Müpa Magazin 2014/2015 évad 2. szám

Ingyenes időszaki kiadvány • IX. évfolyam 5. szám • 2014. november-december

MAGAZIN

müpa

ÉLET • STÍLUS • MŰVÉSZET

www.mupa.hu

Nagyon rövid.

Nagyon komoly.

Nagyon szórakoztató.

A Rózsavölgyi Kiadó és a Művészetek Palotája közös könyvsorozatának kötetei a zenével kapcsolatos alapkérdésekhez vezetik el az olvasót. Szakterületük legjelentősebb kutatói nyújtanak nagyon rövid bevezetést a legfontosabb zenei témákba közérthető, elgondolkodtató, olykor provokatív formában.

Novembertől két újabb kötet kapható a könyvesboltokban!

Rózsavölgyi és Társa

KEDVES MAGYAR KÖZÖNSÉG! A Bécsi Filharmonikusok új zenekari igazgatójaként sok szeretettel köszöntöm Önöket!

Hazáink – Magyarország és Ausztria – kitűnő szomszédi kapcsolata megmutatkozik a kultúra területén is, kiváltképpen a zenében. A magyar zene világa évszázadok óta ihleti meg Európa nagy zeneszerzőit, és kiváló magyar zenészek váltak és válnak világszerte híressé. Zenekarunk tagjai között is számos nagyszerű magyar muzsikus, zenekari szólista található. Decemberi 7-i koncertünkön Johann Baptist Vanhal Nagybőgőversenyének szólistája Rácz Ödön lesz. A hangversenyen felcsendül még Gustav Mahler V. szimfóniája is, Michael Tilson Thomas vezényletével. Nagy örömmel várjuk közelgő látogatásunkat gyönyörű városukba, fellépéseinket csodálatos akusztikájú koncerttermükben és örülünk, hogy ebben és az elkövetkezendő évadokban érdekes műsorokat mutathatunk be Önöknek.

A zenekar nevében üdvözlettel

HARALD KRUMPÖCK Zenekari igazgató Bécsi Filharmonikusok

müpa

magazin 2014 november–december

3

3 6

Nyitány

Horizont

KLASSZIKUS

8 A gyásztól az örömig 12 Konok szerénység 16 A király énekesei – az éneklés 18 20 22 23 24

királyai

Istenes József – pokoli erőfeszítéssel Rivalizáló istennők „Ne akard csinálni, csak csináld!”

Ne higgyünk Rousseau-nak?

Kismester, nagymester

4 müpa

magazin 2014 november–december

MŰVÉSZBEJÁRÓ

28

A zenekari játék is kamarazene

AKTUÁLIS ZENE

30

Háborús gépezet

fotó: Christian Steiner

fotó: Simon Fowler

8

20

24

JAZZ

38 Nagy jazztalálkozások 41 A Makrokozmosz nyitott világa 42 Hangakrobaták NÉPZENE

LITERÁRIUM

32 34 36

Kilincs, Sárga Veszedelem, Szükség „Jó, hát akkor itt fogunk élni” Az idill megszállottja

44 Közös tőről VILÁGZENE

46 Egyszerűen képtelenség KÖNNYŰ

50 Múzsa és úrnő – Marianne Faithfull

3

I M P R E S SZ U M

Müpa Magazin A Művészetek Palotája ingyenes kiadványa Alapító: Művészetek Palotája Kulturális Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság Káel Csaba vezérigazgató Főszerkesztő: Csengery Kristóf Keresztury Tibor Olvasószerkesztő: Papp Tímea Szerkesztőség: Fidelio Média Kft. 1066 Budapest, Nyugati tér 1.

(6. emelet)

ÚJCIRKUSZ

52

Hódolat Csehovnak

Fax: (+36-1) 476-0321 E-mail: mupamagazin@fidelio.hu

46

Felelős kiadó: a Fidelio Média Kft. ügyvezetője fotó: Merényi Dávid

fotó: Ryan Anderson

38

Telefon: (+36-1) 476-0320

KULISSZA

60 Szemléletváltás, párbeszéd, nyitottság

FILM

54 Tudod, hogy mennyi elég

HULLÁMHOSSZ

CSALÁDI ÉS IFJÚSÁGI PROGRAMOK

Devecseri Gergő

62 Hoffman Petra • Szegő Fruzsina •

56 Zenés együttlétek régi

BECKMESSER ÉS SACHS

A PÉNZ ZENÉL

H ATÁ R S É R T Ő K

ismerősökkel

58

A hangok hullámán

64 Szemelvények kritikákból 66 Legálisan ordítozni

Nyomda: Pátria Nyomda Zrt. Megjelenik 16.000 példányban HU ISSN 1788-439X Művészetek Palotája: 1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

Telefon: (+36-1) 555-3000 E-mail: info@mupa.hu Címlapon: Marianne Faithfull www.mupa.hu

A Müpa legújabb megvalósult digitális fejlesz­té­sé­nek köszönhetően októbertől már a www.mupa.hu oldalon és Facebook-alkalmazáson keresztül is elérhetővé vált a Müpa Magazin. A kéthavonta megjelenő újság online kiadásával nemcsak a nyomtatott magazin vált digitális formában is olvashatóvá, hanem a programokhoz kapcsolódó ex­ klu­zív tartalmakkal és közvetlen jegyvásárlási lehetőséggel is felvértezik a Müpa Magazint. A fejlesztés az intézmény hosszú távú digitális stratégiájának szerves részeként valósult meg, amelyben a Müpa komoly hangsúlyt fektet a kommunikációra és a látogatók digitális igényeinek kielégítésére. A Müpa jubileumi, tizedik évadában már hat közösségi csatornán – Facebook, Google+, Instagram, Pinterest, Twitter, Youtube – kommunikál a közönséggel.

FESZTIVÁLOK ÖVEZTÉK A MÜPA JUBILEUMI ÉVADNYITÁSÁT

fotó: Kotschy Gábor

Két rendezvénysorozat is gazdagította a Müpa őszi programkínálatát. A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös rendezésű eseménysorozata, a Bridging Europe – Európai Hidak fesztivál német kultúrát fókuszába állító programjai szeptember 10. és 16. között közel tízezer embert értek el. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál megújult formában és arculattal, a kortárs és progresszív művészetet fókuszba állítva várta a látogatókat október 3. és 19. között. Magyarország legjelentősebb őszi fesztiválja idén 23. alkalommal, több szempontból is megújulva jött létre a Művészetek Palotája, a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ valamint a Magyar Turizmus Zrt. együttműködésében. A Művészetek Palotája jóvoltából különleges helyszínnel bővült a fesztivál: a Müpa mellett felállított négyszáz fős CAFe Sátor bőséges könnyűzenei, jazz és újcirkusz-programmal várta a vendégeket.

EREDETI MOZARTKÉZIRATOT TALÁLTAK A SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁRBAN Nemzetközi zenetudományi szenzáció: dr. Mikusi Balázs zenetörténész, az Orszá­ gos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának vezetője a gyűjtemény eddig azonosítatlan töredékei között megtalálta és azonosította Wolfgang Amadeus Mozart (1756– 1791) egyik legnépszerűbb műve, a „török indulós” A-dúr zongoraszonáta (K. 331) autográf – vagyis szerzői kéztől származó – kézirattöredékét. Az eredeti szerzői kéziratnak mindeddig csak a legutolsó oldala volt ismert, ezt teszi teljesebbé a nemrég megtalált négy oldal, választ adva az előadásmód számos, korábban megválaszolatlan kérdésére – sőt a most napvilágra került eredeti kézirat nyomán az eddigi nyomtatott kiadásokban előadási jeleket, ritmusokat, olykor hibás hangokat kell majd javítani. A kéziratot szeptember 26-án, a Kutatók Éjszakáján mutatta be a nagyközönségnek az Országos Széchényi Könyvtár Dísztermében a kézirat felfedezője, dr. Mikusi Balázs, valamint dr. Ulrich Leisinger, a salzburgi Mozarteum kutatási igazgatója. A bemutató alkalmából a közönség megtekinthette az eredeti kéziratot, Kocsis Zoltán zongoraművész pedig egy korabeli fortepiano kópiáján a teljes szonátát megszólaltatta.

VÁRDAI ISTVÁN NEMZETKÖZI VERSENYSIKERE

fotó: Jean Claude Capt

HORIZON

EXKLUZÍV TARTALOMMAL JÖN AZ ÚJ, DIGITÁLIS MÜPA MAGAZIN

6 müpa

magazin 2014 november–december

Szeptember 12-én ért véget Münchenben Európa egyik legrangosabb zenei versenye, a német állami rádióállomásokat tömörítő ARD Nemzetközi Csellóversenye. A megmérettetésen részt vett a Müpában rendszeresen fellépő magyar muzsikus, Várdai István (1985) is, aki 65 résztvevő közül az első díjat nyerte el. Várdai sikerének értékét növeli, hogy a művész három esztendővel korábban a Genfi Nemzetközi Csellóversenyen is hasonlóképpen diadalmaskodott. Ő az egyedüli a csellózás történetében, aki mindkét nagy presztízsű nemzetközi verseny első helyezésével büszkélkedhet.

Az ARD zenei versenyeit (melyek között a csellóverseny négyévente kerül sorra) a szakmai közvélemény a legnehezebb zenei versenyek közt tartja számon. Ezeken a versenyeken az elmúlt fél évszázadban olyan művészek nyertek, mint Maurice André, Heinz Holliger, Mitsuko Uchida, Thomas Quasthoff és Christian Tetzlaff. Várdai István a döntőben Dvořák h-moll gordonkaversenyét szólaltatta meg.

fotó: Simon Fowler

KLASSZIKU

A GYÁSZTÓLA 8 müpa

magazin 2014 november–december

Ha egy műveltségi vetélkedő résztvevői azt a feladatot kapnák, hogy említsenek Berlin városához kapcsolódó történelmi és kulturális jelképeket, számos egyéb mellett alighanem két fogalom akadna, amely mindenkinek eszébe jut: a fal és a Filharmonikusok.

Az egyik tengernyi szenvedést okozott évtizedeken át, emberek százezreit szakította el egymástól, és a kegyetlenség, gyűlölet, hidegháború szimbólumává vált. A másik tengernyi örömöt szerzett, és összekötötte az embereket. Az egyik szerencsére már a múlté, a másik egyszerre múlt és jelen. Ritkán említik a kettőt együtt, most azonban igen: a fal leomlásának negyedszázados évforduló-

Matthews, Bernarda Fink, Christian Elsner és Hanno Müller-Brachmann szólójával. Az Örömódával végződő mű felvezetéseként minden este más és más 20. századi mű szólal meg: Helmuth Lachenmann (1935) alkotása, a Tableau (1988) ebben az összefüggésben a németséget képviseli, a lengyeleket Karol Szymanowski Stabat Matere (1925-26), a cseheket Bohuslav Martinů 4. zongora-

A három közép-európai koncert a közös ünneplés öröme mellett a köszönet gesztusa is. ját a Berlini Filharmonikusok közép-európai turnéval ünneplik, s ennek részeként Budapesten, a Müpában is fellépnek.

