Müpa Magazin 2012/2013 évad 3. szám by Müpa Budapest

Ing yenes időszaki kiadvány • VIII. évfolyam 1. szám • 2013. január-február

MAGAZIN

m üpa müpa

ÉLET • STÍLUS • MŰVÉSZET

müpa

magazin 2013 január-február

w w w. m u p a . h u1

www.ersteprivatebanking.hu

Tel.: 06 1 428 4090

A mai világban is vannak idôtálló értékek. Mi a pénzügyekben alkotunk maradandót.

„Magyarország legjobb privát banki szolgáltatója”

Az Erste Bank a Mûvészetek Palotájának stratégiai partnere 2008 óta. 2 müpa

magazin 2013 január-február

N y i t á n y TISZTELT MÜPA-LÁTOGATÓK! A Művészetek Palotája az öreg kontinens kulturális csúcsintézményeit tömörítő ECHO (European Concert Hall Organisation) aktív tagjaként egyike azon intézményeknek, amelyek Európa művészeti zászlóshajóinak tekinthetők. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a lehető legmagasabb színvonalú repertoárral szolgálja a széles nagyközönséget, hanem azt is, hogy közös, európai kulturális életünk tevékeny formálója. A határok nélküli Európa ugyanis nemcsak az árucikkek és a tőke szabad áramlását teszi lehetővé, hanem a kulturális javakét is. Ezen a piacon a legkelendőbb portéka pedig nem más, mint a zene: a leguniverzálisabb szellemi produktum. A művészeteken alapuló, úgynevezett kreatív iparág kontinensünk gazdaságának meghatározó pillére. A statisztikák szerint ez a szektor termeli meg az EU GDP-jének három százalékát, hatása azonban ennél is jelentősebb. A fenntartható társadalmak meghatározó tulajdonsága, hogy a benne élők nem kizárólag gazdasági mutatókkal mérik jólétüket. A kultúra lelki és szociális aspektusai gyakran többet számítanak. A válság éveiben egyre nyilvánvalóbb, hogy a hatékony európai együttműködésnek rendkívül fontos faktora lehet a művészet, a minőségi kultúra ugyanis nem pusztán az elit szórakozása: a hangversenyek, opera- és színházi előadások masszív közönségét a társadalom kevésbé tehetős, de annál szélesebb rétegei alkotják. Egy közelmúltbeli felmérés szerint ők jelentik az európaiak közel 90 százalékát. Azokat, akik a kultúrát az eddigieknél is inkább támogatni kívánják. Biztos vagyok benne, hogy a művészet révén közös élményeket átélő, azonos értékeket valló európaiak, vagyis mi, együtt, meg fogjuk találni a válságból kivezető utat. Paul Dujardin A brüsszeli Palais des Beaux-Arts (BOZAR) vezérigazgatója és művészeti vezetője

müpa

magazin 2013 január-február

fotó: Mat Hennek EMI Classics

10 3 Nyitány 6 Horizont

22 24

Kiss Imre (1943–2012)

F O LY A M A T O S M Ú L T 26 Haydn papa papagája

JAZZ 38 39 40 42

Ősz üstökös

AKTUÁLIS ZENE 30 Zene, amely meghálálja a törődést 32 Egy meg nem üzent üzenet

A PÉNZ ZENÉL 44 Internet és zene: ellenségek vagy szövetségesek?

MŰVÉSZ BEJÁRÓ 34 „Szeptember 21-én haltam volna meg”

VILÁGZENE 46 Figyelem! Fogalmi zavarelhárítás 48 Szabó Lőrincet énekelni

KLASSZIKUS 16 A hangzásfelfedező 18 Ismeretlen ismerős • Örömfuvolázás 19 Gould örökében • Orosz mesterek 20 „A színház-zene egyensúly mindennél fontosabb”

4 müpa

magazin 2013 január-február

Kisvasút és aggregátor Lélegzés gambán és fuvolán

Útkeresők • A váratlanság egyensúlya Két bőgős egy csárdában Swiss Miss és magyar barátai A magyar Quincy Jones

I M P R E S S Z U M

Müpa Magazin A Művészetek Palotája ingyenes kiadványa

fotó: 2012 PRODUCTIONS NEUVART / VALÉRIE REMISE

Alapító: Művészetek Palotája Kulturális Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság. Káel Csaba vezérigazgató.

42 KÖNNYŰ 50 Harminc éve a grundon • Otthonról haza 52 Webber visszatér NÉGY ÉS FÉL PERCESEK 54 Kemény István: Egy közönséges csütörtök egy működő kultúrában C s I P [Családi és ifjusági programok] 56 Lélegeztetés vonókezeléssel ÚJ CIRKUSZ 58 Új cirkusz, más színház

Főszerkesztő: Fazekas Gergely Szerkesztő: Rajkó Veronika Olvasószerkesztő: Papp Tímea Szerkesztőség: Fidelio Média Kft. 1066 Budapest, Nyugati tér 1. (6. emelet) Telefon: (+36-1) 476-0320 Fax: (+36-1) 476-0321 E-mail: mupamagazin@fidelio.hu Felelős kiadó: a Fidelio Média Kft. ügyvezetője Nyomda: Pátria Nyomda Zrt. Megjelenik 10.000 példányban HU ISSN 1788-439X

KULISSZA 60 Szerethető Müpa HULLÁMHOSSZ 62 Konrad Kreuzer • Bojár Gábor • Ingo Fröhlich BECKMESSER ÉS SACHS 64 Kritikák Sir John Eliot Gardiner és együttesei október 15-i koncertjéről 65 Kritikák Ramón Vargas november 28-i áriaestjéről

Művészetek Palotája: 1095 Budapest, Komor Marcell utca 1. Telefon: (+36-1) 555-3000 E-mail: info@mupa.hu Címlapon: Sir Simon Rattle Címlapfotó: Mat Hennek - EMI Classics www.mupa.hu

H ATÁ R S É RT Ő K 66 „A népdalok olyanok, mint a kavicsok a Dunában”

müpa

magazin 2013 január-február

H o r i z o n t

ELHUNYT KISS IMRE November 25-én, életének 69. évében, hosszú és súlyos betegség után elhunyt Kiss Imre, a Művészetek Palotája első vezérigazgatója. Kinevezését 2003-ban vette át, nevéhez fűződik a Müpa intézményi struktúrájának, munkatársi gárdájának és szellemi arculatának kialakítása. 2011-ben megromlott egészségi állapota miatt kérte felmentését, de amíg betegsége engedte, tanácsadóként segítette a Ház munkáját. Megemlékezésünk a 8–9. oldalon olvasható.

MAGYAR ELNÖK AZ EUROPA CANTAT ÉLÉN Az Európai Kórusszövetség Móczár Gábor, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége (KÓTA) társelnökének személyében új elnököt választott. A 40 európai ország mintegy 50 kóruszenei szervezetét és számos kórust összefogó szövetség közgyűlése jóváhagyta a következő évek több millió eurós összköltségvetésű rendezvényprogramját is: ennek részeként rendeznek kórusfesztivált Pécsett 2013 augusztusában, illetve nemzetközi zenepedagógiai szimpóziumot 2014 áprilisában.

AZ ECHO A MÜPÁBAN A huszonegy tagot számláló – köztük a kelet-európai térségből egyetlenként a Müpát is soraiban tudó – European Concert Hall Organization (ECHO) évente kétszer megrendezett igazgatói fórumának november 6-án és 7-én a Művészetek Palotája adott otthont. Az eseményen a londoni Barbicantől a brüsszeli BOZAR-on át a bécsi Musikvereinig az öreg kontinens legjelentősebb koncerthelyszíneinek vezetői vettek részt.

MONTBLANC-DÍJ VÁRDAI ISTVÁNNAK Kiemelkedő hangszeres tevékenységéért újabb díjat nyert Várdai István, a 27 éves, pécsi születésű csellóművész. A 10.000 euróval járó elismerést Berlinben, a Konzerthausban vehette át. A fiatal művész 2008 óta több elismeréssel is gazdagodott, itthon például 2008. március 15-én a legígéretesebb ifjú zeneművésznek járó Márciusi Ifjak állami kitüntetés után 2009-ben megkapta a Junior Prima Díjat is.

BARENBOIM BERLINI AKADÉMIÁJA Daniel Barenboim, izraeli zongoraművész és karmester zeneakadémiát alapít Berlinben, ahol az ösztöndíjas izraeli és arab muzsikusok nemcsak zenét, hanem filozófiát is tanulnak majd. Az induló projektet Berlin és a német állam is támogatja: a város ingyen adja az épületet, az állam 20 millió euróval járul hozzá a költségekhez, 8 millió eurót pedig adományokból gyűjtenek össze. Az épületben, mely várhatóan 2015-ben nyit, zenei óvoda létrehozását is tervezik.

JUNIOR PRIMA DÍJ FIATAL MUZSIKUSOKNAK Tíz fiatal tehetség kapott elismerést zeneművészet kategóriában: az Anima Musicae Kamarazenekar, Balatoni Sándor orgonaművész, Gyöngyösi Ivett zongoraművész, Kállai Ernő hegedűművész, Megyesi Zsolt zongoraművész, Szigetvári Dávid operaénekes, Szőke Nikoletta énekesnő, Tóth Péter zongoraművész, Vörös Szilvia operaénekes, valamint Zombola Péter zeneszerző. A Kincsem-emlékplakett és az oklevél mellett 7000 eurót is kaptak az ifjú Junior Prima Díjasok.

6 müpa

magazin 2013 január-február

müpa

magazin 2013 január-február

Kiss Imre DRÁGA IMRE!

(1943–2012)

Ha két szóban kellene megragadnom életed és munkád alapelveit, akkor ez a két szó a tisztelet és a felelősség volna. Ezekre építetted a kultúra szolgálatában álló, kivételes életművedet. Nemcsak a művészetet tisztelted, hanem a művészeket is. Nemcsak a produkciót tartottad szem előtt, hanem azokat az alkotókat és előadókat is, akik a produkciókat létrehozták, s őket mindig és elsősorban emberként kezelted. Gazdasági döntésekhez, megoldandó problémákhoz, művészeti kérdésekhez egyaránt az emberi oldal figyelembe vételével közelítettél. A legsúlyosabb konfliktusokban is embernek tekintetted vitapartneredet. Tisztelted a másikat, és ez a kivételes tulajdonságod avatott a napjainkban egyre ritkább humanista embertípus kiemelkedő képviselőjévé. Megható felelősséget éreztél a kollégáid iránt, a munkájuk és a saját munkád iránt, a magyar és az európai kultúra iránt, amelynek kiszolgálására feltetted egész életed. Nem hittél az öncélú trendiségben, nem hittél a kapkodásban, a cikkcakkokban, a gyorsan elérhető üres sikerekben. Hittél a tradícióban, a bevált értékekben, az egészséges érvekben, a tartalmas újdonságokban, a krízishelyzetek humorban való feloldásában, s mindenekelőtt hittél a türelem és a kitartás erejében. Azt vallottad, ha jó irányban megyünk, az is sokat számít, ha csak centimétereket haladunk. A rád bízott intézményeket soha nem „a cég én vagyok” nagyzoló szellemében vezetted. Nem uralkodtál, hanem mély emberismeretedre és szakmai tapasztalatodra, a kultúra szeretetére támaszkodva, legjobb tudásod szerint irányítottál. Szerettél a háttérben maradni, s büszke voltál, amikor munkatársaidat „megmutathattad” a világnak. Előrelátásod, megfontolt döntéseid és helyzetkezelésed alapján mégis mindenki érezhette, hogy a háttérből biztos kézzel irányítasz. Lelkiismeretes apaként egyengetted először a Tavaszi Fesztivál, később az Országos Filharmónia, az Operaház, majd a Vígszínház útját, végül hét és fél éven keresztül nevelted teljes odaadással kései, s talán legkedvesebb „gyermekedet”, a Művészetek Palotáját. A sors ajándékának tartottad, hogy Magyarország legfiatalabb művészeti intézményének felépítését, művészeti arculatát, dolgozói csapatát kialakíthattad, ezzel elhelyezve a Művészetek Palotáját a kultúra európai térképén. Valamennyien, akik együtt dolgozhattunk veled, a sors ajándékának tartottuk ezt a lehetőséget, és meggyőződésem, hogy nincs senki a Művészetek Palotájában, aki ne minden erejével és tehetségével azon dolgozna, hogy a nevedhez méltón, emberséged és szellemiséged fényében vigye tovább, amit elkezdtél. 2012. december 5. 8 müpa

magazin 2013 január-február

Káel Csaba

Szerettük Imrét. E szeretetre rá is szolgált maradéktalanul. Emberi és szakmai kvalitásaival volt kikövezve a hozzá vezető út. Művészeti menedzser volt már akkor, amikor errefelé még a kifejezést sem ismerték. Példa lehet szakterületünkön mindenkinek: mindig sikeres intézményt hagyott utódjára, mindenütt rendet, áttekinthetőséget hagyott maga után, volt munkatársai évtizedek után is szeretettel látogatták aktuális állomáshelyén, a politika gyakori gyanakvása az akolon kívülivel szemben az ő esetében mindig elcsitult: a korrekt szakembert kellett benne látni, nem mást. Hiányozni fog. KOVÁCS GÉZA A Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója

Rendkívüli alázat volt Imrében, tisztelet a művészek iránt. Képes volt maximálisan elfogadni és megérteni azokat az őrülteket, akik mi vagyunk. Az első Müpafellépésemkor az egész napi próba miatt betetetett egy ágyat az öltözőbe, hogy tudjak pihenni (vidéki lévén a próba és az előadás között nem tudtam hová menni). Ez az ágy azóta is ott van a második öltözőben. Számomra annak az otthonosságnak és harmóniának a szimbóluma, amelyet Imre számunkra, művészek számára megteremtett. MIKLÓSA ERIKA A Magyar Állami Operaház magánénekese

Kiss Imre életpályája Tanulmányok 1961–1965 – Idegenforgalmi, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola. 1967–1969 – Közgazdaságtudományi Egyetem, belkereskedelmi szak. 1970–1972 – Szegedi Jogtudományi Egyetem. Munkák 1965–1981 – vezetői állások az idegenforgalom területén. 1981–1990 – Budapesti Tavaszi Fesztivál (alapító igazgató). 1991–1996 – Országos Filharmónia (ügyvezető igazgató). 1996–2001 – Magyar Állami Operaház (ügyvezető igazgató, illetve megbízott főigazgató). 2001–2003 – Vígszínház (ügyvezető igazgató). 2003–2011 – Művészetek Palotája (vezérigazgató) Díjak, elismerések • A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkereszt polgári tagozata. • Az ISPA (Nemzetközi Előadóművészeti Társaság) életműdíja. • A Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozata. • Prima Primissima életműdíj.

Ha Kiss Imrére gondolok, mindig tanítói szeretete jelenik meg a lelkemben. Még profi táncosként találkoztam vele először, amikor megvalósította a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Többször is keresztezték egymást útjaink, és jó volt érezni vonzalmát és tiszteletét a táncművészet iránt. Ennek is köszönhető, hogy a Nemzeti Táncszínház jelen van a Művészetek Palotájában, és sok nagyszabású produkciót valósíthattunk meg, amelyek Kiss Imre nélkül nem jöhettek volna létre. Köszönöm a magyar táncművészek, alkotók és a magam nevében, hogy munkásságának részesei lehettünk. TÖRÖK JOLÁN A Nemzeti Táncszínház igazgatója

Meggyőződésem, hogy Kiss Imre meghatározó szerepet játszott az utóbbi évtizedek zenei életében, s különösen a Művészetek Palotája menedzsmentjének felépítésében, szellemi és szervezeti működtetésében, s nem utolsó sorban a fiatal intézmény rangjának világszínvonalra emelésében. Imre úgy szolgálta saját intézménye érdekét, hogy közben senkit sem rövidített meg. Nagy kört alkotva vont be minden értékesnek ítélt szereplőt. Vele mindenki együtt játszott, és mégis szólistának érezhette magát. Kedves mosollyal kerülte meg a „turáni átkot”: harmóniát teremtett. BATTA ANDRÁS A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora müpa

magazin 2013 január-február

Ősz

fotó: Mat Hennek - EMI Classics

Liverpoolban született, zenész, jellegzetes a hajviselete és a királynő lovaggá ütötte – ha jobban belegondolunk, ez a körülírás korántsem csak Simon Rattle személyére illik. Több mint egy évtizede ő tölti be a világ komolyzenei életének, úgy lehet, legtekintélyesebb tisztét, ámde ez az információ is félrevezetőnek tűnik. Merthogy Rattle ténykedésének a legkevésbé sem a tekintély a kulcsszava, hanem sokkal inkább a szerelem. Vagy éppenséggel ez a szemre teljességgel szexepil nélküli fogalom: felelősségtudat.

10 müpa

magazin 2013 január-február

„Megkaptam egy órára a nagytermet. Kinek van kedve eljátszani a Bruckner-Hetediket?”

„Csakis olyan zenét játszom, amit szeretek. Megismerek egy darabot, beleszeretek, és meg akarom csinálni. Az a szomorú, hogy rengeteg olyan darab van, amit mindenáron meg akarok csinálni, és nem találok helyet nekik a műsoron.” A kezdetektől mindmáig ezzel a merőben szubjektív, de tagadhatatlanul roppant hiteles alapállással közelít a muzsikáláshoz Simon Rattle, s ha nem a nemzedékének alkalmasint legnyitottabb karmesteréről lenne szó, tán még némi fejcsóválást is megengedhetnénk magunknak e kitartóan kamaszos idealizmus láttán. Mert amiként vannak bölcsek, akik – Németh Lászlóval szólva – már „szakállasan és pipával jönnek a világra”, úgy bizonyos, hogy vannak örökös kamasz lelkek is: lelkesedésre mindig kész, nyugtot sosem ismerő keresők, akik még ősz fejjel sem restellik ifjúkori eszményeiket. S ha a kamaszosnak tekintett tulajdonságok közül elhagyjuk a szalmaláng természetet, hát a fiatalosságát nem csak kiállásában őrző, ötvennyolc esztendős Rattle is éppen ilyen örök kamasz a karmesteri dobogón.

z üstökös

Eltűnnek az igazi nagy karmesterek! Nem lesz senki, aki majdan Karajan, Bernstein vagy Solti örökébe lépjen! A klasszikus zenéből kivesznek a valódi személyiségek és végérvényesen elapad a közönség-utánpótlás! A múlt század nyolcvanas és kora kilencvenes éveiben seregnyien osztották az ilyen és ehhez hasonló aggodalmakat, s korántsem csupán azok, akik mindig és minden kérdésben a múltra szavaznak a jelen vagy pláne a jövő ellenében, mondván, hogy régen még a só is sósabb volt. Nem, a nagy generáció kifutásával, az első lemezfejedelmek korszakának legutolsó éveiben valóban úgy látszott, hogy a klasszikus zene világa egyszerre kényszerül majd szembenézni a vezéregyéniségek és a koncertközönség vészes megfogyatkozásával. Azért az optimisták, a bizakodásra okot adó fejleményeket fürkésző szakértők csendben vagy éppen harsányan, de megtették a maguk tétjeit, s e verseny első számú favoritja egy nagyhajú harmincas fiatalember, a majd’ minden ízében nonkomformista Simon Rattle volt. A sok szempontból akár Rattle-utánnyomat gyanánt is azonosítható Gustavo Dudamel pályaindulásának ismeretében talán már kevésbé hat imponálóan, ám így is említést érdemel, hogy a liverpooli születésű karmester ritka lendületesen és rögtön látványos eredményeket felmutatva kezdte meg működését. Nem jött zenészfamíliából, profin összeszervezett vagy épp nemzedékek presztízsét felvonultató háttér sem állt mögötte, mindössze lenyűgözően tehetséges és roppant céltudatos volt. „Sokan állítják, hogy ők indították el Simont az útján, de ő magától is a csúcsra ért volna. Simon egyszeri tünemény: egyszerű liverpooli gyerek, aki megfelelő neveltetésben részesült, és minden génje épp a helyén van” – fogalmazott immár visszatekintve Rattle egyik korai felfedezője, s függetlenül a genetika vélelmezett szerepétől, valóban lehetett valami, a természet erőihez hasonlatos abban az elánban, amellyel a még tinédzser Rattle

müpa

magazin 2013 január-február

belevágott a zenekarvezetés feladatába. Tizenöt éves korában hetventagú zenekart toborzott egy liverpooli jótékonysági koncertre, ahol azután eldirigálta Schubert Befejezetlen szimfóniáját, Mozart Klarinétversenyét s még több más koncertszámot. „Megkaptam egy órára a nagytermet. Kinek van kedve eljátszani a Bruckner-Hetediket?” Az anekdota szerint ilyesforma kérdésekkel vágtatott be a londoni Royal Academy of Music menzájára, s karizmája már ekkor sem maradt hatás nélkül a megkérdezettekre. Így történhetett meg az is, hogy tizennyolc évesen, azaz még jócskán a tanulóévei közepén képes volt megszervezni Mahler Második szimfóniájának előadását, ami nemcsak a Feltámadás melléknevet viselő mű monumentalitása miatt figyelemreméltó, de azért is, mert a Rattle fiú annak idején épp e szimfónia hallatán határozta el magában, hogy záros határidőn belül karmester lesz. A diákzenekarokban a vezénylés mellett-előtt leginkább ütősként működő Simon Rattle huszonöt éves volt, amikor megtalálta élete nagy és világraszóló feladata, amely pedig első pillantásra sem nagynak, sem pedig világraszólónak nem tűnt. 1980-ban ugyanis a Birminghami Szimfonikus Zenekar vezetőjének nevezték ki, s bár az esernyőjéről és világtörténelmi balekságáról ismert Neville Chamberlain által megalapított városi zenekart két ízben rövid ideig a kiváló Adrian Boult is vezette, a birminghamiek tőrőlmetszett vidéki együttesként vegetáltak a fővárosi nagyzenekarok és a BBC regionális együtteseinek árnyékában. „Három autópálya, huszonhat vasútvonal és fél tucat rossz szagú, használaton kívüli csatorna találkozásánál fekvő kietlen közép-angliai iparváros” – jellemezte Birminghamet egy hetvenes évekbeli angol regény, s éppen e vigasztalan jellemzés helytálló volta kínálta az ifjú Rattle számára a pályafutását meghatározó döntéseket és diadalokat. Merthogy Rattle nem egyszerűen felemelte a reábízott zenekar nívóját, sőt, megkockáztatjuk, a parádés színvonal-emelkedés, amely tizennyolc esztendeig tartó vezetése alatt végbement, majdhogynem másodlagos eredménynek tekinthető. Rattle ugyanis valami hallatlanul újszerű dolgot tett: kapcsolatot teremtett a zenekar működése és a város élete, ha tetszik, a társadalmi valóság között. Új és fiatal közönséget toborzott, és elvitte a koncerteket olyanokhoz, hátrányos helyzetűekhez és fogyatékosokhoz, akik amúgy valószínűleg sosem jutottak volna el egy komolyzenei hangversenyre, s egyáltalán: helyet és szerepet követelt a zenészeknek a hangversenytermek biztonságos, ám szűkös rezervátumán kívül. S bár Rattle csak mérsékelten filozofikus alkat, törekvése az intézményesített művészet és a társadalom eltávolodását támadta s támadja mindmáig, szembeállítva mondjuk azzal az egységgel, amit Bali szigetén megtapasztalt: „Nem ismerik a hivatásos zenész fogalmát. A művészet ott annyira része az emberek életének, hogy nincs is külön szavuk a „művészet” vagy a „kultúra” fogalmának leírására – természetesnek tartják: mindenki műveli.”

„Addig is, amíg az iskolák nem térnek jobb belátásra, a zenekarok és a szervezők vállán nyugszik a felelősség, hogy felkeltsék a gyerekek zenei érdeklődését. Nem szabad elfogadnunk azt a fenyegetést, hogy a hallgatóságunk lassan elenyészik – a személyes érdekeket félretéve kell törődni a művészetekkel, mert ez az emberiség túlélésének záloga. Egyébként a kutatások is azt mutatják, hogy a zenének döntő szerepe van a kreativitás fejlesztésében. A zenét tanuló gyerekek többsége más területen is jobb eredményeket ér el az átlagnál; matematikából is jobbak, mint azok, akik a zene rovására számítógépes foglalkozásokon vesznek részt. Ez is bizonyítja azok számára, akiknek ezt még mindig bizonyítani kell, hogy zene nélkül nem lehet élni.” Egy 1998-as interjúban fogalmazott ekképpen Simon Rattle, aki öt évvel később egy mára már legendássá vált akcióval tett hitet a zene társadalmi küldetése mellett, amikor is egy használaton kívüli berlini remízben kétszázötven – a klasszikus zenéhez, baletthez nem kötődő – gyerekkel és nagykamasszal táncoltatta el Stravinsky Tavaszi áldozatát.

Merész vállalkozását Rattle ráadásul a repertoár átformálásával párosította. „Ne várják tőlem, hogy Beethovent vezényeljek!” – köszönt be az őt megbízó városi tanácsnál, s bár az évek múltával látványosan megenyhült Beethoven iránt (amit a kilenc szimfónia lemezfelvétele is bizonyít az évezred elejéről, igaz, ezt a Bécsi Filharmonikusokkal készítette), a slágerdarabokat azért következetesen háttérbe szorította, hogy helyet találjon a kortárs és a barokk zenének, valamint a kevésbé ismert, de fontosnak tartott műveknek.

