít az osztályban, többnyire más is követi a példáját.

Empátia – biztosan veled is előfordult már: egy filmben valaki balesetet szenved, mondjuk, csúnyán eltöri a lábát, látod a fájdalomtól eltorzult arcát, hallod a csont roppanását, és bár nem érzed a fájdalmat, akaratlanul is összerándulsz, úgy átérzed a jelenetet. Utánzás – már kisbaba korunkban így tanuljuk meg az alapvető mozdulatokat. Például anya kezében a kiskanál, azon finom almapüré, kinyitja a száját és azt mondja „ááá“, mire a baba is kinyitja a száját.

Rajviselkedés – nagyszünetben kitódultok az udvarra, egyikőtök észrevesz egy elrepülő sárga lufit, megáll és utána bámul. Erre önkéntelenül mindenki arra néz, amerre ő nézett. A tükörneuronok hálózata mindmáig fejtörést okoz a tudósoknak. Még mindig nagyon keveset tudunk róluk, és manapság is sok kísérlet zajlik, hogy jobban megismerjük a működésüket. BORSICZKY-FÉL JÚLIA

A vándorló t ükör t ojá s Kevés ételt egyszerűbb elkészteni a Akkor tehát az a kérdés, hogy a németek miért tükörtojásnál. Csak egy kis zsiradék választották a tükröt. Erre pedig a német nyelv kutatói a serpenyő aljára, alágyújtunk, és azt válaszolják, hogy azért, mert a hollandoktól vették amikor már elég forró, beleütjük a át – csakhogy a hollandok meg a franciáktól. tojást. Emiatt sokszor épp ez az első Valószínűleg itt a vége, már nem kell tovább étel, amelynek elkészítését a szülők keresgélni. Csak a két szó sorrendje változott meg, átengedik a gyerekeknek. amikor a francia „oeuf miroir” [ejtsd: öf miroár, tojás Ha sokáig főzzük forró vízben + tükör] hollanddá lett. Úgy tűnik, maga a francia nép a tojást, keménytojás lesz (amit teremtett magának saját kifejezést, mert az előkelő húsvétkor pingálni lehet). Ha rövidebb konyhák világában mai napig más elnevezések forognak. ideig, az a lágytojás, ha pedig felverjük S hogy miért épp a tükör? A francia szakácsok erre azt a fehérjét a sárgájával együtt, és úgy válaszolják, hogy sütés közben a tojás sárgáján vékony, sütjük meg, akkor az a rántotta. Ám amikor a fényt áteresztő réteg képződik, ami csillogó jelleget a tojás a serpenyőbe ütve melegszik, a kölcsönöz neki. Úgy veri vissza a fényt, mint a tükör. Igen ám, de a fehérje is csillog, ha nem még jobban. Ezért fokozatosan megszilárduló fehér rész szépen mások úgy vélik, hogy nem is a csillogás, hanem a kerek körbeveszi a kerek és domború sárgáját, akkor forma a kulcs: ahogy a sárga rész mindig kör alakban tükörtojás készül. De vajon miért nevezzük tükörtojásnak, dermed meg a szabálytalanabb szélű fehérség amit így sütünk ki? Miért a tükör jut az eszünkbe közepén, az a korabeli tükröket juttathatta róla? Hiszen az angolokat például a napocskára mindenki eszébe, aki találkozott már emlékezteti a középen domborodó sárga rész, így olyannal. Ezek ugyanis a falra rakott nagy is hívják: sunny side up egg [ejtsd: száni szájd áp eg] előszobatükrökhöz képest, amiből ma „napos oldalával felfelé forduló tojás”. a legtöbbet látjuk, még kicsi, kézben Nos, mint sok más, konyhával, táplálkozással, hordható, nyélre ültetett, kör alakú mesterségekkel kapcsolatos szavunk, ez is német eredetű. kerettel rendelkező tárgyak A nyelvtörténészek úgy gondolják, hogy egyszerűen lefordítottuk voltak (mint ma egy nagyító magyarra a német elnevezést: spiegelei [ejtsd: spígeláj]. a detektív kezében). Spiegel + ei = tükör + tojás. Nézd csak meg

az ókori Egyiptomban és Kínában is, az ovális vagy körformát volt a legkönnyebb előállítani, ezekkel lehetett a legjobb hatást elérni. (Közbevetőleg: az ovális szó is a tojásból ered, a latin ovum = tojás nyomán, és annyit jelent, hogy ’tojásformára emlékeztető’. Az amerikai elnök dolgozószobáját is Ovális Irodának hívják a washingtoni Fehér Házban.) Nagy úr a megszokás. Sok helyen még akkor is ragaszkodtak a köralakhoz, amikor már létezett olcsóbb és jobb fényvisszaverési tulajdonságokkal rendelkező üvegtükör. Nézzünk utána végül a ’tükör’ szónak is, mert izgalmas dolgokra bukkanhatunk. A ’miroir’ [ejtsd: miroár] szó a latinból került a franciába, de kezdetben olyasmit jelentett, hogy „figyelmesen nézni valamit”, csak később lett a „fény visszatükrözője”. A latinban ugyanis úgy hívták a tükröt: speculum [ejtsd: szpékulum]. Innen ered a gondolkodik, Hófehérke meséjének régi töpreng, tudományos dolgokkal foglalkozik jelentésű ’spekulál’ illusztrációit: amikor a gonosz szavunk: amikor a csillagászok a tükreikkel az eget kémlelték, akkor spekuláltak. mostoha leül, és elkezdi a jól ismert Na és a ’tükör’ maga? „tükröm, tükröm, mondd meg nékem” Minden bizonnyal török eredetű szavunk. S micsoda versikét, pontosan ilyet tart maga elé. meglepetés: a kerekséget, körforgást, körmozgást jelentő No de miért volt kerek régen a tükör? kifejezések családjából jön, mint a kerek vagy a kerék. Ahogy a szavakat emeljük át egyik Gondoljunk csak arra, mit csinál, aki a biciklit hajtva nyelvből a másikba, úgy vesszük át a formákat lábával körkörös mozgást végez! Teker. is. Mivel a legkorábbi tükrök csiszolt fémből Z. KARVALICS LÁSZLÓ (ezüstből, rézből vagy bronzból) készültek már

Szilánkó Szilánkó magányosan bandukolt a vak rengetegben. A csillagtalan égbolt alatt fekete volt minden. Egyedül a Hold fénye csillant meg olykor Szilánkó vékonyka testén. Ilyenkor a fák törzsein ezüstös derengés jelent meg. Van itt valaki, kiabálta Szilánkó, miközben félősen tekintgetett körbe. Mi rejtőzhet az erdőben, mik ezek a morgások, szuszogások, avarzördülések? És miért érzi magát ennyire egyedül, ennyire kiszolgáltatottan? Mit tehetett, ment tovább, igyekezett minél csendesebben haladni, nehogy felhívja magára a figyelmet. Az erdő illata, amit napközben annyira szeretett, most mintha nehezebbé, hidegebbé vált volna. Pedig hányszor zötykölődött már végig a fák közötti úton, a nyikorgó szekéren dülöngélve! Hányszor vitte az öregasszony a vásárba, hogy ország-világ a csodájára járjon! De korábban nem zuhant ki a szekérből. Nem tört darabokra. Korábban egyetlen nagy darab volt. A zuhanás meg ripityára zúzta, és ezzel elvesztette varázserejét is. Hogyan fog így jósolni, irányt mutatni a köréje csődülő embereknek? Hogyan adhatna bármiféle tanácsot, amikor ő maga is ennyire tanácstalan és elárvult?

Szilánkó csak baktatott tovább, néha összerezzent a szél süvítésétől, a fák ágainak egymásba kapaszkodó zizzenéseitől, a baglyok huhogásától, a sünök röffenéseitől. Igen, gazdája talán boszorka volt, de azért jól bánt vele, mindig tisztán és fényesen tartotta, becézgette, kincsemnek szólította. Tudta jól, hogy a vásárban ő a fő látványosság, nem az idétlen beszélő macska, a bűzlő főzetek vagy a táncoló seprű. A banya a többi darabot megtalálta, összegyűjtötte, őt azonban ott felejtette a földön, egy felszínre bukott gyökér takarásában. Csak a kunyhót kellene megtalálni, csak bekiáltani a boszorkánynak, hogy itt vagyok, engedj be, és újra egész lehetne. Felnézett az égre, hátha valahol a fák sötét lombjai között észreveszi az ismerős füstcsíkot, ami olyan hívogatóan szokott a magasba tekeredni a kunyhó kéményéből. De semmi, csak a feketeség. Hej, a zuhanás előtt milyen nagyra volt magával, gondolta most kissé keserűen Szilánkó. Hogy lenézte a többi tükröt, a hétköznapi üveglapokat, amik semmi mást nem tudtak, csak a valóságot megfordítani. Most azonban egyáltalán nem érezte akkora számnak magát. Nem vágyott semmi másra, csak hogy újra keretbe kerüljön, egybeolvadva a hozzá hasonló szilánkokkal.

