MARTIN GRUBINGER AND THE ORCHESTRE PHILHARMONIQUE DU LUXEMBOURG

Conductor: Gustavo Gimeno

2023. április 28.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Martin Grubinger S A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar

Vezényel:

Gustavo Gimeno

Judit Varga: stars buried deep –world première

Varga Judit: mélyre temetett csillagok –ősbemutató

Daníel Bjarnason: Concerto for Percussion and Orchestra – Hungarian première

1. The Bells

2. A Passage

3. Dark Shores

Rimsky-Korsakov: Scheherazade

Daníel Bjarnason: Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra – magyarországi bemutató

I. Harangok

II. Átjáró

III. Sötét partok Rimszkij-Korszakov: Seherezádé

The English summary is on page 9.

Kirándulás a csillagok között, pokoljárás és kalandozás az arab mesevilágban: ezt kínálja nekünk a Luxemburgi Filharmonikusok hangversenye. Varga Judit (1979), a Müpa 2022/23-as évadának rezidens komponistája már számtalan alkalommal bizonyította zeneszerzői sokoldalúságát –ma este legújabb kompozíciója ősbemutatójának lehetünk részesei. A győri születésű Varga Judit felsőfokú zenei tanulmányait zongora és zeneszerzés szakon a budapesti Zeneakadémián, majd zongora, zeneszerzés, valamint alkalmazott és filmzene szakon a bécsi Universität für Musik und Darstellende Kunst hallgatójaként folytatta. 2013-tól 2019-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanított zeneszerzést és alkalmazott zeneszerzést, ezzel párhuzamosan bécsi alma materének oktatójaként is dolgozott, 2019-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A zongoristaként és zeneszerzőként egyaránt megannyi rangos díjjal kitüntetett művész szabadon jár át apparátus-, stílus- és műfajhatárok között, és szinte valamennyi zenei műfajban otthonosan mozog, legyen szó vokális vagy hangszeres alkotásokról, szóló-, kamara- vagy nagyzenekari kompozíciókról, színházi vagy filmzenéről. Ma elhangzó, nagyzenekarra komponált alkotása a Müpa 2022-es felkérésére készült.

Minden, az ember életében nyomot hagyó történés egyszerre képes rombolni és építeni. Mi tanúskodhatna erről meggyőzőbben, mint az elmúlt évek felkavaró tapasztalatai? A világjárvány nem tűnt el nyomtalanul, mély és fájó lelki sebek maradtak utána – senki és semmi sem ugyanaz többé, aki és ami volt. De mi vár ránk, hátrahagyottakra? Mi a feladatunk? A kérdésre ezúttal is, mint már annyiszor a világot ért kataklizmák után, az elődök példája ad választ: nagyjainkra emlékezve, örökségük romjain új jövőt kell építenünk. Nemes küldetés, amelynek forrása – amint erről Varga Judit alkotása is tanúskodik – az alkotóművészet kimeríthetetlen tárháza. A zeneszerző saját bevallása szerint művét a járvány inspirálta, a címadás (stars buried deep –mélyre temetett csillagok) utalás a Covid–19 áldozataira is. Adódhat a kérdés: hogyan lát hozzá a komponista zenei gondolatainak megfogalmazásához? A választ ő maga kínálja: „Számomra egy zenekari darab megírása olyan, mintha egy nagy vászonra festenék. Először felvázolom az arányokat, majd sok órát töltök a figurák finomításával. Összekeverem a színeket, vékony és vastag vonalakat húzok, végső simításként pedig finom részleteket, fényt és kontrasztot adok hozzá.” A műben Varga Judit az újrakezdés mozzanatának valamennyi építőkövét felhasználja: a halk dinamikai indítás és a fokozatosan építkező hangszerelés a világ teremtésének illúzióját kelti. Hasonlóan Mosar II című vonószenekari alkotásához, e mű hallgatása közben is az a benyomásunk támadhat, mintha a szerző szándékosan akarná beavatni közönségét az alkotói folyamat, a teremtés misztériumába. „Új zenekari kompozícióm – fogalmazott –hatalmas képzeletbeli tájat fest meg az időben és a hangokban. Szinte érezni ezt a lassú tömeget, amely a semmiből születik a szemünk (vagy fülünk) előtt, lassan mozog, hatalmasra nő, végül óriási robajjal omlik össze.” A mű programja megannyi értelmezési lehetőséget rejt, a születéstől az összeomlásig vezető zenei narratíva üzenete azonban világos: az élet állandó körforgása kérlelhetetlenül megfoszt minket minden illúziónktól, hiszen az irányítás nem a mi kezünkben van.