„Roppant erős kölcsönös azonosulást építettünk ki; szorosan együtt vagyunk, és ez hatalmasan megkönnyíti a munkát” – fogalmazta meg a birminghamiekkel közös sikerének vélt titkát Rattle, s ez a rokonszenven alapuló együttműködés mindkét fél nemzetközi ázsióját roppantmód megemelte. Rattle elcsábítására egy sor zenekar menedzserei tettek kísérletet, de a karmester hűségesnek bizonyult, s hosszú éveken át legfeljebb a visszautasíthatatlan vendégkarmesteri meghívásoknak tett eleget. Így 1987-ben, vagyis még Karajan életében eljutott a Berlini Filharmonikusok otthonába, hogy elvezényelje velük Mahler Hatodik szimfóniáját. A jelenből visszatekintve Rattle útja innentől maga volt a sorsszerű determináció, amely aztán az ezredfordulón a világ legtekintélyesebb zenekarának vezető karnagyává avatta. „Új élményekre, új vitaminokra van szükségem. És új kihívásokra, hogy szélesedjen a látóköröm.” E szavakkal búcsúzott Birminghamtől és a nagyszerűvé kinevelt szimfonikus zenekartól, örökül hagyva utódainak a társadalmi küldetés és a kísérletező merészség új gyakorlatát. Bár a Berlini Filharmonikusok muzsikus-köztársasága hagyományosan némi konzervativizmussal őrzi a rangját, amikor Claudio Abbado utódlásáról kellett dönteni, éppenséggel két, a koncerttermek világán messze túltekintő karmester között választottak. Rattle mellett az olykor ironikusan a

12 müpa

magazin 2013 január-február

fotó: Simon Fowler

Valami hallatlanul újszerű dolgot tett: kapcsolatot teremtett a zenekar működése és a város élete, ha tetszik, a társadalmi valóság között.

müpa

magazin 2013 január-február

fotó: Monika Rittershaus Jószerint az egyedüli terep, ahol Simon Rattle nem a másutt tőle megszokott hatalmas lendülettel nyomul előre: az operajátszás világa. „Az operaházakban mindig kevesebb idő jut a próbákra, mint amennyit én szükségesnek tartok” – adta indokát egy interjújában e higgadt tartózkodásnak, amelyet csak ritkán szakított meg egy-egy Mozart- vagy Janáček-opera előadása (ők Rattle legkedvesebb operaszerzői), illetve lemezfelvétele, mint a Così fan tutte 1996-ban rögzített produkciója, amelyen épp a Felvilágosodás Korának Zenekara muzsikál. A 2012-es esztendő mindazonáltal így is hozott egy vadonatúj Rattle-operalemezt: a Carmen új felvételét, a 2011-es salzburgi előadások nyomában. Az eredeti opera comique változat címszerepében feleségével, Magdalena Koženával.

zene Mahatma Gandhijának nevezett Daniel Barenboim volt a másik jelölt, s bár a zenekar szavazatai erősen megoszlottak, az új vezető karnagy és a berliniek kapcsolata 2002-ben úgy indult, mint egy igazi szerelmi házasság. Rattle társadalmi szerepvállalásra ösztönző zenekari politikája, a repertoár bővítése-átrendezése meg a nyilvánvaló temperamentumkülönbségek persze okoztak súrlódásokat, s az első két évet követően egy-két célzott publicisztika is megtalálta Rattle személyét. A karmester, akinek egykor még Norman Lebrecht, a maestrók kérlelhetetlen kipellengérezője is leginkább csak azt vetette a szemére, hogy hiányzik belőle „a könyörtelenség vénája”, néhány komolyabb csípést is elszenvedett a német művek mellőzését, a közönség unalmát vagy éppenséggel Karajan rávetülő árnyékát emlegető berlini kritikusoktól.

Akárhogy is, a Berlini Filharmonikusok együttese tartósan megszerette a rendszerint euforikus lelkesedéssel vezénylő angol lovagot. A nyomában haladva hajlandóak immár programszerűen is elhagyni saját muzsikusi és polgári komfortzónájukat, s a zenekar sokirányú tevékenysége, társadalmi szerepvállalása legalább annyira a Musikgeneraldirektor sikeréről adhat bizonyságot, mint az a hivatalos tény, hogy megbízatását 2018ig meghosszabbította a művészeket (is) magában foglaló döntéshozó testület. S persze a rokonszenv ezúttal is kölcsönös: a Rattle-t Liverpoolra emlékeztető Berlin éppúgy kedvessé vált a karmester számára, mint a karaokebárba is a vezetőjükkel tartó, fellelkesített filharmonikusok.

A kommunikátori karizma pedig váltig csorbítatlannak tetszik, s Az új évezred elején harmadik feleségével, a mezzoszoprán erről nem csupán az a néhány szerencsés szimfonikus együttes Magdalena Koženával összeházasodó Rattle mindazonáltal nem (sorukban a Rattle számára kitüntetett fontossággal bíró Felvilákerült párkapcsolati válságba sem a berliniekkel, sem pedig Berlin gosodás Korának Zenekara) tehet szavahihető tanúságot, akikkel a városával. Terveit itt is végbevitte: a Berlini Filharmonikusok szer- dirigens közös fellépéseket vállal. Hiszen mára legalább két európai vezetén belül önálló oktatási osztály létesült, a zenekar kiment a nagyváros fiataljaival is remekül hangot talált Simon Rattle, hogy város komolyzenétől legtávolabb eső szegleteibe is, s az együttes zenehallgatásra, muzsikálásra vagy épp táncra fogja őket: hol frapkorábban sosem játszott műveket vett fel a repertoárjára. Igaz, ez páns mondatokkal, hol az érzelmei kifejezésével, hol meg csak egy utóbbival kapcsolatban Rattle-nek olykor le kellett küzdehelyénvalóan kamaszos grimasszal. S persze a tévénézők is nie némi kollektív ellenállást, a megszokott repertotanúskodhatnak közvetítői tehetsége mellett, elvégre árhoz fűződő kényelmes otthonosságot, amelyről sokunk emlékezetében él az a nagyszerű, hétrészes 2013. az interjúiban rendszerint keresetlenül őszinte filmsorozat (Leaving Home, 1996), amelynek narjanuár 28. karmester így beszélt: „Valahányszor beintem rátoraként Rattle, úgy lehet, a közönség millióiSIR SIMON RATTLE a Trisztán és Izolda Előjátékát, rögtön ott van hoz hozta közelebb az elmúlt évszázad szimfoÉS A FELVILÁGOSODÁ S KORÁNAK a levegőben az általános megkönnyebbülés érnikus zenéjét. Közelebb hozta és elevenné tette ZENEKARA zése: oh, igen, itthon vagyunk, ez a mi hangunk.” számukra, merthogy ez Rattle egész működéBartók Béla Nemzeti sének lényege, hiszen „ha a zenét megpróbáljuk Hangversenyterem a falra szegezni, vége”. László Ferenc

14 müpa

magazin 2013 január-február

www.mupa.hu

Élmény! Minden tekintetben.

ÚJ ÉLMÉNYEK A RÉGIEK MELLÉ NYUGDÍJAS KEDVEZMÉNYEK A MÜPÁBAN Nyugdíjas igazolvánnyal rendelkező kedves vendégeink személyenként két darab jegyet igényelhetnek az alább felsorolt előadásokra, korlátozott számban. Regisztrálni a 555-3307-es telefonszámon lehet a koncert előtt egy héttel a koncertet megelőző napig, a jegypénztár nyitvatartási idejében. A jegyek ára 1500 Ft / darab. 2013. 01. 17. SZIMFONIKUS FELFEDEZÉSEK – OROSZ MESTEREK 2013. 02. 02. SZIMFONIKUS FELFEDEZÉSEK – FRANCIA KAPCSOLATOK 2013. 01. 19. A NÉPZENE ÜNNEPE 2013. 02. 24. PEDÁLPARÁDÉ – DALIBOR MIKLAVČIČ ORGONAKONCERTJE

S T R A T É G I A I PA R T N E R E I N K

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

S T R A T É G I A I M É D I A PA RT N E R E I N K

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.hu ISO 9001:2000

müpa

magazin 2013 január-február

A hangzásfelfedező Nem mind orgonadarab, amiben pedálszólam van, vallja történeti kutatásokra is alapozva napjaink talán legjelentősebb szlovén orgonistája, Dalibor Miklavčič. Persze, ha orgonistának nevezzük, leszűkítjük működési körét, hiszen vallja, hogy számos orgonamű eredetileg pedálos csembalóra vagy éppen pedálzongorára íródott, mi több, ezeken jobban is szól. Tételét pedig koncerteken bizonyítja. A legendás virtuóz és tanár, aki autójában – mint afféle zenetörténeti csigaházban – viszi magával turnéira különleges hangszereit, néhány hónappal budapesti koncertje előtt nyilatkozott a Müpa Magazinnak. Miért fontos számodra, hogy megismerd a különféle billentyűs hangszereket? A billentyűs hangszerek sokfélesége a kifejezési lehetőségek sokféleségét jelenti. A múltban mindig megvolt ez a sokszínűség, míg manapság nagyon uniformizált a helyzet. Ha zongorázom, nyilván Steinwayn, ha orgonálok, nyilván elektromos működtetésű orgonán. Engem sokkal inkább lenyűgöz, hogy minden egyes hangszer egy különleges, sajátos nyelvet kínál. Például Bachnak két Lautenwerk, úgynevezett lant-csembaló volt a birtokában, amelyeket barátja, Zacharias Hildebrand épített számára – Lipcsében alig volt másnak ilyen, tehát ezeket a hangzásokat csak ő tudta létrehozni. Sokat kísérletezett, klavikorddal, pedálos csembalóval, orgonával. Idősebb korában még árusított is Silbermann fortepianókat. Nekem is ez a sokféleség okoz örömet: megnézni, az adott hangszer mit tud nekem mint előadóművésznek, sőt, mint rögtönzőnek mondani. Mert ha meg akarok ismerni egy hangszert, előbb improvizálok rajta, és csak utána játszom a zeneirodalmat.

16 müpa

magazin 2013 január-február

Fennmaradtak a Hildebrand-féle hangszerek? Nem, csak leírásokból ismerjük őket. Ezek a különleges hangszerek általában gyorsan eltűntek, ami nagy kár. Például Mozart pedálzongorája is. Tudjuk, hogy szerette, és számos művét ezen adta elő. Mihelyt azonban a hangszer eltűnik, már alig tudunk róla valamit. Bach, Buxtehude és a többi más nagy barokk mesternél ugyanez a helyzet: nem maradtak fenn a hangszereik. Ezek valójában orgonista gyakorlóeszközök vagy „igazi” hangszerek voltak? Soha nem póthangszerek! Lehet persze gyakorolni rajtuk az orgonadarabokat – de saját hangzásviláguk volt. Egészen másféle, különleges játéktechnikák kapcsolódtak hozzájuk, a rögtönzésnél tehát újfajta ötleteket inspiráltak. Úgy tűnik, hogy ezek elsősorban nem a leírt zene megszólaltatását szolgálták, sokkal inkább az improvizáció szerzett örömet rajtuk. Ne felejtsük el, hogy amikor

K l a s s z i k u s

2013. február 24.

PEDÁLPARÁ DALIBOR MIK DÉ L ORGONAKON AVČIČ CERTJE Bartók Béla N em Hangversenyte zeti rem

volt. Úgyhogy én csak kicsit eljátszom a gondolattal, hogy milyen lehetett, amikor Alkan néhány Chopin-darabot ezen a hangszeren adott elő (ha egyáltalán). Schumann hangszeréről többet tudunk. Őt annyira lenyűgözték ennek hangzási lehetőségei, hogy komponált műveket kifejezetten pedálzongorára. Mendelssohn is lelkesedett érte – a lipcsei konzervatóriumban igazgatósága idején pedálzongora-osztályt is indított. Orgonaműveit pedálzongorán komponálta, ezzel magyarázható, hogy olykor zongoraszerűek. Mikor kezdtél érdeklődni a pedálos hangszerek iránt? Zongorával kezdtem a tanulmányaimat, de már tinédzser koromban erősen vonzott az orgona. Martin Haselböcknél tanultam Bécsben, és az orgona mellett zeneszerzéssel is foglalkoztam. A pedálos csembaló felé azért fordultam, mert számos Bach előtti zeneszerző, Dietrich Buxtehude, Vincent Lübeck, Georg Böhm és mások darabjai jobban szólnak rajta, és nincs is bizonyíték rá, hogy orgonára írták volna őket; számos jel utal arra, hogy például Bach híres C-dúr toccata, adagio és fúga (BWV 564) című darabja is pedálos csembalóra született. Fontos tudni, hogy ha egy 17. századi műben van pedálszólam, az nem feltétlenül jelenti, hogy orgonadarabról van szó. Ami a pedálzongorát illeti, elsősorban azért kezdtem érdeklődni iránta, mert imádom azokat a műveket, amelyeket Schumann komponált a hangszerre. Pedálcsembalón vagy pedálzongorán sok minden sokkal plasztikusabban szól, mint orgonán. Egyszerűen tisztábban hallani a szólamokat. Mennyire meghatározó számodra a koncertezés mellett a tanítás?

Bach odaült egy billentyűs hangszerhez, akkor többnyire rögtönzött. Ez Mozartra és Beethovenre is érvényes, sőt, még Chopinre is: amikor Bécsben bemutatkozott vagy szalonokban játszott, nemcsak a kompozícióit adta elő, hanem mindig improvizált is. Budapesti koncerteden Chopint is fogsz játszani – pedálzongorán. Van ennek történeti alapja? Ismereteink szerint Chopin nem játszott a hangszeren. A halála előtti években ütötte fel a fejét a gondolat, hogy a zongora mellett – vagy helyett – pedálzongorán is lehetne játszani. Úgy tűnik, az ötlet Liszttől származott, aki zongoraépítőjét, Érard-t is igyekezett rábeszélni, hogy építsen ilyeneket. A 19. század második felében számos pedálzongora jelent meg Párizsban, és csaknem minden szerző, aki írt orgonára, játszott is ezen a hangszeren: Charles-Marie Widor, Louis Vierne, César Franck (aki vett is egyet), Léon Boëllmann, Camille Saint-Saëns, Charles Gounod… Chopin jó barátja, a billentyűs virtuóz Charles-Valentin Alkan kora legnagyobb pedálzongora-játékosa

Fontos a növendékeket lelkesíteni, és valószínűleg nekem magamnak is nagy szükségem van rá. Persze jó lenne, ha több időm lenne a tanításra, meg egyszerűen a gondolkodásra. És a sportra. No meg az improvizációra. Nagyon örülök, hogy a budapesti koncerten tíz percet rögtönözhetek majd: igyekszem majd olyan hangzásokat kicsalni a Müpa orgonájából, amelyek csak rá jellemzőek. Fontos számodra a közönség? Mit szeretnél megosztani velük? Az ember megérzi, ha a teremben történik valami. Nem ezoterikus értelemben, de egyfajta energiáról van szó. Ha ez találkozik a tieddel, abból a legihletőbb, legcsodálatosabb pillanatok jöhetnek létre. És akkor a rögtönzésben is csúcsokat lehet elérni. Elsősorban a billentyűs hangszerek sokfélesége fölötti örömömet szeretném megosztani velük. Meg a kora barokk és a modern orgonazene iránti szeretetemet. És a legfontosabb talán, hogy átéljék azt a boldogságot, amit a hangzások felfedezése jelent számomra.

{

Az interjút készítette: Fassang László Fordította: Rácz Judit Dalibor Miklavčič nyilvános pedálzongora- és pedálcsembalómesterkurzust tart 2013. február 25-én 10:00-tól a Fesztivál Színház próbatermében. További info: mupa.hu

müpa

}

magazin 2013 január-február

Ismeretlen ismerős

Örömfuvolázás

Évekkel ezelőtt „Ismeretlen zongoristaként” vált híressé György Ádám, akinek nevét és zongorázását 2013 januárjában nagyjából háromszázmillió nézővel többen ismerik a világban, mint egy évvel előtte. Ennyien látták a tévében a nyári focivébé megnyitóját, ahol – nem csekélység – Chopint játszott a lengyeleknek. A klasszikus és a pop határait el nem ismerő, improvizációkban is jeleskedő zongorista még mindig alig múlt harminc, de „ki van találva”. A róla szóló filmek, (szó szerint is) szemet kápráztató honlapja, a lakhelyén, Pomázon megalapított „Castle Academy”, vagyis a hajdani tanáraival, Nádor Györggyel és Réti Balázzsal közös mesterkurzus mind azt mutatja: György Ádám nem akar egy lenni a sok ismeretlen között. A külsőség, a marketing persze mit sem ér, ha nincs mögötte tartalom – utóbbira garancia a 2005 óta viselt „Steinway Artist” cím, a megannyi vendégszereplés Amerikában (köztük fellépés a Carnegie Hallban), és mindenekelőtt egy-egy olyan koncert, ahol a hazai közönség személyesen is meggyőződhet arról, miben is más György Ádám, mint pályatársai.

Gimnazista koromban egyik kedves osztálytársam, aki maga is fuvolán játszott, mutatta nekem James Galway egy lemezét, s hiába voltam közismerten fanyalgós zenehallgató, képtelen voltam rá rosszat mondani. Pedig akkoriban Jean-Pierre Rampal bűvöletében éltem, hála a zeneakadémiai személyes koncertélményeknek. „A fúvósok korán halnak” – tartja a mondás, ennek azonban némileg ellentmond, hogy Rampal 78 évig élt, Sir James Galway pedig, aki a Karajan-féle Berlini Filharmonikusok tagjaként tűnt fel, 45 éve folyamatosan a pálya csúcsán tartózkodik. Ugyancsak gimnazistaként fedeztem fel, mennyire illik egymáshoz a fuvola és a hárfa hangja, s hogy milyen csodálatos az e hangszerekre írott Mozart-versenymű, melynek megnyugtató C-dúrjához ugyanolyan jó vissza-visszatérni, mint Bach Negyedik brandenburgi versenyéhez. És ha valaki kevesellné a lendületet és a kitörő jó kedvet a Concerto Budapest hangversenyén, Brahms Második szimfóniájának mértéktartó derűjében a fuvolaművész karmesteri képességeiről is meggyőződhet.

2013. január 2.

2013. január 12.

GYÖRGY ÁDÁM ZONGORAESTJE

SIR JAMES GALWAY ÉS A CONCERTO BUDAPEST

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

18 müpa

magazin 2013 január-február

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

K l a s s z i k u s

Orosz mesterek

A zongora. Erről a határozott névelővel ellátott főnévről egy évtizede már nem pusztán egy billentyűs hangszerre asszociál a budapesti koncertlátogató, hanem a Jakobi László és a néhai Strém Kálmán által alapított koncertsorozatra is, melynek idei második estjén a francia David Fray lép fel. A koncertszervezők mindenkiről ugyanazokat a szuperlatívuszokat szokták leírni: „a legjelesebb helyeken és karmesterekkel lépett fel”, s lehet sorolni a Carnegie Hallokat vagy Riccardo Mutikat. Az avatottabbak persze tudják, hogy sok-sok bérelhető terme van ám a Carnegie Hallnak, Mutinak meg lánya is van, akit feleségül lehet venni (Fraynak például sikerült). David Fray ezzel együtt aligha fog csalódást okozni. Ha valaki huszonhat évesen egy Bach–Boulez lemezzel áll elő, és harminckét évesen teljes szólóestet szentel Bachnak, az aligha magamutogató, öncélú vagy népszerűséghajhász. Fray Bach-játékát számos kritikusa Glenn Gouldéhoz hasonlítja. Hogy van-e ebben igazság, azt ki-ki megállapíthatja január 13-án a Müpában. A lélekvándorlás híveinek említjük, hogy amikor Fray 1981. május 24-én megszületett, Gould sok ezer kilométerre tőle éppen a Goldberg-variációk felvételén dolgozott.

A Szimfonikus felfedezések idei szezonjának nyolc hangversenye tematikus műsorokkal várja a széles publikumot. Január 17-én Orosz mesterek címen vendégszerepel a Berkes Kálmán vezette Győri Filharmonikus Zenekar. A műsor önmagában is vonzó, hiszen az 1869 és 1954 közötti 85 év orosz zenéiből mutat be négyet: hármat a korábbi, klasszikus korszakból (egy Borogyin- és két Csajkovszkij-alkotást), illetve Sosztakovics Ünnepi nyitányát, melynek sziporkájából mit sem von le, hogy eredetileg a nagyoktszocforr 37. évfordulóját volt hivatott ünnepelni. Az est „orosz szendvicsében” ez és a Polovec táncok a „kenyér”, a „töltelék” pedig a Hattyúk tava-szvit, illetve a CsajkovszkijHegedűverseny, melynek szólistája az itthon talán még felfedezésre váró Horváth Béla, aki Pinchas Zukerman tanítványa és asszisztense a Manhattan School of Musicban. Az eredetileg klarinétművész Berkes Kálmán – karmesterként Ferencsik János és Lamberto Gardelli magántanítványa – a győri együttes mellett a japán Muszasino Akadémia zenekarának karmestere is. Most útban Győr és Tokió közt Budapesten is megmutatja, mit érdemes felfedeznünk.

2013. január 13.

2013. január 17.

DAVID FRAY ZONGORAESTJE „A ZONGORA” – MVM-KONCERTEK 2.

SZIMFONIKUS FELFEDEZÉSEK HORVÁTH BÉLA, BERKES KÁLMÁN GYŐRI FILHARMONIKUS ZENEKAR

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

müpa

magazin 2013 január-február

Mesterházi Gábor

fotó: Paolo Roversi Virgin Classics

Gould örökében

„

A színház–zene egyensúly

Két évvel a Don Giovanni után Fischer Iván ismét Mozartot rendez, de természetesen a karmesteri pálcát sem teszi le. A Figaro házassága a Müpa és a New York-i Mostly Mozart együttműködésében kerül színre februárban. A Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója rendező és karmester kapcsolatáról, az organikus színházról és a ruhákban rejlő bűverőről is beszélt a Müpa Magazinnak. Miért döntöttél úgy, hogy nemcsak karmesterként, hanem rendezőként is foglalkozol az operákkal? Két meggondolás vitt el abba az izgalmas, de nem veszélytelen irányba, hogy magam rendezzek operákat. Korábban rengeteg rendezővel dolgoztam együtt, voltak köztük izgalmasak, normálisak, zseniálisak, őrültek, sarlatánok, muzikálisak és anti-zenészek is. Viszonylag konvencionális volt a híres, Giorgo Strehler-féle Figaro Párizsban, amit ezerszer felújítottak, igaz, én már csak nagyon megkopott állapotában találkoztam vele. Újítóbb Jurij Ljubimov

20 müpa

magazin 2013 január-február

mindennél fontosabb”

Don Giovannija, itt Budapesten. Szép emlékeim fűződnek egy ragyogóan sikerült Varázsfuvolához az English National Operában Nicholas Hytnerrel. Hosszú a lista. Ugyanakkor előfordultak heves viták, például egy másik, stockholmi Varázsfuvola kapcsán. Soksok produkció után vált világossá számomra, hogy valójában két fő probléma érdekel. Az egyik: létrehozni zenének és színháznak azt az egyensúlyát, amelyben arányos és tervezett összhangot alkot egymással az, hogy mikor és mennyit hallgatunk, illetve mikor és mennyit nézünk. A másik cél az organikus operajáték. Ez alatt mit kell érteni? Azt nevezem organikus zenei színháznak, amelyben minden pillanatban ugyanazt a hangulatot fejezi ki a zene, és ugyanazt a színpad. Ez az, ami rendezők számára a legnehezebb, hiszen ők nem zenészek, ők a színpadi játékért felelősek, amit a karmestertől többé-kevésbé függetlenül találnak ki. Amíg rendezőkkel dolgoztam, gyakran előfordult, hogy kicsit másról szólt a zene, és másról a színpadi történés, illetve a látvány. Éppen akkor történt valami mulatságos a színpadon, amikor komoly volt a zene, máskor egy kedves színházi gesztus egy drámai zenekari részhez kapcsolódott, esetleg éppen akkor volt drámai a színház, amikor ehhez túl könnyed zene társult. Még a legmuzikálisabb rendezőnél is elcsúszik néha a dolog. Az organikus operajáték mellett engem a modern színház is érdekel. Érzek valami modernséget abban, amit néhány

K l a s s z i k u s

darab lényegéből kell fakadnia. Amíg ezt az alapgondolatot keresem, ízlelgetem, elképzelem, addig rendezőnek érzem magam. De utána, amikor elindul a részletes kidolgozás, visszaváltozom zenésszé. Amikor a szereplő föláll, leül, mosolyog, nevet, pofon vág valakit, ezek az események már pontosan a zenei történéssel együtt mozognak, mert muzsikusként nekem erre áll rá a fülem. És így talán létrejön az organikus, mégis modern színház. A Don Giovanni kapcsán feltettem magamnak a kérdést, hogy ki is ez a szobor? Ki is az az autoritás, aki megbünteti Don Giovannit? Odáig jutottam, hogy a világ konvenciói, tehát mi magunk, az egész társadalom vagyunk a kőszobor. Azok az elvárások, amelyek tiltják a deviáns, szoknyavadász életmódot vagy a gyilkosságot. Mi, vagyis a Don Giovannit körülvevő emberek nem engedjük ezt. Ezért az én előadásomban valóban élő emberekből állt össze a szobor. Ha Mozart Figarója nem is, az alapjául szolgáló Beaumarchais-színmű politikatörténetet írt. Ezt fontosnak tartod az opera színrevitelénél?

