Agnus Dei

Mielőtt egyetlen hangot is leírt volna, a heroikus kompozíciós munka első lépéseként az ekkor már feltehetőleg majdnem teljesen süket Beethoven lemásolta a mise latin szövegét, minden egyes szónál bejelölte a hangsúlyokat, és szó szerinti német nyersfordítást készített. Saját latin–német szótára alapján rövid jegyzeteket is mellékelt egy-egy szóhoz vagy kifejezéshez. A mű hallgatása közben nekünk is a szöveget érdemes követnünk, ez az Ariadné-fonál, amely segít eligazodni a zene labirintusában. Ahhoz azonban, hogy még jobban megértsük ezt az összetett remekművet, érdemes szót ejteni az egyházzenei stílus korabeli helyzetéről is. A német romantika tragikusan fiatalon elhunyt előfutára, az írásaiban zenével és más művészetekkel is sokat foglalkozó Wilhelm Heinrich Wackenroder három egyházzenei stílust különböztet meg 1799-ben megjelent, Mindenféle művészet műfajairól, különös tekintettel az egyházzene típusairól című esszéjében. A vallásos zene első és általa legnépszerűbbnek tartott fajtája könnyed, csipkefinom kidolgozású muzsika, a második a méltóságteljes, nagy hangtömegeket mozgató stílus, a legkevésbé népszerű pedig az alázatos, bűnbánati hangvétel, a régi korok templomi énekeit idéző zene, lassú és mély hangzatokkal, „amelyek úgy haladnak vontatott, súlyos léptekkel a mély völgyekben, mint a bűn terhét cipelő zarándokok”. Legrészletesebben azonban a Diótörő és Egérkirály, Az arany virágcserép és más népszerű történetek szerzője, a vitriolos tollú zenekritikus – maga is lelkes Beethoven-rajongó –, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann írt a vallásos zenei stílusról, új esztétikát körvonalazva Régi és új egyházzene című írásában. Az 1814-ben az Allgemeine musikalische Zeitung három egymást követő számában megjelent hosszú dolgozatban Hoffmann visszatérést sürgetett a 16. századi, Palestrina nevével fémjelzett, általa tisztának tekintett egyházzenei stílushoz. „A 18. század második felében folyamatos romlás és beteges bájosság lett úrrá a művészeten; az úgynevezett felvilágosult gondolkodásmóddal együtt, amely kiölt minden mélyebb vallásos ösztönt, a komolyság és méltóság is eltűnt az egyházi zenéből” – írja, és úgy véli, „egyházi műveikben még az olyan szerzők sem maradtak érintetlenek a hivalkodó világi könnyelműség fekélyétől, mint a halhatatlan Haydn vagy az isteni Mozart”. (Pár évtizeddel korábban egy másik jelentős zenei szakíró, Johann Friedrich Reichardt is megjegyezte, hogy a zeneszerzők „ugyanazzal a tollal írták miséiket, mint vígoperáikat”.) Kétségtelen, hogy a bécsi klasszika vonzódott a dúr hangnemekhez, a könnyedséghez, az elegáns formáláshoz, a világos színekhez, a gáláns dallamokhoz, és e jellegzetességek az egyházzenében is érvényesültek, a 19. század elején azonban felerősödött az igény a nagyobb fokú személyesség, mélyebben átélt lelkiség, a transzcendenssel való közvetlen kapcsolat kifejezésére. „Testvérek, kell, hogy a csillagsátor felett lakozzék egy szerető Atya” – szólnak Schiller 1785-ben papírra vetett sorai a Missa solemnis után nem sokkal befejezett IX. szimfónia fináléjában. Hasonló gondolatokat ébreszt A varázsfuvola híres Éj királynője-égboltját is tervező Karl Friedrich Schinkel 1813-ban elkészült festménye is, amelyen egy tornyaival szinte az egekig magasodó, fenséges gótikus katedrális árnyékában apró emberek élik mindennapjaikat.