Az ötlet szimbolikus. Aki megtekinti a Berlini Filharmonikusok idei koncertévadában a novemberi programokat, végigkövetheti a megemlékezések menetrendjét. A zenekar először saját otthonában ünnepli meg a berlini fal leomlásának negyedszázados évfordulóját. Négy egymást követő estén, november 6-án, 7-én, 8-án és 9-én hallhatja a Filharmónia közönsége Beethoven 9. szimfóniáját Sir Simon Rattle vezényletével, Sally

versenye (1956), a magyarokat Kurtág György (1926) Grabstein für Stephan című kompozíciója (1989). Az események berlini csúcspontja november 9. Bár 1989-ben a falat két oldalról a két Berlin polgárai csak néhány nappal ez után kezdték csákányokkal-kalapácsokkal ténylegesen is elbontani, az emlékezet mégis ezt a sorsdöntő napot, a Német Szocialista Egységpárt ülésének és Günter Schabowski ezt követő sajtótájékoztatójának időpontját őrizte meg a berlini fal leomlásának dátumaként.

Ezen a napon hallhatja a Berlini Filhar­mó­ nia közönsége negyedszer a műsor-­összeállítást (a Beethoven-szimfónia társa ezúttal Szymanowski Stabat Matere), ezt követően pedig az együttes közép-európai turnéra indul, hogy elvigye a megemlékezés és az ünnep hangjait Varsóba (november 12.), Budapestre, a Művészetek Palotájába (november 14.) és Prágába (november 15.) — azt talán mondani sem kell, hogy mindhárom fővárosban a ven-

Fal és zene Fennállásának három évtizede során a falat még megközelíteni is életveszélyes volt. Amikor 1989 novemberében változott a helyzet, a muzsikustársadalom néhány tagja szerette volna megünnepelni a katarzist. Msztyiszlav Rosztropovics párizsi lakásában értesült a fejleményekről, s egy barátját kérte meg, hogy magánrepülőgépén Berlinbe vigye, ahol a Checkpoint Charlie-nál adott rögtönzött Bach-koncertet (a széket egy őrt álló katonától kölcsönözték). Daniel Barenboim 1989. november 10-én Beethoven 7. szimfóniájának felvételére készült Berlinben, a Filharmonikusokkal. Hirtelen elhatározással néhány nappal későbbre ingyenes koncertet hirdettek meg a fal leomlásának tiszteletére. Az érdeklődők hajnali négytől álltak sorban a jegyekért, a közönség tagjaitól csupán NDK-s személyi igazolványt kértek. A megjelentek közül sokan ekkor lépték át először a Filharmónia küszöbét, sőt Berlin nyugati részének földjére is ez alkalommal tehették először a lábukat.

A könnyűzene sztárjai közül a Pink Flyod 1990. július 21-én, a Potsdamer Platzon tartott gigantikus koncertjén, The Wall című albumának előadásával tisztelgett a két Németország újraegyesítése előtt.

A Z ÖRÖMIG müpa

magazin 2014 november–december

9

KLASSZIKU

déglátó nemzet zeneszerzőjének művét játsszák a Kilencedik előzenéjeként. Érthető a választás: Varsó, Budapest, Prága, a lengyelek, a magyarok és a csehek — mindhárom nép jelentősen hozzájárult a szovjet gyarmatbirodalom lebontásának folyamatához, sőt akadt olyan, amelyik a két Németország újraegyesítéséhez és ezen keresztül magának a falnak a leomlásához is, mint közismert, történetesen éppen a magyar külpolitika, a határok emlékezetes megnyitásával, 1989. szeptember 11-én. A három közép-európai koncert tehát az közös ünneplés öröme mellett a köszönet gesztusa is.

Danke Ungarn!

Beethoven egyik legnépszerűbb szimfóniájának és egy 20. századi műnek az egymás mellé helyezése a Berlini Filharmonikusoknak az utóbbi évtizedekben jelentősen átalakult szemléletét fejezi ki. A zenekartól korábban sem volt idegen a kortárs zene. Csupán egyetlen példa: már Furtwängler is vezényelte az együttes élén a két világháború között Hindemith szimfóniáját, a Mathis, a festőt. Rá és főképp követőjére, a zenekar három és fél évtizedét meghatározó Herbert von Karajanra azonban semmiképp sem ez, sokkal inkább a nagy klasszikus-romantikus repertoár iránti preferencia volt jellemző. A helyzet először Claudio Abbado idején (1989–2002) változott jelentősen, a zenekart 2002 óta vezető Sir Simon Rattle működésének eredményeképpen pedig tovább modernizálódott az együttes szemlélete.

Aki végiglapozza a Berlini Filharmonikusok teljes 2014/2015-ös évadjának programját, a koncertek műsorán nem­csak a 20. század olyan klasszikusai­v al találkozhat, mint Janáček, Debussy, Sibelius, Nielsen, Busoni, Ravel, Enescu, Bartók, Kodály, Stravinsky, Berg, Prokofjev, Sosztakovics, de a közelmúlt és a jelen olyan komponistáival is, mint Maurice Duruflé, Goffredo Petrassi, Olivier Messiaen, Hans Werner Henze, Eötvös Péter, HK Gruber, Wolfgang Rihm, Unsuk Chin, Jörg Widmann. Az új és még újabb zene tehát átjárja a Berlini Filharmonikusok koncertjeit, együtt jelenve meg a műsorokon a klasszikus repertoárral.

Az új zenével való kapcsolatteremtés egyik módja a rezidens zeneszerző szerződtetése. Kurtág György 1993 és 1995 között volt composer in residence a Berlini Filharmonikusoknál, ennek az együtt-

10 müpa

magazin 2014 november–december

A Kilencedik mint jelkép Aligha akad az emberiség történetében még egy olyan művészeti alkotás, amely oly mértékben mutat túl önmagán, mint Beethoven 9. szimfóniája. A mű jelkép lett — de nemcsak a zárótételben megénekelt örömé: a béke és testvériség jelképe is. Nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőtt a Magyar Televízió karácsony estéjén két művet sugárzott: Hugo regénye, A nyomorultak filmváltozatát Jean Gabin főszereplésével — és a Kilencediket a Karajan vezényelte Berlini Filharmonikusokkal. Himnuszként sok és sokféle módon használták fel az Örömóda dallamát — legismertebb ezek közül az Európai Unió hivatalos himnuszaként való alkalmazása (1985). A Kilencediket a polgári-humanista gondolkodás az emberiség alapértékeinek művészi dokumentumaként tartja számon: amikor Thomas Mann lelkiismeret-vizsgáló regényében, a Doktor Faustusban Adrian Leverkühn eljut a kétségbeesés mélypontjára, tragikus gesztussal „visszaveszi” a Kilencedik szimfóniát. Mann kortársa, Hermann Hesse pedig, mikor évtizedekkel pályatársának regénye előtt, 1914-ben a német értelmiség körében elterjedt ellenséggyártó ideológia ellen tiltakozott, írásának címében egyszerre idézte Schillert és Beethovent: O Freunde, nicht diese Töne — Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat!

működésnek eredménye a zeneszerző Sztélé (1994) című szimfonikus kompo­zí­ ciója, melynek ajánlása a zenekarnak és Claudio Abbadónak szól. E mű párdarabja (előzménye) a Grabstein für Stephan — hiszen mindkét mű a síremlék, sírkő fogalmát foglalja címébe. A zenekar mindkettőt régóta játssza, lemezre is vette.A Grabstein persze egy meghatározott személyről, Kurtág ötvenes évekbeli, párizsi barátjáról, Stephan Steinről emlékezik meg — itt és most azonban jelentése a gyász általános kifejezőjévé szélesedik: mindazokért szól, akik valaha is elnyomástól, diktatúrától szenvedtek, köztük azért a 125 emberért, akinek halálát okozta a berlini fal. A koncerten a Grabstein a gyász, a Kilencedik az öröm kifejezője. Persze nemcsak izgalmas ellentét feszül a két darab közt, de párhuzamok is akadnak: mindkettő modern mű (ne feledjük, keletkezése idején a Kilencedik is az volt: először használt kórust és szólistákat a szimfónia műfajában), és mindkettő a hangzó tér fokozott kihasználására törekszik.

Az előadókat nem kell bemutatni: a Berlini Filharmonikusokat, a világ egyik legkiválóbb szimfonikus zenekarát élőben is hallhatta az elmúlt évtizedek során a magyar közönség (ha nem is annyiszor, ahányszor szerettük volna), etalonnak számító lemezfelvételeivel pedig nap mint nap találkozunk. Jelenlegi karmesterük, Sir Simon Rattle szuggesztív és innovatív személyisége, lobogó lelkesedése és engedményt nem ismerő maximalizmusa sokak számára példa. És a szólisták? Ők is valamennyien kiemelkednek hangfajuk nemzetközi mezőnyéből, és akadnak közöttük, akiket a magyar közönség is hallott már, nem is egyszer: elég Bernarda Finket vagy Hanno Müller-Brachmannt említeni — utóbbi emlékezetes Amfortasés Figaro-alakítást nyújtott a Müpa színpadán. A Berlini Filharmonikusok közép-európai turnéjának rokonszenves mozzanata, hogy a zenekar mindhárom fővárosban helyi kórussal szövetkezve adja elő a Kilencediket: az együttműködés élménye sejthetően az MR Énekkar és a debreceni Kodály Kórus tagjai számára is sokáig emlékezetes marad majd.

Csengery Kristóf

2014. november 14.

SIR SIMON RATTLE ÉS A BERLINI FILHARMONIKUSOK SALLY MATTHEWS, BERNARDA FINK, CHRISTIAN ELSNER, HANNO MÜLLER-BRACHMANN MR ÉNEKKAR, KODÁLY KÓRUS DEBRECEN VEZÉNYEL: SIR SIMON RATTLE BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

KLASSZIKU

KONOK

„Az újságokból tudom, hogy Requiememet Bonnban nem adják elő, még kevésbé szívesen hallom, hogy Te ezt azzal magyarázod, hogy egy levelemre hivatkozol. Állítólag diplomatikusan írtam, és nem világos, hogy az előadás kedvemre van-e, vagy nem” — írta Brahms Joseph Joachimnak 1873 júniusában.

12 müpa

magazin 2014 november–december

fotó: Holger Schneider

SZERÉNYSÉG

Bonnban Schumann Fesztivált rendeztek az év augusztusában, és az előzetes tervek között felmerült Brahms Német requiemjének előadása is, a szerző vezényletével — erre azonban végül nem került sor.

A zeneszerző idézett levele, ha tényekkel nem is szolgál az okokat illetően, bizonyos szempontból nagyon is érthetővé teszi, miért nem. Annyira érthetővé, hogy az olvasó szinte szánni kezdi Joachimot feltételezett és kárhoztatott, ugyanakkor egyszersmind helyénvalónak is látszó tapintatáért. Elsősorban azért, mert Brahms álláspontjának értelmezése a legkevésbé sem lehetett könnyű feladat.