éve csinálok, hogy minimális eszközökkel, de minden részletében megrendezett operaelőadásokat nem operaházakban, hanem koncerttermekben viszünk színre. A Don Giovanni-rendezésed központi eleme az emberi test volt. A Figaróban is szerepet kap majd egy ilyen centrális elem? A Don Giovanni esetében – ami igazán nagy siker volt, különösen New Yorkban – minden a testekből indult ki, az egész környezet, az emberek, a tárgyak, az épületek, amelyek körülveszik ezt a szexfüggő főhőst. Mintha az ő szemével láttuk volna a világot. A Figaro esetében a ruháé a főszerep. Át lehet öltözni. Férfiból nővé, nőből férfivá, grófnőből szobalánnyá, hűséges feleségből szeretővé. Azaz szerepet tudok játszani a ruha segítségével. Csodálatos dolog a ruha, mert egyéniséget, nemet, szerepet lehet váltani vele, kiléphetek önmagamból, beléphetek egy másik világba, ami lehet akár mesevilág vagy álomvilág is. Erről fog szólni a mostani Figaro-előadás. A rendezői koncepciód ezek szerint mindig egy alapgondolatból indul ki. Ezekre hogyan találsz rá? Az a fajta színpadi nyelv izgat leginkább, amelyben egy ilyesféle alapgondolatot meg lehet jeleníteni. Ennek a gondolatnak a

A Figaro nyilván a Beaumarchais-darab miatt olyan izgalmas, hiszen az egy döbbenetesen finom részletességgel, ragyogóan megírt vígjáték. Hogy miért éppen ez a szatíra lett a francia forradalom legfontosabb színdarabja, azt ma már nehéz elképzelni. Ha most írnának egy bohózatot a pillanatnyi politikai helyzetről, nem hinném, hogy hatalmas társadalmi fordulatot váltana ki. Akkor valahogy ez a gúny, a gróf leleplező ábrázolása, és az, hogy a szolga túljár az úr eszén, frenetikus hatású lehetett. Érdekes, hogy az az egy-két rész, amit Da Ponte és Mozart kihagytak a Beaumarchais-darabból, alig változtat ezen. Az operalibrettó majdnem szolgaian követi a színdarabot, Da Ponte csak itt-ott élt az öncenzúrával. Én mindenesetre szeretnék abból a rendet felkavaró, megmozgató világból is láttatni valamit, nem sokat, épp, hogy csak kicsit közelítve az eredeti színdarab provokatív jellegéhez. A kórusnak marginális szerepe van a Figaróban, én egy kicsit nagyobb hangsúlyt adok neki, hiszen ők a nép, akiknek lázadása elvezetett a Bastille ostromához. Ezért vonom be a színészeket, akik a kórust is alkotják és énekelni is fognak. Egyébként ugyanazokról a fiatal színészekről van szó, akik a Don Giovanniban is részt vettek. A Figarót már néhány évvel ezelőtt előadtuk, kissé vázlatos formában. Most annak a koncepciónak a jelentősen kibővített változata lesz látható. Színpadi értelemben mennyivel nyújt kevesebbet egy félig-szcenírozott előadás, mint egy operaházban bemutatott produkció? Nem szeretem a „fél-szcenikus” kifejezést. Valami vagy szcenikus, vagy nem. Már attól is teljesen szcenikus lehet valami, hogy valaki feltesz a fejére egy sapkát. Annak, hogy koncertteremben játszunk, nem a kényszerűség az oka, sőt van egy nagy előnye: sokkal jobb az akusztika, mint egy operaházban, mert ott mindig felmegy a zsinórpadlásba a hang nagy része. Jobb, erősebb egy koncertteremben a zenei élmény. Ez az előny bőven kárpótol azért, hogy nincs lehetőség monumentális díszletre. Emellett szeretem is ezt a kötöttséget. Nincs lehetőség vizuális csodára, ami nem is lenne jó, hiszen felborulna a színház–zene egyensúly, ez pedig mindennél fontosabb számomra. Mácsai János 2013. február 13., 15., 17.

ÁGA MOZART: FIGARO HÁZASS Z BF A ÉS FISCHER IVÁN Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

müpa

magazin 2013 január-február

és aggregátor

Kevés magyar muzsikusnak fonódott össze a neve egyetlen várossal olyan mértékig, mint Vaszy Viktoré. Bár budapesti volt, és a fővárosban nőtt fel, élete nagyobbik és fontosabb részét töltötte Szegeden. A város szinte valamennyi ma is működő zenei együttesének létrejöttében szerepet játszott, legendája és szellemisége máig él, és nem csak a Tisza mentén fejti ki hatását. 2013. február 2.

SZIMFONIKUS FE KOVÁTS PÉTER LFEDEZÉSEK , SZEGEDI SZIM GYÜDI SÁNDOR FONIKUS ZEN EKAR Ba rtók Béla Nem Hangversenyter zeti em

22 müpa

magazin 2013 január-február

• Vaszy Viktor

fotó: Keleti Éva - MTI

Kisvasút

A Szegedi Szimfonikus Zenekar a tizennyolcadik századtól számítja saját történetét. Pedigré nélkül, természetesen. Dokumentumokkal alátámasztott, több száz éven át folyamatosnak tekinthető intézménytörténetet bajosan is lehetne elvárni egy zenekartól Magyarország sajátos kultúrtörténeti viszonyai között (az ilyesmi igazság szerint máshol is ritkaság), az azonban kétségkívül igazolható, hogy az ezerhétszázas években a város már csakugyan fizetett egy kisebb együttesnyi zenészt, hogy játékukkal a különböző ünnepi alkalmak fényét emeljék. A polgárok bizonyára örömmel vettek részt minden olyan eseményen, ahol a muzsikusok előadásában gyönyörködhettek, minderről azonban valójában semmit nem tudni. A fennmaradt számlák meglehetősen szűkszavúak, alig árulnak el többet az instrumentális zene korabeli alföldi gyakorlatáról, mint hogy a magisztrátus költségén időnként hangszereket kellett vásárolni, és ezek néha javításra is szorultak. Az együttes voltaképpen csak a második világháború után kapta meg önálló zenekari rangját – és azt a saját hőst, aki megteremtette, de legalábbis újradefiniálta Szeged zenei életének máig fennálló intézményeit. Vaszy Viktor először 1945. szeptember 1-jén költözött a Tisza-parti városba. Budapesten született, a Zeneművészeti Főiskolát is ott végezte el. Hegedűsként Zsolt Nándor, Kemény Rezső és Szerémi Gusztáv növendéke volt, zeneszerzés szakon pedig egyaránt nevelte az idős Koessler János és az egyre megkerülhetetlenebb tanáregyéniséggé váló Kodály példája. Karmesteri pályafutását a Székesfővárosi Zenekar élén kezdte (az együttes később az Állami Hangversenyzenekar, majd a Nemzeti Filharmonikusok nevet vette fel), míg karnagyként az oratorikus repertoár két nagy fővárosi kórusát, a Budapesti Egyetemi Énekkart és a Palestrina Kórust vezette éveken át. Emellett tanított a Zeneakadémián, sőt Kolozsváron zeneigazgatóként is tapasztalatokat szerzett a háború évei alatt, amikor az egymást követő két bécsi döntés határrevízióinak értelmében átmenetileg a budapesti kultúrpolitika határozott az erdélyi zenei élet személyi kérdéseiről is.

K l a s s z i k u s

Vezényelni állítása szerint nagyrészt intuitív módon tanult – mint kissé kíméletlenül megfogalmazta, annak idején a Zeneakadémián „Kun Laci bácsinak az egész dologról fogalma sem volt”. Mindezek után Szeged erős lelket és rettenthetetlen fantáziát igénylő feladatnak bizonyult. Bár Vaszy saját visszaemlékezései szerint a demokratikus formák teljes mellőzésével került a városba, pusztán annak köszönhetően, hogy kolozsvári tevékenységét Kodály ezzel az új feladattal kívánta honorálni (mellőzve a szegedi zenekart tíz évig dirigáló Fricsay Ferencet), a nehézséget mégsem ez okozta, hanem a háború után maradt romok eltakarítása. Szegeden ugyan csaknem egy éve, 1944 októbere óta béke volt már akkor, a gazdasági összeomlás következtében Vaszynak mégis úgy kellett énekeseket keresnie, betanítania, repertoárt terveznie, hogy közben szó szerint az utolsó szögig mindenről neki kellett gondoskodnia. Az adott körülmények között zenei kérdésekkel foglalkozni cseppet sem volt egyszerű dolog, mert, ahogyan egy 1979 márciusában készített interjúban visszaemlékezett, „olyan repertoárt kellett kialakítani, amin az énekeseim megtanulhatják az operát, a közönség pedig beszokik az operába és megszereti. Az első előadásunk 1946 márciusában a Carmen volt” – mesélte. – „Utána csináltuk a Rigolettót, a Pillangót és a Toscát. Akkor rettenetes állapotok voltak; infláció, a pénznek semmi értéke. Nem volt villany a városban. A színházban sem. Erre vettünk egy hathengeres Fiat-motort, abból csináltunk egy aggregátort, és az annyi áramot tudott szolgáltatni, hogy a színpadi részt, irodákat és a próbatermeket be tudta világítani. És így voltunk egészen addig, amíg nem konszolidálódott a helyzet.” A már-már mesebeli, filmjelenetekre emlékeztető erőfeszítések ellenére azonban a konszolidáció nem tartós fellendülést hozott, hanem egy minisztériumi tollvonást, amely 1949-ben gyakorlatilag egyik napról a másikra megszüntette a társulatot. Vaszy csak nyolc év múlva, 1957-ben kapott újra színház-igazgatói pozíciót Szegeden, akkor azonban újult erővel vetette magát a munkába. 1958-ban megalapította a város első, oratóriumok előadására specializálódott énekkarát, a Szegedi Zenebarátok Kórusát (amely

azóta a Vaszy Viktor Kórus nevet viseli), Szegedi Szimfonikus Zenekar néven önálló városi intézménnyé szervezte a színház zenei együttesét, és 1959-ben részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékok hagyományának újraélesztésében is, amely akkor már húsz éve tetszhalottnak látszott. (Az eredeti kezdeményezés ötletgazdája egyébként állítólag maga a strandszépségversenyek zsűritagjaként is elkötelezett közéleti szerepet vállaló Juhász Gyula volt még 1926-ban, de a négy évvel később induló első vállalkozást idővel maga alá temette a háború.) A visszatért zeneigazgató lassan legendává nőtt a városban. Énekesei és zenészei csodálták kitartását és szigorúságát, amellyel mindenáron ragaszkodott elképzeléseinek a lehető legideálisabb megvalósításához, attól sem riadva vissza, hogy negyvenhat zenei próbát követeljen meg a Falstaff 1973-as előadásához, de ugyanúgy lenyűgözte őket sokoldalú műveltsége is, amely a zene mellett az űrkutatásra, a matematikára, a csillagászatra és a művészettörténetre is kiterjedt. Gregor József nekrológja szerint könyvespolca alján helyet kapott egy összerakásra váró kisvasút is; Vaszy már a győri vagongyárba is azért szeretett járni karnagyként az ötvenes években, mert villanyvonattal utazhatott. Noha vezényelni állítása szerint nagyrészt intuitív módon tanult – mint kissé kíméletlenül megfogalmazta, annak idején a Zeneakadémián „Kun Laci bácsinak az egész dologról fogalma sem volt” –, előadóművészi elképzeléseinek következetessége mély tiszteletet ébresztett társulata tagjaiban, akik szinte tanáruknak tekintették. Annak ellenére, hogy eredetileg hegedűművésznek és zeneszerzőnek készült, élete jelentős részét dirigensként töltötte, pályájának bölcsen egyszerű tanulságát pedig így foglalta össze: „Nem szabad elfelejteni, hogy nem a karmester játszik, hanem a zenekar. A karmester irányít. Ez a titok.” 1979. március 12-én próba közben érte a halál. Rákai Zsuzsanna

müpa

magazin 2013 január-február

fotó: Marleen Nelen

fotó: Marc oBorggre ve

K l a s s z i k u s

Lélegzés gambán és fuvolán Lehet valami az osztrák levegőben, hogy itt a bécsi klasszikus, majd a második bécsi iskola zeneszerzőin, a Strauss családon, Schuberten, Mahleren túl ma is virágkorát éli a klasszikus zenei élet. Az Alpok lejtői és nyüzsgő városok alkotják annak a két muzsikuséletnek a hátterét is, akik a következő hónapokban a Rising Stars program keretében érkeznek Budapestre. Romina Lischka Bécsben, szülővárosában csapott a gitárhúrok közé hét évesen, aztán figyelme elkalandozott egy másik hathúros hangszer, a viola da gamba irányába és jó ideig, még a bécsi zeneakadémián is párhuzamosan foglalkozott a két instrumentummal. 2002-ben döntött a barokk zene mellett, és 2006-ban már diplomával a zsebében távozott a bázeli Schola Cantorumból. A Müpa Magazinnak nyilatkozva elmondta, hogy azért váltott, mert korlátozottnak találta a gitár repertoárját: „A gambában sokkal több fantáziát láttam, több zene felfedezésének lehetőségét. A hangja is nagyon vonzott, mert tényleg olyan rajta játszani, mintha beszélnék és ez a legfontosabb üzenete a régi zenének is: megfejteni a szöveget, amit a zenébe rejtettek, és azt, hogy mindez mit is mond nekünk, ma élő embereknek. A barokk zenét pedig azért választottam, mert őszinte, és mert nagyon szeretem ennek a stílusnak a lelkületét és az atmoszféráját is” – részletezte a váltás okát. A brüsszeli Királyi Konzervatóriumban 2008-ban végzett muzsikus aztán új utakat keresett és Észak-Indiáig meg sem állt, ahol improvizációval és énekléssel foglalkozott. „Egyszer csak eljött az a pont, amikor több szabadságra vágytam. Az improvizációban sok szabály van, talán több is, mint egy-egy klasszikus mű interpretációjában,

de ellentétben azzal, az improvizáció megengedi, hogy a saját alkotásodat hozd létre, hangról hangra. Megtanultam, hogyan használjam különbözőképpen a lélegzetemet és mindez arra a hangra is befolyással volt, amit a gambámon szeretnék megszólaltatni” – fogalmazott a művésznő. Daniela Koch szép, lélegző fuvolahangját dicséri a Crescendo kritikusa is a muzsikus első lemeze, a My Magic Flute kapcsán, és lélegzetelállító az is, amit eddig elért a mindössze huszonhárom éves, kitzbüheli születésű hölgy. Tőle sem áll távol az utazás, így a salzburgi Mozarteum elvégzése után olyan versenyeken szerzett nevet magának, melyeket Prágában, Münchenben vagy épp Japánban rendeztek. Ez utóbbin elért első helyezése különösen nagy eredménynek számít, hiszen a Kobe Nemzetközi Fuvolaversenyen összesen 229 versenyzőt utasított maga mögé, akik ráadásul mind idősebbek voltak nála. Münchenben sem volt más a helyzet, ahol az 59. ARD Nemzetközi Zenei Versenyen a négy döntős közül legifjabbként végül második lett. Romina Lischkával ellentétben a véletlenre semmit nem bízó fuvolista jelenleg a Bambergi Szimfonikus Zenekar első fuvolásaként dolgozik, és elkészítette második lemezét is Musik from Sanssouci címmel a Deutsche Grammophonnál. Filip Viktória

2013. január 19.

RISING STARS ROMINA LISCHKA VI OL DA GAMBA-KONCER A TJE Fesztivál Színház

24 m ü p a

magazin 2013 január-február

2013. január 5.

RISING STARS DANIEL A KOCH FUVOLAKONCERTJE Fesztivál Színház

müpa

magazin 2013 január-február

Haydn papa

papagája

Joseph Haydn a zenetörténet egyik meghatározó apafigurája: a hagyomány szerint több műfaj, sőt egy teljes stílustörténeti korszak atyja, aki idős korában büszkén viselte a „Haydn papa” titulust. A sors iróniája, hogy az idős kort megért mesternek nemhogy unokája, de gyereke sem volt. Rendelkezett viszont számos növendékkel, tisztelővel és követővel. No meg egy papagájjal.

26 müpa

magazin 2013 január-február

m ú l t F o l y a m a t o s

„Mindig az öreg Haydnra gondolunk, soha nem az ötvenévesre, kinek lába előtt hevert az egész zenei Európa: ez kiirthatatlan klisé.”

Miután Joseph Haydn 1809. május 31-én, 78. életévében, végelgyengülésben elhunyt, lajstromba vették a hagyatékát. Ennek utolsó tétele „egy élő papagáj” volt, „a tanulékony jákók fajából, galambnagyságú, szürkeszínű, piros faroktollakkal”. A hagyatéki lista azt is állítja, hogy a madarat – alfaját tekintve kongói szürkepapagájt (Psittacus erithacus erithacus) – Haydn „19 évvel korábban”, vagyis első londoni útján vásárolta „magas áron”, és ő maga tanította beszélni. Jóllehet a papagájt a kutatók nem sorolják a zeneszerző tanítványai közé, Carl Ferdinand Pohl, a 19. század legjelentősebb Haydn-monográfusa úgy tudja, hogy a madár képes volt elénekelni a gazdája által komponált (és még halála előtt néhány nappal is zongorázott) császárhimnusz, a Gott erhalte elejét. Albert Christoph Dies, Esterházy II. Miklós herceg udvari festője s az egyik leghitelesebb korai Haydn-életrajz írója viszont arról tudósít, hogy a papagáj „olykor a fuvolát utánozza, s egy egész oktávon át skálázik; vagy pedig e szavakat mondja: »komm Haydn Papa zum schönen Paperl« [»gyere, Haydn Papa, a szép papagájhoz«]”. Amiből is kitűnik, hogy Haydn nem szégyellte a „papaságot”. Sőt! Amikor 1804. szeptember 30-án Esterházy herceg végre előadatta Kismartonban – jóval ősbemutatója után – A teremtést (1798),

az öreg és fáradt zeneszerző e szavakkal mentette ki magát zenekaránál, amiért nem tudta elvállalni a hangverseny vezénylését: „Szívből sajnálom, hogy nem lehet részem abban a szerencsében, hogy művecskémet utolszor vezényeljem. Meg vagyok győződve arról, hogy Önök valamennyien, kivétel nélkül, fáradságot nem kímélve, minden erejükkel támogatják majd öreg Papájukat, kivált mivel vezetőjük a nagyérdemű Hummel lesz.” Amire is Johann Nepomuk Hummel – Haydn helyettese az elsőkarmesteri poszton – egy zongoraszonátája dedikálásával fejezte ki köszönetét az őt ért megtiszteltetésért: „Szeretve szeretett Papa! Bátorkodom a mellékelt kis művecskét Önnek ajánlani, engedelmes fiúként számítva a nagy muzsikusapa jóságos elnézésére. […] Tiszteljen meg továbbra is bizalmával és jóindulatával, úgy hiánytalanul boldog lesz az Ön legalázatosabb fia, Joh. Nep. Hummel”. „Édes Fiam!”- kezdte sorait Haydn abban az 1808. március 20-i levelében, amelyet a valószínűleg gyermektelen zeneszerző immáron nem Hummelhez, hanem Anton Polzellihoz, az Esterházy-zenekar első hegedűséhez (sokak szerint természetes fiához) intézett, köszönetet mondva benne a névnapjára kapott jókívánságokért: „Kérlek, mondd meg nevemben valamennyi [zenekari] tagnak,

müpa

magazin 2013 január-február

• Helmuth Rilling hogy őket kedves gyermekeimnek tekintem és kérem, legyenek türelemmel és elnézéssel öreg, gyenge Papájuk iránt. Mondd meg, hogy gyengéd apai szeretettel ragaszkodom hozzájuk…”. De már A teremtés első nyilvános bécsi bemutatóján is – amely szerzőjének akkora anyagi sikert hozott, amekkoráról az korábban úgy tartotta, hogy „ilyesmi csak Angliában lehetséges” – kórusban kiáltotta a közönség: „Éljen Haydn papa! Éljen a zeneművészet!” Mint ahogy Haydnnak szóló leveleiben „Legdrágább Papa”-ként szólította meg őt és „Hálás fia”-ként búcsúzott tőle Sigismund Neukomm is, az egyik tanítvány, aki nemcsak zongorakivonatot készített A teremtésből és Az évszakokból (1801), hanem – ez utóbbiból – vonósnégyesre (!) írott átdolgozásokat is. A szeretet- és tiszteletteljes „Haydn papa” formulát a zenetörténet-írás azután Haydnra mint a szimfónia, a vonósnégyes és a bécsi klasszikus stílus „atyjára” is rávetítette. Innen pedig már csak egy lépés, hogy Haydnt csupán Mozart és Beethoven előfutárának, műveit pedig kizárólag a hangversenyek „bemelegítő” nyitószámának tekintsék. A műalkotás beethoveni egyediségétől elbűvölt, romantikus zsenikultusz Haydn termékenységében legfeljebb a „műfaji egyenletességet” értékelte, zenéjét kissé lesajnálón a „megható kedélyesség” és a „mennyei együgyűség” példaképeként emlegetvén. Elhíresült jellemzésében Robert Schumann például „a ház megszokott, jó barátjaként” ábrázolta Haydnt, „akit mindig szívesen és nagy tisztelettel fogadnak”, ám aki „napjainkban nem kelt mélyebb érdeklődést”. Eduard Hanslick, a 19. század rettegett kritikusa pedig még rá is tett egy lapáttal a „papára”, amikor mint „tevékeny, kedves, csókolnivalón szeretetreméltó nagypapáról” írt Haydnról. „»Haydn papa«, a copfos idők ártalmatlan és kedélyes, legjobb esetben is csak humoros öregura (mindig az öreg Haydnra gondolunk, soha nem az ötvenévesre, kinek lába előtt hevert az egész zenei Európa): ez kiirthatatlan klisé” – írja Joseph Haydn und seine Zeit [Joseph Haydn és kora] című 2000-ben megjelent könyvében Ludwig Finscher, a neves Haydn-kutató.

támogatására és vezetésére” bízza… Amennyiben hihetünk Dies már idézett életrajzának, mely jórészt az agg zeneszerző szóbeli emlékezésein alapul, úgy a két zeneszerző utolsó „víg lakomájára” 1790. december 15-én került sor, amikor Haydn első ízben kelt útra London felé. „Papa! […] Maga nem kapott nagyvilági nevelést, és túl kevés nyelvet beszél” – mondotta volna Mozart, atyai jó barátját az utazás fáradalmaitól féltvén. Mire Haydn frappánsan ezt válaszolta volna: „Ó, az én nyelvemet az egész világon értik.” „Úgy hát ebben az életben bizonyára utolszor mondunk egymásnak istenhozzádot” – búcsúzott tőle talán nem is egészen tapintatosan Mozart, hiszen Haydn ekkoron már idősnek számított. Egyikük sem sejthette, hogy a prófécia igaznak bizonyul, még ha pont fordítva is, mint amiként ők érthették. Merthogy alig egy esztendő múltán, még az első londoni út idején nem Haydn, hanem Mozart halt meg, befejezetlenül hagyva a Rekviemet (1791), amely tizenhét és fél évvel később a Haydn emlékére mondott misén is fölcsendült. Nagy szerencse, hogy az 58 esztendősen „még jó erőben lévő” Haydn nem hallgatott fiatalabb barátja intésére („…már nem vagy fiatal…”)! Hiszen London nélkül nem született volna meg a kései művek egész sora, így a két nagy oratórium – A teremtés és Az évszakok – sem. Ezek inspirálója ugyanis kétségkívül a Händel-oratóriumok előadásának angliai hagyománya volt. A felvilágosodás eszmevilágát összegzi méltóképpen e két Haydn-remek, áthatva a felvilágosult istenhittől, a deizmustól. Aminthogy komponista és szövegírója – egyben a mű megrendelője: Gottfried van Swieten báró – Az évszakokba az emberi élet korszakait is belelátta. Így lett a természet és a földművelés évenkénti ciklusában a Tél az elmúlás metaforája.

„Jó papámat gipszbe öntöttem” – jelentette „könnyekkel a szemében” Johann Elssler, a halotti maszk készítője, korábban a zeneszerző legmegbízhatóbb kottamásolója, utolsó napjainak krónikása, abban a levélben, amely „szeretett apánk” elhunytáról adott hírt Georg August Griesingernek, a legfontosabb korai Haydn-életrajz Lehetséges, hogy Haydnt a nála majd negyedszázaddal fiatalabb írójának. Ez utóbbi mellesleg azt állítja, hogy az elárvult papagájt Mozart szólította elsőként papának, éspedig utolsó Liechtenstein herceg vásárolta meg, nem éppen olcsón: találkozásukkor. Öt esztendővel korábban, hat 1400 akkori, osztrák forintért… Ugyanannyiért, amenkvartettje híres ajánlásában még arra kérte nyi Haydn „papa” éves fizetsége volt az Esterházy 2013. január 1 „legkedvesebb Barátját”, legyen „Apjuk, Vehercegeknél. És valamivel kevesebb, mint egyhar. ÚJÉVI HA zetőjük és Barátjuk” e műveknek. Igaz, az madáért annak, amit szerzője a lipcsei Breitkopf N G VER AZ ÉVSZ AKOK • SENY – HAYDN akkor 29 éves Mozart itt önmagát is olyan & Härtel cégtől kapott Az évszakok kiadási jogáH PURCEL : L KÓRUS ELMUTH RILLIN apához hasonlítja, aki „kiküldi fiait a nagyért. No persze, még a napóleoni háborúk okozta G • ORFEO ZENEKA • pénzromlás előtt! világba […], hogy őket egy igen híres ember Bartók B R Hangverséla Nemzeti Mesterházi Máté en yterem

28 müpa

magazin 2013 január-február

„Különleges találkozás lesz” Beszélgetés Vashegyi Györggyel 2008 óta minden évben elhangzott újévkor Haydn Teremtés című oratóriuma a Müpában, Fischer Ádám vezényletével, más és más együttesek előadásában. Miként változik 2013-tól ez a hagyomány? Felmerült a Müpa vezetésében, hogy a sok Teremtés után szólaljon meg más mű is újévkor. Adta magát az oratórium testvérdarabja, a néhány évvel később keletkezett Évszakok, amelyet én személy szerint – ha lehet – még zseniálisabbnak tartok: úgy vélem, méltánytalanul szorítja háttérbe A Teremtés. A darab ráadásul erőteljesebben kötődik Magyarországhoz, tekintettel arra, hogy egyik legcsodálatosabb vonása a különleges természetábrázolás, a természet pedig Haydn számára elsősorban a magyarországi tájat jelentette. A nyár Eszterháza klímáját, a tél Kismarton vidékét. Az idős Haydn egyébként nagy hatást gyakorolt a romantikus generációra: Az Évszakok a német romantika alapvetése, elképzelhetetlen nélküle Mendelssohn, Brahms vagy akár Wagner.

• Vashegyi György

Az újévi koncert új koncepciója az állandó karmester, változó együttesek szereposztást felcserélte. Valóban, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar jelentik majd az állandóságot. Első alkalommal Helmuth Rilling fogja vezényelni a két együttest, 2014-ben pedig a tervek szerint René Jacobs. Rillingnek nagyon sokat köszönhetek: lemezei után tizenhat évesen találkoztam vele személyesen, tizenhét évesen jártam nála először mesterkurzuson, és ő „hozott össze” John Eliot Gardinerrel is. Különféle együttesekben sokat játszottam vele, úgyhogy zeneileg és személyesen egyaránt jól ismerem. Ő jövőre lesz 80 éves: nagyon örülök, hogy megmutathatom neki, hol tartunk a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral, s hogy éppen Az Évszakokat fogja dirigálni. Ehhez a darabhoz kötöm ugyanis az együtteseim „nagykorúvá” válását: 2003-ban játszottuk először a művet, s az óta persze jó pár alkalommal.

Olvasnivaló egy hónapra – értékek egy életre.

