Müpa Magazin 2012/2013 évad 2. szám

Ingyenes időszaki kiadvány • VII. évfolyam 5. szám • 2012. november-december

MAGAZIN

müpa müpa

ÉLET • STÍLUS • MŰVÉSZET

müpa

magazin 2012 november-december

w w w. m u p a . h u1

www.ersteprivatebanking.hu

Tel.: 06 1 428 4090

A mai világban is vannak idôtálló értékek. Mi a pénzügyekben alkotunk maradandót.

„Magyarország legjobb privát banki szolgáltatója”

Az Erste Bank a Mûvészetek Palotájának stratégiai partnere 2008 óta.

2 müpa

magazin 2012 november-december

N y i t á n y TISZTELT OLVASÓ!

A Ji Ching, a kínai „Változások könyve” a négy feltételezett főerő egyikét, az állandóságot a változások sorával tartja fenntarthatónak, elérhetőnek. Úgy vélem, a Művészetek Palotája alapértékei, minőségi mércéje, identitása új és új kifejezési formákon keresztül tudja felmutatni létét, érvényét.

A Művészetek Palotája egyik legfontosabb új törekvése az állandó kommunikáció látogatóinkkal. Olyan párbeszédről van szó, amely az új évadban több fórumon és sokkal intenzívebben, rendszeresebben zajlik majd az elektronikus, internetes médiumokon és a nyomtatott felületeken keresztül. Ezért is gondoltuk, hogy a Müpa Magazin, az intézmény saját, ingyenes hírvivője, állandó értékeinek tükrözője, meg kell, hogy újuljon.

Erősödik a magazinjelleg: olvasnivalót szeretnénk kínálni. Nemcsak programokat ajánlunk, hanem a kultúrát mint életstílust szeretnénk megjeleníteni. Az eddigieknél hosszabb anyagokat és rövidebb cikkeket egyaránt találnak majd a lapban, amelynek struktúrája is megváltozik. Továbbra is az aktuális programokhoz kapcsolódó írások kapnak súlyponti helyet, de lesznek némiképp független állandó rovatok is: hosszabb cikk valamilyen, a művészet gazdasági, jogi, társadalmi hátterével kapcsolatos kérdésről (A pénz zenél); zenetörténeti rovat (Folyamatos múlt); mélyebb művészportrék (Művész bejáró); a Müpához kötődő tárcanovellákat közlő irodalmi rovat (Négy és fél percesek); kritikai rovat, amelyben bemutatjuk, hogy a kritikusnak nem igaza van, hanem véleménye (Beckmesser és Sachs), és rövid interjú olyan alkotókkal, akik nem veszik figyelembe a műfajok és művészeti ágak között fennálló határokat (Határsértők).

Bővült és tovább fog bővülni a szerzők köre, és nemcsak az arculat lett új, hanem a lap főszerkesztője is: Zsoldos Dávid munkáját Fazekas Gergely, a Zeneakadémia zenetörténet-tanára veszi át. Hangja sokunk számára ismerősen csenghet a Bartók Rádióból, írásait a Müpa kiadványaiból is ismerhetik. Biztos vagyok benne, hogy értő és reflexíven kritikus kalauza lesz a Müpa műsorfolyamában tett közös bolyongásainknak.

A Ji Ching 64 hexagram, vagyis jel segítségével írja le a világ folyamatait; nem szándékos, de talán jelentéssel bíró egybeesés, hogy a Müpa Magazin a borítók nélkül éppen 64 oldalból áll. Jó olvasást!

Káel Csaba

müpa

magazin 2012 november-december

3

20

8 3 Nyitány 6 Horizont

F O LY A M A T O S M Ú L T 24 Apák, fiúk, Bachok

8

AKTUÁLIS ZENE 28 Három az erdélyi igazság

VILÁGZENE 36 Forradalmár a városban 38 Anyanyelvük a zene 40 Négy húr, három kontinens 42 A Kaláka és a leglegek birodalma

MŰVÉSZ BEJÁRÓ 30 Olló, politika, szabadság

JAZZ 44

NÉGY ÉS FÉL PERCESEK 34 Tóth Krisztina: Folt

KÖNNYŰ 46 Komolyzenei SKAlandozások –

A hétköznapok lírája 48 Péterfy Bori, a kishúgom

Mexikótól Mozartig és vissza

KLASSZIKUS 14 Állócsillag Pétervár felett 16 „Mennyei harmónia” 18 Barokk gyászzenék – Musicien

français – Opera! Szeretem! – A

Goldberg „oroszul” 20 „Mintha a zene nem öregedne” 22 Csillagok, ha felragyognak

4 müpa

30

magazin 2012 november-december

A megtalált útvesztő

I M P R E S S Z U M

Müpa Magazin A Művészetek Palotája ingyenes kiadványa Alapító: Művészetek Palotája Kulturális Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság.

Káel Csaba vezérigazgató.

Főszerkesztő: Fazekas Gergely Szerkesztő: Filip Viktória Olvasószerkesztő: Papp Tímea Szerkesztőség: Fidelio Média Kft. 1066 Budapest, Nyugati tér 1.

(6. emelet)

56

66

E-mail: mupamagazin@fidelio.hu Felelős kiadó: a Fidelio Média Kft. ügyvezetője

Megjelenik 10.000 példányban HU ISSN 1788-439X

KULISSZA 60 Sávok, kábelek, kisimult idegek

C s I P [Családi és ifjusági programok] 54 Hagyományérzés gyerekeknek

HULLÁMHOSSZ 62 Tulassay Zsolt • Dinnyés András

Falus András

K I Á L L Í TÁ S 58 A szabadulóművész

Fax: (+36-1) 476-0321

Nyomda: Pátria Nyomda Zrt.

A PÉNZ ZENÉL 50 Sonkás szendvics, Mahler, GDP

TÁ N C 56 Kulturális hídépítés

Telefon: (+36-1) 476-0320

Művészetek Palotája: 1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

Telefon: (+36-1) 555-3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu

BECKMESSER ÉS SACHS 64 Kritikák a 2012-es Wagner-napokról

és Mahler-ünnepről H ATÁ R S É RT Ő K 66 „Eléggé felkavartam a port”

müpa

magazin 2012 november-december

5

H o r i z o n t

KOCSIS ZOLTÁN BETEGSÉGE

A kétszeres Kossuth-díjas zongoraművészt, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatóját szeptember 20-án szállították kórházba, ahol több órás kardiológiai műtéten esett át. Kivizsgálása és gyógykezelése hosszabb időt vesz igénybe, hangversenyeit vendégművészek és -karmesterek veszik át.

Kérjük, figyeljék a nevével meghirdetett koncertekről szóló új információkat!

Jobbulást és mihamarabbi felépülést kívánunk az Évad művészének!

CSONKA ANDRÁS A ZENEAKADÉMIÁN

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kulturális igazgatójaként folytatja munkáját Csonka András, aki a kezdetektől, 2004-től részt vett a Művészetek Palotája intézményi felépítésében. 2006-tól vezérigazgatóhelyettesként segítette az intézmény szervezeti és működési rendjének kialakítását, majd 2007-től az előadó-művészeti központ tartalmi és programkínálatának felépítését. Káel Csaba, a Művészetek Palotája vezérigazgatója szerint Csonka András új pozíciójában tovább erősítheti „az eleve szoros szakmai és stratégiai kapcsolatban lévő két nemzeti kulturális intézmény jövőbeni együttműködését”.

ERTL PÉTER A NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ ÉLÉN

2013. január 1-jei hatállyal Ertl Pétert nevezte ki a Nemzeti Táncszínház Nonprofit Kft. ügyvezetőjévé Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A szakember, akivel az 56. oldalon interjú olvasható, korábban húsz évig előadóként, tánckari asszisztensként, valamint koreográfusként dolgozott a Honvéd Együttesben, 2006 óta a Nemzeti Táncszínház igazgatóhelyetteseként tevékenykedik. Igazgatói megbízása 2017. december 31-ig tart.

JUBILÁL A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR

Ötvenedik évadát kezdte meg a világhírű együttes, mely számos különlegességgel készül a kerek évfordulóra. 2013. március 18-án lesz pontosan ötven éve, hogy első hangversenyüket adták, melynek emlékére a Budapesti Kongresszusi Központban ünnepi hangversenyt rendeznek. Folytatódik a Müpában rendezett, a Világsztárok az évad zenekarával című sorozat is, és nem maradnak el a külföldi turnék sem.

HAMAR ZSOLT WIESBADENBEN

A Liszt-díjas karmester a Hesseni Állami Színház új fő-zeneigazgatójaként jegyzi a 2012/2013-as évadot. A programot már ő állította össze, elődjével, Marc Piollettel rendkívül szoros együttműködésben. Így kerül sor többek között a Lammermoori Lucia, Az eladott menyasszony vagy az Ariadne Naxosban premierjére. A következő évadban a tervek szerint a Lohengrin mellett műsorra tűzik a dirigens 2011-ben, a Budapesti Wagnernapokon bemutatott munkáját, a mű ifjúsági verzióját, A hattyúlovagot.

MEGJELENT CECILIA BARTOLI ÚJ LEMEZE

A Mission című korong a 17. század végi Itália politikai, vallási és diplomáciai titkai közé vezeti el hallgatóját. A Sacrificium című lemez után, melynek anyagát a Müpábán 2011-ben énekelte a művésznő, ismét az itáliai barokk felé fordul a figyelme. A lemezen Agostino Steffani (1658– 1728) áriái és duettjei hallhatók, s utóbbiakban Bartoli partnere a francia kontratenor, Philippe Jaroussky, aki első alkalommal dolgozik az ötszörös Grammy-díjas énekesnővel.

BRITTEN 100

A szeptemberi Budapesti Mahler-ünnepen is játszott Noé bárkájának zeneszerzője, az angol Benjamin Britten jövőre lenne száz éves. Ebből az alkalomból 2013-ban a világ harminc országának száznegyven városában, Pekingtől Moszkváig hangzanak el művei. A brit Királyi Pénzverde Britten képmásával díszített 50 pennys érméket bocsát forgalomba még az év vége előtt, New York pedig egy egész évet szentel a zeneszerző munkáinak.

6 müpa

magazin 2012 november-december

EGY ELAPADÓ TENGER

Szürkület a Holt-tenger partján, a föld legmélyebben fekvő vidékén. A beltenger vízszintje 426 méterrel a tengerszint alatt található – és mindaddig tovább csökken, amíg az izraeliek, jordániaiak és a palesztinok fő vízforrását, a Jordán folyót víztározóként zsákmányolják ki. A folyam egykor évente 1300 millió köbméter vizet juttatott a sós tóba, ma már alig 30-50 millió köbméter éri el a Holt-tengert. Ennek ellenére soha nem fog teljesen kiszáradni, mert ha még 100 méternyi vízmélységet veszítene is, az így lecsökkenő felületen olyan csekély lenne a párolgás, hogy a vízszint stabilizálódna

12/09 25

TUDÁS KALAND INSPIRÁCIÓ A GEO kíváncsi, közérthető és sokszínű.

Ismeretterjesztő magazin azoknak, akik nyitottak a világra...

Keresse az újságárusoknál!

Rendelje meg most!

Telefonon: (06-40) 510-510, interneten: www.aslapok.hu, vagy e-mailben: elofizetes@axels.hu

Az ismeretterjesztő magazin müpa

magazin 2012 november-december

7

magazin 2012 november-december

fot贸: Adolfo Butr贸n

8 m眉pa

100

Mexikótól Mozartig

é s

v i s s z a

Tíz százalék inspiráció, kilencven százalék perspiráció, vagyis izzadság – szokás mondani a nagy tehetségekre. De vajon mit mondanak a nagy művészi karrierekre?

Tíz százalék tehetség, kilencven százalék szerencse. A szerencse szót az utóbbi időben ki szokták cserélni a marketing szóra, azt szeretjük, amit mások meg akarnak szerettetni velünk. Legyen akkor szó most a kivételről.

müpa

magazin 2012 november-december

9

M

inden 1990-ben romlott el, amikor három futballbolond tenorista Caracalla termáiban elénekelte az operairodalom legszebb áriáit, majd utána egy adag olasz, spanyol, orosz, francia és mexikói dalt. Az opera egyszerre a csúcsra ért, a csillagos ég alatt kézen fogva énekelték világgá, hogy „vincero!!!”, győzni fogok. És győztek is. Érezte mindenki, akit izgatott az opera, hogy sikerült kitörni az exkluzivitás börtönéből, az opera többé nem a kevesek kiváltsága, a túlérzékeny jómódúak izgatószere, kellemes kiegészítő a papagájnyelv és a beluga kaviár mellé, hanem a tömegeknek szóló népünnepély. Hónapok múlva is arról kellett társalogni a liftben, hogy akkor most melyik a jobb, a Domingo vagy a Pavarotti.

Nem tudtuk, hogy sajnos túlnyertük magunkat. Az egyszeri csodás dzsemboriból szokás lett, arénakoncertek sora, elképesztő gázsik, amitől egyre nehezebb volt komolyan venni azt a szólamot, hogy el kell juttatni a művészetet egy szélesebb közönségnek is. Valahogy mindenki azt érezte, hogy esténként egymillió dollárért ő is szívesen juttatná el a művészetet bárhová, csak valamit tenni kellene, hogy a szervezőknek ő is az eszébe jusson. Ekkor kezdődött a „negyedik tenorok” korszaka: ha egy szép hangú fiatalember feltűnt az operaszínpadokon, rögtön kinevezték a negyediknek. Mintha senkinek sem tűnt volna föl, hogy a három tenor is igaziból csak kettő, hogy José Carreras csak ütközőállam a két szuperhatalom között, nincs szükség további kiegészítésekre. A sajtó egyre-másra fedezte föl az újabb és újabb negyedikeket. Shicoff, Araiza, Alagna, Cura, Hadley – jöttek a nevek, reménykedő tenorok, akik maguk is részt kértek volna a tortából. Míg egy nap észrevették, hogy már nincs torta, nincs arénázás, mehetnek vissza a színházba és a koncertterembe, de éhen halni azért nem fognak.

10 müpa

magazin 2012 november-december

Egyetlen olyan masszív tehetség volt, akire nem lehetett azt mondani, hogy ő lesz a negyedik, vagy ha mondták, ő azonnal hevesen tiltakozni kezdett: Ramón Vargas. Pedig helye éppenséggel lehetett volna, az életkora is megvolt hozzá, hiszen négy évvel idősebb Roberto Alagnánál és José Curánál, és mindkettőnél előbb kezdte el a pályát. Csak volt bátorsága nem rohanni.

Ramón Vargas Mexikóvárosban született, hetediknek kilenc testvér közé, és kilenc éves korától a Guadalupe-bazilika szólistája, ami nem egyszerűen azt jelenti, hogy tehetséges, szép hangú kisfiú, meglátjuk, mi marad ebből a hangból a mutálás után. Guadalupéba évente húszmillió zarándok érkezik, hogy imádkozzon Juan Diego, a jelenést látó indián köpenyénél. Aki itt énekel, az nagyon hamar megismeri a muzsika hatalmát, a zenével járó áhítatot és talán az alázatot is. Nem őt nézik, nem ő a sztár, de a hangja betölti a teret, és a gyertyát gyújtó, imádkozó emberek lelkét ő segíti elemelkedni a hétköznapoktól. Az éneklés értelméről és hatalmáról szebb leckét aligha kaphat egy gyerek, mint éppen itt.

Mindez azonban feltételezés. A tény az, hogy Ramón Vargas beiratkozott a helyi zeneakadémiára, ifjan már főszerepeket kapott a Mexico City Operában, elénekelte mindazt, ami ebben az életkorban ajánlott: Mozartot, egy kis Donizettit, Almaviva grófot A sevillai borbélyban. A húszas évei közepén járt, mindenki tudta, mekkora tehetség, ideje volt mélyebb vizekbe vetnie magát. Világkarriert Mexikóból építeni éppen olyan nehéz, mint Vlagyivosztokból. Akinek hivatása van, annak áldozatot kell hoznia: kalapot venni, kezdeni mindent elölről, Ramón Vargas tehát Európába jött, megnyerte a megfelelő énekversenyeket, tanult a bécsi opera stúdiójában, és még mindig őrizve a józanságát Luzernba szerződött.

Nem a világ közepe, de a közepének a széle, közel van Zürich, közel Bécs és Milánó, ha szükség van rá valahol, elérhető. Közben pedig megtanulhatja a repertoárt, szokhatja a színpadot. Tudta magáról, hogy nem színésztehetség és nem döbbenetesen karizmatikus személyiség, akinek elég csak belépnie a színpadra, és minden szem rászegeződik. De azt is tudta, hogy a mesterség tanulható, a karizma pótolható. Csak szépen kell énekelni hozzá.

Harmincéves, amikor a három tenor Rómában elvarázsolja a világot.

Azon ritka énekesek közé tartozik, akiket nem szédít meg a pillanat, nem irigykedik és nem érzi azt, hogy neki kellene ott állnia frakkban a világ előtt. „Nem ők a jó példa. Persze, luxuskörülmények között élhetnénk, és egy halom pénzt kereshetnénk, de az én generációm még nem azért kezdett énekelni, hogy abból meggazdagodjon. Amikor beiratkoztunk a konzervatóriumba, énekelni akartunk tanulni, és aztán megmutatni, hogy mire is jutottunk. Énekesek akartunk lenni, nem híresek. Akik most végeznek, azok viszont rögtön gazdagok és ismertek akarnak lenni, mint a három tenor, anélkül, hogy elvégeznék hozzá a háttérmunkát” – nyilatkozta egy alkalommal.

Vargas nem türelmetlen. Ennek ellenére az 1990-es év az ő pályáján is fordulópont. Eljön Luzernből, és ettől kezdve szabadúszóként folytatja a pályát. Mindent úgy tesz, ahogy egy énekesnek ajánlják, de alig van olyan, aki a nagykönyv szerint építené a karrierjét. Vargas attól kivételes, hogy mindent megtesz azért, hogy ne legyen kivételes.

A repertoárja egyelőre a régi, könnyű tenorszerepekből áll, amelyek nem erőltetik meg a hangképző szerveket. A „bel canto” azonban technikát követel, könnyedséget, fürgeséget, zeneiséget, díszítőkészséget. A nagy főszerepek mellé Vargas elvállal olyanokat is, amelyekről minden gondos menedzser lebeszélné. Persze, a menedzsernek semmi sem drága, énekeljen csak az operista minél nagyobb dolgokat, főszerepekért vastagabb boríték jár, a vastagabb pénzgurigából pedig vaskosabb a leVargas szerint a romantika csippenthető százalék is. Ennek meg„Néha elfog a nosztalgia, a gyermekkor utáni vágy, amikor még nem felelően a tanácsadók többnyire levolt más feladatom, csak a guadalupei bazilikában kellett énekelnem. beszélik a tehetséges pályakezdőket Olyan intenzív és elemi erejű öröm volt, amelyhez foghatót valószínűleg nem fogok már tapasztalni az életben. Olyan mélyen boldog a kis szerepekről, nehogy véletlenül voltam… Akárhogyan is, megpróbáltam ezt a szabadságot megőrizni a nevük a színlapok alján rögzüljön. magamban, ezt a természetességet és őszinteséget az éneklésben.

Vargas azonban nem fél ettől sem.

Emlékszem, mielőtt Európába jöttem volna, 1985-ban, Mexikóváros Lemezre énekli Edmondo mellékszeoperaháza előtt összefutottam egy kolléganőmmel. Megpróbáltam megfogalmazni neki a legmélyebb, legbensőségesebb gondolataimat repét Pavarotti mellett Puccini Manon az éneklésről, azokat az elveket, amelyekre a tanárom és barátom, Lescaut-jában, Cassiót alakítja DoRicardo Sanchez vezetett rá, és amelyekről azóta is sokat gondolkodmingo mellett Verdi Otellójában egy tunk együtt. Az énekesnő azt mondta, hogy ezt a kérdést ő egészen egyébként is luxus szereposztású, de máshogy látja, az én felfogásom neki »túl romantikus«. Rendben, várjunk egy kicsit, és meglátjuk, hogy az én romantikus felfogásom a végeredményt nézve csalódást kelvajon beválik-e. Az idő, úgy látszik, engem igazolt. Ezzel nem azt tő felvételen. Amikor Domingo ennyi akarom mondani, hogy romantikus stílusban énekelnék, hanem hogy idős, már régen túl van az első Otelnem szabad leragadni olyan dolgoknál, mint a hang, a magasságok lóján, de ő egy másik eset. Vargas a vagy a frazeálás. Erre mind szükség van, de a lényeg ezen túl kezdődik, amit az énekes belülről ad, a művészi érzékenység és egyediség.” saját útján megy.

A mesterség tanulható, a karizma pótolható.

Csak szépen kell énekelni hozzá.

A saját útra egyébként rávetül Domingo árnyéka, ami tulajdonképp érthető. Valószínűleg minden dél-amerikai énekesnek szembe kell néznie ezzel a történettel, Domingo többé-kevésbé mexikói, bár Spanyolországban született, és gyerek volt még, amikor a szülei Mexikóba emigráltak, azonban ott tanult, ott kezdte a pályáját.

Domingo hatása elkerülhetetlenül érződik Vargas éneklésén is, néha egészen megdöbbentő a két hang hasonlósága a mélyebb regiszterben. Vargas az egyik lemezén híres duetteket énekel (Between Friends, 2004), és a Don Carlos illetve A végzet hatalma kettősében mintha nem is ő, hanem az ifjú Plácido indítaná a frázisokat. Aztán a frázisok végén már szerencsére Ramón Vargas hangja szól.

müpa

magazin 2012 november-december

11

Bel canto

12 müpa

magazin 2012 november-december

fotó: Adolfo Butrón

„Jaj nekünk, mindörökre elveszett számunkra a bel canto” – mondta állítólag 1858-ban egy vacsorán Rossini, aki ekkor már közel harminc éve nem írt operát. E megjegyzés volt állítólag az első, amelyben a „bel canto” kifejezés nem pusztán szótári jelentését hordozta (szép éneklés), ahogyan a 17. század kezdetétől használták, hanem egy bizonyos repertoárra vonatkozott. Rossini ugyanis hozzátette: „a legújabb nemzedékből senki nem képes már szépen elénekelni a Casta Divát”. Az utalás Bellini népszerű operája, a Norma legismertebb áriájára nem véletlen: a „bel canto” fogalma testesítette meg az idős Rossini számára a 19. század első évtizedeit, a letűnt aranykort, amikor az énekeseknek még nem kellett erőlködniük, amikor az emberi hang szépsége fontosabb volt, mint az a kérdés, hogy milyen mennyiségű metafizikai teher az, amely alatt a zene még éppen nem roppan össze. Wagner szívesen gúnyolta ki az olasz tenorokat, akik számára csupán az az érdekes, hogy „ez vagy az a G vagy A-hang elég gömbölyded-e”, s szembeállította őket a német hőstenorokkal, akik képesek a hangjukat „a szellemi energiák és az elmélyült szenvedély révén az utánozhatatlan kifejezés röppályájára állítani”. Az olasz énekesek ezzel persze nem törődtek, hiszen egyetlen dolog érdekelte őket. A bel canto.

Ha már a nagy hatású énekeseket emlegetjük, Vargasra még valaki volt óriási hatással: Alfredo Kraus. Kettejük hangja egyáltalán nem hasonlít egymásra (a Krausrajongók most ne figyeljenek ide: szerencsére), de az a tudatosság, ahogy Vargas kerüli az értelmetlen kockázatokat, idő előtti terheléseket, félreismerhetetlenül Kraus példájára vall. Sokáig a repertoárjuk is hasonló volt, Rossini, Donizetti és a könnyű Verdi-darabok, a Rigoletto és a Traviata tenorszerepei, néhány francia opera, voltaképpen elegendő feladat egy egész életre.

