E-pentagram 2016/9 by Lectorium Rosicrucianum

magazin 2016/9.

4. évf./9. szám

LECTORIUM ROSICRUCIANUM AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJA

HERMANN HESSE – A HIVATOTTÓL A VÁLASZTOTTIG

Bôvebb információ: rendezvenyek.lectorium.hu Az Arany Rózsakereszt filozófiájába bevezető internetes tanfolyam Létezik egy aranyfonal, egy „királyi út” amely megtört valóságunk labirintusából az Igazság felé vezet. Az a célunk, hogy segítsünk megtalálni ezt az ösvényt, és élő kapcsolatban bejárni azt. A tanfolyam anyagait, regisztráció után 7 levélben küldjük el Önnek. Feltett kérdéseire igyekszünk a lehető legrövidebb idő alatt válaszolni. Az Arany Rózsakereszt út, a transzfiguráció ösvénye Ezt a ragyogó fonalat szeretetből, bölcsességből, ismeretből (gnózisból) és cselekedetből fonták. Mindenekelőtt azonban egy ösvényről van szó, amelyet ténylegesen Számok, életszabályokjárni lehet, és amelyet a maga eredeti formájában minden vallás megmutatott. Sem mester, sem beavatott nem adhatja át az Igazságot és kompetencia másvalakinek. Mindenkinek a saját erőfeszítése árán kell hozzá áttörni, kitartással leküzdve minden ellenállást és nehézséget, amivel az úton szembetalálkozik. Ezt pedig csak egy belső átalakulási folyamaton keresztül lehet elérni, amelyet „lélekújjászületésnek” vagy „transzfigurációnak” nevezünk. A Szellemi Iskola Johannes Amos Comenius: megmutatja tanulóinak az ösvényt, és megtanít arra, hogyan kell azt bejárni. a VILÁG ÚTVESZTõJE minél széleskörűbb módon tájékoztassuk arról a „királyi út”ÉSCélunk, A SZÍV hogy PARADICSOMA ról, a transzfiguráció gnosztikus ösvényéről.

Jelentkezés

Az online tanfolyamra, melynek anyagait az űrlapon megadott emailcímre küldjük. Személyes beszélgetésre pedig az oldalon belépve nyílik lehetősége.

TARTALOM

Hermann Hesse

programajánló

A huszadik század irodalma már egy olyan korszakban született, amelyre nem csak a keresztény hagyományok ha tottak, hanem a tizenkilencedik szá zad közepétől kezdődően, ahogy egyre nagyobb rálátásunk lett a távol keleti kultúrára, az ősi indiai, kínai tanítások is. Ezek mindenképpen termé kenyítően hatottak a nyugati művésze tekre, a gondolkodásra és a tudományra is, és egyre inkább átlehetett élni annak valóságát, hogy: Minden Egy. Ez az inspiráció hatotta át Hermann Hesse művészetét is, amely így lett univerzális, és valódi értelmében: európai. Ennek a ténynek olyan mély spirituális tartalma van, amely könnyebben megérthető, ha a Világosság hármas szövetségének munkájára gondolunk, amelynek aktivitása a jelen korban éppen úgy hatással van az élet minden szintjére, ahogy az elmúlt évszázadokban, és amely újabb és újabb formát alkot önmagát megnyilvánítva. Ennek a munkának egyik jelensége az az irodalom, ami a modern német kultúrában is felismerhetővé tette az egyetemest.

Novemberi programok........................ 2

cikkek A hivatottól a választottig.................... 4

Sziddhárta............................................. 12

Az üveggyöngyjáték és a játékos............................................ 34

könyvajánló

Jan van Rijckenborgh Az eljövendő új ember...................... 38

IMPRESSZUM Lectorium Rosicrucianum http://lectorium.hu http://lectoriumrosicrucianum.org Magyarországi Lectorium Rosicrucianum Egyesület 2528 Úny, Pelikán Konferenciahely http://e-pentagram.hu Elérhetőség: e-pentagram@lectorium.hu

PROGRAMAJÁNLÓ

Helyszín:

Civil Közösségek Háza Pécs, Szent István tér 17. Időpont:

11.09. (szerda) 17.30 2

e-pentagram 2016/9

Szeretnénk egy nem hétköznapi találkozó alkalmával elmélyülni a Rózsakereszt Krisztián Alkímiai Menyegzője című műben megjelenő bölcsességekben, rejtélyekben. Megvizsgálni, hogyan van jelen és működik az alkímia a saját személyiségünkben, sorsunkban, életrendszerünkben.

www.lectorium.hu

PROGRAMAJÁNLÓ LECTORIUM ROSICRUCIANUM ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJA

Az ember hét tudatállapota Helyszín:

Balaton Színház, Keszthely, Fő tér 3. Időpont:

11.29. 18.00

Modern Gnosztika Helyszín:

Szabó Lőrinc könyvtár, Miskolc, Mindszent tér 2. Időpont:

11.10. 17.30

A jövő pszichológiája - a tudatalatti alatti

11.24. 17.30

Az emberiség kettészakadása

– a felfelé és visszafelé fejlődő spirális kirajzolódása az ezredforduló emberiségében

További programok

A háromságok értelmezése

<< Tartalom

Következő cikk >>

A HIVATOTTÓL A VÁLASZTOTTIG 4

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

1. A művész feladata Ahogy távolodunk az időben egy-egy kijelölt ponttól, az a közös élmény, amit az emberiség átélt, letisztul, tapasztalattá válik csakúgy, ahogy egyéni létünk eseményei. Az újra születésben esszenciaként megmarad az a lényeg, amelyből sors szőhető, vagy pedig egy addig ismeretlen úton indulhatunk el, az újjászületést választva. Természetes, hogy az individualizálódó ember egyre kevésbé tud az egyetemes hagyományba kapaszkodni, ugyanakkor elemeiben olyan ér tékként épült a közös tudatba, amely nélkül elképzelhetetlen a vízszintes, horizontális evo lúció éppen úgy, mint a vertikális reorganizá ció. Hermann Hesse az első olyan valódi mű vész, aki tudását alkotásaiban úgy képes meg jeleníteni, hogy a rá ható nyugati protestáns és katolikus kereszténység, a keleti, indiai és kínai tradíció, valamint Carl Gustav Jung új pszichológiája lényegi valóságukban átvilágít sák a kort, amelyben élt és alkotott. Egy olyan kort, amelyben a materializmus világbirodalmakat épített. Ellentétben az okkult tradícióval, amely hasonlóan abból a hagyományból merít, amelynek eredete a világ minden vallásában közös, Hesse a kapcsolatot megtalálja az emberivel. A humánum tisztelete sohasem vész ki belőle, annak minden gyarlósága ellenére. Sőt, barátja és kezelőorvosa Carl Gustav Jung tanaival rokon nézeteit beleszőve írásaiba, a művészet útját a reali zálás eszközeként használva az ősvalóság kutatásában, felsorakoztatja a legkülönbözőbb emberi szerepeket, és célja nem a hordozott sors megtagadása, az emberi élet félresodrása, hanem az átélés és az egység ismerete. Mondhatjuk-e azt, hogy Hermann Hesse rózsakeresztes volt? Ha csak azokra a vallási élményekre alapoznánk véleményünket, amelyek életét meghatározták, és előítéleteinkre hagyatkoznánk, amelyek által nem jutunk messzebb, mint a kritizált teológiák, legyen az a kereszténység bármely nézetéé, vagy buddhista, hindu tanítás, Hesse nem tartozhatott egyetlen társasághoz sem. Hesse Demian című könyvének egyik címlapja

A hivatottól a választottig

Ahogy az első sorokban említettük, alkotásai, életműve, és életének realizációja a legjelentősebbek közé emeli. Azok az univerzális hatások, amelyek felpörgették az emberi kreativitást és számtalan művészt, tudóst, gondolkodót, prófétát ihlettek meg, és ideig-óráig az aktuális trend föl-föl dobta valamelyikük nevét, és valóban a tapasztalt valóság egyes részletében igenis tagadhatatlan hatásuk. Mégse fogták össze olyan egységbe a XX. század első felének művészetét és gondolkodását, mint azok a kevesek, akik közé Hermann Hesse is tartozott, és akik nem csak egy bizonyos korszak jellemző karakterei voltak, hanem az elmúlt századok hagyományait továbbszőve, azokat akár meg is haladhatták, újabb lehetőségek születését készítve elő. Ahogy egyre távolabbról szemléljük azt a kijelölt pontot, amit közös élményként, mint emberek átélhettünk, egyre jelentéktelenebbé válik a nézetek, stílusok, mozgalmak kavalkádja, és „Minden ember élete éppen azért, mert Hermann Hesse, és még kekísérlet, hogy eljusvesen az emberi lélek valódi célja felé igyekeztek művészetükben és igyekeztek életüket egy szent son önmagához. középpont köré fölépíteni, és ez az új épület, Minden ember élete amely soha nem állandó forma, mégis az öröklét anyagaiból épül, lehet lakása mindazoknak, akik egy ösvény sejtése.” képesek alászállani, szolgálni, hogy önmagukat Hermann Hesse: Demian meghaladó alkotások által nyilatkozhasson meg, című könyvéből ami új, ami több, ami... szent. Hesse neve összecseng az írásos múlt tanítóival, legyen az az őskori hagyomány mitikus alakja, mint Orpheusz, vagy a klasszikus múlt nagyszerű tanítói, mint Szokratesz, de akár az európai újkort a Halak korszakából a Vízöntőbe átvezető ihletett művészei, mint Shakespeare, Fernando Pessoa, vagy akár Hamvas Béla életműve. Mint kutató individuum, aki a keresés ek sztázisában a legfontosabb alak, felállítja keresztjét, így válik tehát rózsakeresztessé a szó igaz értelmében. Ezért művészete valóban jelentőséggel bír a mindenség történetében.

