LEVELEK AZ EMBER ESZTÉTIKAI NEVELÉSÉRŐLX1 Si c’est la raison, qui fait l’homme, C’est le sentiment, qui le conduit. Rousseau
Első levél Élek hát kegyes engedelmével, hogy levélsorozatban tárjam Ön elé a szépre és a művészetre vonatkozó vizsgálódásaim eredményeit. Élénken érzem e vállalkozás súlyát, de varázsát és méltóságát is egyben. A tárgy, amelyről beszélni fogok, közvetlenül összefügg boldogságunk legjobb részével, és elég szorosan kapcsolódik az emberi természet morális nemességéhez. A szív pedig, amely előtt a szépség ügyét képviselni fogom, érzi és gyakorolja annak egész hatalmát, s magára vállalja majd feladatom legnehezebb részét egy olyan vizsgálódásban, amelyben érzésekre éppoly gyakran leszünk kénytelenek hivatkozni, mint alapelvekre. Amit kegyképpen akartam kérni Öntől, azt Ön nagylelkűen kötelességemmé teszi, s meghagyja nekem az érdem látszatát ott, ahol csak hajlamomnak engedek. A gondolatmenet Ön által előírt szabadsága számomra nem kényszer, hanem szükséglet. Kevés gyakorlatom lévén az iskolás formák használatában, aligha fenyeget a veszély, hogy visszaélve velük, vétek a jó ízlés ellen. Eszméim, melyek inkább az önmagammal folytatott monoton társalgásból, mintsem gazdag világtapasztalatból vagy olvasmányokból származnak, nem fogják megtagadni eredetüket: minden mással inkább lesznek vádolhatók, mint a szektásság hibájával, s inkább elbuknak saját gyengeségükből, semhogy tekintély és idegen erő által tartsák fenn magukat. Nem akarom ugyan eltitkolni Ön előtt, hogy az alább következő állítások legnagyobbrészt kanti alapelveken nyugszanak; de ha a vizsgálódások során bármi valamelyik különös filozófiai iskolára emlékeztetné, azt az én képességeim fogyatékosságának tudja be, ne amaz alapelveknek. Nem, az Ön szellemének szabadsága sérthetetlen számomra. Az Ön saját érzése szolgáltatja majd nekem a tényeket, amelyekre építek, s az Ön saját szabad gondolkodóereje diktálja majd a törvényeket, amelyek szerint el kell járnom. A kanti rendszer gyakorlati részét uraló eszmék tekintetében csak a filozófusok véleménye oszlik meg, az embereké azonban – merem állítani – öröktől fogva egyező. Szabadítsuk meg őket technikai formájuktól, s úgy fognak megjelenni, mint a közönséges ész régi ítéletei és mint annak az erkölcsi ösztönnek a tényei, amelyet a bölcs természet gyámul adott az embernek, amíg nagykorúvá nem teszi őt a világos belátás. De éppen ez a technikai forma, miközben az értelem számára láthatóvá teszi, az érzés elől elrejti az igazságot. Mert az értelemnek sajnos el kell pusztítania előbb a belső érzék tárgyát, hogy birtokba vehesse. Miként a vegyész, a filozófus is csak felbontás útján ismeri meg a kapcsolatot, és csak a műviség tortúrájával a spontán természet alkotását. Hogy megragadja a tűnő jelenséget, kénytelen a szabály bilincsébe verni, szép testét fogalmakra szétboncolni, eleven szellemét silány szóvázban megőrizni. Csoda-e, ha a természetes érzés nem ismer magára ilyen képmásban, s ha az igazság paradoxonnak tetszik az elemző előadásában? Legyen ezért irántam is némi elnézéssel, ha a következő vizsgálódások, igyekezvén közelebb vinni tárgyukat az értelemhez, az érzékek elől esetleg elvonják. Ami a morális tapasztalatokra igaz, annak még inkább igaznak kell lennie a szépség jelenségére. A szépség
1