Az óvatosságnak meg is van az eredménye. Ötven fölött, amikor egy tenorista lassan, de elkerülhetetlenül a visszavonulás köré kénytelen rendezni a fellépéseit, Ramón Vargas előtt még mindig biztató jövő áll. Lassan, fokozatosan kezdte szélesíteni a repertoárját, finoman szoktatatta magát az új szerepekhez, de soha nem adva föl a régieket, soha nem hagyva el azokat a darabokat, amelyek meghagyják a hangot könnyűnek és fürgének.

Egyszer csak Lenszkijként tűnt fel Csajkovszkij Anyeginjében, ami nem kifejezetten az olasz repertoárt éneklők kedvence, de ez csak a jó ízlését dicséri: Lenszkijért mindenképpen érdemes letérni a szokásos útról. Tétova, szemüveges költőként láthatta őt a világ a Metropolitan-közvetítéseknek hála, és ez az alak különösen jól áll neki, még ha arcvonásai nem is kifejezetten oroszosak.

Egy másik költő is helyet kért magának a pályán: a címszerepet énekelte Offenbach operájában, a Hoffmann meséiben, szintén a Metropolitanben, ráadásul Domingo vezényletével, mintha a mester maga mutatna rá, hallgassátok, itt van az utódom.

A repertoár bővítésének könnyedebb irányát Mexikó szolgáltatta. Vargas ugyanis nagy hazafi, büszke mexikói, annak ellenére, hogy a színházi elfoglaltságai európai lakossá tették. Minden évben hazalátogat, népünnepély keretében föllép a mexikóvárosi operában, és elkészített egy lemezt hazája népszerű dalaiból. Koncertjeit mostanában mindig mexikói dalcsokorral zárja, nagy, DélAmerikából induló nemzetközi slágerekkel, mint a Cielito lindo (valaha ez is háromtenoros sláger volt), a Cu-currúcucú paloma vagy a Bésame mucho. Szép nagy utat jár be tehát a közönség egy Ramón Vargas-áriaesten, Mozarttól Mexikóig, a leheletnyi, légies finomságtól, végtelenül indázó dallamoktól a földközeli, sombrerodobálós vidámságig, de az utat könnyebb végigjárni, mint belegondolni.

Ebben a világban élünk, zenék és stílusok derűs összevisszaságában. A három tenor után Ramon Vargas az egy tenor. Nem egyetlen, de egy, aki a szép hang örömét mutatja meg, a dalokban, áriákban, földrészekben a közös osztót, a zenélés boldogságát és szépségét.

Az énekesek azt mondják, nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor az ember a színpadon áll, és érzi, hogy jól szól a hangja. Pedig van. Amikor az ember a nézőtéren ül, és érzi, hogy jól szól az énekes hangja.

Fáy Miklós

Az E.ON a kultúra és a művészetek mecénása.

2012. er 28. e v o n mb

RIAESTJE

Á VARGAS RAMÓN

eti éla Nemz Bartók B rsenyterem Hangve www.eon.hu

müpa

magazin 2012 november-december

13

fotó: Sasha Gusov

Állócsillag Pétervár felett

Csaknem negyed százada töretlen lendülettel vezeti a Szentpétervári Filharmonikus Zenekart. Mravinszkij asszisztense volt hosszú ideig. Turnézott Ojsztrahhal.

Az 1975. október 3-án felfedezett, 6432es számú aszteroidát róla nevezték el.

Tíz nappal hetvennegyedik születésnapja előtt ismét a Művészetek Palotájában dirigálja együttesét Jurij Tyemirkanov.

14 müpa

magazin 2012 november-december

Hetvenedik születésnapja alkalmából, 2008. december 12-én nagyszabású gálakoncertet rendeztek a tiszteletére a Sosztakovics nevét viselő Szentpétervári Filharmónia nagytermében, olyan művészek közreműködésével, mint Gyenyisz Macujev, aki az ünnepelttel és pétervári együttesével egy esztendővel korábban, 2007-ben lépett fel Budapesten, vagy Eliszo Virszaladze, aki mostani budapesti hangversenyének szólistája lesz, továbbá Gidon Kremer, Jevgenyij Kiszin, Natalia Gutman, Vadim Repin és Jurij Basmet. Impozáns névsor, amely azt mutatja, hogy Tyemirkanov az egykori Szovjetunió területén született muzsikusok több nemzedékének legjobbjai körében is tiszteletnek és elismerésnek örvend. Persze nemcsak hazájában övezi megbecsülés, hiszen pályája során a világ legjelentősebb zenekarait dirigálta, és jelenleg is több rangos külföldi együttes vezető karmestere.

Jurij Hatujevics Tyemirkanov az észak-kaukázusi Kabard- és Balkárföld székhelye, Nalcsik közelében született, 1938. december 10-én. Édesapja, Hatu Szagidovics Tyemirkano [sic!] a kaukázusi köztársaság kulturális minisztere volt. Egy ideig náluk lakott Prokofjev és későbbi második felesége, Mira Mendelssohn. A zeneszerző ekkoriban komponálta Tolsztoj regénye alapján a Háború és béke című operáját.

Tyemirkanov apját 1941-ben, a német megszállás után kivégezték, a család ekkor elhagyta a várost.

Jurij a háború után, kilencéves korában kezdett zenét tanulni – tanára a hegedűt választotta számára. Négy évvel később Leningrádban, a különleges tehetségek iskolájában folytatta tanulmányait, a hegedű mellett brácsán játszott. Az ottani Zeneakadémián diplomázott, majd posztgraduális képzésben karmesterként is diplomát szerzett 1965-ben. A következő eszten-

K l a s s z i k u s dőben megnyerte a Szovjetunió Össz-Szövetségi Nemzeti Karmesterversenyét, s ennek köszönhetően Kirill Kondrasin meghívására Európában és az Egyesült Államokban turnézhatott a Moszkvai Filharmonikusokkal és David Ojsztrahhal.

Abban az évben került kapcsolatba a színpadi zenével is: a leningrádi Malij Opera- és Balettszínházban a Traviatát vezényelte, 1968-ban a Szerelmi bájitalt, 1972-ben a Porgy és Besst. Közben 1968-tól a Leningrádi Szimfonikus Zenekar vezető karmesteri és zeneigazgatói posztját is betöltötte, egészen 1976-ig, amikor is a Kirov Opera és Balett (a jelenlegi Mariinszkij Színház) zeneigazgatója lett, ahol az ő dirigálásával olyan legendás előadások születtek, mint – többek között – Csajkovszkij Anyeginje és Pikk dámája, valamint Prokofjev már említett Háború és békéje. Ottani működése azért is meghatározó és emlékezetes, mert a színház zenekara az ő igazgatása alatt adta első szimfonikus hangversenyeit. 1979-ben a Leningrádi Zeneakadémia professzorának nevezték ki. 1988-ig tanított az intézményben, de mindmáig rendszeresen tart mesterkurzusokat olyan rangos intézményekben, mint a philadelphiai Curtis Institute és a New York-i Manhattan School of Music.

Más fontos változást is hozott pályafutásának történetében az 1988-as év: ekkor hunyt el a Leningrádi Filharmonikus Zenekar vezetője, Jevgenyij Mravinszkij, és őt kérték fel utódjának. Az együtteshez régi kapcsolat fűzte, hiszen muzsikusi pályája elején koncertmesterként játszott a zenekarban, 1967-ben pedig Mravinszkij asszisztenseként dolgozott velük. Mravinszkij pontosan ötven esztendeig állt az együttes élén, Tyemirkanov pedig immár huszonnégy éve irányítja őket. A legrégebbi orosz zenekar elmúlt százharminc évéből tehát az utóbbi hetvennégyet ők ketten határozták meg. Képzelhetjük, mekkora kihívás lehetett Tyemirkanov számára Mravinszkij örökébe lépni, akiről ráadásul köztudott volt, hogy rendkívül sokat követelt muzsikusaitól, s állítólag legalább tizenhat próbát igényelt egy-egy koncert előtt. Mindenesetre az már önmagában ritkaságszámba megy, hogy valaki ilyen hosszú ideig vezessen egy együttest: Ormándy Jenő is „csupán” harminchét évig irányította a Philadelphiai Zenekart, Jean-Claude Casadesus har-

minchat éve áll az általa alapított Lille-i Nemzeti Zenekar élén, de hogy közelebbi példát hozzunk, Fischer Iván immár huszonkilenc esztendeje a Budapesti Fesztiválzenekar első embere. Mravinszkij fél évszázad alatt a világ élvonalába tornázta fel a leningrádiakat, s Tyemirkanov sem enged a színvonalból. 2005-ben a Szentpétervári Filharmonikusok – akiket 1991 óta hívnak így, mióta városuk visszanyerte eredeti nevét – első orosz zenekarként kaptak lehetőséget arra, hogy hangversenyükkel megnyissák a New York-i Carnegie Hall aktuális szezonját.

A hagyományok, a régi értékek semmibevétele – mondta egy interjúban Tyemirkanov – a jövőt veszélyezteti. Ennek alátámasztására még egy kaukázusi közmondást is idézett: „Ha pisztollyal lősz a múltadra, a jövő ágyúval fog tüzelni rád.” Ennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy igyekezett megőrizni az elődje által teremtett értékeket, miközben nyilvánvalóan saját képére is formálta az együttest. Azt is nyilatkozta egyszer, hogy egy muzsikus nemzetiségének nincs jelentősége abból a szempontból, hogy milyen zenét játszik a legjobban: példaként említette a kanadai Glenn Gouldot, akit a legkitűnőbb Bach-játékosnak tart és Szvjatoszlav Richtert, aki szerinte a legtökéletesebben játszotta Beethovent. Érdekes, hogy a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar előző két Müpa-beli fellépésére, 2007-ben és 2009-ben mégis tisztán orosz műsort hozott, és a mostani programban is szerepel egy orosz darab, Prokofjev I. szimfóniája.

Tyemirkanov egyébként létrehozott egy – a nevét viselő – nemzetközi alapítványt, amelynek célja elsősorban az orosz zenei tradíció ápolása, illetve Szentpétervár egyedülálló kultúrájának és zenei előadói hagyományainak gondozása. A maestro díjat is alapított, amellyel minden évben elismerik a Szentpétervári Zeneakadémia Líceumának legkiválóbb növendékeit.

Aradi Péter 2012. november 30.

JURIJ TYEMIRKANOV ÉS A SZENTPÉTERVÁRI FIL HARMONIKUS ZENEKAR KONCERTJE Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

müpa

magazin 2012 november-december

15

K l a s s z i k u s

„Mennyei harmónia” A zeneművészet soha nem volt annyira hű és bizalmas kísérője az emberi életnek, mint a 18. században. Ez a felvilágosodott kor, ráeszmélve az élet abszolút értékére, úgy vette körül magát a zene hangjaival, mint tükrökkel, melyekben visszaverődnek az élet sugarai.

Igazi aranykor volt, mely a géniusz lába elé szórja a legváltozatosabb művészi formák kincshalmazát; a művésznek csak kezét kell kinyújtana, hogy tetszése szerint válogathasson ebben a kincshalmazban, hogy kimarkolhassa belőle egyéni életének felépítéséhez a legalkalmasabb anyagot.

Valódi életmuzsika volt a kornak zenéje: mindenütt jelen akart lenni; igyekezett magát minél jobban befészkelni a külső életformákba; hozzásimult minden alkalomhoz, hogy megragadassa azt és ennyiben „alkalmi” zene volt. De nem volt már szolgája az alkalomnak, olyan értelemben, hogy eszköz lett volna, mellyel az ember kulturális célokat, akár vallásiakat, akár világiakat, az áhítat vagy gyönyör vagy szórakozás jegyében szolgál. Másrészt viszont még nem akart vezér, irányító lenni. Csak kísérte az életet, párhuzamosan haladt vele, elébe tartva páratlanul gazdag zenei formák tükrét. És ezek a formák nem rejtett, sötét és magányos remeteodúkban alakultak-kerekedtek ki, hanem a jelenségvilág népes, színes, napsütötte felszínén a 18. század muzsikájának világias forgatagában.

Maga a társadalom egészen át volt itatva muzsikával – főleg olasz muzsikával – és százféle alkalmat adott rá, hogy a zene formái természetesen hozzáidomuljanak az élet formáihoz. Bécs, Párizs, Velence, Nápoly zenéje az utcákon és tereken éppúgy ott virágzott, mint a szalonokban és színházakban. A zene így az emberi lét minden tüneményének elválhatatlan társa és visszhangja lett; kivált a színházban, ahol egyenesen a maga nyelvére fordította a százszínű, zsibongó rokokó világ tarka képeit, úgyhogy a muzsikában

16 müpa

magazin 2012 november-december

jóformán minden életformának, típusnak és jelenségnek megvolt a megfelelő zenei kerete, hangja és szókincse. Olyan muzsika volt ez, mely friss levegőn, szabadon mozoghatott, melynek ezért arányosan kifejlődött, pompás plasztikájú, rugalmas, ép teste lehetett. Szinte csak az a lángelme hiányzott, aki az ép testbe beleleheli a legmélyebb lelket. S ez a lángelme volt Wolfgang Amadeus Mozart.

Zenét szerezni: Bachnál az Alkotásnak, a Teremtés folytatásának mestersége, Beethovennél az élet megváltása, Mozartnál… maga az élet. S minthogy Mozart olyan kornak volt gyermeke, melyben a zene a valóság tőszomszédságában haladt, természetes könnyedséggel helyezte át élete súlypontját a valóság birodalmából a zene szellembirodalmába és szinte észre sem vette, mint szürkül-törpül el, zsugorodik össze egyéni létének valósága, művészetének egyre ragyogóbb és hatalmasabb álmai mellett.

Valóság és ideál egymás mellett halad itt, de mindegyik a maga külön útján, soha össze nem keveredve, soha nem küzdve egymásért. Innen magyarázhatjuk, hogy a Mozart-zene állandóan vala2013. mi transzcendentális, minden földi január 20. megkötöttségtől távoli szférából EKAR szól hozzánk, valami olyan „menC KAMARAZEN EN R FE T Z S nyei harmónia” jegyében, mely- A LI E MOZART-ESTJ nek szűzi tisztaságát nem zavarja emzeti Bartók Béla N terem semmi földi zaj. ny se er gv an H Szabolcsi Bence (1941)

A LEGFRISSEBB INFO

88.1 Szeptemberto´´l új frekvencián.

88.1

müpa

magazin 2012 november-december

17

fotó: Marco Borggreve

Barokk gyászzenék

Musicien français

Vashegyi György – jó szokása szerint – kuriózumokkal emlékszik meg november elsején a halottakról.

Ezúttal két rokon mű szólal meg a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar előadásában Bach és Händel kimeríthetetlen kincsesbányájából. Az 1727-ben komponált Gyászóda (BWV 198) Bach talán legszebb gyászzenéje a passiók mellett (a gyászóda zenei anyagára építette később az elveszett Márkpassiót). A művet lipcsei egyetemisták rendelték Bachtól a drezdai választófejedelem özvegyének gyászszertartására: a politikai okokból katolizált választófejedelem különváltan élő felesége nagy tiszteletnek örvendett Lipcsében, mivel mindvégig hű maradt lutheránus hitéhez. Hasonlóan népszerű volt Londonban Karolina királynő, sokkal inkább, mint hitvese, II. György. Amikor 1737-ben elhunyt, nagyszabású gyászünnepélyt rendeztek, s Händel, aki közeli barátját és bőkezű patrónusát veszítettel a királynéban, legmegrázóbb gyászzenéinek egyikét komponálta az alkalomra. Vashegyi György a szó eredeti értelmében tanító, aki időről időre felmutat nekünk valami csodát, amelyet nem (eléggé) ismerünk. A hallgatónak nincs más dolga, mint hogy merjen tanulni, legyen bátor elmerülni a barokk gyászban és emelkedettségben. Néha a régi mesterektől tudjuk meg a legtöbbet önmagunkról.

Az idős Debussy nevezte magát „francia muzsikusnak”, de a címke – soviniszta felhangjaitól megtisztítva – tökéletesen illik Marc Minkowskira is. Barokk fagottosként kezdte, majd 1984-ben megalapította saját együttesét (Les Musiciens du Louvre), melyet azóta is vezet. A francia és az olasz barokk kevéssé ismert műveit porolta le, élen járt Rameau zsenijének újra-felfedezésében. Érdeklődése aztán az 1850 és 1950 közötti francia repertoár felé fordult, s munkálkodása során kiderült: nem csak a németek voltak képesek nagy zenét írni ebben az időszakban, s hogy van értelme akár Offenbachot is komolyan venni. Azon a három koncerten, melyen a Budapesti Fesztiválzenekar dirigenseként debütál, 1898 és 1932 között komponált francia műveket hallhat a közönség. A színpadi kísérőzenéből készült Fauré-szvit Sicilienne tételét alighanem sokkal többen ismerik, mint ahányan felismerik. Poulenc és Roussel elhangzó műveiről ez kevésbé mondható el. A francia Hatok tagja, Francis Poulenc művének hangszerelése (a két zongora mellett a fúvósok abszolút túlsúlya), illetve a pályáját tengerészként kezdő Albert Roussel háromtételes szimfóniájának szokatlan szerkesztése és hangzásvilága sok izgalmat, igazi ínyenc élményt ígér.

2012. november 1.

2012. november 2., 3., 4.

••• Bach és Händel gyászzenéi Vashegyi György vezényletével ••• Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

18 müpa

magazin 2012 november-december

••• Francia művek Marc Minkowskival és a Budapesti Fesztiválzenekarral ••• Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

K l a s s z i k u s

A Goldberg „oroszul”

Hogy ki a Moltopera közönsége? „Egyre többen és többen! Új közönséget szeretnénk toborozni azok közül, akik már régóta operarajongók és valami újra vágynak, azok közül, akik megcsömörlöttek az elvadult színházi próbálkozásoktól, azok közül, akik be akarják vezetni a gyerekeiket/unokáikat az opera és a magas művészet világába, azok közül, akik nem tudják, mit kell szeretni a komolyzenén, de kíváncsiak rá. Hogy ki a Moltopera közönsége? Ön.” Ezt olvashatjuk a fiatal társulat honlapján, s hogy igaza van-e ennek az Ágoston László által vezetett maroknyi de annál lelkesebb huszonévesnek az idézet utolsó mondatában, arról ki-ki meggyőződhet a „Varázsfuvola! Szeretem!” című produkciójuk kapcsán. Az előadás Mozart operájának keresztmetszetét nyújtja: a zenéből csak keveset húznak, de a darabot kommentálják, mert szerintük ez az az opera, amelyet mindenki ismer, de senki sem ért. A részint frissen végzett, részint zeneakadémista énekesekből álló társulatnak ez lesz az első lehetősége, hogy megmutassa, amit eddig csak elméletben írt le: hogy az opera vérbeli színház, valódi színházi szabályokkal. Szerethető zenét, közönségbarát előadásokat ígérnek, hogy az opera világába igazi élmény által vezettessenek be – hogy kik is? A jövő közönsége. Például Ön.

Valamikor a kilencvenes évek elején Budapesten demonstrálta, hogy miért volt igaza Ligeti Györgynek, amikor azt mondta, hogy az ő Bach-lemezét, A fúga művészetét vinné magával a lakatlan szigetre.

Jevgenyij Koroljov most a Goldberg-variációkat hozza magával, és aki sose hallotta őt koncerten vagy felvételen, annak is van oka elmenni a koncertjére. Az orosz zongoraiskola jeles tagjai – Szamuil Feinberg, Szvjatoszlav Richter, Dmitrij Baskirov, Eliszo Virszaladze, Grigorij Szokolov és társaik – évtizedek (évszázadok?) óta bármikor képesek életre szóló élménnyel megajándékozni a véletlenül betévedőt is, ha pedig Bachról van szó, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy olyat hallunk, amilyet csak ritkán. A Goldberg-változatok ráadásul az interpretációtörténet egyik kiemelt műve, melynek Glenn Gould-féle, 38 perces felvétele (1954) vagy Rosalyn Tureck közel másfél órás olvasata egyaránt érvényes, sőt kiváló értelmezés.

Koroljov nem show-zongorista, nem sztár, hanem elmélyült, különlegesen intellektuális zenész.

Ez a másfél óra tehát rendkívüli szellemi élményt kínál: betekintést az idős Bach – sőt, talán minden idők – egyik legkomplexebb, legmegindítóbb billentyűs kompozíciójába.

2012. november 3.

••• Varázsfuvola! Szeretem!

A Moltopera társulat produkciója ••• Fesztivál Színház

2012. november 7.

••• Bach: Goldberg-variációk Jevgenyij Koroljov zongoraestje ••• Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem müpa

magazin 2012 november-december

Mesterházi Gábor

fotó: Gela Megrelidze

Opera! Szeretem!

19

„Mintha

a zenenem

öregedne”

„Pali jól rajzol” – válaszolta egy riportban az akkor nyolcvanéves festőművész, Mácsai István, amikor egy újságíró azt firtatta, örökölt-e valamit a két fiú, a színész-rendező Pál és a zenetörténész János édesapjuk festői tálentumából.

A nyitottságot és a különféle művészeti ágak iránti fogékonyságot bizonnyal otthonról hozzák. Mácsai Pál például évek óta rendszeres közreműködője Fassang László Orgona-sztorik című sorozatának.

20 müpa

magazin 2012 november-december

Ha polgárinak neveztem, akkor nem voltam elég pontos. Túl sokat használtuk ezt a szót mostanában, nincs közmegegyezés, hogy mit is jelent. Inkább humán műveltségnek nevezném. Ez ma már nem alapkövetelmény, de a múlt században, annak is a közepén, a magukat értelmiséginek tartók körében elvárás volt, függetlenül attól, hogy nagyvárosi vagy kisvárosi volt-e az illető, esetleg birtokos, netán echte arisztokrata. Kellett nyelveket beszélni, zongorázni, illett görög-római-bibliai műveltséggel, irodalmi és történelmi ismeretekkel rendelkezni, hadd ne soroljam. Apám sokféle irodalmat adott a kezembe, legelőször talán Karinthyt, de Thomas Mannt is hamar, és Cervantest, Dosztojevszkijt, József Attilát, Kosztolányit, de Aranyt is és Berzsenyit. A nyugatosok műveit már kortárs irodalomnak tartotta, tovább nem merészkedett, de a harmadik nemzedék, Vas István például, még érdekelte. Festészetben mondjuk Giottótól az impresszionistákig mindent ő mutatott meg, de a huszadik század első harmada után már nem, az nem az ő világa volt. És moziba is vitt, Chaplintől Felliniig sok alapfilmet néztünk meg együtt.

Mikor jött el annak az ideje, hogy önállóan vásároljon lemezeket és melyek voltak ezek?

A legelső lemezeket Hollandiában vettem, tizenhat évesen.

Nem volt lemezjátszóm, mert az a komolyzenész testvéremnek járt. Kettőre tellett: az egyiken Vivaldi mandolinkoncertjei voltak, a másik egy Rolling Stones-lemez volt.

K l a s s z i k u s

Egy korábbi interjújában olvastam, hogy édesapja úgy gondolta, „a polgári neveltetés pilléreit még húsz éves kor előtt le kell rakni”. Ez pontosan mit jelentett, milyen könyveket adott például a kezükbe?

És mi volt az első munkája, ami már szorosan kapcsolódott a zenéhez?

Színház nincsen zene nélkül. Mivel kamaszként már gitároztam, énekelgettem, még a főiskola előtt felléptem itt-ott.

Aztán jöttek néha zenés darabok is, de az igazi első kapcsolat a zenével a lemezem volt, amelyhez Bornai Tibor írta a dalokat, én a szöveget, koncerteken együtt játszottuk, aztán a Villon-műsor Huzella Péterrel, abban is zenélek. Igazi, klasszikus zenében természetesen mint narrátor jutok szerephez: A katona története és az Oidipusz király Stravinskytól, a Johanna a máglyán Honeggertől, a Péter és a farkas Prokofjevtől, a Szentivánéji álom Mendelssohntól, a Babar Poulenctől – sok ismert „mesélős” darab előadásán vettem már részt többször is. Ez mindig utazásszerű, nagy élmény nekem. Emlékezetes volt Orbán György Csodafa című szép darabjának ősbemutatóját csinálni, vagy Szokolay Sándor Istár Pokoljárásának sok évtized utáni első előadását, de a Kékszakállú prológjának szövegét is szeretem mondani, különösen, hogy utána Bartókot lehet hallgatni.