Szilánkó elvesztette reményét, hogy valaha visszatalál a kunyhóhoz. Lefeküdt a mohaágyra, és pityeregni kezdett. Sírásának olyan hangja volt, mint az egymáson pergő, karistolódó homokszemeknek. Ekkor kedves dallam ütötte meg fülét. Egy kislány éneke. Szilánkó abbahagyta a sírást, és felállt. Hajnalodott, az erdő kezdte visszanyerni alakját, színeit. A lányka áfonyaszedésből tért vissza épp, hogy nagypapáját gyümölcsreggelivel lepje meg, mert születésnapja volt az öregnek. Mikor észrevette Szilánkót, lehajolt hozzá, rámosolygott. Velem jössz?, kérdezte, Szilánkó pedig megkönnyebbülten mondott igent. A kislány óvatosan kosarába tette a kis üvegszilánkot. A papa örülni fog, csevegett a kislány, ahogyan erdei házikójuk felé tartott. Éppen egy ekkora darab hiányzik a borotválkozó tükréből. Volt idő, hogy Szilánkó ezt hallva finnyásan húzta volna el a száját. Most viszont alig várta, hogy újjászülessen, és egy kedves apóka segítségére legyen. Talán ahhoz nem is kell varázserő. KAPITÁNY MÁTÉ

Sellő Lilla kalandjai

MOLDOVÁN MÁRIA rajzai

Kevesen tudják, hogy réges-régen apró, kékeszöld sellők éltek a Balatonban. Nem verték nagy dobra a létezésüket, mert féltek az emberektől, kivált a gyerekektől. Békésen éldegéltek a vízfelszíntől távol, mélyen a tó fenekén. Iszapkunyhóban laktak, kagylókat gyűjtöttek, és a hínár számtalan felhasználási módját fejlesztették ki. Víz alatti életükben a napszakok váltakozását a fényviszonyok változása jelentette, a felettük feszülő víztükör pedig burokként védte őket a külvilágtól. Egyikük sem merészkedett a felszín közelébe, mert rettegtek, hogy elragadja őket egy ember. Nem az állatoktól, a sirálytól, a gémtől vagy a kacsáktól féltek, hanem az embertől. A kis sellőknek esténként nem Piroskáról meséltek a

szüleik, akit bekap a fondorlatos farkas, hanem az ifjú sellőről, aki, mikor kidugja fejét a vízből és megérinti egy ember, maga is emberré változik. Az átváltozás után a szerencsétlenül járt hablegény többé nem térhet vissza sellőtársai közé. Az emberek teste, mozgása félelmetesnek tűnt alulról. Mintha hatalmas békák volnának, összevissza kapálóztak a vízben és teljesen felkavarták az iszapot. Ezért a nyári szezonban a sellők mindig a tó fenekén maradtak. Sellő Lilla kíváncsi természetű sellőgyerek volt, mindenáron meg akarta nézni, mi van a víz felett. A többiek óva intették, hogy kidugja a fejét: még meglátja valaki, és kész a baj! – Milyen baj? – kérdezte Sellő Lilla. – Olyan kicsi vagyok, nem hiszem, hogy bárki észrevenne.

– Na és a gyerekek? Tudod, hogy ők a legveszélyesebbek! Mindent megfognak, a kisebbek még a szájukba is vesznek mindenfélét! – intette az anyukája. – Csak kikukkantok! Annyira szeretném látni az eget, a napot, a vízen túli világot. Lilla anyukája bölcs sellő volt, végül engedett a lányának, mert tudta, hogy úgyis megteszi. – De ne feledd, te csak a víz alatt tudsz lélegezni, a felszínen rövid ideig bírod! Sellő Lilla alaposan felkészült a nagy napra. Sokáig gyakorolta, meddig tudja visszatartani a lélegzetét. Aznap jó alaposan bereggelizett hínár-zabkásából, a tarisznyájába tett egy-két algakekszet, és elbúcsúzott a családjától. – Ne aggódjatok! – mondta, bár tudta, hogy szülei a visszatéréséig tövig rágják a körmüket. Csinos kis szurkolótábor gyűlt össze az indulása előtt. Az öreg sellők közül néhányan még mindig csóválták fejüket, mások viszont lelkesen lapogatták a kis sellő vállát. Lilla felúszott a leghosszabb nádszál mentén, ami majdnem a vízfelszínig vezetett. A végén elengedte a nádszálat, hogy visszanézzen a mélyben integető sellőkre. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de már nem fordulhatott vissza. A fényárban úszó vízfelszín csak pár karcsapásra volt felette. Feljebb úszott, és kidugta a fejét a vízből. Micsoda látvány tárult a szeme elé! Minden részletét magába akarta szívni: a végeláthatatlan, lassan hullámzó vízfelület felett vakítóan sütött a nap, a sirályok hangosan vijjogva vitorláztak az égen. Ahogy alaposan körülnézett, egyszer csak lefelé pillantott, és hirtelen meglátott a víztükörben egy sellőt. Meglepődve tapasztalta,

hogy ugyanúgy mozog, mint ő. Megvakarta a fejét, a másik is. Odébb úszott egy kicsit és ismét belenézett a vízbe: pár pillanat múlva újra megjelent a sellő. Mivel még sosem nézett tükörbe, nem sejtette, hogy önmagát látja. Annyira elmerült a tükröződésben, hogy nem vette észre: valami közeledik. Hatalmas deszkák úsztak a vízfelszínen, rajtuk emberek és még valami, amitől Sellő Lillának inába szállt a bátorsága. A borzalmas szörnyeteg egész testét hihetetlen mennyiségű haj borította, mintha fekete hínár burkolná. A lény azonnal észrevette a sellőt, és toporzékolva, velőtrázóan ordított. Szegény Sellő Lilla megdermedt ijedtében, hiszen még soha nem látott kutyát! Aztán összeszedte magát, és gyorsan visszabújt a víz alá. Teljesen elfelejtkezett a víztükörben látott alakról, sietve leúszott a nád mentén és visszatért a sellők közé. Dobogó szívvel számolt be felfedezéseiről: a perzselő napfényről, a vízen úszó deszkákról és az ott mozgó emberalakokról... De a hangos rémségről és a víztükörben látott sellőről nem tett említést. Jobb, ha az övéi nem rettegnek annyira a felszín feletti világtól. A többiek ámuldoztak, és titokban örültek, hogy valaki már megtette közülük ezt a nagy utat, és nekik elég volt lentről drukkolni. Sellő Lilla még sokáig merengett, vajon ki lehetett a sellő a víztükörben. Azóta a kis sellők már a vízfelszínt meghódító sellőhősökről és a félelmetes, vízen úszó, deszkatestű emberekről is hallgatnak meséket. Az emberek pedig nem is sejtik, mi mindent rejt a Balaton mélye. SZIRMAI PANNI

Holdra bámulj, vakablak. / Visszhang, dalolj magadnak. / Mécs, kanócért fuss körbe. / Tükör, nézz a tükörbe – szól Weöres Sándor játékos mondókája egyes fogalmak önmagukon túlmutató jelentéséről. Őseink mágikus erőt tulajdonítottak tárgyaknak is. Például a tükörnek. Tükörrel kapcsolatos babonák, szokások, szólások ma is élnek. Letakarásáról halottas háznál, vagy a törött tükör baljós jelentéséről mindenki hallott. Hét évig nem mész férjhez, mondta nagyanyám, míg elejtett tükröm cserepeit szedegettem. Jelen van a nyelvben is. Tükre van léleknek, szemnek, tónak, könyvoldalnak. 1775-től majd száz évig minden református oskolás gyerek Losontzi István Hármas Kis-tüköréből tanulta Magyar Országnak Földleirását, Polgári állapotját és A’ Magyar Nemzetnek történetét. Ősidőkben a lelket, lélekcsapdát, a szellemvilágra nyíló ablakot, a Bibliában az isteni bölcsességet szimbolizálta. Idővel a női hiúság jelképe lett, ám mindenkor becsben tartották. A legkorábbiak – úgy 8000 éve – simára csiszolt obszidiánból (vulkáni üveg) készültek, és törökországi ásatásokból kerültek elő. Az ókori egyiptomiak, etruszkok, görögök, latinok, kelták, de még a kínaiak is fényesre polírozott fémtükröket használtak. Anyaguk réz, bronz, acél, ezüst. Köralakúak vagy oválisak, kézbe simuló nyelük van, hátukat mitológiai jelenetek díszítik. Sírkamrák falán, görög vázákon az előkelő hölgyeket gyakran ábrázolják szépítkezve kézitükör