Rilling nem historikus karmester. Jelent ez bármilyen nehézséget? Sejtésem szerint Rilling most először fogja korabeli hangszeres együttes élén vezényelni Az Évszakokat, ezzel együtt nem hinném, hogy bármi nehézséget okozna a közös munka. Egyrészt azért, mert a darabban az énekhangnak van talán a legfontosabb szerepe, másrészt azért, mert ma már a régizenei megközelítésnek sincsen semmiféle szektás jellege: a historikus szemlélet univerzálissá vált. Fischer Ádám működése is jó példa rá, hogy a hagyományos és a historikus előadás között szabad az átjárás. Nagyon várjuk Helmuth Rillinget: biztos vagyok benne, hogy különleges találkozás lesz. FG

Keresse az újságárusoknál! www.kepmas.hu

müpa

magazin 2013 január-február

Zene, Avantgárd hevület és hagyománytisztelet, rideg konstrukciók és túlfűtött érzelmek, politikai kényszerek és művészi szabadság – a 20. század második felének legjelentősebb lengyel zeneszerzője, Witold Lutosławski életét és működését poláris ellentétek határozták meg.

2013. január 26

fotó: Andrzej Zborski –Courtesy of Polish Music Information Centre

• Witold Lutosławski

amely meghálálja a törődést „Amikor a hatvanas évek közepén Lutosławski művei kották, hanglemezek, szalagok formájában eljutottak a fiatal magyar zeneszerzőkhöz, szinte a reveláció erejével hatottak, új távlatokat nyitottak meg… Zenéje azzal a természetességgel, folyamatossággal áradt, mint a korábbi évszázadok muzsikája. A dodekafónia rafinált kamarahangzása megkötötte a kezünket, nem engedte, hogy a nagy zenei formákat kitöltő energiák felszabadulhassanak. Lutosławski művei másfajta szabadságot, másfajta rendet mutattak fel, s ezzel sokunk vágyát fogalmazta meg, hozzásegített egyéniségünk kibontakozásához.” Balassa Sándor, Kossuth-díjas zeneszerző a múlt század hetvenes éveinek elején méltatta a fenti szavakkal lengyel kollégáját. Aligha Magyarország volt az egyetlen hely az egykori vasfüggönyön innen, ahol az újat szomjazó, ám a legfrissebb nyugati trendektől politikai, kulturális és infrastrukturális eszközökkel is elzárt zeneszerzőkre Witold Lutosławski eleven, a legmodernebb áramlatokra is reflektáló, ám saját egyéniségét mindvégig megtartani képes muzsikája ilyen erővel hatott. Sorsát sok tekintetben rokonnak érezhették a magukéval, s ez művészi eredményeit különösképpen tiszteletre és elismerésre méltóvá emelte szemükben.

MINIWROCŁA FESZTIVÁL WI LE KAMARA OPOLDINUM ZENEKAR Fesztivál

30 müpa

magazin 2013 január-február

Színház

Az 1913-ban született, varsói származású mester több szempontból is jellegzetesen kelet-európai életpályát valósított meg. Mint Chopintől kezdve annyi lengyel muzsikus, ő is Párizsba vágyott, hogy bekapcsolódhasson az európai zenei életbe, s testközelből tapasztalhassa meg azt a légkört, amelyben az általa leginkább csodált komponisták, Debussy vagy épp Stravinsky is tevékenykedtek korábban. A történelem, nevezetesen a második világháború azonban kíméletlenül húzta keresztbe a számításait. Lényegében már 1939-ben eldőlt: Lutosławski az 1945 után lassanként uralkodóvá váló avantgárd egy másik, pályatársaiétól eltérő, al-

z e n e A k t u á l i s

Azok közé a zeneszerzők közé tartozott, akik nem az „önkényes és minden áron történő újítást” tették meg elsődleges céljukká. ternatív útját hivatott megvalósítani. Tulajdonképpen ez az, amire a fenti idézetben Balassa is utalt: úgy modernnek és korszerűnek lenni, hogy közben megtartunk valamit a régiből, tehát azokból a tradicionális értékekből is, amelyektől a nyugati avantgárd legradikálisabb képviselői minden erejükkel igyekeztek elhatárolódni. Lutosławski nem „szégyellte”, hogy elsőszámú példaképének nem az az Arnold Schönberg és Anton von Webern számított, akire a nyugat-németországi Darmstadtban és Kölnben, Párizsban vagy éppen Rómában, tehát a legújabb zene fellegváraiban egyaránt a legfontosabb zenetörténeti forrásként-előzményként hivatkoztak. Ő ehelyett rendszerint egy korábbi idiómával, Debussyvel, a korai Stravinskyval, Bartókkal vagy éppen Szymanowskival rokonította önmagát, ehhez a hagyományhoz kötötte a harmónia iránti fogékonyság, illetve a dallam erejébe és jelentőségébe vetett hit. Azok közé a zeneszerzők közé tartozott, akik nem az „önkényes és minden áron történő újítást” tették meg elődleges céljukká, hanem mindig a „személyes és érzelmi kifejezést” tartották szem előtt. Mindeközben újra és újra komoly kritikát és bírálatot fogalmazott meg „a zenei invenció igazi forrásától” magukat eltávolító, s a zeneszerzést totálisan racionalizáló kollégáival szemben is, és ő maga makacsul kitartott az inspiráció (sugallat) réges-rég meghaladottnak hitt esztétikája mellett. Meggyőződése volt, hogy az „alkotói tevékenység titokzatos oldala” nem kerülhető meg és nem szorítható erőszakkal a háttérbe, hogy az ihletet, a véletlen szülte ötletet, jelentsen az bármit is, semmiféle intellektuális mozzanat nem írhatja teljesen felül.

Talán részben eme hitvallása az, amely művészetét oly különlegessé tette, s amely a 20. század legjelentősebb szerzői közé emelte őt. Hiszen legkésőbb az ötvenes évek végére, a Bartók ihlette híres Gyászzenével végérvényesen sikerült túljutnia a részben Lengyelország (és tágabb értelemben a szocialista blokk) kulturális elszigeteltsége miatt követett, részben pedig a politikai vezetés által reája erőszakolt „népi” és „neoklasszicista” stílusokon, s ha némi késéssel is, de felfedezni a nyugati zenei „nyelvújítás” vívmányait. A tizenkét fokúságot és a szeriális technikát, majd a hatvanas évektől – részben John Cage Zongoraversenyének hatására – az experimentális zenei kísérletek (például az aleatória, a véletlenszerűség) felé is nyitni. Ám számos kortársával ellentétben ez a felfedezés és nyitás nem járt együtt a szélesebb közönségtől való mind teljesebb elszigetelődéssel – Lutosławski minden alkotói korszakában lényegesnek tartotta, hogy muzsikája a befogadói oldal igényeit is figyelembe vegye. Márpedig ehhez olyasvalamire volt szüksége, amire kortársai közül csak nagyon kevesen vállalkoztak: az inspiráció és racionalitás összebékítésére, az értelem és az érzelem kategóriái között megnövekvő szakadék szűkebbre szabására. Mindez nem jelenti persze azt, hogy a lengyel komponista konzumzenét vagy egyáltalán: könnyen befogadható zenét szerzett volna. Művei rendszerint nagy türelmet és odafigyelést igényelnek tőlünk, hallgatóktól. De akárcsak két legfontosabb, általa is rokonlelkűnek érzett magyar kortársa, Ligeti és Kurtág esetében, darabjai némi idő elteltével az avantgárdot kevéssé ismerő és értő zenerajongók nyelvén is képesek szólni, nagyon is meghálálják a „törődést”. Ignácz Ádám

müpa

magazin 2013 január-február

z e n e A k t u á l i s

Két rendkívül figyelemre méltó magyar színházi-zenei alkotó és egy magánemberi minőségében megidézett, korszakos jelentőségű prózaíró szellemének találkozása. Így lehetne egyetlen mondatban summázni a Franz Kafka személye és életének utolsó szakasza köré szerveződő multimédiás előadás alkotópárosának szándékait. Az üzenet – dr. Kafka utolsó szerelme című előadás Szemző Tibor és Forgách András 2011 óta futó, magyarországi és szlovákiai helyszíneken zajló Kafka-projektjének része. A nyolcvanas évekbeli underground szcéna meghatározó muzsikusa, az egykori 180-as csoport zeneszerzője és a József Attila-díjas író közös szellemi vállalkozásának keretében 2011 márciusában került bemutatásra egy zenés rádiójáték az MR1 stúdiójában (Play for Radio). Ugyanebben az évben, májusban rendezték meg a szlovákiai Somorja (Šamorín) ma kulturális helyszínként működő zsinagógájában a Császári üzenet című „film & sound installation and memory-theatre” műfaj-megjelölésű előadást és tárlatot. Kafka azonban ezúttal nem csupán A Császár üzenete című rövid elbeszélés révén idéződik meg, hanem az élete végén mellette álló legfontosabb személyek, az orvos barát, Klopstock Róbert és a kései szerelem, Dora Diamant dokumentált emlékei, valamint a nagybeteg író és a két bizalmas találkozásaihoz és elszakadásához hátteret adó városok, helyszínek egykori és mai képei révén is.

EGY MEG NEM ÜZENT ÜZENET A produkció egyik legizgalmasabb mozzanata egy

többszörös paradoxon színpadra állítása: Kafka közmondásosan szellemes, előzékeny és empatikus személye, valamint a nevéhez kötődő művek szorongásos-abszurd hangulata közötti feszültség felmutatása. Ezt a feszültséget sajátosan árnyalja, amikor Kafka halálos ágyán arra kéri kiadóját és barátját, Max Brodot, hogy égesse el összes kéziratát: a személyiség szívszorító vészjelzése ez azt illetően, hogy nem szeretne a művek torzító árnyékában elenyészni. Ugyanezt kéri Dora Diamanttól is. Míg a szerető asszony teljesíti a kérést, Max Brod úgy dönt, hogy a barát iránti hűségnél előrébb való a művek iránti hűség: nem égeti el a kéziratokat, s ennek köszönhetjük, hogy Kafka főművei fennmaradtak számunkra. A történet ott kap újabb ironikus fordulatot, ahol Dora Diamant írásos dokumentumokra bízza az író személyével kapcsolatos élményei és tapasztalatai emlékeit. Az elégetett papírlapok helyén új papírlapok keletkeznek: levelek és emlékiratok, melyek 2013. február 22., 24 a maguk sajátos módján, . Szemzőék interpretáciSZEMZŐ TIBO R–F ójában az író-császár AZ ÜZENET – ORGÁCH ANDRÁS: DR. KAFKA U meg nem üzent üzeneTOLSÓ SZERELME tévé lényegülnek át. Veres Bálint 32 müpa

magazin 2013 január-február

Fesztivál Szín

ház

A LEGFRISSEBB INFO

88.1 Szeptemberto´´l új frekvencián.

88.1

müpa

magazin 2013 január-február

Az idén hatvanéves Kocsis Zoltán, akit a Müpa az „Évad művészének” választott, 2012. szeptember 20-án

„SZEPTEMBER 21-ÉN HALTAM VOLNA MEG” súlyos, életmentő szívműtéten esett át. A Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója az operáció előtti napokról, a lábadozás nehézségeiről, a fejben való gyakorlásról, a következő hónapok terveiről és persze a tanulságokról beszélt a Müpa Magazinnak.

34 müpa

magazin 2013 január-február

Végrehajtották rajtam a legsúlyosabb kardiológiai műtétek egyikét, amelytől minden szívsebész fél. Aortadisszekció miatt volt erre szükség. Köznyelvre lefordítva ez annyit tesz, hogy a szívből kijövő legfontosabb ér elreped. Az érnek három rétege van, és nálam már a harmadik, külső rétegnél tartott a véráram, amikor a beavatkozásra sor került. A betegséget nyilvánvalóan a magas vérnyomás okozta, ez utóbbi pedig a stresszes életmódra vezethető vissza. A tulajdonképpeni jelet szeptember 13-án éreztem meg Pécsett, amikor Bartók 1. zongoraversenyének zongoraszólamát játszottam. A harmadik tétel egy bizonyos fortissimo szakaszánál talán a kelleténél több erőt adtam bele a dinamikába, hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, és ez az érzés percekig eltartott. Ennek ellenére végigjátszottam a darabot, utána hazamentem a szállodába, másnap visszavezettem Pestre. Ezt követően került sor néhány vizsgálatra, s ezek közül az utolsó, a mellkasi CT volt a döntő, amely az aortadisszekciót kimutatta. Rögtön vittek a GOKI-ba (Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet – a szerk.), és azonnal megoperáltak. Nota bene, azon a héten még két zenekari próbát levezettem, és több sajtóbeszélgetésen részt vettem. Ha 20-án nem kerülök műtőasztalra, akkor a prognózis szerint szeptember 21-én haltam volna meg. Végiggondoltam, hogy ez jó eséllyel egy próbán következett volna be, mondjuk a zenekarral való ordítozás eredményeként. Egy nappal az operációt követően már ébren voltam, egy héttel később kikerültem az intenzív osztályról, aztán a belgyógyászaton töltöttem két hetet, utána kiengedtek. Nagyon röviden ennyi történt. Mekkora volt az esélyed a túlélésre? Az orvosok azt mondják, hogy kivételes szerencsém van, és erős szervezetre vall, hogy így estem át ezen az egészen. A halálozási arányszám ennél a műtétnél nagyjából hatvan százalék. Sokatmondó tény, hogy a kórházban töltött néhány hét alatt két olyan esetről is tudomást szereztem, amelynél ebbe halt bele a beteg, az egyiknek szemtanúja voltam, borzalmas volt. Most már száz százalékig munkaképes vagyok (az interjú november 23-án készült – a szerk.). Végső soron a zongorázásom sínylette meg a legjobban a történteket. Kéthónapnyi kiesés még akkor is igen jelentős, ha az ember nem azért nem gyakorol, mert baj van, hanem mert makkegészségesen pihen valahol. Hogyan viseled a lábadozást? Kifejezetten jól. Kiderült, hogy remek adminisztrátor lennék, mert most az időm nagyobb részét töltöm levelezéssel és effélékkel. A gyakorlást nem erőltetem. Most kezdem igazán megérteni Glenn Gouldot, aki azt mondta, hogy nem szabad leülni a hangszerhez, csak ha az ember teljes mértékben alkalmasnak érzi magát a gyakorlásra: fizikailag és fiziológiailag optimális állapotban van. Amíg ez nem áll fenn, addig fejben kell gyakorolni. Fejben úgyis mindig szól a zene. Mit jelent fejben gyakorolni? Egy zongoradarab betanulása három szinten zajlik. Az egyik a kottakép megjegyzése, vagyis a vizuális memória. A má-

A sajtóban azt lehetett olvasni néhány héttel az operációt követően, hogy jobban vagy, könyveket és partitúrákat olvasol. Mik voltak ezek?

b e j á r ó

sodik szint az izmok emlékezete, ami nagyon fontos, mert sokszor ez segíti át az embert egy-egy memóriazavaron: a kéz megy tovább és szerencsés esetben az agy is rögtön visszakapcsol (alighanem csak a hangszeresek ismerik ezt az érzést). A harmadik szint a zenei szubsztancia memorizálása. Vagyis hogy mindenfajta fiziológiainak nevezhető mozdulatemlék nélkül is tudja az ember magát a zenét.

M ű v é s z

Mi történt szeptember 20-án és az azt követő hetekben?

A kórházban főleg Márait olvastam. Érdekes, hogy ha az embernek van ideje olvasni és nem kötik bizonyos határidők, nem az jár a fejében, hogy „úristen, ötre jönnek hozzám interjút készíteni!”, akkor a budapesti polgárságról szóló terjengős elbeszélések özöne nem tűnik annyira olvashatatlannak, mint a mindennapok hajszájában. Bizonyos írókhoz idő kell, és Márait föltétlenül ebbe a kategóriába sorolnám, de Nádast is. Esterházyt például már nem. Őt úgy szeretem olvasni, hogy belekapok, aztán elteszem a könyvet, adott esetben fél évre, aztán újra előveszem, de esetleg nem is ott folytatom, ahol abbahagytam; nekem így jelent nagy élményt. Ami a partitúrákat illeti: tanulmányoztam Richard Strauss operáját, A hallgatag asszonyt, amit jövőre fogunk bemutatni a Müpában. Főként azokat a részeket nézegettem, amelyeket ki szoktak hagyni. És természetesen tanulmányoztam A diótörőt, amit – ha minden jól megy – már én vezényelhetek decemberben. Hosszú idő óta vezényled karácsonyonként Csajkovszkij népszerű darabját: mit kell rajta még tanulmányoznod? Folyamatosan mindent tanulmányozni kell. Olyan nincs, hogy valaki egész életére, örökre megtanult valamit és azt reprodukálja. A remekművekben mindig felfedez az ember olyasmit, amit korábban nem látott meg. Szégyellem bevallani, de A fúga művészetét már több mint két évtizede játszottam, amikor a befejezetlen fúgában felfedeztem egy témát, amit addig nem vettem észre. A fúga művészete, vagy egy ritkán játszott Strauss-opera mégiscsak más eset, mint egy valódi slágerdarab, amely fülbemászó dallamokkal van tele. Vagy rosszul gondolom? Rosszul. Hadd mondjak konkrét példákat A diótörőből. Az egerekkel való küzdelem zenei anyaga hangszerelési szempontból nagyon érzékeny, bőven van rajta tanulmányoznivaló: könnyen fel tud borulni a zenekari hangszercsoportok hangzásaránya, különösen, ha zenekari árokban játsszák. Vagy ha már a slágereket említetted: a második felvonás táncfüzérét úton-útfélen hallani, általában rémes tempókban. Csajkovszkij nagyon pontosan, metronómszámra megadja, hogy mit akar, és ilyen szempontból komoly meglepetések érhetik az embert: ha valaki megnézi a metronómszámokat, döbbenettel fedezheti fel, hogy „te jó isten, ez tényleg így van?”. Ekkor jön az a fázis, hogy az ember rákényszeríti magára a tempót illető szerzői elképzelést. Általános tapasztalatom, hogy a végén minden esetben kiderül, hogy a szerzőnek van igaza. Január 20-án Mozart A-dúr zongoraversenyét (K. 414) ve-

müpa

magazin 2013 január-február

zényled a Müpában a Liszt Ferenc Kamarazenekar élén, a szólista Kocsis Krisztián lesz, a fiad. Mesélnél a közös munkáról? Számomra Mozartot játszani mindig természetes volt, soha nem értettem, miért okoz problémát egyes művészek számára, miért jutnak miatta olykor a skizofrénia határáig. Most vált világossá számomra, a Krisztiánnal való foglalkozás kapcsán, hogy mitől nehéz Mozart. Hogy mi az az isteni egyensúly, amitől annyira könnyű eltérni. Nem véletlen, hogy Beethoven lett a klasszikus zene kultikus szerzője. Valljuk be őszintén, elég sok Beethoven-előadást unatkoztunk már végig életünkben. De Beethoven rossz előadásban is Beethoven marad. Mozart nem. Mozart kíméletlenül farba rúgja az embert, ha rosszul játsszák. Tanítod Krisztiánt? Hogyan kell elképzelni, amikor próbáltok? Az az igazság, hogy a tanítást idestova húsz éve abbahagytam, és nem könnyen tanítok, bár erősen hiányzik. Krisztiánt ráadásul borzasztó nehéz tanítani, talán mert túlságosan is fogékony. És nagyon ellenálló. Pontosan olyan, amilyen én voltam. A hosszabb közös próbákat úgy kell elképzelni, különösen most, hogy a műtét miatt rossz a hangom, hogy szinte végig se tudom mondani a mondatot, máris csinálja. Ez persze bizonyos szempontból nem jó, mert lehet, hogy éppen a mondat végén lenne a legfontosabb közlendő. Te találtad ki és készítetted elő a Fesztivál Színházban zajló hatrészes Debussy-sorozatot, de az első estre már a műtéted másnapján, nélküled került sor. Láttad az elmúlt estek felvételét? Igen, többször megnéztem az eddigi felvételeket, és a kórházban is folyamatos kapcsolatban álltam a Debussy-csapattal. Egyes vélemények szerint az első esten nem volt megfelelő a zene-szöveg egyensúly. Ha a közönség azzal jött be a Müpába, hogy kizárólag zenét akar hallgatni, akkor valóban elképzelhető, hogy néhányan csalódottan távoztak, én mindenestre nagyon élveztem az egészet. És azt gondolom, hogy akkor is sokat profitálhattak a jelenlévők, ha 2013. január 18. . nem pontosan azt kapták, amit vártak. Aztán persze ezt is sikerült megoldani, DEBUSSY ÉLE TE NIMFÁK ÉS IS HAT TÉTELBEN és a felvételek alapján úgy látom, hogy TE KOCSIS ZOLT NEK KÖZÖTT a második estre megérett a produkció: ÁN SOROZATA olyan olajozottan ment, mintha nem Fesztivál Szín

ház

36 müpa

magazin 2013 január-február

először, hanem ötödik vagy hatodik alkalommal adták volna. Január 18-án Pierre Louÿs, február 23-án Paul Verlaine versei köré csoportosul a Debussy-est, amelyen már te is részt veszel. Nem azonos kaliberű költőkről van szó, amennyire meg tudom ítélni. Pierre Louÿsnak, Debussy egyik közeli barátjának sokkal inkább az élete volt izgalmas, kevésbé az életműve. Költői kvalitásairól megoszlanak a vélemények, de én megértem Debussyt, hogy miért fordult fiatal korában az ő verseihez is. Ahogy megértem Schubertet, amikor meglátott egy rossz vagy kevésbé jó versben valami olyasmit, ami őt a megzenésítésre indította. Egy zeneszerző nem foglalkozhat csak irodalmi remekművekkel. Sőt, az irodalmi és a zenei remekmű találkozásánál fennáll a veszély, hogy kioltják egymás hatását: egy efféle egyesülés magában hordozza az eljegecesedés veszélyét, hogy végül a mű nem lesz igazán élő. Nem mintha problémát jelentett volna Schubertnek, amikor Heinéhez vagy Goethéhez nyúlt, és végső soron Debussy is eljutott az élete során Banville-től és más kevéssé jelentős költőktől Verlaine-en keresztül Mallarméig és Villonig. Debussy épp úgy szervesen be volt ágyazódva a francia kultúrába, ahogyan Richard Strauss – akinek Capriccio című operáját márciusban vezényled a Müpában – mélyen német volt. Mindkettejük életében markánsan megjelent a politika, mégpedig a legkevésbé vonzó oldalát mutatva. Mit gondolsz erről a kérdésről? Tagadhatatlan, hogy Debussy és Strauss életművében is megfigyelhető a zene propaganda-eszközként való használata. Strauss komponálta az 1936-os olimpia himnuszát, illetve amikor Göbbels 1940-ben felkérte, ünnepi zenét írt a japán császárság 2600 éves fennállása alkalmából, amelyben japán gongokat is használ. Kurzuskomponista is volt, ez igaz, csakhogy a kurzuskomponista vonatkozásai a legkevésbé fontosak. Strauss alapvetően apolitikus alkat volt, aki megrendeléseket is teljesített. Debussy ritkán teljesített megrendeléseket, viszont utolsó korszakának darabjait 2013. mélyen áthatja a francia nemzettujanuár 20. dat, olykor egészen a sovinizmusig ST MOZART-E KRISZTIÁN, menően. A két zongorára írott En IS S C O K , OLTÁN KAR blanc et noir második tétele nem KOCSIS Z ENC KAMARAZENE R E F T LISZ más, mint egy német-francia csata zeti a Nem Bartók Bél enyterem Hangvers

ábrázolása, a közepén egy Luther-korál és egy francia trombitajel idézetével. A sovinizmus benne van Debussyben, de nem ezért szeretjük. Amennyire erős volt Debussyben a franciaság, olyan erős volt a német nemzettudat Richard Straussban, de nem szabad elfelejteni, hogy Strauss széles körű műveltséggel rendelkezett, kitűnően tudott például franciául. Ez a rá jellemző rendkívül tág látókör sajnos nem derül ki azokból a beszámolókból, amelyek a vele való kontaktálást leírják. Strauss megítélése még mindig torz, de legalábbis nem eléggé árnyalt. Richard Strauss különös alakja a zenetörténetnek. Fiatal korában a legprogresszívebb muzsikusként tartják számon, aztán a Salomét (1905) és az Elektrát (1909) követően visszalép, nem megy tovább azon a radikális úton, amelyen a fiatalok, például Schönbergék is haladtak.

AKTUÁLIS, HITELES, ÉRDEKES. KERESSE MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN Az újSÁgÁRUSoKNÁL!