Baráti, ugyanakkor nyilvánvalóan számon kérő hangú levele egyszerre óvatos és őszinte, ahogyan határozottságot mímelő, zavartan udvarias mondatokba igyekszik csomagolni talán valódi, talán csak látszólagos csalódottságát. „Diplomatikusan írtam volna? Hallgatni persze hallgattam, mert nagyon sok volt a lelkemen az egész üggyel kapcsolatban, de nem diplomatikusan, hanem egyszerűen a magam lusta levélíró módjára” — jelentette ki, mintegy elismerve, hogy Joachimnak intuitív módon kellett volna kitalálnia

Az először 1868 nagypéntekén Brémá­ban, majd hét tételessé kiegészült formában 1869-ben Lipcsében bemutatott Német requiem szerkezeti értelemben nem gyászmise: nem követ semmiféle liturgikus rendet, így nem tartalmazza a halotti mise hagyományos nyitótételének, úgynevezett introitusának kezdősorát sem (Requiem aeternam dona eis, Domine), amelyről a műfaj közkeletű elnevezését kapta. Hét tétele, ahogyan arra a címe (Ein deutsches Requiem) is utal, a lutheri Bibliából vett, személyes szempontok alapján válogatott, német nyelvű szövegrészletekre épül. Brahms maga állítólag egy alkalommal kijelentette, hogy szívesen nevezte volna „emberi requiemnek” (Ein menschliches Requiem) a művet, ezzel is megvilágítva, mennyit változott a halandóság tudatának, a halál jelenlétének átélése legkésőbb a 19. század elejétől kezdve. Míg korábban a rítus biztosította a hátramaradottak számára a transzcendenssel való lelki egyesülést, addig a romantika korától az individuális érzelmek művészi kifejezésére hárult a feladat, hogy formát adva a felfoghatatlannak és határtalannak, megközelíthetővé és általánosan átélhetővé változtassák azt.

„A zene sohasem lehet pusztán kellemes, megkövesedett vagy andalító. Fel kell ráznia az embereket, mélyen meg kell ragadnia a bensőjüket, és töprengésre kell kényszerítenie őket” — vallja a nyolcvanegy esztendős Helmuth Rilling. Bár a világhírű karmester elsősorban Bach-előadóként és -kutatóként szerzett nevet magának (híres együttesét, a Gächinger Kantoreit 1954-ben, a semmivel sem kevésbé elismert Bach Collegium Stuttgartot 1965ben, az Internationale Bachakademie Stuttgartot pedig 1981-ben alapította), rendszeresen rendel és mutat be kompozíciókat kortárs szerzőktől is. Mindemellett különös érzékenységgel viszonyul a barokk ellenpont gyakorlatából komoly inspirációt merítő Brahms vokális műveihez is. Német requiem-interpretációja a halál és a gyász által ébresztett, mélyen emberi érzésekre, illetve arra a spirituális vigaszra helyezi a hangsúlyt, amelyet a kompozíció szövegválasztásának transzcendens vonatkozásai közvetítenek.

tényleges szándékait. „Ha én lettem volna az ünnepség vezetője, befejezésül talán Cherubini Requiemjét, vagy más valamit vettem volna elő — magyarázkodott tovább. — Az élő számára egy ilyen előadás magától értetődő valami, és minden körülmények között megtiszteltetés, de természetesen olyan megtiszteltetés, amelyet az ember éppen a konok szerénység alapján mély hallgatással vagy éppenséggel elutasítással fogad. Egyáltalán nem tudom, hogy tulajdonítasz-e nekem ilyen szerénységet. Az azonban bizonyos, hogy a szerénység könnyen vág ostoba képet és szívesebben hallgat — mint ahogy én Veled szemben” — fűzte még hozzá.

Ami azt illeti, Joachim alighanem jól ismerte Brahms „konok szerénységét”, és könnyen érteni vélhette a mű előadásával kapcsolatos ambivalens érzéseinek hátterét is. A zeneszerző ugyanis igazán komoly lendülettel kétségkívül csak azután fogott a Requiem komponálásához, hogy 1865-ben elhunyt az édesanyja, első tervei és a fennmaradt zenei anyagok azonban arról árulkodnak, hogy korábban egy másik, mélyen felkavaró inspiráció is érte: Schumann 1854-ben bekövetkezett mentális összeomlása és két évvel későbbi halála a Bonnhoz közeli, endenichi szanatóriumban. Brahmsot rendkívül szoros szálak kötötték ekkoriban Schumann egész családjához, akiket kitartóan támogatott a családfő betegsége idején,

feleségéhez, Clarához, akibe reménytelenül szerelmes volt, legfőképpen pedig magához a zeneszerzőhöz, aki 1853 októberében az első lelkes kritikát publikálta az akkor alig húszéves fiatalemberről.„Azt gondoltam, […] el kell jönnie valakinek, aki hivatott az idő legfontosabb mondanivalóját a legeszményibb módon kimondani, […] és el is jött, egy fiatalember, akinek bölcsőjét gráciák és hősök őrizték: Johannes Brahms a neve” — írta Schumann a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain, csaknem összeroppantva Brahms önbizalmát, akit valósággal letaglózott a felelősség, hogy megfeleljen Schumann várakozásainak.

Noha Requiemjével, amely először tette széles körben ismertté a nevét, fényesen bizonyította rátermettségét és egykori pártfogója igazát, ez korántsem könnyíthette meg a helyzetét, amikor a bonni tervek sorsáról kellett határoznia. Így „konok szerénységgel” hallgatott, és a körülményekre bízta magát. Legalábbis erre utal Joachimnak írott levelében az alábbi bekezdés: „Ami ezt az esetet illeti: ha rólam és az ügyről egyszerűen gondolkodnál, tudnád, hogy a »Requiem« milyen nagyon és bensőségesen tartozik Schumannhoz, tehát titkon egész természetesnek kell tartanom, hogy neki is énekelik. Mindenesetre erről többet mondani — és lehet, hogy ezt várták tőlem — nagyon nehéz lett volna számomra.”

Rákai Zsuzsanna

2014. november 1.

MINDENSZENTEK BRAHMS: NÉMET REQUIEM SOPHIE KLUßMANN, DIETRICH HENSCHEL, MR SZIMFONIKUSOK, MR ÉNEKKAR (KARIGAZGATÓ: PAD ZOLTÁN) VEZÉNYEL: HELMUTH RILLING BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

müpa

magazin 2014 november–december

13

KLASSZIKU KLASSZIKUS MODERNEK, MODERN KLASSZIKUSOK

ÍZLÉS ÉS IGÉNYESSÉG

Korok keverednek a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertjén. Elsősorban nem arra gondolok, hogy a fiatal „felfedezés”, a szépreményű Gyöngyösi Ivett koncertezik az idén hatvanesztendős Hollerung Gábor pálcája alatt, hiszen a karmester tipikus örökifjú, aki több fiatal generációból nevelt már zenészt — például a most is fellépő zenekara tagjait. A műsorban van a „kavar”: az ifjú, de első számozott opusában is kiugróan tehetséges (és modern) Webern úgy nyúl egy barokkban kiérlelt műfajhoz, hogy egyúttal Brahms előtt is tiszteleg: a IV. szimfónia zárótétele szintén passacaglia szerkezetű, Webernnek pedig nemcsak témája, de annak egymást követő variációi is sokban hajaznak e műre. A második bécsi iskola másik tagja (és alapítója), Schönberg 1937-ben pedig még direktebben viszonyul Brahms zenéjéhez: a nagy előd 1861-ben keletkezett g-moll zongoranégyesét úgy hangszereli zenekarra, hogy kihagyja a zongorát, illetve úgy, hogy az eredetire „az anyja sem ismer rá”. A keletkezett alkotás hommage, de egy picit karikatúra is. A két klasszikus modern — vagy modern klasszikus — közt egy igazi romantikus, Schumann Zongoraversenye, mely eredetileg egytételes fantáziának íródott, s melyet eredetileg is egy hölgy — Clara Schumann — mutatott be, hogy azóta is sorjázzanak a jobbnál jobb női előadások (Myra Hess, Clara Haskil, Fischer Annie, Martha Argerich interpretációi). Az ifjú Gyöngyösi Ivettnek — aki eddig is érzékenyen és értőn adta elő a romantika remekműveit — e névsorhoz van most lehetősége csatlakozni.

A Zongora — az évtizede futó koncertsorozat a hazai kínálat egyik legjobb minőségű bérlete, melyben évről évre lehetőségünk nyílik itthon ismeretlen művészeket felfedezni, és évről évre találkozhatunk ismerősökkel is. S bár hajlamosak vagyunk fejet hajtani a nagy külföldi nevek előtt (tegyük hozzá: jobbára okkal), az ínyencek számára talán épp Ránki Dezső hangversenyei jelentik azt a dátumot, amikor biztosan nem csalódnak. Ránki kiváló zenei ízlése és igényessége pedig már a műsorválasztásnál működni kezd. A fő attrakció ezúttal alighanem a Chopin-prelűdsorozat (op. 28) lesz, a Wohltemperiertes Klavier prelúdiumainak eme romantikus metamorfózisa, ám aki azt hiszi, Haydn tizenegynéhány perces g-moll szonátája (Hoboken XVI:44), ez az 1771-73 közt keletkezett remekmű csak bemelegítés, az vagy Haydnt nem ismeri, vagy Ránkit. Az első tétel a legterjedelmesebbek közé tartozik Haydn mintegy hatvan szonátájának tételei közül, s a fele olyan hosszú második tétellel adja ki a lezártság érzetét. Beethoven — aki nagyjából a Haydn-mű keletkezésekor született — maga is előszeretettel alkalmazza a kéttételes szonátát, az ezúttal megszólaló G-dúr mű (op. 31, no. 1) viszont háromtételes. A Viharszonáta után (!) befejezett mű inkább harmóniaszerkezetében, mint formájában újító, a Waldstein- és a Hammerklavier-szonáta elődjének is tartják, de mint minden Beethoven-mű, ez is egyéniség. S hogy miért éppen ezekre a szonátákra esett Ránki Dezső választása, arra alighanem maga a koncert fogja megadni a választ.

2014. november 16.

SZIMFONIKUS FELFEDEZÉSEK GYÖNGYÖSI IVETT (ZONGORA) ÉS A BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR VEZÉNYEL: HOLLERUNG GÁBOR

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

14 müpa

magazin 2014 november–december

2014. november 24.

MVM KONCERTEK — A ZONGORA RÁNKI DEZSŐ ZONGORAESTJE

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

fotó: Natanael Ericsson

AKIT RICHTER IS NAGYRA BECSÜLT

ÉDES UJJONGÁSSAL

A Pannon Filharmonikusok úgy kezdték az évet, hogy Európa — s ezen belül is a német nyelvterület — legrangosabb koncerttermeiben mutatták meg: érdemes a nevüket jól megjegyezni. A turné záróhangversenyén, a Berlini Filharmónia Nagytermében orosz műsor szólalt meg, ezúttal pedig orosz-franciát hallhatunk, a zenekaron túl két név mégis összeköti a két eseményt: a karmester, Bogányi Tibor, és a szólista, az annak idején Szvjatoszlav Richter által is kiemelkedőnek tartott Andrej Gavrilov személye.

Utóbbi a mostani koncerten két versenyműnek is előadója.

Prokofjev húszéves korában komponált I. zongoraversenye és Ravel 1931-es keltezésű, Paul Wittgensteinnek írott balkezes versenyműve között találhatunk párhuzamokat, például mindkét mű háromtételes(-ként is értelmezhető), ám megszakítás nélküli zenefolyam, s mindkettőben nagyon erősen uralkodik a ritmus, mely Prokofjevnél a nyers erő, Ravelnél inkább az időnként jazzbe hajló, gyakran extatikus tánc hordozója. Saint-Saëns egy nemzedékkel korábbi (1874-es) Haláltánca is az extázishoz kapcsolódik, a koncertet bevezető Dukas-zene balettjének földi főszereplője viszont épp a halhatatlanságot keresi — ám épp a péri táncának hatására végül ő is a halált találja meg. A Prokofjev-zsengével csaknem egyszerre keletkezett balett ritka vendég koncerttermeinkben, de nemcsak ezért ígérkezik izgalmasnak ez az este.

