e-pentagram 2015/8 by Lectorium Rosicrucianum

magazin 2015/8.

3. évf./8. szám

Lectorium Rosicrucianum az arany rózsakereszt szellemi iskolája

a lélek sötét éjszakájA

Bôvebb információ: rendezvenyek.lectorium.hu Az Arany Rózsakereszt filozófiájába bevezető internetes tanfolyam Létezik egy aranyfonal, egy „királyi út” amely megtört valóságunk labirintusából az Igazság felé vezet. Az a célunk, hogy segítsünk megtalálni ezt az ösvényt, és élő kapcsolatban bejárni azt. A tanfolyam anyagait, regisztráció után 7 levélben küldjük el Önnek. Feltett kérdéseire igyekszünk a lehető legrövidebb idő alatt válaszolni. Az Arany Rózsakereszt út, a transzfiguráció ösvénye Ezt a ragyogó fonalat szeretetből, bölcsességből, ismeretből (gnózisból) és cselekedetből fonták. Mindenekelőtt azonban egy ösvényről van szó, amelyet ténylegesen Számok, életszabályokjárni lehet, és amelyet a maga eredeti formájában minden vallás megmutatott. Sem mester, sem beavatott nem adhatja át az Igazságot és kompetencia másvalakinek. Mindenkinek a saját erőfeszítése árán kell hozzá áttörni, kitartással leküzdve minden ellenállást és nehézséget, amivel az úton szembetalálkozik. Ezt pedig csak egy belső átalakulási folyamaton keresztül lehet elérni, amelyet „lélekújjászületésnek” vagy „transzfigurációnak” nevezünk. A Szellemi Iskola Johannes Amos Comenius: megmutatja tanulóinak az ösvényt, és megtanít arra, hogyan kell azt bejárni. a VILÁG ÚTVESZTõJE minél széleskörűbb módon tájékoztassuk arról a „királyi út”ÉSCélunk, A SZÍV hogy PARADICSOMA ról, a transzfiguráció gnosztikus ösvényéről.

Jelentkezés

Az online tanfolyamra, melynek anyagait az űrlapon megadott emailcímre küldjük. Személyes beszélgetésre pedig az oldalon belépve nyílik lehetősége.

TARTALOM

A lélekvezető

programajánló Novemberi programok.......................... 2

A túlvilági út egyik legfonto sabb nézete a vezetettség. Ez olyan, magasabb tudat által valósul meg, aki az ébredező Lélek útján annak mestere, valójában: önmaga. Nem csak a hagyomány, a mítoszok kora, a középkori irodalom foglalkozik behatóan azzal az úttal, amelyet be kell járni, hogy megismerje létezésének titkait az ember, hanem mo dern, népszerű alkotások is. Ahogy Danténak Vergilius, Bormester Mihálynak Henoch és Keresztelő János, úgy egy más dimenzióban, a Száll a kakukk fészkére főhősének, McMurphynak Serteperte Főnök, aki egyben a jézusi lét állapotának manifesztációja is. Tudomásul kell vennünk azt, hogy az elhivatottság legelső rezdületétől kezdődően a Lélek a vezető, aki egyre dicsőbb alakjában szabadul meg a múlt megkötöttségétől. A személyiség, akiben egyre jobban erősödik az a belső hang, az üdvre vágyás, kivetülésként éli meg ezt a vezetést, olyan nagyszerű alakban, akibe kapaszkodhat. Végül is a jelenlegi állapotát meghaladó tudatiság élménye ez. A mikrokozmosz intelligenciája, mindazon pozi tív tapasztalatok összessége, amelyek a megszabadulás útja felé terelgették az embert.

cikkek Orfeusz éneke.......................................... 4

Orfeusz legendája................................... 8

Orfeusz – a mítosz................................ 12

A sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út................................................. 16

Az orfikus misztériumok és a szirének........................................... 22

IMPRESSZUM Lectorium Rosicrucianum http://lectorium.hu http://lectoriumrosicrucianum.org Magyarországi Lectorium Rosicrucianum Egyesület 2528 Úny, Pelikán Konferenciahely http://e-pentagram.hu Elérhetőség: e-pentagram@lectorium.hu

PROGRAMAJÁNLÓ – CENTRUMAINK PROGRAMJA

November Miskolci Centrum 18. szerda 24. kedd 25. szerda

16:30 17:30 17:30 16:30

Nyitott óra Templomi elmélyülés Nyilvános előadás Nyitott óra

Szegedi Centrum 18. szerda 19:00 Egység-felelősségtudat- irányulás Elmélyülés a Rózsakereszt Szentélyében

Dunaújvárosi Centrum 18. szerda 18 óra 25. szerda 18 óra 28. szombat 18 óra 29. vasárnap 10 óra

Nyilvános centrumügyelet, könyvtár Nyilvános centrumügyelet, könyvtár Elmélyítő szolgálat Templomszolgálat

Budapesti Centrum 18. szerda 17-19 Nyitott óra-könyvtár 20.30 Templomi elmélyülés 25. szerda 17-19 Nyitott óra-könyvtár 28. szombat 18 óra Elmélyítő szolgálat 29. vasárnap 10.00 Templomszolgálat

Megújító Konferencia – Úny 2015.11.14-15. szombat-vasárnap

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

PROGRAMAJÁNLÓ lectorium rosicrucianum arany rózsakereszt szellemi iskolája

Utazás a sivatagon át

Időpont:

2015. 11. 13. (péntek) 19.00 óra Helyszín:

MagNet Ház, Boróka Terem Budapest, VI. Andrássy út 98.