Múl t b a

n y í ló

k o k a l ab 22

előtt, amelyet szolgálójuk tart eléjük. Drága holmi volt, ragaszkodtak hozzá, a sírba is magukkal vitték. Amikor Szép Heléna Trójába szökött Párisz királyfival, állítólag nem csupán férje kincseinek, hanem tükreinek elviteléről sem feledkezék meg. Mózes második könyvéből tudjuk, hogy a zsidók egyiptomi fogságból szabadulásuk után fémtárgyaikkal járultak hozzá a hordozható oltár készítéséhez. Asszonyaik nagy áldozatot hoztak: saját bronztükreiket adták oda. A fémtükrök idővel veszítettek fényükből. Ezért írhatta Pál apostol híres szeretethimnuszában, hogy most tükör által homályosan látunk, de – mikor eljő a teljesség – akkor színről színre. Üvegtükröt a rómaiak kezdtek gyártani, de csak a 14. századtól terjedt el, amikor a Velence melletti Murano üvegfúvó mesterei feltalálták a foncsorozást. A gömb alakúra fújt, majd felhasított és simára egyengetett üveglap hátulját ólommal és higannyal vonták be. Így jobban visszaverte a fényt. Tisztább képet adott, mint a levegőn oxidálódó fémlap. Később ezüstre cserélték az ólmot, ettől tökéletesebb lett, de ára az aranyéval vetekedett. A 17–18. századtól – ugyancsak Muranóban – nagyobb síküveglapokat öntöttek. Így vált lehetővé, hogy a fényűző barokk palotákban nagy falfelületeket borítsanak tükrökkel, amelyek látszólag megnövelték a teret, megsokszorozták a hatalmas ablakok és csodás kristályüveg csillárok fényét. Az elsőként elkészült versailles-i tükörfolyosót számos hasonló követte Európában. Nálunk a fertődi Esterházy- és a keszthelyi

Festetics-kastély tükörtermei a legszebbek. A 19. századtól a fejlődő gyáripar mindenki számára elérhetővé tette a kisebb-nagyobb tükröket. Megjelentek a nemesi udvarházakban, a polgári otthonokban, a falusi parasztházakban. Ügyes kezű pásztorok a zsebtükrök megóvására lapos tokokat, tükrösöket faragtak. Bekarcolt díszítésüket piros és fekete pecsétviasszal emelték ki (spanyolozás). Népművészetünk és az ősi lélekidézés ma is létező, vásári utóda a mézeskalácsszív közepébe ragasztott parányi tükör. Nemzedékek végtelen sora néz vissza ránk belőlük, ha van szemünk a látásra. Gyerekkorom meghatározó emléke egykori szalonunk tükre. Majdnem a plafonig ért, és dúsan aranyozott, faragott keretébe belefért egész akkori világom. Órákig játszottam előtte menyasszonyt és apácát alakítva, talpig beburkolózva a zongora terítőjébe. Ötéves leszek! – hallatszik át boldog gajdolásom a múltból a mába, és meglátom kislány magamat apámmal az arany napraforgók tükörkertjében. Ez lesz a hozományod, ígérte, de nem tarthatta be szavát. Mindenünk odaveszett – a tükörrel együtt – a háborúban. Cserepekre tört vagy ismeretlenek nézegetik valahol magukat benne? Másával a szegedi múzeumban találkoztam nemrég. Dél-alföldi asztalosműhelyben készült az 1900-as évek elején. A miénk is onnan származott; először nagyanyámé volt, azután anyámé, nekem csak emléke jutott, a múltba nyíló ablak. JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE

>> N É Z Z Ü K E G Y Ü T T. . .

Edgar Degas képeit! A mozgás sok művészt megihlet, néhányukat az állatok mozgékonysága, másokat az emberi test hajlékonysága vagy éppen a tánc világa bűvöl el. Edgar Degas [ejtsd: edgár dögá] az ötgyerekes De Gas család elsőszülött fiaként Párizsban látta meg a napvilágot. Édesanyja amerikai kreol volt (spanyol szülőktől Amerikában született), olaszfrancia származású édesapja sikeres bankár lett Franciaországban, így a család jó körülmények között élt. Bár az apa művészetkedvelő volt, fiát jogi pályára szánta. Degas hamar meggyőzte apját, hogy a jogászkodás nem neki való, így aztán szülői támogatással tanulhatott a párizsi művészeti akadémián. A kor szokása szerint gyakran járt a Louvre [ejtsd: lúvr] Múzeumba műveket másolni. Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg a híres festővel, Eduard Manet-val [ejtsd: mané], aki éppen ugyanazt a képet másolta. A két festő barátságot

kötött, a fiatal Degas-ra nagy hatást gyakorolt Manet impresszionista (a pillanatnyi látványt rögzítő) festészete. Huszonkét éves korában Olaszországba utazott rokonokhoz, és három éven át ott tanulmányozta a klasszikus mesterek műveit. Az olasz út során sokat fejlődött Degas művészi kifejezésmódja, ebben az időszakban festette rokonairól a Bellelli család portréját. A képen a művész éppen várandós nagynénje látható családja körében, férje a nézőnek háttal fordul, a beállítás is érzékelteti, hogy nem boldog családot látunk. Az asszony fásult arckifejezése arról árulkodik, hogy csak a kép kedvéért terelték össze őket – a szereplők úgy néznek ki a képből, mintha elvágyódnának. Régi, fekete-fehér fényképeken lehet az övékhez hasonló kifejezéstelen, távolba révedő arcokat látni.

Hazatérése után jelentős kiállításokon, köztük a Párizsi Szalonon szerepeltek a művei, de egy lóversenyről készült képe nem aratott sikert. Érdeklődése az opera és a balett világa felé fordult. A fiatal művész két évet szolgált katonaként a francia–porosz háborúban, ezalatt vette észre, hogy nem tökéletes a látása (nem tudott jól célozni a fegyverrel). Sokat szenvedett az öröklött szembetegségtől, élete vége felé el is homályosult látása. Franciaországban egyre ismertebb lett, impresszionista kiállításokon jelentek meg művei. Bár az impresszionista stílus egyik alapítójaként tartják számon, Degas hangoztatta, hogy nem tagja a csoportnak, egyéni kifejezésmódot követ. Édesapja halála után rákényszerült, hogy szülői segítség nélkül, a saját lábára álljon. Ez is hozzájárult, hogy a sokaknak vonzó balerinák világára összpontosított. Ezek a képek kelendőek voltak. A fiatal, légiesen karcsú balerinák különleges tüll szoknyájukban mesebeli lényeknek tűnnek. Degas képei azonban gyakran a szinte még gyerek balerinák szenvedéseit is bemutatják: a gyakorlás kemény munkáját, a fájdalmas sebeket a lábon, a kimerültséget. Több száz képet festett balett-táncosokról, az

opera, a balerinák idillinek tetsző világa összeforrt a nevével. A poszteren látható Négy táncos című festményen két figura egy korai fényképsorozaton szereplő táncos mozdulatait idézi. A fényképeket akár Degas is készíthette, mert neki is volt fényképezőgépe. Kísérletezett is vele a festmények előtanulmányaihoz. A mozdulatsor különböző fázisait egy képen örökítette meg, így az összhatás dinamikus, szinte filmszerű. A Színpadi próba című képen jól elkülönülnek a középen, az éles fényben a nézőtér felé forduló balerinák és a színpad szélén várakozó többi táncos. Érezhető a feszültség, ahogy a balettmester igazítja a mozdulatokat. Talán rá is szól a beszélgető táncosokra. Érdekes megfigyelni a stilizált színpadi díszletet és a kép sarkában unottan üldögélő férfialakokat. Vajon mire várhatnak? Mit gondolsz, ők is színpadra lépnek?

