Az Iguanodon (nevének jelentése: az ornithopodák alrendágába tartozó dinoszaurusznem, amely nagyjából az első gyors mozgású, két lábon járó hypsilophodontidák és a kacsacsőrű dinoszauruszok elterjedése (az ornithopodák aranykora) közti időszakban élt. Számos faját azonosították — ezek a késő jura kor kimmeridgei korszakától a késő kréta kor cenomani korszakáig éltek Laurázsia (a mai Ázsia, Európa és Észak-Amerika) területén. A 2000-es évek első évtizedében azonban megállapították, hogy mindössze egyetlen megfelelően igazolt faja van: az I. bernissartensis, ami a kora kréta kor barremi és kora apti korszakában élt Európában, mintegy 130–120 millió évvel ezelőtt. Az Iguanodon egy nagytestű növényevő volt; fő jellegzetessége. Az Iguanodont egy angol geológus, Gideon
Mantell fedezte fel 1822-ben, majd három évvel később le is írta. A Megalosaurus után ez volt a második, hivatalosan elnevezett dinoszaurusz. A Megalosaurusszal és a Hylaeosaurusszal együtt ezt a nemet használták fel harmadikként a Dinosauria öregrend definiálásához. Az Iguanodon a kacsacsőrű hadrosauridákkal együtt az Iguanodontia csoportba tartozik. A nem taxonómiája még nem teljesen tisztázott. Az új fajok megjelenésével vagy a régiek más nembe áthelyezésével változhat. Ez a háziasított növény önmagában szaporodásra képtelen. Magjai nagyméretűek és túl sok van belőle, ezért a lehulló magvakból kikelő csírák egymást fojtják meg. A termesztett kukorica minden ma létező fajtáját emberi tevékenység (nemesítés) hozta létre. Az Közép-Amerikában honos.
Feje egészen a szem környékéig tollas, a fejtetőn felmereszthető tollbóbitával. Csőre viszonylag vastag: szárnyai rövidek, lekerekítettek. A hatodik evezőtoll a leghosszabb. 18 kormánytollas farkát képes legyezőszerűen felmereszteni, ezzel támasztva alá módosult, színes felső farkfedőket melyek végén pompás kékes zománcos színű foltok, az úgy nevezett pávaszemek vannak. A csüdje a középső ujjnál hosszabb, táblás és a hímnél sarkantyúval ellátott. A fejdíszét aranyos zöld fémfényű tollak teszik, háta aranyos zöld, kék, hasa barnás-zöldes. A kakas dísztollainak kialakulása két éves korban kezdődik, teljesen kifejlett uszályát a 3-ik évben kapja. Csőre és lábai barnák. A tojó egyszerűbb színű, egyszínű barna, melle és hasa fehér. Hossza 110-125 cm (a nőstényé 95 cm), szárnyhossza 46 cm (40 cm), farkhossza a dísztollakkal elérheti a 150 cm-t (a nőstényé 33 cm). 30-40 fős csapatokban élnek, többnyire a földön tartózkodnak, magokból és rovarokból táplálkoznak. Húsa élvezhető. Hangja kellemetlen, rikácsoló pao-paoszerű. Mint díszmadár a kevélység és a nagyravágyás jelképe, s még példabeszéddé is vált: «kényes, büszke, mint a páva». 15-20 évig is elél. Mint díszmadár a kevélység és a fejetlen. A fehér páva az eredeti élőhelyen is alkalmanként felbukkanó színmutáció, tollazata hófehér, ezért ezen példányai gyorsan a ragadozók zsákmányává váltak. Ezzel ellentétben az un. feketeszárnyú színváltozat már a tudatos szelektálásra épülő tenyésztői munka eredménye.
AZTAAA ...
Az ivarérettséget 2-3 éves korban éri el. A költési szezon túlnyomórészt április és szeptember között van. Évente egyszer költ. Bokor alatt fészkel, 4-9, halványsárga, pettyes tojást rak, amelyet a tojó csak a legnagyobb szükségben hagy el. A kotlás 28 napig tart. Különösen jó példa a nemek közötti szelekcióra a pávák esete, ahol a kakasok díszes farktollazatukkal próbálják elcsábítani a tojókat, akik pedig azt a kakast választják, amelynek a legpompásabb a farktollazata. Az eredmény: a kakasoknál olyan pompás farktollazat fejlődött ki, amely sok esetben hátrányt is jelenhet számukra. A tojó jellegtelensége viszont azért fontos, mert egy díszes tollazattal csak felhívná magára a ragadozók figyelmét, pedig neki kell felnevelni a fiókákat. Az ivarérettséget 2-3 éves korban éri el. A költési szezon túlnyomórészt április és szeptember között van. Évente egyszer költ. Bokor alatt fészkel, 4-9, halványsárga, pettyes tojást rak, amelyet a tojó csak a legnagyobb szükségben hagy el. A kotlás 28 napig tart. Különösen jó példa a nemek közötti szelekcióra a pávák esete, ahol a kakasok díszes farktollazatukkal próbálják elcsábítani a tojókat, akik pedig azt a kakast választják, amelynek a legpompásabb a farktollazata.
A leggyakoribb képviselőjük a házigalamb (Columba livia domestica), a szirti galamb (Columba livia) háziasított alfaja. E madarak sokfelé visszavadultak és a Föld szinte minden nagyobb településén megtalálhatóak, olykor több ezres nagyságrendben is. Szabadon költenek és fokozatosan visszaütnek a szirti galamb külsejére. Gyakran kellemetlenné válnak, mert a házak falait bepiszkítják ürülékükkel, kicsipegetik a kötőanyagot a háztetők kúpcserepei közül. Ennél fontosabb azonban, hogy terjesztenek bizonyos fertőző betegségeket, így az ornitózist, a papagájkórhoz hasonló betegséget. Ezért hadat is üzennek a galamboknak, de ennek még sehol nem volt tartós eredménye.A galambféléken kívül néha „galambnak” neveznek még két kihalt röpképtelen madárfajt, a Mauritius-szigeti dodót („dodógalamb”) és a Rodrigues-szigeti galambot vagy remetegalambot is, ezeket azonban rendszertanilag a galambalakúak rendének külön családjába, a dodófélék (Raphidae) közé sorolják.
A galambfélék családja szinte az egész Földön elterjedt. Az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatók. Legtöbb helyen két vagy több fajuk is él egyszerre, de az északi sarkkörön csak az elvadult házigalamb és a balkáni gerle hatol túl. Mindenfelé megtalálhatóak a trópusi és a mérsékelt övi részeken, bár a Szahara nagy részén és az Arab-sivatagban csak mint átvonulók fordulnak elő. Olyan, a kontinensektől távol eső szigeteken és szigetcsoportokon is élnek galambfajok, mint Madeira, a Hawaii szigetek vagy a Francia Polinéziához tartozó Marqueses-szigetek. A legdélebbi olyan hely, ahol természetes módon előfordulnak, Új-Zéland. A galambok szinte minden szárazföldi élőhelyen megtalálhatóak a trópusoktól a mérsékelt övi erdőkig, a sztyeppékig és félsivatagokig, a tüskés bozótosokig, a tenger szintjétől egészen a hóhatárig a Himalájában. Legtöbbjük magevő, ezért rendszeresen inniuk kell. Ebből következően ritkán távolodnak el messzire a vízforrásoktól. A legtöbb faj fákon él, főként a lombkoronában, de talaj- és sziklalakó is akad köztük. Ennél fontosabb azonban, hogy terjesztenek bizonyos fertőző betegségeket, így az ornitózist, a papagájkórhoz hasonló betegséget.