Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Parti Nagy Lajos MŰVEI

Di gi táli s

©

Iro d almi

A k ad émi a

P ető fi

Iro d almi

Mú zeu m

•

Bu d ap es t

•

2 0 11

Míves HonlapKiadó™ 1

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Teufelhúr *22 Ursulafürdőn, utolsó posta Pávabánya, dacára a szezonnak őszies a reggel. A Strapsovác karimájáról egy hete nem fogynak le a felhők, s oly ideges erővel nyomják a híres kéngőzt a medencékre, a vetkező-pavilonokra, hogy belejajdulnak a mohos pallók, e teknőckorú, néma fürdőszolgák. De akinek füle van, mást is hall, mordulást a katlan mélyéről, olyasmit, hogy „nemááá”, ami aztán sokáig vergődik a kopasz hegyfalak között, míg belefúl az angyalszalonnába odafönn.

Mindközönségesen pedig köd van.

Teufelhúr, morogja egy szőrös, fekete ember lenyomva a Royal Litton Pensió nagykonyhájának kilincsét. A kávéjáért jön, ami contractus szerint jár neki, sok zsíros bivalyföllel, kenyérrel. Mikor azt megeszi, rendben is van a reggel, ha van köd, ha nincs.

Hogy nem tud mán iparkodni, kiáltja, bizonyos Lemén Ilonka, belső szobalány, ki föl sem néz, érzi a kénkőszagról, hogy az udvaros, aki jön. Azaz jönne, ha a kölönclába engedné, de így beletelik kis időbe, mire behajtja maga után az ajtót.

192

Butscher semmivel nem okosabb avagy csinosabb, mint a bivalyai. E kényes, lapályi mozdonyokkal sok a baj idefönt, rosszul tűrik a hegyvidéket, ám a tejükre számos exclusive kúra épül, számos csodás gyógyulás úgy női, mint férfibajokból, hát tartják őket, s veszkődnek velük. Legfőképp az udvaros. Nagy, jéghegy orra van, homloka lapos, akár a Berczike-szikla, épp úgy tűri meg a hajat, mint amaz a tüskedörzs bozótot, s ha simogatja valaki, hát ezt is, azt is egyedül a szél.

Nem megint az egész francos kénbűzt beereszti ide nekem? Tiszta szerencse, hogy ezüstöt pucolok, dohog a szobalány, ha nem pakfon ez manapság, ámbátor talán mindegy az ördögnek a fémtan ennyire. Maga szerint mindegy?

Annyavalagát, morogja a férfi. Majd ha elvisz, megtudod.

Lemén Ilonka girhes és hófehér leány, melle hosszúkás, elülső fogai nagyok, nyelve mézes nadrágszíj. Az összetekintő szeme lobogó sárga, s mintha folyton ki akarna esni, csak a könny tartja a helyén, a könny sírástól, nevetéstől. Leány létére ügyes hasbeszélő.

Na és hogyan aludt a szép ember, kérdi a donga hangján. Akár a lomha, vizes láng, szereti körbenyalogatni ezt a buta udvarost, azután belekapni, majd eltáncolni a mancsa elől sziszegve és gügyögve.

A Butscher legszívesebben átharapná a gerincét, vagy megenné ostyában, mint valami arany bogarat, ganajtúrót, de azért egyetlen konyhai reggelt el nem mulasz 193tana, a halála napjáét se. Mit hogyan, válaszolja óvatosan, hát fekve aludtam. Fekve és kész. S azzal beletöri a kenyeret a kávéba aprólékosan, mint egy órás. Fölveszi az asztalról a pulykabontókést, annak a nyelével megnyomkodja, sóhajt, s akkor egy darabig ez a bivalypép gondol helyette mindent. És arra kíváncsi-e, én hogy aludtam, kérdi tovább a lány, s mikor fölnéz, ember szét nem szálazza, hogy mi van inkább a tekintetében, valódi röstelkedés és rémület, avagy vicc, csúfondár, mint általában. Butscher rágörbül az asztalra, egész testével eszi a fehérkávét, csak a nagy, nyeldeklő csöndje adja a választ, hogy hunnét tudná?

Míves HonlapKiadó™ 2

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Hát rosszul aludtam, mondja az Ilonka. Pedig lemosdottam én már szenteltvízzel, tisztesség ne essék szólván, alulról is, de mindhiába. Őrködhet maga egész éjjel a kannal föl-le, énhozzám csak beszökik az a valamim, ami föl akar falni. De azonmód, az egy álló fektemben. Nem ám, hogy lopakszik, hanem bejön, mint egy lakó. Mint maga. Vagy mint én magam. Ríni sem merek, hiszen akkor förtőzetesen káromkodik, hogy így-úgy erisszem, ne engedetlenkedjek, ha jót akarok. A csupasz ínyével harap, hajszálra úgy, ahogy maga a csuszpájzát.

Nemá’, te, mondja a Butscher, és gyorsan becsukja a száját. Mély, rossz szagú és zegzugos szája van, azt ember meg ne tudja, miféle indulatok és rettenetek for 194dulnak meg benne, szerencse, hogy mire szó válna belőlük, netán beszéd, szétnyammogja a roppant állkapocs, lenyeli a sprőd nyelőcső. Annyit látni, hogy hullámzik a setét, veres arc, mintha gumi-borítója lenne a meztelen ösztönnek, amellyel élethosszig kell birkóznia.

Maga, hékám, akár Strombolinak is hivathatná magát, mondta neki a tavaszon a fürdőorvos, ami tudvalevő, hogy egy vulkán. Meglássa, egyszer csak hupsztarára hupp, és elébb lesz a kend vérnyomása fönn a mennyekben, mint a lelke. Tudja-e, mi az, hogy vérnyomás? A legjobb volna, ha mindég tartana négyöt nadályt előkészítve. Szívközelben, ha érti, barátom, s nem ám megenni!

Annyavalagát annak is.

Ha maga asszony lenne, folytatja a lány, meg is mondanám, hány helyen, s pláne melyeken harap ez a bizonyos látogatóm. De hát nem asszony. Legyen elég, hogy mikor egész melegre harapdált, akkor sikíttat, meg szántszándékkal recsegteti az ágyat. Sikojtsál, mondja, ne sajnáld, ami belefér. És azt mind teljesítenem kell, azokat a förtelmeket, másképp beletesz az újságba. Ha addig agyon nem harap, Isten engem úgy segéljen, mondja Lemén Ilonka, és sikálja az ölében a habverő üstöt, sziszeg a Szidol.

Hát harapd vissza, menyétpicsájú, gondolja az udvaros, s jár a sötét nyelve, e lomha kántor a szája temp 195lomában dühösen, telhetetlenül. A legrosszabb, hogy nézni se tud hová, az egész konyha teli van a leánnyal. Megég, ha fölnéz, ezt érzi a Butscher, púpos lányban sok a szikra. Pedig Lemén Ilonka csak hajlott hátú, rossz tartású, de nem púpos. S ha kell, kihúzza magát, mint a húros puska.

Menj férjhő’, majd nem harap, annyavalagát. Az udvaros végére járt a literes edénynek, lenyes egy szálkát az asztaldeszkából, fogat piszkál, aztán nyomtalanul szétrágja.

Na, mondani azt könnyű, a mindenféle tanácsot. De amilyen büfti zsákember maga kívülről, olyan pindurkó odabenn. Maga két kövér törpe egymáson, medve bácsi. De ha azok hirtelen leugranak, mi van? Álmodtam ilyent, hogy maga két törpe volt, és egyszer csak leugrott. Két ekkora lett, mint a hasamig, ni, és futkozott ott nekem pucéron a ruházatom alatt.

