Parti Nagy Lajos: Wolfrám
Parti Nagy Lajos MŰVEI
Di gi táli s
©
Iro d almi
A k ad émi a
P ető fi
Iro d almi
Mú zeu m
•
Bu d ap es t
•
2 0 11
Míves HonlapKiadó™ 1
Parti Nagy Lajos: Wolfrám
Wolfrám *5 Ő azt, hogy szüret, azt több, mint ötven éve nem ejtette ki a száján, mondja Szép Róza, és néz rám a félsötétben. Mert az, hogy szüret, az őneki egy bizonyos szüret, nem több és nem kevesebb, akkor is, ha jót nem mondhat róla. Ámbár, láthatom, ha ránézek, még sok szüret jött utána, talán túl sok is, s jöttek, hála a fennvalónak, némely családbélelte alkonyatok, mikor a világ szilvájából csak úgy, magától csusszan ki a hold, szépen, hogy nem válik vörössé se szőlő, se dombhát. Szóval egyszer-egyszer akár el is lehetett felejteni azt az egyet. Persze, mikorra tényleg el lehetett volna, már nem volt érdemes. Mit nem volt érdemes, aranyom? Elfelejteni, amikor a Wolfrámmal fölrobbant a taposókád, azt. Illetőleg nem is magában azt, hanem a csuromméz nyarat és kora őszt, ami megelőzte. S az ő bordalírónői korszakát, amire ilyen csúnyán lett kitéve a pont. Tu 46dom, mi a bordal, nem? Sok édesség kell hozzá, meg hogy az ember pontosan ki tudja tapogatni a bütü szárnyait a hátán. Továbbá egy füzet, s nem árt, ha valaki személy rendelkezésre áll, hegedűvel. Ez persze rég volt, hol ezer éve, hol ötvenvalahány, konkrétan a Wolfrám nevű férje idejében, aki egy jéghátáni ember volt, igaz, abban a világban ki nem, és a csehi templom tornyát is lehajlította volna őneki, ha harangvirágra támadt gusztusa. Lám, ez se jutott eszébe azóta, pedig hogy énekelték akkor, százszor is, ezerszer is: Énnékem a szerelemben nem állítol korlát, lehajlítom tenéked a csehi templom tornyát. Szőlősgazda volt ez a Wolfrám, meg fuvaros, meg angol kém, és ki tudja, még mi minden. Rézdrót volt a haja, szeplős a keze, és akkora volt a nevetése, mint egy hurkatöltő. Hajszállal, de megúszta a kitelepítést, negyed kiló fogaranyért igazoltak neki valamennyi partizánságot, és békén hagyták. De nem is ez az érdekes, hanem talán a bordal. Ahogy a bordalírás feltámadt abban a szédült libában, aki ő volt akkoriban, de mondjunk hattyút, ha az szebb, el se hinném, hogy szabályszerűen ontotta az a szédült hattyú, egyszer csak jött a bordal, mintha kirepesztették volna belőle, vagy mintha beleköltözött volna valaki, egy idegen, meztelen asszony, kibe legalább olyan szerelmes volt, mint ebbe az első urába. Ült a diófa alatt napszám, még emberszagúak voltak 47a halottak, még kocsonya volt a szemükben, tán épp ezért ült ő ott, erre volt kijelölve, szépen temetni a kacagásával, ha ez nem bántó a szegény elesettekre nézve, de őszerinte nem, fiatal emberek voltak mind, s nem fából. Ült a piros ruhájában, ejtőernyőből varrta, ebben is esküdtek, írásra való öltözéke nem is volt más, és ontotta. Nem győzte a füzetet alája tartani a költészetnek, annyira. Híre ment, persze, hamar. Ez így volt egészen az első és bizonyos fokig utolsó szüretig. Szép Róza lassan és kicsit talán összevissza beszél, szinte hallani, ahogy gurigáznak a fejében a dolgok, a kicsi csontgolyók a zöld posztón, látni, ahogy gomolyog odabenn a nagy füst, és zsizsegnek a bőrkabátos, vastag emberek. Kék szódásüveggel hadonásznak, egyszerre ordibálnak seftről és jövőről, ez még egy darabig akkor egyre megy. Hát igen, mondja, ha egyszer hazajöttek a háborúból, akinek volt, mind meg akarta vetni a lábát. Naná, hogy aranyat akartak harapni, és fekete volt a nevetésük. Karambol, ordították a biliárdasztal fölött, karambol, a magyarok Míves HonlapKiadó™ 2
Parti Nagy Lajos: Wolfrám
