Rondo-Finale

A VII. szimfónia tisztán hangszeres mű, több más szimfóniájával ellentétben Mahler ezúttal nem szerepeltet az anyagban énekhangot. Soha nem tartozott a zeneszerző legnépszerűbb szimfóniái közé, első előadásától fogva sok kritikát kapott, és gyakran sorolták a problematikus művek közé. Sérelmezték töredezettségét, a zenei ötletek túlburjánzását, és hiányolták a kohéziót, a tételek közti egyértelműbb, tisztább és erősebb kapcsolatot. A sok kritika azonban inkább csak arra mutat rá, mennyire összetett és a megszokott kereteken túlmutató alkotás a VII. szimfónia. Újításai rögtön megmutatkoznak a hangszerelésben: a szólamok között találunk tenorkürtöt, mandolint és gitárt, valamint – Mahlertől nem meglepő módon – tehénkolompot is. A partitúra tele van a természet legkülönbözőbb hangjaival, váratlan fordulatokkal, finom vagy akár szíven ütő meglepetésekkel, és mindazzal a fantáziával, ami annyira felismerhetővé és megkülönböztethetővé teszi a mahleri hangzást. Az öttételes szimfóniában különösen fontos szerepet játszik az éjszaka: a második és a negyedik tétel éjszakazenéje mellett a mű centrumában elhelyezett Scherzóban is megjelennek a sötétség látomásai. A nyitótétel és a finálé határozott, erős keretként fogja közre ezeket a tételeket, a szimfóniát pedig a sötétségből a fény felé vezető folyamatként is hallgathatjuk. De mi mindent társíthatunk a zenében az éjszakához, hogyan hívható életre az éjszaka zenéje? Éjjel elcsendesedik körülöttünk a világ, és ezzel egy időben felerősödnek, kiemelkednek mindazok a zajok, amelyekre nappal nem fordítunk figyelmet. Lehetnek ezek a természet hangjai – a szél zúgása, a víz morajlása, az állatok mozgolódása, a növények susogása –, de lehetnek belső hangok is: a félelemé vagy a megnyugvásé, a szerelemé vagy a magányé. Hallhatjuk az éjszaka megszakítatlan csendjét, de szorongató, rémálmokkal teli epizódjait is. Ahogy éjszaka olykor kimondhatóvá lesz, ami nappal, a fényben nem az, úgy válik hallhatóvá mindaz, ami máskor alig. Az ismerős és az ismeretlen hangjai egyszerre vannak jelen az éjszakában, olyan világot teremtve, amely otthonosságában is idegenné, idegenségében is otthonossá válhat. Mahler szimfóniáinak nyitóütemeivel mindig egy-egy új zenei világ bontakozik ki előttünk – a VII. szimfónia első hangjaival egy ünnepélyes induló közepébe csöppenünk. Mintha egy kísérteties őrség vonulna el a szemünk előtt, nem tudjuk, honnan hová tart, közeledése, a zenei szövet fokozatos gazdagodása azonban egyértelmű. Szinte azonnal halljuk is a tenorkürtön azt a határozott, pontozott ritmusokkal teli témát, amely tovább erősíti a tétel indulókarakterét. Ahogy Mahler szimfóniáinak több közzenei kelléke, úgy a katonazenéhez kapcsolható hangzások is egészen a gyerekkorig vezetnek vissza. A zeneszerző tizenöt évet élt családjával Iglauban, nem messze a város főterétől, ahol rendszeresen hallhatta az oda érkező katonazenekarok játékát: fanfárokat és különféle indulókat. Talán ezekkel a korai benyomásokkal is összefügg, hogy a VII. szimfónia nyitótételének indulót idéző vonásai hol távoli emlékekhez hasonlók, hol pedig a jelen elsöprő erejével hatnak. A szólóhegedű játékának köszönhetően később a lírai, vágyakozó hang is megjelenik, és a vonósok előtérbe kerülésével varázslatos, ragyogó hangszíneket hallunk, miközben a pontozott ritmusok lassan visszahozzák a felvonulás