Nagyon érdekes, hogy Bartók már az Elektrát is visszalépésnek minősítette a Salome után. Pedig, ha egy pillanatra a 20. századi zenét elítélő zenehallgatók fejével gondolkodnék, azt mondhatnám, hogy az Elektránál csúnyább zenét nem írtak. Igaz, a sztori sem szép, vagyis a zene csúnyasága adekvát a történetével. Azt gondolom, hogy Strausst nem lehet elítélni azért, mert megmaradt ifjú korának stílusánál, ahogy Toscaninit sem lehet elítélni, amiért nem dirigált Schönberget. Hagyjuk az anakronizmust, mert az anakronizmusból ma főnixmadárként emelkedik ki Dohnányi, Rahmanyinov és mindazok a szerzők, akiket a maguk korában lenéztek, és maradinak bélyegeztek. Straussnál ugyanez a helyzet. Hallgatom a kései operáit, mondjuk az 1938as Daphnét, és nem érdekel, hogy mikor keletkezett. Azok, akik anakronisztikusnak bélyegzik Strauss zenéjét, ne felejtsék el, hogy minden művét, még a leggyengébbeket is áthatja a hit a tonális zenében, a hit abban, hogy a tonális zene kimeríthetetlen lehetőségeket rejt magában. És azt gondolom, hogy ebben igaza volt. Érdemes megnézni a mai gyakorlatot. A zeneszerzők jó része ma is – vagy inkább: ma ismét – tonálisan komponál. Májusban lettél hatvanéves, szeptemberben megkörnyékezett a halál. Az elmúlt hónapokban gondoltál arra, hogy ettől fogva valamit másként kellene csinálnod? Gondolkoztam rajta, természetesen, és arra jutottam, hogy lényegében semmit sem csinálnék másként. Ugyanazt szeretném folytatni, csak éppen nyugodtabban, ellenőrizve a vérnyomásomat – akár a zenekari próbák után is –, és megtenni a szükséges lépéseket, hogy a munkámat a legoptimálisabb körülmények között tudjam végezni. A halál közelsége nem okozott benned valamilyen spirituális élményt? Nem. De még csak olyasféle élményről sem tudok beszámolni, mint Schobert Norbert, akivel együtt töltöttünk pár napot a klinikán, és aki egy hasonlíthatatlanul könnyebb szívműtéten esett át, bár az sem volt egy kispiskóta. Ő azt mondta nekem, hogy álmodott az altatás alatt. Én semmire nem emlékszem: a nagy sötétséget látom, ha erre gondolok. Felébredéskor természetesen eszembe jutott, hogy emlékeznem kellene valamire. Az a helyzet, hogy az élmény hatására semmilyen nagy, világmegváltó gondolatom nem támadt. Egyszerűen örülök, hogy túléltem, és hálás vagyok az orvosaimnak. Ennyi. Fazekas Gergely

WWW.FIGYELO.HU

Előfizetői ajánlatainkért kattintson a www.mediacity.hu oldalra! müpa

magazin 2013 január-február

J a z z

Vörös Eszter

Útkeresők

Rábukkanni egy tehetségre még időben, s végigkísérni a zenei karrierjét, fejlődését – nagy élmény egy zenehallgató számára. Az első lépéshez, azaz a felfedezéshez a Jazz Showcase minden évben segítséget nyújt a Müpában. Idén a magyar fiatal zenészek mellett – mindig a kora esti órákban – déli szomszédaink is bemutatkoznak, a Fesztivál Színházban pedig már befutott tehetségek játszanak esténként. Fellép egyik legnagyobb büszkeségünk, Bolla Gábor tenorszaxofonos: 25 éves, Münchenben zenél, és az egyik legrangosabb német kiadónál tavaly jelent meg saját lemeze Find your way/Találd meg az utad! címmel. Bolla az albumon játszó formációval érkezik, így várhatóan megszólalnak majd az útkereső cigány dallamokkal átszőtt balladák, de elkapja majd a szokásos „Bolla-lendület”, amellyel már 15 évesen is oly sokunkat lenyűgözött. A kvintettben jó barátja, és állandó zongorista társa, Szakcsi Lakatos Róbert mellett Sárközi Lajos hegedül, Heiri Känzig bőgőzik, s az itthon is nagyon kedvelt svájci Jojo Mayer dobol, aki ugyancsak korán találkozott a hangszerével: kétévesen kapta első dobütőit. Mayer amellett, hogy az elmúlt har2013. január 11. minc évben elismert jazzzenész lett, átnyergelt a JAZZ SHOWCASE drum and bassre, s kreaBOLLA GÁBOR QUINTET

FEAT. JOJO MAYER (USA) Fesztivál Színház

38 müpa

magazin 2013 január-február

tívan elegyíti a különböző stílusokat.

Egy éve még a délutáni fellépők között kaptak helyet, idén saját esti koncertjük lesz. Az Ávéd János Balance a 2012-es Jazz Showcase óta sokat változott. A gitáros Fenyvesi Márton Koppenhágában tanult ösztöndíjasként, Benkó Ákos dobos a jazztanszak tanára lett, Ávéd Jánost pedig a European Saxophone Ensemle tagjává választották, így velük turnézta végig az évet. Ez a koncert jó alkalom lesz arra, hogy elmeséljék a zenében egymásnak és nekünk, mi történt velük, merre vitte őket a különzenélés. Ami azonban megmaradt, az az, hogy változások ide vagy oda, Ávéd Jánosék koncertjein mindig váratlan dolgok történnek. A zenészek rendkívüli nyitottsága miatt a legkülönfélébb stílusokban szólalnak meg darabok a mainstreamtől a klasszikus jazzen át a kortárs vagy elektronikus zenéig, és sokszor egymásnak is meglepetést okoznak a színpadon. A számok sorrendje sosem eldöntött, csak azt tudják, várhatóan melyik szerzeményeket játsszák majd. Aztán egymás jelzéseit figyelve alakul a műsor. Ha valaki úgy érzi, az adott pillanathoz pont az egyik dal illik, „szól” a többieknek, s azt folytatják. A koncertnek egy különleges vendége is lesz, rá szabja majd a zenekar a repertoárt és kifejezetten erre az estére is készülnek darabok.

2013. január 12.

JAZZ SHOWCASE ÁVÉD JÁNOS BALANCE FEAT. DAVID BINNEY (USA) Fesztivál Színház

fotó: Fazakas Rita

A váratlanság egyensúlya

Két bőgős egy csárdában Külföldön sem gyakori, itthon pedig egyedülálló az olyan zenekar, amelyet két basszusgitáros vezet. 2010-ben állt össze Egri János és tanítványa, Horváth Plútó József, hogy egy rendhagyó formációt alkossanak, melyben szólóznak, egymásnak felelgetnek, s hol egymást, hol a zenekart kísérik. Ám Egri János nemcsak a basszusgitár, hanem a bőgő mestere is, nemzetközi szinten elismert zenész, akit sok híresség választott zenésztársul. Horváth Plútó József is mindkét hangszeren virtuóz, hathúros basszusgitárján pedig különösen lenyűgözően játszik. Gitárját a híres elődtől, John Pattituccitól kapta, melyet maga a zenész tervezett. Egri János tradicionális basszusgitárja és a hathúros változat jól kiegészítik egymást, a több húr változatosabb dallamjátékra ad lehetőséget, s még mélyebb hangokkal tudja kísérni a négyhúros hangszeren játszott dallamokat. Az egyedi hangszerpárosítás mellé egy lenyűgöző hang is társul: az est vendége Juhász Miczura Mónika, azaz Mitsoura lesz, aki a hazai és külföldi roma világzene emblematikus alakjává vált. Balogh Zoltán zongorista, Balogh László dobos és Balogh Roland gitáros játéka egészíti ki a basszusgitárok és az ének trióját.

2013. január 13.

JAZZ SHOWCASE EGRI-PLÚTÓ BASSES & MITSOURA MÓNI Fesztivál Színház

müpa

magazin 2013 január-február

és magyar barátai

Most Svájcban, az eredeti hazájában értem önt el telefonon, de állandó lakása New Yorkban van. Hogyan osztja meg az idejét a két város között? New Yorkban élek, de gyakran jövök Svájcba, és minden ilyen alkalommal szoktam koncerteket is adni vagy kurzusokat tartok. Ilyenkor meglátogathatom a családomat, és találkozhatok a barátaimmal. Gyakran nevezik önt Swiss Missnek; ez egy korábbi lemezének a címe, ugye? Így van, a Swiss Miss projektet néhány éve mutattam be, még Svájcban. Tudja, általában latin-amerikai dalokat énekelek, és mindig lenyűgözött, hogy a fiatal brazil zenészek milyen magas szinten kultiválják a népzenei örökségüket (egyébként szerintem a brazil a legszebb zene a világon). Amikor a saját, mai zenéjüket játsszák, akkor is mindig műsorra tűznek egy-két régi dalt. Ezért gondoltam, hogy nekem sem kellene mindig ilyen messzire tekintenem, hanem kutakodtam egy kicsit a saját népzenénkben. Persze sok dalt találtam, amelyet gyerekkoromból ismertem, néhányat meg akkor

40 müpa

magazin 2013 január-február

Eliane Amherd, a bájos svácji énekes-gitáros Csepregi Gyulával, Rátonyi Róberttel és amerikai muzsikusokkal lép fel először Magyarországon. Mióta a New School University for Jazz and Contemporary Music hallgatójaként diplomázott, rendszeres vendége a legjobb New York-i kluboknak, szóló projektjeivel pedig a fél világot bejárta. fedeztem fel. Nem hagyományőrző lemezt akartam csinálni, ezért a saját ízlésem szerint meghangszereltem a népdalokat. Főleg afrikai, latin-amerikai és brazil ritmusok került bele, aztán nagynevű svájci énekesnőket kértem fel partnernek, de úgy, hogy legyen köztük több női korosztály, és hogy legyenek köztük bevándorlók, nigériai, kínai és más származású svájciak. Meg akartam mutatni, hogy ma már egyetlen ország, még Svájc sem vagy Magyarország sincs elszigetelve kulturális téren, mind többé-kevésbé világpolgárok vagyunk. Ezen a projekten hosszú ideig dolgoztam, 2008-ban adtál ki. Utána 2011-ben jelent meg a valóban „saját” lemezem. De mielőtt azt kiadta volna, sokáig játszott kisebb New York-i klubokban, ahol apránként kellett felépítenie a hírnevét. Ez volt az igazi iskola? Végig kell ezt járni, mielőtt az ember igazán befutna? Nem tudom, mindenkinek más a pályája, biztos vannak szerencsésebbek, akik azonnal befutnak, de gyakorlatnak mindenképpen nagyon jó. New Yorkban pedig még a híresebb jazzklubok is elég kicsikék: ha megnézi őket közelebbről, többnyire intim helyek. A jazzre pedig változatlanul igaz, hogy csak szűk piacot jelent, és még

fotó: Katung Aduwak

SWISSMISS

J a z z

Ahogy azt mondta, ma már mind világpolgárok vagyunk, ugyanígy érzi magát a világ sokféle stílusában is otthon. Mi a viszonya a jazzhez, mint kifejezési formához? A jazz ma már sok eltérő dolog gyűjtőfogalma, hatalmas lehetőségeket rejt magában. De én nem stílusfogalmakban gondolkodom, csak hagyom, hogy az inspiráció sodorjon. Ez persze inkább hátrányt jelent számomra. Ha meghallgatja a felvételeimet, akkor sok különböző forrásra bukkanhat bennük. Az egyik szám egy szamba, a másik egy latin, azután egy R&B nóta jön, de én azt akartam csinálni, amit szeretek, így sosem sorolható be ilyen vagy olyan marketing kategóriába. Emiatt egyébként egyre nehezebb a független művészeknek. Én általában a world music fiókban kötök ki. Hogy talált rá erre a két nagyszerű és univerzális magyar zenészre? Nagyon érdekes történet. Svájcban játszottak egy berni klubban, ahol már én is szerepeltem. Megkerestek, hogy tudunk-e valamit közösen csinálni, és persze elsőre nem volt olyan egyszerű tető alá hozni, de végül sikerült. Megnéztem, hogy mi elérhető tőlük az interneten, és gyönyörű zenéket találtam, nagyon érdekes dolgokat csinálnak. Csodálatos, lenyűgöző muzsikusok, nagyon várom, hogy együtt játsszunk. Nagyon jó, hogy számíthatunk egymásra, a következő lépés persze az lesz, hogy Svájcban is felléphessenek velem. Még nem dőlt el ugyan véglegesen, de valószínűleg a New York-i zenekaromat fogjuk tudni magunkkal hozni Budapestre, vagyis a csodálatos dobost, Willard Dysont, aki egyfolytában járja a világot, valamint a brazil bőgős Gustavo Amarantét. Mindketten játszanak a lemezemen, imádom őket, annyira muzikálisak és nagyszerű emberek.

fotó: Thomas Andenmatten

Rátonyinak énekesek kíséretében is nagy tapasztalata van.

mindig a kis klubokban történnek a nagy dolgok. Egy-egy helyre, lehet az egy bár vagy étterem, az emberek a zenéért járnak, de attól még nem lehet ott koncertszerű körülmények között zenélni. Ez szólóban néha nehezebb, de ha más muzsikusokkal együtt állok ki, akkor nagyon élvezetessé válhat. A Now and from Now On című lemezébe sok önéletrajzi ihletés került, hiszen egy Tom Waits-számon kívül csak saját szerzeményeit énekli, saját szövegeivel. Ennyire fontos a személyesség? Tény, hogy főleg rólam szól. A szövegeket valóban leginkább a saját életemből merítettem. A legtöbb dalt azonban kis történetté kerekítettem ki, s így már szinte bárkivel megtörténhettek volna. A címadó számnak az alaphangja a bátorítás, a barátomnak szántam, amikor nehéz időket élt át. Az As If című szám pedig egy nőről szól, aki hosszú úton van. Brazíliában írtam, és felbukkan benne a helyi macsó, egy típus, aki akkor is segíteni akar a nőn, amikor nincs rá szükség. Biztosan sok nő tapasztalt már ilyet. Egy dal pedig a szülővárosom folyójáról szól, vagyis arról, hogy nem kell mindig nagyon messze utazni, hogy megtalálja az ember azt, amit keres.

Igen, ez érezhető. Ezért arra gondoltam, hogy legalább egy szerzeményükhöz írok szöveget, és ezt ezen a koncerten fogjuk bemutatni. Fogunk játszani az ő számaikból, meg ez enyémek közül, most dolgozunk ezen. Nem kizárt, hogy híres számokat is játszunk, ha nem is kifejezetten jazz sztenderdeket, inkább brazil slágereket. Most tért vissza egy távol-keleti turnéról, említette Dél-Amerikát, hol nem járt még? Ó, rengeteg helyre kell még eljutnom. Úgy érzem, hogy ez még csak a kezdet, még sokat akarok elérni és sok helyet meg akarok ismerni. Először 2009-ben játszottunk Pekingben, egy svájci óramárka meghívására. Ehhez kapcsolódóan a svájci konzulátus segítségével Mongóliába is eljutottam. Nagyszerű dolgokat csinálnak ott, pedig néha még az is nehézségekbe ütközik, hogy egy dobfelszerelést szerezzenek a vendégművészek fellépésére. Azután a Hong Kong-i jazzfesztiválra is meghívtak. De sok kitartás, e-mailezés és megkeresés kellett mindehhez. És persze nagy türelem. Zipernovszky Kornél 2013. február 15.

JAZZMŰHELY CSEPREGI-RÁTONYI DUÓ, ELIANE AMHERD JA ZZ CALIENTE (USA-PE-BR) Fesztivál Színház

müpa

magazin 2013 január-február

A magyar Quincy Jones 2013. február 16.

LESLIE MANDOKI ÉS BARÁTAI SOULMATES Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

42 müpa

magazin 2013 január-február

Jazzdobosként vágott neki a nagyvilágnak, utat tört a könnyűzenei német újhullámnak, produceri tevékenysége révén ma már a nyugati zeneipar egyik első számú háttérembere, filmzenéket ír Hollywoodnak, barátai körében pedig a nemzetközi politikai és zenei élet krémje egyaránt megtalálható. Februárban rock és jazzcsillagokból tíz éve verbuvált szuperbandájával lép fel a Müpában Leslie Mandoki.

J a z z

A tizenhét éves korában megalapított Tiger nevű együttesével Jimi Hendrix, Cream, Creedence Clearwater Revival számokat játszott, a közgázos egyetemistaként létrehozott Jam vezetőjeként pedig már olyan jazzrockot, amilyennel a Jethro Tull boldogította a Lajtán túli vájtfülű nagyérdeműt. Kifejezetten bonyolult ritmusképletű szerzeményeivel a Jam sikereket ért el a hazai zenei életben, Mándokit tanára, a szédületes szólóiról ismert dobvirtuóz, Kovács Gyula a Zeneakadémiára irányította, ahol a tanítvány megalapította a kanonizáltabb, de igen szofisztikált muzsikát művelő Mándoki-triót. A két formáció közül a Jam volt a népszerűbb, olyannyira, hogy még a „baráti” szocialista országokban is turnézhatott. A nyerő szériának aztán egy csapásra vége lett, amikor a zenekartagokat 1974-ben bezupálta a néphadsereg. Az akkor már stúdiózenészként is foglalkoztatott Mándoki egy évvel később döntött úgy, hogy a Kádár-kori langyos víz helyett a disszidálást választja, különben sosem játszhat együtt az általa legnagyobbra tartott világsztárokkal. És bár eredetileg Svédországot célozta meg, német földön maradt, ahol továbbra is a jazzel próbálkozott – szólóban és kvartettjével egyaránt. A kiadóknak elküldött anyagai és sármos külseje alapján figyeltek fel rá a már említett formációt gründoló slágergyárosok.

Egy zenei rendező esetében előny, ha az ember tanult és gyakorló zenész, ha maga is ír dalokat.

„Egyértelmű, hogy egykori budapesti jazz-konzervatóriumi növendékként, zenészcsaládból származó emberként az együttes nem lehetett a szívem csücske. A hetvenes évek végének hangulatát meglovagoló német diszkó-pop zenekar ugyanakkor igen sikeres volt, 14 millió lemezt adott el. Egyszerre nyitott ki számomra kapukat, de félő volt, hogy más lehetőségektől viszont elzár” – mesélte az 1979-ben világslágert kreáló Dschingis Khan zenekarról egy évvel ezelőtt az alapító tag Leslie Mandoki, aki 1975-ben emigrált Nyugat-Németországba. Az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében ugyan csak a negyedik helyet szerezte meg az alkalminak szánt formáció, a névadó nótát azonban rövidesen az egész világ fújta. Az 1953-ban, Budapesten született Mándoki László persze nem a diszkóiparban képzelte el a jövőjét, s bár a zenekar egészen 1985ig létezett, fajsúlyosabb dolgokkal kezdett foglalkozni. Olyanokkal, amilyenekre mindig is vágyott.

A könnyűzene-történészek egyértelműen a Mándoki által későbbiekben vezetett együttest, a Dschingis Kant tartják a nyugatnémet könnyűzenei új hullám, a Neue Deutsche Welle előfutárának. Az irányzat Nena, a Trio vagy a DAF révén írta be magát a pophistóriába. Mándoki azonban ekkor már másban utazott. Münchentől nem messze, a Starnberger tó partján álló stúdiójában ifjú korának ikonjaival kezdett dolgozni. Ian Andersonnal a Jethro Tull-ból, Steve Lukatherrel és Bobby Kimballal a Totóból, Jack Bruce-szal a Creamből, David Clayton-Thomasszal a Blood, Sweat & Tears-ből, valamint Phil Collinsszal és Lionel Richie-vel. „A producer magyarul zenei rendezőt jelent – magyarázta már idézett interjújában –, s ahogy egy filmrendező esetében sem árt, ha ért a forgatókönyvíráshoz, ha operatőrszemmel tud a kamerába nézni, itt is előny, ha az ember tanult és gyakorló zenész, ha maga is ír dalokat. A zenei rendezés és a zenélés nálam mindig együtt jár: Phil Collinst leszámítva nincs olyan világsztár, akinek nálunk készített lemezére ne én játszottam volna fel a dob szólamot, Bencker László barátom pedig az állandó billentyűs. Európai dráma, hogy errefelé a producerek sokszor nem zenészek. Én tehát inkább amerikai típusú producer vagyok Európában, ez az, amit a világsztárok is értékelnek. Meg azt, hogy itt, a Starnbergi-tónál, Bajorországban felépítettük Európa legnagyobb, legjobban felszerelt hangstúdióját.” Tíz évvel ezelőtt a vele együtt dolgozó világsztárokat meginvitálta egy közös zenélésre, amelynek eredményeképp megszületett a Soulmates című lemez, és az azonos nevű formáció. Az örömzenélés akkor fordult komolyra, amikor 2004-ben a német talkshow fejedelem, Thomas Gottschalk a rock félévszázadáról szóló sorozatába elhívta Mándokit, a magyar muzsikus-producer pedig vitte magával a szuperbandáját. A formációban a rockkultúra meghatározó alakjai zenélnek együtt Ian Andersontól Jack Bruce-on és Bobby Kimballon át Greg Lake-ig (Emerson Lake & Palmer), de tagja a szupercsapatnak a jazztrombitás Randy Brecker, valamint a legendás gitáros, Al Di Meola is. Ők lépnek fel fel a Müpában februárban. Vajna Tamás

müpa

magazin 2013 január-február

INTERNET ÉS ZENE: ellenségek vagy szövetségesek? Milyen hatást gyakorol a világháló a zenefogyasztási szokásokra? A zenefogyasztás újfajta módozatai miként változtatják meg a zenei előadás formáit? Miből fognak élni a nagy kiadók és ebből mennyi jut az alkotóknak illetve a muzsikusoknak? Megválaszolhatatlan, de körbejárható kérdések. Egyik ifjú zongorista tehetségünk büszkén tette közzé a Facebookon a minap, hogy Beethoven C-dúr zongoraversenyének általa készített felvételét letiltották a You Tube-ról, mivel azt az egyik nagy kiadó Szvjatoszlav Richter előadásaként azonosította. Anélkül, hogy a büszkeség jogosságát elvitatnánk, érdemes emlékeztetni arra, hogy a tiltás nem műértő kritikusok döntésének, hanem digitális automatizmusok működésének az eredménye volt. Az ilyen és ehhez hasonló anomáliák nem ritkák ugyan, de nem az ilyen, a legális megosztókra is lesújtó kalózelhárító akciók jellemzik a komolyzenei fáljmegosztást. „A felvételek technikai minősége gyakran mozog a siralmas és a katasztrofális között. A feltöltők számára nincs semmilyen megkötés, felrakhatnak akár mobiltelefonnal készült klipet, tévéből lementett felvételt, vagy közvetlenül DVD-ről másolt filmet. Más kérdés, hogy ordíthat a képről a veszteséges tömörítés okozta torzítás, szólhat szörnyen az mp3, van jelenet, amiből még így is átsüt az igazi művészi felkészültség és igény” – vette górcső alá a You Tube-ot a Café Momus című komolyzenei portálon Dauner Nagy István. Mint írja, a szóban forgó online csatorna „valószínűleg a leg-

44 müpa

magazin 2013 január-február

hasznosabb, és egyben a legkevésbé értékes zeneforrás. A hasznossága leginkább a hatalmas adatbázisban rejlik, alig van olyan szerző és olyan mű, amit ott nem találunk. Megnyugtató, hogy bár az egészet nyilvánvalóan nem a komolyzenére találták ki, mégis, Machaut-miséktől kezdve Dukay Barnabásig gyakorlatilag minden van. Lehet, hogy nem pontosan az az opus és nem az az előadás, mégis, nagyon sokszor kisegített már, amikor egyszerűen csak azonosítani szerettem volna egy darabot, vagy egy művészt.” Tagadhatatlan, hogy a videomegosztó oldal legfeljebb segédeszköz, de nem piac, még ha az oda felrakott felvételek után – főképp, ha nézettek is – jogdíjat kérhetnek a jogtulajdonosok. Vagy, mint a citált esetben, letilthatják azt. „Komolyzenei művek esetében a szerző, az előadó és a hangfelvétel előállítója is rendelkezik szomszédos jogokkal” – mondja Tóth Péter Benjámin, az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület stratégiai és kommunikációs igazgatója. Afféle presztízsértékű promóciónak indult, de kiderült, hogy akár bevételt is generálhat, az online közvetítés, az „on-demand” vagy „webcast” rádiókhoz hasonló önálló csatorna beindítása. Hat évvel ezelőtt a New York-i Metropolitan lépett egy merészet, és úttörőként megvalósította a The Metropolitan Opera Live in HD című, tökéletes hang- és képminőséget produkáló saját netes televízióját. A mára 46 ország 1500 színház-, koncert- vagy mozitermében vetített előadások közel 50 millió dolláros bevételt jelentenek a kasszáknál, amelynek közel fele a MET büdzséjét gazdagítja. Az újvilági példa ragadós: az utóbbi években a Londoni Filharmonikusok (LPO) nyomán számos sztárzenekar hozott létre webes csatornákat, sőt okos telefonos alkalmazásokat. A hagyományosabb utat járják a kábeltelevíziók üzleti modelljére alapított klasszikus zenei internetes televíziók és rádiók. Az úgynevezett „pay per view” csa-

z e n é l p é n z A

„A kiadók filozófiája ma is éppoly egyszerű, mint bármikor korábban: azt adják a vásárlónak, amire vágynak.” tornák, mint például a legfelkapottabbnak számító Medici.tv előfizetés után gyűjtik be a jogdíjakra és a működésükre valót. Tóth Péter Benjámin szerint ezek a médiumok – tradicionális társaikhoz hasonlóan – a sugárzás után a közös jogkezelő szervezeteknek róják le a megfelelő összegeket, és ezek az intézmények, amilyen Magyarországon az Artisjus, osztják tovább a pénzt. Más a helyzet a felvételek piacán. A múlt században masszív alapokon létrehozott, lemezeladásokból dollármilliárdos bevételeket generáló globális zeneipar az 1990-es évek végéig töretlenül növekedett. „A drága vinyl hordozók olcsó CD-re cserélése brutális extraprofitot jelentett, de az internetrobbanás aztán mindent felforgatott” – mondja Bodrogi András újmédia-szakértő, könnyűzenei menedzser. Szerinte a fizikai hanghordozók szerepének drámai beszűkülését nem csupán a könnyű műfaj érezte meg. A Nemzetközi Zeneipari Szövetség (IFPI) szerint tavaly a 16.6 milliárdos zeneipari forgalomból az online zenei piac 5.2 milliárd dollárt könyvelhetett el, a következő pár évben pedig már az egyharmadkétharmad arány eltolódhat, és az online piac már az eladások felét is lebonyolíthatja. Ráadásul nem a hagyományos albumok a legkeresettebbek, a digitális fogyasztók egy-egy számot (szakszóval: tracket) vesznek, és így válogatják össze az általuk hallgatott repertoárt. Komolyzenében kissé nehézkesebb az efféle gyűjtögetés, de a tavaly 3 milliárd dolláros forgalmat elérő iTunes statisztikái azt mutatják, hogy az összes vásárlás 12 százalékát komolyzenei felvételek jelentették. Mindenekelőtt operaáriák, illetve rövidebb, népszerű művek még rövidebb tételei. „A 99 eurócentes letöltésből maga a szolgáltató részesedik a legnagyobb arányban, aztán a kiadó, majd a sor legvégén állnak az elő-

adók, akik jó, ha fél centhez jutnak. Ez azt jelenti, hogy több ezres hallgatottságot kell produkálnia a különféle online zeneboltokban egy-egy felvételnek, míg egyetlen eladott CD-nek megfelelő bevételt produkál” – mondja Bodrogi. A globális piacokat uraló népszerű szolgáltatások, a már említett iTunes, a Pandora, a Spotify vagy a Deezer – amelyekben jelentős részesedése van a nagy lemezkiadóknak (EMI, Universal) – még veszteségesek ugyan, de a már idézett számok alapján tevékenységük belátható időn belül nyereséget fog termelni. Ráadásul, mint azt Pléh Dániel, a recorder. blog.hu szakírója állítja, a partvonalon ugrásra készen állnak a nagy médiacégek, amelyek számára a zenei streaming piac önmagában nem érdekes, a nagyobb képbe helyezve ugyanakkor roppant fontos belépő szolgáltatást reprezentál. „A kiadók filozófiája ma is éppoly egyszerű, mint bármikor korábban: azt adják a vásárlónak, amire vágynak. Régente széles karimájú korongokra vágytak, mely a maga lakkfekete eleganciájával méltóságteljes magányban forog a gyémánttű alatt, később az előrehozott jövőt óhajtották magukénak a lézerfényű olvasóval letapogatott, ezüstözött műanyaglapokkal. Ha pedig a jelen közönsége netről letöltött MP3-fájlokra és olcsó iPodokra vágyik, akkor azt fogja megkapni” – elmélkedik a változásokról a Café Momus digitális hasábjain Balázs Miklós. Szerinte a zeneipar mindenfajta hordozótól függetlenül is megtalálja a módját, hogy kielégítse a fogyasztói igényeket és nem mellesleg profitot termeljen, hiszen az a dolga. A kérdés már csak az, hogy milyen mennyiségben és minőségben. És fenntartható-e az elmúlt száz évben kialakult zeneipari struktúra, zenekarostul, élő koncertestül. Amelynek alapját a klasszikus zenei hagyomány vetette meg. Vajna Tamás

müpa

magazin 2013 január-február

Figyelem! Mi a különbség a népzene és a világzene között?