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

2. „Az Evangélium vázlata vagy” (Hoszai Macou)

Hesse írásművészetében a legelső mozgató az ősvaló keresése. Még a rá oly nagy mértékben ható katolicizmus is ilyen szereppel bír központi szerepet kapva két nagyon fontos regényében, az Üveggyöngyjátékban és a Narziss és Goldmund-ban. Annak ellenére, hogy tisztában van azzal, formai megnyi latkozása olyan karmikus terhekkel van megbéklyózva, amelyek nem engedik egy valódi reform kibontakozását. Mégis: egyetemesnek vallja önmaga hitét, és nem vész el a történelmi viszonylagosság erdejében. Ugyanakkor a bibliai üdvtörténetnek egy más, feledett, de már ébredező ismerete jelenik például a Demian-ban, melyben a címszereplő az ősvaló manifesztációja, a kiteljesedett személyiség példája, aki nietzschei értelemben túl van jón és rosszon, ugyanakkor, mint Káin, megbélyegzett, idegen mindenhol. A szokások perceiben dagonyázó közösségnek idegen, hiszen nem azonosul azzal a kispolgári vallásossággal, amelynek célja továbbpörgetni az élet kerekét. A gnosztikusoknál jelenik meg leghatározottabban az a tanítás, amely szerint az egész ember, Adam Kadmon Teremtő nézete mint demiurgosz, saját művébe zárja a tudatállapotának megfelelő valóságot, és ebben olyan törvényeket szab meg, amelyek fenntarthatják ezt a rendszert. Bukása: Önmaga – a valódi eredet szabadságától való elzárkózás. A János apokrifonban a kísértő: maga Jézus. Az emberi teljesség eredeti tudatállapota szeretné fölébreszteni saját édenében fogoly teremtő nézetét, ezért hívja fel a tudás fontosságára a lefokozott éberségű, immár kettős entitást, az embert. Az egyetemes tan ilyetén megvilágítása természetesen irritálja a betokosodott asztrálist, és heves reakciókat generál. Ahogy távol áll attól a viszonyrendszertől, amely a judeo-kereszténység morális kategóriáit építi fel, ha Káint a bukott emberőst a szellem emberének nevezzük, hiszen az üdvtörténetet lefokozza bűn és bűnhődés viszonyára, így az ember tudati evolúcióját is olyan síkra tereli, amely az egész megértését a kezdeteknél akadályozza meg. Jan van Rijckenborgh így ír erről, Miért vagyok rózsakeresztes című vallomásában: „A sérthetetlenség jelének nincs külső nyoma. Ez a jel egy vérben rejlő birtokot jelent, a vérnek egy bizonyos állapotát, amely képessé teszi Káin szellemét célja elérésére. Káin meg akarja ostromolni az egeket. És Isten most A hivatottól a választottig

képessé teszi őt erre. Így Káin, dicsőséges állapotában egy várost épít, Henoch városát, a beavatás városát, egy elő-Krisztianopoliszt, az alsó egyházat, amely pontosan szemközt áll az égi egyházzal, Melchisédek rendjével, és a következő dinamikus hívást intézi ehhez a Rendhez: „Gyertek át, és segítsetek nekünk!” Nos, Barátaim, ezekben a jellemzőkben látom felragyogni a választ az általam feltett kérdésre: „Miért vagyok rózsakeresztes?” Aki bensőjéből kiindulva rózsakeresztes, az testére, lelkére és szellemére nézve is, a következő tulajdonságokat birtokolja: • A Káin-típushoz tartozik. • Szellemalakjában erőteljes tudati hangsúlyokat hordoz. • Hajlamos arra, hogy a lélek fontosságát és a lélekre vonatkozó törvényeket figyelmen kívül hagyja, ezeket a törvényeket saját felfogása szerint elhajlítsa, valamint ezeket – fajtájuk és állapotuk miatt – lenézze. A vérében működő hajszoló erők hatására nagy érdeklődést mutat a szellemtudományok iránt és e tudományok szellemi javait számára nélkülözhetetlen eledelként asszimilálja. • Ebben a szükséghelyzetben felfedezi, hogy lélekgyilkosságban vétkes. Így a szellemi tudományok mellé odaállítja Krisztus tűzegyházát, hogy a lélek ellenőrzése és hatása alatt szellemi fejlődése a helyes irányba haladjon. • És így fog majd, Isten szelleme által fellobbantva, szabad önátadásban alámerülni Jézusban, az Úrban, hogy a Szent Szellem által újjászületve, tovább mehessen az Úr színe elől Nod földjére, az Édentől keletre. Ez azt jelenti, hogy mivel a szellem új lélek állapotra ébreszti, saját fajtájának megfelelően Hánókh (Henoch), a beavatás születik meg belőle. És ezt a beavatást nem felülről ajándékozzák oda neki! Ez a beavatás őbelőle születik meg! • És testvéreivel így épít egy várost a szellem, lélek és test szerint, Henoch városát, a földön küzdő egyházat, mely a föld sötét szülőméhéből az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében odakiáltja a Fény Hierofánsainak: „Gyertek át ide és segítsetek nekünk!” 8

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

3. „Az emberi lélekben már minden létező benne van.” A Demian címszereplője az ősvaló szimbólumaként a kiteljesedett személyiség példája, felsőbbrendű ember, akiben Káin, mint erős jelenik meg a gyenge Ábellel szemben. Hesse így ír egy levelében: „Az, hogy a Demianban az Ön számára sok mindennek visszataszítónak és gyűlöletesnek kell tűnnie, azt értem. Ebben a könyvben az individuáció folyamatán van a hangsúly, a személyiség létrejöttén, amely nélkül nem létezik magasabb rendű élet. (…) Azt, hogy feladatunk és rendeltetésünk másik oldalát, a nagyobbat, az istenit, a személyiség fölébe kerekedést, és azt, hogy az isten belsőleg teljességgel kitölt, szintén ismerem, ezt Ön kiolvashatta a Sziddhártából. Ami engem illet, számomra ez a két könyv távolról sem áll ellentmondásban egymással, hanem ugyanannak az útnak a szakaszait írják le.” A kiteljesedés útján tehát a Sziddhárta a Demian megha ladása. A kereső megtanulta, hogy az ősvaló hangját kö vesse. Eléri azt az egó számára idegen létállapotot, amely egy fajta szingularitás, különösség, ugyanakkor a létezés legtermészetesebb minősége. Fölemelkedett tudatállapotában éli át minden élet egységét. Hosszú útja, amelyre hívatott, beteljesedett, hiszen a neve sem jelent mást, mint „az, aki elérte a célját”. Ez jelent karmikus kegyelmet is, a mikrokozmosz oly sok tapasztalatának összegét, és visszautalást az előzőekben tárgyalt regényre a Demian-ra, amelyben a kereső eléri azt az úgynevezett második lépcsőt, amely már elválasztja a világtól, de még nem nyerheti el a lélek békéjét, amiért elindult. Sziddharta olyan brahmana családjába születik, amely eleve különválik a többi kaszttól, hiszen a legfelső hierarchia az emberi világban. Sziddharta mégis nyugtalan, új utat keres, így haladja meg a demiani ősképet is, megtanulva a legfőbb bölcsességet: a lélek készségét arra, hogy a lét minden állapotában tapasztalhassa az egységet. Minden Isten. Ismét idéznénk Jan van Rijckenborghot: „A rejtett kapcsolatot Istennel meg lehet találni – erre a szellem, a lélek és a test összes törvényének alkalmazása teremt lehetőséget. Ezért Káinnak nem a szellemből kell kiindulnia, hanem a lélekből. Szellemét a lelken keresztül kell kibontakoztatnia. A lelkében sugárzik az a fény, amely az Atyából indul ki. A világosság, a Krisztus az, aki az Atyát megmagyarázza nekünk. Káin, a A hivatottól a választottig

tűzszellem, a lélek fényének vezetése nélkül csupán zabolátlan, féktelen, kutató és kísérletező, a vakmerő és ezért bukásra ítélt. Ő az, aki megperzselt szárnyakkal zuhan a mélybe. Szellemi iskolánkban ezért megtanuljuk és tudjuk, hogy minden igaz életet kereső ember útja a szívben, a fényszentélyben kezdődik. Valódi alázatban, minden önhittségtől mentesen kell áldozatunkat bemutatni a szívszentély oltárán, és Őt, a mindörökkön örökké létezőt arra kérnünk, hogy legyen világító mécses a lábunk előtt. Krisztus világosságát tehát valódi jámborsággal kell befogadnunk. És a Káin-ember így lesz valódi Káin, a birtokos. Mert a világosság nyilvánítja meg benne a tüzet. Maga Isten gyújtja meg a főszentélyben a tüzet a Krisztus világossága által, és amikor Káin belekezd nagy feladata teljesítésébe, maga Isten vezeti őt. A főszentélyben csak a lélek fényén keresztül jöhet létre valódi, isteni megnyilvánulás.” És minden őszinte kutatónak utolsó mondatként egy fontos gondolat Hessétől: „Ön talán nem vette észre, hogy a Sziddhárta nem valami kész dolog, hanem csak egy kezdet” – írja Hesse egyik levelében. Forrás: Hermann Hesse: Demian, Sziddharta Riskó Enikő:A regényelemzés lehetséges lélektani szempontjai Jan van Rijckenborgh: Miért vagyok Rózsakeresztes?

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

A bölcsek köve, melyet oly sokan kerestek hiába, nem az ásványok világában keresendő, hanem ez az isteni épületkő magszemként nyugszik az ember szívében. Isten birodalma magában az emberben található. A szellemtermészet egy rejtett fókuszban összpontosul az ember szívében. Itt talál ható a bölcsek köve. Az ember jobboldali szívpitvara táján egy titokzatos szellemi központ található, melyet „Jézus mag jának”, a „szív rózsájának”, vagy modernebb nyelven „szel lemszikra-atomnak” vagy Krisztus-atomnak is neveznek. A lé leknek ebben a vetőmagjában alszik az a hatalmas képesség, mellyel létre lehet hozni a belső, arany ősanyagból álló mennyei embert. (CATHAROSE DE PETRI JAN VAN RIJCKENBORGH: ww