Na, most már elhallgassál, tehénmedence!

Lemén Ilonka elhallgat, más tárgyra tér. Nézzen csak ide, hát nem mindet meghagyta a Mantin tanító úr, az egészség-vacsoráját?! Akarja-e a kávéjához vagy kivigyem a csacsiknak?

Vidd csak, a rühös annyavalaga, akinek köll ilyesmi.

Ne féljen, agitálja a szobalány, láthatólag hozzá se pökött, csak piszkálta és sóhajtozott. Murok meg ananász s árvazeller. Salátaágyon. De nem használ neki.

Na, az is sikítozhat szegény éji órán, mert őtet aztán csőstűl 196látogassák.

Förtelmek is, mások is, megmondva az igazat.

Míves HonlapKiadó™ 3

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Te csak tudod, mondja a Butscher, annyit leskelsz be neki a kulcslukán, hogy a fogad elvásik. Én aztán nem! Én az édesanyám megszentelt sírkövére aztán nem, mondja az Ilonka meggyőződés nélkül, lüktető szemmel.

Anyád valaga nem, feleli kis hallgatás után az udvaros.

Nahát, hogy mennyi valagot beszél össze maga, meg hasonlót, mondja a szamarakhoz menet a lány. Nem fél, Bikacsök bácsi, hogy egyszer az mind visszahull a maga szájára? A sok lompos valag, mi?

Nem a te dolgod, morogja az udvaros. Te csak a magadéval törődj, hogy egyszer a szájad be ne verjem, teufelhúr!

Lemén Ilonka inkább jókorát kerül a parkban, csak hogy ne kelljen a bivalyok felé mennie, még ilyenkor se, mikor egyet se látni, nyögésüket se hallani. Bár talán pont emiatt. Ez a leggyanúsabb, hogy némán guggolnak a sárban, mint a kopjafák, mint szurkos, túlvilági csónakok az Óperenciás partjainál.

A játékos gondoskodás szabályos kis neogót istállót emelt az úri szamaraknak.

Rómeó és Juliska nézik a púpos lányt moccanatlan. Elébük önti a desszertmoslékot, melynek csak kis töredéke a tanító vacsorája. Nagy a csönd, fizetővendég még nem mozdul ilyenkor, 197ezért figyel föl Lemén Ilonka a ropogó gyöngykavicsra. Hogy a parkban, a selyemhömpölyeg mögött valakinek nagyon ropog a lépte. Vagy még inkább az iromba és őrlő szája, de oly egyenletesen és soká, hogy akkora hosszú sétány leig nincsen, Pávabányáig.

Bár ezt a hallomását nem hiszi el majd senki, pláne, hogy még arra se tud érdemben megfelelni, jött-e amaz „illető”, vagy ment. Azt meg nem is meri elmondani senkinek, hogy őt erre a gazdátlan ropogásra kiüti a libabőr, továbbá elfogja egy forró, hasűri remegés, melytől előre kell hajolnia mélyen, és azt kell suttogni a szájával, hogy „csókolom a kezét, nagyságos úr”.

Illetve egészen őszintén: „patáját”.

A köd fényesen ül a Royal Litton parkjában, mely már-már arborétum, ahogy az épület is, méreteinél és csinosságánál fogva, úgyszólván kastély. Nem csoda, hogy Erdős József úr kivételes typographiával vette föl Magyar Fürdőkalauzába ezen elsőrangú családi szállót központi fűtéssel s villanyos világítással, melynek gyönyörű, szabad kilátását a parkba és a hegyekre a mérsékelt árak csak fokozzák. Levegős szobák, régi, elismerten kitűnő polgári konyha, egész éven át nyitva, tessék fellapozni, Englandernél nyomták Tatán, hatodik kiadás.

Mantin Lajos Taszilót vasárnaponként Hayagos-Hörtigék elvárják a reggelijükhöz, minekutána együtt kell lemennie vélük a templomba.

Olyanformán tartják ezt 198a házitanítót, mint egy esernyőt, zománcos irrigátort.

Elfogadják a különösségét, noha, mint ezt le-leszögezi, ő civilben művészi allűrt egy körömfeketényit magának meg nem enged, s a bohémságnak esküdt ellensége. Ezzel együtt főleg azt tartják róla, hogy bolond.

Szeretné megjegyezni, azok se normálisak, lehetne beszélni róla, édes istenem, az egyik leány bizonyosan nem.

Hogy a tanítónak rossz lapjárása van, nem kifejezés. Ha nem a születésétől számítja, akkor is. Kezdődött a törülközőjével, melyet a tegnap előtt oly véresnek talált, ha a köhögése elé odanyomta, hogy fölkereste ijedtében a fürdőorvost. De az a trippergácsér csak legyintgetett. Ugyan, kérem, legföljebb egy kis langyos folyamat a tüdőn, s nem-e inkább a képzelete vérzik a tanító úrnak? Mantin

Míves HonlapKiadó™ 4

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

köszönte alássan, mosolygott, mint a feketeretek, de majd megfulladt ott dühében.

Ráadásul, amint a szobájába visszatért, s járt föl-le bikamód, megtalált a mosdó-fogas alatt négy szem kilapult málnát, az irhájukat, jobban mondva. S azt akkor már tudta jól, ki nyomkodta bele neki a törölközőjébe, kétség hozzá nem férhetett.

Mára virradóra megint nem aludt, dermedett csak, mint a harang nyelve.

Mikor nem bírta tovább, légszomjtól űzve kisietett a parkba, és a szamáristálló mögött összeszorított foggal, kiguvadt szemmel elvégezte az ötezer lépés helybenjárását, hogy majd attól elzsongul, 199de csak lenyirkosodott. „Bús az én galambom, ha köd ül a rónán” – akarta, nem akarta, erre masírozott, és a keserű gondolatra, sajnos, hogy hányszor nekifutott ennek, istenem, hányszor, de hiába.

Csak nem lett nóta.

Hát mért nem veszi be a rímet, mért? Mert ő egy egyszerű tanító, tán azért? S ezen a szociális igazságtalanságon egyre jobban fölkrenkolódott. Hozzá kell tenni, hogy már hetek óta epeszti a kisebbség heveny érzése, ez a métely, amitől dögszagú az ember, s az alázat kocsonyás színe alatt egyszer csak fölpukkad a lelki széltől, a szuicid indulattól, mely egy rész gőg, más rész kétségbeesés.

S jön még ehhöz az a riherát cédula. Hogy három éjszaka óta mindig becsusszan egy papírszelet az ajtaja alatt, melyen ez áll: „Látlak, Ludwig, te forró ólom, miattam nem alszol, velem fertőzködöl. Die ewig Weibliche”. Az írás gyufakorommal van, s persze torzított, de a Ferike kisasszony írása, nem fér hozzá kétség, látja a rossz névelőből, s hogy itt más őt Ludwignak nem csúfolja, abból. Ha híjják, Lajosnak híjják, másrészt lajcsi-tanítónak, s Louisnak az öreg grófné. De Vogelkopf Ludwignak csak egy. Naná, hogy a Ferike, s gyűl benne a bosszúdüh, elfogni a merénylőt, beszorítani a folyosó legsötétebb szegletébe, megmarkolni a hálóruháját, hogy fájjon, és a kampós nyakába sziszegni: Maga nekem mért cédulászik éjszaka, likőrszagú szamárnőstény, mért? Maga buja!