Fogalmi zavarelhárítás

Definiálhatók egyáltalán? Létezhet jó zene a nyugati műzene bevált receptjei nélkül? A népzenészek valóban kotta nélkül játszanak a színpadon? Milyen zenét játszik a Csík zenekar? És Herczku Ágnes népdalénekes? Kik a „Fölszállott a páva” népzenei és néptánc tehetségkutató szereplői? Ha feltenném a kérdést egy átlagos magyar szülőnek, hogy mi jut eszébe általában a zenéről, akkor ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapnék: kötelező furulya az iskolában; már megint próbára kell vinnem a gyereket; annak idején én is utáltam a szolfézst. Ha a népzenéről érdeklődnék, akkor valószínűleg előjönne néhány általános iskolai emlék. A magyar népdal – Kodály útmutatása nyomán – már réges-rég a tananyag része. Akkoriban kézenfekvő volt az énekhanghoz mint pedagógiai eszközhöz fordulni, hiszen a háború utáni Magyarországon kevesen engedhették meg maguknak, hogy hangszert vegyenek. Azóta eltelt több évtized, mégis sokan azt hiszik, a magyar népzene kizárólag énekelt zene. Az újdonság erejével hat, ha egy-egy népi hangszer felbukkan valamely színházi vagy zenei produkcióban. Ennek ellenére örvendetes, hogy a népzene városi környezetben is bizonyította életképességét. A kereken negyven éve elindult táncházmozgalom varázslatos hatást gyakorolt kulturális életünkre. Olyannyira, hogy komolyabb nemzetközi visszhangra is talált, ugyanis az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011-ben felvette a „legjobb megőrzési gyakorlatok” re-

46 müpa

magazin 2013 január-február

giszterébe a táncház módszert, amely a szellemi kulturális örökség átörökítésének egyedülálló magyar modellje. Ma már a Művészetek Palotájának előkelő koncerttermében is megszólalhatnak a magyar népzene legszebb dallamai, akár autentikus előadásban is. És tény, hogy a népzene néhány éve egyetemi katedrát kapott. Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora a népzene tanszék alapításának ötödik évfordulóján rendezett konferencián köszöntőjében a népzenét az ortodox hagyományőrzés hevülete és a world music kilengései között csapongó irányzatként írta le. Találó ez az összefoglalás, hiszen a népzenét ma nemcsak eredeti formájában hallhatjuk, hanem egyéni művészi ambíciók szolgálatába állítva is. Amikor egy táncházban halljuk ezt az elemi erőt sugárzó zenét, és a kottából fenséges zenei építményeket elővarázsoló interpretáció helyett a táncos kedvet kiszolgáló, szigorúan stílusos improvizációt hallunk, akkor felmerül a kérdés, vajon miben tér el a népzene a klasszikus zenétől? Fontos leszögeznünk, hogy a népzene eredeti környezete, a hagyományos paraszti közösségek mára szinte teljesen eltűntek. A népzene ma tehát nem saját környezetében

V i l á g z e n e

jelenik meg, hanem kortárs művészeti irányzatként. Ha eredeti közegében vizsgáljuk, szembeötlőek a különbségek: a szerzőség fogalma nem értelmezhető, mivel a népzene egy kollektív alkotási folyamat eredménye; hiányzik az írásbeliség; nincs évszázadokra visszanyúló iskolai háttere, irodalma, szabványos hangszerei; különböző stílusai és történeti rétegei – szemben a műzenei gyakorlattal – együtt élnek tovább. A klasszikus zenei előadásnál megszokott zeneszerzés-interpretáció viszony itt megváltozik: az előadás folyamán legalább annyi alkotóenergia szabadul fel, mint a megelőző fázisban. Mindez messze túlmutat az ihletett interpretáción. Egy laikusnak nehéz a kották és a zenekari gyakorlat mögé látnia, de egy egyszerű hasonlattal megvilágítható a különbség: eredeti népzenét játszani olyan, mintha fejből, recept nélkül kellene megfőzni egy ismert ételt. A hozzávalók közismertek, a végeredmény látványa, íze, illata a közgondolkodás része, tehát túl nagy mozgástér ebben nincs. A hangsúlyok, a családi tradíciók viszont fontos szerephez jutnak. Improvizatív zenét játszani viszont olyan, mint amikor az ember a vendégek előtt fél órával ér haza, és az otthoni készletekből kell összeütnie valamit. A jó eredményhez ez esetben nagy gyakorlat és kreativitás szükséges. És hogyan működik egy szimfonikus étterem? A mesterszakács kipróbálja és részletesen dokumentálja legújabb ételkölteményét. A kézirat alapján a konyhafőnök a konyhai részlegeknek eljuttatja a rájuk vonatkozó passzusokat, ahol magasan képzett kukták hada végzi el a részfeladatokat. A chef felel az összeállított ételkompozícióért, ami – hála a részletes receptnek – mindig hasonló minőségben kerül a közönség asztalára.

2013. január 19.

A NÉPZENE ÜNNEP Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Hogy ki melyiket szereti jobban, az egyrészt ízlés dolga, másrészt függ a megszokástól, a nyitottságtól és az ilyen irányú érzékenységtől. Persze azt se felejtsük el, hogy a gyártási technológia önmagában nem garancia a minőségre. A technika nem egyenlő az alkotással, csupán eszköz ahhoz. Kiss Ferenc zenész, zeneszerző, az Etnofon Records alapítója erről így ír: „Ma már a népzene interpretálásának, feldolgozásának számos életképes, értékálló, divatos és kókler irányzata ismert. Az utóbbi négy évtizedben bebizonyosodott, hogy a folklór eredeti formájában és funkciójában is alkalmas az igényes szórakoztatásra vagy nevelésre, koncerten hallgatva pedig, akár a műélvezet és katarzis megteremtésére is. […] A változatok, lehetőségek száma végtelen. Ez önmagában még örvendetes is lehetne, de sajnos az embernek hamar kedvét szegi a divattal szimbiózisban burjánzó kontárszellem. Lehet gyenge egy mű az alkotó tehetségtelensége, felkészületlensége vagy képzetlensége miatt, de igen gyakori az az eset is, amikor más műfajban már bizonyított, kiváló muzsikus feldolgozó üzeméből kerül ki romlott termék a piacra. […] Biztosan állíthatom, hogy ebben a műfajban csak az alkothat nagyszerűt, aki több nép parasztzenéjét hosszasan tanulmányozta, játszotta, jártas a zenetörténetben, s a kortárs könnyű- és komolyzene eszköztárát is kellőképpen ismeri. A tehetség kevés, de a népzene iránt táplált bárgyú szeretet sem elég.” Bolya Mátyás

müpa

magazin 2013 január-február

Szabó Lőrincet énekelni

Hogyan jutott a Kaláka látómezejébe Szabó Lőrinc? Miért nehéz megzenésíteni a verseit? Miként fogadta a legjelentősebb Szabó Lőrinc-kutató a Kaláka megzenésítéseit? Gryllus Dániel írása.

Talán húsz éve vagy pár hónappal több talán, hogy Lóci szinte ránk parancsolt: énekeljétek el a Kortársakat. Átadta kinyomtatva a verset és két sort aláhúzott, mondván: ezt ismételjétek meg! Így hangzik a két sor: „Ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, mint azután majd bárkivel.” Elénekeltük, megismételtük, fel is vettük a Kaláka 25 című lemezünkre. Akkor már 1994-et írtunk. Tíz évvel később elindult a Hangzó Helikon sorozat: Kaláka–Kányádi; Sebő– Nagy László; Cseh Tamás–Ady, és így tovább. Volt, hogy öt kötet is megjelent egy év alatt. Közben tervezgettünk. Felírtuk a költők neveit, akiktől kötetet adnánk ki, végigsoroltuk, kik lehetnének az előadók, sokan meg is kerestek minket ötletekkel, örültünk a sorozat fogadtatásának, elismeréseinek. Nagy örömünkre a Művészetek Palotája műsorfolyamának szerkesztői is szeretettel fogadták a sorozatot; több lemez élő bemutatója kötődik a Müpához. Kezdettől fogva szerepelt a megénekelni vágyott költők listáján Szabó Lőrinc. Egyszer megkérdeztem Lóci feleségétől, Évától, hogy ki énekel Szabó Lőrinc verseket, akiről én esetleg nem tudok. Gondolkodott kicsit, aztán szúrós szemmel rám nézve kérdezte: csak

48 müpa

magazin 2013 január-február

nem azt akarod mondani, hogy nem a Kaláka fogja énekelni a Szabó Lőrinc-verseket a Hangzó Helikonban? Már nem emlékszem mit válaszoltam, de, ahogy mindennek meg van a rendelt ideje, úgy tűnik a Kaláka–Szabó Lőrinc lemez számára a 2011. év volt megírva. Januárban nekiláttunk, válogattunk, olvasgattunk, eldöntöttük, hogy műfordítások is szerepelnek majd benne. Márciusban mentünk először stúdióba. Aztán nyáron is született néhány új ének, szeptemberben ismét stúdió, közben már kezdtük énekelni a dalokat. A Szeretlek bemutatója épp Buenos Airesben volt. Bár a közönség negyede, ha értett magyarul, nem sokat kellett tolmácsolni… Novemberben elkészült a könyv, és a lemez, a Hangzó Helikon huszonnegyedik darabjaként, Sajdik Ferenc illusztrációival. Felmerül a kérdés: könnyű énekelni Szabó Lőrinc verseit? Nemrég egy neves irodalmár, aki – azt hiszem – nem tudott erről a lemezünkről, azt mondta nekem, hogy Szabó Lőrinc énekelhetetlen. Persze ez igaz, ha valaki népdalformákban, szabályos metrumokban, konzekvens szótagszámokban gondolkodik. De ha a VERSET akarjuk elénekelni, akkor meg lehet küzdeni a következő sorokba

V i l á g z e n e

Nemrég egy neves irodalmár, aki – azt hiszem – nem tudott erről a lemezünkről, azt mondta nekem, hogy Szabó Lőrinc énekelhetetlen. hatással volt rám, a Reggeli ének című vers mesteri megzenésítése, a humor, és tragikum arányos vegyítése, a mindennapiság és az ünnepi emelkedettség, a zsoltáros elvarázsoltság szétválása és összeszálazódása. Zenében és előadásában számomra az est fénypontját jelentette… A legdöbbenetesebb vers a Nyitott szemmel című volt. A játékosság, amely a refrénben üti fel a fejét az egész vers kétségbeesett és ijesztő kietlenségében mint oázis, vagy mentő sziget emelkedik ki. Jó vers, de Gryllusék remekművet csináltak belőle. Köszönet érte… De talán még inkább a Különbéke sajátos »tragic joy« hangulata lett volna az egész estet felemelő elkeserítés-feloldás zárása. Hiszen ennek a versnek a címét adták az egész műsornak is. Joggal. Megidézték az élet kétségbeejtő jeleneteivel szembenéző költő szellemét. A világ esendőségére döbbenő ember rémületét. És a perc gyönyöreiben az élet szépségére rádöbbenés örömét is átélő költészet nagyszerűségét.

fotó: Haris László

Ahogy ott ültem, elgondolkoztam: vajon, ha maga Szabó Lőrinc testi valójában és szellemi jelenlétével végighallgatta volna ezt a műsort, vajon szokásos módján, könnyeit hullatva meghatódott volna, hogy ezek az Isten adta nagyszerű művészek mi mindenre fel tudták hívni verseiben a figyelmünket? Sokszor éreztem borzongva a műsor alatt, hogy ő boldogan hallgatná, élvezné, úgy érezné, hogy értő közeg foglalkozik alkotásaival.

átívelő mondatokkal, a változó hosszúságú sorokkal, az egyedi versszerkezetekkel. A végeredmény sokak számára talán azt sugallhatja, no lám milyen hálás, könnyű Szabó Lőrincet énekelni. És még azt is hozzátehetjük, milyen változatos zenei stílusokra adódik lehetősége a komponistának a Szabó Lőrinc-versek kapcsán. Aztán megszületett Rátóti Zoltán színművész barátunk közreműködésével a Különbéke című estünk. Információként ennyit kell leírnunk róla: A Hangzó Helikon sorozat Kaláka–Szabó Lőrinc kötete, Szabó Lőrinc versmagyarázatai (Vers és valóság), valamint a Horányi Károly és Kabdebó Lóránt szöveggondozásában megjelent Szabó Lőrinc: Vallomások című dokumentumkötet anyagaiból szerkesztette Kőváry Katalin. Büszkén idemásolom, amit a Szabó Lőrinc-kutatók doyenje, Kabdebó Lóránt írt a bemutatóról: „A Kortársak című vers megzenésítését már ismertem. Elhangzott a költő sírjánál is tavaly ősszel. Meggyőző és megrázó volt ott is. Ami most a leginkább

Gryllusék dicséretén túlmenően külön kell foglalkozzam a zenei részeket keretbe foglaló szerkezetről. Kőváry Katalin szerkesztéséről. Jellegzetes mozzanatokat jelenített meg, röviden, de fajsúlyosan. Éppen csak hogy tovább gördítse az előadást, és hogy közelebb hozza a közönséghez az alkotó költőt. És az embert. Arányosan, szépen vágta össze a szövegeket az Osiris Klasszikusok Vers és valóság és a Vallomás című köteteiből. De a keret nagy érdeme ez a szinte a zene mögé elbúvás, hangsúlyos támogatás volt. Ugyanakkor a keret egy csodálatos felfedezéssel szolgálhatott. Rátóti Zoltán szinte Szabó Lőrinc-i jelleggel élte a költő alakját. És versmondása, amint a keretből kiemelkedett, az est nagy felfedezését jelenthette. Ő jelenítette meg jelképesen a költőt, mintegy a háttérbe szorulva. Majd alkalmanként előlépett, és a felvezető-elbeszélő hangból átváltott, és a legfontosabb Szabó Lőrinc-verseket elmondta… A Vezér című vers az ő előadásában végre a helyére került. A huszadik század egyik nagy verse ugyanis… A gondolkodó, a létezés esélyein meditáló költő vágyakozását és kemény szellemi kereső küzdelmét egy másik vers, a Hitetlen büntetése megszólaltatásával érte el. A hitét vesztett költő szövegén átsütött, hitelesen a hitéhez visszatalálni vágyó költő reménykedése is.” 2013.

január 30.

HANGZÓ HELIK KALÁKA – SZABÓ ON LŐRINC: KÜLÖNBÉKE

Remélem, a Müpa-bemutató közönsége is Kabdebó Lóránthoz hasonlóan fog érezni. Gryllus Dániel

Fesztivál Színház

müpa

magazin 2013 január-február

K ö n n y ű

Kovács Bori

2013. január 15.

PÁBÓL ZTIK+ A MÜ MR2 AKUS TCAI FIÚK PÁL U nház

Fesztivál Szí

Harminc éve a grundon Az eleinte minden fellépésén más nevet viselő Pál Utcai Fiúk még akkor alakult, amikor a demo magnókazetták agyonmásoltan terjedtek, és szájról szájra járt a hír egy-egy új, tehetséges zenekarról – és akkor érkezett el a harmadik X-hez, amikor a zene már szinte kizárólag digitális formában létezik. A változó világhoz részben alkalmazkodva, de önazonosságát mégis megtartva a zenekar eközben olyan slágereket írt, mint a Bál, a Csak úgy csinál, a Hajsza, a Visszafordulnék, az Első dal vagy a legutolsó (azonos című) albumról a Legelő. A kezdeti szerelmes és harcos, punkos, rockos lendületet egyre inkább felváltották a gondosan megkomponált dalok, annak ellenére, hogy a zenekar inkább az élő fellépésekre helyezte a hangsúlyt, és viszonylag kevés albumot jelentetett meg. A 2013-as évet is elsősorban a színpadon töltik majd, az ünnepi koncertsorozat első állomása a Fesztivál Színházban lesz. A Pál Utcai Fiúk kifejezetten szeret a Müpában játszani, hiszen annak színpada és koncertterme nem követel meg semmilyen hangzásbeli kompromisszumot, így a banda előadhat ritkán játszott dalokat, és bátran megvalósíthatja legmerészebb ötleteit is, amellett, hogy akusztikus hangszerekre írja át legismertebb slágereit.

Az ír származású Jamie Winchester 1988-ban szüleit követve költözött Budapestre. Hamar belekerült a magyar zenei vérkeringésbe, számtalan művészt segített a háttérből, majd Hrutka Róberttel országos ismertségű duót alapított. 2008-ban szólókarrierbe kezdett, és a duóban elnyert Fonogram-díjak után 2010-ben a tőle megszokott akusztikus orientációjú popos rockzenét kissé punkosabb és elektronikusabb irányba vitte. The Cracks Are Showing című debütáló korongjáért immár önálló zeneszerzőként is kiérdemelte a Fonogram-díjat. 2012-ben, 24 év után Jamie visszaköltözött Írországba, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy egy-egy koncert erejéig ismét visszatérjen. A Müpában különleges, akusztikus felállásban lép színpadra, olyan régi barátokkal, mint Schmidt Vera és John Murphy énekes-gitáros előadók, az ütőhangszeres Galambos Zoltán, a billentyűs Dely Domonkos és a hegedűn játszó Farkas Izsák. Aki szerette Jamie Half-plugged Christmas című koncertfelvételét (amely az interneten elérhető), annak a meglepetésekkel megtűzdelt Müpa-koncerten is ott a helye, hiszen ki tudja, mikor jár nálunk ismét az ír énekesmadár?!

Otthonról haza 2013. február 4.

MR2 AKUSZT IK+ A JAMIE WINCH MÜPÁBÓL ESTER Fesztivál Szín

ház

50 müpa

magazin 2013 január-február

www.új-volkswagen-golf.hu

EGY EMBER HETENTE

87 500 LITER

LEVEGŐT LÉLEGEZ BE

Golf. Das Auto.

BlueMotion Technology szériában. A gépjárműgyártás felelősséggel jár. Az ügyfelek és a környezet iránt egyaránt. Ezért az új Golf ban a Start-Stop funkció és a fékenergia-visszatáplálás (rekuperáció) az alapfelszereltség része – jelentősen csökkentve ezzel a légszennyezést. Ez az új Golf azon innovációinak egyike, melyek még a legrövidebb utat is élménnyé teszik. És újabb igazolása a „Think Blue” filozófiának, a fenntartható fejlődés iránti elkötelezettségünknek.

Das Auto. Megalkotásához ismerned kell az embereket.

A Volkswagen Golf motorizáltságtól függő, kombinált átlagfogyasztása: 3,8–5,3 l/100 km, széndioxid-kibocsátása: 99–121 g/km. A képen látható gépkocsi extra felszereltséget tartalmazhat.

müpa

magazin 2013 január-február

Legnagyobb sikereit a hetvenes-nyolcvanas években érte el. Gyorsan és biztosan a zenés műfaj szinte tévedhetetlen sikerszerzőjévé emelkedett, s akkori darabjai tartják a mai napig az élvonalban – még ha az utóbbi évtizedekben születettek nem is keltettek olyan feltűnést, mint azok az egykoriak. Egy biztos: musicaltörténet nincs Andrew Lloyd Webber nevének említése nélkül.

WEBBER visszatér

Olyasfajta kettősség jellemzi egyéniségét, amit az angol lapok szerint a nevében használt vagy épp elhagyott kötőjel illusztrál a legjellemzőbben. Lord Lloyd-Webber valódi mogul, a konzervatív párt támogatója, hét színház tulajdonosa, aki antik burgundi borokat és preraffaelita festményeket gyűjt. A kötőjel nélküli Andrew csodagyerek volt, némi túlzással hamarabb komponált, mint járt, majd egészen az oxfordi Magdalene College-ig jutott mint történészhallgató, mire eldöntötte: faképnél hagyja az illusztris egyetemet, és minden idejét szenvedélyének, a zeneszerzésnek szenteli. (A kötőjelet egyébként 1997-ben ő maga illesztette nevébe, amikor a királynő lovaggá ütötte és Sydmonton bárójává tette. Mintha azt mondaná: nehogy valaki azt higgye, a Lloyd is a keresztnevem.) A zenés színház élvonalába nem egyedül jutott be: ahogy ez lenni szokott, egy fontos alkotói találkozás eredménye három, a világ különböző részein azóta is folyamatosan műsorra kerülő sikerdarab, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita. Tim Rice szövegeire született a három mű, és Tim Rice volt az oka, hogy a tizenhét éves Webber otthagyta Oxfordot, hogy komponista legyen. Az öt évvel idősebb szövegíró magabiztossága és könnyed versei felvillanyozták a fiatal szerzőt, s olyan dalokat eredményeztek, amelyek egyikével annak idején az Eurovíziós Dalfesztiválra is pályáztak. (A Rita Pavone által előadott dal később Heródes dalává vált a Szupersztárban.) „Amikor megismertem Timet, akkor jöttem rá, milyen kevés a jó szövegíró – mondja ma Webber. – Persze, egymásra is jól hatottunk, de fontosabb volt, hogy láttam: senki más nincs a láthatáron, aki olyan eredeti, mint ő. A szóhasználata, a nyelvi leleményei rafináltak és egyediek. Azóta sem találkoztam senkivel, aki csak meg is közelítené.” Két fiatal és türelmetlen szerző nyughatatlansága és merészsége tükröződött a Jézus Krisztus szupersztárban, amely a nagy ismertséget meghozta számukra. (A korábban írt József és a színes, szélesvásznú álomkabát még inkább ujjgyakorlat volt, amely egyetemi előadáson mutatkozott be, s évekkel később, csak sokszoros átalakítás után tért vissza a színpadokra.) Később sokan azt a bátorságot, a kor zenei stílusainak merész használatát, a kockázatvállalást kérték számon Webberen, ami a Szupersztár sajátja.