Dallam tükörben Unokatestvérem kislány korában egyszer tojást kért uzsonnára, de nem örült a rántottának, és némi hisztivel – amilyet ti bizonyára nem ismertek – tükörtojást követelt. Nagymama térült-fordult, behozott egy asztalra állítható tükröt. „Most már tükörtojás” – mondta, és Magduska jóízűen befalta a tükrözött rántottát. Vajon lehet a zenét tükrözni? Úgy nem, mint a történetben a tojást... De a dallamok tükrözését már nagyon régen feltalálták a zeneszerzők. Johann Sebastian Bach [ejtsd: johann szebasztian bah] a 18. században írta hatalmas művét, A fúga művészete című 19 tételes alkotást. A fúga olyan zenei forma, amelyben az egyik szólam bemutat egy témát, amelyet a másik szólam leutánoz. Vagy hangról hangra, vagy majdnem hangról hangra, éppen csak annyi változtatással,

hogy jobban beleférjen a zenei hangnembe. Azután egy másik szólamban érkezhet megint a téma, s az előbbi minta szerint válaszul a kísérő változat. Közben persze mozognak a szólamok, hiszen, ha csak a téma hangjait hallgatnánk, az hamar unalmassá válna. Fontos, hogy a hangok kavargásában megéhezzünk a téma újbóli megjelenésére. Ez a téma:

  



        

A sorozat egy másik fúgájában így halljuk viszont:

   



     



Jól látható, hogy ez a dallam középső hangjára tükrözi az eredeti témát. Ha meg is hallgatjátok ezt a részt, érdekes elgondolkozni, hogy másnak érzitek-e az eredeti téma hangzását, illetve a tükörfordítást. Ha csak a kottát nézitek, talán nem találtok jelentős különbséget, túl azon, hogy fordítva mozog a dallam. De vajon más hangulata van-e attól, hogy elsőre a legmélyebb hangról kapaszkodik fel a dallam, másodjára pedig a legmagasabb hangról gurul vissza? A téma tükrözését nem Bach találta ki, már korábban is játszottak ezzel zeneszerzők. Azért tőle hozom a példát, mert az egymást utánzó szólamokból álló, többszólamú zene mintegy kétszáz éves fejlődése Bachnál, és éppen A fúga művészetében ér csúcspontjára. A huszadik századi, játékos kedvű zeneszerzőknél is találkozunk tükörfordítással. Sőt, az is elfordul, © hogy a dallam hátulról előre is végigjárja az útját, ezt nevezzük rákfordításnak. S ugye, kitaláljátok, hogy azt is lehet tükrözni, úgy pedig már létrejön a ráktükör (vagy tükör-rák) fordítás is. HOLLÓS MÁTÉ ©

Szembenézés önmagunkkal

„A szem a lélek tükre”, tartja a mondás, mert az ember tekintete sokat elárul az érzéseiről. Éppúgy, mint az arckifejezése, a testtartása, a mozdulatai. Ezek összessége alkotja a testbeszédet. A testbeszéd ismerete nagyon hasznos, ha meg akarunk érteni másokat, és hatékonyan akarjuk kifejezni magunkat.

Amikor két ember összhangban van, hajlamosak egymáshoz hasonló testtartást felvenni, hasonló mozdulatokat tenni, mintha öntudatlanul tükröznék egymást. Egyes szakértők szerint rokonszenvet kelt bennünk, amikor látjuk, hogy a másik ember tükröz minket. Függetlenül attól, hogy ez a tükrözés tudatosodik-e bennünk. Talán azért rokonszenvezünk a minket tükröző személlyel, mert magunkhoz hasonlónak látjuk. A szóban rejlő „rokon” is a hasonlóságra utal. Az emberek ösztönösen vonzódnak az ismerős dolgokhoz, és gyakran idegenkednek az ismeretlentől, mert az ismerőst könnyebb megérteni, mint a szokatlant. Amit nem értünk, az könnyen megijeszt vagy elbizonytalanít. Sok mítoszban, mesében a víz veszélyforrásként jelenik meg: titokzatos szörnyetegek bukkannak fel a habok mélyéről, a vizeken túlról érkezik az ellenség. A biztonságot jelképező szárazfölddel ellentétben a víz kiszámíthatatlan. Ráadásul tükröződő felület is: a mesékben a víztükör így sokszor tükör jelentésben szerepel. A tó a lélek jelképe. Amikor a legendákban a vízből vagy tükörből előbújó szörnyetegekkel

találkozunk, az belső félelmünkre utal, hogy szembe kell néznünk önmagunkkal és saját árnyoldalunkkal kell megküzdenünk. Az önvizsgálattól sokan tartanak, mert riasztó, fájdalmas, vagy éppen szégyenletes igazságokra vezethet. Pedig az önvizsgálat elengedhetetlen, ha komoly döntéseket kell hoznunk. Árnyoldala mindenkinek van. Ezért népszerűek az olyan történetek, ahol a hőssel szemben egy főgonosz áll. Gyakran vérrokonok, vagy egyéb hasonlóság kapcsolja össze őket. A különbség közöttük, hogy a főgonosz enged a sötétség vonzásának, a hős igyekszik ellenállni. Gyakran az a hős legfőbb próbatétele, hogy a főgonosz megpróbálja őt a maga oldalára csábítani. Ilyenkor a gonosz a hasonlóságukat hozza föl érvként. Amikor a főhős diadalmaskodik a történet végén, nem csupán az ellenséget, de saját árnyoldalát is legyőzi. Nehéz azonban olyasmi ellen hatékonyan küzdeni, amit nem ismerünk. Ha szélesítjük a látókörünket, ismerőssé tehető az ismeretlen, és kevésbé hoznak zavarba az újdonságok. Aki nyitott, szívesen kipróbál újszerű helyzeteket, meghallgat tőle távol álló nézőpontokat is, az idővel könnyebben néz szembe nemcsak a különféle kihívásokkal, de önmagával is. HŐNYI E. KATALIN

A tükör vándorútja

Kevesen ismerték úgy Meseország lakóit, mint Timót, a tükör. Milliószor látta mindenkin mindazt, ami állandó: a szabálytalan mosolyokat és a griberliket, a ferde orrokat, elálló füleket, a szeplőket, anyajegyeket, a szénfekete gombokhoz hasonlatos meg a mandulavágású szemeket. És hányszor megfigyelhette az árulkodó, múlékony villanásokat is! Bár ritkán szóltak hozzá, pontosan tudta, kiben mi lakozik. Timót éveken át nézte a kamra kifosztásáról tanúskodó, sebtiben letörölt tejfölbajszokat, nem maradt rejtve előtte a harag pírja, sem a könnyek nyoma a maszatos arcokon. Tanúja volt, mint felhősödött el a királynő arca, mikor felfedezte a legelső hófehér szálat dús aranykoronájában, és hogy ragyogott fel a libapásztor szeme, amikor a gazdasszony lánya mellette állva dicsérte erős karját. Egyvalaki volt Meseországban, akit soha nem pillanthatott meg Timót, és akit így soha nem tudott megismerni: saját maga. Kérdezgette, kérlelte Meseország lakóit, akik megfordultak a színe előtt, hogy meséljenek: hogy néz ki? Kedvesek a vonásai? Vagy szigorúak? Vén vagy ifjú? Csúf vagy kellemes a szemnek? De választ senkitől nem kapott. Mintha meg sem hallották volna, vagy csak a vállukat vonogatták. A tükör előtt állva mindegyik önmagával, kizárólag önmagával volt elfoglalva. Timótra ügyet sem vetettek. Egy szép napon Timót elhatározta, hogy vándorútra indul, és addig meg sem áll, amíg meg nem tudja, milyen is ő. Ment éjjel és ment

nappal, hosszú, hosszú időn át. Visszatükrözte a csillagokat, a feketeséget és a szikrázó kék eget, belepte az út pora, a port aztán lemosta az eső. Sokáig tartott az út, olyan sokáig, hogy Timót elérte Meseország határát, de ott sem torpant meg. Akkorát sóhajtott, hogy egész bepárásodott, de átlépett a határon, és ismeretlen tájakon folytatta útját. Ismeretlen lényekkel találkozott, és tette a dolgát: meglátták magukat benne az új vidékek új lényei, különös fák, virágok és madarak. Egy kis vörösbegy szembogarában mintha felszikrázott volna valami, amiről már-már azt hitte, hogy… De a vörösbegy tovaröppent, és Timót újra magára maradt a kérdéseivel. Egyre fáradtabb, egyre reményvesztettebb lett. Végül nekivetette hátát egy öreg, odvas tölgyfának valahol a Meseországon túli ismeretlen erdőségben, és lehorgasztotta a fejét. Így állt, ki tudja, meddig, amikor a búslakodásból egy hang riasztotta fel. „Jó napot! Azt hiszem, még nem találkoztunk. Tirza vagyok, a tükör.” Timót felnézett, és a legkülönösebb látvány tárult elé, amit valaha látott, különb, mint bármelyik álma. Látta Tirzát, és Tirzában magát, Tirza szemében a boldog döbbenetet és a sajátjában annak szakasztott mását – Tirzában. És mindketten láttak még valamit, ami megfoghatatlanabbnak és hatalmasabbnak tűnt mindkettőjüknél, és egyszerre az övék volt. Az övék lett a végtelen. JANECSKÓ KATA