Minden sivatagban van OÁZIS. Miképpen lehetséges oda eljutni, hogy a Lé lek végre szomját olthassa az Élő vízzel? Egy adott pillanatban megszólal bensőnkben a szfinx, aki a sivatag homokjában csaknem teljesen elsüllyedt már, és most megváltásért esedezik. A szfinx az embert életének háromszoros misztériuma elé állítja: • Honnan jöttem? • Ki vagyok én a legmélyebb lényemben? • Hová tartok, mi a rendeltetésem? A szfinx a belső tudás őre, az Isteni eredet ősemlékezete. Szeretettel várunk minden érdeklődőt, ke resőt, aki a szíve mélyén érzi, – sőt – biztosan tudja, hogy kell lennie világunkban OÁZISnak is! Házigazdák: Az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolája Budapesti Centrumának vezetői

Bővebb információ és jelentkezés a programra Részvételi díj: 1500 forint teljes árú jegy, nyugdíjas és diákjegy: 700 forint Szeretettel várjuk az előadásra, és az ehhez kapcsolódó beszélgetésre!

<< Tartalom

Következő cikk >>

Orfeusz éneke Ki volt Orfeusz? Annak ellenére, hogy neve már rég csak elfeledett idők emlékeként cseng a fülünkbe, figyelemre méltó, hogy ez a mitológiai félisten az emberiséget a mai napig befolyásolja. 4

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Élete visszhangját még ma is felfedezhetjük a művészetekben, és talán még azt is sejtjük, hogy Orfeusznak több mondanivalója van számunkra, mint ami a zene, a költészet és a festészet által elterjedt róla. Sokáig csupán annyit tudtak Orfeuszról, hogy egy nagy beavatottnak kellett lennie, aki Trákiából származott, és aki énekével még a poklot is meg tudta lágyítani. A történelmi híradások olyan gyérek voltak, hogy ezek alapján még a létezését is teljesen kétségbe vonták. Homérosz sem közöl sokkal többet, mint hogy Trákiát egykor legendás papkirályok kormányozták, akik közül az egyik Orfeusz volt. Edouard Schuré Orfeuszt Apolló fiának nevezi, Trákia főpapjának, és az isteni nap őrzőjének, aki elhozta nekünk az egyetemes igazságot. Mindezt pedig nem filozófiai gondolatrendszerbe szorította, hanem olyan dalokban és költeményekben fejezte ki, amelyek mélyen hatottak az emberek érzéseire. Így csendült fel általa a tiszta éterek önkéntelen visszhangja. Mindehhez pedig hangszerként a héthúrú lantot, a mágikus „Phorminxet” vagy „Lyrát” használta. Mit játszik Orfeusz e mennyei hangszeren? A hét húr az isteni harmónia hét hangját szólaltatja meg. Ezzel – mint beavatott – felhívja az eredeti teremtés fénycsengését, és elhozza életterületünkre tiszta étereinek rezgését. Ez különlegesen tiszta helyeken történt, ott, ahol a szív magasabb rezgésre tudott hangolódni. Ezeken a helyeken az emberi sejtek fogékonnyá tudtak válni az új éterek csengésére, az orfikus énekre. Így kelt életre az emberben egy új érzék, egy új képesség, amely fel tudta fogni a fény térségeinek su gallatait. Ez az ő éneke. Az „Orfeusz” szellemi név, a föníciai „Ar-Pha”-ból származik, amely „fénnyel gyógyító”-t jelent. Fényzengésével lecsillapítja alacsony rezgéseinket – megszelídíti a vadállatokat –, és megnyitja a rendszert az új élet tiszta éterei számára – és ez válik gyógyulásunkra. Az orfeuszi misztériumtant soha nem foglalták írásba. A történelem előtti kultuszhelyek és a bolgár sírleletek felfedezése óta azonban mégis rekonstruálhatunk valamit a trák Orfeusz-kultuszból. Megállapították, hogy képeken és Orfeusz éneke

díszítéseken sokféle rejtett ábrázolása megtalálható. Felismerhetünk egy nagy istenanyát, akit a kultikus áldozat által felszabaduló isteni erő őrzőjeként számtalan sziklán ábrázoltak. Egy Dionüszosz-vázán az isteni áldozatot, mint izgalmas áldozati jelenetet úgy ábrázolják, hogy a halálról és újjászületésről ad hírt számunkra. A trákok legendás bika-állata a magát feláldozó istenfiú szimbóluma, aki kiontja életet ajándékozó vérét – az isteni sugárzást –, amely a föld ölébe folyik. E felett trónol a nagy istenanya. E cselekedet által a bikaisten meghal, és egyidejűleg a nagy istennő mindent körülölelő erejében, annak fiaként születik újjá. Az istennő kezei két megszelídített kutyát tartanak, amelyek e természet hajtóerőit jelképezik. Orfeusz volt a közvetítő, a tanító, aki szavaival a tiszta teret, vagy az isteni világanyát felhívta. Amit az ősi mítoszokban Orfeusznak neveztek, az egy erő, amellyel az ember az életanya, az őrző gyógyító étereire fogékonnyá válhatott. A szent erő eme áldozata őbenne megy végbe, ha ő is meghozza saját áldozatát, vagyis közvetlenül, spontánul reagál, és értelmi tevékenysége már nem akadályozza őt. Trák valószínűleg egy nimfa volt, aki olyan dallamokat ismert, melyekkel fájdalmat tudott orvosolni vagy elő idézni, aszerint, hogy mi szolgálta jobban a gyógyulást. Róla nevezték el Trá kiát, melyet korábban Perkének hívtak. Perke sziklát, csúcsot vagy követ jelent. De ez volt a neve az istenanyának is, a tiszta elv megtestesítőjének, melyben a szellemtűz fellobbanhatott. Hegycsúcsnak, de ugyanakkor a barlang mélyének is tisztelték. Trákia és Frügia még ma is tele van sziklaemlékekkel, kőtrónokkal, oltárokkal és sziklafülkékkel. Ezek a kő és a fény összeolvadásának a bizonyítékai, amelyek ezen kívül születési helyként és sírként is szolgáltak. Ezek a tanúkövek nyilvánvalóan a Krisztus előtti megalitikus sziklaemlékek csoportjához tartoznak. Ezek azon szent kövek tiszteletét fejezték ki, amelyekben az isteni dallam 6