„Ez mindig utazásszerű, nagy élmény nekem.”

Úgy tudom, édesapja gyakran tett fel lemezeket, miközben egy-egy képen dolgozott. Emlékszik még, milyen darabokat hallgatott a legszívesebben munka közben?

Mozarton túl alig hallgatott zenét, szívesen csak Schubertet, a Mozart előtti korokból pedig a leginkább Bachot. Gondolom, az eddigiekből kiderült, hogy finoman szólva nem volt modernista.

Sem a saját munkájában, sem más művészetekben nem érdekelte, hogy mi a kortárs, és általában tartózkodott mindentől, ami modern. Ez okozott némi konfliktust köztünk, amikor kamaszodtam, de – jó humora lévén – mindent meg tudtuk beszélni. Önre hogyan hatott, amikor a lakásban megjelent a pianínó, és egyre gyakrabban látta-hallotta a testvérét gyakorolni?

Volt kedve kipróbálni, barátkozott a hangszerrel?

A pianínó megjelenéséből elsőként az izgalomra emlékszem, és az idegen tárgy bonyolult szagára, a filcből, politúrból és porszagból való újdonságra. Természetesen aznap már klimpíroztam, én is rávetettem magam, csak valahogy nem merült fel, hogy tanuljak, nyilván nem akartam eléggé. A testvérem gyakorlása nem zavart, de nem is csinált kedvet: én mindenevő voltam, ő pedig már tízévesen is utálta a könnyűzenét, sosem hallgatta, szerintem ma sem ismer fel egyetlen Beatles-számot sem, a többiről nem is beszélve. Emiatt néha verekedtünk, ha meg az ő szalagjait hallgattam, akkor hagyta – jó testvér a rossz ízlésű öccsének –, hátha ragad rám valami. Ez persze a kiskamaszkorra vonatkozik, később már együtt lógtunk be a Zeneakadémián a koncertekre. Én máig hallgatok rockzenét is, ő ma sem.

Hogyan került az Orgona-sztorikba?

Fassang László meghívott, én igent mondtam.

Mi az, amit az Orgona-sztorikra történő felkészülés során fedezett fel magának?

Természetesen az orgonairodalom gazdagsága, de különösen a francia, huszadik századi szerzők munkái: Vierne, Duruflé, Florentz… Ezeket itt ismertem meg.

Mostanában mit hallgat gyakran, mit talál különlegesen izgalmasnak?

Mindig sokféle zenét hallgatok – nem is tudok erre válaszolni.

Lehet pre- vagy bécsi klasszikus, de huszadik századi komolyzene is, és persze jazz, swing, blues vagy akár rockzene – mind sok örömet szerez, mindegyikben mindig van valami új. Mintha a zene nem öregedne. Mármint a jó zene.

Bokor Gabriella 2012. november 11.

G LÁSZLÓ MÁCSAI PÁL ÉS FASSAN RIK IV. TO -SZ ESTJE: ORGONA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

müpa

magazin 2012 november-december

21

fotó: Carolin e Doutre

K l a s s z i k u s

Csillagok, ha felragyognak

Léteznek vörös és fehér törpék, szuperóriások és óriáscsillagok, vannak kettős, hármas és sokszoros csillagok, léteznek hullócsillagok, de a felkelő csillag fogalmát egyelőre csak az előadóművészet ismeri. Sokféle módja van annak, hogy a pislákoló lehetőségből vakító ragyogás váljék: ezt segíti elő a Rising Stars program is.

Az Európai Koncerttermek Szövetségének (ECHO) támadt az az ötlete, hogy a tag intézmények jelöltjei turné keretében járhassák be Európa legjelentősebb koncerttermeit. Ennek keretében kerül majd sor Banda Ádám és Isabelle Druet budapesti fellépésére is, akik sok mindenben különböznek ugyan egymástól, tehetségük és életútjuk eddigi alakulása mégis kínál néhány párhuzamot. Banda Ádám rendkívüli muzikalitása korán, alig öt-hat évesen megmutatkozott – igaz, szülei először egy játékdobot püfölve és hozzá Guns N’ Roses-számokat énekelve figyeltek fel Ádám zenei hiperaktivitására. Hamar jó kezekbe, a Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészetoktatási Intézménybe került, s számos versenyt nyert meg az évek során. A nagy áttörést aztán a 2007-ben rendezett Szigeti–Hubay Nemzetközi Hegedűversenyen elért megosztott első helyezés hozta meg számára – ahogy akkor fogalmazott: valami elindult. És valóban, még azon az őszön Junior Prima Díjat kapott.

Mérföldkő volt 2007 Isabelle Druet mezzoszoprán számára is, hiszen ekkor végzett summa cum laude minősítéssel a párizsi Conservatoire-ban, és ekkor kapta meg az Adami-díjat „az év fiatal énekeseként”. 2008-ban is folytatódott a sikersorozat, mégpedig nem is akárhogy, hiszen Brickner Szabolcs mögött második lett a világ egyik legtekintélyesebb komolyzenei seregszemléjén, az adott évben operaénekeseknek rendezett, kizárólag pályakezdő művészeket felvonultató brüsszeli Erzsébet királyné versenyen.

2012. november 24.

BANDA ÁDÁM HANGVERSENYE Fesztivál Színház

22 müpa

magazin 2012 november-december

Innentől kezdve nem volt megállás: 2010-ben a Francia Klasszikus Zenei Díj „Victoire” elismerését vehette át, a 2011-2012-es évadban énekelte többek között Bizet Carmenjének címszerepét, Rossini operája, az Olasz nő Algírban női főszerepét, Orlovszkijt Strauss Denevérjében, debütált a Párizsi Nemzeti Operában Richard Strauss Saloméjában Heródiás inasaként, és olyan jeles karmesterekkel dolgozott együtt, mint William Christie vagy René Jacobs.

Nem voltak esemény nélküliek ezek az évek a magyar hegedűs számára sem: a 2009. október 30-án a Zeneakadémián tartott diplomakoncert után 2010-ben Kanadában és az UNESCO párizsi székházában is bemutatkozhatott. Megkapta Péteri Károly hegedűkészítő mesterhangszerét, és 2012 augusztusában Magyar Bronz Érdemkereszttel tüntették ki.

A két sorsszál innentől egy időre összefonódik, hiszen az ECHO-hoz csatlakozott Művészetek Palotája Banda Ádámot jelölte a szervezet Rising Stars programjába. Így jut el a hegedűművész a Dahlkvist Quartet, Daniela Koch, Igor Levit, Romina Lischka és persze Isabelle Druet mellett is a párizsi Cité de la musique-ba, a brüsszeli Bozarba, az amszterdami Concertgebouw-ba, a bécsi Musikvereinba vagy épp a budapesti Művészetek Palotájába. S hogy hova, mennyi világosságot sikerül elhozni – az már legyen a csillagok dolga.

Filip Viktória 2012. december 8.

ISABELLE DRUET [F ] HANGVERSENYE Fesztivál Színház

FISCHER IVÁN ÉS A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR A MÜPÁBAN

2012. dec. 9., 10., 11. >>> A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin 2013. jan. 9., 11., 12. >>> Vendégünk Janine Jansen 2013. febr. 13., 15., 17. >>> Figaro házassága A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös rendezésében

WWW.BFZ.HU müpa

magazin 2012 november-december

23

Apák, fiúk, Bachok

A név kötelez, tartja a mondás, a fiúkat pedig olykor nemcsak a nevük kötelezi, hanem az is, akitől nevüket kapják. Az apjuk. Michael Jackson vagy Wolfgang Amadeus Mozart aligha futották volna be a pályát, amit befutottak, ha nincs mögöttük egy túlsúlyos atyafigura. Hasonló a helyzet Johann Sebastian Bachhal is, aki azt adta tovább fiáinak, amit apjától kapott. Meg a nagyapjától. Meg a dédapjától. A zenét.

• Johann Christian Bach (1735-1782)

24 m ü p a

magazin 2012 november-december

valamennyi zenész ősét felsorolta. A családfa élén az 1550 körül született Vitus neve áll, mellette pedig a következő bejegyzés olvasható: „Magyarországi zsemlyesütő, kinek a 16. században lutheránus vallása miatt el kellett menekülnie Magyarországról német földre.” Hogy a Bach muzsikusdinasztia alapítója egy magyar pékmester volt, azt bizonyítva látta a 18. század végének egyik jelentős magyar tanára és könyvkereskedője, Korabinszky János Mátyás (1740–1811), aki 1781-ben publikált, Pozsony városáról szóló könyvében a város szülötteként írt Vitus Bachról. A kissé túlbuzgóan hazafias szerzőt alighanem megtévesztette a pozsonyi anyakönyvekben gyakori Bach név, a család magyar eredettörténetét mindenesetre többen is átvették tőle. A 19. századi pozitivista zenetudomány sajnos kénytelen volt megfosztani a magyar kultúrtörténetet ettől az ékkőtől, a Bach-kutatás ugyanis kiderítette, hogy a valószínűleg még pékinasként magyar területre tévedt Vitus a protestánsüldözések elől valójában ősei földjére tért vissza. Liszt Ferenc, ha nem is tudott magyarul, legalább egész életében magyarnak vallotta magát. Fájdalom, a Bachok még ennyit sem tudtak felmutatni. Kénytelenek leszünk beérni a zenéjükkel.

Gardner hasonlatával élve kétségkívül a „földműves” kategóriába tartozik a Bach „dinasztia”, mely a 16. századtól egészen a 19. század közepéig állt fenn, bár ebben az esetben elég volt a harmadik generációnak felfedezni a „földet”: a következő nemzedékek tagjainak a család már következetesen a kezébe nyomta a (zene)szerszámokat. Ennek eredményeképp Türingiában a Bach családnév már a 17. század közepére minőségi garanciát nyújtó „márkajelzés”, valóságos „brand” lett. Nem véletlen, hogy amikor az arnstadti udvari zenekarban 1693-ban megüresedett egy hely, a gróf kijelentette: neki „ismét egy Bach és csakis egy Bach kell”.

Zeneszerzői „idegzsábája” az eredetiség vágya volt: az, hogy apjától és testvéreitől eltávolodjék.

m ú l t F o l y a m a t o s

„Az alkotóknak két fő típusa van: azok, akik állandóan elutasítják, amit ők vagy mások csinálnak, és majdnem kényszeresen új és új irányba tartanak; és azok, akik hamar felfedezik a »földet«, amit meg akarnak művelni, és így egyre nagyobb ügyességgel és fortéllyal egész életükben ugyanazt csinálják” – írja Howard Gardner Rendkívüliek című könyvében, melyben különféle zsenitípusokat különít el és Magyar volt-e J. S. Bach?

1735-ben részletes családfát állított össze Johann Sebastian Bach, amelyben vesz górcső alá.

Céhes jellegének megfelelően igencsak belterjes viszonyok jellemezték a Bach család működését: az újabb és újabb generációk az idősebb családtagoktól tanultak, egymás örökébe léptek a különféle zenei pozíciókban, és házasodni is leginkább néhány ismerős muzsikuscsaláddal házasodtak. A nagy és rendkívül összetartó Bach família évente egyszer „közgyűlést” tartott, melynek rendes lefolyását Nikolaus Forkel, az első Bach-életrajz szerzője így írja le: „Összejöveteleik alkalmával mulatságaik mindenestül zenei jellegűek voltak. Minthogy a kompánia teljességgel csakis kántorokból, orgonistákból és városi muzsikusokból állt, akiknek mind az egyházhoz is volt közük, […] a legelső dolog, amit összegyűltükben megcselekedtek, a koráléneklés volt.

Eme jámbor kezdettől azután továbbléptek az emezekkel gyakran merőben ellentétes pajkosságok felé. Mert immár közkedvelt dalokat énekeltek, amelyek tartalma részint tréfás, részint sikamlós volt...”

A húsz gyerekből, amely Johann Sebastian Bach két házasságból született, tíz − hat fiú és négy lány − érte meg a felnőttkort. A fiúk közül többen is hírneves muzsikussá váltak, nem kis részben apjuknak köszönhetően, aki nemcsak génjeit és tudását adta át sarjainak, de személyének tekintélyes súlyával is egyengette fiai karrierjét. Tudjuk például, hogy legkedvesebb utóda, Wilhelm Friedemann (1710−1784) kezéből még a lúdtollat is kivette, amikor az a drezdai Sophienkirche orgonista pozíciójára pályázott – a gondos apa maga fogalmazta meg, tisztázta le és írta alá (!) a városi tanácsnak küldendő dokumentumot, majd (immár saját nevében) ajánlólevelet is küldött fia érdekében az illetékes bizottságnak. Dokumentumok bizonyítják, hogy hasonló módon segítette Carl Philipp Emanuel (1714−1788), Johann Gottfried Bernhard (1715−1739) és Johann Christoph Friedrich (1732−1795) előrejutását is (a legkisebb fiú, az 1735-ben született Johann Christian túl fiatal volt ahhoz, hogy efféle közvetlen atyai támogatás haszonélvezője lehessen). Ha mindez a „Bach céh” szellemében szocializálódott családtagok számára természetesnek tűnhetett is, Christoph Wolff Bach-kutató nem véletlenül teszi fel a kérdést: „vajon mindez túlságosan lelkes szülőre, túlságosan védelmező hozzáállásra vall-e?”

müpa

magazin 2012 november-december

25

• Ruppert István

Egyértelmű válasz persze nincs: Johann Sebastian és – tágabb értelemben − a Bach dinasztia öröksége a jelek szerint éppúgy gazdagíthatta a fiúk tarsolyát tömör aranyként, ahogy húzhatta mázsás ólomként. A 19. századi német zeneszerző, Carl Friedrich Zelter például úgy írta le a kiváló billentyűs játékos hírében álló Wilhelm Friedemannt, mint akinek „zeneszerzői »idegzsábája« az eredetiség vágya volt: az, hogy apjától és testvéreitől eltávolodjék”; napjainkban David Schulenberg zenetörténész pedig „egy nagy művész nyughatatlan fiaként” jellemzi őt, „akinek nem sikerült megfelelnie sem apja, sem saját elvárásainak”. Első fontos állomáshelyén, a katolikus, pompakedvelő Drezdában lutheránus „egyházzenészként” Wilhelm Friedemann mindig is afféle kívülálló maradt; a jámbor protestáns Halléban pedig racionalista, szabadgondolkodó hajlama vált összeegyeztethetetlenné a Liebfrauenkirche orgonistájának pozíciójával. Meghasonlása végül oda vezetett, hogy 18 év szolgálat után felmondás nélkül hagyta el Hallét. Zaklatott pályája dicstelen véget ért: tanítással szerzett szerény jövedelmét apja felbecsülhetetlen értékű kéziratainak eladogatásával egészítette ki, sőt annak egyes műveit sajátjaiként tüntette fel és fordítva.

Carl Philipp Emanuel közel harminc éven át tartó berlini működése során − Wilhelm Friedemannhoz hasonlóan – szintén szenvedett a hajlamai és képességei, illetve a külső elvárások közötti ellentmondástól. Széleskörű érdeklődésének, szellemességének és szójátékainak köszönhetően azonban a művelt körök közkedvelt tagjává vált, s a berlini irodalmárok, kereskedők, városi polgárok és tisztviselők – akikkel sokkal szívesebben barátkozott, mint zenészkollégáival – társaságukkal láthatólag segítettek elviselnie a művészetpártoló, de reménytelenül konzervatív „Nagy” Frigyes porosz király szolgálatának egyhangúságát. A türelem meghozta gyümölcsét: 1768-ban végre a szabad szellemű, pezsgő kereskedővárosba, Hamburgba költözhetett, s komponistaként is folyamatosan növekvő hírnévnek és elismertségnek örvendett.

Már csak koránál fogva is Johann Christian (1735−1782) volt az, aki mindenféle értelemben a legmesszebbre távolodott a Bach dinasztia tradícióitól. Szakítva a „protestáns orgonista szindrómával” itáliai évei alatt áttért a római katolikus vallásra, s Londonban töltött évtizedei során elsősorban operaszerzőként szerzett nevet, mely műfaj korábban szinte teljesen hiányzott a család palettájáNagyon hasonló sorsra jutott az okos és muzikális, de lelkileg igen- ról. A gáláns stílus mesterének művészete nagy hatással volt csak labilis Johann Gottfried Bernhard is: apja ismételt közben- a fiatal Mozartra, aki nyolcévesen ismerte meg őt, s a két muzsikus járása jó pozíciókhoz segítette ugyan, ezeket azonban nem volt a jelentős korkülönbség ellenére tartós és szívélyes kapcsolatba képes megtartani – sangerhauseni állásából például egyik napról került egymással. 1778-ban egy újbóli találkozásuk után Mozart a másikra egyszerűen eltűnt, szüleit sem értesítve hollétéről. 1739- így írt róla apjának: „Szívből szeretem őt (amint bizonyára tudja ben a jénai egyetem joghallgatói között bukkant fel a neve; „talán is), nagyra becsülöm, és Ő ... igaz, ami igaz: éppen így szemembe, valamiféle lázadó kísérlet volt ez a nagyhatalmú apa árnyékában mint mások előtt − nem eltúlozva, mint mások, hanem komolyan, élő, kötelessége és hajlandósága között vívódó, tehetséges fiatal- igazán − dicsért engem.” Johann Christian korai halálát Mozart ember részéről, hogy saját kezébe vegye sorsát?” – kérdez ismét „a zenei világ nagy veszteségének” nevezte, egy kortárs pedig szoWolff. Akárhogy is, pár hónappal e „kiugrási kísérlet” után megbe- morúan jegyezte fel, hogy „ezt a roppant szakmai tudású, hivatása tegedett és meghalt. gyakorlásában nagyvonalúan szívélyes embert, aki általános figyelemmel támogatta barátait, és nemes jelleméMásként sáfárkodott Johann Sebastian és a Bach divel tűnt ki, elfelejtették, úgyszólván még mielőtt nasztia örökségével a második fiú, Carl Philipp elérte volna a mindannyiunkra váró sors; s úgy 201 decemb2.

Emanuel, valamint a legkisebb, Johann Christian: tűnik, még emléke is feledésbe merült.” er 18.

KARÁCS míg előbbi – Wolff szavaival – az apai örökséget Mikusi Eszter ON RUPPER Y A BACH CSAL és az új stílusokat „sajátos, eredeti ötvözetté Á T ÉS A PU ISTVÁN (ORGO DDAL kovácsolta össze”, utóbbi „teljes szívvel az új RCELL K N ÓRUS ES A) TJE mellett kötelezte el magát”. Mindkét út járhaBartók B Hangverséla Nemzeti tónak bizonyult. enyte rem

26 müpa

magazin 2012 november-december

Johann Sebastian Bach emlékműve a lipcsei Tamás-templom mellett.

müpa

magazin 2012 november-december

27

Három az erdélyi igazság Hagyományosan háromnyelvű irodalmi-zenei műveltség, nehezen megszenvedett nemzetiségi és vallási tolerancia, a szolidaritás ma már szinte elképzelhetetlen formái – íme három, az 1989-et megelőző erdélyi létállapot legfontosabb jellemzői közül. Ez a sajátos transzszilván szellemiség egyaránt áthatja az Erdélyben maradó, illetve az onnan elszármazott zeneszerzők legőszintébb partitúraoldalait.

Csíky Boldizsár és Kocsis Zoltán a hetvenes években Marosvásárhelyen...

... és 2011-ben a Müpában a Gulag szimfonikus költemény főpróbáján

28 müpa

magazin 2012 november-december

„Vásárhelyi jelenségnek” tartja magát Csíky Boldizsár, aki 1937-ben született Marosvásárhelyen, és a mai napig ott él. A Romániai Zeneszerzőszövetség (UCMR) tagjaként ugyan már az 1970es évektől el-elhangzottak a művei Budapesten is, ám sosem került a magyarországi koncertéletnek a kortárs szerzők számára fenntartott, meglehetősen szűk fősodrába. Igaz, itt hosszú évtizedekig ugyanez jutott osztályrészül nemcsak a határon túli magyar komponistáknak, hanem általában a külhoniaknak, egészen pontosan az emigránsoknak, illetve disszidenseknek is.

Csíky a kolozsvári zeneakadémián a Pizzetti- és Respighi-növendék Sigismund Toduţától tanult zeneszerzést, illetve a Kodály-tanítvány Jagamas Jánostól népzenét és formatant. 1965-ben mutatták be első, saját stílust mutató kompozícióját, a Két zenekari darabot. Régimódi történet, mely ugyanakkor igen jellemző Marosvásárhely zenei életére: a premiert követően Csíky középiskolai zongoratanára, Erkel Sarolta – nemzeti operánk megteremtőjének unokája – a Bánk bán szerzői kéziratának egyik fogalmazványoldalát ajándékozta a pályakezdő zeneszerzőnek.

z e n e A k t u á l i s Persze jellegzetesen 20. századi alkotások Csíky művei, melyek azonban egészen egyéni módon követik Bartók zenéjét. Számos kompozíciójában hallani Bartókra emlékeztető harmóniai fordulatokat és formai megoldásokat, némelyikben konkrét Bartók-idézetek szerepelnek, másokban csak homályosabb utalások. Ezeket az eszközöket viszont Csíky makacsnak tűnő következetességgel alkalmazza még azokban a darabjaiban is, amelyeket önelemzéseiben a schönbergi dodekafon iskola leszármazottainak tart.

Az 1960-as évek óta évtizedenként alig egy-két zenekari kompozícióval lép a közönség elé, s ezek többnyire tíz-tizenöt perces időtartama alighanem összefügg azzal, hogy a romániai (nem csak erdélyi) zenekarok számára kötelező jelleggel írták elő a kortárs darabok előadását a koncertek első műsorszámaként. (Hasonló rendelkezéseket egyébként nemcsak Bukarestben, hanem Budapesten is papírra vetettek akkoriban.) A zenekari művek mellett sorra születtek a vokális kompozíciók, köztük egy kamaraopera, a Görög Ilona (1966), a Barcsai-kantáta (1980) és a szintén 1980ban keletkező Hölderlin-dalok. Az egyik legújabb mű, a Gulág (2008) – melynek elgondolkodtató a mottója: Oly korban éltem én... Trăit-am vremuri... I lived in such a time... – legutóbb Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában hangzott el a Müpában 2011. október 26-án.

Csíky Bartók-követése mint a zeneszerzői pálya központi kérdése, hivatásos és nem hivatásos zenekritikusok szélsőséges reakcióit váltotta ki és váltja ki mind a mai napig. Az idősebb erdélyi zeneszerző-generációhoz képest Csíky ifjúkori alapállása egyértelműen avantgárdnak minősült, s ő hű maradt eszményeihez, még akkor is, amikor emiatt egy idő után konzervatívnak tűnt például Magyarországról, illetve az új zene modernista fejleményei felől nézve. Érdekes módon Csíky nagyobb stílustörés nélkül vált posztmodern szerzővé is. Tehette, mert valójában mindvégig az avantgárd konzervativizmus – vagy ha tetszik: a konzervatív avantgárd – keskeny pallóján egyensúlyozott. A lassan fél évszázadot felölelő életmű visszatekintve figyelemreméltóan szervesnek, stilárisan egységesnek tetszik. A végső esztétikai ítéletet pedig vélhetően nem a zenetörténészek és a kritikusok, hanem – akárcsak a zenetörténet bármely korszakában – maga az idő mondja majd ki.

Németh G. István

Erdélyből indultak

„A szüleim nem székelyek és én is csak születésem után pár hónapig éltem ott, de a székely kultúra és karakter a véremben és a tudatomban van” – nyilatkozta a székelyudvarhelyi születésű Eötvös Péter Atlantisz című 1995-ös zenekari műve kapcsán.