Medveliliom!

200

Dehát úgysem fogja el, ha lesben áll sem, hisz még annak állana följebb, a málnás kurvájának, s legyalázná őt két szóból, hogy ne egyen estére vereshúst, pláne kövérjét ne csécsi paprikával, s hogy brómfürdő, barátom, brómfürdő, meg Doktor Tóth Tihamér, s ő ott nyomban elsüllyedne a pokol fenekére; kétpárcipős, papírbőröndös koszmója a teremtésnek, varjúdenevér. Elsüllyedne, mert mit felelhetni erre? Mi az úristent, ami méltó és éles? Ami megsemmisítő. Hogy egészségvacsorán van hetedik napja? Nohiszen!

A légkúra végett plein air van terítve, ehhez ragaszkodnak akkor is, ha az Aranka kisasszony s a grófné lábán elkél a meleg lengyel takaró. Mantin Lajos Tasziló, mint egy stanecli szeg, feketében, csak veres haja lobog a köd spanyolfala előtt. Egy ilyen társas-reggeli maga a vegytiszta megaláztatás, még ha, hála az istennek, nem történnék semmi, akkor is. De történik, noha nem azonnal.

Az Aranka kisasszony ártatlanul megkérdi, hogy ni, mit csinál a Rómeó és a Júlia amott, a tanító úr háta megett. Ugyan, mondja a tanító szelíden, mit csinálnának? S azt nem mondjuk, kérem, hogy „csinál”. Hanem „tesz”. Na, csak szíveskedjék azért megfordulni. Mire Mantin Lajos Tasziló rosszat sejtve, ám készségesen hátrafordul, már mindkét kisasszony tágra nyílt szemmel nézi a köd nyiladékában üzekedő szamarakat. Az udvaros gombos vasvillával igyekszik

Míves HonlapKiadó™ 5

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

ellököd 201ni őket a terasz közeléből, de hiába szidja s hordja a fajtájukat: „hejli, puzec bozse faszára, krasil”. Két kalapemelésnyire sincsenek az úri társaságtól.

Hátranézni hagyján, hanem azután visszafordulni! Mert vissza kell fordulni elébb-utóbb, a belefeledkezés látszata éppoly elviselhetetlen, mint a leányok felé fordított, s így szándékosan kiszolgáltatott vérvörös orca, hebegő száj. S mégis, nincs mit tenni, azt kell mondani, hogy legelésznek, ő legalábbis, kérem tisztelettel, határozottan nem lát egyebet a párától.

Mi az, hogy a párától, hát nem azért tanító kegyed, hogy pontosan válaszoljon az ártatlan gyermeknek, ha kérdi, böffen föl az öreg gróf, s elnéz, merre a leányai, a vérbükkök alá. Akkor aztán hamar elhallgat, és hosszan, csücsörítve bámulja a barbár életképet.

Akár valamely pikánt keleti váza oldalán, elébb egymásholdan keringenek, majd mint az angyalok, remegő orrlikkal megtapadnak egymáson a pensió szamarai. S mintha még az anyatermészet is eltátaná a száját, a köd nyiladéka szénásszekérnyi barlanggá tágul, sőt a nap is bearanyozza a teremtés e grotesque és szépséges színpadát. A varázslat egyedül az udvarost nem érdekli, döfölve, zuávmód káromkodva villázza széjjel a fékjük vesztett szerelmeseket: „bozse hucul ringyócska, nusli”.

Nos, mondja az öreg gróf, és köhint néhányat, nos, kérem, egyszóval és a pontosság kedvéért, ööö… köd 202az, nem pedig pára. Egyszerű paraszti köd. A pára, az, kérem, egészen más, tessék megjegyezni a kislányoknak is, meg a tanító úrnak is. Az, miképp a menthol, ez meg, mint a tejföl.

Mi nem kéne még! Tejföl?! Hát így is mit össze tetszett zabálni az apikának, ocsúdik fel a nagyobbik Hayagos lány, Ferike, de közben a fehér szemeivel a tanítót nézi, rezzenéstelen. Kisütött csibevér, vesekocsonya, azután omlett, abált szalonna, füstölt pisztráng, hozzá most a mignonok, még rosszul lesz a Miatyánk alatt, aztán jöhet a Katzenstein köpölyözni.

Na és, ha rosszul, nevet az öreg gróf tele szájjal. Majd megírja a tanító úr a nótába, hogy „misén vitte el a grófot az ördög”, satöbbi. Nem igaz, Nátzikám?

Azzal ledobja a szalvétát a nyakából, s bevonul a szivarját kiválogatni.

A tanítóval meg, bár talán jobb is, már nem törődik senki. Megalázzák a poráig, de annyit már nem számít ő, hogy utóbb odalessenek, célba ért-e a mérgezett vessző. Így ha Mantin Lajos Tasziló kirúgván a széket fölpattanna, mint azt a test és a lélek rugózata egyként kívánná, nos, azzal se történne avagy oldódna meg semmi. Jobb tehát rezzenetlenül, flegmát mutatva befejezni az egy mukifalat mignonját, s hosszan törölni a szájat, addig is lohad az orca, hígul a vér az asztalkendő megett, s csak azután állni fel méltósággal, ha van még olyan ebbe a keserves, brúgó életbe, de nincs.

203

A híres pávakavics nagyon meg van taposva máma, ha volna könnye, rína. A tanító, miután „pardon egy percré”-t jelentett, úgy szalad előreszegett fejjel, hogy ha most útját állná, a legvérnőszőbb bivalynak is nekimenne, s agyonsújtaná. Na és ha igenis?! Tiltja a törvény? Mert ő igenis nótaszerző, és annak nem ismeretlen. Már bocsánat, de a Lajos-csárdást egyenesen a Magyar Királyban játsszák, s odamennek véle asztalhoz is, ha kéri, mondjuk, egy vendég. S még majd mást is, idővel. Igenis.

Uramisten, hát mért permanens komiszkenyér az élet és majomjajgatás, bődül fel magában, s érzi, hiába nyelte el rég a grófékat a köd, két tekintet pornográf

Míves HonlapKiadó™ 6

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

lukacskái ott füstölögnek a hátában, nincs mese. S vágnak, mint a sortűz, de csak vágjanak. Mert az lenne a legjobb, bizony, vértanúnak lenni vagy betyárnak.

Beh járnak.

Az, hogy „beh járnak” jól rámenne arra, hogy „betyárnak”. Vagy ez mán volt?

Beh nehéz élni!!! S mért nem vonulhat ő vissza egy percre lelki vagy éppen művészi ok folytán, lejegyezni valami fontosat, teszi azt, mért kell mindjárt arra gondolni vihogva, hogy a csibevér meg tán a falás pisztráng miatt árnyékszékre szalad a gyönge beleivel, amikor éppen ellenkezőleg.

De utóbb mégis efféle irritációra hivatkozva menti ki magát a miselátogatás, valamint az ebéd alól, s csak azért is, dögöljön meg minden főrend, egy palack Saxlehner-vízzel tölti az időt délutánig.

204

A pávabányai indóház sárga peronján, mint szerte a művelt világban, tábornoknék korzóznak szögletes, nagylábú leányaikkal. A délutáni gyors minden kormos gőzölgése és szusszanása: Budapest. Elmondhatni az ismeretlen fürdőlevél-íróval, hogy „e mondain légzőkúra erős szívdobogást, sőt hasűri szédülést okoz, kivált a női nem köreiben, mely inhalálni ezen ipari szagot felettébb cultiválja, lévén az mindig férfié, ergo nagyratörés, ergo szilárdság és eszme”.