A hajnalpír és a Nap-tűz

<< Előző cikk

Következő cikk >>

SZIDDHÁRTA1

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

„Szabad-e másnak áldozni, másnak szolgálni tisztelettel, mint Neki, az Egyetlenegynek, az átmannak? Átman2 pedig hol található, hol vett lakást, örök szíve hol dobog, hol máshol, mint kinek-kinek saját Énjében, törhetetlen legbensejében, amelyet magában hordoz mindenki? Hanem hol, ugyan hol van ez az Én, az ember lényének Legbenseje, ez a Legvégső lényeg? Nem hús és vér, nem is a gondolat vagy az öntudat, így tanították a nagy bölcsek. Hol, ugyan hol van hát? Bejutni oda, az Énhez, magamhoz, az átmanhoz – van-e más érdemes út? Jaj, ezt az utat senki sem mutatta meg, és senki sem ismerte, az édesapja sem, tanítómesterei sem, az isteneknek való áldozás szent énekei sem! Mindent, mindent tudtak ők, a bráhmanák3, és az ő szent könyveik, gondoltak mindenre, a mindennél is többre, a világ teremtésére, a beszéd, az étkezés, a belégzés, a kilégzés eredetére, az érzékek rendezésére, az istenek tetteire – mérhetetlenül sok volt, amit tudtak – de érdemes volt-e mindezt tudni, ha valaki nem tudta azt az Egyet, az Egyetlent, a Legfontosabbat, az egyedül Fontosat?” … Felismerni, hogy semmit sem tudunk A szellem megszabadulásának kezdete a belátás. Krishnamurti számára a legfontosabb belátás annak felismerése, hogy semmit sem tudunk. Ez klasszikus felismerés, amely megtalálható már Szókratésznál is. Rózsakereszt Krisztián pedig szintén így szólt: „Minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk.” … „Sziddhárta, olyan hangon, amelybe ugyanannyi bánat, mint gúny vegyült, szomorú, halk, kicsit csúfolódó hangon így szólt: – Ó, Govinda4, barátod hamarosan el fogja hagyni a samanák5 útját, amelyet oly rég jár teveled. Szomjazom, ó, Govinda, és ezen a hosszú samana-úton semmit sem enyhült a szomjúságom. Mindig ismeretre szomjaztam, mindig tele voltam kérdésekkel. Kérdeztem a bráhmanákat, évről évre, kérdeztem a szent védákat, év év után, és kérdeztem a kegyes samanákat, év év után. Ó, Govinda, meglehet, ugyanolyan jó, bölcs vagy gyógyító dolog lett volna, ha az orrszarvú madarat Sziddhárta

vagy a csimpánzt kérdezem. Sok időre volt szükségem, és még mindig nem fejeztem be, hogy ezt az egyet megtanuljam, ó, Govinda: hogy az ember semmit sem tanul! Azt hiszem, a valóságban nincs olyasmi, amit „tanulás”-nak nevezünk. Csak a tudás van, barátom, az pedig mindenütt ott van, az átman, amely ott van bennem és benned és minden lényben. Így hát kezdem már hinni: ennek a tudásnak nincsen gonoszabb ellenfele, mint a tudni akarás, mint a tanulás.”… Gótama1: „– Ez a tanítás, amelyet tőlem hallottál, nem vélekedés, célja sem az, hogy a tudásra szomjazóknak megmagyarázza a világot. Más a célja: a szenvedéstől való megváltás a célja. Ez Gótama tanítása, nem egyéb. – Kérlek, ó, Fenséges, bár ne haragudnál rám – szólt az ifjú. – Nem azért szóltam hozzád, hogy vitákra keressek okot, nem azért, hogy szavakon fennakadjak. Valóban igazad van, a véleményeken nem sok múlik. De ezt az egyet még hadd mondjam meg neked: tebenned egy pillanatig sem kételkedtem. Egy pillanatig sem vontam kétségbe, hogy Buddha vagy, hogy elérted a célt, a legmagasabb elérhetőt, amelyre oly sok ezer bráhman és bráhmánfi törekszik. Megtaláltad a haláltól való megváltás útját, ez saját keresésed alapján lett a tiéd, a magad útján, gondolataid, meditációd, ismereteid, megvilágosodásod útján, nem valamely tan segítségével! És így – ez az én elgondolásom, ó, fenséges Mester – nincs ember, aki puszta tanítás útján jutna megváltáshoz! Senkit sem tudsz részeltetni benne szavakkal és tanítással, ó, tiszteletre méltó Mester, senkinek sem tudod szóval átadni azt, ami a megvilágosodás órájában történt veled! Sok mindent tartalmaz a megvilágosodott Buddha tanítása, sokakat útbaigazít, hogyan éljenek helyesen, hogyan kerüljék a gonoszt. Egyet azonban nem tartalmaz ez az oly világos, oly tiszteletre méltó tanítás: nem tartalmazza annak a titkát, amit maga a Fenséges megélt, százezrek közül ő egyedül. Ez volt az, amire gondoltam, amit felismertem, amikor a tant meghallottam. Ez az, amiért folytatom vándorutamat – nem azért, hogy más, hogy jobb tanításra leljek, hiszen tudom, hogy jobb nincsen, hanem hogy búcsút vegyek minden tanítástól és minden tanítómestertől, s egyedül magam érjem el célomat vagy meghaljak. Sokszor gondolok majd még vissza erre a napra, ó, Fenséges Mester, és erre az órára, amelyben a saját két szememmel láttam egy szent embert. 14

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

A Buddha csendesen lesütötte szemét, kifürkészhetetlen orcájáról csendes, tökéletes nyugalom sugárzott. – Kívánom – szólalt meg lassan a tiszteletre méltó Férfiú –, hogy gondolataid ne legyenek tévedések! Kívánom, érj célt! De mondd csak: láttad-e samanáim népes seregét, sok-sok testvéremet, akik mind a tanhoz menekedtek? És azt gondolod-e, idegen samana, vajon azt gondolod-e, hogy mindezeknek jobb volna búcsút intenie a tanításnak, s a világba és az élvezetek közé visszatérnie? – Ó nem, távol áll tőlem ez a gondolat – szólt Sziddhárta hevesen. – Kívánom, hogy mind maradjanak hívek a tanításhoz, kívánom, mind érjenek célt! Nem dolgom mások élete felől ítéletet mondani! Egyedül felőlem, egyedül a magam útja felől kell döntenem, választanom, miatta a tant elutasítanom. Mi, samanák az éntől való megváltást keressük, ó, Fenséges Lélek. Ha tanítványoddá lennék, tiszteletre méltó Mester, attól tartok, megtörténhetnék velem, hogy csak látszólag, önáltatással nyugodna meg és lelne megváltást bennem az Én, valójában azonban tovább élne és nagyra nőne, mert akkor ott volna számomra a Tan, lennének tanítványaim, ott volna hozzád húzó szeretetem s a szerzetesek közössége, amelyeket mind saját Énemmé alakítanék! Gótama halvány mosollyal, megingathatatlan derűvel és barátsággal nézett szemébe az idegennek, és alig észlelhető mozdulattal elköszönt tőle. – Bölcs vagy, samana – szólt a Tiszeletreméltó. – Bölcsen szól ajkad, barátom. Óvakodjál a túl nagy bölcsességtől!” … A közönséges természet testembere a haláltermészet asztrális anyagából él, abból is tevődik össze, és nem emelkedhet ki belőle, mert legmagasabb rendű teste nem jut hozzá a csend Sophiájához. Az üdvösség ösvénye, a megszabadulás útja ezért az alulról induló és ott kivitelezett felkészülésben rejlik, amelynek a csalóka dialektikus világtól való elfordulással és a hétszeres szívnek minden eföldi vágytól való megtisztításával kell elkezdődnie. Aki ezt megteszi, azt megérinti, átlelkesíti a monád sugárzása. És ennek az érintésnek, ennek a lelkesedettségnek kell a gondolkodási képességet a Sziddhárta

szellem beereszkedésére, a Sophiának, a csend lényének, a Szentelő Szellemnek a beáramlására felkészítenie. - De ki veti el a jelöltbe a csend magját? - kérdezhetik. Ne higgyék, hogy bármilyen úgynevezett mester, adeptus vagy beavatott megajándékozhatja Önöket vele. Valójában önmaguk teszik ezt meg, az előkészületeikkel és önátadásukkal. A még igencsak kezdetleges gondolkodásukat ezzel megnyitják az isteni bölcsesség, a beereszkedő szellem előtt. S ezáltal az ennek megfelelő isteni törvény is azonnal beteljesül. Az isteni bölcsesség mindenkibe beereszkedik, aki megnyitja magát neki. … Ha a gnosztikus erő megérint valamit, akkor a sugár megtörik, hét nézetre oszlik. Ha tehát a világosság megszületik bennünk, akkor a Hét szellemnek ez a hatása tudatossá válik nekünk. Ebben a Hétszellemben és ezáltal fejlődik ki aztán, mialatt a jelölt tudatosan részesül benne, a képesség, a világosság, a meleg, hang, összetartóerő, élet és mozgás további folyamata. Hogy mindent jól megérthessen, amit szabad erről mondanunk, meg kell teremtenünk ehhez a helyes szellemi környezetet. Gondolja el egy pillanatra, hogy megkapta a legnagyszerűbb karácsonyi ajándékot, amelyet emberfia kaphat: Ön Isten világosságszületésében áll. Mivel minden érzékszerve és egész lelkiállapota alapvetően megváltozott, lelke homlokablakán át megpillantja ezt az egész, csodálatos bevonulást az új életterületre. Derűsen tiszta fényességben áll, mely rendkívül vigasztaló, nem vakító, minden mértéken felül szép: és kimondhatatlan békesség ereszkedik Önbe. Ez a „Jézusban elhunyás” békéje, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek mondták. A régi lélek, személyiségrendszere magja valóban meghalt. Mihelyt a világosság-áttörés ünnepelhető, addigra a régi lélek eltűnik, és új lélek születik a régi létállapotban. Most a Szent Szellemből való újjászületés kezdődik meg. Ez a még létező régi lény további eltűnését, pusztulását hozza magával. Az új lélek megszületett, de a régi dialektikus lényben! Ezért a régi dialektikus lény 16