A Müpa orgonakoncert-sorozatainak szép hagyománya, hogy a karácsonyi hangversenyeken az orgona partnere egy énekkar. Idén ez a Szent Efrém Férfikar, melyet Bubnó Tamás alapított és vezet, aki nemcsak kóruskarnagy, de pedagógus is, abból a ritka fajtából, aki életmódszerűen tanít kisiskolásoktól egyetemistákig mindenkit. E tanítás része — az anglikán kórusiskola mintájára — a napi és heti templomi gyakorlat, ha tetszik: „a hitoktatás Kodály-módszere”. A görög katolikus lelkész családból származó Bubnó és férfikara „nem középiskolás fokon” is tanít minket: Magyarországon egyedülálló módon népszerűsíti a keleti keresztény zenei kultúrát.

A mostani karácsonyi koncerten arról is me­g­g yőződhetünk, hogy az együttes a nyugati hagyományban is otthon van.

Bach, Bartók, Kodály, Rachmaninov és Stravinsky mellett a műsorban helyet kap a divatos és hangulatérzékeny Arvo Pärt, és a másik északi, az est szólistája, a svéd Hans-Ola Ericsson, aki maga is zeneszerző, így érthető, ha a jelen és közelmúlt zenéjét szívesen tartja műsorán. A mostani koncert szerzői közt is szereplő Messiaen például tanára volt, a kritika Ericsson Messiaen-interpretációjáról felsőfokon ír. Számára azonban a régmúlt is ugyanilyen fontos. Talán azért, mert az orgonarestaurálás elméletében is keresett szakember.

Olyasvalakit hallhatunk ezen az adventi hangversenyen, akit Németországtól Skandinávia valamennyi országán át a Baltikumig számos feladat megtalált már, és akit a világ bármely hangversenyterme szívesen fogad. Így vagyunk ezzel mi is, várjuk a koncertet, ahogy az est karácsonyi éneket idéző címe fogalmaz: „édes ujjongással”.

Mesterházi Gábor

2014. november 21.

PANNON FILHARMONIKUSOK KÖZREMŰKÖDIK: ANDREJ GAVRILOV — ZONGORA VEZÉNYEL: BOGÁNYI TIBOR BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

2014. december 18.

KARÁCSONYI ORGONAKONCERT IN DULCI JUBILO — HANS-OLA ERICSSON ESTJE KÖZREMŰKÖDIK: SZENT EFRÉM FÉRFIKAR (MŰVÉSZETI VEZETŐ: BUBNÓ TAMÁS) BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

müpa

magazin 2014 november–december

15

KLASSZIKU

A KIRÁLY ÉNEKESEI— Es war einmal ein König — szól a híres Bolhadal. Bizony, volt egyszer egy király… ám a folytatásban esetünkben nincs szó semmiféle élősködő rovarról, sokkal inkább a fülnek kellemesebb dologról. A szálak VI. Henrik angol királyig vezetnek.

Ő alapította meg az angliai Cambridgeben azt a híres college-ot, amely nem egy Nobel-díjas tudóst adott a világnak, és amelynek kórusában gyerekként és fiatalemberként megannyi, később híressé lett muzsikus ismerte meg és élte át a közös éneklés örömét, már-már életformává téve azt. Ilyen volt a 16-17. századi zeneszerző, Orlando Gibbons, vagy ha csak a 20. századot nézzük, olyan neveket említhetünk, mint Andrew Davis karmester, Michael Chance, Gerald Finley, James Gilchrist, Mark Padmore énekesek és az orgonista Simon Preston. A King’s College Kórusa már önmagában is magasan jegyzett intézmény, de presztízsét és tekintélyét alighanem tovább növeli, hogy belőle vált ki a világ egyik — ha nem a — legjobb énekegyüttese, a King’s Singers. A hőskorról keveset tudunk, de annyi biztos, hogy a hat fiatalember már a megalakulás hivatalos dátuma előtt is együtt énekelt: 1965-ben felvételt készítettek, Schola Cantorum Pro Musica Profana in Cantabridgiense néven. Mit mondjunk, nem egy marketingdíjas név, de a felvételből eljutott egy példány az akkor már komoly tekintélynek számító Neville Marriner

16 müpa

magazin 2014 november–december

karmesterhez is. Ennek köszönhetően a következő év augusztusában már nagyszabású szabadtéri koncerten léptek fel, jól időzítve, két héttel az után, hogy Nagy-Britannia megnyerte a futball-világbajnokságot. Ezt követően a King’s College Hat Énekese néven koncerteztek, majd jött a sorsfordító esemény 1968. május 1-jén, a Queen Elizabeth Hallban, a bemutatkozó est. Erre már „rendes” névvel kellett kiállni, ekkor döntöttek a ma használatos elnevezés mellett, de a könnyűzenei feldolgozásokat King’s Swingersként adták elő. Innentől kezdve nem volt megállás: néhány év múltán brit viszonylatban, másfél évtizeddel később pedig már a nemzetközi színtéren is az élvonalba kerültek, és azóta is ott trónolnak, az éneklés királyaiként. És hogy mi a titkuk? Egyrészt az, ami a hatszáz éves angol gyepnek, vagyis a folytonosság, a fáradhatatlanul ápolt hagyomány, a közös iskola, a művészi egység a legapróbb részletekben is.

A megalakulásuk óta eltelt majdnem fél évszázadban a tagok hosszú éveket, nemegyszer évtizedeket töltöttek

az együttesben, a tagcserék mindig átfedésekkel történtek. A ma is érvényes művészi krédó már a King’s College Kórusában kialakult, és nem kis szerepet játszott ebben az a karnagy, akinek keze alatt az első King’s Singers-generáció nevelkedett — a kilencvenötödik életévében járó David Willcocks. Az ő munkássága nyomán, a tőle látottak-hallottak alapján kristályosodtak ki azok a jellegzetességek, amelyek ma is meghatározzák a King’s Singers hasonlíthatatlan hangzáskultúráját. Ilyen például a makulátlan intonáció, a ritmikai pontosság, a vibrato csupán egy-egy színre, kifejezésmódra korlátozódó alkalmazása, a tökéletes homogeneitás, valamint az anyanyelvi szinten elsajátított stílusismeret, amelynek köszönhetően műfajtól és kortól függetlenül minden zenét — legyen szó reneszánsz egyházi muzsikáról vagy popfeldolgozásokról — úgy adnak elő, hogy a hallgató azt érzi: nem is lehetne másképp.

Ezt a képességüket rendre kamatoztatják is, hiszen jó ideje úgy építik fel műsorai­ kat, hogy minél többféle zene szólaljon meg benne. Rendszerint „komoly” darabokkal kezdenek, majd haladnak a

fotó: Benjamin Ealovega

— AZ ÉNEKLÉS KIRÁLYAI Minden zenét úgy adnak elő, hogy a hallgató azt érzi: nem is lehetne másképp. könnyedebb stílusok felé, ami természetesen nem kisebb koncentrációt és ugyanolyan technikai perfekciót igényel.

Budapesti koncertjükön is ezt az elvet követik: műsorukat két Erzsébet-korabeli neves szerző öt madrigálja nyitja, majd a tengerentúlon jó nevűnek számító amerikai zeneszerző hölgy, Libby Larsen négy tétele következik Shakespeare és Joyce szövegeire — ezt a művet a King’s Singers 2000ben rendelte. Ez után újabb négy tételt hallhatunk Camille Saint-Saëns, Eric Whitacre, Morten Lauridsen és Bob Chilcott szerzeményeiből, és ha mindez nem lenne elég, a szünet után színre lép a hatvanéves MR Gyermekkórus is. A Matos László és Kabdebó Sándor vezette csapat rövid önálló műsora után, a koncert megkoronázásaként a King’s Singers kifejezetten erre az alkalomra átírt slágerei szólalnak meg a két különleges együttes közös előadásában.

Várkonyi Tamás 2014. november 5.

THE KING’S SINGERS ÉS AZ MR GYERMEKKÓRUSA DAVID HURLEY, TIMOTHY WAYNE-WRIGHT – KONTRATENOR, JULIAN GREGORY – TENOR, CHRISTOPHER BRUERTON, CHRISTOPHER GABBITAS– BARITON, JONATHAN HOWARD – BASSZUS VENDÉG: MR GYERMEKKÓRUS (VEZETŐ KARNAGY: DR. MATOS LÁSZLÓ, TÁRSKARNAGY: KABDEBÓ SÁNDOR) BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

David, a rangidős A jelenlegi tagok közül a legrégebben David Hurley kontratenor csatlakozott az együtteshez, több mint huszonnégy esztendeje, amikor még két alapító tag is énekelt benne. „Ma is élvezem azt a változatosságot, amiben mindennap részesülök, ahogyan azt is, hogy gyönyörű helyekre juthatok el. Mindig borsódzik a hátam, ha közönségnek énekelhetek” — nyilatkozta, és nyomban hozzátehetjük: nekünk is, ha ő énekel, például Kodály Esti dalát, álomszépen, ékes magyarsággal. Kedvenc zeneszerzője Brahms, Hongkongot és Velencét tartja a világ legizgalmasabb helyeinek, egyik kedvenc könyve a Száz év magány, kedvenc filmje a Van, aki forrón szereti. Ha három dolgot választhatna, teafiltereket, gyufát és csónakot vinne magával egy lakatlan szigetre. Ha nem az énekegyüttessel utazik, szeret főzni, olvasni, vitorlázni, sudokut és keresztrejtvényt fejteni.

A King’s Singers számokban Az énekegyüttesben huszonnégy tag fordult meg a megalakulás óta, átlagosan egy énekes majdnem tizennégy évet töltött el itt. A két csúcstartó huszonöt-huszonöt évet áldozott életéből a csapatra és a mindig hálás közönségre, de a jelenlegi kontrate­ nor is már huszonnégy esztendeje énekel. A brit királyi hatosfogat több mint százötven lemezt készített, és több mint kétszáz kompozíciót rendelt, illetve mutatott be kortárs zeneszerzőktől.

Nekik írta például Ligeti György a rendkívül nehéz Nonszensz madrigálok sorozatát 1988 és 1993 között, Szőllősy András pedig 1982-ben a Fabula Phaedrit, illetve két évvel később Miserere című kompozícióját. A Mormon Tabernacle Choir és a King’s Singers közösen adott karácsonyi koncertjét nyolcvanezer ember hallgatta élőben, az énekegyüttes saját kottakiadványaiból eddig több mint kétmillió példányt adtak el, évente körülbelül százhuszonöt alkalommal állnak pódiumra, bámulatosan széles repertoárjukon körülbelül kétezer mű szerepel, és ez a mennyiség évről évre nő…

müpa

magazin 2014 november–december

17

KLASSZIKU

POKOLI

ERŐFESZÍTÉSSEL

Alig három hónappal azután, hogy a táncművészetet radikálisan új utakra terelő Orosz Balett világraszóló botrány közepette bemutatta Stravinsky Tavaszi áldozatát, 1913 nyárutóján a társulatot vezető Szergej Gyagilev felkereste Richard Strausst. Konkrét szerződést kínált neki arra a balettre, amelyen a komponista — a társulat egy Berlinben látott előadásától indíttatva − akkor már jó egy éve dolgozott, ám igencsak nyögvenyelősen haladt a munkával. Gyagilev azonban tekintélyes summát helyezett kilátásba, s ez megtette a hatását.

18 müpa

magazin 2014 november–december

fotó: Dusha Béla

ISTENES JÓZSEF,

„No de talán akad valahol, szervezetem valamely atavisztikus mélyén holmi kegyes dallam a derék Józsi fiúnak.”