Tükörséták

Vannak okosabb jószágok is, de a legtöbb kutya meglehetősen sokáig keresi az újonnan elhelyezett tükör mögött a másikat, aki nyilvánvalóan ott van, hiszen néz, liheg, farkcsóvál. És közben még sincs ott, mert se szaga, se kiterjedése, hogy körbe lehessen szimatolni. A kutyák, mármint az okosabbja, egy idő után belátja, hogy akárhogy megy körbe, képtelen átjutni a tükör túloldalára, oda, ahonnan az a másik szemlátomást épp ilyen kitartóan igyekszik átjutni ide. A nehezebb felfogásúak kitartóan ostromolják az üveget, míg rá nem jönnek, hogy a néma, szagtalan és kiterjedés nélküli másikkal se verekedni, se játszani nem lehet. Jázmin, az öreg boxer hosszú életének ideje alatt nem is egy tükörrel találkozott már: tükrös szekrénnyel, előszobatükörrel, szőnyegen hagyott apró babatükrökkel, meg kirakatok üvegén felvillanó képekkel is. Tudta, hogy nem számíthat semmire az ezüstkeretes, ablaknyi

méretű példánytól sem, amelyiket gazdái egy nap nagy hacacáréval illesztettek a falra. Méghozzá gondosan kiméricskélt, ferde szögben, hogy ne csak a szemközti falon lógó képeket és az ablak egy szeletét duplázza meg, hanem valamelyest a szoba életének is tanúja legyen. Jázmin közönyösen fogadta az ovációt, ami a sikeres műveletet kísérte; nemigen hozták lázba az „antik darab” meg a „míves keret” kifejezések sem, minthogy tapasztalatból tudta: egyiknek sincs közvetlen köze sem a sétához, sem a vacsorához, sem a fülvakargatáshoz – vagy az együttlét bármilyen más formájához. Csak fél szemmel pislantott fel. Tudta, hogy az eb, aki a tükör távolában a padlón hever, nem egy másik kutya, de persze nem is ő. Tudta, ha ő arrébb megy, a másik is ugyanígy tesz, és mostantól így lesznek egymás mellett ebben a szobában, anélkül, hogy valaha is együtt lehetnének. Szusszant egy hosszút, ahogy az a

boxerek szokása, és ebben a hosszú szusszanásban minden közlendője benne volt: a bosszankodás a felhajtás miatt, meg a megkönnyebbülés, hogy az a másik kutya semmiképp sem fog beleenni a vacsorájába. A tükör közönyösen elfoglalta helyét a fal magasában, és keretének ezüstcirádáival, no meg rezzenetlen tükörtekintetével attól kezdve csöndesen uralkodott a szobán. Jázmin kutyasóhajának volt még két további oka is. Egyrészt gazdái nemtörődömsége: a sehováse-nyíló ablakot épp kedvenc rongyszőnyegével szemben lógatták fel, így mindig a nemlétező másik társaságában kell eztán szundikálnia. A másik ok, hogy aznap esősre fordult az idő, és Jázmin, gyengülő szaglása ellenére, amely kissé vaksivá tette a világ dolgaira, a levegőben érezte, hogy ez egész héten így marad – vagyis a sétának lőttek. Ha ki is viszik pár percre, bőrig ázik. És Jázmin, mint a kutyák általában, utálta a felülről érkező vizet. Hanem az első esőmosta délelőttön, amikor kiürült a lakás, és Jázmin rosszkedvűen hevert a szőnyegén, különös dologra lett figyelmes. A tükör borús lapján, ahol addig unalmasan ismétlődött a vízcseppek futása az ablaküvegen, most derülni kezdett az ég. Mintha kinyílt volna az ablak, és mögötte napsütötte utca tárult fel. Jázmin kedvenc utcája. Szárazon. Fölemelte a fejét. Az utca továbbra is ott volt, lámpaoszlopokkal, ahogy kell. Sok lámpaoszloppal. Jázmin pislogott. Az utca végén domboldal látszott, réttel. Az a domboldal, ahová sokszor vitték ki még kölyökkutya korában. Az akkori ínycsiklandó cickányszagok után most ugyan hiába szimatolt, de a rét attól még rét volt, a domboldal pedig domboldal. Jázmin ismét szusszant egyet, ezúttal

röviden és elégedetten. A fal magasából is szusszant valami. Erre felkapta a fejét és a fülét hegyezte. A másik, tükörbéli kutya persze ugyanígy tett. Jázmin vakkantott, és furcsamód nemcsak a mozdulat, de a vakkantás is megismétlődött. – Ez meg hogy lehet? – morfondírozott némi kelletlen morgás kíséretében. – Ajándék – morgott vissza a fal magasából a másik. – Miféle? – vakkantott Jázmin. – És miféle kutya vagy te? Se szagod, se helyed… – Nem vagyok kutya, hogy is lennék – morgott vissza a másik. – Tükör vagyok: ami a tükörben van, az minden csak tükör. Se nem kutya, se nem szőnyeg. Jázmin zavartan kaffantott egyet-kettőt. – A tükrök ajándéka – kaffantotta a másik – az ismétlés. Nálatok minden csak egyszer történik. Ugyanaz, ugyanúgy soha többé. Mi viszont csak ismételni tudunk. Te unatkozol ott a szőnyegen. Én unom mindig a jelen pillanatot ismételni. Eső, ablak, képkeret. Ismételjünk együtt valami érdekesebbet! A te fejedben, kutyaszívedben, izmaidban ott vannak az utcák, domboldalak, surranó macskák, pattogó labdák. Nálam az ismétlés szenvedélye. Indulhatunk? Jázmin, habár nem értette, elégedetten hevert vissza, most már a tükörrel szemközt. Úgy döntött, nem siet – egyelőre marad a lámpaoszlopos utcánál. Az esős napok mindig hosszabbak a többinél: bőven ráér még a rétig elcsavarogni. És ki tudja, mennyi nem sejtett emlék esik útba a rétig. Az eltelt kutyaévek hány és hány izgalmas utcasarka. NACSINÁK GERGELY ANDRÁS

A csók Tükröt kellett vinni ma az iskolába. Valami projektnap volt, azt hiszem. Fizikán a fény visszaverődését tanultuk, rajzórán portrét kellett készíteni saját magunkról. Nyelvtanon az ínyvitorlánkat nézegettük, drámán tükörjátékot játszottunk (mondjuk, ahhoz pont nem kellett semmi, mert mi voltunk egymás tükörképei). Optikai csalódásokat csináltunk technikán, meg ilyenek. Nyelvtanórán nézegettem a nyelvemet a tükörben. Megállapítottam, hogy olyan, mint egy mozgékony kis űrlény a számban. Eljátszottam a gondolattal, hogy akaratomtól függetlenül, összevissza mozog odabent a rejtekhelyén. Bebújik a barlangjába, onnan figyel, aztán izgő-mozgó, húsos testével hirtelen előtör, ha valami megzavarja. Meg kell tanulnunk normálisan csókolózni :) Ezt üzente ma a múzsám a második szünetben. Én csak múzsának hívom. Tegnap hazakísértem, aztán csókolóztunk. Először kétségbeestem, hogy ezek szerint mégiscsak elronthattam valamit. A szmájli azért kicsit megnyugtatott, akkora baj mégsem lehet. Kivéve, ha tévedésből rossz irányba kanyarította a szájat, és igazából szomorú szmájlit akart rajzolni mondatvégi írásjelként. Egy lesajnáló kis emotikont. Meg kell tanulnunk normálisan LÁNG ANNA rajzai

csókolózni :( Mindenesetre a kijelentés további csókolózások lehetőségét vetítette előre, szóval annyira azért nem aggódtam. Szívesen megtanulok normálisan csókolózni a múzsámmal. Bármit is jelentsen az, hogy normálisan. Idősebb nálam, és ő már jártas ebben, majd beavat. Közben végig csukva volt a szemem. Nem tudom, neki csukva volt-e, és csukott szemmel kell-e csinálni ezt egyáltalán, de annyira közel jött az arca, hogy úgyse tudtam volna fókuszálni. Gondolom, ösztönösen becsuktam inkább, hogy ne bandzsítsak. Egyébként nagyon rövid ideig tartott az egész. Finom puhaságot éreztem az ajkamon, aztán mintha fogakat is láttam volna magam előtt. Később úgy okoskodtam, hogy hozzáérhetett az ajkam a fogaihoz is, és ezért képzeltem el egy fogsort, miközben csókolóztunk. Nem tudom, szabad-e ezt, hozzáérni a fogakhoz, elrontottam-e valamit, vagy ettől azért még lehet jó a csók. Mármint nekem így is irtó jó volt. Csak hogy neki jó volt-e, azt nem tudom. Amikor kinyitottam a szemem, ő már távolodott. Vissza se nézett. Pötyögte a házuknál a kapukódot. Aztán szép lassan becsukódott utána a kapu. Nem akartam szándékosan memorizálni, de minden apró részlet bevésődött, úgyhogy a kódot is simán megjegyeztem.