Ligeti György Dicsőszentmártonban született, Kurtág György az egyébként nem a történelmi Erdélyhez, hanem a Bánsághoz tartozó Lugoson, a sort pedig a Kolozsvárról elszármazó Viski János és Veress Sándor, a szászvárosi születésű Szőllősy András vagy éppen a Marosvásárhelyen felcseperedő Orbán György, illetve a tőle már Budapesten tanuló, de még kolozsvári középiskolába járó Gyöngyösi Levente nevével folytathatjuk.

Az Erdélyben eltöltött gyerek- és ifjúkor mindenkiben nyomot hagyott. Különösen az együtt élő nemzetiségek nyelvének, népzenéjének elsajátítására vonatkozó íratlan szabály: Ligeti 1949–1950-ben Arad megyében gyűjtött román népzenét, majd a következő évben Román koncertet komponált; Kurtág szellemi horizontját elsőként lugosi romántanára nyitogatta (akinek pár éve Colinda-ballada című művét ajánlotta). Mindez nemcsak a kelet-európai viszonyok között szokatlanul széles látókör kialakulását eredményezte az említett szerzőknél, hanem a másokéval konfrontált saját identitás letisztulását is.

2012. november 17.

RLIN-DALAI CSÍKY BOLDIZSÁR HÖLDE RI MAGYAR SVÁ LOZ KO A ÉS BORSOS EDITH A EKAR KONCERTJÉN OPERA SZIMFONIKUS ZEN Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

müpa

magazin 2012 november-december

29

Olló, politika, szabadság

A legnagyobb magyar filmesek egyike. Bár sosem kapott Arany Pálmát, kevés rendezőt becsültek és becsülnek olyan sokra Cannes-ban, mint őt. Fábri Zoltán életműve után Makk Károly filmjei láthatók a Müpamozi második évadában. A nyolcvanhét éves mester szerint az újra és újra felszínre bukkanó tehetségeknek – rendszerfüggetlenül – lapot kell osztani, ahogy ő is lehetőséget kapott a dühöngő, de korántsem hosszú életű diktatúrában.

Amikor újranézheti a filmjeit, miként az idei évad során a Müpában, megragadja-e az alkalmat?

Bemegyek egy-egy vetítés elején, nagyon ritkán ott maradok tíztizenöt percig, az utolsó pár percre pedig vissza szoktam menni, mert érdekel, hogy milyen hangulatban távozik a közönség. Egyébként általános tanulság számomra, hogy a moziban minden film hosszabb, mint a vágószobában. Hétszentség, hogy az ollóra mindig szükség van. Még az utolsó pillanatban is le lehet egy filmből csipegetni ezt vagy azt.

30 müpa

magazin 2012 november-december

Élt valaha ezzel a lehetőséggel?

Igen, mindig akad egy-egy rövidebb vagy hosszabb snitt, amely nélkül feszesebb lesz a film. Nem tudom, hogy minden rendező így gondolja-e, én biztos. Egyébként Radványi Gézától tanultam, hogy az embernél mindig legyen olló. Amikor 1947-ben a Valahol Európában című filmjének Puskin mozibeli bemutatójára indultunk, és az asszisztenseként vele tartottam, ő zsebre vágott egy ollót, és bár végül nem használtuk, nekem ugrásra készen kellett várnom, hogy kell a gépterembe mennem lecsípni néhány snittet.

b e j á r ó M ű v é s z Mondhatni, születésétől ismerte a vetítőgépeket, hiszen édesapjának mozija volt Berettyóújfaluban. Olyan volt a gyerekkora, mint a Giuseppe Tornatore-féle Cinema Paradiso gyerekszereplőjének?

Jól hangzana, de nincs így. Ha ráértünk, a mozinál fontosabb volt a strand, a kirándulás, a társaság, később az udvarlás. Egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan a gépteremben ültem.

A rendezők többségénél azonban mégiscsak ifjabban szagolta a celluloidot; van meghatározó moziélménye?

A nagy amerikai filmek, mint például az Oscart is nyerő A fiúk városa. És persze gyerekkoromtól ismertem azokat a háború után naggyá váló sztárokat, mint Spencer Tracy vagy Gary Cooper. Vagy a magyar színészóriásokat, Gózon Gyulát és Csortos Gyulát. Az is meghatározó volt, hogy rengeteg magyar filmet láthattam, a mai gyakorlattal ellentétben ugyanis akkor elsősorban a hazai termést

fotó: Herman Péter

„Róla csak azt kérdezték meg, hogy muszáj-e.

Muszáj, mondtam én.” láthatta a közönség. Ez a patriotizmus fontos volt. A forgalmazó és kölcsönző cégek, valamint a mozik élő kapcsolatban álltak egymással.

Ennek köszönhetően került a Hunnia Stúdióba gyakornoknak? Édesatyámnak valóban széles volt az ismeretségi köre, mások mellett rendezőkkel is jó kapcsolatban volt, például Ranódy Lászlóval.

1944 kora nyarán, érettségi után hozzájuk jöttünk fel Budapestre.

A történethez tartozik, hogy az én atyámat mindenki le akarta beszélni arról, hogy támogasson engem, mondván, hogy a filmezés linkóci időtöltés, főleg egy jelesre érettségizett fiatalember számára. Úgyhogy meg is állapodtunk, hogy beiratkozom valami komolyabb stúdiumra, így lettem az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténet-esztétika-magyar szakos hallgatója, és hat féléven keresztül szorgalmasan jártam is az órákra, 1946-ig. Akkor aztán jött a főiskola és elsodort. Kikoptam az egyetemről, ahogy Bacsó Péter és Kovács András is az osztálytársaim közül.

müpa

magazin 2012 november-december

31

Ön már a háború után kezdte a rendezői pályát, de még a háború előtti szakemberekkel. A régi filmgyári garnitúra tagjai miképpen tudták átmenteni magukat az új rendszerbe?

Egyrészt kitűnő szakemberek voltak szinte egytől egyig. A korábban erősen jobbra húzók java – köztük sok nyilas – nem is maradt itthon. Páger Antalhoz hasonlóan meg sem álltak Dél-Amerikáig.

Baán Frigyes, Radványi Géza, Szőts István, Gertler Viktor, Keleti Márton viszont visszatért. A háború után a pártok a filmiparba is beszálltak, létrehoztak gyártó cégeket, s abból húztak jövedelmet, hogy leszerződtek a mozikkal, és részesedtek a bevételekből. Én Ranódy révén a Parasztpárt cégéhez igazoltam le. 1948-tól aztán a pártokkal együtt a pártstúdiók is megszűntek, és létrejött a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat, amely a szovjet állami filmgyári struktúrát vette át. Státuszba vették a rendezőket – persze volt, aki elment, mint például Szőts –, felállt a központi dramaturgia, amely a pártközpont politikai osztályán kiötölt zsdanovi szocialista realizmus kereteit volt hivatott kitölteni filmekkel. Két-három éven keresztül a dramaturgia rendelte a munkás és paraszt témájú, esetleg vígjátéki forgatókönyveket. A kötelező szocreál azonban nem tartott sokáig, már Sztálin 1953-as halála előtt is puhultak az elvárások.

Mit értsünk puhuláson?

Már 1951-ben beinvitálták a Becsület és dicsőség alkotóit a rendszer sorvezetőéjül szolgáló Szabad Nép szerkesztőségébe. A rendező Gertler Viktor mellett ott volt az író-forgatókönyvíró Örkény István,

32 müpa

magazin 2012 november-december

fotó: Herman Péter

„Miközben a lilák már egyre inkább csak egymás között lilultak, az utóbbi években újra összejött egy nagy generáció.”

a film ugyanis az ő Házastársak című regényből készült. Én voltam a rendezőasszisztens, úgyhogy nekem is mennem kellett velük.

Finoman a tudtunkra adták, hogy nem jó ez a fajta szocialista realizmus, túl sematikusak a figurák. Magyarán, hogy nem ízlik nekik, amit ők maguk rendeltek tőlünk. Mai szemmel nézve szenzációs, hogy a nagyszerű színészek, Görbe János, Sulyok Mária vagy Gobbi Hilda mit hoztak ki ezekből a sematikus figurákból. De úgy tűnik, ez sem volt elég.

A közönség hogyan reagált az alig pár év alatt végrehajtott ideológiai átprogramozásra?

Először is nem volt más, csak szovjet film. A publikum viszont vágyott a saját színészeire. Másodszor, a nézők zöme már túl volt a legkülönfélébb tortúrákon, tisztában volt vele, hogy az egész úgy, ahogy van, egy nagy katyvasz. Aztán 1953-ban, Sztálin halála után, a Nagy Imre-kormánnyal jött egy meglehetősen határozott irányváltás, amely már deklarálta, hogy a művészetnek nem egészen az wa mázlim, hogy a Liliomfit már egy évvel később csinálhattam, és hát szó szerint lubickoltunk a korábban elképzelhetetlen szabadságban.

Elsőfilmesként még terelgetni sem próbálták?

Nonn György, a népművelési miniszterhelyettes behívatott magához és rákérdezett, hogy ez a Szilvay professzor vajon nem egy szociáldemokrata-e. Mondtam, hogy nem, ez egy vén marha, Nonn elvtárs, aki nem tudja, hogy mit kezdjen a csepűrágónak állt uno-

kaöccsével. De hát akkor mi ez a film, kérdezte. Hát a forgatókönyv lenkedő elvtársaknak, hogy amíg ti a börtönben ültetek, mi kint alapján egy nem eléggé mulatságos vígjáték, Nonn elvtárs, mond- szenvedtünk, és most ezt nem meritek bemutatni! Végül csak az volt tam én, a forgatással azonban azzá fogjuk tenni! Ennél több terel- a kérés, hogy írjuk ki a végére, hogy a sztori még ‘56 előtt játszódik. getés nem volt. A film pedig élből kiment Cannes-ba és jelölték is az Arany Pálmára. A következő filmjeim – A 9-es kórterem, illetve Az 1982-es Egymásra nézve című filmjével sem vonta magára a San Fransiscóban nagydíjjal jutalmazott Ház a sziklák alatt a korifeusok haragját? A Galgóczi Erzséber regényéből készített – kvázi megbízható rendezővé tettek, aki nem lépte adaptáció politikailag is kényes témákat feszeget, ráadátúl a 32-35 napos forgatási időt, nem költött sul leszbikus párról szól, hovatovább az akkor a lensokat. Az tény, hogy a forgatókönyvet eleinte gyelországi események okán szalonképtelen lena miniszter fogadta el. Később alacsonyabb gyel színésznők játsszák a főszerepeket.

2012. szinteken határoztak a filmek sorsáról, 1956 november 12. után pedig a filmgyári gyártócsoportokban Meglehetősen masszív volt a téma, és nem • MÜPAMOZI • dőltek el a dolgok, magyarán leültünk és akartam egyetlen magyar színésznőt sem MAKK KÁROLY RETR OSPEKTÍV megdumáltuk egymás filmjeit. Politikai belevonni, mondjuk Psota Irént vagy Törőcsik MIT CSINÁLT FELSÉG ED szempontok persze voltak, de tabunak csak Marit. Sokkal erősebbnek gondoltam, hogy 3-TÓL 5-IG? két dolog számított: nem piszkálhattuk a olyanokkal dolgozzak, akiket nem ismer a maElőadóterem szovjeteket, 1956-ot pedig nem tarthattuk gyar publikum. A kisregény pedig már 1980forradalomnak, slussz. ban megjelent. Nem szólt bele abba sem senki, amikor felhívtam Andrzej Wajda dramaturgját, A Szerelem című 1970-es filmjének egyértelhogy kiket tudna ajánlani a női főszerepekre. műen az 1956 utáni megtorlásokra utaló üzenetével sem akadt fenn az ideológiai rostán? A börtönt A visszhang azonban már durvább volt. is megjárt Darvas Iván szerepeltetése még ma is provokációnak tűnik.

Cannes-ból már kerestek, így a Filmművészeti Tanácsnak gyorsan kellett döntenie az elfogadásról. A bizottság sok mindent kifogásolt.

Róla csak azt kérdezték meg, hogy muszáj-e. Muszáj, Én mondtam, hogy, ha változtatni akarnak, akkor inkább mondtam én. Ennyi volt. Ne felejtsük el, már 1970-et ne menjen ki a kópia. A legtöbbet Dósai István, a maírtunk. Hét évvel korábban még kilincselnem kelgyar filmeket külföldön forgalmazó hungarofilmes lett. Az Utolsó előtti ember című filmem egyik akadékoskodott. Ő, aki a fesztiválokon a magyar főszerepére Nagy Attilát szerettem volna filmek miatt komoly rangot ért el. Végül Tóth 2.

201 november 26. megszerezni, egy megszállott kommunisDezső, akkori miniszterhelyettes döntött. Azt tát kellett volna játszania. Tudni kell, hogy mondta, hogy ha a Makk-kal elkezdjük átvá• MÜPAMOZI • KTÍV SPE RO Nagy ‘56-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén gatni a filmet, rosszabbul járunk, vállaljuk ezt RET LY RO KÁ MAKK megyei Munkástanács elnöke volt, ezért így fel, és küldjük ki, lehet, hogy nem is fog SZERELEM 1961-ig börtönben ült, és azután is csak tetszeni. Csak egy dolgot kértek: vegyem ki Előadóterem Miskolcon játszhatott. Először nem engedazt a snittet, amikor a sas átrepül a határon. ték, hogy szerződtessem, nekem azonban ő Bementem a vágószobába, a snittet kivágtam, kellett. Bementem a művelődési miniszterzsebre vágtam és átsétáltam a trükkosztályra helyetteshez, Aczél Györgyhöz, aki akkor már Tímár Péterhez. Mondtam, Petikém, ezt lelassítod, voltaképp a kultúra egyszemélyes irányítójának de olyan legyen az a lassítás, hogy szem ne maradszámított, hogy ezek az emberek már leülték a majon szárazon, aztán betesszük a főcím alá. A cannes-i gukét, megbűnhődtek, kérem, hadd szerződtessem Nagyot bemutatón megjelent az említett Rényi, és a főcím után kivia filmhez. „Ja, mert maga ezeket az ötvenhatosokat pártolja mi? harzott a helyéről, de ennél nagyobb botrány nem történt.

– kérdezte – De ha tényleg jó ez a Nagy, akkor menjen, a színháza majd kiadja magának.” Ötven év távlatából mit gondol, minek köszönhető a magyar film sikere?

Végül hogyhogy szabad utat kapott a Szerelem? Úgy tűnik, húsz-harminc évenként felbukkan egy zsákra való teGyanítom, hogy megunták, hogy újra és újra nekifutottam. Rényi hetség. Nálunk is volt vagy két ilyen hullám, amelynek tagjai egyPéter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, aki a Filmművé- másra találtak az irodalmárokkal. A szocialista táborban Sztálin szeti Tanácsnak is tagja volt, Bacsó Péteren keresztül halála után minden náció tagjai azt keresték, hogy miüzente meg, hogy mehet a film, de kért némi válképp is lehetne szabadabbá, emberszabásúbbá tenni tozást. Az is nyomhatott valamit a latban, hogy a rendszert. Kiderült, hogy nem lehet persze, de a stúdióvezetőnk az az Újhelyi Szilárd volt, aki a filmesek erre a keresésre rendkívül izgalmas 2012. még Aczéllal ült együtt a Horthy-korszakban. művekkel reagáltak. Az elmúlt két évtized áldecemb er 10.

Miután kész lett a film, a vágóm egyik reggel lóvize után, miközben – tisztelet a kivételnek MAKK K • MÜPAMOZI jelezte, hogy elkérték a kópiát, hogy meg– a lilák már egyre inkább csak egymás között • ÁROLY RETROS nézzék. Két hétig semmi, majd szólt Újhelilultak, az utóbbi években újra összejött egy PEKTÍV MACSK AJÁTÉK lyi Szilárd, hogy fejezd be a filmed gyorsan. nagy generáció. Csak annyi lenne a feladat, Előadót Később kiderült, hogy amikor a legfelsőbb hogy ki kellene osztani nekik a lapokat. erem körökben megnézték a filmet, szokás szerint Vajna Tamás feleségestül, a nejek nekiestek az elégedet-

müpa

magazin 2012 november-december

33

Folt Tóth Krisztina

34 müpa

magazin 2012 november-december

Az orvos halálosan kimerült volt. Úgy kalkulált, hogy a repülőn majd alszik egy kicsit, aztán érkezés után gyorsan lezuhanyozik és bemegy taxival a kórházba. Ott is mi várhat rá egy hét kihagyás után – jobb volt bele se gondolni.

Kihúzta a nadrágszíját, kirakta a zsebéből a mobilt és az aprót, aztán a laptopot is rutinosan a szalagra tette. Nem voltak sokan a beszállófolyosón, de a sor mégis feltorlódott. Egy sovány alak szerencsétlenkedett valami dobozzal. Erre az orvos visszavette a mobilját, kikapcsolta, mégse így menjen át a szalagon. A pasassal közben felnyittatták a dobozát: hangszertok volt. Utána a kapunál is besípolt, úgyhogy a cipőjét is levetették vele. Sokáig, nehézkesen fűzte vissza, közben felállt, és félig zokniban leemelte a hangszert a szalagról. Látványosan izzadt.

Az orvos megkereste a negyvenhármas kaput és leült. Hamarosan szólították is az utasokat. A sovány, kese hajú férfi, aki az imént a sort feltartotta, szintén Budapestre tartott. A jegyellenőrzésnél hátul maradt, az orvos csak a transzferbuszon látta újra. Állva ölelgette a hangszerét és még mindig verejtékezett, mint egy fegyvercsempész, akinek sikerült átsiklania az ellenőrzésen. Volt benne valami nyugtalanító, ideges vibrálás.

A repülőben megint bedugult a sor, az utasok a csomagjukat szuszakolták a felső tárolókba. Az orvos helye viszonylag az elején volt, belül, az ablaknál.

A sorban a B ülésen már ott ült a sovány, kese hajú pasas, a C ülésen meg ott ült a tokban a hangszer.

Ahogy az orvos megpillantotta a kese hajút, arra gondolt, átkéri magát máshova. Aztán meg arra, hogy úgyis aludni fog, tulajdonképpen teljesen mindegy, ki ül mellette. Befurakodott a belső helyre és próbált ellazulni, de nem ment. A hegedűs pasasról dőlt a víz, egyfolytában egy nagy férfizsebkendővel törölgette az arcát. A jobb karjával teljesen elfoglalta a közös ülés karfáját, pedig nyugodtan terjeszkedhetett volna a másik irányba is. De a hegedűt nyilván nem akarta zavarni. Ez is olyan irritáló volt: az orvos azon tűnődött, vajon a menüt is kikéri-e majd a hangszernek, és hogy vajon a hegedű Mr.-ként vagy Ms.-ként szerepel-e a jegyen. Biztos Ms., ez a pasi felesége. Élő nőt nehéz elképzelni az oldalán. Csak az nem világos, hogyha ennyi pénze van, miért nem első osztályra vesz jegyet.

Már majdnem elaludt, amikor a szomszédja mocorogni kezdett, és könyékig feltűrte a karján az inget. Az orvos odapillantott, és meglátta, hogy mégiscsak karikagyűrűt visel. Meglepőnek találta, hogy van felesége. Másodszorra is odapillantott, hogy ellenőrizze, tényleg jól látta-e, és akkor észrevette a férfi alkarján a foltot.

Nagy, kiterjedt melanómának tűnt első pillantásra. Ha előző nap a konferencián látja ugyanezt a foltot egy kivetítőn, nincs kétsége afelől, hogy nem sima anyajegy. Most viszont jobban szeretett volna aludni, mint ezt mérlegelni: rossz jelnek tartotta, hogy nem tud kikapcsolni. Ám mivel napok óta ilyen és hasonló

p e r c e s e k é s

f é l (2012. szeptember)

N é g y

foltokat nézegetett és elemzett a kollegáival, kényszeresen lenézett újra. Dermatoszkóppal pontosabb diagnózist lehetett volna mondani, de annyi ilyen megbetegedést látott már, hogy ránézésre is szinte biztos volt a dolgában.

Ráadásul a pasas az egyes bőrtípusba tartozott. Szőke volt, szeplős, világos szemű.

– Valószínűleg áttétje is van – tűnődött.

A légikisasszony megkérdezte, mit akar inni, ez végre elterelte a figyelmét a szomszédjáról, aki se a saját, se a hangszer menüjét nem kérte ki. Egész úton újságot olvasott, de nem lapozott benne. Az orvos erős kísértést érzett, hogy az újság ürügyén szóba elegyedjen vele és megkérdezze, volt-e már orvosnál ezzel a lilásfekete folttal, de aztán bevackolódott a szűk helyre és elszenderedett. Fejébe is szállt egy kicsit az az egy vörösbor, talán a kimerültség miatt. Azt se vette észre, mikor vitte el előle a légikisasszony a tálcát a maradékkal. Csak akkor eszmélt fel, amikor a pilóta bemondta, hogy leszálláshoz közelednek. A kifelé tülekedésnél aztán szem elől tévesztette útitársát és nem is gondolt rá az elkövetkező másfél napban.

A kórházból csak éjfél után keveredett haza, a felesége már aludt. Másnap reggel is csak néhány szót váltottak.

A nő kérte, hogy ne felejtkezzen el a koncertről, nagyon nehéz volt jegyet szerezni. Az orvos a háta közepére kívánta az egész esti programot, jobban szerette volna végre kialudni magát. De este mégiscsak megjelent öltönyben az előcsarnokban, és udvariasan köszöngetett az ismerősöknek.

Olyan elcsigázott volt, hogy csak a saját fáradtságának tükörképét volt képes leolvasni az idegen arcokról. Mindenkit elnyűttnek és szánalmasnak talált, kedvetlenül bámulta a fekete ruhába préselt, hízásnak indult női testeket, a szánalmasan sovány vagy épp nagydarab férfiakat.

Még mindig egészen máshol jártak a gondolatai, amikor megpillantotta a pódiumon tegnapi útitársát, aki a hegedűjével utazott. Így feketébe öltözve magasabbnak, légiesebbnek tűnt.

A vékony, szőke ember puhán, emberfeletti könnyedséggel játszott, nem is volt jelen a teremben. Mendelssohn e-moll hegedűversenyének második tétele közben az orvos egyszer csak odahajolt a feleségéhez és a fülébe súgta: – Tudja.

A nő teljesen kizökkent, szemrehányóan pislantott vissza, mint aki érti, de valójában fogalma sem volt róla, ki tud és mit.

– Tudja – mondta este az ágyban újra a férfi a sötétségnek, mert a nő már aludt. Az orvos viszont, bármilyen fáradt volt is, képtelen volt lehunyni a szemét, egy sötétlő fekete foltot bámult a plafonon.

2012. október 22.

LITERÁRIU TÓTH KRISZT M INA ESTJE Üvegterem

müpa

magazin 2012 november-december

35

V i l á g z e n e

Forradalmár a városban

Huszonhét évesen ment el, mint Jimi Hendrix, Janis Joplin, Kurt Cobain vagy Amy Winehouse. Csakhogy a halála összehasonlíthatatlan a könnyűzene legendás „huszonhét éveseivel”. Gérecz Attila költő 1956. november 7-én az utcai harcokban vesztette életét. Ferenczi György és a Rackajam zenekar lemezzel és koncerttel tiszteleg az emléke előtt.

36 müpa

magazin 2012 november-december

A negyvennégy éves Ferenczi Györgyről nem egyszer leírták már, hogy életművész. Csakugyan az, ha az élet teljes erőbedobással történő, jókedvű és szüntelen élvezetét nevezzük annak. Csakhogy a passzív élvezkedőkkel szemben Ferenczi igazi húzóember, perpetuum mobile, aki tizenhét éves kora óta színpadon zenél, és egyfolytában keresi az új kihívásokat, kutatja a járatlan utakat. Nem magányos felfedező, aktuális együttesével mindig a továbbvivő és az erőket egyesítő irányok vonzzák. Fúziós zene, ezt is gyakran mondják tevékenységére, de inkább csak jobb híján, mert ilyen fúzióval nem sokan kísérleteztek előtte. Kevesen tudják a népdalt ritmikában és dallamban úgy párosítani a blues alapú zenékkel, ahogy azt az énekes-hegedűsszájharmonikás teszi.