lépteit. A nagyszabású kidolgozási szakaszt tömör visszatérés követi, majd a tétel heves kódával ér véget. Kürtök párbeszéde indítja az első Nachtmusikot, majd oboa és klarinét csatlakozik hozzájuk. A dialógus felidézheti bennünk Berlioz Fantasztikus szimfóniájának középső, Jelenet a mezőn című tételét, az indítás pasztorális kettősét is. (Mahlerhez közel állt Berlioz darabja, melyet a Bécsi Filharmonikusok élén is vezényelt.) Mahler a tételt egy alkalommal Rembrandt Éjjeli őrjárat című festményével is összekapcsolta: a képet, amelynek Amszterdamban eredetijét is látta, nem közvetlen inspirációként jelölte meg, inkább magyarázóeszközként, amely érthetőbbé teheti a tétel hangulatát, a sötét és a világos viszonyát. Egyfajta zenei chiaroscuro ez, Mahler bizonyos hangszereket előtérbe, a fénybe helyez, míg másokat a háttérben, árnyékban hagy; a kontrasztok kiemelésével hangsúlyozza a témák körvonalát, mindezzel erős érzelmi, drámai hatást érve el. Mahler dallamai az éjszaka állandó szereplőiként vonulnak végig a tételen. Karakterük variációival, dúr és moll jellegük keveredésével a legkülönbözőbb alakban tűnnek fel és lépnek egymással interakcióba. Az indító gesztusokból ismerős párbeszéd a tétel legvégén is visszatér, ezúttal a kürt szólamát a klarinét és „madárhangként” a fuvola kíséri. A hegedűk mélybe tartó pizzicatóit követően a tétel a cselló és a hárfa egyetlen hangjában cseng ki. Árnyak suhannak át, emelkednek elő, majd tűnnek tova a Scherzóban, melynek karakterutasítása is így szól: „schattenhaft”, azaz árnyszerűen. Mintha groteszk táncjelenetet látnánk egy homályosan megvilágított teremben – soha nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy magukat a táncoló alakokat látjuk, vagy csak az árnyékuk játszik velünk. Miféle lények táncolhatják ezt a keringőt? Hol lépéseket hallunk csak, hol több hangszercsoporton átzúduló futamokat indít egy-egy impulzus. A tétel kezdetén az üstdob ütései és a mélyvonósok pizzicatói adják az indító szikrát – mintha hiányozna az egyetértés abban, mi is legyen a kezdőhang, amelyből kibontakozhatnak a Scherzo szólamai. A scherzo-részt keserű nosztalgiával követi a trió, mellyel az elképzelt tánctér egy újabb, eddig zárva tartott ajtaja tárul fel előttünk. Egyre sötétebb, egyre élesebb hangszínek születnek, a tánc olykor egészen rusztikussá válik, eldurvul. Visszatér a scherzo-rész, melynek motívumai addig ismétlődnek, míg két határozott ütés véget nem vet a tételnek. „Andante amoroso” – így szól az előadói utasítás a második Nachtmusik élén, melyet a szólóhegedű felfelé nyitó mozdulata indít útjára. Az éjjel ebben a tételben leginkább az álmoké, a vágyaké, a szerelemé. A szerenádot idéző hangulatot a zenekarhoz csatlakozó gitár és mandolin is tovább erősíti. A szerenád háttereként elképzelhetjük a romantikus tájat: végtelen réteket, zúgó patakot, életteli fákat. Ahogy változik a zene szövete, úgy változik az elképzelt táj is: a tétel különösen szép pillanatai közé tartozik a cselló szólódallama, amelyhez a kürt csatlakozik, és amelyet később a vonóskar melegsége tesz még érzelmesebbé, meghittebbé. Gyengédség és érzékiség hatja át ezt az éjszakai jelenetet, melynek szereplői a tétel befejezésével lassan csendbe burkolóznak.