Ácsorogtam még ott egy darabig a kapualjban. Nem igazán tudtam, mit kell tenni, miután megcsókolják az embert. Hazafelé azon gondolkodtam, vajon most már elmondhatom-e magamról, hogy megcsókoltam egy lányt. Mert csókolózni csókolóztam ugyan, de nem én csókoltam meg őt, hanem ő csókolt meg engem. Sokat gondolkoztam ezen. Aztán ma, a hatodik órán, bioszon – biológiából nem kellett a tükör, mert mentünk tovább az anyaggal – meghallottam, hogy az érintésben az érintő is érintett. Többet nem is tudok felidézni, az egész órából csak ennyi maradt meg. Meg hogy hám, irha, bőralja. De kit érdekel. A lényeg, hogy ezek szerint, aki érint, azt is megérintik, az is meg van érintve a másik által. Ha viszont ezt vesszük alapul, akkor akit megcsókolnak, az is megcsókolja a másikat, hiszen a csók is érintés, elvégre a szánkon is bőr van. Vagyis nyugodtan kijelenthetem: megcsókoltam egy lányt. Akkor is, ha igazából egy lány csókolt meg engem, mert az érintésben az érintő is érintett. Mert akit csak úgy megcsókolnak, az is csókol. Nincs mit tenni. Ilyen ez. NYŐGÉR RÓBERT

Tükrös trükkök Egy kutyát vagy papagájt megtréfálhatunk, ha tükröt állítunk elé, de lehet-e ilyen mókát csinálni egy növénnyel? A kutya, a madár egy másik, hozzá hasonló lényt lát magával szemben, és valahogy reagál rá. De a növény? Ha nem is látja magát a tükörben, néhányuknak mégis mintha láthatatlan belső tükreik volnának. Viráguk egyik oldala a másik tükörképe lehet, vagyis a két fél tükörszimmetrikus, szaknyelven úgy mondják: kétoldalian részarányos. Ilyen tulajdonsággal sok növény virága rendelkezik, például a tátika, a zsálya, az ibolya, a mezei szarkaláb vagy az árvácska. Más virágoknál ez a szimmetria sugaras,

ami azt jelenti, hogy nemcsak egy síkkal oszthatók tükörképi felekre, hanem többel is, mint például a tavaszi gólyahír vagy a tavirózsa esetében. A virágok sugaras szimmetriája az ősibb forma. A kétoldali szimmetriát mutató virágok a törzsfejlődés során később alakultak ki. Valószínűleg azért – és ezt kutatások is megerősítették –, mert az ilyen virágokra a beporzó rovarok könnyebben le tudnak szállni, s ez a növény szaporodása szempontjából előnyt jelentett. De a nem szimmetrikus virágok sem maradnak beporzás nélkül, mert más eszközöket is alkalmaznak beporzóik csalogatására, például illatokat, színeket vagy becsapós foltokat a

szirmaikon. Sok növényt a szél poroz be, s a szélt nem érdekli se a szimmetria, se a szín, se az illat. Meglepő növényi trükk, amikor a virág egy rovar képét viseli magán. Ilyen rovarutánzók az orchideafélék közé tartozó bangók, melyek virágszirmai biológiai tükörképként az áhított, várt beporzók formáját, színeit mutatják. Olykor annyira hasonlítanak a rovarra, hogy valóban szinte tükörképnek tűnnek. A poszméhet utánzó virágra szálló hím hártyásszárnyú rovar, meglátva az orchidea virágát, azt hiszi, párjára lelt. Rárepül, mocorog rajta, ám mire rájön, hogy becsapták, és itt igazi partnerre nem számíthat, már be is porozta az orchideát. De a következő hasonló virágot látva ismét hagyja magát rászedni. Ám csak addig dől be ennek, míg a nála később kikelő, igazi poszméh lányok meg nem jelennek körülötte. Addig is jót tett a virágoknak a beporzással, ő maga meg belakmározhatott nektárjukból. Az ilyen „utánzósdi”, vagy hamis kép mutatása nem ritka az élővilágban, az állatok is művelik. A botsáskának már a neve is jelzi, hogy olyan, mint egy bot – bár inkább kis gallyhoz hasonlít. A rovarokat evő madarakat egy gallyacska nem érdekli, így a botsáskának nem kell félnie tőlük. A levélutánzó sáska vagy a levéllábú sáska úgy néz ki, mint egy levél, ami, még ha mozog is, a szél által fújt vagy éppen lehulló levelekre hasonlít. Ezért

vándorló leveleknek is nevezik ezeket a sáskákat. Az állati vagy növényi szervezetek tükröző vagy utánzó tulajdonságai a törzsfejlődés évmilliói során azért alakultak ki, hogy biztosítsák a faj fennmaradását. SZIGETI ZOLTÁN

Sárkánymentes övezet

A boszorkány feketemacskája a varázskönyvektől roskadozó polcon tekergőzve levert egy kötetet. A vaskos könyv felborította a tükröt, és az darabokra tört. – Még szerencse, hogy nem vagyok babonás! – mondta a boszorkány nevetve, és a naptárjára nézett: péntek 13. – Na de, mi legyen a tükörrel? – kérdezte magától. Felemelte a varázskönyvet: éppen a tükrökről szólt. Mivel titkos tükörírással íródott, a boszorkány óvatosan felvett a földről egy törött tükördarabot is, a tartalomjegyzékhez tartotta, és rekedtes hangján olvasta: – A tükör és a tükörkép kapcsolata – nem. – Az igazmondó tükörponty – nem. – Csodatevő víztükrök – nem. – Elvarázsolt és mágikus tükrök – nem. – Tükörlabirintusok és tükörpaloták – nem. – Tükörország lelőhelye és pontos térképe – nem. – Varázstükör készítése… Ez kell nekem! – kiáltott a boszorkány, és máris a megfelelő helyre lapozott a könyvben. A tükördarab segítségével tovább olvasott: • Forralj fel egy rézüstnyi vizet egy tűzokádó sárkány segítségével! • Közben ismételgesd a varázsigét visszafelé: …rökütszárav arbadakarba… • Fordított sorrendben dobd a rézüstbe az alábbi összetevőket: … A varázstükör elkészítéséhez szükséges megannyi összetevő közül csak a kvarchomok hiányzott. A boszorkánynak eszébe jutott a hét bányász törpe az erdőben.

A hét törpének egész csillényi kvarchomokja volt a bányában, de egy kétfejű, tűzokádó sárkány költözött be hozzájuk. A sárkány épp kapóra jött a boszorkánynak, hiszen a tiszta kvarchomok olvadáspontja olyan magas, hogy azt közönséges tűz nem olvasztja meg. Így magára húzta félelemálló mellényét, bemerészkedett a hét törpe bányájába és beszédbe elegyedett a sárkánnyal. A sárkány elpanaszolta a boszorkánynak, hogy nem találja helyét az erdőben élő egy-, három-, hét- és tizenkét fejű sárkányok között, mivel ő csak két fejjel született. Bánatában költözött a bányába. Több se kellett a boszorkánynak, elővette a varázskönyvét és megmutatta a sárkánynak Tükörország lelőhelyét és pontos térképét, ahol a tükörsima tükrű, bűvös tó mellett kétfejű sárkányok élnek egy ősi sziklaüregben… Cserébe azt kérte a sárkánytól, segítsen elkészíteni a varázstükröt. Estefelé a hét hazatérő törpe csak annyit látott, hogy a kétfejű sárkány szélsebesen kirepül a bányából, és vissza se néz többet. A boszorkány vidáman sétált ki a barlangból, hóna alatt hatalmas tükröt cipelt. – Megijedt a saját tükörképétől! – lódított a boszorkány az értetlenkedő törpéknek, mert nem akart magyarázkodni. Rákötötte a varázstükröt a cirokseprűjére, és elrepült vele. Hazaérve megéhezett, így újra kinyitotta a varázskönyvét, és megkereste benne a tökéletes tükörtojás receptjét. KOVÁCS ZOLTÁN TIBOR

Majomház Történt egyszer, hogy tükör került a majomházba. Apró volt az a tükör, a zsebben épp elfért, és ki kellett hajtani, hogy lássa magát benne az ember. Persze a majmok nem ismerték a tükör titkát, így amikor az éles szemű, minden hájjal megkent csimpánzkölyök meglátta az elhagyott pipereholmit a ketrec előtt, igencsak izgalomba jött. Csöndesen elsomfordált az anyjától, majd addig sündörgött a rácsok mellett, míg egyszer csak kinyúlt érte, felkapta, és gyorsan elrejtette a szalmában. Csak később merte elővenni, féltette a kincsét nagyon. Forgatta, szagolgatta, talán még meg is rágta, végül csak sikerült széthajtania. Lett is rögvest nagy sivalkodás, a kölyök rémülten dobta messzire zsákmányát. – Ki bántott, édes gyermekem? – termett ott egy ugrással az anyja. Hanem visszahőkölt ő is, mert haragos majomasszonysággal került szembe. Ijedtében az ina is reszketett, és csak messziről mert hadakozni a tükörképével. De a másik sem volt rest – ugyanígy tett! – Eredj, hívd a páviánt, az majd elkergeti! – parancsolt a kölykére, aki már rohant is. Nagy dérrel-dúrral érkezett a remélt megmentő. Ijesztő volt, minden harci dísze ott pompázott a pofáján, szőrgallérját az égnek meresztette, hatalmas szemfogaival vicsorgott. – Hol az a híres betolakodó? – visította, de egy pillanat múlva rémülten meghátrált.