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

megdermedt. Mint kőkoszorúk, dolmenek, menhírek, trónok, lépcsők, fülkék és oltárok, megtaláljuk őket Indiától egészen Angliáig. A kőfaragás a kezdetek óta kultikus tevékenységnek számított. A megmunkált kő mindenütt azt közvetítette, hogy az anyag titokzatos szerkezeteiben isteni erő működik, és arra a pillanatra vár, amikor az isteni hős eljön, és énekével megváltja megdermedt dallamát. Ez még Tamás evangéliumának szavaiból is kihallatszik: „Emeljetek fel egy követ, és ott megtaláltok engem.” Minden misztérium olyan emberi hősről beszél, akinek át kell küzdenie magát a földi élet sötét mélységein, hogy megtalálja a fény elveszettnek hitt és elfeledett erőit, és engedje, hogy azok feléledjenek benne. Így lesz a keresőből küzdő, akinek önmaga ellen kell küzdenie, amíg fel nem ismeri, hogy a fénynek kell győzelmet aratnia felette. Belátja, hogy régi létét fel kell áldoznia, hogy az újra megtalált örök erők hathassanak benne. Ez az áldozat a lény teljes megváltozásához vezet. A küzdő legyőzetik az isteni akarat által, és megtapasztalja, hogy régi lényének összetörésével az örök élet újra szabaddá válik. Trákiában a kőemlékek egyek voltak az életanyával, aki a fényerőt isteni tűzzé alakította át. Ezt a tüzet nevezték a fiúnak: Apolló-Dionüszosz nak. Mindkettő ugyanannak az isteni lénynek a nézete. Orfeusz Apollónak, a napistennek a fia, azé a nagy íjászé és sárkányölőé, akinek isteni nyilai mindig célba találnak. A fénycsendülések Orfeusz mágikus eszközei, a tökéletes harmóniák, amelyekkel ez az istenfiú helyet készít az emberben a szellem áldozatának, a szétdarabolt Dionüszosz nak. Ezt a helyet találja el a nagy íjász, hogy azt, ami hozzá tartozik, ami ő maga, a sokféleségből az egységbe vezesse.

Orfeusz éneke

<< Előző cikk

Következő cikk >>

Orfeusz legendája Az orfizmus egy misztériumvallás, amely a trák költőről és dalnokról, Orfeuszról szóló mítoszokra nyúlik vissza. E vallás középpontjában egy halhatatlan emberi lélekbe vetett hit áll. Ez a lélek megmenekülhet a testben történő újraszületések kerekétől, ha tudatára ébred az anyaghoz fűződő kötelékeinek, és megtisztítja magát tőlük. Ez a lélek Orfeusz kedvese, Euri diké. 8

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Apolló és Dionüszosz az ősanya és az isteni nap két nézete, két fia. A naplo goszt, amely egy hírnökön keresztül fejezi ki magát az anyagban, minden mí toszban és legendában jelképesen „megölik”, de ő ismét feltámad a halálból. A legenda szerint Apolló napigéjének Orfeusz új hatalmat ad, amikor lelkesítő énekével ezt az igét újra elhozza az időbe, összeköti Dionüszosz misztériu maival, és ismét hatásossá teszi. Apolló a szellem hatalmát és erejét jelképezi, Dionüszosz pedig az általa fel idézett lelkesedést, csábítást, inspirációt és eksztázist. Miu tán Orfeusz újra meghozta és prédikálta az igét, végső tet tével feláldozza magát. Szét tépik a trák asszonyok, vagy – egy másik verzió szerint – a titánok, és tagjait szétszórják a földön. Lénye áthatja a Földet, és minden atomot megérint Orfeusz isteni dala. Az orfikus hagyomány szerint Orfeusz széttépése után a titá nokat büntetésképpen Zeusz villáma halálra sújtja. Az em ber ebből a hamuból, a titá nok anyagi maradványaiból keletkezett, azonban magában hord egy isteni, dionüszoszi elvet is. Eme isteni szikrán keresztül birtokában van a halhatatlan léleknek, Euridikének, akit viszont meg kell váltani. Euridikét megmarja egy kígyó (az anyag jelképe), és meghal a saját világában, s így az alvilágba – a mi világunkba – kényszerül. Orfeuszon, a szellem hírnökén elhatalmasodik a bánat, és Hádészhez, az alvilág istenéhez és felesé géhez, Perszefonéhoz közeledik. Belecsap lantja húrjaiba, s szívettépő énekbe kezd elveszett szerelméről. Az alvilág lakói könnyekig meghatódnak. Igaz ugyan, hogy még senkinek sem sikerült, de Orfeusz bizonyos benne, hogy éneke meggyőzi Hádészt. A szerelem istenének nincsen talán hatalma a halál birodalma felett? És valóban, ennyi szeretettől megérintve Hádész előhívja Euridikét a ködökből. Orfeusz engedélyt kap, hogy Euridikét felhozza az al világból, azzal a megkötéssel, hogy felfelé vezető útján nem pillanthat hátra. Amennyiben ez mégis megtörténik, úgy – ahogyan a legenda egyik változa tában megmaradt – Euridiké elveszik az ő számára. Euridiké Orfeusz mögött Orfeusz legendája