A balett kiindulópontjául az ószövetségi József története szolgált: a testvérei által rabszolgának eladott, majd a fáraó udvarában nagy karriert befutó álomfejtő pásztorfiú históriájából a zeneszerző József és Putifárné epizódját ragadta ki. Az istenfélő, erényes József és az őt elcsábítani igyekvő, majd kikosarazásáért bosszút álló Putifárné története mutat ugyan némi párhuzamot a néhány évvel korábbi Salome cselekményével, főhősei azonban nélkülözik Keresztelő János és Salome szélsőséges karakterét, hisztérikus fanatizmusát, s ez mintha megnehezítette volna a komponista dolgát. „A szemérmetes József egyáltalán nem az én asztalom, és ha valami untat, nagyon nehezemre esik zenébe foglalnom. Ez az istenes József — pokoli erőfeszítést igényel!

No de talán akad valahol, szervezetem valamely atavisztikus mélyén holmi kegyes dallam a derék Józsi fiúnak” — írta Strauss a balett alapját képező, s a Mózes könyvében olvasható eseményeket némileg átrajzoló bibliai fantázia írójának, Hugo von Hofmannsthalnak. A kegyes dallam az 1914. május 14-i premierre tényleg megkerült. „A párizsi bemutatót még hat előadás követte a londoni Covent Gardenben, noha ott júniusban már meglehetősen érezhető volt a németellenes hangulat, és a jó, de mindig pénzzavarral küzdő Gyagilev karmesteri honoráriumommal máig adós maradt. De mégis szép volt!” — emlékezett az idős Strauss.

A németellenes hangulat korántsem volt ilyen egyöntetű azon a szűk négy évtizeddel későbbi koncerten, amelynek fénypontjaként először hangzott fel Strauss Japán ünnepi zenéje. Az 1940 decemberében tartott bemutató előzményeiről a Japan Times így tudósította olvasóit: „Hogy a nemzetek közötti barát-

„Kápráztass el!” — így szólt az Orosz Balettet alapító Szergej Gyagilev ars poeticája. A zseniális impresszárióban szerencsésen egyesült a kifinomult ízlés és a „bevállalós” hozzáállás, s korának olyan művészeit nyerte meg társulata számára, mint Stravinsky, Debussy, Ravel, Picasso, Braque vagy Matisse. Bár a Ballets Russes 1909-es párizsi bemutatkozását követően mindössze húsz évig állt fenn, radikálisan átrajzolta a balettművészet habfehér tütüvel szegélyezett képét. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Orosz Balett hagyatékának kései örököse a Juronics Tamás vezette Szegedi Kortárs Balett is, amely a Richard Strauss születésének 150. évfordulójára emlékező 2014-es év végéhez közeledve állítja színpadra a szerző József-legendáját. A szegedi társulatnak nem ez az első közös produkciója a Nemzeti Filharmonikusokkal: 2012-ben Stravinsky Orfeuszát és Bartók A fából faragott királyfi című művét, idén tavasszal pedig Ravel Daphnis és Chloéját mutatták be együtt (utóbbit egyébként épp az Orosz Balett számára komponálta Ravel).

ságot a zene révén mozdítsák elő, Európa vezető zeneszerzői szimfonikus műveket komponálnak, amelyeket Japánnak ajánlanak majd, s amelyek a Japán Császárság fennállásának 26. centenáriumát fogják dicsőíteni. (…) Eddig arról született döntés, hogy Richard Strauss Németországból, Jacques Ibert Franciaországból, Ildebrando Pizzetti Olaszországból, Sandor Fellesz [sic] Magyarországról, és Benjamin Brittain [sic] Angliából ajánlja egy-egy kompozíció­ ját Japánnak”. A történelmi események ismeretében úgy tűnik, a „nemzetek közötti barátság előmozdításának” itt leírt módja éppoly kevéssé bizonyult sikeresnek, mint a tudósítónak az idegen nevek helyesírásával vívott küzdelme (a tito­k zatos Sandor Fellesz nem más, mint a Magyarországról utóbb Svájcba emigrált neves komponista és népzenekutató, Veress Sándor; az ekkor még csak 26 éves Benjamin „Brittaint” pedig Brittenként tanulta meg tisztelni a művelt világ, még ha a fenti alkalomra komponált Sinfonia da Requiemjét a japánok mint „sértőt” visszautasították is). Az ekkor már 76 esztendős Strauss a Göbbels vezette náci propagandaminisztérium felszólítására vetette papírra Festmusik

zur Feier des 2600jährigen Bestehens des Kaiserreichs Japan című művét, ám lehettek mégoly bájosak a partitúra oldalain felvázolt japán életképek, nem oldhatták fel annak a nagyszabású koncertnek a feszültségét, amelyen a megrendelt darabok először hangzottak fel Tokióban. (Egy brit szemtanú beszámolt róla, hogy a japán nemzeti himnuszt a tengelyhatalmak megjelent képviselői „Heil Hitler”-pozícióban állva hallgatták végig, kínos helyzetbe hozva a többi vendéget.) Strauss ezzel a templomi gongokkal és más egzotikus ütőhangszerekkel gazdagon megspékelt, többszörösen túltelített partitúrával zárta le nagyzenekarra komponált műveinek sorát − egy önmagát túlélő komponista és zeneszerzői nyelv alkalmi emlékművével.

Mikusi Eszter

2014. november 12–13.

A NEMZETI FILHARMONIKUSOK ÉS A SZEGEDI KORTÁRS BALETT KOREOGRÁFIA: JURONICS TAMÁS VEZÉNYEL: KOCSIS ZOLTÁN BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

„Egy dolog csak akkor kezd érdekelni, ha nehezen oldható meg. Soha nem eléggé jó, amit csinálok; mindig túlzottan sokat akarok belevinni, és ezzel gyakran elrontom. Mindig túl bonyolultan írok, túlzottan bonyolult a fejem. De ez is a műveimhez tartozik.

Wagner után nekem kellett jönnöm, különben senki sem igazolná őt” — jellemezte magát némi iróniával az idős Strauss. Művei előadói apparátusában is szívesen ragadtatta magát „túlzásokra” (bár ezzel a századforduló környékén még nem állt egyedül kollégái körében, gondoljunk csak Mahler 1910-ben bemutatott Ezrek szimfóniája című művére vagy Schönberg 1913-as Gurre-Liederére). A József-legendát megszólaltató zenekar jó példája e hedonisztikus hangszerhalmozásnak: a hatalmas vonóskarhoz két piccolo, négy fuvola, három oboa (angolkürt), heckelphon, négy klarinét (basszusklarinét), négy fagott (kontrafagott), hat kürt, négy trombita, négy harsona, két tuba, tekintélyes ütősszekció, szélgép, harangjáték, cseleszta, négy hárfa, zongora és orgona társul.

müpa

magazin 2014 november–december

19

KLASSZIKU

Simone Kermes

RIVALIZÁLÓ

ISTENNŐK „Asszonyom, Ön maga az

ördög, de én meg Belzebub vagyok, az ördögök királya” 20 müpa

magazin 2014 november–december

Az olasz diva (istennő) a szó latin megfelelőjéből származik, és hagyományosan elsősorban nem a nőnemű mitológiai istenségek megnevezésére használják, inkább a prózai és zenés színpad „istennői”: körülrajongott színházi és filmcsillagok, énekesnők emlegetésekor.

rált, Senesino és Francesca Cuzzoni mellé újabb sztár kellett. Lévén a mezzoszoprán Faustina Bordoni nemcsak Itáliában, de Európa-szerte a kor legnagyobb énekesnője, a megoldás kézenfekvő volt. Senki sem gyanította, milyen csatározáshoz vezet majd mindez, bár Cuzzoni ellenállása, hisztérikus természete sejteni engedte, mi következik.

A velencei istennő Londonba csábításához még magasabb honorárium kellett. A két díva először Händel új operájában, az Alessandróban lépett fel 1726 tavaszán. Händel patikamérleggel komponált: azonos számú áriát mind-

Simone Kermes német koloratúrszoprán, aki virtuóz technikájáról és mesés hangjáról híres, utóbbi elsősorban a barokk és klasszika opera seria műfajához illik. A világ számtalan operaházában és fesztiválján énekel, a legjobb zenekarok kísérik. Mostanában gyakran lép fel a híres kasztráltak, Farinelli vagy Caffarelli számára komponált áriákkal. Ezeket technikailag és zeneileg is igényesebbnek tartja, mint a nők számára komponált tételeket. Élete lényege a barokk repertoár, ahogy állítja, a nélkül nem tudna élni. „A barokk minden zenei stílus alapja. Ha a barokkot érted, érted Mozartot, Verdit, Rossinit, Mahlert, Strausst.

A barokkban minden egyes hanggal valami speciálisat kell tenni — mindegyikhez meg kell találni a megfelelő színt.” Megítélése szerint hangszálai olyanok, mint Birgit Nilssonéi, vastagabbak, mint egy koloratúrszopráné, ezért hangterjedelme és repertoárja is jóval szélesebb: Händel hősnőitől Mozartéin át ível Straussig, Az Éj királynőjétől és Constanzétól, azaz a magasabb fekvésűektől Rosalindáig, Gildáig és Luciáig, a mélyebb szerepekig. Ezen az estén Francesca Cuzzonit alakítja.

Händelnek londoni operabemutatói sikeréhez nagy szüksége volt remek énekesnőkre, így Itáliába ment dívavadászatra.

Francesca Cuzzoni kiemelt gázsiért és egy jótékonysági koncert lehetőségéért elvállalta a londoni szereplést. Londoni debütálására Händel új áriát komponált (Falsa Imagine), de Cuzzoni túl könnyűnek találta, sőt azzal is megvádolta a zeneszerzőt, hogy eredetileg valaki más számára szerezte, és nem akarta elénekelni. „Asszonyom, Ön maga az ördög, de én meg Belzebub vagyok, az ördögök királya”, kiáltotta Händel és megfenyegette, hogy kilöki az ablakon, ha nem énekli el. A bemutató végül hatalmas siker lett. Cuzzoni öt évadon át énekelt Händelnek Londonban. (Életét mégis szegényen, az adósok börtönét is megjárva, gombkészítőként fejezte be.) 1725-ben azonban a Royal Academy új szikrát keresett a közönség feltüzeléséhez. A körülrajongott kaszt-

2014. december 1.

BAROKK DÍVÁK PÁRBAJA SIMONE KERMES, VIVICA GENAUX ÉS A CAPPELLA GABETTA KONCERTMESTER: ANDRÉS GABETTA BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

kettejüknek, egy-egy duettet a főhőssel, Senesinóval, és egy közöset, amiben mindkettejüknek egyforma kihívásokkal, koloratúrákkal, egyformán virtuóz futamokkal kellett megbirkózniuk.