Gondolkodtak valaha azon, milyen lehet a pokolban? Az est folyamán erre is alkalmuk nyílik, a csillagok szédítő magaslatában megkezdett utunk ugyanis a pokol lángoktól ölelt bugyraiba vezet tovább. Daníel Bjarnason (1979) személye megkerülhetetlen Izland zenei életében. Reykjavíkban tanult zongorát, zeneszerzést és vezénylést, majd a freiburgi Hochschule für Musikban bővítette tovább zenekarvezetési ismereteit. Napjainkban karmesterként, zeneszerzőként és műsorvezetőként egyaránt meghatározó szerepet tölt be a szigetország kulturális életében. Az Izlandi Szimfonikus Zenekar élén a reykjavíki hangversenyélet állandó szereplője, de alkalma nyílt már számos kiemelkedő nemzetközi együttes, így például a Göteborgi Szimfonikusok, a Los Angeles-i Filharmonikusok, a Torontói Szimfonikus Zenekar és a Tokiói Szimfonikus Zenekar vendégkarmestereként is tevékenykedni. Dirigensi működése mellett zeneszerzői munkásságára is jelentős hangsúlyt helyez: alkotásai egyre nagyobb visszhangra találnak, amit több külföldi felkérés is igazol. Legújabb kompozíciói egyikének előadása egyben a mű magyarországi bemutatója is lesz. Az Inferno alcímű, ütőhangszerre és zenekarra írt versenymű napjaink egyik legsokoldalúbb ütőhangszer-játékosa, Martin Grubinger számára készült. Alaptézise a lehető legegyszerűbb: bármi lehet ütőhangszer. A műben borosüveg, fadarab és egy kerámiatálban lévő kulcskarika is szerepel a zenekari ütőhangszerek között, de a szólista szólamában felvonultatott hangszerpark sem kevésbé színes: a dobfelszerelés, a japán taiko dobok, a kick dob és a timpani, a marimba, a fatuskók és a txalaparta – egy fadeszkákból álló hagyományos baszk hangszer – fás hangszíneiből, a meleg, sötét hangok keltette folytonosságból meríthet az előadó. E folytonosság nyilvánul meg a Harangok (The Bells) címet viselő, terjedelmes első tételben is, amely a háromtételes, gyors-lassú-gyors versenyműforma mikrokozmoszaként önmagában is teljes egészet alkot. Akárcsak Dante Isteni színjátékának első része, Bjarnason kompozíciója is alvilági utazáson kalauzolja végig hallgatóját. A második tételben, amelynek a zeneszerző az Átjáró (A Passage) címet adta, a zenekari ütőhangszeresek közül ketten formálják meg a révészt, aki azért érkezett, hogy a holtak lelkét a fény és a színek világából az árnyak birodalmába kísérje át. A zárótétel a Sötét partok (Dark Shores) címet viseli, s a kompozíció e pontján a szólista szólamának anyagára addig jellemző elszánt összpontosítás mindent elsöprő megszállottsággá alakul át. Míg az első tétel a marimba és a txalaparta hangját ötvözte, a harmadik tételben a szólista csak a txalapartát használja, és elhagyja a marimba magas hangjait. A szerző több nyilatkozatában is arról beszélt, hogy fenntartja a lehetőséget a mű mondanivalójának szabad értelmezésére, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne elképzelése a narratíváról: a zárótétel megírásakor egyfajta haláltáncot képzelt el, amelyben az ütőhangszeres szólista őrült, rituális mozdulatai nyomán omlik össze a világ. Az Inferno alcímben és a tételcímekben sugallt programadó jelleg csak azután született meg, hogy a szerző maga is meghallgatta a művet Grubinger előadásában.