Ahogy a telegram rendelte, Vojtina Béla vasárnap érkezik Pávabányára, poggyásza egy bőrönd és egy hegedűtok. Feketébe van öltözve, mint évek óta, abból az ipari mennyiségű belga klottból, melyet egy unokanénje, egyenruhaszabóné, juttatott néki az ura megbolondulása s csúf vége után, ki egy hajnalon, elmés szerkezet segítségével, tarkón lőtte magát a családi ágyban. De ez mindegy.

Kinézhetne szabadságos papnak avagy nemzetközi detektívnek is, de olyan csak, mint egy fanyar és sápadt cigányzenész, élénk tekintetű, szabályos arcú, kit enyhe pohossága sosem hagy el, s ki nem szép, nem csúnya, holott a kérdés fölmerül azért bizonyos vonatablakokban ülve, alkonyatkor, mikor a tengerbe hanyatlik a nap, s aranytükrében elmosódni szinte vonzó.

Vojtina Béla enyhén kihúzza magát, s leszáll a szurtos vonatlépcsőn. Átlépdel a finom gyöngykavicson, mit Pávabánya után neveznek pávakavicsnak országszerte, és fellép a sajgó keramitra. Mért sajgó, gondol 205ja. S hogy elő kéne venni megint a rongyosra olvasott telegramot, egész biztosan vasárnap-e, ami abban írva van.

Beela ha meeg nem feledte el a maga Ferikeejeet joojoon koszt kvaarteely hegeduuleesi lehetooseeg Magyar Kiraalyban talaaltam magaanak izuuletes orvost ki maar Lisztet is kezelte vonookaam vasaarnap vaarom feheerben Paavabaanya aallomaason deelutaani gyorsnaal a maga neema hegeduuje.

De nem várja se fehérben, se másban, amin Vojtina Béla cseppet se csodálkozik. Megszokta, hogy őt állomáson sose várják. „Azt várják mindég, csak azt, aki nem jön, / Nap-ernyők, leányok annak gyúlanak ki, / Aki íjjas gőggel távol bír maradni, / Meleg sápadással vállon és a kendőn, / Jajj, vérborbolyával várják, aki nem jön.” Ady, fut át a fején, mint egy fintor, s hogy igaza van neki, ha vérbajos, ha nem. Az ilyen elé, aki jön, mi több, szalad az első fitty telegramra, no, az ilyen elé jó, ha a kocsist kiküldik, legföljebb a szegény barátnét, kancsító gardedámot. S még az is egy rang, az is egy küldött, eleven személy, ha szolga is.

Míves HonlapKiadó™ 7

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Egyszer csak lerakja a koffert, hozzátámasztja a hegedűtokot, és zsebkendőt vesz elő, mellyel orrot töröl, homlokot. S akkor már, ha áll, rágyújt, s időt nyer.

Nem tudja, mire, de időt. Keserű a Memphis füstje, s úgy furakszik a bőr alá, mint halotté, kökénylikőré. Keserű, de meg lehet benne kapaszkodni.

206

A Hanslinál nagy vidámság van, eszcájg csörgése, korsó sörök harangjátéka.

Bizony, jó is volna az, egész egyszerűen beülni oda kettesben, még ha a Ferike szabódna is, az angyal, hogy lehet-e ezt, illik-e ezt egy Mária-leánynak, amire ő megfogná a puha tarkóján, s letessékelné a székre szelíden: ugyan, kisfiam, hát nem emlékszik a málnalikőrre három esztendeje Szovátán, ezt kérdezné, s hátradőlne mosolyogva, ahogy a karmesterek. Fene megeszi.

Hanem ha rágyújt, ott is kell maradjon a poggyásza mellett veszteg, hiszen cipelés közben nincs hová tegye a szivarat. Tarthatná persze a szájában arszlánmód, de telimenne a szeme füsttel és könnyel, ami együtt annyi, hogy takonnyal, sajnos. Pedig álltó helyben még nehezebb.

Csináljon akármit, domborítson vagy lazítson, húzza föl vagy ejtse le a vállát, csak úgy áll ott, mint egy fotográfus elhagyott állványa, előbb respektussal néz reá mindenki, de elég a következő pillantás, hogy máris fesztelen sétálgassanak előtte, annyi durranóport se nézve ki belőle, amennyit egy veréb elbír a csőrében.

S a látszatnál talán ha egy a nagyobb úr, a halál. Így vagy úgy, de kilátszik az igazság, hogy ezt se várják itten, ez se lehet valami nagy hegedűs.

Pedig, gondolja, pedig! De már rá is legyint ugyana szuflával. Őbelőle, „ebből a szegény Béluskából”, pont a kön 207nyű kéz hiányzik. No, talán nem a vonójából, hanem az életéből. Mondani nem mondta ezt neki senki, de lehet érezni azt, hogy mivel súgnak össze valakinek a szürkülő háta megett.

Könnyű kéz? Hát hogy a szakramentomba legyen könnyű a kéz, ha ízületes, s mint a csipcsipcsóka?

No hiszen, különös egy ízület ez, ha a lélekben van, s a legbelső nyirokban. „Aki gőz-magával vonatot tud hajtni, / Ki úgy tud akarni, ki úgy tud akarni, / Nap-nyugati herceg, olvadtan, esengőn, / Mindég csak azt várják, csak azt, aki nem jön.” Ő meg, Vojtina Béla operaházi hegedűs, ő meg naná, hogy jön, s épp rémülten keres egy köpőcsészét, ahová a kialudt csutkát eldobhatná.

Más embernek ebben a korában maturál a fia, félrevonultan pusmog a leánya az anyjával. Tágas, jó illatú szobákban lakik, hol vastagsága, finom kérge van az időnek, s fénye. Napjai rendjén folynak, fesztelen, bő élete nyűgeit már-már büszkén viseli, mint rend-jeleit a szép beágyaltságnak. Engedelmes munkájában ugyan bír célokkal, de nem tülekszik sehová, ergo halad, épp attól halad, hogy a helyén van, s ki előtt tán még sietne a kalapemeléssel, az is nagy néha megelőzi. Ő meg cipeli itt a gacsos kezével minden kis motyóját, mint valami huszonhatodik supkajóska, s nem az-e ő tényleg? S nem puszta lakájwirtschaft-e, amit flirtnek gondol, játéknak a kisasszonyi hévvel, aminél ő 208bizony se tüzelni nem akar, se tüzet fogni, legföljebb melegedni, s megsütni ugyanazt a kicsi pecsenyét, amit mindenki más. Nesze neked Észak-fok, ráadásul puffad is. Hát igen, Vojtina Béla akkorát sóhajt, hogy véle a távoli Medveolló nyiladékából is kifújná a vonatfüstöt, ha az már szét nem oszlott volna rég.

Bús az én galambom, ha köd ül a rónán, azt a ragyogóján, azt a ragyogóján, hogy a hétszentséges úristen le nem rogyik erre a vasárnapra, vagy őreá legalább, ki már a pokolbélivel is lepaktálna, csak lenne nóta ebből a vakarékból, vagy tudná kiverni a fejéből egyszer és mindenkorra, de sem ez, sem az. Mantin Lajos Míves HonlapKiadó™ 8

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Tasziló gatyában szenvedi végig a délutánt, belé-belékotor, illetlenül vakaródzik, s a pukkanásáig sóhajtozik.