E csendet üstdobok törik meg, majd fanfárt harsognak a rezek. A VII. szimfónia zárótétele zavarba ejtő kérdések elé állította és állítja ma is a koncertlátogatókat és a kritikusokat: karikatúrával állunk szemben, vagy Mahler valóban el szeretné hitetni velünk, hogy az éjszakából ilyen egyenes és egyértelmű út vezet a győzelmi ragyogás felé? A sötétebb, moll tételeket követő győzelmi muzsika, a ragyogó C-dúr befejezés erős toposza a zenetörténetnek – Beethoven Sors-szimfóniáját éppúgy eszünkbe juttathatja, mint Brahms I. szimfóniáját. A túláradó, túlburjánzó zene utalásai, üzenetei sokszor kifürkészhetetlenek. A ceremónia minden kelléke a helyén van, a fanfár mellett hallunk korált, indulót is. A grandiózus C-dúr hangzásban felfedezhetjük a Mesterdalnokok visszhangját, a Wagner-paródia lehetősége pedig tovább bonyolítja a tétel és Mahler szándékainak lehetséges értelmezését. Kétségtelen, hogy a zene féktelenségében, kifogyhatatlan ötleteiben, szellemes fordulataiban rengeteg humor rejlik, ez a humor pedig a kontextustól függően mást és mást jelenthet a különböző korok hallgatóinak. A VII. szimfónia fináléjában újra halljuk az első tételből ismerős indulót – Mahler mintha azt kutatná, hogyan illesztheti be a tétel történéseinek folyamatába. „Most már egészen a tiéd vagyok” – írta Schönberg Mahlernek, miután teljesen a VII. szimfónia hatása alá került. „A művészi harmónián alapuló tökéletes nyugalom benyomását keltette bennem, és anélkül mozgatott meg, hogy kíméletlenül kibillentett volna a súlypontomból. Nyugodtan és jólesően húz magához, afféle vonzással, mint ami a bolygókat irányítja, hagyva, hogy a saját útjukat járják, befolyásolva őket, de olyan egyenletesen, olyan tervszerűen, hogy nem enged semmi zökkenőt vagy hevességet.” Schönberg szavai ajánlásként is szólhatnak a hallgatókhoz: engedjük, hogy magához húzzon és magával ragadjon minket Mahler zenéje.

Írta: Belinszky Anna

Fotó © Kurt Van der Elst Fotó © Marco Borggreve Andris Nelsons a Bostoni Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója, valamint a Lipcsei Gewandhaus Zenekar vezetői pozíciójának, a Gewandhauskapellmeister címnek is birtokosa. A Grammy-díjas lett muzsikus ma a nemzetközi zenei élet egyik legelismertebb és leginnovatívabb karmestere, aki zenekaraiból a legszebb hangzásokat, a legtökéletesebb technikai precizitást és nem utolsósorban a lelkesült, érzelemgazdag játékot egyaránt képes előhozni. Egyedülálló újításai közé tartozik, hogy a két említett zenekar együttműködésével közös előadásokat is színpadra vitt. Szoros kapcsolatot ápol a Bécsi Filharmonikusokkal: 2020-ban ő vezényelte nagy presztízsű újévi koncertjüket, Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából pedig a szerző összes szimfóniáját lemezre vették – a gyűjtemény a Deutsche Grammophon gondozásában jelent meg.

A Bécsi Filharmonikusok Európa egyik legnagyobb hagyományú és legkiválóbb zenekara. 1842-ben Otto Nicolai alapította az együttest, amely története során olyan zeneszerzőkkel működött együtt, mint Brahms, Bruckner, Wagner, Mahler vagy Richard Strauss. Koncertjeit és turnéit mindig az adott korszak legjelentősebb karmesterei vezényelték, többek közt Furtwängler, Toscanini, Walter, Böhm, Karajan, Bernstein, Carlos Kleiber, Abbado, Levin, Thielemann. Annak ellenére, hogy a zenekar művészeti vezető nélküli, önkormányzati rendszerben működik, a világ egyik legkiforrottabb stílusú és hangzású szimfonikus együtteseként tartják számon. Sokáig az osztrák–német repertoár volt legfőbb területük, ma a Wiener Philharmoniker minden stílusban egyformán világklasszis. Létformájának meghatározó eleme a szoros kapcsolat a Bécsi Állami Operaházzal, s ugyanilyen jelentős a szerepük a fogalommá vált, 1955 és 1979 között Willi Boskovsky, majd hat éven át Lorin Maazel nevével összeforrt újévi koncerteknek, melyeket százmilliók néznek és hallgatnak világszerte.

Fotó © Lois Lammerhuber