halad, és kétségbeesetten kérleli őt, mert az nem akar ránézni. Kialudt volna iránta érzett szerelme? Orfeusz a részvéttől megindulva elfelejti a feltételt, és megfordulva megpróbálja szerelmét átölelni – de erre Euridiké ismét eltűnik az alvilágban, az idő és a múlt ködébe veszve. Hiába kérleli a megtört dalnok Káront, a révészt, hogy még egyszer vigye át a Styxen, amaz kérlelhetetlen: „Egy teremtett lélek sem kelhet át a Styxen. Csak azokat viszem át, akik az árnyékvilágnak rendeltettek.” Az alvilág a mi világunk, az alvó lelkek világa, melyben a kikelet, a virulás és az elmúlás törvényei határozzák meg a dolgok folyását. A századokkal dacoló valódi szeretetet itt nem találják meg. Mégis, csak az igazi szeretet képes megtörni a varázslatot, és felébreszteni az alvó lelket. Orfeusz mítoszában Euridiké engedett a világnak. Ezért Orfeusz nak, a szellem dalnokának, ő egye lőre elérhetetlen. Orfeusz csak feltétel nélküli szeretet által hozhatja őt vissza az alvók világából, ám akkor nem kételkedhet, tehát nem nézhet hátra. Orfeusz újból és újból visszatér Trákiába, ahol megénekli a szellem iránt érzett szeretetét, és Euridikét keresi. Énekei feletti dühükben a trák asszonyok vagy a titánok széttépik Orfeuszt, tagjait pedig szétszórják a földeken. A Föld örökké siratja Orfeuszt, kiáradnak könnyének folyamai, és a madarak, az állatok és a sziklák is sírnak. Orfeusz feje és lantja lefelé sodródnak, míg el nem érik a tengert, s a legenda szerint Leszbosz partjaira vetődnek. Feje számára oltárt emelnek, és lantja csillagkép formájában felvétetik az égre.

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Orfeusz zenéje úgymond felvonja az embereket a mindennapok életének szintje fölé, kiemeli a létért folyó örökös küzdelemből. Más szavakkal: Az ember leteszi a fegyvereket, amelyek az ebben a világban való túléléshez szükségesek, ahol „az erősebb joga” és a „felfalni vagy felfalatni” törvénye uralkodik. Az ösztönök (a vadállatok) és szenvedélyek nem játszanak már uralkodó szerepet. Az agy-gerincvelőrendszerben (az ember rendsze rének életfájában) az idegfeszültség az égi zene rezgési tere által nyugalomba kerül, és az én-ember megkeményedett, megkristályosodott kifejezési formái (a sziklatömbök) megmozdulnak, könnyebbekké és kevésbé hátráltatóakká válnak. Orfeusz szobor Trákiában – Kardzali, Bulgária

Közelebb a Zenhez

<< Előző cikk

Következő cikk >> Orfeusz Barbara Hepworth szobra

Orfeusz – a mítosz 12

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Amikor Orfeusz megtalálja Euridikét, akkor a gomolygó köd nyomasztó csendjében és Hádész koromsötét birodalmában Euridiké követni kezdi őt a felfelé vezető spirálisokon, az alig járható ösvényeken és a mély szakadékok mentén. A szellemmel való újraegyesülést kereső lélek így megtapasztalja az Istentől való elhagyottság nagy magányát. Ám ebben a magányban legyőzi a természet-ego ijedtségét, és a feneketlen mélységbe zuhanástól való félelmét. A lélek vakon bízik a számára még nem látható szellemi vezetőben, akinek azonban hallja az énekét és érzi a jelenlétét. Euridiké addig a pontig tud a beavatási úton menni, amíg meglátja a felső világ fényét felcsillanni Hádész birodalmának kapuján át. Ez az a pont, ahol áttör egy új tudat és megvilágítja az ösvényét. A mítoszban ekkor sokak számára hihetetlen fordulat Orpheus és Euridiké Auguste Rodin szobra – Metropolitan Múzeum következik be: Orfeusz, aki ezidáig semmilyen lépést sem hallott a háta mögött, most hátratekint, hogy Euridiké követi-e! Ugyanabban a pillanatban észreveszi kedvese árnyékát, aki kezét feléje nyújtva tovatűnik, és visszasüllyed a sötétségbe. A görög misztériumbölcsességben ez a fordulat – az általános értelmezéssel ellentétben – éppen a végleges megszabadulásra utal. Dionüszosz szin tén háromszorosan hal meg, melyet misztériumai is kihangsúlyoznak. Az első, a kígyóharapás általi halál Euridikét megszabadítja anyagi kifejezési formájától. Mivel lelke még nem fejlődött ki tökéletesen, az ösztönös szenvedélyek (Ariszteusz alakjában) lehúzzák az alvilág sötétségébe. A sze retet azonban megmenti: Euridikét Orfeuszhoz fűződő feltétlen bizalma lépésről-lépésre elvezeti a világossághoz. Így veszíti el a vágylény egyre inkább a befolyását felette. Abban a pillanatban, amikor a felettes természet világossága közvetlenül összekap csolódik vele, képessé válik arra, hogy végleg megváljon alantasabb vágylényétől. Így végül olyan halált hal, amelyen keresztül lehetővé válik a valódi menyegző Euridiké, a megszabadult lélek, és Orfeusz, az örök Orfeusz – a mítosz