Lemén Ilonka sok mindennek megmondhatója, ami történik odabenn. Annak például, hogy a tanító úr sokáig bambán néz, majd rettenetes „pofát” vág, és, mint az őrültek, ír valamit egy papírra. Ennek utána ernyedetten pihen, végül összesodorja a szerzeményét fidibusznak és meggyújtja. Mi több, föl-le integet vele, sőt, ő úgy látja, hogy szabályos fény-jeleket bocsát az ablakon át, ami sajnos egyenesen a Borza-tetőre nyílik, az ominőző helyre, miről a napokban épp elég gyászos dolog terjeng. Hogy válasz-jeleket kap-e? Hát, mintha gyullogatnának néki valamit odafönn, de lehet ez alkonyi fénypiszok, s a véletlen káprázata. A kulcsluk, nagyságos uram, mégse messzilátó.

209

Pipáznak az üveghuták, violaszínben közeleg az este, körben-karéjban gőzölögnek a híres gyógymedencék, s „mindegyre csak erősbödik az úri osztály cselengélő lavinája, hiszen fürdőn az emberi közönség közelébb van az éghöz, mintsem a földhöz, azon okból, hogy közelebb vagyon egymáshoz bőrrel és pórussal, mik szinte szíjják a szerelmet, mint a nadály vagy a csillagok”.

Alkonyat előtt, kivált kénes fürdőkön, megbolondulnak a madarak, kifutnak önnön torkukon, mint a kéjhab, és rázzák, majd’ széjjelszedik a fákat. Fekete klott ide vagy oda, Vojtina Bélán átcikkan valami derű, s azt gondolja, hogy bizony, ha mi, lógó fejű, bunyácki emberek, egy isteni karlendítés folytán, mind egyszerre lehetnénk énekes madárrá, hát ki nem szeretne az lenni, akár papagáj is, édes Jézusom, cifra és önkéntelen?

Mivel nem költött se sörre, se egyébre, kocsit fog. Szép rendben horgonyoznak a tér szélén a mokány hegyi hintók. Alacsonyak, mégis hegyesen ül rajtuk a kocsis, s ha fuvar kerülvén odacsippent a kicsi szőke lónak, mintha dalra gyújtana féder és gumirádli, suhan szaporán. Nem úgy az a félszegúszó ember, akit Vojtina Béla kiválaszt, tán mert a szép „Babrinyák Neptun” föliratot olvassa a kocsi oldalán.

Royal Litton panzió, kérem.

Azután kocognak csöndben, el a Magyar Király előtt, föl a takaros Fürdőház utcán, mely a szép nevű Aranyka térbe torkollik, minek kioszkjában fúvós tár 210saság gyakorlatozik az estére, majd pompás villák sorát elhagyva bal felől, túl a tavasszal kiégett Korona Szállón, végre átkocog a szőke lovacska a Strumica hídján (két zuhatagja Kossuth, illetve Árpád apánk nevét viseli!). A Kunert u.

Vass Vízgyógyintézet Kur-parkja után hirtelen kinyílik, s minden vadregényét megmutatja hegy és völgy, ám mielőtt az érkező szem belekáprázna, már be is fut a hintó Ursulafürdő fiatal, nyugtot adó platánjai alá, a fürdők közé, melyek ezen órán már bezárva pöfögetnek istenhozottot az utazónak, s innét az Augusta Főhercegnő sétány nem több egy iramodásnál.

Hanem szomorú iramodás ez, hisz kicsivel elébb, mikor a Gróf Seldern-féle villáknál Vojtina Béla megkérdi a néma embert, hogy ha itten a kocsisok mind danolnak, kend mér’ hallgat, azt a választ kapja, hogy „negyednapja lett szénné az ecsém, nagyságos úr, úgy mondják, elcsapta a villany, a Borza-tetőn. Rája is rákerült a sor, ez az igazság.” Ezek után ember meg nem kérdi, amire pedig kíváncsi, hogy vajon az öccsnek is ilyen kacifántos nevet adott-e a Teremtő, hanem csak lebeg vélük a csönd, mint szúrós füst, fekete szalag, egész a Royal Litton Pensióig.

Míves HonlapKiadó™ 9

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Viszont legalább szoba, az fönn van neki tartva. Tanácsosok nem kapnak, én mondom, nagyságos úr, ilyen szobát, titkos tanácsosok, hadarja a bolond szobalány, ki egyre odakap Vojtina kezéhez, hogy legalább a 211hegedűt, azt hadd vihesse, vitt ő mán nagybőgőt, s le nem ejtette volna az élete árán se, bizonyúristen. Alig jutni szóhoz tőle, a sűrű úgysegéljéktől, mézes kezicsókolomoktól, amikben Vojtina egyszerre hall gúnyt, és mélységes riadalmat.

Hayagos-Hörtigék itt szállanak-e, illetve itthon vannak-e, ezt tessék inkább megmondani… fiam?

Ha a grófékra tetszik gondolni, kezicsókolom, a tyúkszemű nénire, meg az elkövéredett úrra, ők igenis, hogy itt szállanak, már bocsánat a kifejezésekért.

Meg persze a leányaik is. Mind kénesen kérik reggel a mosdóvizet, ha tetszik érteni…

Hogy a Ferike kisasszony, kap észbe a szobalány, gyorsan elértve Vojtina krákogását.

Igen, kérem.

Hát, ő tétet bele ábrányi sót is…

De hogy hol tanálható, szól rá most már férfimód Lemén Ilonkára Vojtina Béla.

Igenis, kérem. A házon kívül van tanálható. Azt gyanítom, átkocsizott Borzafürdőre még az ebéd után. Nem tudom, mikor jön, nekem ugye, személyzetnek, nem kötnek az orromra semmit. Az biztos, különösebb pakkot nem vitt, hanem csak sálat meg napernyőt, a sárgát.

Na, akkor jól van, mostan elmehet, gyakorolnom kell, zenélnem, ha érti, úgyhogy ne zavarjon, mondja a hegedűs, s ad két koronát, ami sok, épp annyira sok, hogy belepiruljon, de már későn.

212

Csókolom a méltóságos kezét, mondja a lány, és hogy tessék jól éreznie magát a kedves nagyságos úrnak, valamint tessék csak csöngetni bátran, ha kívánság van, vagy ha az éjjel történne bármi. Az udvaros, egy Butscher nevű, bár gyáva ember, mindig fönn van a kannal, ki disznó létire már mackót is fogott, hogy őrködjön. Éjjel itt néha elég nagy furcsaságok esnek, kezicsókolom.

Ilonka pukedlivel megy ki, aztán néz be a kulcslukon kisterpeszben, tátott szájjal, s nem érti, mért nem lát semmit. Nyikorog a szekrény ajtaja, a székre röpül az a zsakettféle zsíros dolog, azután sokáig semmi, de amit percek múlva hall, abba a szíve belefacsarodik. Mintha egy öregedő fiók beszélgetne a saját félhomályával tárgyilagosan, tehát reménytelenül, nem fűzve rajta át több kuncogást, mint amennyi fényt deszkái az alkonyatból áteresztenek. Hallgatja a képzetlen, bolondos teremtés, s az álla egyre lejjebb esik a csodálkozástól. Végül lábujjhegyen oson el onnan, s még sokáig nem akaródzik a sarkára visszaereszkednie.

A Ferike kisasszony meg baszni van a Rudi zsokéval Borzán. Francosok!

