Parti Nagy Lajos: Angyalesetek
Parti Nagy Lajos MŰVEI
Di gi táli s
©
Iro d almi
A k ad émi a
P ető fi
Iro d almi
Mú zeu m
•
Bu d ap es t
•
2 0 11
Míves HonlapKiadó™ 1
Parti Nagy Lajos: Angyalesetek
Angyalesetek *4 Enyhe lejtőn, havas mélyúton iparkodunk fölfelé, én a baltát viszem, ő a fűrészt. Ha nagyon rákezd a szél, összekapaszkodunk, s egymás szája előtt harapjuk a vattacukrot. Akár föl is szállhatnánk, úgy burrog a zsákba húzott fűrész a vállán, mintha szárnya volna. Épp egy kicsit neki kéne futnunk. Homályos, ugyanakkor célratartó bukdácsolás néma pincék, sötét villanydúcok között. Egyfolytában beszél, nagyjából hozzám, ha ugyan én vagyok a másik ebben a fikcióban, nem dönthető el messziről. Csak a fagyos, hatalmas leheletét látom a szürke sál és a bélelt, rókaprémes pilótasapka közti archelyen, a mondatnyi, félmondatnyi pamacsokat, mint képregények szájhurkáit. Furcsa képregény, a rajzolatunk belefeketedik az alkonyatba, a fényes bodrokat meg folyton elkapkodja, szétcibálja a szél a szája előtt, sehogy se állnak össze történetté, röptében harapja el őket, hozzá még hadar is, váratlanul felnevet, halandzsázik, méltatlankodik valakivel „a picsafekete múltból”, könnyét se hinni. 41
Szegfűszeg- és fahéjszaga van, tán egész pici kénkő. Nem tudja, én mért gondolom, hogy őneki annyira sok esetei lettek volna az angyalokkal. Fenéket voltak, s ha talán voltak is, kinek nincsenek? Mert, például, minden gömbölyű pára és szájfény valóságos gyalogangyal, ha úgy akarjuk, ezek is, ni, amiket kibocsát a lihegésünk. Ő egyébiránt szeretett gyerekkorában összegömbölyödni koszorúvá, ahogy a füge vagy a sündisznó, szeretett kicsinek lenni és befele szuszogni, az elég jó verésre is, ábrándozásra is. Sokszor kuporgott, és elképzelte, hogy kilélegez valami láthatatlanító folyadékot, mint a tintahal, csak fehéret és selyemszagút. Hogy abba beburkolózik, s úgy járkál hétmérföldhosszat. Lát, de nem látszik. Meg a ködöt, a földre szállott felhők mosodáját szerette nagyon, a mindenféle párákat és gőzöket, őszi hajmosásét és birsalmasajtét, órák hosszat tudott mozizni ezeken az illatselymeken, hogy a nyála is elcseppent gyönyörűségében, és mért épp angyalok ne jelentek volna meg neki, nagyon is meg, de ebben semmi eset nincs vagy különösség. Láttam-e már téli hévizet? Na, ott az angyalok százával, ezrével nyüzsögnek. Ott laknak minden leheletben, tele van velük tüdő és köhögés, sárgák a kéntől, feketék a bitumi szuroktól, kis kombiné van rajtuk vagy nagyobb, ha molettok, ugye. Azt is megmondja, szíve 42sen laknak a lovak kigőzölgésében, őnekik volt lovuk, figyelhette eleget, sosem felejti el, ahogyan egymás selyemtarisznyáját harapdálják a templom előtt, a Feri és a Muci, és ráng a bőrük árván, tanácstalanul, akár a harang. Jól emlékszik egy albínó kisfiúra az oroszkórházi mosoda rácsa fölött, ahogy együtt imbolygott az epesáros lepedők meg a trisó szagával, mi volt az a csírakoponyácska, ha nem angyal, hisz sose látta többet, pedig nézegette utóbb eleget a lábadozó tatár katonák szemöldökét. Kis mérges tatárok, mint az almacsutka. És angyal még a svábbogár, bukott angyal legföljebb, ki fölrobban, ha sütőporral etetik. Őszerinte jobb, ha beszél, mintha hallgatnánk csak hegymenetbe, mondja. Akkor is jobb, ha tán összevissza, úgy, ahogy az emberben, vagyis őbenne, akinek Míves HonlapKiadó™ 2
Parti Nagy Lajos: Angyalesetek
mozigépész-agya van, a mindenféle képek kergetik egymást. Filmhalacskák, fogjam ki, ami nekem kell, ha kell. Olyasmi képek, hogy ő például többször látott eldurranni villanykörtét jégverem előtt, hát mi az, ha nem egy angyal tüsszentése? Annyira, hogy még nyáron se mert arrafelé menni mezítláb. Azokból az időkből a végtelen pocsolyákra emlékezik, hol mint a tél behullott ablaka, úszkált a hajnali jég, s kocogtatta az égbolt goromba szürkéjét, mely akár a disznóölési disznó, hanyatt és a forrázóteknőben immár, csecsei üres, szomorú csillagok. 43
Az ő édesapja félretette neki a nyelvet a kocsonyájából, azt mondta, tessék, Rozika, angyalnyelv. S azt úgy lehetett enni, mint az ostyát, lábujjhegyen. Az angyalhajról a karácsonyfán már nem is beszél, illetve nem szívesen, ilyesmi miatt vitték el az apukát a Hortobágyra. Kopasz az angyal, mondta ötvenegyben a templomajtóban, és mivel klerikális nyilvánosság előtt volt kijelentve, ez elég volt, nemhiába adott az ő kicsiny falujuk tizenhét ávóst is a hazának. Máskülönben sokat mosattak belet ővele, nagy vájling beleket, lassan mosták, hogy megdermedjen a szag is, le lehessen kaparni a bélzsírral. Végül a kolbász szentesíti az eszközt, nem rágondolni, ez volt a lényeg. Láttam-e már halpaprikásnak színesceruzával alátüzelni? Negyvenhat decemberében kézigránáttal halásztak a népek az Ipolyon, eleinte át-átlőttek a csehek, aztán már szedegették ki azok is, enni csak kell, s a ponty nem állampolgár. Így ment ez több éjszakán keresztül, egészen addig, míg a két pöstyéni csempész meg nem jelent. Jöttek nagy zsák színesceruzával a hátukon, és az tartotta fenn őket a vízben, a különös pakk, a szegény tetemüket, illetve annak az elcsipkedett maradékát. Akkor pár napra abbamaradt a halászat, hiába mondták, hogy a ponty nem eszik embert, pláne dögöt. Domború zsák volt, legalább két ejtőernyőnyi csempészenként, úgyhogy némelyik pakli kimondottan szá 44raz maradt, de még a többit is ki lehetett szárítani némi türelemmel, őnáluk bokáig állt a konyhában a ceruza, sosem felejti el, s ha szivárványt lát, csak arra a szagra gondol, mindörökké. Pont ilyen illata lehet egyébként az angyaloknak, édes, nedves és színes. Persze, beláthatom, kihegyezni ember nem bírta már azokat a ceruzákat, törtek, mint a pávatoll, de égni égtek. Kívánjam csak a pokolba, ez egy ilyen lihegős beszéd, mondja Szép Róza, egyik dolog hozza a bolond másikát, de ne féljek, nem a világ végére megyünk, hamar jön most már az erdő, ő nagyon jó titkos karácsonyfákat tud, kicsit, nagyot, bozontost, ezüstbelűt, sötétben is megismeri, neki azt belülről megmondják, melyikhez érdemes lehajolni.
Míves HonlapKiadó™ 3