istenét! S hogy paradicsom, egy kertmagyar paradicsom fog őnekik lenni, méghozzá a borból. A piszoár keserű fala előtt rogyasztott térddel, föltartott orral győzködték egymást, hogy itt, hékám, Amerika lesz, aztán csak vér lett, nagy spriccelő csönd, mint a róka torka. Ő meg: cukor, bor, szerelem, szájcsók és vidéke, 48egyébre se gondolt. Hogy bűn-e ez, arra pláne nem. Én azt se bánom, ha megbolondultál, Rozika, mondta a Wolfrám, és fosztotta ki az ejtőernyőből, mint a tengerit, csókolta, gyúrta a pinceajtóban, de hát gyúrni se kellett, olvadt ő, mint a gyertyaláng. Ó, azok a cigánykerék esték a szőlőpartok fölött, mikor a kalimpáló lábujja közé akadt a hold, mintha már a szőlő héja, és szégyenlős magjai a csillagok. Aztán ez mind bordal lett reggelre, nem tudja már hogyan, de mind. Csorgott, fölfakadt őbenne az emberiség, tömény költészetként a porcikáiban. Naná, hogy híre ment. Hogy a csempész Wolfrám felesége ejtőernyőben jár, hogy búg és pörög, mint egy napernyő, naná. Az ura fölvitette neki Csehiből az Olajos Misit, és az már húzta is a dallamot, rögtön az első hallás után, ahogyan ő, akkor ugye még fülig Wolfrámné, olvasta neki a reteszes füzetből. Hogy a Wolfrám hol járt, mit csinált délutánig, csak a magasságos isten tudta. Meg a többi csempész. Fölfelé megy borban a gyöngy, kezicsókolom, mi az? Hát mi az, ácsi? Hát a kisfröccs, kisztihand. Ezen aztán nagyokat nevettek azzal a hegyes orcájú cigány emberrel, mondja nekem a sötétben Szép Róza. S hogy van-e még kisfröccs, isznak-e még ilyen dolgot az emberek? És ha már ez a sírós kelekótyaság, ez az egész ribancéria így az eszébe jutott, akkor tulajdon 49képpen egy szégyenéről is be kéne számoljon, mért is ne? Szüretkor megesik ilyesmi. Egyébiránt az a legfurább, hogy a konkrét bordalokat már nemigen tudja, a füzetet a házkutatáskor elvitték, azzal, hogy jobb, ha az egészet mélyen elfelejti. Legföljebb egy-egy dolog rémlik, az is összevissza, hol szövege nincs, hol dallama, hol csak egy erős kis íze van, semmi más. Én is olyan madár vagyok, aki váltig borban dalol, erre például határozottan emlékszik, ezzel álmodik is, hogy ezt énekeli a Wolfrám, szinte az utolsó pillanatig ezt, térdig az aranyos masszában, föltűrt nadrágban, hasig gombolt ingben, kalapban. Mert szőlőt taposni az nagyon jó, napszállatig taposni, a szédületig, hogy olyan a lábszár már, mint a fény. Hogy mintha cukorharisnyát húznak rája, ifjú asszony vádlijára, annyi áldás szálljon rája, húzzad, Olajos Mihály! Mondjuk, nem a tiszta igazat álmodja, mert legtöbbször úgy álmodik, hogy a pörkölthús, illetve a főzőasszonyok végett kell az ura mellől, a taposókádból kimásznia, mármint neki, a Rózának, holott a dolgára megy akkor, méghozzá sürgősen, ez a valóság. Annyira sürgősen, hogy félig-meddig hiába, ha értem. Az biztos, előző este valami piszok nagy amerikát intézett el a Wolfrám a Hajagos-kaszinóban, nem is volt ott az esze a biliárdon, hol ezt, hol azt a komáját von 50ta a sarokba, messziről jött, oldalkocsis emberekkel tárgyalt. Ha a Wolfrámné egyszer-egyszer elkapta az ura tekintetét, abban idegen, külföldi fény volt, épphogy csücsörített a szájával, s már fordult is el. De a végén pezsgőt rendelt, s alig lehetett a Róza cipőjéről lebeszélni.
Míves HonlapKiadó™ 3
Parti Nagy Lajos: Wolfrám
Végül hintóval mentek haza, egy muris, sárga csészével, amely hol eltűnt, hol fölgyulladt a vakító holdfényben. Ez már a must eleje, Rozika, nem bírja ki a szőlő holnapig, suttogta a Wolfrám, és bele se fért a kabátjába a nagy büszkesége, a vitéz Bátori Vendel majorjánál már állt a bakon és énekelt, de nem aludt ott senki sem, dobogtak a csillagok, szóltak körben a seregélyágyúk, és egész éjjel húzták a harangokat. Másnap meg vége volt. Akna, mondták, tányérakna, és hogy olyan nincs, az magától oda nem kerül. Mintha nem volna mindegy, ingatja fejét Szép Róza, és képzeljem el, ha erre gondol, pláne, ha elmeséli, mindig ott érzi a huzatot a háta közepén, a légnyomásét, meg érzi a ragadós csöndet, a lába meleg, tehetetlen csöndjét, és hogy hullik a héj, a szár, a vér, hullik a véres must az égből.
Míves HonlapKiadó™ 4