Részleteket nem ismerünk, de a francia forradalom hármas jelmondatát valló Beethoven a maga szellemileg szabad módján hívő ember volt. Már 1802-ben, gyógyíthatatlan fülbetegségével számot vető heiligenstadti végrendeletében is közvetlenül megszólítja a Mindenhatót, így írván: „Istenem, te belelátsz szívembe, te ismersz, te tudod, hogy emberszeretet és jóság lakik bennem.” Az is biztos, hogy elmagányosodásával, az évek előrehaladtával a hithez való viszonya elmélyült, ezt tükrözik kései korszakának átszellemült, már-már vallásos áhítattal átitatott lassú tételei. Az op. 127-es jelzésű Esz-dúr vonósnégyes mennyei hosszúságú Adagiójában, az op. 111-es c-moll zongoraszonáta időtlennek tűnő utolsó tételében vagy a mise után nem sokkal befejezett a-moll kvartett „Egy felgyógyult beteg szent hálaéneke az Istenséghez, líd hangnemben” alcímmel ellátott zenéjével Beethoven már közelebb jár az éghez, mint a földhöz. Megvilágító erejű életrajzi adalék, hogy a zeneszerző éppen a mise írásával egy időben ismerte meg – és szemelte ki a már említett Karl tanárául – a nagy hatású Johann Michael Sailer teológusfilozófust, későbbi regensburgi érseket, akinek felvilágosult tanításai így foglalhatók össze: „Aki tudatában van saját személyes értékének, a hit hagyományos részéből csak azt képes elfogadni igaznak és valódinak, amelyet magáévá tett akár lelki munka, akár legbensőbb érzései által.” Ez a fajta felfokozott lelkületű, élmény- és érzelemalapú vallásosság, amely évtizedekkel később fideizmus néven vált ismertté, Beethovent arra bátorította, hogy a Gloria tételben egy indulatszócskát illesszen a mise szent és sérthetetlen szövegébe: „Ó, könyörülj rajtunk!” A Kyrie kézirata elején továbbá ez az ajánlás áll: „Szívből fakadt – találjon is utat a szívekhez”, a hagyományosan olasz nyelvű tempóutasítást a német „Mit Andacht” (áhítattal) egészíti ki, a teljes mű záró szakasza, a „Dona nobis pacem” élén pedig a szerző fontosnak tartotta feltüntetni: „Könyörgés belső és külső békéért”. A Missa solemnis zenei nyelve, stílusa talán még az életművön belül is egyedi: egyszerre beethovenien avantgárd és archaizáló. A Wackenroder által említett mindhárom egyházi zenei stílus megtalálható benne, hallunk például nagy barokk elődöket idéző, komoly és szigorúan szerkesztett zenét, amilyen a Credót megkoronázó, már-már énekelhetetlenül nehéz „Et vitam venturi” zárófúga, míg a Benedictus elején megszólaló, gregoriánszerű férfikari intonáció a középkori szerzetesek hangját idézi. Főleg a képszerűbb Gloria és Credo tételben sok a madrigalizmus, vagyis a szavak, hangulatok ábrázoló jellegű zenei megfogalmazása – ez szintén reneszánsz és barokk zenei vonás. Az „Isten” szó és szinonimái rendszerint magas és hosszú, erőteljes hangokon szólalnak meg, a „leszállott a mennyből” szövegnél a dallam is ereszkedik, a szeplőtelen fogantatást elbeszélő résznél a fuvola trillái a Szentlélek jelképévé vált galamb szárnycsapásait jelképezik, az utolsó ítéletre utaló résznél pedig elrettentő, fortissimo rézfúvóshangzat szól. Az élőket rövid, magas és erőteljes, a holtakat pedig hosszú, mély, halk hangok jelképezik a kórusban. Beethoven nemcsak illusztrálja a szöveget – ahogyan tette azt húsz évvel előtte Haydn A teremtésben és Az évszakokban –, hanem különböző retorikai alakzatokkal, lenyűgöző szónokként, már-már az egész emberiség lelki vezetőjeként teológiai mélységét is feltárja. Ahol pedig nincsenek szavak, azok a mű minket, hallgatókat talán a legmélyebb,

legtitokzatosabb, szavakon-fogalmakon túli régiókba vezető szakaszai. Ilyen például a Sanctus kezdete, illetve a Benedictus – a liturgiában az Úrfelmutatás misztikus pillanatának megfelelő –orgonahangzást imitáló hangszeres bevezetője és az azt követő, túlvilági idillt vizionáló végtelen hegedűdallam. A Kyrie három masszív nyitóakkordja talán a mindenható és megváltoztathatatlan isteni jelenlétet szimbolizálja, és többször is visszatér a tétel során; az öt közül ez a legegyszerűbb, az emberiséget megtestesítő kórus és a szólisták közös, egybehangzó fohászával pedig a legközvetlenebb hangvételű tétel. A Gloriában a zenei anyag egyre összetettebbé, a szöveg miatt mozaikszerűvé válik, egymással kontrasztot alkotó szakaszokkal, a „ki elveszed a világ bűneit” résznél meglepően hosszú és hangsúlyos belső lassú tétellel, eksztatikus zárófúgával. A tételt nyitó skálamotívum a zenei egységet erősítve többször is visszatér, de ugyanilyen szerkezetösszetartó elemként idézi vissza Beethoven a Credo elején felzengő négyhangos témát a passiójelenet siratókórusa és a feltámadás örömujjongása után is. A Sanctus mélyről induló nyitószakaszát a hagyomány szerint két örvendező karakterű gyors rész követi, ezekhez kapcsolódik szünet nélkül a Benedictus. A szintén sötét hangszínekkel, „de profundis”-hangvételben kezdődő Agnus Dei többszörös „irgalmazz nekünk” fohásza után végül az „adj nekünk békét” szövegrész következik, és ezzel a mű alaphangnemébe is visszatérünk. A tétel bizakodó hangvételét kétszer szakítja meg harcias közjáték a félelem és reszketés hangjaival, harmadszor a trombitákat nem, már csak a távoli dobokat halljuk. A zene mint titkos nyelv lehetőségeit kihasználva, amolyan zenei széljegyzetként Beethoven a mély hangszereken hangról hangra idéz Händel Messiásából, a híres Halleluja-kórusnak azt a dallamát, amelynek szövege így hangzik: „És Ő fog uralkodni örökkön örökké.”