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

utolsó maradékát is teljesen fel kell számolni. Ezzel egyidejűleg teljesen új lénynek, teljesen új személyiségnek kell kifejlődnie, amelyben az új lélek harmonikusan lakhat és valóban kifejezheti magát. Ha az új léleknek a régi lényben kellene maradnia, akkor mindenféle hátráltatásban részesülne. A régi lényben nem tudna teljesen kibontakozni. Az új léleknek emiatt új személyiséget is fej lesztenek. … „Az Én volt az, amelynek értelmét és lényegét meg akartam tanulni. Mégsem tudtam legyőzni, csak becsaptam ideig-óráig, menekültem tőle, rejtőzködtem előle. Való igaz, semmi a világon nem foglalkoztatta annyit a gondolataimat, mint az én Énem, ez a rejtély, hogy élek, hogy egyetlenegy vagyok és min denki mástól eltérek és különbözöm, hogy Sziddhárta vagyok! És mégis, nem sok dolog van a világon, amiről kevesebbet tudok, mint magamról, Szidd hártáról!” A lassan tovahaladó és gondolataiba merült Sziddhárta megállt, ez a gondolat hatalmába kerítette, ez a gondolat rögtön másikat is szült, egy új gondolatot, amely így hangzott: „Annak, hogy semmit sem tudok ma gamról, hogy Sziddhárta oly idegen és ismeretlen maradt számomra, annak egy oka van, egyetlenegy: féltem magamtól, menekültem magam elől! Az átmant keres tem, a bráhmánt kerestem, hajlandó voltam Énemet darabokra szedni, héjanként szétfeszegetni, hogy megtaláljam az ismeretlen Legbelsőben az összes héj magját, az átmant, az Életet, az istenit, a Legvégsőt. Én magam azonban elvesztem eközben. Sziddhárta tágra nyitotta szemét és körülnézett, arca mosolya derült, és a hosszú ál mokból való ébredés mélyreható érzése járta át egész valóját, egészen a lábujja hegyéig. És hamarosan szaporábban szedte lábát ismét, szinte futott, mint aki érett férfiként már tudja, mit tegyen. „Jaj, bizony – gondolta mély lélegzetet vé ve –, most már nem engedem megszökni előlem ezt a Sziddhártát! Már nem akarom gondolkodásomat és életemet az átmannal és a világ szenvedésével újrakezdeni. Nem akarom megint megöldökölni és szétdarabolni magam, csak azért, hogy a romok Sziddhárta

mögött megtaláljak egy titkot. Ne a Jadzsurvéda tanítson már engem, se az Atharvavéda és az önsanyargatók se, és semmiféle új tan se. Önmagamtól akarok tanulni, saját tanítványom leszek, magamat akarom megismerni, ezt a titkot: Sziddhártát. Úgy tekintett körül, mintha életében először látná a világot. Szép volt a világ, tarka volt a világ, különös és titokzatos volt a világ! Itt kék volt, amott sárga, megint másutt zöld, áramlott az ég és a folyó, erdő és hegység magasodott, és mindez szép, mindez titokzatos és varázslatos, a közepén pedig ő. Sziddhárta, az álomból ébredő, útban önmaga felé. Ez a sok minden, a sárga és kék, a folyó és az erdő, először jelent meg Sziddhárta figyelő szeme előtt, és már nem csupán Mára6 varázslata volt, nem csupán Májá7 fátyla, nem volt már a jelenségek világának értelmetlen és véletlenszerű sokfélesé ge, amely megvetendő lenne a mélyen gondolkodó bráhmana szemében – aki a sokféleséget lenézi és az egységet ke resi. A kék kék volt, a folyó folyó volt, és bárha Sziddhárta érzékelte, hogy a kékben és folyóban elrejtőzve maga az Egyetlen és Isteni lélegzik, akkor is épp magának az Istennek természete és Tájkép, Hermann Hesse festménye értelme az volt, hogy itt sárga legyen, amott kék, itt ég legyen, amott erdő, és emitt pedig Sziddhárta. Az értelem és a lényeg nem valahol a dolgok mögött volt, hanem bennük magukban, mindenben. Milyen süket is voltam, milyen érzéketlen! – gondolta magában a gyorsan tovasiető Sziddhárta. – Hiszen ha valaki el akar olvasni egy írást, amelynek értelmét keresi, nem veti meg jeleit és betűit, és nem nevezi őket megtévesztésnek, véletlenszerűségnek, értéktelen bájnak, hanem végigolvassa őket, betűről betűre tanulmányozza és szereti őket. Én pedig, aki a világ könyvét és saját lényem könyvét akartam elolvasni, megvetettem az írás jeleit és betűit, egy előre feltételezett értelem kedvéért, megtévesztésnek neveztem a jelenségek világát, szememet és nyelvemet véletlenszerű és értéktelen jelenségnek. Nem, nem, ennek most vége, felébredtem, valóban felébredtem, és mintha csak ma születtem volna. … Amit Gótamának mondott, vagyis hogy az ő kincse, a Buddha kincse és titka nem a tanítása, hanem valami más, ami kimondhatatlan és meg nem 18

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

tanítható, az, amit gyakran a megvilágosodás órájában átélt – éppen ez volt az, aminek átéléséért most útnak eredt, amit most átélni kezdett. Önmagát akarta most megélni. Igaz, régóta tudta, hogy Énjében az átman lakozik, aki ugyanabból az örök Lényegből való, mint Brahmá. Ezt az Ént azonban sohasem találta meg igazából, mert gondolatainak hálójával akarta megfogni. Igaz, a puszta test sem az Énje, s az érzékek játéka sem, de bizony a gondolkodás sem az Én, az értelem sem, a megtanult bölcsesség sem, az ősöktől tanult tudomány sem, hogy következtetéseket vonjon le és az elgondoltakból új gondolatokat szőjön. Nem bizony, ez a gondolati világ még nagyon is földi, és nem vezet célhoz, ha az ember meggyilkolja véletlenszerű, érzéki énjét, viszont az éppoly véletlenszerű gondolati és tudós énjét egyre csak hizlalja. Mindkettő, a gondolatok világa is, és az érzékeké is, egyaránt kedves dolog, mindkettő mögött ott rejtőzik a végső értelem, mindegyikre hallgatni kell, mindegyikkel kell tudni játszani, egyiket sem kell se Egy álom Hermann Hesse rézkarca megvetni, se túlértékelni, mindegyikre addig kell hallgatni, míg meg nem hallja az ember a Legbelső Létező hangjait. Semmire sem akart úgy törekedni, mint arra, hogy e hang parancsának engedelmeskedjék, sehol sem akart időzni, mint ott, ahová a hang hívta. Miért is ült le egykor Gótama, az órák órájában, a bófa8 alá, ahol a megvilágosodás érte? Meghallotta a hangot, a saját szívéből szóló hangot, amely arra szólította, hogy ez alatt a fa alatt megpihenjen, ő pedig semmit sem tartott előbbrevalónak, mint hogy a hangnak engedelmeskedjék. Sem önmegtagadást, sem isteneknek való áldozást, sem rituális mosakodást, sem imádságot, sem evést, sem ivást, sem alvást, sem álmot, egyszerűen hallgatott a szíve hangjára. Így engedelmeskedni, nem külső pa rancsra, hanem a saját lelkének hangjára hallgatni, ily módon készen lenni, ez a jó, ez a szükséges dolog, semmi más nem szükséges – így gondolta.” … A Gnózissal szembeni lelkes, őszinte, meleg érdeklődés tehát nem a közönséges természetből magyarázható. Mert közönséges természet állapotunk a haláltermészet vezetése alatt áll. Honnan jönnek akkor nem dialektikus gondolataink és érzéseink? Csakis kívülről jöhetnek! Betörnek a szerkezetünkbe, s mentalitásunkat más irányba Sziddhárta

terelik. Ha az olvasó sajátjaként ismer rá erre a helyzetre, akkor azzal foglalkozik, hogy a tudatát a lép-máj szerkezetből a szívébe vonja fel. Mert csakis az ilyen tudat képes gnosztikus befolyásokat felvenni a szerkezetbe. A szív ekkor megnyílik a gnosztikus sugárzások számára, ezek összekeverednek a vérrel, a kis vérkeringéssel felhatolnak a főszentélybe, és furcsa befolyást gyakorolnak az Önök mentalitására, úgy hogy az emiatt keletkező gondolataik nem felelnek meg a közönséges élet vízszintes síkjának. Így tör be a Gnózis egy ember rendszerébe, amelynek új képességet adományoz. Ez kezdetben talán csak gondolatfoszlány, amellyel egy akaratvillanás, vágyimpulzus ér minket, hogy a Gnózisban rejlő idvességet megragadhassuk. Ha tehát a Gnózis belénk hatol, ha olyan gondolataink keletkeznek, amelyek nem a karmából, nem a lipikából, nem az asztrális területről és éppoly kevéssé a természet véréből erednek, hanem Istentől születtek, akkor attól az órától kezdve hallgathatjuk a lélek hangját, vagy misztikusan kifejezve: Isten hangját. Akkor kapcsolatban vagyunk az új asztrál területtel, a Gnózissal, az Egyetemes Gnosztikus Lánccal. Ily módon önmagukban találják meg annak a bizonyítékát, hogy birtokolnak-e már valamit ebből. Ha igen, akkor velünk örüljenek, mert akkor az ösvény kulcsa a kezükben, a saját rendszerükben van. Akkor ezzel az új képességgel például minden további nélkül leállíthatnak régi típusú gondolatmeneteket – amelyek a természeténből ütik fel a „fejüket” –, s gondolkodásuknak az ösvény követelményeinek megfelelő új irányt adhatnak. … Minél inkább meg akarjuk tartani az élvezet céljából oly fáradságosan megszerzett anyagi és szellemi tulajdonunkat, annál erősebben meg kell tapasztalnunk, hogy mindent újra elvehetnek tőlünk. Faust, az igazságkereső prototípusa a következő szavakba 20

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

öntötte ezt a felismerést: „Örömről szó sincs. A kábulatnak (mámornak) szentelem magam, a legfájdalmasabb élvezetnek...” A mértéktelen élvezet fájdalmat és szenvedést szül. Ezzel csaknem mindenki szembesült élete folyamán. Ha valaki elegendő ilyen tapasztalatot élt át, akkor kiutat keres ebből a dilemmából. Ám ha a másik végletbe esik, és távolságot tart az őt körülvevő világtól, akkor egy idő után rádöbben, hogy ez éppoly kevéssé jelent valódi megoldást. Mert jóllehet az aszkézis és az önsanyargatás lemon dást sugall, mégsem szabadít meg az anyag szorításából, csupán az élvezetszenvedély szélsőséges ellenpólusát alkotja. Az ember ettől még ugyanúgy az érzékek foglya marad. ... „Jó dolog – gondolta –, ha az ember mindent saját maga ízlel meg, amit tudnia kell. Hogy a világi gyönyör és a gazdagság nem jó forrásból való, azt már gyermekkoromban megtanultam. Tudni tehát tudtam régen is, de csak most éltem át. No és most tudom valóban, nemcsak az emlékezetemmel, hanem a szememmel, a szívemmel, a gyomrommal is. Jó nekem, hogy tudom! Sokáig elgondolkodott átváltozásán, hallgatta a madarat, amint örömében énekel. Mert vajon nem halt-e már meg ez a madár, nem a halálát érezte-e? Nem, valami más halt meg benne, valami, ami már rég óta halálra vágyott. Nemde ez volt az, amit egykor, izzó vezeklőéveiben meg akart ölni? Nemde az Énje volt az, kicsi, aggodalmas és büszkén ágáló Énje, amellyel oly sok éven át vívta harcát, s amely mégis mindig legyőzte őt, amely minden halál után mégis mindig megjelent, örömet tiltott, félelmet ébresztett? Nem ez volt-e az, ami ma végre halálát lelte, itt az er dőben, ennek a kedves folyónak a partján? Nem ennek a halálnak köszönhette-e, hogy most újra olyan, mint egy gyermek, tele bizalommal, félelmet nem ismerőn, örömmel telve? Most kezdte csak érteni Sziddhárta, miért harcolt hiába bráhmanaként, vezeklőként ezzel az Énnel. A túl sok tudás akadályozta a harcot, a túl sok szent vers, túl sok áldozati szabály, túl sok lemondás, túl sok tevékenység Sziddhárta

