Sanctus – Benedictus

Azok a kompozíciók, amelyek Ludwig van Beethoven (1770–1827) életének utolsó évtizedében keletkeztek, az életmű és az európai zeneirodalom legnehezebben emészthető alkotásai közé tartoznak – ilyen a Missa solemnis is. Persze hogyan is lehetne könnyű darab, hiszen még Beethovennek is négy évre volt szüksége ahhoz, hogy megírja, egyik művén sem dolgozott ilyen hosszú ideig! Ha a miseszöveget egy olyan zeneszerző szemével nézzük, aki a 18–19. század fordulóján élt, könnyen megértjük, miért. Egyfelől nagyszerű „nyersanyag”, hiszen sokféle érzelem, hangulat kifejezésére ad lehetőséget a Kyrie könyörgésétől a Gloria ünnepélyes dicshangjain és Jézusnak a Credóban megidézett szenvedéstörténetén át a békéért fohászkodó utolsó szavakig. Másfelől éppen a kollázsszerűség nehezíti meg, hogy zenei és szerkezeti szempontból egységes kompozíció születhessék belőle. Márpedig Beethoven egész életét végigkísérte az a törekvés, hogy egy zenemű alkotóelemei, motívumai minél szervesebben kapcsolódjanak egymáshoz, miközben a változatosság és a gondolati mélység belső igénye is teljesül. Emlékezzünk az Eroica-szimfónia fináléjára, amelyben a lassú tétel hangjai köszönnek vissza, vagy az Ötödikre, amelyet szinte vezérmotívumként sző át a híres négyhangos kopogómotívum, a Kilencedik fináléja pedig az azt megelőző három tétel témáinak-gondolatainak szintézise. A munkát nehezítette az a külső körülmény, hogy a zeneszerző ebben az időben pereskedett unokaöccse, Karl Beethoven gyámsági jogaiért, és talán az is hátráltatta, hogy addig nem sok tapasztalatot szerzett az egyházi zene területén. Műjegyzékében mindössze két mű tartozik ebbe a kategóriába: az 1803-ban bemutatott Krisztus az Olajfák hegyén című oratórium (amely persze szigorúan véve nem is egyházi, inkább csupán vallásos muzsika, mivel nincs liturgikus funkciója), valamint az öt évvel későbbi, Esterházy II. Miklós herceg megrendelésére született C-dúr („Kismartoni”) mise. A Missa solemnist szintén egy konkrét alkalomra, egy számára is nagy jelentőségű eseményre kezdte el írni. Legodaadóbb mecénása, barátja és tanítványa, Rudolf főherceg, I. Ferenc osztrák császár legfiatalabb öccse ugyanis 1819 tavaszán olmützi hercegérsek lett. A beiktatási ceremónia időpontját a következő év márciusára tűzték ki, Beethoven pedig felfüggesztette a Diabellivariációk és a IX. szimfónia munkálatait, hogy azonnal hozzáfoghasson az ünnepi miséhez. „A nap, amelyen az általam komponált misét adják elő a Császári Fenségedet ünneplő ceremónián, életem legdicsőbb napja lesz. Isten megvilágosít, hogy szerény tehetségemmel hozzájárulhassak ama nevezetes nap dicsőségéhez” – írja nem sokkal a hír kézhezvétele után. Ez a dicső pillanat azonban sosem érkezett el, Beethoven ugyanis kifutott az időből. A határidő lejárta után viszont már semmitől nem sürgetve, szabadon foglalkozhatott a misével, amely a munka során egyre terjedelmesebbé vált, sőt, közben – talán lazításként? – megírt három csodálatos zongoraszonátát is, amelyeket ma az utolsókként ismerünk az életműben. Végül megszületett a Missa solemnis, Beethoven személyes hitvallása, összefoglalása mindannak, amit hitről, létről, ember és transzcendencia, halandóság és túlvilág viszonyáról gondolt. Az biztos, hogy a mű túlnőtt a liturgikus kereteken, így 1824. tavaszi ősbemutatóját nem is miseként, hanem oratóriumként hirdették meg Szentpéterváron.