Iskoláskorában hegedülni tanult, de amikor egy countryzenekarba került, már szájharmonikán játszott.

Trossingenben – ahol a Hohner céget alapították – 1993-ban a hangszer világbajnokságán a legjobbnak választották. Időközben a magyar rock- és bluesegyüttesek és szólisták hosszú sora hívta közreműködőnek lemezfelvételekre és koncertekre: példaképe, Hobo, azután Presser Gábor, Takáts Tamás és mások.

Több mint kétszázötven lemezen hallhatjuk játékát és énekét, amelybe az S-modell és más népszerű zenekarok albumai is beletartoznak. Saját együttesét, a Herfli Davidsont 1991-ben alakította gyerekkori barátjával, Benkő Zsolttal.

Élmény! Minden tekintetben.

www.mupa.hu

ÉLMÉNYT AJÁNDÉKBA

Bár a Herfli sok szempontból nyilvánvaló előzménye jelenlegi zenekarának a Rackajamnek, ez utóbbi bátrabban indult az önálló hangzásvilág felé. A paradoxon mint alapforma (Hendrix és a népzene, Neomatyó stb.) megmaradt, de a Rackajam Csárda-funkjának zenei ötvözete határozottan kikeményedett. Ferenczi visszanézve úgy látja, hogy a döntő lökést a Gryllus Dániel felkérésére felvett Petőfi-albuma hozta meg saját maga és együttese számára. Bár azelőtt is részt vett ünnepi és hazafias műsorokban saját Petőfi-megzenésítéseivel, de amióta rendszeresen előadják a Megbántott a rózsámat vagy a Milyen lárma, milyen vigadalom című verset, saját szöveges dalaikat is megszűrték, magasabbra tették a mércét, hiszen „két Petőfi-vers között azért mégsem lehet akármit játszani!”

A népzene fokozatosan nyert teret zenei világában.

Próbálkozott vele korábban is, de csak akkor lépett elő vele, amikor már kellően kidolgozottnak és elsajátítottnak érezte, amikor nem hatott mesterkéltnek: „Sokáig tartott, mire eljutottunk oda, hogy a zenékkel az autentikus közönség elé is nyugodtan ki merjünk állni. Annyira jó keverni a műfajokat, annyi erő van ettől benne!”

Ferencziék első Hangzó Helikon-albumának Petőfi volt a főhőse. Most újra egy forradalmár költőhöz nyúltak: Petőfi 1849-ben, Géretz 1956. november 7-én halt a magyar szabadságért hősi halált. „Találtunk egy költőt, aki megint olyan hatással lesz a zenekar életére, mint Petőfi” – mondja róla Ferenczi. – A Géretz-versek egyszerűen gyönyörűek, és sikerült zeneileg olyan formát találni hozzá, ami tele van energiával.”

Zipernovszky Kornél

A J Á N D É K U TA LVÁ N Y O K

A M Ü PA J E G Y P É N Z TÁ R A I B A N K A P H AT Ó K 2012. december 21.

HANGZÓ HE FERENCZI GYÖRGY LIKON ÉS A RA GÉRECZ ATTILA-E CKAJAM STJE Fesztivál Színház

S T R A T É G I A I PARTNEREINK S T R A T É G I A I M É D I A PA RT N E R E I N K

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.hu

ISO 9001:2000

müpa

magazin 2012 november-december

37

„Bekapcsolom a klasszikus zenei adót a rádióban, és az ablakomból hosszasan nézem a Malecónt, a mi végeláthatatlan tengerparti sétányunkat.”

Anyanyelvük a zene Az a „Buena Vista-nyár…” – így emlékszik vissza Salman Rushdie író Fúriadüh című könyvében az 1998-as évre, s vagyunk így még pár millióan. A Kuba-mániát kirobbantó lemez maradandó nyomot hagyva a világzene alakulásában. Az akkor 80-90 évesen világsztárrá vált zenészek többsége ma már nincs köztünk, a zenekar azonban továbbra is turnézik olyan nagyszerű zenészek főszereplésével, mint Eliades Ochoa vagy az énekes díva, Omara Portuondo.

A Buena Vista Social Club című album kiadójának menedzsere eredetileg százezer eladott példányban reménykedett, amikor a stúdióban összegyűlt zenészekkel elkezdődött a múltidézés. Az ötvenes évek Kubájának romantikáját felidéző son dalok Kubában akkortájt közismertek voltak, akkor is, ha nem a valaha nagynevű Ibrahim Ferrer vagy Ruben Gonzales prezentálta őket. A világ azonban kevésbé figyelt a salsa gyökereit jelentő műfajra, a tradicionális kubai zene egyik fő típusára. A producer és kiadó Ry Cooder neve és munkássága elég volt ahhoz, hogy a lemez létrejöjjön és a valaha legnagyobb példányszámban (közel tízmilliós nagyságrendben) eladott kubai album legyen. Úgy is emlegetik, mint a „világzene Dark Side of the Moon-ja”.

A végleges zenekar összetétele csupán a véletlen műve volt. Eredetileg afrikai és kubai zenészek közös munkáját szerették volna lemezre venni, ám a Maliból meghívott csapat nem kapott vízumot.

38 müpa

magazin 2012 november-december

A kiadónak improvizálnia kellett, s kubai zenészekből állították össze az azóta világhírű zenekart. Ami az idős sztárokat illeti, Ruben Gonzalesnek akkoriban zongorája sem volt, azokban a hetekben mégis felvettek vele egy külön albumot, Ibrahim Ferrer lottószelvényeket árult és cipőket tisztított, s onnan került vissza a mikrofon elé.

Omara Portuondo sem szerepelt a producerek terveiben, de az énekesnő éppen akkor a szomszédos stúdióban rögzítette saját lemezét, és Ry Cooder kérésére két dalban ő is megjelent az első Buena Vista-albumon. A nyolcvankét éves énekesnő turnénaptára ma is tele van, folyamatosan járja a világot, így a Müpa Magazin kérdéseire is két munka között, Dél-Amerikából válaszolt. „Mindig ilyen voltam. Egész életemben dolgoztam, s bár a sok utazás alatt hiányzik a család, én már nem fogok megváltozni” – vallotta be a kubai sztár, aki ameddig csak tud, énekel, és viszi a kubai tradicionális zenét, a bolerókat és az utánozhatatlan atmoszférát, a hat-

V i l á g z e n e

vanas évek romantikus, kicsit bossa novás dalait a világ minél több színpadára. „Néha előfordul, hogy van egy kis szabadidőm, ilyenkor bekapcsolom a klasszikus zenei adót a rádióban, és az ablakomból hosszasan nézem a Malecónt, a mi végeláthatatlan tengerparti sétányunkat.” Szerinte amellett, hogy a zene a kubaiak vérében van, és az élet számukra elképzelhetetlen zene nélkül, az utánpótlás is biztosított: „Kubában a fiatalok nagyon jó képzést kapnak a klasszikus és a tradicionális zenében egyaránt, és csodálatos látni, hogy a fiatal zenészek miként formálják saját stílusukra a kubai zenét, hogyan gondolják újra a klasszikus dalokat.”

A zene meghatározó eleme a kubai létnek, segít elfeledtetni a nehézségeket, amiből volt bőven, s van máig.

A karibi térség legnagyobb szigetének zenéje rendkívül szerteágazó – az ember a legkülönfélébb stílusokkal találkozhat a főváros, Havanna utcáin, vagy a vidék elhagyatottabb zugaiban. Ahogy Latin-Amerika többi országában, a latin zene, és azon belül az egyes nemzetek sajátos dallamai és ritmusai sokkal fontosabb részét képezik a hétköznapoknak és a nemzeti identitásnak, mint mifelénk.

fotó: TęCarlos Pericas

Omara Portuondo az egyik olyan élő legenda, aki ezt az identitást folyamatosan erősíti. Az énekesnő gyakorlatilag tizenéves kora óta színpadon van. Gyerekként a híres-hírhedt havannai Tropicana klub egyik show-jába ugrott be egy táncosnő helyett, s mivel testvérét, későbbi énekes társát szinte minden próbára elkísérte, azonnal tudta a lépéseket, és tizenöt évesen máris megízlelte a sikert. Ebből a véletlenből később tánctanári diploma is született.

A kubai „son”

A son olyan Kubának, min t a tangó Argentínának vagy a szamba Brazíliának : erre épül a legtöbb, később kialakult zenei stílus.

Az első lemezre vett son dallamok 1918-ból szárma znak, addig azonban sok helyen tiltották ezt a stíl ust, mivel erkölcstelenne k tartották, ahogy a szinkóp ás ritmusokra egymáshoz simult párok lassan ringatták csípőjüket. Elő adásában a jellegzetes han gszer a tres, a speciális kubai gitár, a bongo dob ok, a claves (két farúd, me lyet összeütnek) és a ma racas, azaz a rumbatök.

A son a világot már jóval a Buena Vista sikere előt t meghódította. Először 192 8-ban Párizsban kavarta fel a zenei életet, ahol Rita Montaner előadásában kapkodták el a Moises Sim on zongorista által írott El Manicero (A mogyoróá rus) című felvételt.

Három évre rá a dal – amerikai ízlés szerint fazonírozva – a Broadway-t is meghódította, és ezz el világszerte elindult a mai nap ig tartó latinzene-őrület.

A jazzőrület őt sem kerülte el. Az ötvenes években Duke Ellington és más szerzők slágereit énekelte vokalistaként. Nat King Cole is akkor vette fel spanyol nyelvű albumát, s a Tropicanában együtt is énekelt a huszonéves Omarával. Most többek között erre is emlékezik az énekesnő, aki legújabb albumán Cole-dalokat énekel majd.

A Buena Vista sikere természetesen az ő életét is megváltoztatta, bár számára kevésbé volt nagy ugrás, mint a már visszavonult Ferrernek és Gonzalesnek. Zenei projektjei azonban nemcsak a Buena Vista által képviselt zenei stílusra szorítkoznak. Pár éve közös albumot készített a „brazilok Omarájával” (aki persze jóval fiatalabb), ahol portugálul is énekel bossa novát, de a kubai és a brazil ritmusokat is keverik egy-egy dalban. Sok év után közös albumot készített Chucho Valdesszel is, a kubai zongorafenoménnal, de együtt zenélt a kameruni Richard Bonával és a brazil Chico Barquéval is. Vitalitása lenyűgöző. Ritkaság, hogy a koncertjein ülve maradjon a közönség.

Vörös Eszter 2012.

9. november

TA BUENA VIS ORQUESTA ® FEATURING UB SOCIAL CL ORTUONDO P A R A OM ti a Nemze Bartók Bél enyterem rs ve g Han

müpa

magazin 2012 november-december

39

Négy húr,

három kontinens

fotó: Kása Béla

Hogy a magyar zenekultúrában meghatározó szerepet játszik a hegedű, az aligha szorul bizonyításra.

Kevésbé közismert azonban, hogy ez a „gyönyörű istennő”, ahogy Yehudi Menuhin nevezte, más zenei kultúrákban is gyökeret eresztet t.

A Müpa októberi fesztiválja, a Violinkulcs ezekre vetíti a rivaldafényt, miközben elkápráztatja a hallgatót a hegedűn megszólaló zenék elképesztő stílusgazdagságával.

A magyar hagyományokon belül a hegedű kapcsán legalább két fontos vonulat különböztethető meg: az egyik a Hubay Jenő nevével fémjelzett mesteriskola, amely a Zeneakadémián keresztül olyan művészeket adott hazánknak, mint Szigeti József, Székely Zoltán vagy Zathureczky Ede, és amelynek hatása a legifjabb klasszikus hegedűs generáció játékán is érződik. A másik ág a Kárpát-medence hangszeres népzenéje, amely elsősorban a prímások egyedi stílusán, variációs tehetségén keresztül vált híressé – méltán. Az erdélyi – főként mezőségi és kalotaszegi – prímásdinasztiák a mai napig szoros kapcsolatot ápolnak Magyarországgal. A legjelentősebb mezőségi tánckísérő zenekar, a Magyarpalatkai Banda például a mai napig rendszeres vendége a budapesti táncházaknak is. Ám ha a hegedű történelmi diadalmenetéről beszélünk, a magyar kincsek csupán egy apró – bár jelentős – epizódot képviselnek. Szálló, teres hangzása, rugalmas, hajlékony intonálása, virtuóz technikai lehetőségei kísérő- és szólóhangszerként egyaránt alkalmassá teszik arra, hogy különböző földrészek és civilizációk zenéjének legyen a főszereplője.

A leghíresebb indiai hegedűművészek egyike lép fel a Müpa fesztiváljának nyitókoncertjén, és ez bizony nem véletlen. India a hangszer hódításának legtávolabbi földrajzi határát képviseli. Az indiai zene rugalmas természetére jellemző, hogy az

40 müpa

magazin 2012 november-december

Az indiai zene déli, ősibb dialektusának, az úgynevezett karnatak zenének számos zeneszerzője ismert. Közülük az egyik legjelentősebb, a máig kultikus népszerűségű dalszerző, Muthuswami Dikshitar szintén zenész testvérei közül Baluswami Dikshitar a madraszi brit helyőrségi zenekar vezetőjétől tanult meg hegedülni ebben az időszakban. A hegedűben az indiai muzsikusok a számukra legmagasabb szintű hangszer, az énekhang remek imitálási lehetőségét fedezték fel, és az általuk alkalmazott sajátos technika is azt szolgálja, hogy a hangszere ezt a szerepet minél tökéletesebben be tudja tölteni. A dél-indiai koncert máig fontos része, amikor az énekes által improvizált sorokat a hegedűs ismétli, majd variálja a maga kedve szerint.

V i l á g z e n e

évek során rengeteg vendéghangszer asszimilálódott, és bizonyult remek eszköznek a rágák előadásához. A hegedű meghonosodásának ideje nem tisztázott, de legvalószínűbb, hogy az 1790-es évek környékén, a Brit Kelet-indiai Társaság európai, elsősorban ír származású zenészei és zenekarai révén került először Indiába.

2012.

24. november

Y I H EG E D Ű AZ ERDÉL zínház

Fesztivál S

Az indiai hegedűs féllótusz-ülésben helyezkedik el játék közben, a hangszert pedig úgy tartja az álla alatt, hogy a másik végét, a hegedűnyak végén található kulcsszekrényt ülő helyzetben a nyugvó lábfejére támasztja. Így a jobb kéz szabadabban mozoghat a húrokon, lehetővé téve ezzel az indiai zenére oly jellemző, széles hajlításokat és a mikrotonikus frazeálást.

Míg egész a közelmúltig a hegedűs kizárólag alárendelt szerepben jelent meg a színpadon az énekes mellett, ma már rendkívül népszerű szóló-hegedűművészek is ismertek. Lalgudi Jayaraman volt az első a híresebb szólisták közül, aki karrierjét még gyermekként az 1940-es évek elején kezdte, és őt követték a hatvanas években olyan iskolateremtő művészek, mint L. Subramaniam, L. Shankar, vagy legújabban a déli koncerttermek sztárjaiként ismert hegedűs testvérpár, Ganesh & Kumaresh. Legjelentősebb női képviselője A. Kanyakumari, aki elektromos hegedűn játszik klasszikus indiai muzsikát.

Vonós zeneművészek egész sorát ismerjük, akik stílusa döbbenetes átalakuláson ment keresztül pályájuk során. A hegedű talán azért alkalmas arra, hogy ezt a döbbenetes próteuszi bravúrt zsinórban többször is végbevigye, mert ez a hangszer a világ négy kontinensén vált olyan eszközzé, amely hitelesen tolmácsolja az adott régió népi és műzenéit egyaránt. A hangszeres technika hajlékonysága pedig lehetővé tette azt, amit sok zenész a muzsika igazi életének, eleven lélegzésének tekint: az improvizációt.

2012. november 22.

L. SUBRAMAN

IAM [IND]

Bartók Béla Ne m Hangversenyter zeti em

A hegedű a harmincas évektől kezdve több hullámban igyekezett bevenni a jazz fellegvárát, elsősorban Európában. Egyrészt a francia Stépháne Grappelli némafilmes kísérőből és Mozartot játszó utcazenészből avanzsált szvingzenésszé, amikor 1934-ben megismerkedett Django Rheinhardttal és megalapították minden idők egyik legismertebb húros jazzkvintettjét, a Hot Club de France-ot. Ha jazzhegedűt említünk, a magyar közönségnek leginkább Grappelli neve és stílusa jut az eszébe. Ám követői közül a legjelentősebbek nem téveszthették szem elől a hetvenes években lezajlott nagy találkozást az indiai és az európai hegedű között. Jean-Luc Ponty és Didier Lockwood saját stílusának kialakítása mellett újra és újra koncertezett indiai muzsikusokkal, világossá téve, hogy a stílus végérvényes hatást gyakorolt a jazzre is.

Alapvető igénye az indiai zenének az improvizáció, így pedig szinte kódolva volt kapcsolata a jazz-zenével. A hetvenes évektől kezdve a hangszer merőben új megszólalási lehetőségeit mutatták be olyan legendás formációk, mint a Shakti zenekar. A Shakti új stílusának az egyik záloga a fiatal hegedűs, Lakshminarayana Shankar személye volt. Shankar azoknak a művészeknek a sorát gazdagította, akik korai indiai zenei gyökereiket nyugati zeneakadémiai tanulmányokkal táplálták, és így a két zenekultúra közti kapcsolódási pontokat készítették elő.

Shankar a Wesleyan University közegében ismerkedett meg a korszakalkotó jazzgitáross John McLaughlinnal, és barátságuk gyümölcse lett a Shakti, amely a nyugati és a keleti zenei áramlatokat hihetetlenül organikus fúzióban ölelte egységes stílussá. Shankar egyedi tervezésű hangszere kiterjesztette a hegedű megszólalását, és gyakorlatilag egy vonósnégyes hangterjedelmével ruházta fel.

2012. november 25.

LANTOS ZOLT ÁN OPENSOUR CE Fesztivál Színhá

z

Egyedi építésű hegedűk alkalmazása egyáltalán nem ritka – a Violin-Kulcs utoljára fellépő művésze, Lantos Zoltán rezonáns-húros hangszereivel erősíti saját megszólalását. És hogy a kör bezáruljon, Lantosra, aki tíz éven át tanult zenét Indiában, jelentős hatást gyakorolt valamennyi indiai muzsikus, akikről ebben a cikkben szó esett.

H. Magyar Kornél

müpa

magazin 2012 november-december

41

A

kaláka

és a leglegek birodalma Kezdjük egy kis matekkal, állítsunk fel egy egyszerű egyenletet!

Ha vers+zene=x, akkor Magyarországon biztos, hogy x=Kaláka.

Ha valaki meghallja ezt a szót: Kaláka, önkéntelenül mosolyra húzódik a szája, legyen bár az illető kisnyugdíjas, óvódás, egyetemi tanár, bombanő vagy bőrszerkóba bújt kemény motoros.

Egy ízben, amikor a párizsi Sorbonne nagytermében rendezett koncert kommentátoraként érzékeltetnem kellett, mit jelent idehaza ez az együttes, elmondtam, hogy a lemezhalmok, hatalmas várat megtöltő fesztiválok, telemuzsikált mesesorozatok és egyebek mellett elég arra gondolnunk, hogy Budapesten a reptérre igyekezve aznap reggel a villamosban még minden megállónál hallottam felcsendülni a Bőrönd Ödön dallamát. A Kaláka így vagy úgy, de

42 müpa

magazin 2012 november-december

2012. december 15.

NAGY KARÁCS ONYI KALÁKA Bartók Béla Ne m Hangversenyter zeti em

napi táplálék kicsiknek-nagyoknak, még ha akad is, aki ennek maga sincs tudatában. Amikor a kapolcsi Versudvarban Kaláka-mozit rendeztünk, és éjfélig Mátyás király történeteket, népmeséket vetítettünk a jó népnek, ott gubbaszkodtak nagy babzsákokon gyerekek, ezüstfejű, meglett felnőttek, italozó, fiatal kompániák, összebújó szerelmesek és szívták magukba a napi mese- és vele a zeneadagot.

Kodály álmából annyi biztosan valóra vált, hogy a Kaláka mindenkié.

Jártunk Clunyben, egyfajta nyári szabadegyetemen is. A hallgatóság részben a város lakóiból, részben a legkülönfélébb országokból „europolgári identitást” tanulni odacsődült ötven diákból állt. Zajos siker, lelkesedés. Még éppen Clunyben időztünk, mikor az egyik diák azzal keresett meg, hogy workshopjukban rövid reklámfilmeket rendeznek az elképzelt közös európai személyi igazolvány népszerűsítésére. Fenomenális ötletük értelmében néhány, különböző

V i l á g z e n e

Hadd soroljak sebtében párat a leglegeikből. Negyven év alatt huszonhét lemez, több mint ezer saját dal és adaptáció. Legalább kétszáz magyar és külföldi költő dalait szólaltatták meg Burnstől Lorcáig, Guilléntől Adyig, Radnótitól Weöresig, József Attilától Nemes Nagyig és tovább. Önálló lemezük jelent meg Villon és Jeszenyin, Kosztolányi és Kányádi, Arany János, Tamkó Sirató Károly és Szabó Lőrinc műveiből. A zenei közreműködésükkel létrejött Magyar népmesék sorozat

„Nem összemossa különböző népek és stílusok jellegzetességeit, hanem a költészet kötőanyagának hozzáadásával vegytiszta, művészi keveréket hoz létre.”

nemrég századik epizódjához érkezett. Mintegy százötven fellépésük van évente, úton zötykölődnek Ausztriától Argentínáig, Belgiumtól Bosznia-Hercegovináig, Brazíliától Bulgáriáig, Chilétől Finnországig, Japántól Mongóliáig, Portugáliától Tajvanig, Ukrajnáig vagy Uruguayig és még vagy tucatnyi más országban. Ha megunják a mikrobuszt meg a repülőt, legfeljebb majd a Prima Primissima lovacska hátán vagy a Kossuth-díjhoz járó szobor kalapja mellé tűzve döcögnek tovább.