és igyekezet! Tele volt önhittséggel, mindig ő volt a legokosabb, a legszorgalmasabb, mindig előbbre járt egy lépéssel a többieknél, mindig ő volt a tudós, a szellemi ember, mindig a pap vagy a bölcs. Ebbe a papi létbe, ebbe az önhittségbe, ebbe a szellemiségbe húzódott be az Énje, ott megkapaszkodott és nagyra nőtt, miközben ő azzal áltatta magát, hogy böjtöléssel és önsa nyargatással megölheti. Most belátta ezt, és megértette, hogy igaza volt annak a mélyről jövő hangnak, amely azt jósolta, hogy nincs tanító a földön, aki megváltáshoz tudná juttatni. Ezért kellett a világba kerülnie, átadnia magát gyönyörnek és hatalomnak, nőknek és pénznek, kereskedővé, kockajátékossá, iszákossá és harácsolóvá válnia, míg meg nem halt benne a pap és a samana. Ezért kellett végül ezeket a csúf éveket elszenvednie, viselni az undort, a puszta és veszendőbe ment élet ürességét, értelmetlenségét végig a keserű kétségbeesésig, míg Sziddhárta, a kéjenc, Sziddhárta, a harácsoló is meg nem halt. Most meghalt az is, új Sziddhárta ébredt fel az álomból. Ez is megöregszik, ez is meghal egyszer, Sziddhárta mulandó, minden jelenség mulandó. Ma azonban ifjú lett, gyermek, újdonatúj Sziddhárta, teli örömmel. – Te is észrevetted – kérdezte egyszer Sziddhárta –, te is megtanultad a folyótól azt a titkot: hogy az idő nem létezik? Vászudéva9 arca mosolyogva felragyogott. – Igen, Sziddhárta – bólintott –, azt hiszem, arra gondolsz: hogy a folyó egyszerre van ott mindenütt, eredeténél és torkolatánál, a vízesésnél, a rév nél, a duzzasztógátnál, a tengerben, fenn a hegyeken, egyszerre mindenütt, s hogy számára csak a jelen létezik, nem ismeri sem a múlt árnyékát, sem a jövő árnyékát. Erre gondolsz? – Erre – mondta Sziddhárta. – És amikor ezt megtanultam, végigtekintettem az életemen, folyó volt az is, és Sziddhártát, a kisfiút, meg Sziddhártát, a felnőtt férfit, meg Sziddhártát, az aggastyánt mind megannyi árnyék választotta csak el egymástól, valóságos válaszfal nem volt közöttük. Még Sziddhárta korábbi születései sem enyésztek el a múltban, s halála és a Bráhmához való visszatérése sem pihen a jövőben. Semmi sem volt, és semmi sem lesz majd; minden van, mindennek van magja, van jelenléte. 22

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

Elragadtatással beszélt Sziddhárta, lelke mélyéig boldoggá tette ez a megvilágosodás. Ó, hát nem úgy van-e, hogy minden szenvedés oka csupán csak az idő, minden önkínzás, félelem oka: az idő. S lám: máris legyőztünk, máris ártalmatlanná tettünk a világon mindent, ami nehéz, ami ellenséges, mihelyt legyőzzük, mihelyt kiiktatjuk gondolatainkból az időt.” … „Nem, az igazi kereső semmilyen tant nem fogad hat el, az, aki valóban találni akar. Aki azonban megtalálta a kincset, az minden, minden tanítást jóvá tud hagyni, minden utat, minden célt, azt már semmi sem választja el az összes többitől, az ezer- meg ezertől, akik az Örökkévalóban élnek, és lelkét lélegzik.” … Soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy azért kell közelednünk a világhoz és az emberiséghez, hogy e hatalmas kincsünket megosszuk velük. A mi kincsünk nem filozófiából áll, hanem belső fényünkből, annak belső b elátásából, hogy miért hívnak „kis világnak” bennünket, és hogy ezáltal hogyan vagyunk képesek újra összekap csolódni az isteni világgal. Az iskola nyelvezetének nem az a célja, hogy valami meghatározatlan távoli dologról adjon hírt, hanem hogy perspektívát adjon – az élő út perspektíváját –, hogy a hallgató közel érezze magát ehhez a nézethez, mert az isteni önvaló közelebb van hozzánk, mint kezeink és lábaink. Az üzenet csak akkor válik igazzá, ha maga is tartalmazza a Szellemet, amelyről beszélünk, és ezáltal a befogadóban is felhívja ugyanazt a szellemet, a belső istenséggel való kapcsolatot. Ezért Aquarius arra hív fel valamennyiünket, hogy feladjuk a bevett fogalmakról szóló ismereteket, és csak azokat tartsuk meg, ami számít: a hitelességet és a szellemlélek-ember mindennapi életben való kinyilatkoztatását. Talán meg fognak döbbenni e felismerés egyszerűségén – ha azt a bennünk lévő örökkévalóság fényébe állítva látjuk. E belső fénynek hatalma van arra, hogy világért és emberiségért folytatott munkánkban egy valódi, korlátlan kapcsolatot hozzon létre. Ez az örök fény dinamikus és mégis mindenkor ugyanaz. Benne rejlik Sziddhárta

a hatalom ahhoz, hogy egy tökéletesen új emberiség jöjjön létre. Ez a különleges fény napról-napra megváltoztatja realitásunkat, ha tapasztalataink magasabb rendű és mélyebb értelmű jelentései tudatunk előtt egy megszabadító életmódban bontakoznak ki. Meg rendelni nem tudjuk ezt a fényt, de ráhangolódhatunk, beengedhetjük, hívhatjuk és életünk vezérelvévé tehetjük; akkor hagyja, hogy tudatosan felismerjük a mély belső valóságot, amivel szemben a korábbi, érzékszerveinkkel megtapasztalt realitás halvány pislákolás volt csupán. Jan van Rijckenborgh erről a követke zőket írta: „Az iskolában megkülönböz tetjük a haláltermészetet és az élet természetét. Ezt meg kell tennünk, mert számolnunk kell a valós állapottal, és meg kell tanítanunk egymásnak, hogy a tűz oldaláról a fény oldalára forduljunk. Először bele kell lépnünk a fénybe és fel kell oldódnunk abban, hogy aztán a fényből kiindulva a tüzet, a világért és emberiségért végzett szolgálatban, fénnyé változtassuk át. Alapjában véve tehát – és ezt be kell látnunk – csak egy természet, csak egy birodalom létezik. Lélekemberekként nem tudunk belsőleg elhatárolódni. Természetesen gyakorla ti okokból kifolyólag, utunk megkülönböztetéséért, célunk világos meghatározása érdekében különbséget kell tennünk, és ki kell jelentenünk: ‚A fényhez fordulunk!’ Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy képesek vagyunk felemelkedni a fényhez, számunkra már csak egyetlen csodálatos feladat létezik: az emberiség szolgálata annak minden következményével!” … „Most másként nézte az embereket, mint azelőtt, kevésbé okosan, keve sebb gőggel, viszont több melegséggel, kíváncsibban, részvevőbben. Mikor egyszerű embereket szállított át a folyón, gyermekembereket, üzletembereket, fegyveres katonákat, asszonynépet, mindezek az emberek nem tűntek szemében idegennek, mint egykor. Megértette őket, megértette és osztozott életükben, amelyet nem gondolatok s a belátás, hanem egyedül 24

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

ösztönök és vágyak irányítottak, és velük érzett. Közel járt már a Beteljesedéshez és utolsó sebe fájdalmát viselte, mégis úgy tűnt fel neki, hogy ezek a gyermekemberek mind a testvérei; hiúságaikról, mohó vágyaikról, nevetséges dolgaikról lekopott a nevetségesség, érthetővé váltak, szeretni valóvá, sőt tisztelte bennük ezeket a tulajdonságokat. Az elvakult anyai szeretet, melyet az asszony gyermeke iránt érzett, a hiú apa ostoba, mértéktelen büszkesége egyetlen fiacskájára, a hiú fiatal nő vak, szenvedélyes vágya ékszerek és bámuló férfiszemek után, mindezek az ösztönök, ezek a gyermekded játékok, mindezek az egyszerű, ostoba, de hallatlanul erős, nagyon eleven, erővel érvényesülésre törő ösztönök és kívánságok nem voltak már szemében gyermekded játékok. Látta, hogy az emberek ezekre a célokra teszik fel az életüket, hogy véghetetlen sokat tesznek meg értük, útra kelnek, háborúznak, végtelen sokat szenvednek, végtelen sokat tűrnek, és ezért sze retni tudta őket. Az életet látta, az eleven életet, a törhetetlent, a brahmant látta minden szenvedélyükben, minden cselekedetükben. Szeretni valónak, csodálatra méltónak látta mindezeket az embereket vakon bízó hűségükben, vakon bízó kitartásukban, rövidlátó szívósságukban. Semmi sem hiányzott a lényükből, a tudós és a gondolkodó semmivel sem előzte meg őket, csak egyetlenegy apró dologgal: a tudatossággal, a minden élet egységének tudatos gondolatával. Sziddhárta pedig néha szinte még ebben is kételkedett, abban, hogy ez a tudás, ez az elgondolás vajon olyan fontos-e, hogy vajon nem a gondolkodó ember gyermekessége-e, a gondolkodó gyermekemberé? A világ fiai minden egyéb dologban egyenrangúak a bölccsel, sőt sokszor messze túlszárnyalják, mint ahogy az állatok is a szükséges dolgok szívós, tántoríthatatlan keresztülvitelében bizonyos pillanatokban felülmúlhatják az embert. Lassan szökött virágba, lassan érett Sziddhártában az ismeret, a tudás arról, hogy mi az igazi bölcsesség, hogy micsoda is hosszú keresésének célja. Rájött: nem más az, mint a lélek készenléte, olyan képesség, olyan titkos tudás, amellyel az ember minden pillanatban, az élet kellős közepén is el tudja gondolni az egységet, képes érezni, belehelni az egységet. Lassan kivirágzott ez a képessége, és visszaragyogott rá Vászudéva öreg gyer mekarcáról is: harmónia, a világ örök tökéletességének ismerete, mosoly, egység.” Sziddhárta