szellem között. E mítosz némely változatában ugyanis arról van szó, hogy Orfeusz és Euridiké az istenek világában örökké tartó két-egységgé egyesülnek, melyről a „lant” csillagkép maradandóan tanúskodik az emberiségnek. Orfeusz Plútó birodalmában – az alvilágban – Euridikét keresi. Krisna leszáll a pokol birodalmába, és hetedik fiúként megmenti hat fivérét. Jézusról azt mondják, hogy alászállt a sátán birodalmába, hogy megmentse Ádám lelkét, aki az anyagi ember jelképe. A sátán birodalma talán nem az anyagi létterületünk? A beavatási rítusok egyik legfontosabb tartalma az alászállás az anyag és a sötétség birodalmába azért, hogy onnan, mint az „örök üdvösség napja” térjünk vissza. Ez a témája az összes Orfeuszról és Héraklészről szóló történetnek egészen Krisnáig és Krisztusig. Orfeuszt is elpusztítják, és minden ellenállás nélkül hagyja, hogy „megöljék”, miközben felkiált: „Én meghalok, de az istenek élnek!” A legenda szerint Orfeusz volt az, aki Apolló napigéjének új erőt adott, miközben újra megelevenítette. A naplogoszt minden le gen dában és mítoszban „meggyilkolják”. Orfeusz elhozta és kihirdette az igét, és feltámadt a halálból. Hierofánsként, főpapbeavatottként ezt mondja: „Megnyilvánítom nektek a világok, a természetlélek és az isteni lény titkait. Egyetlen lény uralkodik a legmagasabb egekben és a földi mélységben is: Zeusz, a mennydörgés istene, Zeusz az éteri. Ő a legmélyebb bölcsesség, a legerősebb gondolat, a legdrágább szeretet. Uralkodik a Föld mélységein és a legmagasabb egeken. És ha a halovány árnyak újra elérik Isten csillogó szívét, akkor égő fáklyává válnak. Dionüszosz pedig feltámad, még teljesebben, még élőbben, mint valaha a térségekben.” Ez Dionüszosz-Orfeusz halálának misztériuma.

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni Mióta a misztériumok az emberrel egyetemben a földi világba ereszkedtek, azaz a reorganizáció lehetősége öröktől valóan jelenlévő az életünkben, ismert, hogy ezek a misztériumok nem az egyes ember libidóját akarják helyrebillenteni. Az őshagyomány időben való manifesztációja, azaz a kez detek kezdete óta törekvése az embernek, hogy vissza állítsa azt a rendet, egységet, amelyből született, és amelynek megértése és újraszületése csak az addigiak meghaladásával történhet meg, azaz: a megtöretés, a bukás eredménye egy magasabb létállapotban való megszületés, dicsőségről dicsőségre. A misztériumok, amelyek Jézus Krisztussal váltak kinyílva valóvá, a lét több síkján történnek meg magukba ölelik a teljességet. A legtriviálisabb állati vágyból születő ihletettség is saját maga meghaladását óhajtja, azt a lehetőséget, amely a teret kitágítja, határait eltörli. Minden misztérium jelen van a hétköznapokban, az ünnepekben, és a beavatottság nem jelent feltétlen megszabadulást, csak tovább lépést, de minden esetben minőségi ugrást az előző tudatállapotoz képest. Ez érvényes akár az örökkévalóság, az univerzális teljesség szintjén is, amelyben meghal és újjászületik a Mindenség. A halál értelme ez. Minden halál értelme ez, az új kibontakozásának lehetősége, az elért határokon való átbillenés, átröppenés. A halálban minden odavész, ami régi volt. A misztésznek, annak, aki a lélek útján a halál kapuján belép, találkoznia kell, szembesülnie kell mindazzal, amit a saját maga képzetei szőttek, annak a felbontásra váró szőttesnek, amit világnak alkotott... ami ragyogó volt ebben a valóságban, törött, homályos, matt lett. A túlvilágjárások mind erről a találkozásról szólnak. A lélek sötét éjszakája, amelyben az ön valóját megismerni vágyó jelölt részt vállal voltaképpen búcsúzás, elengedés, a meg rekedt áramok feloldása, eloldozása.

Az emelkedő Orfeusz Richard MacDonald szobra

Bevezetés a Zenbe és a Za-Zenbe

<< Előző cikk

Következő cikk >>

A sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út Régóta élő feltételezés, hogy mie lőtt a Szellemről beszélhetnénk, először az anyagnak kell léteznie – először a tudattalannak kell megjelennie, és a tudat csak ez után következik. Röviden szólva: a sötétség megelőzi a világosságot. Mostanában azonban egyre erő sebbé válik az a meggyőződés, mely szerint valószínű, hogy a régi feltételezésnek pont az ellenkezője igaz: mármint, hogy kezdetben a Világosság van jelen – ez az állítás teljesen megfelel a sok évszázados szellemi hagyománynak is. 16