Magam életem egyik nagy áldásának tartom, hogy egy szép napon a Párizsi Magyar Intézetben, ahol Belgiumban megjelent kötetem bemutatója miatt időztem, összehozott a sors a Kaláka együttessel. Égre-földre kerestek valakit, aki két zeneszám között felolvasná Robert Desnos Pelikánját, egy Villon-balladát meg egy lefordított Radnóti-verset, csak hogy a magyarul nem értő közönség is kapisgáljon valamit a dalok tartalmából. Örömmel vállaltam a feladatot, és néhány spontán eligazító mondatot is hozzáfűztem, mert például egy francia számára döbbenetes tény, hogy az a Villon, aki neki csak érdekes legenda és olvashatatlan nyelvemlék, errefelé rajongott kortárs magyar költő, kamaszok és felnőttek jó komája. Gryllus Dani pedig rögtön megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem máskor is hasonlóhoz. Naná, hogy nagyon is volt, és azóta Strasbourg, Cluny, Taizé, Brüsszel, Párizs közönsége nem egy koncerten találkozhatott közös produkciónkkal, ahol dalonként egy-két laza megjegyzéssel igyekeztem megkönnyíteni az átkelést a francia ajkúaknak ebbe a különös, Magyarország névre hallgató világba. Történelmi sebeket hiába is emlegettem volna, Trianon nekik mindössze egy finom sütemény és egy Párizs-környéki kis kastély, attól viszont, hogy van ország, amelynek nincs tengerpartja, leesik az álluk. Főként, ha utána meghallják a világjáró Tengerecki nótáját, melyben a nagy víz hullámzúgását éppen egy magyar népi hangszer, a citera érzékelteti…

A Kaláka persze önmagában is kuriózum, a muzsika erejével egy szó magyarázat nélkül leveszi lábáról a hallgatóságot a világ mind a négy sarkában (sőt, az ötödikben is, és még akkor is, ha a Föld gömbölyű), mégis örömmel konstatáltuk, hogy ez a zenés idegenvezetés milyen hatékony tud lenni, s hogy mondhatni új műfaj született.

nemzeteket jelképező pólót viselő fiatal odamegy a mosógéphez, berakják a trikókat, s mikor aztán kihúzzák onnan, már az áll a ruhadarabokra írva: EURÓPA. Ó, mesés dolog az emberi butaság! Mintha csak a szent Szocialista Tábor idejében lennénk... És a ki nem mondott, de sugallt gondolat: nemzeti identitásaink piszkosak, az európai viszont makulátlanul tiszta lesz. Mindehhez szerették volna, ha a Kaláka ír zenét. Nem értették meg, úgy látszik, a koncert valódi üzenetét, azt, hogy a mandolinon és charangón, ukulelén és citerán, cuatrón és kobozon, kalimbán és dorombon egyaránt játszó együttes nem összemossa különböző népek és stílusok jellegzetességeit, hanem a költészet kötőanyagának hozzáadásával vegytiszta, művészi keveréket hoz létre. Sajátos autentikussága abban áll, hogy nem jazz, nem blues, nem folk, nem sanzon, nem world, de mégis egy kicsit mindegyik. A Kaláka-stílus mindezen hagyományok leszármazottja, de mintha egyben ősapja is lenne. Egyszerre szól közelről és messziről, bánatosan és humorral, modernül és ómódian, közvetlenül és titokzatosan. „Van egy álmom” – mondta Martin Luther King, és elképzelt egy jobb világot. A Kaláka tagjai mindig is a Kodály-módszert emlegették zenei örökségük gyanánt. Kodály álma az éneklő Magyarország volt. A Kaláka álma talán egy verséneklő Magyarország, és az együttes az elmúlt négy évtizedben rengeteget tett ennek megvalósulásáért. Mozgalmat teremtettek, nyomukban fiatalok sokasága kezdett neki a versmegzenésítésnek a Makámtól a Misztrálig, a Rackajamtól Bognár Szilvi együtteséig, Palya Beától a Kosborig és még sorolhatnánk. Ha van ünnep, amely fenntartások nélkül mindenkié, még ha mindnyájunknak mást jelent is, akkor az a karácsony. Ezért is különös lelkesedéssel várják a családok minden évben a Betlehem-járó Kaláka-produkciót.

Nincs karácsony Kaláka nélkül!

Lackfi János

müpa

magazin 2012 november-december

43

• Winand Gábor

A megtalált útvesztő

44 müpa

magazin 2012 november-december

• Elsa Valle

• Ramón Valle

Az élet egy labirintus. Tudták ezt már az ókori görögök, sőt még az előttük élő egyiptomiak, indiaiak, amerikai őslakosok is. Az útvesztőben való előrejutás megpróbáltatások elé állítja az embert, akinek különös tájékozódási képességre, kitartásra, talpraesettségre van szüksége ahhoz, hogy célt érjen. Így válik beavatottá.

J a z z

Egyes hagyományok szerint, amikor a labirintus belsejéből immár kifelé haladunk, a lélek újjászületése megy végbe az ellenkező irányban megtett úton. A mindenki által ismert Minótaurosz-mítosz szerint a hős Thészeusz feladata, hogy legyőzze a bikafejű szörnyet, akinek Ariadné, Mínosz krétai király lányának fonala segít a visszafelé vezető úton a kijárat megtalálásában.

Cherchez la femme – amióta világ a világ, a nők segítségével mindig könnyebben boldogultak a férfiak, a háttérből akár titokban asszisztáló hölgyek sokszor bizonyultak a megoldás kulcsának, megmentőnek, múzsának. Ha merész is a hasonlat, megkockáztathatjuk, hogy amint Thészeusz Ariadnéra, úgy támaszkodik Winand Gábor társára, Elsa Valléra, akik Ramón Valle triójának kíséretével tíz nappal karácsony előtt mutatják be Laberinto című új lemezük anyagát és egyéb újdonságokat a Fesztivál Színházban.

Winand Gábor már azóta a hazai jazzélet meghatározó előadója, amióta húszas évei elején elvégezte a konzervatórium jazz-ének szakát. Különleges hallására, muzikalitására és arra a képességére, hogy hangszálait valódi hangszerként alkalmazza, többek mellett a tehetséget mindig korán megérző Babos Gyula figyelt fel, aki azonnal meghívta zenekarába. Aztán a kilencvenes évektől a szaxofonon és fuvolán egyaránt kiválóan improvizáló Winandot a legkülönfélébb muzsikuscsapatokban hallhatta a jazzkedvelő közönség. Fellépett, illetve lemezeket készített Gadó Gáborral, Dés Lászlóval, Horgas Eszterrel, az ESP-vel, Horváth Kornéllal, Balázs Elemérrel, Vukán Györggyel, Lantos Zoltánnal, Borlai Gergővel, Fekete-Kovács Kornéllal, Oláh Kálmánnal – és még folytathatnánk a sort, hiszen egyedi orgánuma az egyik legkeresettebb csapattárssá tette őt az évek folyamán. És nemcsak itthon, hanem szerte Európában. Sikerességét példázza, hogy 2002-ben a Corners of My Mind című albuma a francia Jazzman magazin Choc de l’année díját, vagyis az év lemeze elismerését érdemelte ki, 2006-ban pedig első díjat nyert a Crest Jazz Vocal Competitionön. E sikerek okán is rendszeresen kap meghívásokat saját lemezanyagainak bemutatására Franciaországtól Szlovákiáig, Belgiumtól Horvátországig.

A Lyra-díjas Elsa Valle, aki a legnevesebb havannai zeneművészeti iskolában diplomázott, amióta a magánéletben társa Winandnak, azóta a színpadon és a stúdióban is elválaszthatatlanok. Ennek idestova tíz éve. S nemcsak a magánéletben vagy színpadi előadóként, de szerzőként is párost alkotnak: Elsa dalszövegeire gyakran Gábor ír zenét, ám Elsa maga is komponál, ez esetben pedig férje olykor a hangszerelésben segédkezik. Mindez Elsa eddigi legfrissebb, Universo című lemezén is tetten érhető. Kettejük együttműködésében nem egyszerűen összeadódnak az általuk képviselt értékek, hanem újakat teremtenek az afro-kubai zene, a jazz és az európai klasszikus zene elemeinek felhasználásával. Saját elmondásuk szerint jóval nyitottabbak és befogadóbbak lettek hétköznapi és művészi személyiségüket tekintve egyaránt.

Winand pedig még egy fontos kapcsolatot köszönhet Elsának: bátyjával, a zongorista Ramón Valléval egy évekkel ezelőtti, IBS-beli duófellépés óta dolgoznak együtt, az énekes legutóbbi, Fabulas című lemezén Eric Vloeimans trombitással hallható érzékeny együttjátékuk. Vallét a legnagyobb kortárs kubai zongoraművész, Chucho Valdés a jazz olyan óriásaihoz hasonlította, mint Chick Corea, ezzel együtt lelkesen méltatta egyéni hangját, melyet a hagyományos jazz-zongorajáték határoz meg, ám kubai gyökereit sem hazudtolja meg. A zongorista nagyságát jelzi, hogy tíz éve az egyik legnevesebb német kiadó, az ACT adja ki lemezeit, és partnerei közt tudhatta a világhírű amerikai trombitást, Roy Hargrove-ot is.

A december 14-i esten teljes lesz a csapat. Winand Gábor és Elsa Valle mellett Ramón Valle saját triója lép színre, melyben Omar Rodriguez Calvo bőgőzik (őt, ahogy Ramón Vallét a Müpa közönsége is ismerheti még 2009-ből), és az az Owen Hart dobol, aki úgy aspirált még 2002ben a Ramón Valle Trio ütőhangszeres posztjára, hogy a meghallgatásra a zongorista minden lemeze minden számának minden arranzsát kívülről tudta – ennyire lelkesítette Valle világa a Ravi Coltrane, Benny Green, Steve Grossman és Benny Golson állandó partnereként is dolgozó Hartot. Az új lemezt bemutató koncerten – ha az előadók nem is tudnak majd a bőrükből kibújni – Winand és társai messze elrugaszkodnak a kubai vagy latin jazz idiómájától, sokkal inkább törekszenek rá, hogy csak rájuk jellemző vegyületét hozzák létre a modern mainstream jazznek, a klasszikus kamarazenének és a balkáni népek aszimmetrikus ritmusokban gazdag muzsikájának. A Fabulashoz képest dinamikusabb megszólalást garantáló Laberinto anyagán kívül olyan, még sehol be nem mutatott darabokat is műsorra tűznek Winandék, amelyek Elsa Valle legfrissebb CD-jén kapnak majd helyet. Labirintusuk egyre mélyebb kanyarulataiba invitálják tehát Winand Gáborék a rajongóikat, de senkit nem hagynak magukra a termek mélyén.

A megtisztulásra a katharsziszra minden nyíltszívű rajongójuk számíthat.

Bércesi Barbara

2012. december 14 .

WINAND GÁ BOR ÉS A RAMÓN , ELSA VALLE VALLE T KONCERTJE RIÓ Fesztivál Szín

ház

müpa

magazin 2012 november-december

45

K ö n n y ű

Kovács Bori

2012. . november 14

ONIK+ MR2 SZIMF ARS SKA ALLST PANNONIA ESTRA ORCH Nemzeti Bartók Bélanyterem se er Hangv

Komolyzenei SKAlandozások A Pannonia Allstars Ska Orchestra (PASO) több mint egy évtizede a hazai ska színtér vezető zenekara.

Első tíz évük alatt többször is kiruccantak a jamaikai alapműfajból a magyar népzene, valamint a jazz területére, végre elérkezett az idő, hogy a komolyzenével is összeszűrjék a levet. A PASO munkássága mindig is sok hangszer együttes megszólalására épült, hiszen a tizenegy tagú banda instrumentumai között az elektromos hangszereken kívül számos akusztikus, többek között hegedű, bőgő, ütősök, kürt, trombita, harsona, szaxofon található. Erre az alapra könnyedén lehet sziporkázó nagyzenekari verziókat építeni, amit ékesen bizonyított az MR2 Szimfonik Live koncerten a vonósok és fúvósok játékos kergetőzése a ruganyos ska alapok fölött a System Connection című dalban. Most egy teljes estén keresztül élvezhetjük ezt a remek szimbiózist, hiszen Subicz Gábor nagyzenekari átirataiban olyan dalok fognak felcsendülni KRSA és csapata közreműködésével, mint A Tenkes kapitánya, a Hungarian Dish, a Budapest, valamint a Lovemonster című legújabb lemez reggae-, ska- és rocksteady felvételei. Mind a PASO rajongói, mind a szimfonikus zene kedvelői egy igazán különleges estére számíthatnak!

Te légy most, Pillangó, Pálinka dal, A főnököm, Vidéki sanzon, Gondatlanságból elkövetett emberölelés, Minden állomás, Színezd újra… minden bizonnyal kevesen vannak, akik nem ismerik ezeket az igényes popdalokat, melyek egy este erejéig ezúttal akusztikus köntösbe bújnak. Az 1999-ben Gyulán alakult Magna Cum Laude a „lassú víz partot mos” stratégiával lett az ország egyik legnépszerűbb zenekara.

Kissé rockos, kissé popos, kissé funkys muzsikájuk fülbemászóan slágeres és könnyen fogyasztható, ám ez sosem ment a minőség rovására, nem is beszélve arról, hogy a dalszövegek lírai hétköznapisága, intelligenciája, ironikus humora és őszintesége kiemelkedő a hazai zenei palettán. A Magna zenéje sokszor rejt apró, finom megoldásokat, melyek elsőre nem is tudatosulnak bennünk, a hallgatókban, csak az érzet marad, hogy ismét egy kellemes élménnyel lettünk gazdagabbak. Mindez hatványozottan érvényesül majd csöndesülős koncertjükön, ahol a bandától eddig szokatlan módon az akusztikus hangszereké és megszólalásé lesz a főszerep. Az intim hangulatú estén a dalok újabb rétegei és mélységei tárulhatnak föl előttünk, ami nem csak a fülünkre lesz hatással, hanem a szívünket is megcélozza és rabul ejti.

A hétköznapok lírája 2012. december 2.

MR2 AKUSZT MAGNA CUM IK+ L AUDE Bartók Béla N em Hangversenyte zeti rem

46 müpa

magazin 2012 november-december

a kĂśzĂŠppontban

mĂźpa

magazin 2012 november-december

47

Péterfy Bori, Bori megemelte a tétet: bebizonyította, hogy nemcsak úgy lehet Magyarországon zenét csinálni, hogy újrafőzzük a nyugaton bevált receptet. Ehhez nagy bátorság és eltökéltség kellett – de hát ez Boriban mindig is megvolt.

Péterfy Bori, az én kishúgom, akire roppant büszke vagyok, a magyar zenei szcénában először érdemelte ki joggal és megérdemelten a „popdíva” címet. Hasonló formátumú és minőségű előadó, aki színpadi jelenlétében, zenei produkciójában és szövegében a kortárs művészet legütősebb vonalát hozza, őelőtte eleddig magyar tájon nem nagyon termett. A magyar könnyűzene vele lett igazán nagykorú, önálló és eredeti.

Borit a Petőfi rádió tette országosan ismertté. Ez egyszerű mondatnak tűnik, de a jelentése messzire hord. A magyar kulturális életben egyszer történt meg, hogy egy állami médium vette a bátorságot, és felvett néhány hiperművelt embert, akik tényleg meg tudták mutatni ennek a bamba, elmaradott országnak, hogy mi az a zene, amit ma a művelt világban hallgatnak. Volt egy boldog másfél-két év, amikor ugyanazt a zenét élvezhettük egy hazai adón, amit a bécsi, párizsi, londoni vagy bostoni, tök mindegy, mit mondok, zeneszeretők. Amit a világ mondjuk „alternatív” zeneként tart számon. És ez a rádió mutatta meg az országnak, hogy létezik magyar zene a kereskedelmi rádiók által sulykolt lelkiismeretlen klónzenén túl is.

Bori megemelte a tétet: bebizonyította, hogy nemcsak úgy lehet Magyarországon zenét csinálni, hogy újrafőzzük a nyugaton bevált receptet. Ehhez nagy bátorság és eltökéltség kellett – de hát ez Boriban mindig is megvolt.

Harmincvalahány évvel ezelőtt egy ilyen őszön, mint ez a mostani, az egyre korábban beköszöntő estéken anyámmal és a kishúgommal most művészi tornaedzésre tartanánk. Apánk későig dolgozott, nagyanyám nem ért rá, így hát én is elkísértem esténként edzésre őket. Szédítő volt nézni, hogy az a kislány mit művelt azokkal az idétlen szalagokkal meg buzogányokkal, amit ezek a tornászok dobálni szoktak. Az edző néha karikába hajlította, kezét-lábát feszegette, mint egy gumi-

48 müpa

magazin 2012 november-december

K ö n n y ű

babának, épp hogy csak bogot ne kötött rá. Anyám néha nem bírta tovább idegekkel, ilyenkor szelíden kitessékeltek bennünket. Hétvégén meg jöttek a versenyek, hol itt, hol ott egy megyei vagy országos döntő, és az én kishúgom állandóan ott állt a dobogó tetején. Lassan már meg is szoktuk, hogy arannyal végződik a vasárnap, Bori már megint megnyert valamit, nem nagy ügy.

Bori itt szokott rá a sikerre, és azóta szerencsére képtelen meglenni nélküle. Itt szokta meg azt, hogy a sikerért minden nap tenni kell, hogy nincs apelláta, meg láblógatás, hogy nincs királyi út, sündörgés, bratyi, nepotizmus és urambátyámkodás, hanem csak a kristálytiszta meló van. Itt szokta meg, hogy ha a tehetséget művelik, és mindent kipréselnek belőle, akkor a tehetség bizony elképesztő dolgokra képes. Itt szokta meg, hogy csak az erőfeszítés, önmaga legyőzése által fejlődik az ember. Itt szokott hozzá ahhoz, hogy a fájdalom a teljesítmény szükséges és elkerülhetetlen velejárója, s hogy nem kell vele törődni. Itt szokta meg azt, hogy nem látszani kell valaminek, hanem lenni kell valamivé. És itt szokta meg azt is, hogy huzamosan nem megy az, hogy másnak akarunk látszani, mint amik vagyunk.

Ezért tartózkodik a bulvártól, ami még egy további ok arra, hogy büszke legyek rá. Nagyon könnyű lenne elcsábulni, mégis megállja. Bizonyára vannak e miatt olyanok, akik felől nem látszik, hogy ki ő és mit csinál, de azt hiszem, azokról az emberekről nyugodtan le lehet mondani. Mert azt is megszokta Bori, hogy némi arisztokratizmus nélkülözhetetlen az önbecsüléshez. Tudja, hogy nem mindenkinek kell tetszeni, csak a legjobbaknak.

a kishúgom

2012. novembe

r 4.

MR2 PÉTERFY AKUSZTIK+ BORI & LO VE BAND Fesztivál S

zínház

Elképesztően kitartó és szelíd kislány volt. És roppant bátor már akkor is.

Ha elkövettem valami gazemberséget – ami gyakran megesett – és az atyai harag készült lesújtani rám, Bori nem egyszer hősiesen apám elé toppant, hogy helyettem inkább őt csapja meg. Erre persze szerencsére nem került sor, nevetésbe fulladt a dolog – ezt akkor mi gyerekek persze nem értettük. Olyan volt, mint amikor a színházban rosszul állítják be a díszletet, és a néző a nagyjelenet közben véletlenül belát a résen a színfalak mögé, ahol a díszletmunkás paprikás szalonnát eszeget. Most, szülőként látom csak, milyen mulatságos dolgok ezek, és hogy tényleg mekkora bátorság kell egy kisgyerektől, amikor át akarja vállalni testvére helyett a büntetést.

Egyszóval, Bori önfeláldozó. A munkában is az, nemcsak a magánéletben.

Mindent, erőt, életet, nyugalmat feláldoz a művészetért, s ha nem dolgozhat, ha nincs előtte kihívás, betege lesz a dolognak. Erre most szívesen mondanám azt, hogy genetikus. Jancsó nagyanyánk volt éppen ilyen fanatikusan megszállott a művészetében – amint véget ért az előadás, azonnal a következőt kezdte tervezgetni, ahogy elkészült egy műsorral, már tanulni kezdte a következőt, és ha véletlenül úgy hozta a sors, hogy néhány napig nem kellett éppen semmire készülnie, nem lehetett bírni vele, annyira nyugtalanná vált. Állandóan forrt körülötte a levegő, állandó stresszben élt, mert állandóan egyre többet és többet várt el magától.

Bori is ilyen. Hajtja egy hatalmas erő, ami annál nagyobb lesz, minél többet merítenek belőle. Nem bír megülni a fenekén, nem bír lustálkodni egy nagyot. Nincs egy perc ideje sem, úgyhogy ritka alkalom, amikor el lehet tölteni családostul-gyerekestül egy fél délutánt. De akkor is a munkán jár a feje, épp feldolgozza az előző koncert vagy előadás okozta stresszt, és rákészül az elkövetkezőre (ami általában már aznap este van). Nem bír leállni. Néha úgy megfogná az ember, hogy te lány, kapcsold már le egy kicsit azt a benned berregő izét, és szusszanj egyet – de hát erre nincs esély.

Olyan, mintha állandóan szaladna. Felgyorsul körülötte mindenki. Úgyhogy egyre újabb meglepetések várhatók tőle, ahogy hallom, most épp magának kezdett dalszövegeket írni, és ráérzett arra, hogy mi az, amit a költők ihletnek hívnak. Hogy olyan, mintha valaki diktálná a sorokat, mintha nem is az ember maga dolgozna meg érte. És ettől az érzéstől boldog, és fel van dobva, és fülig ér a szája, annyira mosolyog, és kilátszanak azok a szép fogai, olyan Borisan. Elképesztő egy csaj, na.

Péterfy Gergely

müpa

magazin 2012 november-december

49

Sonkás szendvics, Mahler, GDP Koncertre vagy színházba járni nem pusztán kulturális élmény. Kevéssé közismert, s többnyire a döntéshozók se tudják, de legalábbis nem vesznek róla tudomást, hogy aki egy hangversenyen ül, az nemcsak zenét hallgat, hanem egy összetett szolgáltatási ágazat gazdasági értékteremtő folyamatában is részt vesz.

A kultúra fogalma az elmúlt néhány évtizedben jelentős változáson ment keresztül. Elsősorban az információs technológiák fejlődésének köszönhetően gazdasági értelemben a kulturális termékeknek és szolgáltatásoknak korábban elképzelhetetlen méretű globális piaca jött létre. A kulturális tevékenységeknek ez az iparszerű megközelítése alig több mint fél évszázaddal ezelőtt többnyire még egyet jelentett az elit- és a tömegkultúra, a magas művészetek és a kereskedelmi jellegű szórakoztatás közötti harcos különbségtétellel, szinte átjárhatatlan falakat emelve e két szféra közé. A két egymás mellett élő világ mind fogyasztóinak társadalmi összetételében, mind működési logikájában, szervezeti felépítésében élesen elkülönült egymástól. A világ és ezen belül a kultúra helyzete azóta nagyot változott. Az 1990-es évek második felétől kezdődően Ausztráliából, illetve az Egyesült Királyságból kiindulva terjedt el világszerte a kulturális és kreatív iparágak fogalma a gazdaság- és kultúrpolitika eszköztárában. Ez a változás egyben meghaladottá tette azt a korábbi megközelítést is, amely a különböző kulturális tevékenységekre (és általában az alkotásra) aszerint tekintett, hogy képesek-e gazdasági értelemben vett értékteremtésre.

Miközben Európában és ezen belül Magyarországon a magaskultúra (zene, színház, film stb.) nyilvánvalóan nem fenntartható az állam pénzügyi szerepvállalása nélkül, ma már egyértelmű, hogy ezeknek a tevékenységeknek a közvetett gazdasági haszna kimutatható, ebből következően pedig a stratégiai jelentőségük megkerülhetetlen.

A technológia fejlődése, az új kommunikációs eszközök megjelenése az elmúlt néhány évben újraírta többek között a zene- és a filmipar üzleti modelljeit.

Ezek a változások pedig már korántsem csak a tömegkultúra területén éreztették hatásukat. Az online zenei áruházakban például békésen megfér egymás mellett az összes zenei műfaj, a híres és az ismeretlen előadó, a kiváló és a rosszul sikerült felvétel egyaránt. Míg a populáris műfajok legnagyobb sztárjainak és sztárzenekarainak bevételi struktúrája a lemezeladások felől az élő produkciók irányába mozdult el, addig a klasszikus zene és általánosságban a magaskultúra termékei előtt új dimenziók nyíltak meg a közönségük

50 müpa

magazin 2012 november-december

z e n é l A

p é n z

elérésében és az új „fogyasztók” megszólításában. 1999 és 2009 között az USA-ban a koncertjegy-eladások értéke megháromszorozódott, mindeközben pedig a kiadott albumok száma is megduplázódott. És ez nem csak a populáris műfajokban következett be. Az Amazon online áruházában például 2500 féle olyan CD vásárolható meg, amely Gustav Mahler műveit tartalmazza.

A nézők minden alkalommal felöltöztek, amihez ruhát kellett vásárolniuk, közlekedtek, vagy éppen perecet, sonkás szendvicset és narancslevet vásároltak.