„Izlandon nem adunk azonnal nevet a gyermekeinknek, gyakran hónapokat várunk a kereszteléssel” – árulta el a szerző. A mű komponálása közben tehát nem lebegett konkrét narratíva az alkotó szeme előtt, mégis szükségét érezte egy találó címadásnak, amelynek „ki kell nyitnia egy ajtót, ahelyett, hogy bezárna egyet”. S mivel úgy vélte, hogy e darab jobban kötődik a szólistához, mint bármely más versenymű, amit írt (a hangszereket például Grubinger személyes gyűjteményéből választotta ki), kikérte Grubinger véleményét, aki a címadást firtató kérdésre csak ennyit felelt: Hell (pokol). Hogy milyen szempontból érezte Grubinger találónak ezt a címet? Bjarnason egyik, Daniel Johnsonnak adott interjúja során tréfásan csak így kommentálta a címadás körülményeit: „Még mindig nem tudom, hogy így érezte-e magát [Grubinger], amikor a darabot tanulta.”

Pokoljárás és kirándulás a csillagok között: hová vezethet még utunk? A szünet után nem más, mint a perzsa mesevilág főhőse, Szindbád lesz úti kalauzunk. Az orosz utóromantika páratlan hangszerelőtehetségű komponistája, Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov (1844–1908) zenekari szvitje, a Seherezádé az Ezeregyéjszaka varázslatos világát eleveníti meg, amint azt a darab teljes címe is sugallja (Seherezádé. Szimfonikus szvit zenekarra az „Ezeregyéjszaka” nyomán). Seherezádé nem mindennapi története abból az arab mesegyűjteményből származik, amely indus, perzsa, mezopotámiai és óegyiptomi elbeszéléseket is magába foglalva a 9. század eleje és a 15. század vége között nyerte el végleges formáját. Európai hírnévre az impozáns gyűjtemény csak jóval később, egy 18. század eleji francia fordítás révén tett szert. A mű közismert kerettörténete a női hűtlenség vétkének toposzán alapszik. Sahriár szultán a probléma orvoslására és egyben a történtek megismétlődésének elkerülése céljából távolról sem hétköznapi, mondjuk ki: brutális megoldással él. Bosszút esküszik, és úgy határoz, mindegyik feleségét megöli a nászéjszaka után. Amikor azonban már csak mindössze ketten, Seherezádé és húga maradnak életben, valami megváltozik. Seherezádé mesélni kezd, ám a történetek mindig csak a következő éjjel érnek véget. Érdeklődését így fenntartva örökre magához láncolja az uralkodót, a kivégzés pedig elmarad.

Rimszkij-Korszakov a már említett monumentális mesegyűjteményből mindössze négy történetet választott ki. Az első Szindbád utazásairól, a második Kalender herceg tréfáiról, a harmadik a fiatal hercegnő és a herceg szerelméről szól, míg a negyedik mese révén egy bagdadi ünnepség forgatagába nyerhetünk betekintést. Miként azt Bjarnason darabjánál is láthattuk, mindig alapvető kérdés a zeneszerző viszonyulása a külső narratívához, illetve a kompozíció szabad értelmezésének jogához. Vélhetően Rimszkij-Korszakov sem tudott e kérdésben azonnal döntésre jutni. Talán a romantika korának zeneesztétái által felállított abszolút és programzenei kategóriák között vívódott ő is, amikor először műfajcímeket (Preludium, Ballada, Adagio, Finale) rendelt a mű valamennyi tételéhez, majd azokat törölve úgy döntött, hogy mind a négy tétel fölött az ihlető történetekre utaló címeket jegyez be. Végül azokat is elhagyta, mondván, nem óhajtja keretek közé szorítani, irányítani a közönségben műve hallgatása közben kialakuló benyomásokat.