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Kezdetben, még mielőtt a Napról és a Holdról beszélhetnénk, a Világosság van jelen, a teremtő Világosság, fény-energia formájában. Ez az eredeti fényenergia azóta sem változott, még mindig és mindenütt aktív. Egyidejűleg azonban ez a Világosság – bármely okból is történt így – érzékszervi észlelésünk számára anyagba sűrűsödött megjelenésében mutatta meg magát, stabil anyagként, melyet anyagi tárgyaknak és különálló testeknek észlelünk. Ezért úgy tűnik, hogy a Világosság az anyagban született testbe is be van zárva, így azt gondoljuk, hogy birtokoljuk a Világosságot – sőt, teljesen tévesen úgy véljük, hogy mi magunk is ez a Világosság vagyunk. Az eredeti Világosság perspektívájából nézve azonban ezek a testek csupán árny-alakzatok, illúzió-formák, melyek az „Il-lux-ion”-ból, vagyis a hamis világosságból keletkeztek. És ugyanígy magától értetődik – akármennyire is tagadjuk szünet nélkül mindennapjaink gyakorlatában –, hogy mélyen bennünk még mindig létezik az isteni Világosság, lényünk eredete. Ez a Világosság pedig éppoly sugárzó és elpusztíthatatlan, mint amennyire rejtett és félreismert. Ez az eredeti, bennünk még látens módon megmaradt Világosság arra van ítélve, hogy rejtett Világosság legyen, mert nincs kifelé vezető pályája, hiszen nem tud rajtunk keresztül sugározni. Olyan fényforrás, amely – lelkünk mélyére vetett fénymagként – még nem tud kicsí rázni. Ennek oka az, hogy főképpen olyan dolgokra irányítjuk a figyelmünket, amelyek nappali és éjszakai életünkben eltérítenek bennünket belső fény-természetünktől, mi pedig saját magunkat állítjuk önelégülten a középpontba, a nyilvánosság fontosságát jelentő fényszóró elé. Bármennyire is elbűvöl azonban bennünket a körülöttünk lévő sok-sok sok lidércfény, mégis, félünk a sötétség hatalmától: annak a sötétségnek a hatalmától, amely körülvesz minket, de ugyanakkor bennünk magunkban is ott szunnyad. Így élünk fogolyként az árnyjáték határai közé zárva, világosság és sötétség között, és még semmit sem tudunk a valódi, isteni Világosságról, mert tudaA sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út

tunk csupán a saját, elsötétedett világosságunkat érzékeli, és azt gondoljuk, hogy ezzel a világossággal megvilágítottuk az értelmünket. Ez a helyzet egészen addig a pillanatig, amíg a valódi, belső Világosság egy felvillanásának sikerül áthatolnia a tudatunkhoz, amely a villámhoz hasonlatosan, egy pillanat alatt történik. Ekkor láttuk a Világosságot, de elsötétült lényünk miatt ez nyugtalanságot kelt bennünk. Láttuk ugyan a Világosságot, de még nem teljességében – és most saját lényünk sötét szakadékával állunk szemtől szemben. Egyelőre még kilátásunk sincs arra, hogy a fojtogató sötétségből kiutat találjunk. Várakozásunkkal ellentétben, a megvilágosodáshoz és megszabaduláshoz vezető ösvény elején ezért mindig egy mélypont következik. Ekkor semmi sincs, ami még segíthetne rajtunk, hanem csak saját belátásunk éles fényszórójával kényszerülünk bevilágítani a zavaros helyzetet, melybe kerültünk, és így megláthatjuk a világosság és a sötétség bennünk dühöngő harcát. Ekkor ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint Dante, aki élete feléhez érve felfedezte, hogy eltévedt saját élete erdő-rengetegében – vagy mint Rózsakereszt Krisztián, akinek a házát húsvét előestéjén egy vihar alaposan megrázta – vagy Saulus, akit egy villámcsapás ledobott a lováról, és napokig nem látott, amíg csak Paulus-szá nem vált. A sokkal régebbi időkből pedig Ozirisz, a Naphős példája szól hozzánk, aki vel közös az isteni fény-természetünk – de neki sem sikerült azonnal minden. Látjuk, hogy noha a Napistentől származik, mégis a Földön, Egyiptomban uralkodik. Ebben az alakjában ő valódi fényhordozó, a termékeny ország védelmezője, a napsárga magé, amely a káprázatos napfényben érik meg. De Ozirisz nemcsak ez – nemcsak az isteni szellemi Világosság képviselője, hanem megjeleníti azt az embert is, aki saját énjének káprázatától elvakulva visszaél ezzel a világossággal. Önmagával eltelve fürdik a Világosság „luxusában”. És a következmények gyorsan megmutatkoznak. Vajon féltékenység az, ami sötét testvérét, Séthet arra hajtja, hogy megölje őt, hogy azután saját maga léphessen a trónra – vagy talán bosszú azért, mert Ozirisz házasságon kívüli gyermeket nemzett Séth feleségével, Nephtysszel? Akármi is az oka, Séth 18

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

ravaszul tőrbe csalja Oziriszt, ólommal lezárt koporsóba rakatja, és bele vetteti a Nílus sötét vizébe. A gyászoló Ízisz özvegyi ruhát ölt – innen ered a „fekete Ízisz” elnevezés – és Nephtyst társul maga mellé véve bejárja az egész országot, mígnem egy cédrusfa alatt megtalálja az annyira siratott férjét rejtő ládát. Mentési tervét azonban Séth keresztülhúzza, mert bátyja holttestét tizennégy részre vágja és szétszórja az országban. Így szól a régi mítosz. Mindent elmond nekünk arról a látszólag kilátástalan állapotról, amelybe a megvilágosodást kereső utunkon kerülünk: elmeséli, hogy fény-természetünk tragikus módon be van zárva, és így el vagyunk választva a Világosságtól, ugyanakkor halálos, sötét erők vesznek körül bennünket – „a halál árnyékának völgyében” járunk, ahogy ezt egy bibliai kép felidézi. Korábban önfejűségünk hamis fénye vezetett félre minket – most azonban önmagunk sötét tükrébe bámulunk, kiszolgáltatva saját sötét ellentermészetünk bosszúálló erőinek. Mint minden Naphős, mi is arra vagyunk ítélve, hogy elnyeljen minket Tiamat, a sötét tengeri szörny, amely minden világosságunkat elrabolja – le kell szállnunk létezésünk alapjáig, az alvilág ős-káoszáig. Ez a kényes állapot az alkémia nyelvezete szerint a „Nigredo”, a sötét fázis, l’oeuvre au noir. Nem véletlen, hogy az ehhez a szakaszhoz rendelt fém a sötét ólom, az uralkodó bolygó pedig a halott Szaturnusz. Az „al-chymi” kifejezés jelentése egyébként „a fekete” – valamikor Egyiptom neve volt („Kemet”), melynek jelentése szintén „fekete”. Hasonló vonatkozás, hogy az antik misztériumiskolákban a jelöltnek három napot teljes sötétségben kellett eltöltenie. Ez a szakasz egy nehézségekkel teli, lefelé vezető utazás, a leszállás, vagy Descensus, amellyel elérhetjük a mélypontot – ennek a leszállási szakasznak meg kell előznie a felfelé haladási folyamatot, az Ascensus-t. Teljes türelemre kényszerülünk, mert ekkor olyan helyzetben vagyunk, amelyben mi magunk semmit sem tehetünk. Most az a fontos, hogy mozdulatlanok maradjunk, mint Ozirisz, és ne álljunk ellent ennek a leszállásnak. A sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út