Hamar fölállt a két énekesnő tábora is, és a sajtó is szította az ellentétet: míg a kritika egyiküket az egekbe emelte, a másik hibáit ízekre szedte. Bordoni sem volt angyal, semmit nem tett a viharok tompítására, sőt. A csúnyácska Cuzzonival ellentétben igazi szépség volt, ez sem könnyítette a helyzetet, ami végül katasztrofális botrányhoz vezetett a Haymarket Színházban, Bononcini Astianatte

című operájában. A közönség két táborra oszolva eleinte csak sziszegéssel és tapssal igyekezett elnyomni az „ellenséges” énekesnő hangját, később a táborok közti ökölharcra is sor került, ami a színpadig gyűrűzött: a dívák egymás frizuráját és kosztümjét tépték, vulgáris szavakkal kísérve a viadalt. A magukból kivetkőzött énekesnőket megfeddték, majd újra szerződtették a következő szezonra, Händel és a többi szerző pedig kínosan ügyelt rá, hogy egyforma kihívások elé állítsák a nem könnyű természetű, csatázó dívákat, akik látszólagos fegyverszünetet kötöttek, és több produkcióban is felléptek együtt. De a parázs ott szun�nyadt a hamu alatt. A helyzet nem volt tartható, így végül a színház Bordoninak egy guinea-vel több fizetést ajánlott, mire Cuzzoni vette a kalapját, és vis�szament Itáliába. Egy év múlva azonban már újra együtt énekelték Londonban a Koldusopera két perlekedő hősnőjét: Polly Peachumot és Lucy Lockitot.

Ezen az estén mindezt a hajdani rivalizálást idézi fel két csodálatos énekesnő és Arena, Ariosti, Bononcini, Hasse, Händel, Pollarolo, Porpora, Vinci zenéje.

Frizuratépéstől és káromkodástól nem kell tartani, és remélhetőleg a közönség is elragadtatott tapsra használja majd a kezét, nem ökölharcra.

Mikes Éva

fotó: Holger Talinski

A díva híres női előadóművész, ünnepelt és befutott, általában már középkorú színésznő, táncosnő, énekesnő. Valójában azonban ennél többet kapcsolunk hozzá: dekoratív megjelenést, lehengerlő fellépést, eleganciát, igéző tekintetet, pompát, fényűző életkörülményeket — a sztárság kísérőjelenségeit és a vele összefüggő allűröket. A nőktől a hétköznapi életben sem áll távol a rivalizálás, az ünnepelt sztároktól még kevésbé — és ez mindig is így volt. Nem csoda, hogy a barokk kor egyik legnagyobb vetélkedése Händel két sztárja, a kor legnagyobb olasz énekesnői, Faustina Bordoni és Francesca Cuzzoni közt zajlott.

Vivica Genaux (alias Faustina Bordoni) amerikai koloratúr mezzoszoprán Alaszkában született. Pályáját bájos Rossini-hősnőkkel kezdte (Rosina, Isabella, Angelina), melyeket több mint kétszázszor énekelt Amerika-, majd Európa-szerte, a legjelentősebb operaházakban.

A barokkal csak ezt követően kezdett foglalkozni. Első barokk szerepe Händel Arminiója volt. Azóta bővíti barokk repertoárját, amely ma már huszonnyolc szerepet foglal magában, melyek közül húsz nadrágszerep. A Cappella Gabetta barokk együttes a francia-orosz származású testvérpár, a Magyarországon is ismert (a Müpában is vendégszerepelt) Sol Gabetta csellóművésznő és fivére, Andrés Gabetta koncertmester köré szerveződött.

Az együttes 2010-ben alakult, és Sol álmát megvalósítva a barokk zenére specializálódott.

Az azóta eltelt négy év alatt sikerrel léptek fel Európa számos városában, és két lemezt is készítettek, az egyik éppen a Sonynál megjelent Rival Queens, a budapesti hangverseny dívapárbajával és előadóival — a felvétel jelenleg a német klasszikus zenei slágerlista második helyén áll.

müpa

magazin 2014 november–december

21

KLASSZIKU

Baróti István

„ N E A K A R D C S I N Á L N I ,

CSAK CSINÁLD!”

2014. június 23-án, 73 évesen hunyt el Baróti István orgonaművész, tanár, az esztergomi bazilika orgonistája, a Művészetek Palotája orgonája diszpozíciójának megálmodója. Volt tanítványával és kollégájával, Fassang Lászlóval elevenítettük fel alakját.

Orgonatanulmányaidat Baróti Istvánnál kezdted. Milyen tanárnak ismerted meg őt?

Amikor beleszerettem ebbe a hangszerbe, néhány hónapig az akkor még zeneakadémista Pálúr Jánosnál tanultam, ő ajánlott be Baróti tanár úrhoz, aki az alapszinten elérhető egyik legjobb

Egyik napról a másikra kerültem hozzá, és nagyon örülök, hogy nála kezdhettem el a tanulmányaimat. Alaposan megtanította a technikai fogásokat, a pedáltechnikám egyértelműen hozzá vezethető vissza.

Mindig megtanította a legpraktikusabb és legkézenfekvőbb játékmódokat, hogy hogyan lehet egy előadói vagy technikai

…szinte folyamatosan orgona diszpozíciók jártak a fejében… tanár volt. Nagyon sokan jártak hozzá, növendékköre a teljes életkori spektrumot felölelte. Inspirálóak voltak az órái, nagy szabadságot hagyott abban, hogy mit tanuljon az ember, és minden további nélkül engedett nagyon nehéz darabokat is megtanulni. A nálam idősebb generá­ ció­ban rengeteg olyan orgonista volt, aki közvetlenül tőle, zeneiskola után felvételizett a Zeneakadémiára — például Pálúr János, Finta Gergely, Teleki Miklós, Deák László. Egy teljes generációt indított el a pályán. Amikor elmentem hozzá felvételi meghallgatásra, Bach egy kis prelúdiumának eljátszása után rögtön azt kérdezte, mikor tudnék jönni órára.

22 müpa

magazin 2014 november–december

problémát a lehető legegyszerűbben megvalósítani. Neki köszönhetően az orgonálás izgalmas, de nagyon szórakoz­ ta­tó és élvezetes tevékenységgé vált számomra.

Milyen ember volt?

Nagyon szerette a tréfát, és szinte mindenhez szóvicceket improvizált. Semmi megközelíthetetlenséget, titokzatosságot vagy felesleges hivatalosságot nem tapasztaltam nála. Mélyen megragadt bennem visszatérő mondása is: „Ne akard csinálni, csak csináld!”

A Művészetek Palotája orgonája is Baróti István nevéhez fűződik.

Mit tudunk orgonatervezői munkájáról?

Milyen lett a Müpa orgonája? Általában szerette a nagy hangszereket, mindenekelőtt a francia katedrálisok orgonahangja volt rá nagy hatással, ez ihlette sok elképzelését. Szinte folyamatosan orgona diszpozíciók jártak a fejében, és papírra vetett elképzeléseit sokszor a növendékeivel is megosztotta. Amikor a Müpa orgonaépítésébe szakértőként bekerültünk, a feladat emberileg és szakmailag is komoly kihívást jelentett, hiszen két generáció orgonaideálját kellett megvalósítani egyetlenegy hangszerben.

Hosszú hónapok szakmai egyeztetése után alakult ki az a koncepció, melynek eredményeként magyar és nemzetközi viszonylatban is páratlan koncertorgona született meg.

A generációk kapcsán: a fiatalabb kollégák, akik esetleg még végzik orgonatanulmányaikat, mennyire ismerték őt?

Nálunk a Zeneakadémián is többször megfordult orgonavizsgán, a tanszak is volt nála Esztergomban, és ami számomra nagy meglepetés volt: bejött a negyvenedik születésnapomra felköszönteni az orgona tanszakkal együtt. Ez volt az utolsó találkozásunk.

Tóth Endre

... ezt az operát a nagy ellenfél, Rousseau is isteninek nevezte.

Jeffrey Thompson

NE HIGGYÜNK ROUSSEAU-NAK?

Alighanem kevés nagy zeneszerzőről írtak annyi rosszat kortársai és későbbi kritikusai, mint az 1764-ben elhunyt Jean-Philippe Rameau-ról. Rousseau-tól Romain Rolland-ig a bírálatokat olvasva olyan komponista képe bontakozik ki előttünk, akinek zenéjét hallgatva nemes unalom lengi be a közönséget.

Igaz, e véleményformálók némelyikéről aligha mondható, hogy ne vezérelte volna személyes indulat: a már említett Jean-Jacques Rousseau például közel sem csak esztétikai okokból fordult szembe a korábban általa is csodált Rameau-val — nagy szerepet játszott ebben az is, hogy az idősebb mester nem támogatta a frissen Párizsba érkezett ifjú svájci forradalminak tartott újítását, a kottaírás megreformálását. Romain Rolland-t aligha vezérelhették hasonló okok, hiszen ő már a 20. században írta népszerű zenei miniatűrjeit; azonban sok más esztétához, kritikushoz, zenetörténészhez hasonlóan ő is azt tartotta maradandónak és értékesnek a múlt operaterméséből, ami leginkább megelőlegezte saját korának uralkodó zenés színházi stílusát, vagyis a realizmust.

Ez az oka annak, hogy a múlt század elején a francia operát éppen Rameau stílusával szemben megreformáló, a színpadon feszesebb drámaiságot, sodróbb cselekményt, szikárabb muzsikát megkövetelő Gluckot favorizálták a valósághű cselekményvezetéshez csöppet sem alkalmazkodó, ám annál színesebb, olykor már-már buja zenei világú Rameau-val szemben. Az effajta vélemények alátámasztására pedig szinte kínálkoztak Rousseau írásai: lám, már a kortársak is megmondták…

Rousseau ide, Rolland oda: a szaktekintélyeknek kijáró kötelező tisztelet ellenére jobban tesszük, ha a saját fülünknek és szemünknek hiszünk. Most itt az újabb alkalom. A magyar közönség sokáig nem részesülhetett a múlt század hetvenes éveitől kezdve fokozatosan kibontakozó Rameau-reneszánszból; a Művészetek Palotája azonban már a kezdet kezdetétől sokat tett azért, hogy e helyzet megváltozzon. Már megnyitásának évében, 2005-ben vendégül látta a francia mester újkori felfedezésében kulcsszerepet játszó dirigens, William Christie vezényelte vígopera-előadást (A lovagok), melyet pár évvel később egy újabb vendégjáték követett, ezúttal két egyfelvonásossal (Anacréon; Pygmalion). De több alkalom­ mal hallhattuk már Vashegyi György együtteseinek Rameau-produkcióit is: a zeneszerző első operáját, az Hippolyte et Aricie-t (mely később az Operaházban is színre került az ő közreműködésükkel), majd az idei Tavaszi Fesztiválon a modern kori bemutatóként hirdetett Les Fêtes de Polymnie-t. Ezúttal újabb magyarországi bemutatóra készülnek: ám a Platée nem csak ezért érdemli meg a közönség kitüntetett figyelmét. Az önértékelési zavarban szenvedő, s magát külső és belső értékeit tekintve egyaránt az istenekkel egyenrangúnak képzelő mocsári nimfa története nem csak a 18. században szolgálhatott kínos felismerésekkel. És ha a történet aktualitása és Rameau zenéjének e darabban különösen pazar karakterizáló készsége még mindig nem volna elég — nos, akkor nem árt, ha tudjuk, hogy ezt az operát a nagy ellenfél, Rousseau is isteninek nevezte. Ezúttal nyugodtan hihetünk neki.

Bóka Gábor

2014. december 3.

RAMEAU: PLATÉE MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ, KONCERTSZERŰ ELŐADÁS JEFFREY THOMPSON, CHANTAL SANTON, CSEREKLYEI ANDREA MEGYESI ZOLTÁN, THOMAS DOLIÉ, PHILIPPE-NICOLAS MARTIN, PURCELL KÓRUS, ORFEO ZENEKAR (KORHŰ HANGSZEREKEN) KONCERTMESTER: SIMON STANDAGE VEZÉNYEL: VASHEGYI GYÖRGY

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

müpa

magazin 2014 november–december

23

KLASSZIKU

NAGYMESTER KISMES T ER ,

Johann Baptist Vanhal művei méltatlanul ritkán szerepelnek a koncertrepertoáron.

