Vollende denn das letzte Lied

alakja az előző századfordulónak és a 20. század első felének: a fejlődést előremozdító, erjesztő személyiségek, a katalizátorok egyike, akinek nem annyira saját munkássága jelentős, mint inkább a funkció, amelyet betöltött, a művészi és emberi környezet és kapcsolatrendszer, amelynek részese és formálója volt. Zeneszerzést nemcsak a ma már kevéssé számontartott Fuchs testvérek, Robert és Johann Nepomuk növendékeként tanult, de mestere volt Anton Bruckner is. Fiatalon Johannes Brahms pártfogását élvezte: Brahms 1893-ban jelen volt Zemlinsky d-moll szimfóniájának bemutatóján, s nem sokkal később egy vonósnégyesét is meghallgatta a Hellmesberger Kvartett előadásában. Elismeréssel nyilatkozott fiatal pályatársa műveiről, és megjelentetésüket ajánlotta kiadójának, Simrocknak. Mindezek fényében aligha meglepő, hogy a pályakezdő Zemlinsky műveiben brahmsi stílusjegyek fedezhetők fel. Nem sokkal később a fiatal muzsikus másfelé is tájékozódott. Megismerkedett az általa 1895-ben alapított Polyhymnia zenekar egyik csellistájával, a nála három évvel fiatalabb Arnold Schönberggel, és nemcsak közeli barátja, de tanára is lett – ő volt az egyetlen muzsikus, akitől élete során az autodidakta Schönberg rendszeres képzést kapott. Zemlinsky beleszeretett egyik zeneszerzés-tanítványába, Alma Schindlerbe, a kapcsolat azonban felbomlott, majd Alma Gustav Mahler felesége lett. Zemlinsky és Schönberg egyformán csodálta Mahlert, együtt látogatták a házaspárt, és mivel a két barát rengeteget civódott, Mahleréknél is rendszeresen veszekedtek, olyannyira, hogy az idősebb pályatárs a kor egyik népszerű komikuspárosa mintájára az „Eisele és Beisele” gúnynévvel illette őket. Később Schönberg feleségül vette Zemlinsky húgát, Mathildét. A házasság 1908-ban válságba került: Mathilde megcsalta Arnoldot egy festővel, Richard Gerstllel (aki a képzőművészi ambíciókat is dédelgető Schönberget tanította festeni), elköltözött otthonról, majd miután Richardot elhagyva mégis visszatért Arnoldhoz, a festő öngyilkosságot követett el. Mathilde a bűntudattól többé nem tudott szabadulni, részben ez vezetett 1923-ban bekövetkezett korai halálához. Schönberg és Zemlinsky kapcsolata idővel (a Mathilde–Gerstl-epizódtól és Schönberg Mathilde halála utáni gyors újranősülésétől sem függetlenül) megromlott. Schönberg és Mahler említése Zemlinsky kapcsán, egy olyan hangversennyel összefüggésben, amelyen a Zemlinsky fő művének tartott, 1922/23-ban komponált és a zeneszerző vezényletével 1924-ben Prágában bemutatott Lírikus szimfónia is megszólal, korántsem csupán anekdotikus adalék. Ebben a műben ugyanis keveredik Mahler formai-műfaji és Schönberg stiláris hatása. A Lírikus szimfónia nyilvánvaló előképe Mahler kései, nagy műve, a Dal a Földről, amelyet a zeneszerző ugyanúgy szimfóniának nevezett, mint a maga művét Zemlinsky, ám amely ugyanúgy dalok füzére, mint a Lírikus szimfónia, csak éppen Mahlernél nem hét, hanem hat dal követi egymást. Szintén feltűnő hasonlóság, hogy akárcsak a Mahler-mű, Zemlinsky szimfóniája is két énekest: egy női és egy férfi szólistát foglalkoztat. És hogy a reminiszcencia még erősebb legyen, a Die chinesische Flöte (A kínai fuvola) című versgyűjtemény Hans Bethge által németre fordított kínai verseit megzenésítő Dal a Földről koncepciójához hasonlóan