Ha nem akarjuk az ellenhatást még jobban felerősíteni, akkor teljesen el kell engednünk a gyeplőt. Úgy, ahogy korábban életösztönünk hatására a Világosságot még eltulajdonítottuk, most, a sötétség fojtogató szorításában sem szabad magunkat a sötét halálerőkkel összekötnünk – ugyanakkor, nem szabad kibúvót sem keresnünk, önsajnálatba és a két ség sötét gondolataiba merülve. Nem szabad ebből a belső harcból erőszakosan kitörnünk, hanem készen kell állnunk arra, hogy ezt a harcot teljességében átéljük. Az egyetlen módszer, amivel a sötétséget leküzdhetjük az, hogy elfogadjuk: nem szabad figyelmen kívül hagynunk, nem szabad harcolnunk ellene, hanem egyszerűen engednünk kell, hogy átélhessük a folyamatot, amelyben mi magunk teljes önátadásban elmerülünk. A megvilágosodást a folyamat végén csakis ennek az éjszakai pokoljárásnak a teljes átélése fogja meghozni számunkra. A Naphős most a szörnyeteg hasában meggyújt egy tüzet, amely fényt hoz a sötétségbe. Csak az éjszaka sötétjében – ha már nem keressük a Világosságot ott, ahol az nem található – tudunk visszaemlékezni eredetünkre, és csak itt ébredhetünk tudatára a csodás ténynek, hogy mi, magunk fényhordozók vagyunk. Csak ebben a helyzetben lehet az elrejtett szellemi Világosságot újra felfedezni. Ezért kellett pokolraszállásunk során a régi fényeket kioltani, mindazokat a fényeket, amelyekkel önmagunkat és az életünket művi úton megvilágítottuk. Ekkor – még ha gyakran úgy látszik is, hogy a régi sötét hajtóerők dobálnak minket -, felébredhet bennünk a bizalom, hogy minden folyamat mögött a Világosság megszabadító hatása rejlik, az úgynevezett lux in tenebris, a Világosság, amely a sötétségben ragyog. Az alkémia ezt az átalakulási folyamatot „Albedo”-nak nevezi, tekintettel a fehér fényre és az ezüst fémre – esetleg hallottunk már a megszületett új lélek karácsonyi Világosságáról is, amely szintén erre a szakaszra vonatkozó megfogalmazás. Csak most kezdődhet meg a hermetikus elválasztási folyamat, melynek során szeretetteljes belátással kell különbséget tenni a Világosság és a sötétség, a nehéz és a könnyű között. Az egész leírt folyamat alatt sokáig úgy érezhetjük, hogy teljesen magunkra vagyunk hagyva. Ez azonban semmiképpen sincs így! 20

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Térjünk vissza most röviden a történetünkhöz, különösen Ízisz szerepéhez a történetben. Ízisz a szó valódi értelmében az életet hozó világosságerő, amely képes a szellemi embert újra életre kelteni. Ízisz soha nem harcol – hagyja, hogy Séth elkövesse összes bosszúálló cselekedetét és gyilkossági kísérletét. Teljes figyelmét keservesen siratott férje megtalálásának szenteli, még akkor is, amikor célja eléréséhez különböző formamegnyilvánulásokon kell keresztülmennie. Mivel így elnyeri a kánya-szárnyakat, képessé válik arra, hogy az összes égi irányt átkutassa, míg Ozirisz holttestének minden darabját egybe tudja hordani, majd szárnyának suhogásával a halott testet újra el tudja látni lélekkel. Így lesz Ozirisz az újra feltámadott szellem-ember, a kezdetektől fogva ragyogó, aki uralkodik a halottak birodalmán, aki az embereket el tudja vezetni a feltámadás sugárzó reggeléhez. Ezt a szakaszt az alkémia Rubedo-nak nevezi, az arany fény után, melyet kisugároz. Ízisz és Ozirisz szellemi újraegyesüléséből Hórusz születik meg, aki átveszi Ozirisztől az uralkodást eme világ felett. Ő az, aki a végső küzdelemben le fogja győzni a sötét Séthet. Amikor Hórusz ebben a harcban elveszíti az egyik szemét, újra Ízisz siet a segítségére: új szemet ajándékoz Hórusznak, egy Nap-szemet, amely lehetővé teszi, hogy a szellemi Világosságot megláthassa, egy mindent látó szemet, amelyre nemcsak ráesik a Világosság, hanem amelyből szintén Világosság sugárzik. Ezért az ilyen embernek a szellemlélek hordozójaként felébredt szelleme és élő lelke van: ez Hórusz, az arany Nap-sólyom. Új emberként már nem látszat-ember töb bé, hanem ténylegesen a Világosságban felébredt lény. Egy fénytest teljes ünnepi ruhájába öltözve – az alkémia ezt a ruhát gyémánttestnek is nevezi –, amelyen keresztül a szellemi Világosság akadálytalanul átragyoghat, ez az ember transzfigu rált, mert az alkémiai folyamat összes transz mutációs szakaszát teljesítette. Ő maga megújulva, Világosság lett a Világosságból – a Kezdet Világosságából. A sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út