Különös véletlen, hogy Budapesten egymáshoz közeli időben két alkalommal hangzik el D-dúr nagybőgőversenye. A 21. századi zenebarát, ha a „bécsi klasszikusok” kifejezés szóba kerül, reflexszerűen sorolja a szentháromságot: Haydn, Mozart, Beethoven, esetleg megemlíti Schubertet is. A kortárs kismesterek: Dittersdorf, Albrechtsberger, Salieri, Leopold Hofmann, Vanhal darabjai újra és újra meglepik: nahát, milyen jó zene ez is!

Kísérjük el tehát az időgép segítségével az ifjú Johann Baptist Vanhalt Bécsbe.

Itt fejezi be tanulmányait a vele egyidős Dittersdorf tanítványaként. Néhány virtuóz hegedűversenyt komponál, s ezzel felhívja magára a drezdai Isaac Riesch figyelmét. Az ambiciózus báró, akár az újgazdag bécsi polgárok, zeneestek rendezésével, saját zenekar alapításával szeretne kitűnni. Az ifjú Vanhalt Itáliába küldi tanulni.

24 müpa

magazin 2014 november–december

A fiatal muzsikus egy évig luxuskörülményeket élvez, de a legkevésbé sem hálás: úgy dönt, megőrzi függetlenségét.

Mások támogatását időlegesen azért elfogadja, több nyáron is megfordul Erdődy László gróf varasdi birtokán. A kivételes rokonszenvhez bizonyosan hozzájárul a szabadkőművesség: Erdődy császári és királyi főudvarmester — akárcsak Haydn és Mozart, Schikaneder és Vanhal — Az Arany Szarvashoz nevű páholy tagja.

a vonósnégyes hangzik jól; harminckét darabot komponál e műformában. Haydn és Mozart — ahogy a korabeli maliciózus szólás tartotta — a hercegek és grófok asztaláról lehulló morzsákon élt. A hangversenyrendezés, a kottanyomtatás és -kiadás Párizsban, de Londonban és néhány német városban is egyre biztosabb egzisztenciát kínál — a história Vanhalt jegyzi az első független, műveiből önmagát szerényen fönntartó alkotóként.

A császárvárosba visszatérve Vanhal leleményesen követi az ízlés változását, a kisebb szalonokban a szólóhangszer és

„A bécsi klasszikus korszak talán egyik legjobb, ha nem egyszerűen a legjobb nagybőgőversenye” — olvashatjuk a

…a Bécsi Filharmonikusok anyanyelvként olvassák egykori operaigazgatójuk partitúráit…

R

Legjobb volna beülni az időgépbe, és besurranni egy bécsi szalonba az 1700-as évek végén, azután kiszállni ugyanott, körülbelül száz esztendővel később, a 19. és 20. század fordulóján. A maga módján „forradalmi” mindkét időszak; a Bécsi Filharmonikusok december 7-i koncertjének alkotóit nemcsak a csehországi születés köti össze, hanem a lázadás gesztusa is.

Egy kelet-európai Amerikában Michael Tilson Thomas ősei nem a Mayflowerrel érkeztek Amerikába, hanem az 1880-as években ukrajnai üldözöttekként, épp, mint a Hegedűs a háztetőn című musical alakjai. A nagyszülők, Boris és Bessie Thomashefsky alapították Manhattanben a Jiddis Színházat, amely évtizedeken át fantasztikus sikerrel működött. A karmester szerint megasztárok voltak, emlékükre hozta létre a 2005-ben a Carnegie Hallban is bemutatott Thomashefsky-projektet. Édesapja, Ted Thomas jó nevű rendező volt, így a színház világa közel áll a dirigenshez, mégis inkább koncertkarmesterként ismert. Puccini Toscáját azonban lemezre vette, a címszerepben Marton Évával, valamint José Carrerasszal, Juan Ponsszal és Gáti Istvánnal, a Rádiókórussal és az Állami Hangversenyzenekarral.

Michael Tilson Thomas a Dél-Kaliforniai Egyetemen diplomázott zongora és zeneszerzés szakon. Bernstein mellett a legkeresettebb médiaszemélyiséggé vált a New York-i Filharmonikusok, a Londoni Szimfonikus Zenekar és a BBC ifjúsági koncertjei révén, a San Francisco Symphony dirigenseként ugyancsak szerkesztett tévésorozatot, weboldalakat, rádióműsorokat iskolák számára. 1988 februárjában ő avatta fel a New World Symphony elnevezésű zenekari akadémiát. Az UNICEF felkérésére zenei kísérettel életre keltették Anna Frank naplóját, az előadás narrátora Audrey Hepburn volt. Rangos zenekarok első vendégkarmestere, híres fesztiválok művészeti vezetője. És minden bizonnyal a lemezkiadók kedvence: számtalan jelölés mellett tizenegy alkalommal nyert Grammy-díjat. 2010-ben Obama elnök az Egyesült Államok kormányának legmagasabb elismerését, a Művészetek Nemzeti Medálját adományozta neki.

fotó: Chris Wahlberg

Magyar mélyvonós klub a Bécsi Filharmonikusoknál A megtestesült tradíció: a Bécsi Filharmonikus Zenekart 1842ben hozta létre Otto Nicolai zeneszerző. A Haus am Ring, a körúton álló Operaház kitűnő muzsikusaiból verbuválják az együttest, utóbbi csellószólamának négy vezető zenésze: Varga Tamás, Nagy Róbert, Somodari Péter, Bornemisza Tamás magyar zenei intézményekben szerzett oklevelet.

kiváló nagybőgőművész, Fejérvári Zsolt doktori értekezésének egyik hivatkozásában. A D-dúr koncert két derűsen vibráló Allegro tétele hajlékony, biedermeier ele­ ganciájú Adagiót fog közre. Az előadónak bőven nyílik lehetősége, hogy máskor szűk határok között brummogásra kár­ hoz­tatott instrumentumán megcsillogtassa hangjának fényességét nemcsak a tuttikkal váltakozó szólókban, hanem a tételeket záró, egyéni képességekre bízott cadenzákban is. Rácz Ödön, a Bécsi Filharmonikusok szólónagybőgősének előadásában virtuóz és derűs 23 percre számíthat a hallgató.

Mint a filmekben: száz évvel később...

1901 koratelén benyitunk egy bécsi nagypolgári szalonba, Berta Zuckerkandl vacsorájára. Gustav Mahler, a Bécsi Királyi Operaház hírhedetten különös modorú igazgatója kivételesen elfogadja a társasági meghívást. Alma Schindler, szintén vonakodva, mostohaapja, Carl Moll festő oldalán jelenik meg. Minthogy Alma életének számos mozzanata, a róla szóló filmek, színművek, regények, dokumentumok sokasága ellenére és

saját elhatározásából homályban maradt, úgy kell hinnünk, ekkor már valószínűleg ismerte a zeneszerzőt. Ám biztos, hogy itt vált sorsszerűvé találkozásuk.

Két hónappal később eljegyzik egymást, 1902. március 9-én összeházasodnak, Alma első gyermekükkel, Mariával váran­dósan lép oltár elé. A nyarat a Wörthi-tó partján, Maierniggben töltik, Mahler az előző vakáción kedvelte meg az osztrák vidék e csendes zugát. Itt fejezi be IV. szimfóniáját, és itt dolgozik 1904-ben az V. szimfónia számos részletén. Új alkotói korszakba lép: az V., a VI. és a VII. szimfóniából száműzi az énekhangot, hangszerelési stílusát megújítja.

E három alkotás centrális helyet foglal el az életműben.

Az Ötödik monumentális Trauer­marschsal, gyászindulóval kezdődik, a szerző a partitúrában szigorúan kimért, precíz vezénylést követel a dirigenstől.

Valójában az indulójelleg domináns a meghatározásból, a teljes mű optimista alaphangulatú. A második tétel viharos tempójú, a harmadik, a Scherzo erőteljes,

2014. december 7.

MICHAEL TILSON THOMAS ÉS A BÉCSI FILHARMONIKUSOK KÖZREMŰKÖDIK: RÁCZ ÖDÖN — NAGYBŐGŐ VEZÉNYEL: MICHAEL TILSON THOMAS BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM 26 müpa

magazin 2014 november–december

A Vanhal-darabot előadó Rácz Ödön szintén Budapesten született, nagybőgő tanulmányait kilencévesen, 1990-ben kezdte a Tóth Aladár Zeneiskolában. 1996-ban felvették a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol 2000-ben végzett.

1996-ban klasszikus zenei kategóriában megnyerte a Ki mit tud?-ot. Egy évvel később megjelent első szólólemeze, Bottesini, Sperger és Fryba műveivel. 2000-ben az Euro Grand Prix Nemzetközi Zenei Fesztivál keretében Európa nyolc legjobb fiatal zeneművésze közé választották. Mint mondja, sokat köszönhet zeneakadémiai tanárának, Járdányi Gergelynek, de határozott vágya volt, hogy a bécsi zeneakadémia művészképzőjében, Alois Poschnál folytathassa további tanulmányait. 2003-ban harmadik helyen végzett az ARD Nemzetközi Nagybőgősversenyén.

2004-ben felvették a Bécsi Filharmonikusok tagjai közé. Három évvel később megalapította a világjáró The Philharmonics együttest: a héttagú formációban a pozsonyi Jánoska fivérek mellett az osztrák-magyar muzsikus családból származó Stefan Koncz és a lévai Kovács Tibor is játszik.

diadalmas, feszes ländler ritmusú, Mahler kívánsága szerint mégsem lehet gyors. „Az V. szimfónia 1904-es kölni bemutató­ja különös okból maradt meg emlékeztem­ben: ez volt az első, és azt hiszem, az egyet­len eset, amikor a szerző vezényelte Mahler-mű nem elégített ki” — írja visszaemlékezésében Bruno Walter. A világhírű karmester, aki a 20. század nagyjainak munkásságát testközelből ismer­te, hozzá­teszi: Mahler a hangszerelést később ala­posan átdolgozta. Egyszerre szenve­dé­lyes, vad és gyengéd zene az V. szimfónia. A negyedik tételhez fűződő történet Willem Mengelberg karmester közvetíté­sével Almától származik: az Adagietto neki szóló szerelmi vallomás. A vonósokra és hárfára írt tétel rendkívül népszerű, gyakran hangzik el önálló koncertszámként, a szimfóniá­ ban pedig a közzene szerepét tölti be, megszakítás nélkül vezet az ünnepélyes és kirobbanó lendületű rondófináléba.

A közönség nemcsak azért bízhat az élményszerű interpretációban, mert a Bécsi Filharmonikusok anyanyelvként olvassák egykori operaigazgatójuk partitúráit, hanem mert Michael Tilson-Thomas a legelismertebb Mahler-dirigensek egyike.

Albert Mária

MŰVÉSZBEJÁR

November 18-án izgalmas műsorral és kiváló partnerekkel ad kamaraestet a Németországban élő, nemzetközi hírű gordonkaművész, Fenyő László. E koncert apropóján beszélgettünk vele.