Ahol a gazdasági logika előtérbe kerül, ott nyilvánvalóan szükség van arra is, hogy egzakt módon meghatározható (lehatárolható), majd ezt követően mérhető legyen a tevékenységek gazdasági jelentősége. Míg a hagyományos ipari ágazatok (pl. bányászat, gépgyártás) és szolgáltatások (pl. posta, vendéglátás) esetében nem tűnt nehéz feladatnak meghatározni azt, hogy mi tartozik ezek körébe, illetve mi nem, addig a tágan értelmezett kultúra esetében már sokkal nehezebb a helyzet. A hivatalos definíciókban és statisztikákban többféle megközelítéssel találkozhatunk. Ami közös bennük, hogy mindegyik megpróbálja egymástól elválasztani a valódi kulturális (művészeti) és/vagy kreatív értéket létrehozó „mag”-tevékenységeket az ezekből további értéket előállító, illetve ezeket kiszolgáló tevékenységektől.

Modellszerűen szemléltetve képzeljünk el egymáshoz kapcsolódó koncentrikus köröket, ahol a középponttól kifelé haladva fokozatosan csökken a kulturális jellegű tartalom, miközben növekszik a nem kizárólagosan kreatív/művészeti tevékenység hozzáadott értékének aránya. A legbelső körben találjuk tehát a hangok, képek és szövegek formájában „tisztán” kulturális-kreatív értéket előállító tevékenységeket (irodalom, zene, képző- és előadóművészetek), míg e magtól távolodva az erre épülő egyéb ágazatokat (pl. könyvkiadás, TV, rádió, lemezipar, videó-játékok, reklám stb.). Sőt, nyilvánvaló, hogy ezeknek a tevékenységeknek jelentős hatása van az olyan, legkevésbé sem kulturális ágazatokra is, mint például a szállítás vagy a kereskedelem. Csupán egy beszédes adat ennek alátámasztására: a New York-i Filharmonikusok 2008-as üzleti évükben mai árakon számolva hozzávetőlegesen 6 milliárd forintot költöttek el művészeik gázsijára, és további 1-1 milliárdot utazásra, illetve kommunikációra. Az utóbbi két tétel jól mutatja a magaskultúra gazdasági teljesítményhez való közvetlen és közvetett hozzájárulásának mértékét. És ez csupán egyetlen zenekar – bár kétségtelenül az egyik legjelentősebb és legnagyobb – adata. Sőt, dacára a világgazdaságban 2008 óta végbement negatív folyamatoknak, úgy tűnik, a kreatív iparágak, és ezek termékeinek, szolgáltatásainak globális kereskedelme viszonylag ellenálló a válság folyamataival szemben. Nagy általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy az emberek nem mondanak le arról, hogy múzeumba, színházba, koncertre menjenek, zenét hallgassanak. A helyzet persze nem minden szempontból rózsás, hiszen a válság számos olyan ágazatot érintett alapjaiban (pl. bankok, biztosítók), amelyek hagyományosan a kultúra legfontosabb vállalati mecénásainak számítanak.

müpa

magazin 2012 november-december

51

A szerzői jogi ágazatok gazdasági súlya 2009-ben a magyar gazdaság bruttó hozzáadott értékének 7,85 százaléka volt a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának kutatása szerint. Ebben az évben ezekben az ágazatokban az összes foglalkoztatott 7,98 százaléka dolgozott, ami közel 280 ezer embert jelentett. Ebben a megközelítésben minden olyan ágazat szerepel, amely részben vagy teljes egészében a szerzői jog által védett alkotások létrehozására, terjesztésére, közvetítésére irányul, vagy éppen az ezek fogyasztásához szükséges technikai hátteret biztosítja. (Tehát része a teljes irodalom és sajtó, a zeneélet, a színházak, a film, a rádió és televízió, hirdetés és reklám, szórakoztató elektronika, hangszergyártás, számítógépes játékkészítés, vagy éppen a szerzői művekhez kapcsolódó papír gyártása – hogy csak néhány példát említsünk.) A 2002-től rendelkezésre álló adatok alapján ezek az ágazatok egyre jelentősebb súlyt képviselnek a magyar gazdaságban. Bruttó hozzáadott értékük nagyobb, mint az építőipar, az oktatás vagy éppen az egészségügy gazdasági teljesítménye. Nemzetközi összehasonlításban pedig az is különlegessé teszi hazánkat, hogy mindezekkel az adatokkal a világ élmezőnyében vagyunk, olyan országok társaságában, mint az Egyesült Államok, Hollandia vagy Ausztrália.

Ez persze egy nagyon tágan értelmezett tevékenységi kör. Ezen belül a szűken értelmezett

52 müpa

magazin 2012 november-december

(magas)kultúrának tekintett területek súlya értelemszerűen kisebb. De még így is, a magyar gazdaság bruttó hozzáadott értékének 1-2 százalékáról, azaz több száz milliárd forintról és több tízezer foglalkoztatottról beszélünk. A kínálat oldaláról nézve: 2010-ben Magyarországon a hangversenyszervező intézmények adatai alapján a több mint 3600 előadásnak közel 1 millió látogatója volt, az országban bemutatott 19 ezer színházi előadást pedig 4,5 millióan nézték meg. Közvetlenül aligha kimutatható és mérhető, de ezeknek az előadásoknak a nézői minden alkalommal felöltöztek, amihez ruhát kellett vásárolniuk, közlekedtek, vagy éppen perecet, sonkás szendvicset és narancslevet vásároltak.

A kreatív és kulturális iparágak jelenlegi trendjeit figyelembe véve, és ismerve a mai fiatal korosztályok szórakozással kapcsolatos szokásait, megkockáztathatjuk, hogy az elkövetkezendő egy-két évtized átlagos kultúrafogyasztója még több szórakoztatást és még több tartalmat kíván majd magának. És ezért valószínűleg egyre többet lesz majd hajlandó fizetni. Az igazi kérdés viszont az lesz, hogy ebben az egyre növekvő és sokszínűbbé váló kínálatban, ahol a hozzáférés költségei – az élő előadások kivételével – tovább fognak csökkeni, az új igényeknek megfelelő minőségi magaskultúra milyen helyet tud majd magának megszerezni.

Ságvári Bence

ÉBREDJ!

OLVASS!

TIÉD A VILÁG! müpa

magazin 2012 november-december

53

ÉRZÉS

Hagyományérzés g y e r e k e k n e k

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. De az olyan szegény volt, hogy a sárga virág kinyílott a háza tetején…” Szinte látom magam előtt a sok lurkót, ahogy szájtátva hallgatja Agócs Gergely meséjét. A varázslat működik – immár negyven éve.

Első alkalommal rendeznek gyerektáncház-sorozatot a Művészetek Palotája Üvegtermében. A táncházas hangulatot megtapasztalhattuk már a Hang-szer-szám vagy a Cifra Palota korábbi koncertjein, de kifejezetten gyerektáncházas sorozat most indul először. A táncház nemcsak felnőtteknek szól, a mai mozgáskultúra szerves részeként képes a fiatalokat és a gyerekeket bevezetni a közösségi tánc ősi, de mindmáig élő gyakorlatába. Havonta egy alkalommal a Müpa Gyerektáncházában a legkiválóbb mesterek segítségével tehetik meg első tánclépéseiket a gyerekek, de azokat is várják, akik – akár gyerekként, akár felnőttként – már régebben megismerték a táncházak magával ragadó, semmivel össze nem téveszthető hangulatát.

Ha elfáradnak a kis lábak, mese röpíti messze őket, vagy hangszerbemutatón ismerkedhetnek meg a magyar népi hangszerekkel. Mi lesz a szegény emberrel, aki olyan szegény volt, hogy a háza tetején kinyílt a sárga virág? Milyen bőrből készül a duda? Hányan táncolják a „hétlépést”? Hány húrja van a széki brácsának? Megannyi kérdés, amikre a válasz tudattalanul ívódik be a gyermeki emlékezetbe, hiszen az őrzés tudatosságát az érzés gyermeki ösztönössége kell, hogy megelőzze, később pedig kiegészítse.

54 müpa

magazin 2012 november-december

Hogy a tánc vagy a mese határozza-e meg a gyerektáncházat?

Mindkettő! Illetve „mindhét”, ha felidézzük Kiss Ferencnek, az Etnofon Records alapítójának szavait a táncházmozgalomról: „Hosszan tartó sikere mára még a kétkedőket is meggyőzte arról, hogy a hagyományos népi műveltség számos eleme ma is használható. A Hét Szabad Művészet elemei (a tánc, a zene, a jeles napi szokások, a kézművesség, az építészet, a terített asztal művészete és a természet ismerete, védelme) a hagyományos kultúrák rohamos átalakulása és pusztulása ellenére a modern nagyvárosi ember életében is egyre fontosabb szerepet töltenek be. Nemcsak kortárs művészetünk kaphat általuk sajátos, egyedi vonásokat, hanem egy új világszemlélet, létforma, gondolkodásmód, lelki beállítottság fundamentumát is képezhetik.” A táncházmozgalom abban egyedülálló tehát, hogy nem csak egyes elemeket mentett át a hagyományból, hanem elemek komplex halmazát, és ezeket hasonló funkcióban használja, mint egykor a paraszti társadalom. Ezért természetes, hogy a zenéhez tánc, a tánchoz mese kapcsolódik. Nem véletlen, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011-ben felvette a „legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterébe a táncház módszert, amely a szellemi kulturális örökség átörökítésének egyedülálló magyar modellje.

Fotó: Kankovszky Ervin • forrás: Néprajzi Múzeum

Az őrzés tudatosságát az érzés gyermeki ösztönössége kell, hogy megelőzze.

2012. novembe r 11.

GYER

• SOMOGEYKTÁNCHÁZ I TÁNCOK • Üvegterem

C s I P

Hogy kik azok a legkiválóbb táncmesterek? Farkas Zoltán „Batyu”, aki 1975 és 1984 között az Állami Népi Együttes szólótáncosa, tánckari asszisztense volt. Különösen a nagy virtuozitást igénylő eredeti néptáncok előadásában tűnt ki. Tagja volt az Állami Népi Együttesben új utakat kereső Párhuzam csoportnak, majd a legendás Kodály Kamaraegyüttesnek. Párja – a táncban és az életben egyaránt – Tóth Ildikó „Fecske”, akivel az utóbbi időben a Muzsikás együttes állandó partnereiként láthatók színpadon leginkább. A talpalávalót a Fonó zenekar húzza majd, ők 1997 óta elhivatott tolmácsolói a Kárpátmedence zenei hagyományának. Tagjai Magyarország különféle régióiból származó muzsikusok, akik a magyar népzene előadását, oktatását és kutatását hivatásszerűen művelik. A zenekar tagjait más zenei műfajok előadóival is hallhatjuk együtt, legyen szó klasszikus zenéről, a kortárs jazz irányzatairól, világzenéről vagy éppen klezmer muzsikáról. A zenei nevelést is fontosnak tartják, tudásukat népzenei táborokban, mesterkurzusok keretében adják tovább. 2006-ban az év folkegyüttese kategóriában megkapták az eMeRTon-díjat, 2007 áprilisában pedig a Kodály Zoltán-emlékdíjat. Idén ősszel jelenik meg legújabb lemezük Vadbarokk címmel.

A gyerektáncház minden alkalommal más és más tájegység táncai köré szerveződik. A sorozat októberi alkalma Szék táncait mutatta be. Szék földrajzilag az ÉszakMezőség területére esik, ám azon belül is nagyon elszigetelt; könnyen megközelíthető szomszéd települései nincsenek. A 19. századig fennmaradt városi jogállása, és a településrészeket jellemző szigorú szabályok a települést sajátos területté alakították. A kultúráját megőrző, erdélyi nagyközség hagyományai azért is fontosak, mert a legelső, még kísérleti jellegű budapesti táncház 1972-ben éppen a széki táncrend alapján szerveződött.

Széken a táncokat ugyanis úgynevezett táncrendekben járták, amelyben meghatározott sorrendben követték egymást a különböző táncok, a legények tánca, a sűrű és ritka tempó, az énekes dallamokra kis négyes körökben járt tánc, a magyar, végül a lassú és a csárdás. A táncrend alkalmilag kiegészülhetett a porka és a hétlépés nevű polgári eredetű táncpárral. Itt is ismert A juhait kereső pásztor történetét bemutató táncpantomim. A tájegység jellemző zenekara a háromtagú vonósbanda, amelynek egyszerű harmóniavilága, rusztikus hangzása elemi erővel hat ma is.

A novemberi gyerektáncház a Dél-Dunántúl, az egykori Somogyország táncait mutatja be. E vidékre jellemző a számos táncfajtát magában foglaló, egységes „ugrós stílus”. A magyar fegyvertánc-tradíció egyik jellemző képviselője a kanásztánc, amelynek a keresztbe fektetett bottal vagy fokossal járt ügyességi formái a középkorig nyomon követhetők. Az erős hagyományőrzés – egészen a 20. század végéig – olyan ritkaságokat is megőrzött, mint az ugyancsak középkori tradícióban gyökerező leány körtáncok, a karikázók. Ezen a vidéken is található vonósbanda, amely gyakran egészül ki cimbalommal és klarinéttal, de jellemzőbb a régies zenei hagyományban közkedvelt hosszabb furulyaféle a hosszifurugla, a duda és a citera. Nincs tehát akadálya a táncos kikapcsolódásnak, a mesés kalandozásnak, a játékos tanulásnak és a hangszersimogatásnak sem!

Bolya Mátyás müpa

magazin 2012 november-december

55

Kulturális hídépítés

Ertl Péter személyében 2013. január 1-től új igazgató irányítja a Nemzeti Táncszínházat, amely évadonként száz előadást rendez a Müpában. A korábban táncosként és koreográfusként működő leendő vezető – akit egyhangúlag támogattak a szakmai szervezetek – jól ismeri a Nemzeti Táncszínházat: 2006 óta annak igazgatóhelyetteseként dolgozott.

Magyarországon alighanem egyedülálló, ahogyan a Nemzeti Táncszínházban sikerült megoldani az utódlás kérdését, hiszen az intézményt 12 éve igazgatja Török Jolán, te pedig 2006 óta vagy a helyettese. Eddig hogyan osztottátok le a feladatokat?

Valóban, Török Jolán három ciklusban vezette-vezeti a Nemzeti Táncszínházat, ebből én kettőben voltam aktív kollégája, öt évig pedig a helyettese. Az elmúlt időszakban tehát szorosan együtt dolgoztunk, és a következő hónapok is ugyanennek a harmonikus együttműködésnek a jegyében fognak lezajlani.

A hétköznapi munkarendünk semmiben nem változott, mivel már a programtervezéstől kezdve csapatmunka folyik nálunk. A társulatokkal való kapcsolattartástól az épület üzemeltetését érintő kérdéseken át a közönségszervezéssel, marketinggel, PR-ral kapcsolatos feladatokig minden ügy befut a vezetőséghez, és ezeket nem osztjuk le aszerint, hogy mi az igazgató és mi a helyettes dolga, hanem mindketten foglalkozunk mindennel. Az igazgató asszony előrelátóan azért is döntött így, hogy felkészülhessek erre a munkára.

Valóban nevezhetjük egyedülállónak vagy példaértékűnek ezt az átadás-átvételt, mert mindvégig a szakmaiság és a táncszakma érdekei maradtak előtérben, hogy az eddig elért eredményeket, az alapkoncepciót, az értékeket és a pozitívumokat megtartva léphessünk tovább.

56 müpa

magazin 2012 november-december

Tá n c

Merre visz ez az új út? Kérdezem ezt azért is, mert a pályázati kiírásban a Nemzeti Táncszínház alapfeladataként szerepelt, hogy országos és nemzetközi, a táncművészet egészét és minden ágát befogadó színházi tevékenységet folytasson, hogy a táncművészet sokszínűségének és értékeinek gyarapításával, az előadásoknak a közönség széles rétegeihez való eljuttatásával idehaza és külföldön kezdeményezően képviselje és menedzselje a nemzet táncművészeti értékeit.

A Nemzeti Táncszínház a hazai táncszíntér legfontosabb központja: anyaépületünk a Budai Várban van, de évadonként száz napon a Művészetek Palotájában is láthatók az előadásaink, ezen túl belföldi és külföldi értékesítési munkát is végzünk. Befogadó színház vagyunk, mintegy negyven társulattal dolgozunk együtt. A fellépők elsősorban a Magyar Táncművészek Szövetségének tagjaiból kerülnek ki, de a tagság nem feltétele a fellépésnek. Azok a projektek vagy egyedi formációk, amelyekben fantáziát látunk, bekerülhetnek a programba. Elsődleges feladatunk a hazai táncművészet képviselete, menedzselése itthon és külföldön.

Ez a továbbiakban sem fog változni, a Refektórium, a színház kamaraterme például továbbra is a kísérletezés terepeként fog működni. A Táncfórumról két évvel ezelőtt Budapest Táncfesztiválra átkeresztelt éves rendezvényünk célja, hogy neves külföldi együttesek meghívásával – az utóbbi időkben járt nálunk a Shen Wei Dance Arts, a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo vagy a Merce Cunningham Dance Company – a fővárost a nemzetközi táncszcénában pozícionáljuk, és mivel ők zömében a Művészetek Palotájában lépnek fel, a Nemzeti Táncszínház mellett a Müpa jó hírét is öregbítsék. Erre is komoly hangsúlyt fektetünk a jövőben.

Profilunk továbbra is tiszta marad, tehát kizárólag tánccal foglalkozunk, annak viszont, ahogyan eddig is, a teljes spektrumával. Értem ez alatt a műfaji sokszínűséget, hiszen repertoárunk a néptánctól a klasszikus balettig és a kortárs táncig terjed, valamint az életkori célcsoportokat is, hiszen kezdeményezőek és nyitottak maradunk minden korosztály vonatkozásában: óvodásoknak szóló előadásaink éppúgy vannak és lesznek, mint tizenéveseknek szóló beavató színházi foglalkozások és természetesen felnőtteknek készült produkciók. Kiemelt figyelmet szeretnék fordítani arra, hogy a fiatal közönség bejöjjön hozzánk, hogy visszajáró és értő nézőt neveljünk, mégpedig nem csupán a táncnak, hanem általában a színház műfajának is. Hatékonyabbá szeretném tenni ugyanakkor azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a produkcióink a nézőkhöz eljutnak, vagyis erősíteném a kommunikációt, a marketinget és a PR-t. Nem szimplán befogadó színházként kívánjuk a társulatok munkáját segíteni, hanem lehetőségeink szerint szeretnénk minél több oldalról támogatni őket az előadások létrehozásától a produkciók továbbjátszásáig. Erre eddig is volt példa, a nemzetközi koprodukciók létrehozása azonban olyan terület, ami új irányt jelenthet.

Mi indokolja ezt az együttműködést, és kik azok a partnerek, akikkel körvonalazódik a közös munka?

A nemzetközi szinergiával megvalósuló darabok közelebb hozzák az intézményeket egymáshoz, kulturális hidakat képeznek, valamint elősegítik a nemzetközi átjárhatóságot. Teljes mértékben osztom Káel Csaba vezérigazgató úr véleményét: a jelen helyzetben szükség van az összefogásra. Az ilyen összefogással létrejövő darabokban és a produkciók továbbjátszásában sok pozitív energiát és lehetőséget látok mind a közreműködő intézmények, mind a társulatok, de még a darabok minősége szempontjából is. Akikkel ilyen formában elsőként dolgozni fogunk, az a Philippe Dereuder vezette ScéneNational Evreux Louviers, a Festival Automne en Normandie / Festival Terres de Paroles, amelynek Robert Lacombe az igazgatója, továbbá mellénk állt Ablonczy Balázs, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója is. Így jön létre 2013 folyamán a Nemzeti Táncszínház és a Frenák Pál Társulat új Rómeó és Júlia című előadása, amelynek bemutatóját a Művészetek Palotájában tartjuk. Sikeres darabok állnak mögöttünk, és szándékaim szerint a jövőben is több koprodukciós előadás készül majd a Müpával, hogy a magyar táncművészetben, az előadókban és alkotókban rejlő szakmai tudás és kreatív energia friss, megújult produkciókkal juthasson el a Nemzeti Táncszínház és a Művészetek Palotája táncot szerető közönségéhez.

Papp Tímea

2012. novembe r 22.

HONVÁD

TÁNCSZÍN HÁZ: DÓZSA

Fesztivál S

zínház

2012.

13. december

ÁZ: NCSZÍNH Á T D É V N YA HO KAPITÁN A TENKES zínház

Fesztivál S

2012. december 27.

BUDAPEST TÁNCSZÍNHÁZ: PINOKKIÓ Fesztivál Színház

müpa

magazin 2012 november-december

57

Z S É V Ű M Ó L U D A B ZA

Cage Fotó: Lugosi Lugo László: John

, Szombathely, 1986 © Lugosi Lugo

László

AS

58 müpa

magazin 2012 november-december

John m hanCage ne Megponált. m o k t a gok gok önn a h a y a, hog kell tanítot t sak meg c , k e n z e n lé t angmagukba ne nem h e z a y g s, őket. Ho s mozgá o n o hallani t y l o m f ell. ny, hane nyítani k á készítmé ir a h é án: feljebb n Egyáltal amit leg . l l e k azt sem ell.

De még ll sem k e k A . l l em ke esz semmit s i körülv m a , k u Hallgass ár mindaz m – t e k min zene.

négy egymáshoz illesztett háromszögből állt, amely középen egy teret eredményezett, és a csúcspontok a középpont felé tartottak, de nem érintkeztek egymással. Egyes események ezen a középponti téren, illetve a háromszögek közötti folyosókon történtek, bár az akciók nagyobb része e téren kívül zajlott.” Mi tagadás, őrült kavalkád, valóságos cirkuszi mutatvány volt ez. A néző–hallgató pedig szabadon választhatott: karakterétől és vérmérsékletétől függően odafigyelhetett egyetlen eseményre, figyelmét pásztázhatta a különböző események között, saját döntése alapján kapcsolatba állíthatott bizonyos eseményeket. S ha kellőképp élveteg volt, akkor átadhatta magát az összhatás egészének, valósággal fürdőzve az események tengerében. És mi más lett volna ez a happening, mint a színház terében létrehozott intermedialitás maga? Cage és társai a közönséggel együtt nagy lendülettel ugrottak fejest ebbe a médiumok között kialakított óriási medencébe. Egyszer egy idős hölgy azt kérdezte Cage egyik happeningje előtt, hova érdemes ülnie, honnan hall és lát a legjobban. Cage válasza az volt, hogy mindenhonnan jól lehet látni és hallani, mert mindenhol mással össze nem hasonlítható élményben lesz része.

Mindezt nem cinizmusból mondta: a néző, a hallgató szintén felszabadult lett, mert ahogy a szerzőt és a hangot sem köti a forgalmi táblák rendje, úgy a nézőt, a hallgatót sem.

monikusok Webern op. 24-es Konzertjét játszották, és Cage hirtelen azt érezte, nem bírja tovább hallgatni a zenét, valósággal kiszaladt a koncertteremből. Váratlan meglepetésképpen az üres hallban szembetalálkozott a szintén komponista Morton Feldmannel, aki azonos okból volt kénytelen elhagyni a hangversenytermet. Mindennek az lett a következménye, hogy a két „zenét odahagyó” zeneszerző úgy alakította át művészetét, hogy képzőművészekkel kezdtek el együtt dolgozni.

Feldman volt az, aki Cage-et bevezette a New York-i képzőművészek körébe, és ezek az új kapcsolatok hallatlanul termékenyítőleg hatottak mind Cage-re, mind új barátaira.

mert létüket a legtökéletesebben mindig magában a folyamatban nyerik el. E folyamatok sohasem a hagyományos értelemben vett előadások, mert a happeningben a szerző, a mű és a befogadó megszokott szerepei lazulnak fel. Azaz, hogy ismét ehhez a kifejezéshez jussunk el, a folyamat során minden és mindenki felszabadul.

K i á l l í t á s

John Cage művészetét a nagyközönség szereti az olyan kísérletekkel azonosítani, amelyek szándékoltan provokatívak, a hagyományokkal tudatosan szembefordulók. Nem véletlen, hogy legnevezetesebb műve a 4’ 33”, népszerű nevén a „csend-darab”, éppen az a mű, amelyben nem hangzanak el zenei hangok.