52 müpa

magazin 2013 január-február

K ö n n y ű

A Szupersztárhoz hasonlóan az Evita is Tim Rice ötlete volt, évek óta foglalkoztatta őt az argentin diktátorné sorsa és egyénisége. Webber eleinte ellenállt, Woodhouse művei alapján a Jeeves megírásába kezdett, ám annak kudarca visszavezette Rice ötletéhez és az újabb sikerhez. Az Evita volt azonban az utolsó közös mű, amelyet követően a mai napig együtt emlegetett szerzőpáros útjai örökre elváltak. Amikor egy újabb, Webberrel való közös munka lehetőségéről kérdezték, Tim Rice bevallotta: „Mi együtt már nem lennénk érvényesek a színházban. A nagy művészi együttműködések nemigen tartanak tovább tíz évnél. Ha mégis túlélik ezt az időt, hanyatlásnak indulnak. Mindkettőnknek fiatal alkotótársakra van szükségünk, hogy izgalmasat, újat tudjunk létrehozni.” Tény, Webber legjobb korszakának sokan mindmáig a Rice-szal való együttműködést tekintik, melyet a T. S. Eliot verseire írt Macskák tört meg. Ma már tudjuk, hatalmas, a műsorról évtizedeken át le sem kerülő siker lett a Cats is, pedig ott sem ment biztosra a zeneszerző: sokan óva intették, ki lesz kíváncsi egy csapat macskára a színházban. A következő nagy vállalkozásra, Az operaház fantomjára Webber ismét Rice-t hívta először, ám ő addigra másfelé fordult, s az ABBA szerzőpárosával dolgozott a Sakk szövegkönyvén. Webber szerint ez a darab okozta együttműködésük befejezését. Rice ugyanis eredetileg vele akarta megírni a hidegháború témáját sakkozók történetén keresztül bemutató művet, ám Webber nem tartotta elég drámainak a cselekményt, s kételkedett benne, Rice alkalmas-e a dramaturgiai problémák megoldására. Mire újra beszéltek, Rice már Benny Anderssonnal és Björn Ulvaeusszal szövetkezett a bemutatóra. Aztán sokáig nem is írt többet színpadra. „Talán igaz, hogy nem érdekli annyira a színpadi munka” – véli Webber. – Rengeteg lemezt készített azóta, és többször valóban kijelentette, hogy utálja a musicaleket. De azt hiszem, a lelke mélyén büszkébb a színpadi munkáira, mint valaha bevallaná. A Fantom megkérdőjelezhetetlen egyeduralma fémjelezte a nyolcvanas évek végének zenés színházát. Ahol tehették, játszották, ahol nem volt rá lehetőség, ott erre a darabra áhítoztak a nézők és az alkotók. Turisták tömegei váltottak jegyet a New York-i és londoni előadásokra, s tették Lloyd Webbert gazdagabb zeneszerzővé, mint akár Paul McCartney. És bár az effajta minősítés mindig viszonylagos, itt véget is ért a töretlen felfelé szárnyalás. Születtek még feltűnést keltő művek, például a Placido Domingo közreműködésével lemezre vett Requiem, a Patti LuPone, majd Glenn Close által színpadi sikerre vitt Sunset Boulevard, és a slágerlistákon is rendre megjelennek a félreismerhetetlenül fülbemászó, azonnal megjegyezhető Webber-slágerek. De igazán a régi művek élik reneszánszukat. Film lett az Evitából Madonnával, a Fantomból Gerald Butlerrel a főszerepben, színpadra került újból a József, a Starlight Express, az Evita és a Szupersztár. S mindig vannak új vállalkozások is, legutóbb például az Óz Harold Arlen által írt zenés változatának kiegészítése – melyről azt is rebesgették, inkább zseniális befektetés, mint átgondolt művészi alkotóvágy eredménye. Webber mindenesetre a Fantom vegyes fogadtatással bemutatott folytatására, a Love Never Dies című darabra is Tim Rice-t szerette volna szerzőtársnak, 2013. 27. 6. és aki inkább sok sikert kívánt, s nem élt január 2 a lehetőséggel. R E B B Zöldi Gergely E FW

BEST O

zeti éla Nem Bartók Bersenyterem Hangv müpa

magazin 2013 január-február

KEMÉNY ISTVÁN

Egy közönséges csütörtök egy működő kultúrában Késő ősz, késő délelőtt. Szolnokra utazom vonattal, író-olvasó találkozóra. (Én leszek az író.) Amikor elkezdek hallgatózni, a ferihegyi repülőtér mellett járunk, amit nemrég neveztek el Liszt Ferencről, bölcsen és előrelátóan: nem árt, ha a Budapestre érkező turisták a magyar zenével találkoznak először. Mintha így nemcsak egy másik ország, hanem egyúttal egy jól működő másik kultúra fogadná őket a reptéren, történetesen a magyar. Akiket kihallgatok, egy harminc körüli fotós nő és egy késő negyvenes baleseti kárbecslő. A szót a fotós viszi, a kárbecslő inkább csak figyelmes társalgópartner. Mert tényleg társalognak, nemcsak beszélgetnek; ahogy azokhoz illik, akik egy jól működő kultúrában nőttek fel (velem együtt, aki kihallgatom őket). Jó hallgatni, ahogy beszélnek. Amit mondanak, azt kevésbé. A nő Londonban dolgozott, és arról beszél, nemrég még milyen jó volt ide, Ferihegy egyre megérkezni (mielőtt bezárták ezt a terminált, mert csődbe ment a MALÉV). A húszkilónyi fotósfelszereléssel csak a vonatig kellett elvergődni, nem kellett taxiba ülni. Kik vesznek még magazinokat, kérdi a baleseti kárbecslő, mert úgy tudja, hogy a gazdasági válság és az informatikai forradalom a nagy nyugat-európai magazinokra is kihat. Rengeteg nyugat-európai költözött az utóbbi években az olcsó keletre, válaszol a fotósnő, nekik csinálják a magazinokat. És hozzáteszi hogy ő maga is oda szeretne kijutni, és ott, helyben dolgozni (kis önironikus sóhaj) a pálmafák alatt. Ami nem is irreális elképzelés, mert innen csak elmenni nehéz (alig hallható sóhaj), de kint már relatíve könnyű lesz. Mert kint szeretik a magyar fotósokat, mivel itt Magyarországon azt tanítják, hogyan kell 1 tárgyról 1 fényképet készíteni, míg kint már egyszerűen nem tanítják meg fényképezni a fotósokat. Inkább csinálnak kétezer darab képet, kiválasztanak belőle nyolcat, photoshoppal befejezik, és ezt hívják fényképezésnek. Természetes öntudattal említi a magyar fotósképzést, nincs elszállva tőle, ez van. A nyelvoktatást negatív példaként említi: Indiában mindenki megtanul egy második nyelvet (az angolt), ezzel szemben itthon mindig csak az volt fontos, hogy proletárt neveljenek, aki adót fizet, és itt marad. A baleseti kárbecslő bocsánatkérő mosollyal jegyzi meg, ő jó szakmát választott, baleset mindig lesz. Nemsokára leszállok.

tudja ítélni) bizony a magyar kultúra aranykorában élünk. És már több mint száz éve. (És még mindig.) Az író-olvasó találkozó is ezt az utóbbi állítást bizonyítja: nagy és figyelmes közönség gyűlt össze: összesen legalább százhúsz ember volt rám kíváncsi Szolnokon. Büszkén ülök fel a vonatra. Ahol már nincs mit csinálnom. Pedig van egy nagyon sürgős munkám, de nem mertem magammal hozni. A hatvanadik születésnapját ünneplő környékbeli zeneiskola irodalmi és képzőművészeti pályázatot hirdetett „A jövő zeneiskolája” címmel. Mivel az én két lányom is növendék volt régebben, felkértek zsűritagnak, amit örömmel vállaltam, mert a zeneiskola csodás hely csodás tanárokkal, akiknek meggyőződése, hogy azáltal, hogy zenére tanítják a gyerekeket, lelki alapot is adnak nekik. Nemcsak profi zenészeket képeznek. Nem ismernek elveszett tanítványt, elveszett lelket: szükség esetén akár még az otthoni gyakorlás is elmaradhat, csak jöjjön a gyerek, el ne maradjon. És ingyen is tanítanak, ha nincs keret, ez csak természetes. A kicsiknek szolfézs-akadályverseny, a nagyobbaknak kultúrtörténeti előadássorozat, ahol Faustot olvasnak és Szent Ágostont, együtt tanulva a különböző korszakok zenéjét, képzőművészetét, irodalmát. És most itt ez a pályázat. Harminckilenc pályaművet kaptam meg egy dossziéban, azzal, hogy sajnos szorít az idő, másfél napom van az elolvasásra és az értékelésre. Majdnem elvittem magammal a dossziét Szolnokra, hogy majd a vonaton olvasni fogom, de aztán rámtört a paranoia: mi van, ha ellopják? A hátizsákomat lehet pótolni, a benne lévő köteteimet szintén, de harminckilenc gyerek (nyolc és tizenhárom év között) verseit és novelláit nem lehet elveszteni. Olyan egyszerűen nincs. Úgyhogy nem hoztam el, este fogok nekilátni a munkának, otthon. Méltó lezárása lesz a mai napomnak. De most itt a vonaton akkor sincs mit csinálnom. Kihallgatni való beszélgetés sincs. Bámulok ki az ablakon, bele a nagy alföldi estébe. A magyar kultúra aranykorában élünk már több mint száz éve, és még mindig! – ezt mormolom magamban a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér mellett, mint egy ráolvasást.

(A jövő zeneiskolájában egyébként a hangszerek a levegőben Az író-olvasó találkozó előtt még egy rendhagyó irodalomórát lebegve fogják követni a növendékeket, a jövő zeneiskolája is tartok az egyik szolnoki gimnáziumban. Szemben ülök húsz emeletes lesz, mozgólépcsővel, a jövő zeneisvagy hatvan ragyogó szemű gimnazistával (egy kiskolájában zöld ufólények fognak vonósnégyest lány alszik a harmadik padban, az ő szemét nem játszani, a jövő zeneiskolájában maga a pá2013. . 8 látom). Figyelnek, kérdeznek, jelen vannak lélyamű tízéves szerzője tart majd trombi1 február lekben. De nem tudok nem arra gondolni köztaórát, a jövő zeneiskolájában nem lesz RIUM Á N R A E B T I ben, hogy vajon hány lesz itthon ebből a hatvizsga, és így tovább... de a pályaművek Á L ÜP ÓK A M -EST R Í S van szempárból (az alvó kislányéval együtt) egy dologban nagyjából megegyeznek: R KORTÁ ÉNY ISTVÁN M mondjuk tíz év múlva. Semmi közöm hozzá, abban, hogy a jövő zeneiskolája ott fog állKE m re e t g mordulok magamra. Nekem itt most annyi ni a Hollán Ernő és a Radnóti Miklós utca e Üv a dolgom, hogy hitelesen magyarázzam el, sarkán, amíg a világ és két nap.) hogy (persze amennyire ezt egy kortárs meg (2012. november)

54 müpa

magazin 2013 január-február

p e r c e s e k f é l é s N é g y müpa

magazin 2013 január-február

LÉLEGEZTETÉS v o n ó k e z e l é s s e l A biliárdszalonban kezdődött, tizenegynéhány évvel ezelőtt. Négy srác vívta csatáját a zöld filccel bevont terepasztalon. Vajon tudták, hogy Mozartnak is ez volt a kedvenc időtöltése? A fiúk nem csak a dákót, a vonót is profin forgatják. Olyannyira, hogy 2001-ben Mező Péter, Veér Csongor, Kondor Péter, Ölveti Mátyás megalapította az Accord Quartetet. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Irodalma a zongoráéval vetekszik, a komolyzenén belül a legkomolyabbak egyike a vonósnégyes muzsika. Négy művelt ember csevegése, így aposztrofálta anno Goethe, amikor a hallgatóságnak még volt hozzá szótára. Értette, amit hall. Manapság ínyencek és hozzáértők rétegzenéje, szikár, elvont, absztrakt nyelv, nincs benne semmi látványos, semmi harsány, semmi felszínes. Mozart éppen olyan modernnek hangzik ebben a formációban, mint bármely kortárs kompozíció. Hogy a helyzet mégsem ilyen drámai, hogy a vonósnégyes élő és átélhető zene lehet akár laikusok számára is, azt meglepődve hallom a srácoktól.

56 müpa

radt gyógyfürdőben. Vitték a komolyzenét olyan helyekre, ahová a fiatalok biztosan elmennek. Elsőre azt gondolnám, nem annyira a zene, hanem a performansz vonzotta a kortársaikat. De aztán kiderül, hogy a klasszikus zene komolyan hat, működik. Ahogy a Szimplában is. Minél jobban mentek bele az éjszakába, annál több szék fordult feléjük, a végén pedig az italozós, beszélgetős este komolyzenei koncertté alakult. És ezt egy vonósnégyes érte el Bartók, Bach, Mozart vagy éppen kortárs zeneszerzők muzsikájával.

Pályafutásuk egyik első állomása a Szimpla. Nem a kert, hanem még a Kertész utcai kulthely. A tulaj annak idején megkérdezte tőlük, nem játszanának-e ott esténként. Fellépti díj nem járt, viszont fogyaszthattak kedvükre. A fiúk beállítottak egy halom kottával, aztán muzsikáltak este nyolctól hajnali egyig. A szünetekben legurítottak néhány sört. Olykor kicsit belegabalyodtak a blattolásba, de nem számított. Buli volt. Meg tanulás, gyakorlás, összecsiszolódás, egymásra hangolódás. Aztán egyszer csak arra tévedt Kovalik Balázs, megtetszett neki a négy fiatalember produkciója, és felkérte őket, működjenek közre az általa rendezett Puskin-drámában, a Borisz Godunovban.

Aztán fokozatosan egyre sikeresebbek lettek. A 2005-ös Őszi Fesztiválon a fiúk portréi óriás méretben ott díszelegtek a 4–6-os villamosok oldalán. Ahogy az lenni szokott, megkísértette őket egy kiadó, feltéve a kérdést, szeretnének-e milliomosok lenni. Mit kéne ezért tennünk, kérdezték a fiúk. Kicsit átvariálni Mozart vonósnégyeseit. A fiúk azt válaszolták, köszönik szépen, akkor inkább lemondanak a milliókról. Mozart vonósnégyesei ugyanis úgy jók, ahogy vannak. Azóta sem veti fel őket a pénz. Egyelőre saját magukat menedzselik, de persze nem bánnák, ha egyszer valaki levenné róluk ezt a terhet. Addig marad az óraadás, a színházi zenélés, olykor egy-egy színvonalasabb kiruccanás a könnyűzenei vizekre. Felléptek már esküvőn, játszanak gyerekeknek, koncerteztek Tóth Verával, Dopemannel. Sokoldalúak, de nem kutyulják össze a műfajokat. Bármihez nyúlnak, azt mindig jó ízléssel teszik.

Beindult a történet, felléptek a Budapesti Őszi Fesztiválon, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Magyar Rádióban, a Zeneakadémián, és még ki tudja, hol nem. Kovalik nem véletlenül rendező, beindult a fantáziája, belehelyezte őket mindenféle extrém környezetbe, muzsikáltak a Kultiplexben, aluljáróban, metrómegállóban, kiszá-

Noha a Budapesti Zeneakadémián kötöttek szövetséget, valójában akkor rázódtak össze, amikor Madridban tanultak Reiner Schmidtnél, a Hagen Quartet másodhegedűsénél. A második órán a mester, akár egy keleti tanmesében, csak annyit mondott: „Az még nem vonósnégyes, ha négy ember egy időben, egy helyen ugyan-

magazin 2013 január-február

C s I P 4 vonó, 8 kéz, 16 húr „Bécstől Bécsig” – ezt a címet viseli a Müpa új, általános iskolásoknak szóló matinékoncert-sorozata, amely a császárváros két meghatározó korszakát állítja egymás mellé: az alapokat lerakó klasszikusokat és a mindent felforgató, úgynevezett „második bécsi iskola” alkotóit. Vagyis Haydnt, Mozartot, Beethovent és Schubertet állítja párba Schönberggel, Webernnel, Berggel és Tochhal. A koncertek persze nem száraz zenetörténet-órák élményét kínálják, hanem izgalmas felfedeznivalót. Az első alkalommal Haydn híres „Császár-kvartettjének” titkaira derül fény (ki tudja például, hogy miként rejtette el a szerző a császárhimnusz első sorainak kezdőbetűit a nyitótétel főtémájába?), valamint Schönberg legizgalmasabb darabjainak egyike, a 2. vonósnégyes kerül terítékre. Ez utóbbi káprázatos utazás egy másik bolygóra, zenei anyagát bármely sci-fi használhatná (ha ismernék a darabot Hollywoodban), de mozgókép nélkül is tökéletesen működik. E különleges utazásban nemcsak a 4 vonós vesz részt, hanem egy énekes is, mivel Schönberg beemeli az énekhangot a hangszeres zene legmagasabb rendű műfajába. A koncerten az Accord Quartet tagjai adják a nyolc kezet, Gál Gabi tesz hozzá ehhez két hangszálat, az időutazás során pedig Fazekas Gergely lesz az idegenvezető.

• Arnold Schönberg

„Az még nem vonósnégyes, ha négy ember egy időben, egy helyen ugyanazt a művet játssza”. azt a művet játssza.” Mondanom se kell, komoly lökést adott a fiúknak. A historikus Erich Höbart mesterkurzusán (Quatuor Mosaïques) sosem látott technikai finomságokra csodálkoztak rá, például arra, hogyan lehet a vonókezeléssel lélegeztetni a hangot, miközben egyáltalán nem kell vibrátózni. A historikus játékmód elemeinek elsajátítása még közelebb vitte őket Haydn és Mozart zenéjéhez. Legalább ekkora lelkesedéssel vetették magukat a kortárs zenébe. Fekete Gyula, Kákonyi Árpád nem egy művének ősbemutatója köthető hozzájuk. Sosem felejtik el, amikor Petrovics Emil 2. kvartettjét készítették elő. Mező Péter remegő kézzel hívta fel a mestert, hogy előadnák a darabot. „Mi is az együttesük neve?” – dörmögi Petrovics a telefonban. „Accord” – válaszolja Péter. „Az én darabomban is vannak akkordok, hehe…” Petrovics elment a koncertre, a fiúk remegve várták az ítéletet. „Máshogy is elő lehet adni, de jobban semmiképp” – mondta a mester. Legközelebb már Rómában adtak Petrovics-estet. Azóta játszottak mindenfelé a világban. Hol farmerben, hol klakkban-frakkban. Ez utóbbit akkor kellett magukra ölteni, amikor 2008 áprilisában a brüsszeli Tudományos Akadémián a Belga Királyi családnak muzsikáltak. Ahogy az lenni szokott, nyertek versenyeket, kaptak komoly elismeréseket. A Junior Príma Díjat 2010-ben, hogy csak egyet említsek. 2004-ben jelent meg első önálló lemezük, tökéletes keresztmetszete eddigi munkásságuknak. Mozart, 2013. . február 10 Bartók és Fekete Gyula egy-egy K vonósnégyesét örökítették E T R E C ON MATINÉK ÉZ, 16 HÚR meg. Most is ezt hallgatom. K 4 VONÓ, 8 QUARTET Kling József D R O C C A zínház Fesztivál S

mesés világ nem csak gyerekeknek mesék – versek – dalok – rajzfilmek – játékok – kézműves foglalkoztatók

kortársak és klasszikusok szalóki ági Gingalló Bumburi Brémai muzsikusok a csillagszemű juhász kiss ottó Bárányok lackfi jános Odalenn

müpa

magazin 2013 január-február

ÚJ CIRKUSZ,

más színház

Újab b műfa j j a l dik a gazd Müpa agolönf p r ofilja éle s . A ze tílus k iá l l ne kü ai, a ítás, s z í a n z h immá iroda áz, a r a ci tánc, lmi e rkus s t és a ri Du z is o a na-pa m t o t zi utá honr rton a cirk a lel n . Per usz. N a sor sze e oksá zac em pu erőt irkus szta eljes z l át ván nem en ró az yossá lunk végte szóló g, ha lenü nem , paza l vir tuóz r ki v i tudju telű, szính k: cir áz. H kusz i szen az eg ész v ilág.

A cirkuszt az ember a gyerekkorából hozza magával, ez az első színházi élmény: bámulja a légtornászt, a késdobálót, a bohócot, sajnálja kicsit a tűzkarikán vonakodva keresztül ugró kutyát, nevet a bicikliző medvén, és kicsit sem gondol arra, hogy amit lát, az igazi. A tűz, a medve, a kés. Aztán később Fellini és Nino Rota cirkuszát rajongja, pedig az már film, Giulietta Masina hatalmas szeme, festett bohócarca… Aztán egy fáradt, kopott vándorcirkusz valahol Horány határában egy grundon, elhízott műlovarnővel, aki jegyet szed és nyalókát árul, lehorgasztott fejű szomorú tevével, de még mindig valódi késsel és valódi, bár mérsékelt veszéllyel. Tán ez a legfélelmetesebb. Pszichológusok tudnának (tudnak) mesélni arról, hogy hétköznapi félelmeink hogyan szorulnak bele egy-egy mutatvány bámulásába;

58 müpa

magazin 2013 január-február

hogyan könnyebbülünk meg, amikor sikerül, és nemcsak attól, hanem bizonyára mástól is – ennek taglalása biztosan nem a kritikus dolga. De hogy a cirkusz – a régi és az új – a pillanatnyi rögvalóságból való intenzív kikapcsolás pompás eszköze, az tuti. Nem lehet a munkahelyi konfliktusokra gondolni, miközben a karikában eszeveszetten pörög két egymásba kapaszkodott ember… A kortárs cirkusz – vagy „új cirkusz”, ahogy nevezni szokás – nemcsak látványosság és izgalom és mutatvány. Mindez benne van persze, de ráadásként zubog benne a teatralitás; gondosan koreografált jelenetek követik egymást, melyekben az artisták színházi hatásokkal is játszanak; összefonódik ez a nem-színházi veszéllyel, a nagyon is valódi kockázattal, hogy nem sikerül, éppen most nem sikerül, vagyis a tét odafönt van, nagyon magasan, hiszen ha nem

c i r k u s z

A Művészetek Palotájába érkező kanadai – québeci – együttes, a Cirque Éloize éppen húszéves, vagyis nyilván több generációt tudhat már a múltjában, hisz egyik-másik tagja éppen ennyi lehet most. Lassan, fokról fokra kapaszkodtak föl a világhírig, de jónéhány éve már a „kupolában” honolnak: turnék, díjak és mámorosan tomboló közönség. A színházon – jó színházon – edzett néző tudja, hogyan kell ünnepelni egy jó előadást: az előadás alatt erős figyeléssel, együtt-menéssel, gondolkodással és érzelemmel, utána meg viharos tapssal, esetleg néhány, jó pillanatban eleresztett brávózással. De egy jó „új cirkusz-színház” nézője másképp ünnepel: végletesen, hangosabban és kevésbé jólfésülten, önfeledten és… és esetleg föl is pattan a helyéről, állva tapsol és kiabál. Tudja vagy sem: azért van így, mert nemcsak nézője, hanem szinte fizikailag is résztvevője az eseményeknek, a feszültség benne is fokozódik és csúcsra jár, szoros unisonóban azzal, amit néz. Mert nem tudjuk kikapcsolni – nem is kell – a tudást, hogy micsoda képtelen, irracionális, lehetetlen és veszélyes jelenet zajlik előttünk, ezért aztán „együtt mozgunk” a játszókkal, hátradőlünk, amikor ők vészesen előre dőlnek, visszafojtjuk a levegőt, amikor ugrásra készülnek, és nagyot fújunk, amikor két lábra érkeznek. Mélyebbről nevetünk, amikor viccesek, együtt élünk-létezünk velük – interaktív játék ez, mégpedig az önkéntes fajtából. (A másikat, a nem-önkénteset én például nem szeretem.)

Ú j

fotó: 2012 PRODUCTIONS NEUVART / VALÉRIE REMISE

sikerül, az is színházi elem. De bennünk, a nézőben már nem a torok- és gyomorszorító félelem fojtja vissza a lélegzetet, hanem egy színházi másság. Egy más színház.

A Cirque Éloize egyik előző, Eső című előadásában sokszor tocsognak vízben a művészek – meg se kottyan; nekik nem csúszik a pocsolya, a kéz, nem gátja a nedvesség a levegőben röpködésnek. És van az egésznek valami esős hangulata, a jó, frissítő, lágy esőből és a kilátástalan vizességből összegyúrva: Nouveau cirque, ez az a színházi szövet, amiben a cirkusz új életre kel. Még vagyis új cirkusz a Müpában mindig turnéznak az ID című produkciójukkal, amelyben Valamikor a hatvanas évek végén indult el a folyamat, amely – ma már tudjuk – forradalmi változatást hozott el a ciregy külvárosi gang, egy változatos szálakkal összefűkusz műfajában. Angliában, Franciaországban, Ausztráliában és az zött banda szórja artista-mutatványait – utódaik, Egyesült Államok nyugati partján egyszerre tűntek fel olyan társulatok, öntudatlan rajongóik a Jászai Mari téri aluljáróban amelyek kiengedték a cirkusz világából az állatokat és a porondmestert, ugyanhozzák a jelenség színházi aspektusát. Vetített akkor beemelték az ekkoriban megújuló mozgásművészetet, valamint a korszak lázadó és kísérletező zenei áramlatainak legjavát. Mindezt a legnemesebb artistahaháttér, rajta a személytelen és rideg, felhőkargyományokkal ötvözve létrehozták azt, amit utóbb nouveau cirque-nek, vagyis új circolókkal zsúfolt nagyvárosi sziluett; változakusznak neveztek el. Magyarországon a cirkusz műfaja mély tradícióval rendelkezik, s 1950 óta hivatalos artistaképzés folyik az első igazgatójáról elnevezett, ma évi 100 növendéket tos zene, mely nemcsak a hangulatot, hanem és 20 tanárt foglalkoztató Baross Imre Artistaképzőben. Az új cirkusz ezzel együtt – részint a mutatványok ritmusát és megalapozza; öta vasfüggöny okozta elzártság miatt is – csak az ezredfordulón talált el a Kárpát-medencébe letes jelmezek, amelyek beszélnek viselőjüka Sziget Fesztiválnak és a Trafónak köszönhetően. A műfaj azóta egyre népszerűbb: ezt mu- ről, és nagy ensemble-játék, mert ez a Cirque tatja, hogy a világhírű Cirque du Soleil – amely számos magyar artistát tudhat a tagjai között Éloize legsajátabb bélyege. – immár Budapesttel is turnéállomásként számol, és hogy 2013-tól saját helyszíne lesz az új cirkusznak a Sziget Fesztiválon. Két törekvés vezette a Művészetek Palotáját abban, hogy az új cirkusz műfaját 2013-tól örökbe fogadja. Egyrészt olyan produkciókat kíván meghívHogy ugyanis tizenketten mozognak, röpülni – kezdve a kanadai Cirque Éloize társulatával –, amelyek Magyarországra eddig nem nek, ugranak és táncolnak egyszerre a színpajutottak el, másrészt a Baross Imre Artistaképzővel (MACIVA) és a Sziget Fesztivállal don – lemaradunk a feléről, ha egy pontra fixálkaröltve szeretné megteremteni azt a közeget, amelyet az újdonságok iránt eljuk tekintetünket. A Cirkopolis című előadásban hívatott magyar cirkuszi alkotók a sajátjuknak érezhetnek. Hogy világraszóló képességeiket ne csak nemzetközi társulatokban kamatoztassák, hanem – ezt láthatják a Müpa szerencsés nézői – az egébemutathassák művészetüket a hazájukban is, mert ez a záloga szet kell magunkra engedni, az imaginárius vizuális annak, hogy létrejöjjenek olyan magyar társulatok – a Tavaszi világot, amelyben Eiffel-szerű építészeti álmok keveFesztivál keretében a Müpában fellépő Recirquel például rednek kafkai látomásokkal és posztmodern szoborszerűilyen –, amelyek bátran léphetnek ki az új cirkusz nemzetközi porondjára. ségekkel. A jelmezek, olykor barna-szürke öltönyök, nadrág-

kosztümök, máskor archaizáló artistaöltözetek, játszó személyeket öltöztetnek, színész-artistákat, akik mimikával és gesztussal is jellemzik az uniformizált világot. És a zene, amely egyszerre idézi a közismert cirkuszi zene motívumait, valamint a kortársi zenei világot, már a koreográfia legfőbb segítője; hiszen nemcsak a mutatványok, hanem a tánc is hangsúlyos elem itt – igazi összművészeti színház keretében.

2013. január 8., 9., 10

CIRQUE ÉLOIZE

– CIRKOPOLIS

Fesztivál Színház

És persze hihetetlen, képtelen a tempó, hibátlan az emberi masinéria: mindenki minden pillanatban ott van, ahol lennie kell, és addig, de csak addig, amíg ott kell lennie, és simán áthömpölyög-átrepül a következő jelenetbe, amikor aki eddig tartott, most ugrik, aztán zsonglőr, aztán bűvész, és megint artista… Legyőzve mindent, nemcsak az emberi, de az emberen túli korlátokat is, a gravitációt, a szabadesést – és alaposan próbára téve minket, a közönséget is: tudunk-e globális és totális élményt magunkra engedni. Ami engem illet: erősen fogok igyekezni. Csáki Judit

müpa

magazin 2013 január-február

Szerethető Müpa Reggelente, esőben akár 45 gilisztát is megszámol a kislányával, aztán végigtelefonálja a Nagykovácsi - Müpa autóutat, majd egymás után 8-10 megbeszélést bonyolít, mert a személyes találkozásban hisz. Este egy emelettel lejjebb koncert a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, és az esti mesemondás után még munka-emailekre válaszol.- Kovács Ágnes az ösztöneire hallgat. Egy éve írta fel egy papírlapra: a Müpában szeretnék dolgozni. Kis túlzással azóta ő az értékesítési és marketing igazgató, aki évi akár 1100 programért felel.

