Aria

elképzelve, milyen lehetett a fotón szereplő emberek élete – vagy borzongva belegondolva, hogy az alakok közül már mindenki halott. A választott cím utalás Michael Jackson Black or White című dalának videóklipjére is, melynek arcmontázsa (face-morphing) bizonyára sokunk emlékezetében megmaradt.” A különböző zenei folyamatok nem koordináltnak ható egyidejűsége a 20. században került sok zeneszerző alkotói érdeklődésének fókuszába, de természetesen akadnak egészen korai példák is, mint Biber Battaliája. Charles Ives (1874–1954) több művében is abból az alaptapasztalatból indult ki, hogy jellemzően nem egyetlen forrásból hallunk hangokat. Ikonikus műve, A megválaszolatlan kérdés eredetileg (1908-ban) egy hasonló kompozíció, a Central Park in the Dark című alkotás párdarabjának készült. A szerző sok évvel később, 1930 és 1935 között átdolgozta a művet, amely csak 1946-ban hangzott el először nyilvánosság előtt. A kompozíció három rétegének tempója, dinamikája és színezete alapvetően különbözik egymástól, s ennek érzékelését az is segíti, hogy a három réteget létrehozó hangszeres csoportok térben is távol helyezkednek el egymástól, sőt, az egyik csoportot – a vonószenekart – a hallgatóság nem is látja. Ives azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a darab előadásában több karmester vegyen részt. A mű protagonistája a szólótrombitás, az ő ismétlődő dallamfrázisa feleltethető meg a kérdésnek, melyre a fafúvósok csoportja igyekszik – mind türelmetlenebbül – válaszolni. Az egész „jelenet” zenei hátterét a vonósok szinte mozdulatlan hangfüggönye teremti meg. Utóbbit nevezte Ives a druidák csöndjének, és ebben a csöndben hangzik el hétszer a létezésre vonatkozó örök kérdés. Varga Judit concerto grossója egy Ives által inspirált kérdésből indul ki: vajon a különböző hangminőségek egyidejűsége kizárólag az összehangolás problémáját veti-e fel? Nem ugyanakkora kihívás-e a különbségek kiélezése, hangsúlyozása? Létezhet-e concerto a kifejezésben kódolt tradicionális kötelem (összecsengés, összehangoltság, együttes játék) figyelmen kívül hagyásával? Nem a „létezésre vonatkozó kérdések” ezek, cserébe viszont megválaszolhatóak. A Bending Space and Time (Tér- és időhajlítás) concertino csoportjában a trombita vezető szerepet kapott, ugyanakkor a hangszínfeszültségeket a zongora és az ütőhangszerek tovább élezik. Napjaink egyik legismertebb, legnépszerűbb zeneszerzője Arvo Pärt (1935), stílusa, technikája utánozhatatlan, illetve – ahogy Varga Judit fogalmazott – „nem érdemes utánozni, annyira egyedi”. Bár Pärt nem ír alkalmazott zenét, egy-egy kompozíciója gyakran hangzik el filmek, színházi előadások kísérőzenéjeként, a mai koncerten pedig egy filmhez írt kísérőzene párdarabjaként. A Cantus in memoriam Benjamin Britten nem sokkal az angol zeneszerző halála (1976) után keletkezett. A vonószenekarra és harangra komponált mű (a harang „A” hangja egyben a mű tonális centruma) a zeneszerző jellegzetes – tintinnabuli – stílusú darabjainak egyik legnépszerűbb képviselője: az a-moll skála fokaira épülő tétel lényegében igen egyszerű, mégis drámai és hatásos. Az egész mű a hangzó zene és a csend kapcsolatára építő, „halál feletti meditáció”.