Scherzo. Allegro – Trio

A Hegedűverseny először 1879 januárjában hangzott el nyilvánosan: a lipcsei premieren Joachim lépett pódiumra szólistaként – a szerző vezényelt. A hegedűművész ragaszkodott ahhoz, hogy a koncert első felében, a Brahms-bemutató előtt Beethoven (ugyancsak D-dúr) Hegedűversenyét játszhassa. Joachim alig volt tizenhárom éves, amikor Londonban a Mendelssohn vezette zenekar élén ezzel a művel debütált, amely ettől fogva meghatározó részét képezte repertoárjának. Brahms állítólag tartott attól, hogy a két kompozícióval túl sok lesz a D-dúrból a műsoron, és talán az is nyugtalaníthatta, hogy darabja a Beethoven-mű árnyékába kerül, és ott is marad. Bár az első előadás nem hozott kirobbanó sikert, és sokan úgy ítélték, hogy a darab nem hegedűre, hanem a hegedű ellen íródott, Brahms versenyműve hamarosan elfoglalta az őt megillető helyet a koncertéletben – méltó társaként Beethovenének. A nagyszabású nyitótételben viharos érzelmek és finoman szőtt álmok fonódnak egymásba. A legváltozatosabb hangulatokat bejáró szakaszokból drámai történet bontakozik ki, melynek főszereplőjeként a hegedű rögtönzött megszólalásra is lehetőséget kap. Brahms nem komponálta meg az első tétel cadenzáját, a szólisták így dönthetnek arról, improvizálnak-e, megírják-e saját cadenzájukat vagy egy korábban megírt virtuóz szólórészt építenek be előadásukba. Komponált már a darabhoz saját cadenzát Auer Lipót, Eugène Ysaÿe, Fritz Kreisler, Jascha Heifetz és több ma is aktívan koncertező hegedűművész, Joachimé azonban máig őrzi kitüntetett helyét a hangversenytermekben és a Hegedűversenyből készült felvételeken. Az Adagio a zeneirodalom egyik legnevezetesebb oboaszólójával indul, amely köré a fafúvósok teremtenek varázslatos atmoszférát. Brahmsnak azonban ez az indító gesztusa sem aratott osztatlan sikert: egy anekdota szerint Pablo de Sarasate azért nem volt hajlandó előadni a versenyművet, mert nem akart hegedűvel a kezében, némán állni a színpadon, miközben az oboa a darab „egyetlen igazi dallamát” játssza. Sarasaténak valójában nem kellett volna sokáig várnia, hiszen az oboán megismert dallam variációjával hamarosan a hegedű is csatlakozik a zenekarhoz, majd szebbnél szebb figurációkat játszik egészen a tétel végéig. Táncos karakterével és cigányzenére emlékeztető fordulataival a finálé Brahms legélettelibb, legfelszabadultabb zenéinek egyike. A tétel magyaros hangja nemcsak Joachim gyökereihez kapcsolódik szorosan, de párbeszédbe lép egy konkrét darabjával, magyaros stílusban írt II. (d-moll) hegedűversenyének cigányzenés fináléjával (Finale alla zingara) is. A zárótételben Brahms kiváló érzékkel alkalmazza a fokozás különböző eszközeit, míg a legvirtuózabb szólószakaszokat és a zenekar határozott indulóját, majd visszavonulását követően három hatalmas ütés pontot nem tesz a versenymű végére. Brahms a Hegedűverseny mellett több más művet is ajánlott Joachimnak. Schumann-nal és Albert Dietrichhel közösen még 1853-ban részt vett az F–A–E szonáta megkomponálásában, melyet szerzői a hegedűművész mottójára építettek és neki dedikáltak. A zenei hangokként is működő F–A–E mottó mögött a következő üzenet rejtőzött: „frei, aber einsam” – szabadon, de magányosan. Joachim és felesége, az énekesnő Amalie Joachim volt a címzettje Brahms Geistliches Wiegenlied (Áhítatos bölcsődal) című darabjának is, mely altatódalként szolgált