„Csaba igent mondott a kreatívra” (Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója-a szerk.)- szól. Ágnes futtában kollégájának a Müpának nevezett labirintus irodafolyosóján. Akárhányan állítják meg, mindig kedvesen és lényegretörően válaszol. Márpedig percenként megállítják. Hozzá tartozik az értékesítési és a marketing terület, a jegypénztár, és a közönségszervezés. Na meg az információs pult, amelyről azt mondja, ez az első találkozási pont az emberekkel, úgyhogy itt aztán végképp nem lehet hibázni. A „Müpa élmény” itt kezdődik. Ami nemcsak a vendégek kedves és udvarias fogadását jelenti, hogy nincs lehetetlen kérdés, minden információt megkap az érdeklődő, és, hogy nem kell túl hosszan sorba állni a ruhatárban és a büfében. Hanem azt is, hogy más tudatállapotba kerül az ember ebben az épületben, amelynek olyan energiája van, hogy Ágnes azt mondja, ha nem lenne gyermeke, ő már beköltözött volna.

60 müpa

magazin 2013 január-február

A kollégái egyébként már az első munkanap figyelmeztették, hogy az épület „bemüppantja” majd. És így is lett. Úgy érzi, ezt az érzést kell közvetíteni a közönségnek is. Ágnes egyébként zongoratanár anyukájával, édesapja zenekarban is játszott, és a családi debreceni kórusmúlttal, meg az otthoni négykezesezés élményével felvértezve úgy érzi, nincs élet zene nélkül. Ha úgy tetszik, ez része a kerek világnak. És hogy miért nem művész lett? Gyerekként, 8 évesen látott egy riportot egy reklámpszichológussal, és akkor eldöntötte, ezt fogja csinálni. Ebből maradt a reklám. Mielőtt Kovács Ágnes a Müpa nevét felírta volna arra a bizonyos papírlapra, egy hatalmas autógyár közep-kelet európai központjának volt a marketing- kommunikációs vezetője, akihez 26 ország tartozott. De dolgozott már például könyvkiadónál is . A Müpát azért vá-

K u l i s s z a lasztotta, mert szerinte Magyarországon ritka az ilyen egységes és kitalált márka, amely születése óta következetesen ugyanazokat az értékeket képviseli, és mindig is irigyelte az érzést, hogy milyen jó lehet dolgozni ezen. Persze egy autógyár évi pár gigantikus kampányához képest ezernyi program lényeges különbség. Egészen más munkatempót és gondolkodásmódot igényel, és sokkal jobban kell súlyozni az események között. Ráadásul mára nem elég az épület varázsa, és a nehéz gazdasági körülmények között egyre kevesebben és egyre kevesebbet költenek kultúrára. Így még több múlik azon, mennyi bevétel folyik be a programokból, amelyet aztán további színvonalas események megvalósítására lehet visszaforgatni. Ezért kellett változtatni a korábbi stratégián. Míg néhány évvel ezelőtt az épület kommunikációján volt a hangsúly, Ágnes és csapata most a tartalomét erősíti. Az eddigi fél-évadok helyett idén szeptembertől teljes évadokban gondolkodnak. Minden évadot olyan téma köré építenek, amely szinte felszólít: ismerd fel, mik a céljaid, és mi képvisel értéket az életedben. Mert a „Müpa élmény”, a magával ragadó egész, a sok izgalmas élményszilánkból épül fel - mondja Ágnes. Így új kiadványstruktúra is született. Persze a márka kulcselemeit, az alaptónusokat és a dizájnt nem megváltoztatni akarták, inkább csak frissíteni. A műsorfüzetek kisebbek lettek, a bontásuk tematikus helyett kronologikus. Az egyestés műsorfüzeteket az adott koncertre szabják az előadók művekhez kapcsolódó személyes gondolatainak, élményeinek megjelenítésével. A Müpa magazin megújulásakor pedig a jelszó a letisztult elegancia volt. Az új lap inkább életmódmagazinra hasonlít. Mert a Müpába eljönni életforma. Térkialakítása miatt ez az a hely, ahol éppúgy lehet irodalmat hallgatni, mint filmet nézni, és a Ludwig Múzeum kiállításait körbejárni, vagy beülni kávézni, egy-egy koncert után állófogadást rendezni a céges partnereknek. Szóval eltölteni egy napot „csak úgy”.

Kovács Ágnes azt is szeretné elérni, hogy a turisták hosszú hétvégéjének evidens része legyen egy koncert a Müpában. Meséli, hogy a Wagner napok alatt németek ültek be a kávézóba, akik aznap reggel érkeztek Magyarországra, csak azért, hogy az esti koncertet meghallgassák. Többek között ezért is fontos szerep jut az értékesítésben a közösségi média- kommunikációnak. Ágnes és munkatársai folyamatosan tesztelik, hova, milyen és mennyi tartalmat érdemes feltölteni. A Facebook, a Twitter vagy a YouTube más-más posztolási stratégiát igényel, hiszen minden felületre másért kattint a felhasználó. A túl sok, vagy a túl kevés poszt sem jó. De ahhoz elég gyakorinak és figyelemfelkeltőnek kell lennie, hogy kövessék. Például a legtöbb „like”-ot nemrégiben egy baba-mama koncertről készült fénykép kapta, amelyen a kismamák babakocsi-élőlánca látható. Emellett a Müpa az online és a hagyományos médiumok felületin is egyre több exkluzív tartalommal jelentkezik. A tervek szerint nemsokára a Müpa weboldala is megújul majd. A cél a könnyebb keresés és az áttekinthetőbb, még gazdagabb tartalom lesz, személyes hangulatú videókkal. De Kovács Ágnes átalakítja a törzsközönségnek szóló „élménycsomagokat” is. Azt szeretné, hogy a Müpához hűségesnek lenni, ide tartozni exkluzív élményt jelentsen. Ezért, a marketing adatbázis megújításával személyre szabott ajánlatokat állítana össze a gyakori látogatóknak. Ugyanakkor nem akar távolságtartó, „hideg” Müpa márkát építeni. Ezért dolgoznak munkatársaival az „öltönyös- nyakkendős” imázs lazításán, hogy a fiatalok egyetemisták is be merjenek jönni a Müpába, és felfedezzék magunknak ezt a helyet. Az eddigi ingyenes hangulat koncertek mellett például a Müpa kedvezményes nyugdíjas és diákjegyeket is árusít. A felsőoktatás intézményekkel együttműködésben pedig folytatni fogják azt az egyetemistáknak kiírt korábbi fotó- és videó pályázatot, amely az évad tematikáját láttatja a diákok szemével. És arról is szól, hogy mit jelent a fiataloknak a Müpa. Kovács Ágnes reméli, hogy ugyanazt, amit neki: egy szerethető márkát. Sipos Szilvia

müpa

magazin 2013 január-február

H u l l á m h o s s z

Konrad Kreuzer Az E.on Hungária Zrt. igazgatóságának elnöke Rendszeres látogatója vagyok a Művészetek Palotája eseményeinek; elsősorban a komolyzenei koncertek vonzanak ide gyakran. Minden alkalommal megcsodálom a nagyszerű építményt és annak akusztikáját. Rajongója vagyok a Nemzeti Filharmonikusok és a Budapesti Fesztiválzenekar előadásainak. Az elmúlt időszak legnagyobb élményét az olasz operadíva, Cecilia Bartoli barokk estje és a mexikói világklasszis, Ramón Vargas áriaestje jelentette számomra. Lélekemelő és energiát árasztó produkciók voltak: gazdagabbá tettek, és nemcsak egy estére. A téli koncertprogramok között három olyan eseményt is találtam, amelynek biztosan hallgatója és élvezője leszek: az újévi koncert Helmut Rillinggel, Sir Simon Rattle Mozart-estje a Felvilágosodás Korának Zenekarával, valamint a Bartókmaraton Fischer Iván művészeti vezetésével, számos kiváló magyar együttes és művész közreműködésével.

2013. 1. január

YDN: NY – HA LLING, E S R E V H RI ANG ÚJÉVI H KOK • HELMUT ZENEKAR EO ZA AZ ÉVS L KÓRUS, ORF ti L E m e ze PURC k Béla N Bartó ersenyterem Hangv

Bojár Gábor A Graphisoft társalapítója, igazgatóságának elnöke A Budapesti Fesztiválzenekar valamennyi előadásán megpróbálok jelen lenni, annak ellenére, hogy sokat utazom, és a munkám miatt kevés a szabadidőm. Felejthetetlen élmény marad az együttes májusi koncertje a Müpában, amikor Richard Strauss Zarathustrája és Rózsalovag-keringői mellett Beethoven Coriolan-nyitányát és D-dúr hegedűversenyét adták elő, utóbbit Pinchas Zukerman szólójával. Februárban biztosan nem fogom kihagyni a Bartók-maratont. Magyarországon immár hagyománnyá vált, hogy évente egy teljes napot szentel a Müpa és a Fesztiválzenekar egy-egy kiemelkedő alkotónak. Fischer Iván ezúttal a 20. századi magyar és egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alkotóját választotta. Bartók I. hegedűversenye, a Mikrokozmosz számos darabja és más zongoraművek egyaránt hallhatóak lesznek, valamint A csodálatos mandarin és A kékszakállú herceg vára.

2013. február 3.

BARTÓK-MA A BFZ ÉS A M RATON ÜPA K PRODUKCIÓJA ÖZÖS Bartók Béla N Hangverseny emzeti terem Fesztivál Szín ház

Ingo Fröhlich A Mercedes-Benz Hungária Kft. ügyvezető igazgatója Mivel erős érzelmi szálak fűznek hozzá, hajlok rá, hogy a Müpa 2012-es produkciói közül a Prima Pimissima-díjátadót nevezzem meg a legemlékezetesebb tavalyi élményemként. Elsősorban azért, mert a díjazott kiválóságok társaságában tölthettem az estét, és élvezhettem a nagyszerűen összeállított programot, amely ismételten kiemelte, hogy a Müpa milyen fontos szerepet játszik Magyarország kulturális életében. Ami a 2013-as év első hónapjainak programjait illeti: javaslom, hogy mindenki írja be a naptárába február 14-hez Budai László moderntangó-show-ját: a Nemzeti Táncszínház „Tango no Tango” című előadása látványos demonstrációját fogja nyújtani annak, hogy milyen lenyűgözően változatos táncról van szó. Ugyancsak ajánlom mindenkinek a Müpa „Babakoncert” sorozatát, amelyen először találkozhatnak a gyerekek a zenével, s amelyre biztosan el fogom vinni a családomat.

62 müpa

magazin 2013 január-február

2013. február 14.

TANGO NO TANGO MODERNTANGÓ-SHOW Fesztivál Színház

www.mupa.hu

Élmény! Minden tekintetben.

DALOLVA SZÉP AZ ÉLET Magyar zenés ﬁlmek ‘48 –‘97

HÁZIGAZDA: RÉZ ANDRÁS 2013. I. FÉLÉV 02.11. MÁGNÁS MISKA (1948) 02.25. DALOLVA SZÉP AZ ÉLET (1950) 03.11. ÁLLAMI ÁRUHÁZ (1952) 03.25. 2X2 NÉHA ÖT (1954) 04.08. EGY SZERELEM HÁROM ÉJSZAKÁJA (1967) 04.22. EZEK A FIATALOK (1967) 05.06. BÁSTYASÉTÁNY ’74 (1974) 05.20. A KENGURU (1975) 06.03. KOPASZKUTYA (1981) 06.17. CSINIBABA (1997) S T R A T É G I A I PA R T N E R E I N K

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

KÉ K ÉTH ÉTH THET TEN ENTE NTE TE HÉT ÉTFŐ FŐN N,, ESTE ES TE E 7 ÓRA RAK KO OR A ELŐ AZ LŐAD ADÓAD ADÓ TERE TER TE REMBEN REMB MBEN MB EN. N. EG E GYÜ ÜTT TMŰ MŰKÖ KÖ ÖDŐ DŐ PA ART R NE NER NER: R:: MAGY MA GYAR GY AR A R NEM EMZE ETI TI D GI DI GITÁ TÁLI LIS LIS AR RCHÍV CH HÍÍV VUM UM ÉS S FIL LMIINT N ÉZET ÉZET ÉZ T

S T R A T É G I A I M É D I A PA RT N E R E I N K

KRITIKÁK Sir John Eliot Gardiner és együttesei október 15-i koncertjéről

Gardiner és zenészei kiállták a próbát, és megteremtették a tökéletes egyensúlyt formai és lelki értelemben egyaránt. A kórus lehengerlő teljesítménye gyönyörű élményt jelentett (Beethoven elképzelései az emberi hang tűrőképességéről és a hangmagasság kifejezőerejéről minden dicséretes igyekezet ellenére rendszerint hallgathatatlanná teszik a művet, de a Monteverdi Kórus hajlékony állóképességét még ő sem tudta túlterhelni), a négy szólista csodálatos ragyogású, beszédszerűen értelmes együttese fantasztikus egységet alkotott, a zenekar pedig kifogástalanul pontosan egészítette ki a vokális szólamokat, egyetlen pillanatra sem kerekedve fölébük. Élvezet volt elmerülni az elegáns finomsággal megformált részletekben, a szólammozgások és hangszerelési ötletek transzparenciájában, a zenei élmény azonban korántsem merült ki ennyiben. Gardiner ugyanis, aki az együttes mögé egyetlen (kicsi) tömbben állította fel kórusát, mellettük egy vonalban elhelyezve, majdnem elrejtve a négy vokális szólistát, már-már túlzott egyszerűséget sugallva, de remek döntést hozva a színpadi megjelenéssel, mindvégig arra törekedett, hogy az előadás egységének érzését, a mise összefüggő szellemi ívének nehezen megragadható vonalát hangsúlyozza. […] A Missa solemnis az előadói intelligencia, felkészültség és rátermettség hatalmas megmérettetése, de Gardiner és zenészei kiállták a próbát, és megteremtették a tökéletes egyensúlyt formai és lelki értelemben egyaránt, elérve, hogy a hallgató úgy érezze, a szívéhez talált utat a valójában összpontosított figyelemmel végigkövetett alkotás.

A Missa solemnis nem csupán megközelíthetőnek, hanem megrendítőnek, érzelmileg megindítónak mutatkozott. Sir John Eliot Gardiner alighanem azért jött most Budapestre, hogy egyszer s mindenkorra eloszlasson egy félreértést. Azt, nevezetesen, hogy a Missa solemnis „elidegenített főmű” volna. Vagyis minden ízében enigmatikus, lényegét tekintve megközelíthetetlen. A Missa solemnis nem csupán megközelíthetőnek, hanem megrendítőnek, érzelmileg megindítónak, helyenként majd’ azt mondhatnám, a szó nemes értelmében hatásvadásznak mutatkozott. Olyannak, amelyben persze ott a tradíció, elsősorban a miseírás bécsi hagyománya, a régies tartás, de amely ugyanakkor teli van meghökkentő ötletekkel, eredeti megoldásokkal. Egyes részeinél mintha ablak nyílna ki, amelyen keresztül a Parsifal harmadik felvonásának polifóniája is felderengeni látszik, másoknál az öregedő zseni (Beethovenre már életében is alkalmazták ezt a szót, talán ő volt e tekintetben az első a zenetörténet óriásai közül) a szorongattatás éveire emlékezik, szinte berliozi színekkel, effektusokkal, képzeletében Napóleon csapatai törnek elő, a szólisták szinte egzaltált hangon könyörögnek: „dona nobis pacem”. Mindez ott van a partitúrában, kottafejekbe rejtjelezve, csak észre kell venni. Gardiner észrevette, felfedezte – és felfedeztette velünk, hallgatókkal is. Kovács Sándor (fidelio.hu, 2012. október 18.)

Rákai Zsuzsanna (Élet és irodalom, 2012. október 19.)

A kritikusnak nem igaza van, hanem véleménye. 64 müpa

magazin 2013 január-február

„Ilyen arcokra szokták bízni a drogbáró szerepét, pedig nem tudná meggyőzően alakítani, mert mindig vidám a szeme.” Azért jó, hogy nincs új három tenor, mert most lehet vitatkozni, ki lenne az. Alagna, Cura (na jó, ő nem), Flórez, Villazón, Kaufmann, Vargas. Ramón Vargas, ő talán mindenkinél beférne a legjobbak közé, az szinte biztos. Csak hallgatja az ember ezt a barátságos külsejű, mosolygós embert, amerikai filmekben ilyen arcokra szokták bízni a drogbáró szerepét, pedig nem tudná meggyőzően alakítani, mert mindig vidám a szeme. Nagyon szép a hangja. […] A Giocondából az ária némileg rázós, egy elkapkodott belépés miatt inog néhány másodpercig a zene, de rendbe jön minden, a Boccanegra pedig friss és erőteljes, ezt énekelte a minap Bécsben is, Domingo mellett. A koncert vége mariachi dalok, a magyarországi mexikói közösség nagy örömére. Amúgy mókás, mert a Los Caballeros zenekar sombrerós horvátokból áll, szőke legény hegedül intenzíven, a hasát kidugva, négy gitáros, két trombitás, a hangzás tökéletesen autentikusnak tűnik, Vargas pedig oldottan, jókedvvel és a koncert során többszörösen is bizonyított káprázatos levegőkkel énekel, most végre bele is lehet tapsolni, amikor már tizenöt másodperce tartja a hangot, és csak utána kezdi a frázist cifrázni. Egyszer meghallgatnám úgy is az énekest, hogy a mariachival kezd, és ezt a felszabadultságot viszi át az operaáriákba, de ez csak akadékoskodás. Voltaképpen akárhányszor meghallgatnám, úgy, ahogy van. Fáy Miklós (Népszabadság, 2012. december 4.)

Ki meri korunk „nagy tenorjai” közül Nemorino áriáját olyan visszafogott, suttogásnyi diminuendóval zárni, mint Vargas?

S A C H S É S B E C K M E S S E R

KRITIKÁK Ramón Vargas 2012. november 28-i áriaestjéről

Nagyszerűen felépített program volt. Az este Mozart-részletekkel kezdődött számára, Don Ottavio áriáit énekelte, meggyőző biztonsággal. Két apró ponton érződött, hogy nem par excellence Mozarténekesről van szó, de ezek könnyen javítható hibácskák. Sokkal fontosabb, hogy a figura egy pillanat alatt megteremtődött, s hogy egy olyan, idehaza ritkán hallható vokális kultúra hatása alá kerültünk, ami alapvetően az egész este minőségét meghatározta. […] Vajon ki meri korunk „nagy tenorjai” közül Nemorino áriáját (A szerelmi bájital) olyan visszafogott, suttogásnyi diminuendóval zárni, mint Vargas? (A hatalmas terem egy végtelennek tűnő másodpercre visszafogta lélegzetét.) Ki képes arra, hogy a Mefistofeleepilógusa második szakaszának visszatérését oly halk legatóval énekelje végig, mint Vargas? Ki tudna ma akkora dallamívet lendülettel összekötni, mint az Adorno-áriában (Simon Boccanegra) azt Vargas tette? Mindehhez járul végtelenül szimpatikus és közvetlen megjelenése. No és persze az egész este fölépítése. (Mit este? Az egész pálya!) […] Egy tenorista, aki pontosan tudja, hogy mit tud és mik a határai. Ez az egész este erről szólt. Pályatársai hasonló adottságokkal már rég túl lennének Radamesen, és 52 évesen – Vargas most ennyi – sejthetően egy jól fizető énekiskolát vezetnének maximum. Ramón Vargas viszont itt van a csúcson, harminc év után is. Mindig csak a takarójáig nyújtózott. -zéta- (momus.hu, 2012. december 1.)

A kritikusnak nem igaza van, hanem véleménye. müpa

magazin 2013 január-február

H a t á r s é r t ő k

• Sipos Mihály

• Porteleki László

• Éri Péter

• Hamar Dániel

„A népdalok olyanok, mint a kavicsok a Dunában” A Carnegie Hallban legutóbb Schiff Andrással játszottak, de volt már közös koncertjük amerikai rockzenekarral is a Sziget Fesztiválon. Rendszeresen fellépnek iskolai tornatermekben éppúgy, mint koncertpalotákban, februárban a Bartók-maraton vendégei lesznek. Klasszikus zenéről, pénzről és szerelemről, a népdalok titkos jelentéséről, valamint a különféle műfajok keveréséről Hamar Dániel, az együttes zenésze, alapító tagja beszélt a Müpa Magazinnak. Nem furcsa a hagyományos táncházas környezetből kiszakadva, a Carnegie Hall vagy a Müpa színpadán, rivaldafényben, távol a közönségtől játszani? Dehogynem. Az a zene, amit mi játszunk, eredendően nem színpadi, hanem közösségi zene. A népzenész nem sztár volt, hanem azt húzta, amit kértek tőle. Nem az volt a fontos, hogy kicsoda, hanem hogy kinek zenél. Abban a pillanatban, hogy fölmegyünk a színpadra, már más műfajról van szó. A koncertnek megvannak a maga törvényszerűségei, van egy íve: a közönség eleinte passzív befogadó, de van egy pont, amikor ráhangolódik a zenére, és elkezd visszafelé sugározni. Ez az előadónak is hatalmas élmény, erőt ad, az egekbe repít. Minden zenész ezt az érzést keresi, de még a legnagyobb zenészeknek is csak ritkán adatik meg. Mi ezt nagyon sokszor átéltük, pedig amatőrök maradtunk. Az „amatőr” kifejezést arra érted, hogy az együttes több tagjának is máig van civil foglalkozása a muzsiká(lá)s mellett? Sipos Mihály matematikusként, Éri Péter rádiós szerkesztőként, te geofizikusként keresed a kenyered.

a Szent István Király Szimfonikus Zenekar elődjében bőgőztél. Játszottál azóta klasszikus zenét? Amióta otthagytam az István Zenekart nem, bár időnként hiányzik. De amikor elkapott a népzene, nem engedett többé el. Olyan, mint egy felfedezőút, ahonnan nem lehet visszafordulni. Hetedik éve járjátok az ország iskoláit, rendhagyó énekórákon megismertetve a tanulókkal a népzenei hagyományt. Nekik mit játszotok? Bármit, amit más koncerteken. Akár gyimesi halottkísérőt is. Százból kilencvenkilenc esetben nem tudják, hogy kik vagyunk, és mit játszunk, de már megtanultuk, hogyan lehet áttörni a kezdeti ellenállást. A zene olyan, mint az imádság – a lelket nyitja meg és tartja karban. De azért arról is szoktunk beszélni, hogy az „Érik a szőlő, hajlik a vessző” nem a mezőgazdaságról szól, a „Hej, Jancsika, Jancsika, miért nem nőttél nagyobbra” pedig nem egy kisfiúra utal! Popslágerek népzenésítésén nem gondolkoztatok?

Nem akartuk mi ezt a zenét megélhetési szinten űzni, és nem Lehet a műfajokat keverni, sokan csinálják, van is rá kereslet. Mi a vonzott, hogy kiszolgáltatottak legyünk a népzenedivat hullám- népzene hagyományos megszólalásának erejében hiszünk. A néphegyeinek és -völgyeinek. Másrészt nagyon szeretjük a szakmándalok olyanok, mint a kavicsok a Dunában. A folyó felső szakakat. Mivel megvolt a stabil hátterünk, megengedhettük szán még szikladarabok vannak a vízben, a torkolatnál magunknak, hogy ne vállaljunk el olyan felkéréseket, már gyönyörű, apró, csiszolt kavicsok. Ha egy tö2013. amikre csak anyagi okokból kellett volna igent rött sörösüveget dobsz a Dunába, előbb-utóbb február 3. mondani. Mi szerelemből, nem pénzért akarunk abból is kavics lesz – lehet, hogy kell hozzá száz BARTÓK-MA zenélni. vagy kétszáz év. A népzene is hasonló, sokfajA BFZ ÉS A M RATON ta zenei hatás éri, de ha van elegendő idő, és ÜPA KÖZÖS PRODUKCIÓJA A Muzsikásból többen is a klasszikus zene felől főként autentikus közeg, még a leggyengébb Bartók Béla N indultatok. Te annak idején az István Zenekarban, dallam is nemessé válik. emzeti Hangversenyte rem Végh Dániel–Fazekas Gergely Fesztiv ál Színház

66 müpa

magazin 2013 január-február

EGY ELAPADÓ TENGER

Szürkület a Holt-tenger partján, a föld legmélyebben fekvő vidékén. A beltenger vízszintje 426 méterrel a tengerszint alatt található – és mindaddig tovább csökken, amíg az izraeliek, jordániaiak és a palesztinok fő vízforrását, a Jordán folyót víztározóként zsákmányolják ki. A folyam egykor évente 1300 millió köbméter vizet juttatott a sós tóba, ma már alig 30-50 millió köbméter éri el a Holt-tengert. Ennek ellenére soha nem fog teljesen kiszáradni, mert ha még 100 méternyi vízmélységet veszítene is, az így lecsökkenő felületen olyan csekély lenne a párolgás, hogy a vízszint stabilizálódna

12/09 25

TUDÁS KALAND INSPIRÁCIÓ A GEO kíváncsi, közérthető és sokszínű. Ismeretterjesztő magazin azoknak, akik nyitottak a világra... Keresse az újságárusoknál!

Rendelje meg most!

Telefonon: (06-40) 510-510, interneten: www.aslapok.hu, vagy e-mailben: elofizetes@axels.hu

Az ismeretterjesztő magazin müpa

magazin 2013 január-február

www.mupa.hu

Élmény! Minden tekintetben.

JÁTÉK A MŰ

V ÉSZET TEL Családi és ifjúsági pro gr amok

S T R A T É G I A I PA R T N E R E I N K

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

68 müpa

magazin 2013 január-február

S T R A T É G I A I M É D I A PA RT N E R E I N K