Kíváncsi lett a nagyorrú majom is. – Eltévesztetted a házszámot, ormányos! Az elefántok között lenne a helyed! – csúfolkodott a tükörbe tekintve, de közelebb ő sem ment. Meghallotta a riadalmat a selyemmajmocska, aki apró volt, de igencsak hangos. – Nézd már, milyen jólfésült! – mondta leereszkedően, majd haragosan hozzátette: – Itt ezzel semmire nem mész! Sorra jött az összes majom, visítottak, a mellüket döngették, a rácsot rázták, de nem tudták elkergetni a csúf, rettenetes, ezerarcú betolakodót. Akkor lett csak rend, amikor a nagy ramazuriban a tükör kipottyant a ketrecből, és összecsukódott. Nemsokára betoppant a gondozó, és szélesen elmosolyodott, amikor megpillantotta elveszettnek hitt tükrét. Nyomban kihajtotta, és néhány gyors mozdulattal rendbe tette a frizuráját. Aztán megetette a majmokat, és már ott sem volt. A majmok némán falatoztak. Csönd volt, nagy csönd. Végül a nagyorrú szólalt meg. – Nem is volt nagy ormánya annak a majomnak! Sőt, nagyon helyes, pisze orra volt! – bizonygatta az igazát az állát felszegve. A többiek helyeslően és szorgalmasan bólogattak.

PAP KATA rajzai

GUTI CSABA

Tükröm, tükröm… Sima ügy, hogy ha Hugi meg én állunk a tükör előtt, mindketten tudjuk, hogy a nagyobb gyerek én vagyok, a kis majszos orrú Hugi, és még véletlenül sem kezdjük a tükröt törölgetni, hanem Hugi valódi orrának esünk neki. Mert van én-tudatunk. Ezt papa mondta, és azt is, hogy ez az embereknél olyan korán kialakul, hogy Hugi kétéves, de már neki is van. Kapott egy pár fülbevalót, és azóta – amikor tükörbe néz –, egyből a fülét tapogatja. Kíváncsi voltam, vajon Panna kutyának van-e én-tudata, de elsőre nem úgy nézett ki, mint aki örül a tükörképének. Inkább felhúzta magát, és be akart bújni a tükör mögé, hogy kiráncigálja onnan a másik kutyát, mielőtt még az lesz a kedvenc. Megkérdeztük papát, hogy Panna vajon komolyan

azt hiszi, az ott egy teljesen másik, ellenséges kiskutya. Mire papa azt mondta, ez nagyon jó kérdés. Már régóta izgatja a tudósokat is, hogy az állatoknak van-e én-képe, és nagyon sokat kísérleteztek, hogy megtudják. Az egyik legérdekesebb kísérletet Gordon Gallup pszichológus találta ki, aki csimpánzokat vizsgált. Először megismertette velük a tükröt – mert csimpánzéknál az nem olyan gyakori cucc, mint nálunk, az embervilágban. Aztán, mikor a tükör már nem volt újdonság, a majmokat elaltatták, és amíg szunyáltak, pirosra festették a szemöldöküket. A csimpánzok átmentek a vizsgán, mert amikor felébredtek és megnézték magukat a tükörben, egyikük sem a tükröt tapogatta, hanem a saját szemöldökét. Pont mint Hugi a fülbevalóit. Persze a tudósok belelkesedtek, és nyakrafőre festegették meg vizsgálgatták az állatokat, hogy eldöntsék, melyik olyan intelligens, hogy rájön, a tükörben a saját képe van. A lényeg az volt, hogy olyan helyre kenjék a festéket, amit az állat csak a tükörben láthat. Megvizsgáltak többféle majmot, az elefántokat, a delfineket, rengeteg madarat és a kutyákat is, és érdekes eredményre jutottak. Mert az orangutánok például szinte mindig átmentek a vizsgán, de a gorillák soha, a delfinek is jól teljesítettek, és két szarka egészen menő volt, de a többi madár általában nem. Még az olyan híresen okos állatok, mint a papagájok vagy a varjúfélék is elhasaltak. És akkor valami nagyon izgalmas történt. Kenyai kisgyerekek képét is bekenték – jóval idősebbekét, mint Hugi –, és láss csodát: a gyerekek hiába kaptak

tükröt, eszükben sem volt piszkálni a képüket. Pedig én-tudatuk tuti volt. És akkor a tudósok arra jutottak, talán ezek a gyerekek úgy gondolják, ha egy felnőtt az arcukra fest egy jelet, akkor annak oka van, és nem kell levakarni. És lehet, hogy egyes állatfajoknál is a szokásaikban kellene keresni a magyarázatot, amiért nem úgy csinálják a dolgokat, ahogy azt a tudósok szeretnék. Például a gorillák bele sem néznek rendesen a tükörbe, mert náluk a másik szemébe bámulás egyenlő a fenyegetéssel. Ahogy a kutyusoknál is, akik amúgy is inkább az orrukra hagyatkoznak ismerkedéskor. Úgyhogy tükör-ügyben nem lettünk sokkal okosabbak. Azaz mégis. Mert annyi kiderült, hogy bármit szeretnénk megtudni az állatok viselkedéséről, jó, ha az ő szokásaikat is szem előtt tartjuk, nem csak a sajátjainkat. VIBÓK ILDI

Gyönyörű formák varázsa „Nézz bele ebbe a varázslatos csőbe, amelyben – a fénytörésnek és tükröződésnek köszönhetően – pár gyöngyből és kristályból gyönyörű képek végtelen sorát láthatod” – olvasható a fantáziát megmozgató játék ajánlójában. A szemet gyönyörködtető kaleidoszkóp története a 19. század elejére nyúlik vissza. Az optikai játékszer működési elvének tudományos leírása a brit feltaláló, David Brewster [ejtsd: dévid brúsztör] érdeme, aki fénytani kísérletei során felismerte a fényvisszaverődés és fénytörés törvényszerűségeit. A játék nevét három görög

szóból alkotta, amelyek jelentése: szép formákat szemlélő. A ma ismert üvegtükröt először a 13. századi Murano szigetének üvegművesei állították elő. A tükör tömeggyártása pár száz évvel később, az ipari forradalom után kezdődött. A fényvisszaverő tulajdonságok tanulmányozásakor David Brewster felfedezte, hogy a különböző szögben egymáshoz illesztett tükörlapok elé tett gyertya képe csodásan megsokszorozódik. A fényvisszaverő tükröket csőbe illesztette, amelynek az elejére színes üvegszemcséket helyezett. A henger végét

homorú lencsével lezárta, ezzel megalkotta a kaleidoszkóp első példányát. Felismerte, hogy a csodás találmány akkor adja a legnagyobb élményt, ha a benne található tükrök egyenlő oldalú háromszöget alkotnak. A kaleidoszkóp gyorsan népszerű lett, Londonban és Párizsban három hónap alatt kétszázezer darabot adtak el belőle. A kaleidoszkóp gyermekjátékként kezdte hódító útját, ám az évtizedek során egyre kevesebben voltak kíváncsiak rá. Úgy tűnt, a mozik térhódítása és a televíziózás végleg a múzeumok vitrinjeibe zárja a kaleidoszkópot. De az 1970-es évektől ismét népszerűvé vált ez az optikai eszköz, részben új típusa, a teleidoszkóp megalkotásának köszönhetően. Ebben a változatban nem a csőbe zárt apró tárgyak tükröződéseit figyelhetjük meg, hanem bármit megcsodálhatunk a környezetünkben a reggelire kínált, színes puffasztott rizsszemektől a falevélen csillogó vízcseppig. A kaleidoszkóp újbóli felfedezése lázas gyűjtőszenvedéllyel társult. A megszállott gyűjtők kitartóan járták az ócskapiacokat, a régiségboltokat kaleidoszkópok után kutatva, és a szerencsésebbek olykor kisebb vagyont érő, ékkövekkel díszített, aranyozott ritkaságokkal térhettek haza. A felfokozott érdeklődés a képzőművészeket is műalkotásokra ösztönözte. Ezek közül egyediségével kitűnik a mesebeli óriás

játékszerének is beillő, nagyméretű kaleidoszkóp, amely az amerikai San Diegóban a turisták egyik kedvelt úti célja. A vidámparkok üzemeltetői is ráéreztek a varázstükrök közönségcsalogató erejére. Az óriási kaleidoszkóp belsejére emlékeztető, egyirányú fényáteresztő tükrökkel borított alagútban önmagukat nem látják a kalandra vágyó látogatók, csak az űrteleszkópok kivetített felvételeiben gyönyörködhetnek, és a nesztelenül suhanó hullámvasúton ülve a csillagközi űrutazás élményét élhetik át. Az optikai játékszer megihlette az okostelefonokra telepíthető program, a lamaszkóp alkotóit. A képernyőn ujjunkat mozgatva elbűvölnek a varázslatosan kavargó formák. RESZLER GÁBOR