Írta: Várkonyi Tamás

Fotó © Live Photography

Fotó © DR

Fotó © Gillian Riesen Az ausztrál Eleanor Lyons a 2013-as Nemzetközi Jelena Obrazcova Énekverseny győzteseként robbant be a nemzetközi zenei életbe. A Magyar Állami Operaház több produkciójában is szerepelt, ő formálta meg Anne Truelove szerepét Stravinsky A kéjenc útja című operájában, valamint Mimit a Bohéméletben, de színpadra lépett hazája mellett többek között Oroszországban, Olaszországban, Új-Zélandon és az Egyesült Királyságban is. Operaszerepei mellett jelentős koncerténekesi karriert is befutott; Verdi, Mahler, Berio, Ravel, Britten műveit adta elő rangos zenekarok közreműködésével.

Eva Zaïcik a párizsi Conservatoire-on szerezte diplomáját. Mindössze néhány éve arat nemzetközi sikereket: egymás után több versenyen is szenzációt keltett tehetségével, zeneiségével, rátermettségével. Ma már az európai zenei élet aktív és keresett szereplője, aki számos alkalommal dolgozott együtt olyan neves karmesterekkel, mint William Christie, Laurence Equilbey, Vincent Dumestre, Emmanuelle Haïm, René Jacobs és Philippe Herreweghe. A 2022–2023-as szezonban debütál a Theater an der Wienben (Händel: Belshazzar), fellép a baden-badeni Festspielhausban és a Dijoni Operában is.

Ilker Arcayürek az utóbbi évek egyik legsokoldalúbb énekesegyénisége, hangjának aranyló színe utánozhatatlan védjegyévé vált. 2015-ben a BBC Cardiff Singer of the World döntőse, valamint a BBC New Generation Artist díjazottja volt. Első szólóalbuma, melyen Simon Lepper partnereként Schubert-dalokat ad elő, 2017-ben jelent meg. Dolgozott a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Tokiói Filharmonikusokkal, a Royal Philharmonic Orchestrával, de operaénekesként is aktív, részt vett a Zürichi Opera (2009–2013), a Stadttheater Klagenfurt (2013–2015) és a Stadttheater Nürnberg (2015–2018) munkájában.

Fotó © Marco Borggreve

Fotó © Michiel Hendryckx Thomas E. Bauer koncert-, dal- és operaénekesi működése egyaránt figyelemre méltó. A kritikusok kiemelik hangjának átütő, férfias erejét, mely precíz szövegmondással, magával ragadó érzelmi intenzitással és kifinomult hangszínbeli szépséggel társul. Színpadra lépett többek között a Bernard Haitink vezette Bostoni Szimfonikusokkal, a Concentus Musicus Wien és Nikolaus Harnoncourt partnereként, valamint a Lipcsei Gewandhaus Zenekarával Herbert Blomstedt és Riccardo Chailly vezényletével. A milánói Scalában Zimermann Die Soldaten című operájában aratott sikert.

Philippe Herreweghe a Belgium flamand részén található Gent városában született, ahol zenei tanulmányai mellett egyetemi végzettséget is szerzett. Az elmúlt évtizedekben több zenei együttest is alapított, mindig egy meghatározott repertoárnak megfelelő profillal: először a Collegium Vocale Gent jött létre, majd a párizsi székhelyű La Chapelle Royale, végül az Orchestre des Champs-Élysées. Herreweghe ma már a világ egyik legelismertebb karmestere, akinek egyéni olvasatait díjak kísérik, új terveit, projektjeit pedig nagy várakozás övezi. Művészi szabadságának megőrzése érdekében saját lemezkiadót is alapított, amellyel tovább bővíti izgalmas és sokszínű repertoárját.

Az 1991-ben alapított Orchestre des Champs-Élysées repertoárja a Haydn és Mahler közötti zenetörténeti időszakot fogja át, olyan hangszereken szólaltatva meg a műveket, amelyeken maguk a zeneszerzők is hallhatták őket. Az együttes évekig a párizsi Théâtre des ChampsÉlysées, illetve a brüsszeli Palais des Beaux-Arts rezidens zenekaraként működött, művészeti vezetője mellett rendszeresen vezényli többek között Daniel Harding, Christian Zacharias, Louis Langrée és René Jacobs is.

A Collegium Vocale Gent szintén Philippe Herreweghe kezdeményezésére alakult 1970-ben, a Genti Egyetem akkori hallgatóiból. Vokális együttesként az elsők között valósított meg historikus, korhű szemléletű produkciókat, kiemelt figyelmet szentelve a szövegnek és a zenei retorikának. Az elmúlt öt évtized alatt rugalmassá és sokoldalúvá fejlődő, széles repertoárral rendelkező kamarakórus több mint száz felvételből álló gazdag diszkográfiát is felépített.

Fotó © Michel Garnier