A legfontosabb tulajdonság, amely kivezethet bennünket az önérvényesítésből (…): a szeretet. Nagy gondolkodók hangsúlyozták, hogy nincs nagyobb öröm, mint a másikat megismerni. Az indiai védikus filozófia azt tanítja, hogy valójában nincsen különbség a Másik és az Én között:Tat tvam asi: „Ez vagy te”. A Másikat Brahmával azonosítja. És Jézus hasonló szellemben tanította: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Egy perzsa költő egy „tűzről beszél, amely önmagát táplálja”, és egy „kútról, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik”. A Másik utáni vágyódásunk igazi szeretetünket is ösztönzi. Megszólítva lenni a Másiktól – ez az igazi megszabadulás kezdete. Kezdetben a minket körülvevő terem tést használjuk fennmaradásunkra. Aztán a teremtés megnyit nekünk egy érzékszervet; lassanként érdek lődést mutatunk a nagyszerű természet iránt, amely körülvesz minket. Csodálkozunk, majd ebből a csodálkozásból áhítat lesz, szinte „remegő ima”, ahogy Jan van Rijckenborgh fejezte ki. Akkor - talán első ízben - meglátjuk a másik embert is valójában. Felismerjük, hogy a Másik ember nélkül nem létezhetnék. Ember az, aki tanul. Ember az, aki ad és elvesz, és azt mondhatja: Szükségem van rád, aki azt kéri: „Bárcsak neked is szükséged lenne rám!” Ember az, aki alázatos, ahogy Lao Ce tanácsolja: „Az igazi ember olyan, mint a víz, felkeresi a legmélyebb helyeket, összegyűlik, és a nagy óceánba áramlik.” (Tao Te King, 66. fejezet) Mert csak olyan életben válhatok valamivé és fedezhetem fel önmagam, amely „másokkal és másokért” van. Mi történik, ha találkozunk egymással? Többnyire félig tudatlanul élünk egymással, sokszor egymás mellett is. Ha azonban odajön hozzánk valaki, például beszélgetni, akkor egy csapásra minden megváltozik: Akkor nemcsak a partnerünk arcát fedezzük fel, hanem ennél jóval többet. Egy világ, egy fejlődéstörténet áll előttünk. És mindez a megszokott jelenben, az időben. Egy valódi embert látunk az emberben, mert bennünk is felébredt ez az ember, ha szemeink nyitva vannak és a szellem világítja meg őket! 26

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

Az első nagy lépés a végleges megszabaduláshoz, ha nyitottságunk, szeretetünk és gondoskodásunk a Másikra vonatkozik. Ez egy új felelősség: Csak ha a Másikat szolgálom, ha magamat teljesen megnyitom az egyedülálló másik lény számára, csak akkor ismerhetem meg önmagam. Mert ez nem úgy van, hogy az ember maga nem fontos. Épp ellenkezőleg! Jézus, aki a Krisztust megvalósította, azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Arról van szó, hogy ismét felismerjük a helyes összefüggéseket. Így tanít minket az egyik régi rózsakeresztes böl csesség: „Az önfeledt szolgálat a legrövidebb és legboldogabb út Istenhez.” Ez egy nagy titok és talán nagy feladata is korunknak. Lévinas szerint az emberi lét végső értelme, hogy legyőzzük az önérvényesítést. Az élet nem más, mint mások általi lét. Az életem akkor kap értelmet, ha „ott vagyok másoknak”, segítőkészen, tanítva őket, nyitott szemekkel az engem körülvevők egészségét, jóllétét elősegítve. Van egy Másik utáni vágyakozás, anélkül, hogy én őt személyes céljaimra használnám, mert önérvényesítésem fokát már legyőztem. „Isten birodalma tibennetek van” (Lukács 17,21) mondja az evangélium, de csak akkor találjuk meg, ha a többieket szolgáljuk. Egy lélekember, egy valóban bensőleg megszabadult ember mindig a magasabbra emeli szemeit, a szellemre irányítja tekintetét, de szívét megnyitja embertársai számára. A következő szavak ezt világossá teszik: „Ha azok, akik vezetnek benneteket, azt mondják: Nézd, Isten birodalma a mennyben van, akkor az ég madarai megelőznek titeket. Ha azt mondják: Isten birodalma a tengerben van, akkor a halak hagynak le benneteket. De e birodalom bennetek is és rajtatok kívül is van. Ha felismeritek magatokat, akkor benneteket is felismernek.” (Tamás evangéliuma, 3. vers) Itt a birodalmat közvetlenül az önmegismerés folyamatához kap csolják. Ez a tulajdonképpeni (szellemi) élet. „A birodalom egy Sziddhárta

…

tudatállapot az itt és most-ban” – állapítja meg Jacob Slavenburg „Inleiding tot het esoterisch christendom” című könyvében. Továbbá azt írja: „Jézus tanai ébresztő hívások, hogy hallgatói tudatossá váljanak. Ez a tudatossá válás végül a ‚tudatosnak lenni’-hez, a birodalomhoz vezet. Ez az emberi lét tökéletes megvalósításának tudata. Ez azonban csak a Másikkal történő csere után lehetséges, méghozzá egy magasabb nívón, melyen az igazi összeköttetés lehetségessé válik: a lélek területén. Ez az igazi párbeszéd.”

„Célja felé törekedett a folyó. Sziddhárta látta, hogyan siet, látta a folyamot, amely őbelőle, az övéiből és minden emberből tevődik össze, akiket csak valaha látott. A sok-sok hullám, a sok víz, mind célok felé sietett, szenvedve, sok cél felé, a vízesés, a tó, a zuhatag, a tenger felé, és minden célt elért a víz, és minden célt új cél követett, s a víz párává lett, felszállt az égboltra, majd eső lett belőle és lezuhogott az égből a földre, ismét forrás lett, patak, folyam, újból előretört, újból tovafolyt. Sóvár hangja azonban megváltozott. Még hallani lehetett azt is, a fájdalmas, kereső hangot, de más hangok csatlakoztak hozzá, az öröm és a szenvedés hangjai, jó hangok, gonosz hangok, kacagók és gyászolók, sok száz hang, sok ezer hang. Sziddhárta figyelt. Egészen feloldódott a figyelésben, elmélyedt az odahallgatásban, üres volt egé szen, befogadó, és érezte, hogy most tanulta ki egészen a fi gyelést, a hallgatást. Többször hallotta már mindezt, a folyó sok hangját, ma újonnan csengett mind. Már nem tudta a sok hangot megkülönböztetni egymástól, a boldog han gokat a síróktól, a gyermekieket a férfihangoktól, együvé tartoztak mind, a vágyakozás panasza és a bölcs nevetése, haragos kiáltás és a haldokló nyögése, mindez egybefolyt, egybeszövődött és egybekapcsolódott, ezer szállal fonódva egymásba. És mindez együtt, minden hang, minden cél, minden vágyakozás, minden szenvedés, minden gyönyör, minden jó és rossz, mindez együtt volt a világ. Mindez együtt volt a történés folyama, az élet zenéje. 28

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

És ha Sziddhárta figyelmesen hallgatta ezt a folyót, ezt az ezerhangú éneket, ha nem figyelt külön sem a szenvedésre, sem a nevetésre, ha nem kötötte lelkét egyetlen hanghoz sem, úgy, hogy elmerüljön benne Énjével együtt, hanem egyszerre hallgatta őket mind, és az egészet, az Egységet érzékelte, akkor ezt az ezerhangú hatalmas dallamot egyetlen szó alkotta, az óm: a Tökéletesség. – Hallod? – kérdezte Vászudéva megint csak a tekintetével. Vászudéva mosolya csak úgy ra gyogott, ott lebegett fénylőn vén ábrázatának minden egyes ránca körül, mint ahogy a folyónak is minden hangja fölött az óm lebegett. Fényesen ragyogott mosolya, amint barátjára nézett, és Sziddhárta arcán is fényesen felragyogott ugyanaz a mosoly. Sebe kivirágzott, szenvedése su gárzott. Énje beleolvadt az Egységbe. Életének ettől az órájától fogva Sziddhárta nem harcolt sorsával, és nem is szenvedett miatta. Arcán a tudás derűje virágzott, mely ellen az akarat nem berzenkedik, amely befogadta a tökéletességet, amely egyetért a történés folyamával, az élet áramával; mert megtölti a szenvedésben és örömben való osztozás, odaadón követi ezt az áramlást, s az Egységhez tartozik. Mikor Vászudéva felállt a folyóparti ülőhelyéről, amikor Sziddhárta szemébe nézett, s látta benne fényleni a tudás derűjét, a maga óvatos és gyengéd módján kezével finoman megérintette a vállát, és így szólt: – Régóta várok erre az órára, kedves barátom. Most, hogy itt van, én elmegyek. Régóta várom ezt az órát, régóta vagyok Vászudéva, a révész. Most befejeztem. Isten veled, kunyhó! Isten veled, folyó! Isten veled, Sziddhárta! Sziddhárta mélyen meghajolt búcsúzkodó barátja előtt. – Tudtam – mondta halkan. – Ugye az erdőkbe térsz? – Az erdőkbe, az Egységbe térek – szólt Vászudéva fénylő arccal. Fény áradt belőle, amint távozott; Sziddhárta sokáig nézett utána. Mélyről feltörő örömmel, mélyről felszálló komolysággal nézett utána, nézte békességet sugalló lépteit, a fénykoronát feje körül, fényességtől körülvett alakját.” … Sziddhárta