Volt egyszer egy tükör

Hol karcsú volt, hol molett, hol töpszli, hol sudár, hol egyenes, hol girbe vagy éppen gurba, hol mogorva, hol vidám, hol szőke, hol barna, hol volt, hol nem volt. Ha senki nem nézett bele, akkor nem volt, ha belenéztek, akkor meg úgy volt jó, ahogy volt. Ez a tükör nem sokat züzmékelt, hogy olyannak mutassa a visszatükrözött képet, mint amit az előtte álló látni kívánt. Volt, aki gyönyörű herceget látott benne, volt, aki gazdag ficsúrt, tűzről pattant amazont, barbie-vékony szupermodellt, sáfárkodó boszorkányt, milliárdost Gucci öltönyben, viruló pipacsmezőt, tengerparti naplementét. Imádtak az emberek belenézni. Megalkuvó, legyintett az álló tükör. Kirakat, morogta a visszapillantó tükör. Csalfa, fortyogta a tükörtojás két rottyanás között a gázrezsón. Mi, tükrök, csakis az igazat mutathatjuk, nem azt, amit látni akarnak. Tudniillik: az hazugság! Így kezdte intelmeit a velencei tükör, amikor aktatáskáját szorongatva beállított hozzá. Olyan tekintélyt sugárzott, hogy bárki megszeppent volna tőle. Ám a mi tükrünk se nem szeppent, se nem hökkent, csak ráfordult a velencei tükörre, és megmutatta az igazi vágyait. Egy kis kunyhó nézett vissza rá, kandallóval, egyszerű faasztallal, kockás terítővel. Senki sem olyan akar lenni, amilyen, gondolta magában. Lám, ez a cicomás velencei is, akinek mindene megvan, magányra vágyik, csendre, egyszerűségre. Ki érti ezt? A velencei tükör szónokias mozdulatai lecsitultak, mondatai leegyszerűsödtek, aztán elhallgatott, és csak nézte a tükörben a vágyott képet. Aztán köszönés nélkül távozott.

Szemfényvesztő, ezt mormogta hazafelé a villamoson. Még hogy kisház meg kockás terítő! Fújtatott, dohogott, majd vett az újságárusnál egy eladó vidéki házakat kínáló prospektust. A tükrünk pedig ismét láthatatlanná vált. Csendesen telt a nap. Este azonban kommandósok ragadták el, és vitték egészen a királyi palota trónterméig. Megállt a tükör előtt Rottentotter Tihamér. Na, te tükör, így süvített, mutasd meg, milyennek lát a világ! De a tükör sötét maradt. Ellenkezel?! Lázadsz a királyod ellen?! Fedd fel az arcod! De a tükörben továbbra is csak a sötétség gomolygott. Hát hol van csodás arcom? Sziporkázó elmém? Királyi alkatom? Hol vannak a világhódító vágyaim? Hol van az isteni király?! Mutasd, ha tényleg varázstükör vagy! Hisz mutatom, suttogta a tükör. Ez?! Ez olyan sötét, mint a vakond mellényzsebe! Te becsapsz engem! Nem tudlak becsapni, Rottentotter Tihamér. Nem trükközök, csak tükrözök. De ha szeretnéd, megmutatom, mi van a sötétség mögött. Bólintott a király és a tükör kisóhajtotta magából a sötétséget. Elborította a tróntermet, a királyi palotát a gomolygás. Napokig gomolygott a sötétség, mígnem aztán eltűnt. És a trónteremben, a fényesen szikrázó tükör előtt ott állt egy kisfiú: Rottentotter Tihamérka. Alig hatéves. Nézte a tükörben a nagy Rottentotter Tihamér királyt, és nagyon, de nagyon nem akart rá hasonlítani.

SZABÓ ATTILA

A tükör

Veréb

Öreg tükör nagy vén tükör töredezett foncsor lóg a falon felderül ha belenézel olykor Emlékszik szeme-szép kondor nagyanyádra nagyapád szakállát mindig megcsodálta látott karon ülő babát ipát apát sógort fiatalnak lenni bólogatsz hogy jó volt Öreg tükör nagy vén tükör töredezett foncsor lóg a falon felderül ha belenézel olykor Tündöklése királysága színes álom válladra száll mint a madár ahogy ő te újra látod

Tócsát talált a veréb tán fürödni készül teszi magát a tükörben majdnem beleszédül Két szeme csillogó gyöngy mintha tükör volna kényes fruska illeg-billeg szeplőit számolja

Kíváncsiság Belenézek a tükörbe, nem azért, mint a padszomszédom, Laura, aki a tolltartójában tükröt rejteget, hogy óra alatt is nézegethesse magát. Én csak azt szeretném tudni, megvan-e még az a három szeplő az orromon, és valóban hasonlít-e rám anya a kunkori orrával, seprű pilláival, meg azt is jó volna tudni, melyik vagyok én: akit látok vagy aki néz? FECSKE CSABA

BÚTH EMÍLIA

Porba többé soha nem lép okos veréb ugrál találkozhatsz te is vele várd a gémeskútnál BÚTH EMÍLIA

A fejem búbjáig A tóparti üzletsor végén áll a fodrászat, ahová anya évente egyszer befizet. Mikor kilépek, a fény már ferdén esik, a kirakatüveg ragyog, és fényes az aszfalt a lábam alatt. Minden évben egyszer magasra fésült lófarkat hordok, hajam csillogó, szálegyenes, könnyű copfom ide-oda libben, végigsúrolja vállam, ahogy lépek. A kirakatüvegben látom magam, magasra kötött hajam szála se görbül, vonalaimat mindenhol kitöltöm, és ott vagyok bennem teljesen. CSONGOR ANDREA

TÖRÖK ESZTER

Hét év balszerencse Ha egy tükör eltörik, az Mami szerint hét év balszerencse. Apa viszont nem hisz benne, szerinte ez a balszerencse-dolog csak buta babona, ami még az ókorból maradt ránk, kár aggódni miatta. De amikor megtudta, hogy ez Mami kedvenc falitükre volt, a szilánkok tele lettek apa elfehéredett arcaival. Azt hiszem, amint Mami hazaér, az lesz a mi hét évünk. Még ha nem is hiszünk benne.

rajzai

HAÁSZ JÁNOS

Ismerd meg önmagad! Az ókori Delphoi [ejtsd delfoj] híres jósdájának papnője azt mondta a jóslatért hozzá fordulóknak: „Ismerd meg önmagad, és tudni fogod a sorsodat! Mert a sorsod Te vagy.” Nézz tükörbe! Kit látsz? Vizsgáld meg alaposan! Hogyan írnád/rajzolnád le önmagadat? A külső jegyeket vagy a belső tulajdonságokat hangsúlyoznád? Szomorúnak vagy vidámnak látod az arcod? Hasonlítasz a rokonaidra vagy teljesen másképp nézel ki? Munkádat küldd el a szerkesztőség elektronikus [info@szitakoto.com] vagy postai címére [1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6/b.] 2021. november 8-ig!

Ára: 945 Ft

A legérdekesebb, leggondosabb munkák alkotóit a Móra Könyvkiadó jutalmazza meg az I. MATYKÓ KIRÁLY – Világmegváltás kezdő királyoknak című meseregénnyel. A lengyel regény 12 éves főhőse király lesz, meg kell tapasztalnia az uralkodás örömeit a kihívásokkal és keserűségekkel együtt, és eközben megismeri önmagát.