A közönség tekintheti ezt provokációnak éppúgy, mint gegnek, s talán mindkettőből van benne egy csipetnyi. Az egy ideig Arnold Schönbergnél tanult, majd a schönbergi utakat elutasító fiatal Cage fantáziáját már korán foglalkoztatta a különböző médiumok összekapcsolása. Irodalom, színház, tánc, zene, képzőművészet találkozása egyetlen eseményben: ez a vágy sokszor kényszer szülte módon fogalmazódott meg benne, mint például a preparált zongora „feltalálásakor”: Merce Cunnigham táncelőadásain nem volt elegendő tér az ütősök számára, így Cage a szükségből erényt kovácsolt. A zongora húrjai közé illesztett apró tárgyakkal, csavarokkal, fa- és gumidarabokkal létrehozta a zongorát mint ütőhangszert, és egyúttal életre hívta a zongoristát mint ütőhangszerest.

Cage a hagyományosan zeneként meghatározott zenétől fokozatosan távolodott az esemény, a happening felé, miközben ez a távolodás nem jelentette azt, hogy a zenétől is meg akart volna szabadulni. Inkább felszabadulni akart: a kötöttségektől és az előírásoktól, felszámolni a komponálás forgalmi tábláit. S épp így a hangot is fel akarta szabadítani ugyanazon kötöttségek alól, amelyek a komponistát is gúzsba kötötték. Hang és komponista csak együtt tud felszabadulni.

Nem a művész et jelzője let t a fontos , hanem az egyedi m ű, amely ön maga határozz Cage képei, kottái és kottaképei a meg egyszerre tekinthetők zeneműveknek és képzőművészeti alkosaját jelz tásoknak. Az összeolvadás teljesen őit Érdekes történet, hogy ennek az átalakutermészetes úton ment végbe, hiszen lásnak egyik fontos mozzanata egy 1949-es a happening véletlenszerű folyamataiban is. hangversenyhez köthető. A New York-i Filharmaguk a műtárgyak is átfolynak egymásba,

Ennek az egyre szorosabbá szövődő közös munkálkodásnak lett nevezetes eseménye az 1952-ben megrendezett Black Mountain College-i happening. Erről így számol be Michael Nyman Experimentális zene című könyvében: „Cage egy létra tetején előadást tartott, amely előre programozott csendeket is magába foglalt. M. C. Richards és Charles Olson, a két költő, különböző időben szintén egy létrára mászott fel, és olvasott.

A nagyterem egyik végében filmet vetítettek, a másikban pedig diavetítés volt. Robert Rauschenberg egy régi, kézi meghajtású gramofonon játszott, David Tudor a zongoránál ült, Merce Cunnigham és más táncosok a közönség soraiban lejtettek, miközben ezen események fölött Rauschenberg fehér festményei lógtak. Az ülőhelyek kialakítása elég különleges volt. A nézőtér

Nem meglepő, hogy Cage művei maguk is kategorizálhatatlanok: éppúgy színházi, képzőművészeti művek, mint zeneiek.

Ahogy a hagyományos zeneszerző szó egyre nehezebben írta le Cage tevékenységét, úgy a képzőművész Cage-ről is nehéz beszélni. Pedig e sajátos médium-összeolvadásban Cage mindkettő egyszerre volt, pontosabban a művészetek klasszikus rendszerének felbomlását követően – melynek egyik motorja éppen ő maga volt – nem a művészet jelzője lett a fontos, hanem az egyedi mű, amely önmaga határozza meg saját jelzőit is.

Pintér Tibor 2012 11. 23.-20 .

13.02.17.

A HA JOHN CAG NG SZABADSÁGA. E A VASFÜ GGÖNY MÖ GÖTT Ludwig M Kortárs M úzeum űvé Múzeum szeti

müpa

magazin 2012 november-december

59

Sávok, kábelek, kisimult idegek Gyerekkorában naponta háromszor szerelte szét és rakta össze újra a biciklijét – így tanulta meg, mit jelent a napi szintű feladatmegoldás. Szabó Péter főmérnök ezzel az alapossággal építette fel a Müpa saját stúdiórendszerét is, amelyben nemsokára beköszönt a HD-korszak. „Negyvennyolc sávon rögzítjük, majd keverjük a hangot és hét-nyolc kamerával közvetítjük a koncerteket. Kicsit olyanok vagyunk, mint a megszállott hi-fi gyűjtők, akik újabb és újabb kábeleket, erősítőket keresnek és találnak – meséli Szabó Péter, ahogy bejárjuk a Müpa hangfelvételi, közvetítő- és utómunka-stúdióját. – Ez itt például egy csöves pult, mert mostanában divat lett a régi analóg-bakelit hangzás, sok zenész szeretne ilyen technikát használni a lemezfelvételeihez, amelyeket itt rögzítünk.”

60 müpa

magazin 2012 november-december

Aztán egy ajtóval odébb állunk. Csöndben megbújunk Várbíró Judit háta mögött, aki kottahűen dúdolja a dallamot, amit a zenekar játszik. Éppen a Müpart Classic adását szerkeszti. Készen van a vágással, az anyagot már csak ellenőrizni kell, hogy csütörtökön adásba kerülhessen. A Müpa ugyanis egy ideje nemcsak archiválja az előadásait, de az MTVA-val kötött megállapodás értelmében a közszolgálati televíziónak is készít koncertműsorokat.

„A legnehezebb műfaj a koncertközvetítés – meséli közben Szabó Péter. – A televíziós, a zenei rendező és a szerkesztő a zenekari partitúra alapján határozzák meg a kamerák pozícióit, s vágják be a képeiket a közvetítés során” Az MTVA-nak készített műsorok mellett ott vannak még a Müpa kivetítőire készült ajánlók és imázsfilmek, a Müpa honlapján élőben követhető koncertek, és újabban a portré-, werk- és riportfilmek, amelyekből idén kilenc készült. A Mahlerről szóló portréfilmet – amelyben Fischer Iván,

K u l i s s z a a Budapesti Fesztiválzenekar karmestere kalauzolja a nézőket a zeneszerző világában – például az idei Mahler-ünnepen mutatták be. Az a cél, hogy a Müpának minél több ilyen saját gyártású műsora legyen, ehhez pedig nemcsak a már meglévő, világszínvonalú 5.1-es sorround hangrendszer kell, hanem a legmodernebb HD-kamerák, amelyeket évről évre, fokozatosan szereznek majd be. Évi 160 koncertfelvétel elkészítése és 250 órányi műsor legyártása persze nem a kisimult idegekről szól. Szabó Péter nemcsak főmérnök, hanem pszichológus is. „A művészek és mi is a tökéletességre törekszünk.

Előfordult például, hogy a rendezőt zavarta a díszletben a mikrofonok látványa, úgyhogy hirtelen ki kellett találnunk, hogyan is rejtsük el őket a sötétben. És itt ugye egy komplett mikrofonrendszerről volt szó. Megoldottuk.”

Az igazi nehézséget egy koncertközvetítésen mindig a kamerák elhelyezése okozza.

Hogyan lehet őket úgy felállítani, hogy ne zavarják se a karmestert, se a zenészeket, se a nézőket a mozgásban és a kilátásban, de mégis mindig azt a hangszert vagy azt a karmesteri mozdulatot, arckifejezést lássuk, ami az adott pillanatban a legizgalmasabb? Erre jók például a beépített, távvezérelt kamerák, amelyekhez hosszú kábelfüzérek vezetnek.

Számtalan világsztárral dolgoztak együtt az elmúlt években Szabó Péter és munkatársai. A főmérnöknek már kialakult stratégiája van arra, hogy miként lehet velük együttműködni. „Ha meghallom, hogy történt valami, odamegyek, egy ideig csöndben álldogálok és figyelem őket. Próbálok a nyugalmammal hatni. Majd megkérdezem, hogy van-e valami probléma. Ilyenkor

aztán a legtöbbször az a válasz, hogy nem, dehogy. Lehet, hogy a nyugodtságom az, amivel hatok rájuk. Már kiskoromban is valahogy mindig én voltam a bandavezér a csapatban.”

Szabó Péter pedig arról is mesél, hogy egy főmérnök mikor elégedett: „Az egyik együttes megnézte az elkészült koncertfelvételt, és néhány ponton szerette volna átvágatni, mielőtt adásba került volna. Volt, amit kijavítottunk, volt, amit nem, de elmagyaráztuk, miért kellett úgy csinálnunk, ahogy.

Nem örültek, de elfogadták. Később viszont lelkesen mesélték, hogy az adás után rengetegen hívták fel őket telefonon azzal, hogy ilyen jó koncertfilmet már rég láttak.

Na, ez a közös siker”.

Sipos Szilvia

müpa

magazin 2012 november-december

61

H u l l á m h o s s z

Tulassay Zsolt belgyógyász, akadémikus, egyetemi tanár A Müpa-beli koncertek közül is felejthetetlen számomra Matti Salminen Gurnemanzalakítása a Wagner-napok Parsifal-előadásain. Salminen egyéniségének súlya, sugárzása, alakításának ereje, szuggesztivitása, a szólam csúcspontjainak drámai megjelenítése, a visszafogott mozdulatok emelkedettsége, és a gyönyörű hang zengése megrendítő élményt nyújtott. Közvetítette a csodavárás különös, megejtő érzését, hangulatát, ünnepet varázsolt a pódiumra, amely mindig felragyog Salminen művészetére emlékezve.

A csoda pillanata vár reánk a Nemzeti Filharmonikusok október 31-i estjén, Schubert Esz-dúr miséjének elhangzásakor is.

A megtestesülés csodáját megejtő szépségű, törékeny dallam idézi fel. Az „et incarnatus est” kánonszerű ringatása a szerző életművének egyik csúcsa, a legmélyebb zenei gondolatok kifejezése. Az egész mű középpontjának zenei gondolata Schubert személyes vallomása a hitről és a szépségről.

2012. 1. r3 októbe

OK NIKUS O M R A LH JE ZETI FI RT EST A NEM ART-SCHUBE MOZ ti Nemze Béla Bartók ersenyterem v g n a H

Dinnyés András genetikus, egyetemi tanár A Művészetek Palotája már sok fantasztikus élménnyel ajándékozott meg. Kutató professzorként rengeteget utazom a világban, és néha a világ utazik hozzám, nem véletlen tehát, hogy a világzene az egyik nagy kedvencem. Mégis, amikor a magyar Palya Beát hallgathattam a Müpában, akkor éreztem igazi büszkeséget, látva, ahogy a nagyvilág kultúrája tovább lüktet és gazdagodik a magyar előadóművészek révén.

A novemberi programok közül a mozdulatok mesteri alkotójától, Bozsik Yvette-től ajánlanám az Orfeusz és Euridiké című bemutatót. A tánc számomra az érzések kommunikációjának nagy hatású eszköze, és a Bozsik Yvette Társulat minden eddigi műve katartikus élményt jelentett. A mozdulatokat gyakran őszintébbnek érzem, mint a szavakat, és a lélek mély rétegeihez közvetlenül szólnak. Kihagyhatatlan.

2012. november 17 .

BOZSIK YVE TTE ORFEUSZ É TÁRSUL AT: S EURIDIKÉ Fesztivál Szín

ház

Falus András immunológus, akadémikus, költő Az egyik kedves, korábbi emlékem, amikor idén februárban megnéztem a Mozartmaratont. Szívesen idézem fel ezt az élményt: a maratonból a délután ötkor kezdődő Varázsfuvola-nyitányt és a Jupiter-szimfóniát hallgattam meg. Kovács János vezényletével, a Filharmóniai Társaság Zenekara nagyszerű élményt adott.

Ahogy végignéztem az őszi kínálatot, megakadt a szemem a novemberi Mozart-esten, ez a Világsztárok az Évad zenekarával című sorozat része. Biztosan el fogok menni rá, mert egyik nagy kedvencem Mozart és a Liszt Ferenc Kamarazenekar.

62 müpa

magazin 2012 november-december

2013. január 20.

A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR MOZART-ESTJE Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

www.mupa.hu

Élmény! Minden tekintetben.

A mi horizontunk

S T R A T É G I A I PA R T N E R E I N K

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

S T R A T É G I A I M É D I A PA RT N E R E I N K

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.hu ISO 9001:2000 m ü p a magazin 2012 november-december

63

KRITIKÁK a 2012-es Budapesti Wagner-napok Tannhäuser-produkciójáról

„Mintha csak szólampróbán ülnénk, a hegedűket csak akkor hallani, ha nagyon fülel az ember.”

„A rádiózenekar engedelmes és intuitív hangszerként a legjobbját hozza, külön-külön és egységesen is kimunkált hangzással.”

Wagner-napok, idén a Tannhäuser az új fiú, egy kicsit fáradtan indul az előadás. Ez leginkább a zenekaron érződik, Fischer Ádám nem nehezíti el a darabot, nincs nagy hömpöly és hangzásba fulladás, de nincs más se. Főleg vonósok nincsenek, üstdob és rezek viszik a zenét, mintha csak szólampróbán ülnénk, a hegedűket csak akkor hallani, ha nagyon fülel az ember. […] A második felvonás alatt javul a Rádiózenekar is, és megvan az est legnagyobb felfedezése, Szabóki Tünde. Élességre hajlamos a hangja, de tiszta, fényes, és ahogy megnyugszik, egyre több színt is használ. Számomra azonban az egész alakformálás revelatív, végre megérti az ember a Tannhäuserproblémát, vagy valamit megért belőle, milyen az, amikor minden nagyszerű, tiszta, emelkedett, és ezzel együtt tökéletesen kibírhatatlan. […] A rendező, Matthias Oldag nem nagy, hanem kicsi akar lenni, nem a világ vagy legalább az égi és földi szerelem kérdéseire keresi a választ, hanem egy gyakorlatias és személyre szabott problémára: mi a teendő, ha a helyeset unjuk, a tisztesség fojtogat, a helytelentől csömörünk van, és a gyönyör csak alkohol, heroin, eltompít és érzéketlenné tesz. A válasz: menjünk Rómába. Gyalog, szomjan, fázva, reménytelenül. Talán a visszaúton utolér a megváltás.

Zeneileg igen magas színvonalú az idei Tannhäuser.

Fischer Ádám pompásan építi föl és bontja ki a romantikus opera és a zenedráma között „félúton” járó (a drezdai eredeti és a később átírt párizsi változat kettős arcát mutató) darab egységes ívét és belső formáit. […] Most már megszokhattuk, hogy a rádiózenekar engedelmes és intuitív hangszerként a legjobbját hozza, külön-külön és egységesen is kimunkált hangzással (apró rézfúvós hibával az első felvonásban), az egyesített operai és rádiókórus is az elvárt tömör tömbként szól (a záró kórusban kissé túlforszírozott férfikar kivételével).

Ami a szólistákat illeti, a címszereplő Robert Dean Smith megbízható, kulturált és homogén tenorja elismert minőség, éneklését inkább a pontosság és kiegyensúlyozottság, mint a szenvedélyesség jellemzi. Erzsébetként Szabóki Tünde abszolút méltó volt a neves partnerhez, a hangja kissé talán éles, pianóiból hiányzik a spiritualitás, de mindez eltűnik a szólamformálás forte magasságokban kiteljesedő biztonságához és a drámai kifejezés erőteljességéhez képest. Vénuszi jelenség a szerelemistennő szerepét éneklő Elena Zhidkova, magas, karcsú és hosszú a haja, jelentős volumenű mezzója pedig minden regiszterben kiegyenlített és energiadús.

Fáy Miklós (Népszabadság, 2012. június 12.)

Koltai Tamás (www.szinhaz.net)

A kritikusnak nem igaza van, hanem véleménye.

64 müpa

magazin 2012 november-december

„A sziporkázó előadás aligha jöhet létre, ha a mű nem feszül az invenciótól.”

„Művészi értelemben sovány, meglehetősen invenciótlan műalkotást hallottunk.”

Gyöngyösi Levente (1975) III. szimfóniájának alcíme Születés, s a szerző a nagykoncert előtt a Müpa Bartók Termében levetített riportban megvallotta: új darabjában azt a sokféle érzést igyekezett hangokba foglalni, amelyek egy élet keletkezésének misztériumán töprengve töltik el. Gyöngyösi terméséről eddig többnyire tartózkodó kritikákat írtam: bár kimagasló szakmai tudása felől sosem támadt kétségem, idegenkedtem a nála sokszor reflektálatlanul jelentkező eklektikus múltidézés stílusjegyétől. Mindezt előrebocsátva, remélem, hitellel állíthatom: az új Gyöngyösi-mű gazdag, szuverén, koherens és poétikus muzsikaként hatott rám. Persze sokat számít, ha pazar az előadás: Fischer Iván és a Fesztiválzenekar bámulatos odaadással és örömmel lubickolt a karakterekben és színekben, minden részletet igényesen mutatva fel – a világ minden komponistája hálás, ha új opusát ilyen maximalizmussal vezetik közönség elé. De a sziporkázó előadás aligha jöhet létre, ha a mű nem feszül az invenciótól. […] Vaughan Williamstől Sibeliusig, Mahlertől Bartókon át Adamsig sok és sokféle stílusemlék ködlött fel a szimfónia hallgatásakor – ám az ekletkika ezúttal meghaladta önmagát: egységes mű született.

A Mahler-ünnep idén (Britten gyerekoperája mellett) mindössze egy nagyzenekari koncertre zsugorodott, de szerencsére megmaradt a remek hagyomány, egy új, a Budapesti Fesztiválzenekar által rendelt magyar mű bemutatója. Ezúttal Gyöngyösi Levente kapta a megbízást, aki kislánya érkezését a III. (Születés) szimfónia megalkotásával köszöntötte. […] Nem vonható kétségbe a zeneszerző érzéseinek őszintesége, művészi értelemben viszont sovány, meglehetősen invenciótlan, bár remek zeneszerzői technikával megoldott, ám esztétikailag mégis hamis műalkotást hallottunk. Mára szinte divat lett bizonyos körökben az 1950-es évek problémátlan, zenés állami derűje, divertimentostílusa, a pentatónia valami debussys-bartókos-stravinskys-sosztakovicsos generálszósszal lelöttyintve. A Budapesti Fesztiválzenekar különösen ihletett állapotban játszotta a darabot, de a szünet után felhangzó Mahler V. szimfónia előadását gond nélkül sorolom életem legnagyobb koncertjei közé. Fischer Iván vaskövetkezetességgel elemezte a művet, minden szélsőséges vonását felmutatta, de vastag aláhúzások nélkül, teljesen természetesen. […] Megdöbbentő, félelmetes, lenyűgöző, katarktikus előadás volt.

Csengery Kristóf (Élet és Irodalom, 2012. szeptember 14.)

Csont András (Magyar Narancs, 2012. szeptember 13.)

S A C H S É S B E C K M E S S E R

KRITIKÁK a Budapesti Mahler-ünnep szeptember 8-i hangversenyéről

A kritikusnak nem igaza van, hanem véleménye. müpa

magazin 2012 november-december

65

Fotó: Ruthe Zuntz

H a t á r s é r t ő k

„Eléggé felkavartam a port” Farkas Róbert, a Budapest Bár alapítója számára mintha nem léteznének határok. Első hangszere a hegedű, a második a zongora, a harmonika és a gitár. Fellépett hagyományos cigányzenekarokban, alternatív rockegyüttesekben, szabadidejében barokk és romantikus hegedűversenyeket hallgat és játszik. Jelenleg filmet forgat és külföldi sikerre tör.

- Szerinted mi a cigányzene?

- Nyitottság a zenei hatásokra, szabadság és temperamentum, a rubato és az állandó belső lüktetés feszültsége. Nehéz megfogalmazni, egyszerűbb eljátszani.

- 18 évesen a Száztagú Cigányzenekar legfiatalabb prímása lettél, aztán otthagytad az együttest, és felvételiztél a Zeneakadémiára.

Miért?

- Kezdetben klasszikus zenét tanultam és abban éltem, miközben persze otthon cigányzene vett körül. A Száztagúban lehetőségem volt elsajátítani a jellegzetes cigányzenei játékmódot, de engem mindig is érdekeltek más stílusok és műfajok. Mielőtt a klasszikus zenéhez visszatértem volna, a balkáni zene felé fordult a figyelmem, megtanultam harmonikázni, és csatlakoztam az éppen akkor alakuló Besh o dromhoz, később pedig jött a Kistehén Tánczenekar.

Amikor meg beleszerettem a gitárba, találkoztam a Romano Drom zenekarral, akikkel megtapasztalhattam, hogy milyen elképesztő az autentikus cigányzenében rejlő több száz éves őserő. Az Akadémiára azért jelentkeztem, hogy elsajátítsam a klasszikus zenei stílusokat.

- Nem gondolom, hogy politikai jelentése volna annak, hogy kivel zenélek. Soha nem érdekelt, hogy ki cigány, és ki nem az. A Budapest Bárba mindig a szerint hívtam az énekeseket, hogy nyitottak-e az adott stílusra és különleges előadók-e. A feleségem sem cigány, és a kapcsolatunkban ennek semmi jelentősége. Néhány évvel ezelőtt a IX. kerületben tanítottam hátrányos helyzetű gyerekeket, és nem érdekelt, hogy aki odajött zenét tanulni, milyen származású.

- Mit szólnak a stílusok és a zenésztársak sokféleségéhez a hagyományokhoz ragaszkodó cigány muzsikus ismerőseid?

- Valószínűleg eléggé felkavartam a port, de talán jó értelemben.

A kevésbé nyitott kollégák először csodálkoztak, hogy mit keresnek rockerek egy cigányzenekarban, és hogyan lehet a különböző zenei kultúrákat közös nevezőre hozni. A többség azonban nagyon büszke arra, hogy a cigányzenének friss, 21. századi lendületet tudtunk adni.

- Feleséged az együttes menedzsere, együtt találjátok ki az újabb és újabb ötleteket. Milyen terveitek vannak?

- Jelenleg az együttes első öt évét megörökítő könyvön és filmen dolgozunk, illetve azon, hogy többet játszhassunk külföldön. A ve- Ez a stíluskavalkád párhuzamosan is jelen volt az életedben? lünk dolgozó magyar énekeseket nyilván nem rabolhatjuk el több - Hogyne. Úgy kell elképzelni, hogy a Száztagúval vége volt hétig vagy több hónapig tartó külföldi turnékra, mert kis túla koncertünknek legkésőbb este tízkor, éjszaka a Besh o zással addig szünetelne a hazai könnyűzenei élet, Drommal játszottunk a Tütü Tangóban vagy a Rácde sikerült megoldást találnunk a problémára. kertben, másnap délelőtt pedig nekiálltam klassziIdén nyáron Londonban, a Kulturális Olimpián 2012. kust gyakorolni. felléphettünk, és remek kapcsolatokra tetdecember 30 . tünk szert. Együtt fogunk dolgozni például - A Budapest Bár egyik különlegessége, hogy Melanie Painnel, a Nouvelle Vague éneÖTÉVES A BU D SZÜLETÉSNA APEST BÁR cigányok és nem cigányok játszanak benne kesnőjével, aki a december 30-i MüpaPI KONCERT együtt. Mennyire tekinthető ez politikai-tárkoncertünkön is fellép.

Bartók Béla N sadalmi állásfoglalásnak?

Végh Dániel–Fazekas Gergely emzeti Hangversenyte

rem

66 müpa

magazin 2012 november-december

Add tovább az élményt!

A Magyar Telekom a fenntartható fejlődés elve mellett elkötelezett felelős vállalatként, a hello holnap! kezdeményezés elindítójaként támogatja, hogy a jövő nemzedékei is megismerhessék kulturális értékeinket.

A Magyar Telekom a Művészetek Palotája stratégiai partnere.

müpa

magazin 2012 november-december

67

www.mupa.hu

Élmény! Minden tekintetben.

A mi horizontunk

S T R A T É G I A I PA R T N E R E I N K

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

68 müpa

magazin 2012 november-december

S T R A T É G I A I M É D I A PA RT N E R E I N K

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.hu ISO 9001:2000