<< Előző cikk

Az orfikus misztériumok és a szirének

John William Waterhouse festménye 1891

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Szeretnénk végül Orfeusz hagyományának egy további említésre méltó nézetéről szólni. A görög mitológiában két különböző énekstílusról beszélnek, amelyek homlokegyenest szemben állnak egymással. Az egyik oldalon Orfeusz található, akinek éneke felébresztheti az isteni magot az emberben. A másik oldalon pedig ott vannak a szirének, akik visszatartják az embereket a magasabb dolgok keresésétől, és varázslatos énekükkel tévutakra csábítják őket. A szirének kezdetben magasan fejlett természetlények voltak, akik szárnyaikkal a művészetek legma gasabb csúcsaira tudtak emelked ni. Azokra a csúcsokra, amelyek a halandók világában még elérhe tők, azonban már az isteni világ határaiba ütköznek. Mivel azonban ők nem az isteni fajból származtak, ezért a szirének nem léphettek az isteni világba. Az énekművészetben azonban olyan ügyesnek bizonyultak, zenei tehetségük annyira kifinomult volt, hogy adott pillanatban azt hitték, hogy versenyre kelhetnek a múzsákkal. Önteltségükért megbüntették őket. Olyan lényekké változtatták őket, akik félig asszonyok, félig pedig madarak. Éles, vas tollakba öltöztették őket, és le kellett mondaniuk a szárnyaikról. Sok mítoszban láthatjuk, amint a szírének szinte isteni és így nagyon is alattomos énekükkel tengerészeket (a misztériumok nyelvén: azokat, akik Odüsszeuszhoz hasonlóan hazafelé, valódi ren deltetésük felé törekszenek) veszélyes örvényekhez vagy sziklás partokhoz csalnak, ahol aztán hajóik szétforgácsolódnak. Ismert a történet, melyben Odüsszeusz úgy tud ellenállni a szirének kísértéseinek, hogy Az orfikus misztériumok és a szirének

evezősei fülét viasszal tömeti be, önmagát pedig az árbochoz kötteti. Az argonautáknak is el kellett hajózniuk az aranygyapjú keresése közben a szirének előtt. Amikor azok ismét hallatták hívogató éneküket, az argonauták egyike képtelen volt ellenállni a magával ragadó hangoknak, kiugrott a hajóból és megfulladt. Az Argo fedélzetén ott volt azonban Orfeusz is. Gyorsan lantja után nyúlt, és annak dallamaival áttörte a szirének varázslatát, így a legénység többi tagja megmenekült. A mítoszoknak ebben a modern tudatunk számára talán nehezen hozzáfér hető nyelvezetében mégis tisztán hallható egy üzenet. Akit belsőleg megérintenek Orfeusz lantjának hangrezgései, azt választás elé állítják: Vagy együtt rezeg az isteni zenével, hogy így végül új életterületre mehessen be – vagy a csábító szirénekre hallgat. Ezzel pedig újra meg újra hajótörést szenved egy alapjaiban megtört létvalóság szikláin.

e-pentagram 2015/8

www.lectorium.hu

Terapeuták A régi görögök sok misztériumiskolát ismertek (a „misztérium” szó a „mus tes” = „beavatott” szóból származik; „mus” = „zárt szemek és csukott száj”), melyekből az eleuziszi kis misztériumok, és a nagy misztériumok vagy dio níziák voltak a legismertebbek. Orfeuszt a nagy misztériumok alapítójának tekintették, melyek régi időkre nyúlnak vissza. Némelyeket 12 000 évvel ezelőttre datálnak, azokba az időkbe, amikor az atlantiszi kultúra maradvá nyai a Kaukázuson át Trákiába jutottak. Orfeusz követői „Terapeutáknak” nevezték magukat, mert – miként tanítójuk – gyógyítókká kívántak válni. „Therapeutai” a görögben „gondozót – szol gálót – tisztelőt” jelent: • „gondozza” a tudatlanságban tévelygő és szenvedő embereket; • „szolgálja” az új életre keltett lelket; • „tiszteli” minden dolgok teremtőjét. A történelmi időkben, Kr.e. 2000től, több mint ezer évig egy tisztán orfikus beavatási mozgalomnak kellett léteznie az illegalitásban. Ugyanis a Kr.e. 6. században ismét előtérbe lépett a forrás. Delfiben a templom Apollónak, Orfeusz apjának volt szentelve. A múlt század végén olaszországi és krétai sírokban számos orfikus himnuszra bukkantak. Ezek arany táblákba vannak gravírozva, és utasításokat tartalmaznak a halál utánra (vagy a beavatásra), tehát azok számára, akik az „Orfeusz létra” fokait meg kívánják mászni, és tisztulásban, odaadásban és szolgálatkészségben élik életüket. Az egyik ilyen himnuszban így szól az emberi lélek: A Föld és a csillagos ég gyermeke vagyok; de nemzetségem (csakis) a mennyekből való. Az orfikus misztériumok és a szirének

Ha felébred az üdvrevágyás, Amelyet növel az anyag hitványságának tudata, Akkor szelíden és jól megfontoltan, Nem-cselekedve és halálra készen, Összemérem kardomat az idők éjszakájával, Magamat az örökkévalóságra bízva. Auróra ragyogó hajnalpírja, Mely kötelességünk teljesítésére Nagy ünnepet ígér, Anyagot és lelket teljesen átalakít. Erőszerkezete: az Arany Szellem.