Mivel elveszítettem az énem, pusztaság van körülöttem. Csak a nem-én él már bennem, megszűnvén kiválasztott lettem. Bár elgyötört a kínzó rabság, de megtalált a világosság. A sivatagból kiszólított, Isten áramához hívott. … „– Sok jót cselekszel te velünk, zarándokló szerzetesekkel, sokunkat átvittél már a folyón. Vajon te is a helyes ösvény keresője vagy, révész? Sziddhárta így szólt, öreg szemében mosollyal: – Keresőnek nevezed magad, tiszteletre méltó barátom, pedig már sok évet megértél, és Gótama szerzeteseinek öltözetét hordod. – Öreg vagyok, igen – szólt erre Govinda –, hanem a kereséssel nem hagytam fel. Örökké keresni fogok, úgy tűnik, ez a rendeltetésem. Úgy látom, te is kereső ember voltál. Nem szólnál nekem erről valamit, tiszteletre méltó révész? Sziddhárta így szólt: – Ugyan mi mondanivalóm lehetne neked, tiszteletre méltó barátom? Talán, hogy túl sokat keresel? Hogy épp a sok keresés miatt nem találsz semmit? – Hogy lehetséges ez? – kérdezte Govinda. – Ha valaki keres – szólt Sziddhárta –, könynyen megeshetik vele, hogy már csak azt a valamit látja meg, amit keres, hogy semmit sem tud megtalálni vagy magába fogadni, mert mindig csak arra gondol, amit keres, mert egyetlen célja van, mert megszállottja e célnak. Aki keres, az egyetlen célra tör. Megtalálni viszont azt jelenti: az ember szabaddá lesz, nyitottá lesz, nem törődik a céllal. Te is, tiszteletre méltó férfiú, valóban kereső ember lehetsz, mert célodra gondolván, észre sem veszel sok mindent, ami pedig majdhogy ki nem szúrja a szemedet.” … „Néha, egy-egy órára vagy egy napra, úgy éreztem magamban a tudást, ahogy az ember a szívében érzi az eleven életet. Sok gondolat volt, nem is egy, de nehezemre esnék közölni őket. Tudod, Govindám, ezek közül a gondolatok 30

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

közül, amikre rájöttem, az egyik ez: a bölcsesség át nem adható. Az a bölcsesség pedig, amit a bölcs mégis át akarna adni, mindig bolondságnak hangzik. – Tréfálsz? – kérdezte Govinda. – Nem tréfálok. Csak azt mondom, amit megtapasztaltam. A tudás átadható, a bölcsesség azonban nem. A bölcsességet lehet megtalálni, lehet aszerint élni, a sodrásához igazodni, csodákat tenni általa, de kimondani és megtanítani nem lehet. Ez volt az, amit már fiatalember koromban is sejtettem néha, ez a sejtés hajtott tovább, hogy elhagyjam mestereimet. Rátaláltam egy gondolatra, Govinda, amelyet te megint tréfának vagy bolondozásnak tartasz majd, jóllehet ez a legokosabb gondolatom. Ez pedig a következő: Minden igazságnak az ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet. Amikor a fenséges Gótama oktatásában a világról beszélt, kénytelen volt szanszárára és nirvánára osztani, hazugságra és igazságra, szenvedésre és megváltásra. Másként nem lehet, nincs más út annak számára, aki tanítani akar. A világ maga azonban, a Létező, bennünk és körülöttünk, sohasem sarkított. Az ember vagy cselekedete sohasem egészen szanszára, nem is egészen nirvána, az ember sohasem teljesen szent vagy tökéletesen bűnös. S mivel megtévesztés áldozatai vagyunk, úgy tűnik bizony, mintha az idő valóban léteznék. Nem, az idő nem valóság, Govinda, ezt tapasztaltam minduntalan. Márpedig ha az idő nem valóság, akkor az az elválasztó időszakasz, mely a világ és az öröklét, a szen vedés és az üdvösség, a gonosz és a jó között látszólag húzódik, szintén megtévesztés. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte aggodalmasan Govinda. Jól figyelj, kedvesem, jól figyelj! A bűnös, aki vagyok, és aki te is vagy, az bűnös, de valamikor ismét brahman lesz, valamikor eléri a nirvánát, Buddha lesz – és lám csak: ez a „valamikor” áltatás, hasonlat csupán! A bűnös nem csupán úton van Buddhasága felé, nincs fejlődőfélben, bár az igaz, hogy gondolkodásunk számára a dolgok másként nem képzelhetők el. Nem bizony, hanem a bűnösben benne van, már itt és most benne van az eljövendő Buddha, jelen van benne egész jövendője, és benne, magadban és minden keletkezőben a lehetséges, a rejtőzködő Buddhát kell tisztelned. A világ, Govinda barátom, nem tökéletlen, nincs is hosszú úton a tökéletesség felé: nem, hanem tökéletes minden pillanatában, minden bűn Sziddhárta

magában hordja már a kegyelmet is, minden kisgyermekben benne van már az aggastyán, a csecsemőben a halál, minden haldoklóban az örök élet. Nincs ember, aki a másikról meg tudná állapítani, mennyire jutott előbbre útján, a rablóban és kockajátékosban már ott várakozik Buddha, a bráhmanában ott várakozik a rabló. Az elmélyült meditációban megvan a lehetősége annak, hogy megszabaduljunk az időtől, hogy egyidejűleg lássunk minden valaha létezett, létező és eljövendő életet, és lám, abban minden jó, minden tökéletes, minden brahman. Azért az én szememben jó minden, ami van, a halál is, az élet is, a bűn is, a szentség is, a bölcsesség is, a balgaság is, mindennek olyannak kell lennie, amilyen, minden csak beleegyezésemre, csak engedelmességemre vár, mindenhez csupán szeretetteljes egyetértésem hiányzik, így hát nekem csak jó lehet, csak javamra válhat, és semmi sem árthat. Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenteljesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam feladni ellenkezésemet, megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem töb bé valamely általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok. – Íme, ó, Govinda, néhány azok közül a gondolatok közül, amelyek felébredtek bennem. Sziddhárta lehajolt, felemelt a földről egy követ, s kezével méregette a súlyát.” „– Íme – szólt játékosan –, ez egy darab kő, bizonyos idő múlva talán földdé lesz, földből növénnyé vagy állattá vagy emberré. Régebben azt mondtam volna: „Ez a kő csupán kő, értéktelen valami, Májá világának része; mivel azonban az átalakulások körforgásában emberré, lélekké is válhat, neki is értéket tulajdonítok.” Így gondoltam volna régen, talán. Most azonban így gondolom: „Ez a kő az, ami, de állat is, Isten is, Buddha is, nem azért tisztelem és szeretem, mert egykor majd ez vagy amaz válik belőle, hanem azért, mert mindez úgyis benne van régtől fogva és örökre. És éppen ez, hogy kő, hogy itt és most kő alakjában van jelen előttem, ez benne a szeretetre méltó, ezért látok értéket, értelmet minden egyes kis erezetében és vájatában, sárga és szürke színében, keménységében, a hangjában is, melyet ad, ha valamihez odaütögetem, a felületének szárazságában vagy nedvességében. Vannak kövek, melyeknek olyan a tapintása, mint az olaj vagy a szappan, másoké, mint a falevél, megint másoké, mint a homok, és mindegyik különbözik az összes többitől s a maga módján imádkozza az ómot. Mindegyik brahman, 32

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

…

s egyszersmind ugyanannyira kő is, olajos vagy szappanszerű, és épp ez tetszik nekem, ez tűnik fel csodálatosnak, áhítatos tiszteletre méltónak.” Több szót azonban ne vesztegessünk erre. A titkos értelemnek nem használnak a szavak, minden egy kicsit megváltozik, mihelyt az ember kimondja, ki csit torzul, kicsit bolondosan cseng – bizony, és még az is nagyon jó, és igen tetszik nekem, azzal is nagyon egyetértek, hogy az, ami az egyik embernek kincs és bölcsesség, a másik fülében mindig bolondságnak hangzik.”

„Govinda így szólt: – De hát mindaz, amit „dolgoknak” nevezel, valóság-e, létező-e? Nem csupán Májá téveszt meg velük, nem puszta látszat mindez és jelenség? Ezek a te köveid, fáid, a folyód – létező valóság-e mindez? – Ez sem aggaszt túlságosan – szólt Sziddhárta. – Ha a dolgok puszta jelenségek is, lám, akkor én magam is jelenség vagyok, s így hozzám hasonlatosak változatlanul. Ez az, ami számomra olyan szeretni és tisztelni valóvá teszi őket: hogy hasonlók hozzám. Ezért tudom szeretni őket. Nos hát, ez az a tanítás, amiért mindjárt kinevetsz: a szeretet, Govinda, a lényege mindennek, úgy hiszem. Átlátni a világ törvényein, megtalálni a magyarázatát, megvetni a világot, mindez lehet nagy gondolkodók ügye. Nekem azonban egyedül az a fontos, hogy szerethessem a világot, meg ne vessem, ne gyűlöljem sem azt, sem magamat. Sőt szeretettel, csodálattal és tisztelettel tudjam szemlélni a világot és magamat és minden létezőt.” Forrás: Hermann Hesse: Sziddhárta Hindu rege 1 A történelmi Buddha (i. e. 563-483) eredeti neve Gótama Sziddhárta. 2 Világszellem, mindenségszellem 3 Bráhmana, bráhmán vagy bráhmin: az ind társadalom első csoportjához, a kiváltságosokhoz tartozó, rendszerint - de nem szükségképpen – papi személy. 4 A hindu mitológia legünnepeltebb hősének, az ember- és istenalakban egyaránt tisztelt Krisnának egyik mellékneve Govinda; jelentése: pásztor. 5 Önsanyargató zarándokok 6 Az ördög, aki a megvilágosodás fája alatt ülő Buddhát is meg kísértette. 7 Illúzió, érzékcsalódás; a hindu mitológiában a világi dolgok valótlanságát megszemélyesítő istennő. 8 Más néven bódhifa vagy pípalfa; indiai fügefa. 9 Krisna isten egyik mellékneve; jelentése: isteni születésű.

Sziddhárta

<< Előző cikk

Következő cikk >>

AZ ÜVEGGYÖNGYJÁTÉK ÉS A JÁTÉKOS „... Az igazi Üveggyöngyjátékost úgy kell áthatnia a derűnek, ahogy az érett gyümölcsöt átitatja édes nedve, s elsősorban a zene derűjének kell hatnia benne, a zenének, amely nem más, mint bátorság, derűs, mosolygó tánclépés a világ borzalmai és lángjai között, ünnepi áldozás...”