Vojtina felnyitja a hegedűtokot, likőr és hányás szaga csap ki belőle, valamint, ami nem csoda idefönt, kéné. Megtörli száját az állott, gallérba való zsebkendővel. Futtatja, szinte csak kódorgatja a vonót, mit bánja ő, fogjon ki bármi dallamot ez az ízületes kéz, és hagyjon neki közben békét. Szépen, laposan süt be a nap, 213ki-be jár a bordái között. Mint öreg fában, szépen dolgozik a kezében a sok, kicsi görcs. Nézi közben a hátsó udvart, a cselédházat. Magas, gyászruhás asszony teli edényt nyújt át egy kölönclábú embernek. A csemcsegést Míves HonlapKiadó™ 10

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

is hallani, ahogy eszik ez a kevés fogú illető, csúnyán, erőszakosan. Néha behajít valami cupákokat egy ólba maga mögé. Azután telemegy az udvar a sárgás homállyal.

Vojtina Béla lemosdik. Az öblös porcelántálban murisan, kissé félelmetesen füstöl a víz, és rendre kicsapja a szappant. Akkor jut eszébe a szobalány tanácsa, hogy azt itt bele kell reszelni a vizébe, nagyságos úr, mint a szerecsenydiót. De nem fárad aztán ilyesmivel. Hej nyaranta, hej nyaranta, kisírja két szemét a gyanta, ezt fütyörészi ernyedt szájjal, míg tiszta inget vesz, s lecsippent a kabátjáról két hosszú, szőke szálat. No, ki volt ma szőke, tűnődik. Hamar rájön, hogy a szegény Babrinyák Aloyz lova. S lám, jó helyre szállott, lószőrszál hegedűsnek kedves jelvénye.

Mióta az eszét tudja, megizzad, ha be kell lépnie valahová, ahol nem kimondottan őrá, a Vojtina Bélára várnak, de név szerint. Ezért lép föl fesztelenül bármely hangversenydobogójára a világnak, s szenved meg, másfelől, minden vasúti restit, kalaposboltot. A Royal Litton Pensió vacsorázó-termébe is úgy lép be, mintha két zárójel között valami lesújtó számítás eredménye volna: pardonbéla vagyok, bocsánat a zavarásért. 214Vagy méginkább: úgy lép be, mint a strucc, mentül inkább forgatja fejét a megváltó homok után, antul feltűnőbb s nevetségesebb. Másfelől a homok sem megoldás. Elgondolja magát a kifényesedett ülepével, s a szíve gyökeréig elpirul.

A termet az érett barnák uralják, meg ezüst és ökörvér, jól megy hozzájuk a borsikafűvel elegy kacagás. Jön a fiú hamar, s odavezeti az asztalához, egy öregedő, szőrös-pálma alá. Amint leül, ellenőrzi a ruházatát, a sliccét főleg, továbbá hogy nincs-e az orrában fika, mint az sajnos előfordul. De utána szép, nyugodt bariton hangon, pallérozott kiejtéssel berkenyepálinkát rendel, majd bécsi tányérhúst „Tankréd”-gombóccal, s valami savanyú fröccsöt, mert a sertől puffad.

Keés Ignácnak hívják a főpincért.

Ha itt lenne a hegedű, lenne mit magához ölelni, gondolja, a tokot legalább, mint valami „mestersége címerét”. S erre el is húzza a száját, hogy no hiszen, ahhoz előbb Amerikából is kéne jönni, hékás. Komótosan rágyújt, kiereszti az első füstöt, s becsapja a berkenyepálinkát, mint egy huszártiszt. S akkor végre karba fonhatja a kezét. Hayagos-Hörthigék messze ülnek, finoman elkerítve, ahogy felsőházi tagoknak kijár, nem is kerítés az, hanem kicsi lugas, az előkelőség átléphetetlen, zöld mesgyéje. Mondani se kell, hogy nincs nekik bemutatva, noha ismeri őket.

De a tányérhús jó.

215

A Borcsa Mama fogadójában züllött társaságba vegyülve, délután óta isszák az édes és vad crumpolán bort. S hozzá pezsgőt. Rudi zsoké a Cuchcurichu-t játssza mandolinon, Ferike kifényesedve ugrál és nevet, megmártózva mindenben, ami mocskos, ám jóvátehető. Farához a vicc, s a murit vezérlő idegen fotográfus kedvéért pávatollat szorít. „Lelkiismeretem, lelkiismeretem, mért hagytad el a te szolgádat?” De mindegy mért, s ha el, hát el. Röpül a pendelye, ahogy újra és újra átgaloppozik az ivó szemetes, földes padlóján.

Vojtina Béla úgy hagyja el az éttermet, mint egy suszterszék, ha ringatózik.

Még a legegyszerűbb, leglazább mozdulatai is csikorognak. S hol itt üt ki, hol ott a csiriz. Más ezt nem látja, még jó, hogy nem, csak a szünetlen zavart észleli tán, ami épp elég. Mert azzal a kör bezárul.

Míves HonlapKiadó™ 11

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Ráérősen széjjelnéz odakint. Mást képzelt erről az estéről, ámbár számítani erre számított. Rágyújt, s a homokkő-mellvédre könyökölve megbámulja odalent Pávabányát, följebb pedig a fürdők több soros, remegő füzérét, e tengeri kikötőt a hegyekben. Szinte jó kedvre derül, ami nem csoda. Fürdőhelyen időzni este, platánok alatt, hol szezon idején minden egyeneske utca korzó, minden Jánosbogár lampion, igen delikát dolog az, pláne ha dolga is ígérkezik az embernek.

A Magyar Király, mint országszerte mindenütt, híres és kétes hely. Bőséges, kissé zsíros éttermet visz, 216tánc- és szalonzenekara méltán híres a fürdőkön, fővárosból ideszegődött karnagy dirigálja. Nagytermében időzni program, megszállni ízléstelen. A jobb emberek, s kik családdal, inclusive leánygyermekkel bírnak, mind odafönt laknak, a divatos pensiókban. Nem csoda, szűkös szobáiba beette magát a hipermangán, a foszfor és a lőpor, s be a kapkodás, tüzértisztek, vigécek, émelygő árvalányok sok évtizedes kipárolgása. Ágyain nehéz és szíjas a paplan a szerelem- és cinkefánk-szagú éjszakáktól.

Vojtina Béla egyenesen a zenekarhoz kísérteti magát, végig egy szűk, suvikszés táncosnőszagú folyosón, aztán be egy tapétaajtón, melyet bekötött szemmel is megtalálna. Ha valahol, itt otthon van, s mivégre volnánk a világon, mint hogy valahol otthon legyünk benne. Épp vacsoraszünetét tartja a kompánia. Korschós Vladimir a karnagy, ismerős, jó név, s derék ember hírében áll. Nagy karikák a szeme alatt, bajusza mint a derecskei villa. Úgy is van, mondja, s kezet ráz a hegedűssel, jó helyen jár, barátom, ámbátor hogy ez jó hely volna manapság, na, ahhoz fér kétség vastagon. Mindenesetre tragikus baleset folytán felszabadult egy hegedűsi hely, úgyhogy a HayagosHörthig grófnénak ördöge volt, már bocsánat, ha tudta, mikor kell szólni.

Hogy a grófné maga?

Az. Úgyhogy a holnapi nappal bé is állhat, kamerád. 217Ha jó zenésszel erősbödünk, mindig öröm az. Addig meg csak figyeljen, hallgatózzon, szokja a hangzást itten. Ő invitálná, de ebből a szolgavacsorából inkább nem kínál neki, a Vojvodina úr bizonyára megvacsorált már a grófékkal. Vagy Vojtina, mindegy, lesz ideje megszokni, nem igaz?

