Friede, mein Herz

a szöveges inspiráció a Lírikus szimfónia esetében is keletről érkezik: a hét dal alapja az akkoriban rendkívül népszerű bengáli költő, Rabindranáth Tagore (1861–1941) hét verse, A kertész című verseskötet hét darabja. Vagyis mindkét mű a 18. században gyökerező s a 20.-ig ívelő orientalizmus kései képviselője. Tagore versei szabad ritmusú, eltérő hosszúságú, de leggyakrabban epikusan hömpölygő, rímtelen sorokból építkeznek, érzelmi tónusuk emelkedett és átszellemült, s mindezek végeredménye egy szónokias, archaikus atmoszférájú verspróza, amely példázatszerű elemeket is tartalmaz. Fontos motívum az elvágyódás, a végtelen, a céltalanság, a hiábavalóság, a szabadulásvágy, a szerelem és a búcsú. Lényeges a homályos tartalom, az érzelmi vibrálás és egyfajta szimbolizmus. Tagore semmiképp sem akarja nyíltan és egyszerűen kimondani a dolgokat, inkább érzékeltet, sejtet, körülír. Ez a hangulatokban, vágyakban, jelképekben és utalásokban kommunikáló, elmosódott tartalmú versvilág az, amely leginkább megihlette Zemlinskyt. A Lírikus szimfónia zenéje sokban adósa Mahler művészetének. A nagy zenekari apparátus, a sokszínű, gazdag hangszerelés, a kései romantika és a születő modernség jellegzetes keveréknyelvét használó dallamképzés és harmóniakészlet mind-mind a kései Mahlert idézi. De hogyan és miben formálja a művet Schönberg és az új zene hatása? A Lírikus szimfónia természetesen nem véletlenül keletkezik több mint egy évtizeddel Mahler halála után: Zemlinsky jóval messzebbre jut a modernség, a zene kifejezőeszközeinek továbbfejlesztése, a disszonanciák alkalmazása, a tonalitástól való távolodás útján, amelyen Mahler elindult ugyan utolsó műveiben, de lépteit megakasztotta a halál. Mindabban, amivel a Lírikus szimfónia meghaladja – sokszor jelentősen – a mahleri zene stílusát és nyelvét, döntő szerepet tulajdoníthatunk azoknak az ösztönzéseknek, amelyeket Zemlinsky szellemi fejlődése a Schönberggel való ösztönző kapcsolatnak, a pályatárssal lefolytatott termékenyítő vitáknak köszönhetett. A mű recepciótörténetének része az is, hogy Alban Berg a vonósnégyesre komponált és Zemlinskynek ajánlott Lírikus szvitben idéz a Lírikus szimfóniából.

Írta: Csengery Kristóf

Fotó © Matthias Creutziger Christian Thielemann tizenkilenc évesen kezdte pályáját a berlini Deutsche Operben, ahová 1997 és 2004 között igazgatóként tért vissza. Ezután a Müncheni Filharmonikusok zeneigazgatója lett, jelenlegi drezdai pozíciója mellett pedig 2013 és 2022 között a Salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékok művészeti igazgatója is volt, ahol az utóbbi években A walkür, a Tosca, A nürnbergi mesterdalnokok és a Lohengrin bemutatóját vezényelte. Európa, az Egyesült Államok és Ázsia vezető zenekarainak vendége, rendszeresen dolgozik a Berlini és a Bécsi Filharmonikusokkal, 2019-ben ő vezényelte az utóbbiak újévi koncertjét. Bayreuthban 2000 óta minden évben fellép, a fesztiválnak egy időben zenei tanácsadója, illetve zeneigazgatója volt.

A német szoprán, Julia Kleiter nemzetközi hírű opera- és hangversenyénekes. Tanulmányait a Hamburgi és a Kölni Zeneművészeti Főiskolán végezte. Színpadi bemutatkozása Mozart Varázsfuvolájában történt 2004-ben, Pamina szerepében, a párizsi Opéra Bastille előadásán. Fellépett Madrid, München, New York, Edinburgh, Salzburg, Zürich, Baden-Baden, Velence, Firenze, Chicago és más világvárosok operaházaiban. Eddigi pályafutása során olyan karmesterekkel működött együtt, mint Nikolaus Harnoncourt, Marc Minkowski, Fischer Ádám, Franz Welser-Möst, Claudio Abbado, Riccardo Muti, Sylvain Cambreling, Daniel Barenboim, Ingo Metzmacher. Repertoárja Bachtól a kortársakig terjed.

Adrian Eröd 2001-ben debütált a bécsi Staatsoperben, melynek azóta is tagja. A sokoldalú osztrák bariton számtalan szerepet énekelt már anyaszínházában, köztük Iaszónt Aribert Reimann Médeiájának ősbemutatóján, illetve Prosperót Thomas Adès A vihar című operájának ausztriai premierjén. Egyik legnagyobb sikerét a Mesterdalnokok Beckmessereként aratta, e szereppel meghívást kapott a Bayreuthi Ünnepi Játékokra és a Salzburgi Húsvéti Fesztiválra is. Fellépett ezenkívül a milánói Scalában, a velencei La Fenicében, a Párizsi Operában, Houstonban, Chicagóban és Tokióban, de gyakran szerepel koncerteken is. Olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Riccardo Muti, Nikolaus Harnoncourt, Simon Rattle vagy Philippe Jordan.

Fotó © Frank Schemmann

A Drezdai Staatskapelle elődjét Móric szász választófejedelem alapította 1548-ban, ezzel az együttes a világ legrégebbi zenekara. A későbbi évszázadokban olyan muzsikusok fordultak meg a Drezdaiaknál, mint Schütz, Weber vagy Wagner. A 20. században Richard Strauss mind karmesterként, mind zeneszerzőként szorosan együttműködött a zenekarral. A Drezdai Staatskapelle élén a 20–21. században többek közt Reiner Frigyes, Fritz Busch, Karl Böhm, Rudolf Kempe, Franz Konwitschny, Lovro von Matačić, Otmar Suitner, Kurt Sanderling, Herbert Blomstedt, Giuseppe Sinopoli, Bernard Haitink, Fabio Luisi állt. Jelenlegi vezetőjük, Christian Thielemann 2012-ben kezdte meg munkáját, szerződése 2024-ben jár le.