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

„... az igazság kultusza szorosan kapcsolódik a szépség kultuszához, és ezenkívül a meditációs lélekgondozáshoz, sohasem veszítheti el egészen a derűjét. Üveggyöngyjátékunk pedig egyesíti magában mind a három alapelvet: a tudományt, a szépség tiszteletét és a meditációt...” „... Ott, ahol a szenvedélyesség utalkodik, nem a vágy és törekvés többletereje van jelen, hanem elszigetelt és hamis célra irányul a szenvedély, s ebből ered a légkör feszültsége s fülledtsége. Aki a vágy legnagyobb erejét a középpontra irányítja, az igazi Létre, a Tökéletesre, az nyugodtabbnak látszik, mint a szenvedélyes ember, mert izzása lángját nem mindig látni, mert vitatkozás közben például nem kiabál és nem hadonászik. De én mondom neked: izzania és égnie kell! – Ó, bárcsak tudóvá válhatna az ember! – kiáltott fel Knecht. – Ha volna egy tan, valami, amiben hihetünk! Minden ellentmond egymásnak, minden elfut egymás mellett, sehol sincs bizonyosság. Mindent magyarázhatunk így is, meg fordítva is magyarázható minden. Az egész világtörténelmet értelmezhetjük fejlődésként és haladásként, de ugyanúgy láthatunk benne csupán hanyatlást és értelmetlenséget. Hát semmiféle igazság sem létezik? A Mester még sohasem hallott Joseftől ilyen heves szavakat. [...] – Az igazság létezik, kedves fiam! (...) Az istenség benned van, nem a fogalmakban és könyvekben. Az igazságot élni kell, nem tanítani! Készülj fel a küzdelmekre, Josef Knecht, hisz látom, már meg is kezdődtek...” „...Egy nyelvtörténeti kérdést boncolgattunk, és bizonyos fokig közelről vettük szemügyre egy nyelv életének csúcspontját és fénykorát, percek alatt olyan utat tettünk meg vele, amelyhez neki évszázadokra volt szükésge, s engem – írja egyik levelében Josef Knecht – hatalmas erővel nyűgözött le a mulandóság színjátéka: az, ahogyan egy ilyen szövevényes, ősi, tiszteletre méltó, nemzedékek során át lassan épülő szervezet a szemünk láttára éri el a virágkorát, s virágzásában ott rejlik már a hanyatlás csírája, s az egész, értel mesen tagolt építmény süllyedni, torzulni kezd, meginog, pusztulóban van – s ugyanakkor örvendező ijedelemmel cikázott át agyamon a gondolat, hogy ama nyelv felbomlása és halála mégsem torkollt a Semmibe, s hogy fiatalkora, virulása, hanyatlása azzal, hogy tudunk róla és történetéről, megőrződik emlékezetünkben, s a tudomány jelzéseiben és kifejezéseiben, valamint az üveggyöngyjáték titkos képleteiben tovább él, és bármikor újra fölépíthető lenne. Az üveggyüngyjáték és a játékos

Egyszerre csak megértettem, hogy a nyelvben, az üveggyöngyjáték nyelvében vagy legalábbis szel lemében csakugyan minden mindent jelent, s minden jelkép és minden jelképváltozat nem ide vagy oda, nem egyes példákhoz, kisérletekhez és bizonyításokhoz, hanem a középpontba, a titokba, a világ lényegébe, az őstudásba vezet...” „... Végül is minden jól megoldott mennyiségtani feladat is nyújthatott szellemi élvezetet, minden jó zene hallgatása s még inkább eljátszása fölemelhette s naggyá tágíthatta a lelket, minden áhítatos meditáció megnyugtathatta s összhangba hozhatta a Mindenséggel a szívet; de hát – ezt súgták kételyeim – az üveggyöngyjáték talán épp ezért csak külsődleges művészet, szellemes készség, elmés kombináció, s akkor már jobb nem is játszani ezt a játékot, hanem foglalkozzunk inkább tiszta matematikával és jó zenével. Most azonban első ízben hallottam meg a játék benső hangját, felfogtam értelmét, elért hozzám és áthatott, s az óta az óra óta hivőn hiszem, hogy a mi királyi játékunk valóban lingua sacra, szent és isteni nyelv...” „... Úgy vélem – írja pártfogójának Knecht –, az ember egészen jó, sőt mesteri üveggyöngyjátékos lehet, sőt talán nagyon rátermett Magister Ludi is anélkül, hogy sejtené a játék voltaképpeni titkát és végső értelmét. Igen, még az is megeshet, hogy épp az, aki sejti és tudja, ha az üveggyöngyjáték szakértőjévé vagy vezetőjévé válik, veszedelmesebb lehet a játék szempontjából, mint a tudatlan. Mert a játék benső lényege, ezoterikuma, mint minden titkos beavatottság, az Egy, a Minden felé irányul, abba a mélységbe, ahol már csak – önmagával is betelve – az örök Lélegzet hat és működik örök be-és kiáramlásban...” „...Én például, nyíltan megvallva, egész életemben soha egy szót sem mondtam tanítványaimnak a zene „értelméről”; ha van értelme, nem szorul rám. Ezzel szemben mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy tanítványaim szépen, pontosan számolják ki a nyolcadokat és tizehatodokat. S te most, akár tanár, tudós vagy zenész leszel, tiszteld az „értelmet”, de ne véld taníthatónak. Az „értelem” tanítani akarásával a történetfilozófusok hajdan elrontották a világtörténelem felét, bevezették a tárcairodalom korszakát, s rengeteg vér kiontásában voltak cinkosok...” 36

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

„...A világtörténelem: végeérhetetlen, szellem és feszültség nélküli tudósítás arról, hogyan erőszakolják meg az erősebbek a gyengéket, s a valódi történetet, a szellem voltaképpeni, időtlen történetét kapcsolatba hozni ezzel az ősrégi, ostoba verekedéssel, a becsvágyók hatalmi törekvésével és a törtetők tülekedésével vagy épp ebből magyarázni: ez már önmagában a szellem elárulása”. (...) a világtörténelem versenyfutás az időben, versengés a nyereségért, hatalomért, kin csekért, s közben mindig minden azon múlik, kinek van elég ereje, szerencséje, ki elég aljas ahhoz, hogy a kellő pillanatot el ne szalassza...” „...Egyszer aztán Knecht bevallota tanárának, szeretne odáig jutni, hogy képes legyen az I-Ging rendszerét beépíteni az üveggyöngyjátékba... – Hát csak rajta! Majd meglátod. Egy bájos kis bambuszligetet helyezni bele a világba, ezt még csak lehet. De azt már nagyon is kérdésesnek látom, hogy a kertésznek sikerülhet-e a maga bambuszligetébe beleépíteni a világot...” Az üveggyöngyjáték

A Mind zenéje s Mesterek zenéje Hallgatására készülünk ma itt fel, Megidézni a tiszta ünnepélyre Áldott korokat nagy szellemekkel.

Emeljen minket mágikus jelképek Titka, formuláik igézetén A parttalan, a viharzó, az élet Hasonlat lett, gyémántkemény.

Csillagzatként kristályos hangot adnak, Szolgálatukban teljesül a lét, És köreikből senki sem zuhanhat Máshova, mint a szent Közép. (Vajda Endre fordítása)

Forrás: Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték Az üveggyüngyjáték és a játékos

KÖNYVAJÁNLÓ

<< Előző cikk

„Világunkon sokan reagálnak az Egyetemes Szerzet kezde mé nyezéseire komolyan és odaadással. Nem tudjuk mennyien vannak, de biztosan tudjuk, hogy van nak. Nem tudjuk mely orszá gokban laknak pillanatnyilag, milyen népekhez tartoznak, de majdnem biztosak vagyunk abban, hogy a földnek csaknem minden országában élnek olyan emberek, akik ezekre az im pulzusokra reagálnak.”

e-pentagram 2016/9

www.lectorium.hu

KÖNYVAJÁNLÓ

A KÍNAI AZ ELJÖVENDŐ GNÓZIS ÚJ EMBER MAGYARÁZATOK LAO-CE TAO TE Ha KINGJÉHEZ az ember meg akar szabadulni a | Jan van Rijckenborgh sötétségtől, a korlátozástól és a világ Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri | fájdalmától, akkor önmagát kell megszabadítania, hogy az emberiséget szolgálhassa. A századok során A Gnózis egyetemes. Sem tér, sem idő nem korlátozza. Az eljövendőnyelvében. új ember mindig is ott rejlett minden nép és minden faj bölcsességének Ígyerről akar a megszabadító folyírta meg mintegy kétezer évvel ezelőtt Lao-ce, tanúskodni, a kínai bölcserre is múlhatatlan amatra akar felhívni.Mivel művét, a Tao Te Kinget. Olyannyira tömör s oly mélységes ez amindenkit mű, hogy koreljött az ideje, csak hogyszüksége minden titkost és látozott terjedelme ellenére mindent felölel, amire a keresőnek rejtettet napvilágra hozzanak, mivel van az igazság megleléséhez. eljöttek az utolsó napok, itt az aratás ideje, a termést A Kínai Gnózis szerzői magyarázataikban a következőt írják:be kell hordani, mert a közelgő kozmikus „Az ösvényen járó minden tanulónak el kell olvasnia a Tao Teéjszaka Kinget,félhomálya már ki ráborult a pusztuló azután újra el kell olvasnia, s szinte szóról szóra kell betűznie. Hiszen világra és emberiségre, Aranyúgy Rózsakereszt a Másik, akinek a Tao-t szánták, Önökben raboskodik,az és csakis Iskolájafelébresztik újra megmutatja a szabadíthatják meg, ha az önátadás révén,Szellemi a Wu-Wei-ben ösvényét, önmagukban. Ezért mondotta Pál: „Nemmegszabadulás én, hanem a bennem lévőaz élethez vezető, megváltóhogy utat„a ésTao bejárásának a Krisztus”.Aki képes így olvasni ezt a könyvet, az felfedezi sugárzásai és hatásai kimeríthetetlenek”. lehetőségét is. Ez az út az új emberré válás ösvénye, a „víztől és szellemtől való újjászületés” útja, a transzfiguráció.

Megrendelhető az Aquarius Kulturális Alapítvány oldalán

aquariuskincsei.hu/kiadvanyok

A hajnalpír és a Nap-tűz

Hermann Hesse Szép téli táj Egy erős szellem terjesztette szét A hegyek fölött nagy, fehér kezét. Tekintetének fénye rám mered, De én nem félek: nem bánt engemet. Fekete mélyben bukkantam reája. Magas csúcsokra csalogat ruhája. Mély álmaimból gyakran keltem én. Játszom az élet s halál ösvényén. S órákon át, míg szívem fájt nekem, A hegyi úton lassan járt velem. És hűvös kezét áldón tette ottan Hő homlokomra és én – megnyugodtam! Juhász Gyula fordítása