Igen, kérem.

A zenekar feláll, fásultan kezet ráz, majd visszaül a tehénpörkölthöz sok galuskával, de mind eszik hozzá kenyeret is. Hollószerű, csendes emberek, egy irányba bámulnak, s a rágóizmuk éppúgy egyszerre jár, mint a kezük odafent a pódiumon.

Gőzerővel fúrja magát előre az este, bele a nagy éjszakába, még egy-egy füzér szikrát is kilehel, csillagport a keserűlapikra. S nem fogy a fény, hanem együtt nő a vastagodó setéttel. Hát még az emlékezetben hogy kifényesedik, évek múltán, ópapakorban is elevenen fölidézhetni minden cseppjét annak, mikor kúrán volt az ember odafönt, a mennyei Ursulafürdőn. Ellenben zenésznek, pláne szezon idején, egyik este olyan, mint a másik. A Magyar Király tükörtermében, oldalt, kis boltív alatt üldögél Vojtina Béla, előtte pohár, háta mögött fal, a keze karban, mi kell még? Szórakozottan hallja ki a falsokat, rezervált asztal, für Orchestre.

Először magában iszogat, aztán, maga sem tudja mióta, azzal a tanítóval, ki még a vacsora végeztekor avászkodott be, s úgy elszántan, mint alázatosan a nó 218tája után érdeklődött. Valami csárdás, de ahogy mondta, már készül a következő, és ő nyomatékosan szeretné kérni, tessék azt végre a tisztelt műsorra feltűzni, és így tovább, és így tovább. A karnagy hallgatta egy darabig, túráztatta a

Míves HonlapKiadó™ 12

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

bajszát, végül lenyomta őmelléje egy székre, hogy dolog van, testvér, majd megbeszéljük később.

Ez a vakvarjú azóta itt ül, iszik és povedál. Vojtina némi leereszkedéssel hallgatja. Látszik a veres haja alatt, hogy nem föltétlenül buta ember, meg hát mondja is, hogy házitanító. Homokszínű nadrágban van, s tirolizakóban, mibe zergevirágot tűzött. Ha nincs érve több, összevágja a bokáját, hogy ő magyar ember, a neve Mantin Lajos Tasziló, s a nótájától nem tágít. Szánalmas vagy egykomám, ahogyan kuncsorogsz, gondolja a hegedűs. Még hogy Lajos-csárdás?!

Na és ha az? Bécsújhelytől Jászvásáráig egy éjszaka száz Lajos-csárdást szereznek a magadfajta tanítók.

Miután egy-két pohárral megivott, a nótaszerzőből igen fölszakad a gőz, elébb hüppögve sír, mint mondja, az életkeservtől, majd újabb rumokat rendel. Hetethavat összehord, van abban csibevér, nemzeti jambus, szűzi hímpor és gerincsorvadás.

Eközben derül baljós fény a grófékkal való közös nexusra. Arra nevezetesen, hogy ez itt, ez a züllött pesti gyerek úgy van ide rendelve, s a Ferike hegedűse. A tanító egyenesen azt fontolgatja, hogy ki fogja hívni pár 219bajra, ha zsidó, ha nem, mert akkor ők, ugyebár, egymás ellenfelei. Csak lehetne tudni, miben!

No, ha másban nem, az alkohol verseny-szerű pusztításában. Elébb magában isszák a rumot, figyelve s utánozva a másik nem épp járatlan mozdulatát, majd kávét hozatnak melléje ravaszul, s avval vegyítgetik össze, akár az öngyilkosok.

Ha az egyik bírja, hogyne bírná a másik, a hányásig, a szívlukadásig. S ezen, a szív kitéphetetlen fájdalmán, kutya a macskával, össze is barátkoznak.

Minek élni, Béla?

Minek, Tasziló?

A titkos és rosszéletű pár sötét éjszaka keveredik haza Borzafürdőről, s Ferikének épp van még annyi esze, hogy odább állítja le a kocsit, az arborétum tömzsi kerítésénél, a vérbükkök takarásában. A látvány, mit részegségében mutat, nem leányhoz méltó, aminthogy a társasága sem, a párducnak öltözött Rudi zsoké, aki deliráltában obszcénül kukorékol, s folyton a kölcsön pávatoll után kurkászna a leány olyan helyein, ahonnét a kicsi és mohó kezet még egy bérkocsis előtt is illendő elpofozni.

Függönyözz le, kocsis, függönyözz le, kurjongatja a zsoké, mire Ferike egy határozott „apád faszát” mond, s hogy most már kuss legyen. Dagadt a torka, lazák a fogai, s mindene el van nyúzva, noha az őszerinte nem volt. Babrinyák Neptun ezenközben összeszorított 220szájjal ül a bakon, s mikor a kisasszony megrántja a kabátját, megáll. Arra viszont, hogy a zsoké hátba veri, mondván, mér állunk meg, lifirc, nos, arra megmarkolja az ostort, s csak mikor a pofon csattanását hallja maga mögött, akkor ereszti el.

Azér állunk meg, válaszolja a Ferike, s rázza a kezét sziszegve, nehogy valaki meglásson veled, te kolibrihuszár. Ezzel lecsusszan az ülésről, pénzt dob a kocsisnak, s meg-megbillenve, de meglepő ügyességgel elindul a néma pensió felé. Átmászik a kerítésen, odabent állva vizel, kihallani az erős csurgást, majd a csörtetést a páfrányok s a Flóra egyéb ritkaságai között.

Ha köd ül a rónán, umtatta a hársak, s minden madár, minden madár vááálaszt társat, üvölti a tanító a Magyar Királyban, s ha át nem karolnák, a székre is felállna. Hagyjatok, ha egyszer megvan nekem, végre megvan a nóta, az anyja pukovári szentségit.

Míves HonlapKiadó™ 13

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Ezt, komám már úgy leírták teelötted, mint a pinty.

Az lehetséges, kérlek szépen, könnyen lehetséges, hogy pinty, de nem az én szívembűl, nem az én fajmagyar, pelikán vérembűl fakadva, kérlek alássan. Sőt kicsordulva. Mert az nem mindegy! Mered-e mondani, hogy mindegy? Mert ha mered, akkor én tudod, mit mondok tereád? Hogy te meg nem vagy magyar.

Fajdmagyar, szól bele a bőgős, s váratlanul fölnyerít.

Azt ne tudjad meg, ha fajmagyar. Neked arról nem is lehet halvány fogalmad.

Ha köd ül a rónán. Mer a faj 221magyar az nem mindegy. Mantin tanító egyre szélesebben gesztikulál, csapkodja az asztal tócsáit für Orchestre, de nem nagyon tűnik föl senkinek, a füstben, múlatás-zajban se látni, se hallani.

Jól van, kamerád, hát jól van, nyugtatgatja ez a bőgős, bizonyos Viheder Kálmán, hát nyugodjál má’ le, mert még a végin rosszul jársz! Kopasz ember, csúnyán elvágta a kezét a vacsoránál, megcsúszott a kés valami forgóján a szegény tehénnek. Kötözték, timsózták, a végén olyan buba lett a kezén, hogy azzal bőgőzni nem lehet, de szerencsére elvannak nélküle is, piros bort iszik a rezervált asztalnál, s bámul a vérágas szemeivel.

Viheder, viheder, te se vagy mán siheder, szavalja Vojtina Béla, bele a mentalikőrbe. Kétszer végigittak mindent, most harmadszor van soron a mentalikőr.