Rimszkij-Korszakov napjainkban kétségkívül legismertebb zenekari darabját 1888-ban komponálta. A mű ajánlása a 19. századvégi orosz zenei élet egyik meghatározó személyiségének, Vlagyimir Sztaszovnak (1824–1906) szól. A kritikusként és íróként egyaránt jelentős egyéniség az Ötök csoportjának (Borogyin, Kjui, Balakirev, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov) egyik jelentős támogatójaként vonult be a zenetörténetbe. Rimszkij-Korszakov igen impozáns hangszerparkot foglalkoztat művében, melynek főszereplői közé tartoznak a rézfúvók és a vonóskarból kiemelkedő szólóhegedű. Nem véletlenül: a kerettörténet két főhőse ugyanis saját, újra és újra visszatérő vezérmotívumot kap. A zeneszerző Sahriár könyörtelen, nehéz léptű, rézfúvókon megszólaló témájával indítja el a művet, majd ennek kontrasztjaként Seherezádé légiesen könnyed, tizenhatod-triolákban mozgó szólamát ismerhetjük meg a szólóhegedű anyagában. Motivikus kidolgozottságát és hangszerelését tekintve egyaránt figyelemre méltó alkotást hallunk: lenyűgöző, miként képes két vezérmotívum a mű egészének koherens szereplőjévé válni, miközben rabul ejt minket a Rimszkij-Korszakov gazdag harmónia- és hangszínpalettája által életre keltett arab mesevilág.

Írta: Kaskötő Marietta

Martin Grubinger 1983-ban született Salzburgban. Tanulmányait a linzi Bruckner Konzervatóriumban és a salzburgi Mozarteumban folytatta. Nemzetközi versenyszerepléseivel hamar felhívta magára a szakma figyelmét. Számos elismerés birtokosa: többek között a Schleswig-Holsteini Zenei Fesztivál Bernstein-díjának és a Jeunesses Musicales Würth-díjának kitüntetettje. Jelenleg a Zürichi Művészeti Egyetem és a Mozarteum professzora. Széles repertoárja szólóművektől a saját formációjaként működő Percussive Planet Ensemble kamaraprodukcióin át ütőhangszeres versenyművekig terjed. Magas fokú technikai felkészültsége és zenei sokoldalúsága feledhetetlen élménnyé teszi fellépéseit.

A valenciai születésű Gustavo Gimeno a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar és a Torontói Szimfonikusok zeneigazgatója. Nemzetközi karrierje 2012-ben indult: ekkor Mariss Jansons asszisztenseként dolgozott. Pályafutása kezdetén olyan kiemelkedő karmester-egyéniségek mellett csiszolta tudását, mint Bernard Haitink és Claudio Abbado. A világ számos kiemelkedő jelentőségű operaszínpadán megfordult már: 2019-ben a Zürichi Operában dirigálta Verdi Rigolettóját, 2020-ban a barcelonai Gran Teatre del Liceuban egy másik Verdi-mű: az Aida karmestereként aratott osztatlan sikert. 2015-ös megbízatásának kezdete óta számos rangos európai és dél-amerikai koncertteremben lépett fel a luxemburgi együttessel.

A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar

1933-ban alakult meg. A mintegy 20 nemzet 98 zenészét egyesítő formáció elegáns hangzásvilágáról híres, amelyet Henri Pensis, Melles Károly, Louis de Froment, Leopold Hager, David Shallon, Bramwell Tovey és Emmanuel Krivine alakított ki. Gustavo Gimeno oldalán olyan kiváló muzsikusokkal dolgoztak együtt, mint Isabelle Faust, Diana Damrau vagy

Emmanuel Pahud. Közös munkájuk gyümölcse a Pentatone kiadónál 2017 óta megjelent kilenc album, amelyeken többek között

Anton Bruckner, Claude Debussy, Gustav Mahler, Gioachino Rossini, Dmitrij Sosztakovics és Igor Stravinsky művei szerepelnek.