Az én nevem… az én nevem márpedig közvetlenül a metánbúl van. A sújtólégből, kiskomám, olvashattad Jókai Móricunknál, feleli erre a bőgős, azután a véres kötésére hajtva az arcát, csöndesen elalszik.

Cigány vagy te, nem sújtólég, legyint a tanító, legföljebb tót, s a cigerettatárcájával lapogatja a nagy púpot a homlokán, mely csöndesen szivárog.

Mikor, igaz, csak a harmadik, könnyes kérlelésére, Korschós Vladimir tizenegy tájban elhúzatta a Lajos-csárdást, a boldog szerző megpróbált fölállni, s meghajolni. Hiába kaptak utána, csak rábukott az asztalra, valóságos csoda, hogy 222össze nem vágta a homlokát a több tucat éles poháron. Így megúszta a galambtojás méretű púppal.

Vojtina biggyeszt, legyintget, és fenyővizet iszik fröccsel keverve, hogy hányjon, de nem tud. Csak böfög és ökrend, s mikor hátradönti a székét, csodálkozva pillantja meg a Magyar Király híres freskós mennyezetét Puppenthal Henriktől, a II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona találkozását Munkács alatt. Ferike, suttogja, Ferike, az anyád pinasíkos nesirassát! S ezzel hanyatt is dől, klottpaganini, felsült cingonya.

Egy perc se telik el, mikor a tanító felordít, hogy ácsi, aludni lesz idő a sír mohos ölén, most gyerünk fürdeni!

Fürdeni? Hát gyerünk, tér magához a hegedűs, gyerünk, ha egyszer fürdőhely ez, brúderkáim. Én ennek jöttem, fürdeni. Ilyen forgókkal, no hiszen! Az Óperenciásba nincs annyi iszap, nem ebbe a Kukutyinba, amennyit nekem el kéne fürödnöm az életemhöz. Azt ismered, hogy fürdik a holdvilág az éj tengerében, bujdosik a betyár erdő sűrűjében? Na ilyet írjál, Tasziló.

Ferike úgy cipeli pállott, sajgó testét a sötét folyosón, mint a mosónők vagy macskahátú, hajnali táncosnők. S ül aztán hosszan a tükör előtt. Nyújtogatja a nyelvét, pürrröget magának a nyálával, szipog, két ökle a lába között csüng. A szája fokhagyma, kén és szalmiák. Rákönyököl a villanyos csöngőre, de Lemén Ilonka csak sokára jön be, karikás szemmel, s olyan rémületben, amit semmi csöngő meg nem magyaráz.

223

Míves HonlapKiadó™ 14

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Megjött-e bizonyos Vojtina Béla úr hegedűvel?

Az megjött.

Akkor ezt a levelet vigyed el neki.

Ferike írni próbál, de csak összepacázza, s négybe hajtja a fésülködőasztal kicsike abroszát. Szerettél te már szívből s igazán, Iluska, kérdi sírósan, de nem vár választ, hanem fölpattan, hogy renonc, elébb okádnia kell. A szobalány vedret hoz, és fogja neki a fejét, oda se néz, jól van, te trágyáskurva. Szép brazil boám.

Mondd, hogy sajnálsz, Iluska!

Igenis, kérem.

Fürdőn mindig jár valaki az éjszakában, elcsinált magzat, halálra itatott beteg, iszapba fúlt fürdőorvos, valaki, akinek a lába már mindörökké alulról toporog, s gőzalakban vitorlázik té s tova. Fekete fenyők, ősöreg fürdőpallók a vizek fölött, kénesek, sósak, és az öröklétre vannak impregnálva. Többet tudnak az emberi talpakról, mint a suszterok, többet, mint a kurta ujjú ortopédusok.

Ahogy a nótaíró és a hegedűs támbászkodnak a bezárt medencék felé, már messziről földöntúli hangot, erős, úgyszólván érzéki cuppogást hallanak. A fürdőszolgák merik a drága gyógyiszapot a reggeli kezelésekhez. Állnak ott egy szál szürke kötőben, az örök fiatalság bugyogó sara fölött, aztán egyszer nyikk, meghalnak jel nélkül, s idő előtt.

A vendégeknek meg használ, ki érti ezt?

224

Mááás kútfőnek mááás a vize, hejh de nagyon kisemmize, ordítja Mantin Lajos Tasziló, s követeli, hogy álljon néki bakot a Vojtina, mert ő bizony ezen helyt átmászik a Kunert u. Vass magos kerítésen. Mentül magasabb, antul inkább.

Muszáj nekem, Béla, muszáj, egyszer ki kell fürdeni az emberből ami rossz, ami hátrány és szurok.

A tanító cipője a nyakában, belelép a hegedűs markába, felszökken, tapossa, hágja, s mikor a vállára lépne, Vojtina tréfásan és ingerülten megbillenti. Hozzá még elkezd hátrálni is a teher alól, miközben nyerít és tántorog. Ennek következtében rendre eldőlnek, s kezdik újra. A Rossz nem hagyja magát. Rázza a palánkot a részeg röhögésük, e kakasviadal, mit halálos tusának hall, ki arra jár.

Bár nem jár arra senki.

A hegedűs virradat előtt egy szál maga ül az ócska, külvidéki lebujban.

Fröccsöspohárba hozat magának kávét, s mered a tükrébe hosszan. A kese piccolófiú állva alszik, s csillagokat söpör a fűrészporból. Vojtina, meresztgeti a szemét, de nem látja a tanítót, s ánungja sincs, hol hagyhatta el. Valahogy tán mégis átlökhette a kerítésen, mert egy hatalmas sikoltásra emlékszik, attól fogva csend volt. Szólongatta, szólongatta, hallod-e te süketfajd, de nem jött válasz, egy hörgés, annyi se. Aztán egyszerre csak itt találta magát, ezen a poloska-Lidón.

Láttad-e már, krumádli, a tengert, kérdi a fiút zord arccal.

225

Nem én, kezicsókolom.

Hát a partját?

Azt se.

Dehogyisnem láttad! Hát ez mind annak a partja, ez az egész száraz, tehénszar élet, ez mind csak amannak a partja, barátom, morog a poharába a hegedűs. Te is csak elvágyódsz innét, nem igaz?

Míves HonlapKiadó™ 15

Parti Nagy Lajos: Teufelhúr

Nem én, kérem alássan, adna is majd szegény mamukám a vasalóval, ennél különb fürdőhely úgyse lehet azon a híres tengeren. Megmondta a fürdős doktor úr, hogy annyi francos víz kihasználatlanul, legföljebb, ha konyhasós, de ez viszontag kénes meg mindenfélés. Hát mire annyi víz csupa üresen, hát a bálna se iszik annyit, nem igaz? Hanem csak csapkod és rúgja széjjel a partokat, minek az?

Hogy minek, te nyúlparány? Hát annak. Mert a víz, gyerekem, az a föltámadás és az élet meg a hajnal meg a remény. Meg minden. Vojtina csuklik, hosszan tartja benn a levegőt, aztán az egész szuszt, az egész zörgő tüdejét kieresztve mondja, hogy jegyezd meg, kisfiam, nem ember az, ki morva favágók, békési kubikusok, csíki székelyek közt guborogva nem látta a tengerről New York városát. Egyszer legalább, s hajnalban. Nem ember az, nem, nem, soha. Jegyezd meg, amíg élsz. S tán folytatná tovább, de arcára bukva elalszik.

Míves HonlapKiadó™ 16