A ZENEKARI JÁTÉK IS

KAMARAZENE Szeptember első felében a Pablo Casals Nemzetközi Gordonkaversenyen vettél részt Budapesten – zsűritagként. Tíz évvel ezelőtt egy másik, ugyancsak Pablo Casals nevét viselő gordonkaverseny résztvevője voltál Kronbergben – akkor még versenyzőként. Nem mellesleg meg is nyerted. Hol jött el a pályádon az a pont, amikor versenyzőből zsűritag lettél? Köthető-e ez valamilyen konkrét eseményhez?

Körülbelül nyolc évvel ezelőtt megkere­ sett egy olasz csellista, aki arra kért, hallgassam meg, és mondjak véleményt a játékáról. Nem volt kiugróan tehetséges muzsikus, de ez az egyszeri alkalom annyira sokat jelentett számára, hogy elkezdett hozzám órára járni, s ezzel voltaképpen hozzásegítettem, hogy megvalósítsa nagy álmát: felvették a római Santa Cecilia Akadémia zenekarába. Nagyjából ekkoriban jött egy másik fiú is, aki pedig néhány tőlem vett csellóóra után bekerült az egyik nagy német rádiózenekarba. Így alakult ki, hogy elkezdtem intenzívebben foglalkozni a tanítással, egyik lehetőség hozta a másikat, és csak idő kérdése volt, mikor jön meg az első felkérés egy verseny zsűrijében való részvételre. Ez az alkalom most érkezett el, és azt kell mondjam, versenyzőként soha nem izgultam annyira, mint ezúttal, amikor a másik oldalon ültem, és a saját növendékeim is színpadra léptek.

28 müpa

magazin 2014 november–december

Egy zsűritag, akinek a saját növendékei is versenyeznek, mennyire tud vagy akar lobbizni értük a többi zsűritagnál?

Ezt nyilván versenye válogatja – sok múlik a zsűri munkamódszerén, vagyis azon, milyen folyamat során hozzák meg a végső döntésüket. Én itt igyekeztem abszolút reálisan pontozni, és a többiek is ugyanezt tették, látszott, hogy min­denki részrehajlás nélkül értékelte a produkció­kat, és semmilyen más szempont nem befolyásolt bennünket. Úgy gondolom, ez emelte is az itt elért helyezések értékét.

Tanárként is tanulságos lehet versenyen zsűrizni, hiszen láthatod, hogy a többi tanár hogyan készítette fel a növendékeit, milyen útravalóval indította el őket, és ebből talán Magad is tudsz valamit profitálni a saját gyakorlatodban, ugye? Így van. Nagyon érdekes végignézni egy versenyen, hogy a felkészítő tanárok milyen iskolákat képviselnek, kik azok a nagy csellisták, akiktől ők tanultak. Azt is izgalmas látni, hogy mennyire különbözőképpen lehet előadni bizonyos darabo­ kat… Ez a csodálatos a zenében: hogy nincsenek olyan írott szabályok, amelyek mindig, minden körülmények közepette érvényesek. Mindenféle oldalról meg lehet közelíteni, és esetleg valamelyiket az előadás során előtérbe helyezni.

Ha már az iskolákat említetted: egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy édesanyád, Mezey Erika, aki az első nyolc évben a tanárod is volt, illetve Mező László, akihez ezt követően jártál, a békéstarhosi iskola legendás Friss Tóni bácsiján keresztül a casalsi hagyományt adták át neked. Magad is ezt viszed tovább tanárként?

Isteni szerencse számomra, hogy öttől tizenkilenc éves koromig – vagyis a kezdetektől a Zeneakadémia előkészítő tagozatán át az egyetemi tagozat első két évéig, amelyet Pesten végeztem el – egy bizonyos iskolán nőhettem fel, amely valóban a casalsi játékmódhoz köthető. Szerintem minden csellistának kötelessége volna, hogy legalább egyszer egy héten meghallgasson vagy megnézzen egy Casals-felvételt, mert ő mindannyiunk „zenei ükapja”.

Kilenc-tíz évvel ezelőtt rengeteget jártam ki Amerikába privát órákra Bernard Greenhouse-hoz, aki talán az utolsó igazi Casals-növendék volt. Ez olyan óriási élményt jelentett számomra, hogy mindmáig hálás vagyok érte mindenkinek, aki ezt lehetővé tette. Greenhouse néhány éve halt meg, 95 évesen.

Amikor elkezdtél tanítani, még zenekarban is játszottál, ám amikor tanszékvezető lettél Karlsruhéban, eljöttél

a Frankfurti Rádiózenekartól. Gondolom, nehéz volt már összeegyeztetni ezt a két tevékenységet, és talán most inkább a tanításon van a hangsúly.

Tizenöt évig voltam különböző zenekarokban szólócsellista, és az utolsó négy-öt évben lényegében permanens küzdelmet kellett vívnom a zenekari menedzsmenttel, hogy be tudjam tervezni a szólókoncertjeimet és el tudjam vállalni a mesterkurzusokra való mind gyakoribb felkéréseket, úgyhogy nagyon örültem, amikor két és fél éve megkaptam Karlsruhéban ezt az állást, és azonnal felmondtam a zenekarnál. Ez egyrészt megkönnyítette az életemet, mert úgy tervezhetem a dolgaimat, ahogy az nekem és a családomnak a legmegfelelőbb, másrészt viszont hiányzik a zenekari játék.

Nem tudok úgy zenekari koncertet hallgatni, hogy ne képzelném oda magam a csellószólamba.

Ez a csodálatos a zenében: hogy nincsenek olyan írott szabályok, amelyek mindig, minden körülmények közepette érvényesek.

Egyszer azt mondtad, ideális esetben a zenekari játékot is kamaramuzsikálásként lehet felfogni…

A tanításban nálam ez az egyik legfontosabb szempont, hiszen a növendékek túlnyomó többsége zenekarban helyezkedik el. A zenekari játékmód számomra a kamarazene legkomplexebb formája, vagyis nem szól másról, mint hogy minden egyes – akár sok emberből álló – szólam egy emberként kamarazenéljen egymással. Csak így van értelme a zenekarozásnak.

November 18-án igazi kamaraesttel lépsz a közönség elé.

Milyen koncepció szerint állítottad össze a műsort, és hogyan válogattad össze a kamarapartnereidet?

Vilde Franggal, a nagyszerű norvég hegedűssel többször játszottam már – egyértelmű volt, hogy Pesten is vele szeretnék fellépni. Szűcs Máté felkérése kézenfekvő volt, hiszen kollégák voltunk a Frankfurti Rádiózenekarnál, de már előtte is ismertük egymást: rengeteget játszottunk együtt, a világ egyik legjobb brácsásának tartom. A zongorista Eduard Kunzot Vilde ajánlotta, és az garancia számomra, de a Müpa-beli estünkön már ismerni fogjuk egymást, mert addig lesz közös koncertünk. A műsort igyekeztem úgy összeállítani, hogy fokozatosan épüljön. Kezdjük ketten Eduarddal, a Bartók-rapszódiával, utána eljátsszuk Vildével a nagyon ritkán hallható, zseniális Kodály-duót, és az első részt a Magyarországon szintén alig játszott Dohnányi-trióval zárjuk, a szünet után pedig az egyik kedvenc kamaraművemet adjuk elő, Brahms g-moll zongoranégyesét, amelynek negyedik tétele magyar verbunkos és népzenei motívumokat hordoz.

Aradi Péter 2014. november 18.

FENYŐ LÁSZLÓ ÉS KAMARAPARTNEREI

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

fotó: Francesco Guidicini

AKTUÁLIS ZEN

GÉPEZET HÁBORÚS

Michael Nyman korunk egyik legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb angol komponistája.

Zenéjével leginkább olyankor találkozunk — a rádió mellett ülve, a televízió előtt vagy egy mozi sötétjében –, amikor nem is sejtjük, hogy ki a szerző. Aki pedig CD-ről szeretne egy-egy darabjával megismerkedni, nyolcvannál is több felvétel közül válogathat. Ki gondolná, hogy a 2005-től már saját kiadót is üzemeltető Nyman karrierjét pályaelhagyóként kezdte?

30 müpa

magazin 2014 november–december

T

…archív felvételek és a hipnotikus zene révén igyekszik rést ütni a feledés burkán…

Amikor az 1960-as évek uralkodó trendjeit követni képtelen Nyman egy időre felhagyott a zeneszerzéssel, zenetudománnyal és népzenekutatással kezdett foglalkozni. Saját bevallása szerint Steve Reich egyik műve (Come Out) csábította vissza eredeti szakmájához, 1968-tól újra kedvet érzett a komponáláshoz. Gyakorta kapott megbízást színházi és filmes munkákra, legnagyobb sikereit filmzenéinek köszönhette. Peter Greenaway (A rajzoló szerződése; A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője; Prospero könyvei) és Jane Campion (Zongoralecke) alkotótársaként — túlzás nélkül állítható — új filmzenei stílust teremtett. Ám legtöbb pályatársával ellentétben az alkalmazott zene Nyman számára soha nem számított esztétikai értelemben másodlagos jelentőségűnek. Filmes munkái gyakran koncerttermi darabok vagy zenés színházi művek kiindulópontjaivá váltak. A Zongoralecke zenéjét például egy zongoraverseny formájában gondolta tovább és bővítette ki, a Prospero könyveiből pedig kompozí­ciók egész sora ágazott le, a dal-

A 38-as gépkocsi-alakulat sofőrje A világháború első időszakát minden oldalon a nemzeti érzelmű lelkesedés hatotta át, s ez alól a zeneszerzők többsége sem vonhatta ki magát. Nyilatkozatokat, kiáltványokat fogalmaztak francia és német oldalon egyaránt, és igyekeztek a legelismertebb, legnagyobb nemzetközi tekintélynek örvendő kollégákat soraik között tudni. Érdekes azonban, hogy e kísérletek még a nacionalista elfogultságukat nem titkoló zeneszerzők között sem mindig találtak visszhangra. A háború „igazságossága” és kimenetele szempontjából egy cseppnyi kétséget sem érző Richard Strauss például kitért az ilyen irányú megkeresések elől, s a nemzeti öntudattól motivált és gépkocsivezetőként frontszolgálatot teljesítő Ravel sem csatlakozott semmilyen kirekesztő tendenciájú manifesztumhoz. „Veszélyes lenne a francia zeneszerzőkre nézve, ha következetesen figyelmen kívül hagynák külföldi kollégáik alkotásait. Számomra keveset jelent, hogy például Schönberg úr osztrák [azaz ellenség], és el vagyok ragadtatva attól, hogy Bartók és Kodály, valamint tanítványaik magyarok, és ezt műveikben oly ízesen fejezik ki”.

ciklustól az opera-balettig (The Princess of Milan). De ami ennél is fontosabb: stiláris értelemben Nyman koncertzenéje és filmzenéje között nincs lényeges különbség.

Miben is áll ez a stílus? Nyman szívesen emel ki a régmúlt zenéjéből — Monteverditől, Vivalditól vagy épp egy skót népdalból — elemi egységeket, egyszerű akkordkapcsolatokat, ismétlődő dallamfordulatokat. Ezekből alakít ki végtelennek tűnő, legtöbbször csak a hangszín, a hangszerelés vagy a hangerő tekintetében változó, fejlődő hangszőnyegeket.

Az elemek összekapcsolásakor a klas�szikus cizelláltsággal mit sem törődve, leginkább a rockzenéből ismert fogásokkal él, és szívesen erősíti meg az alapokat basszusgitárral. Vonzódik a nyersebb, zamatosabb ízekhez, előszeretettel dolgozik nem operai képzettségű énekesekkel vagy olyan hangszeresekkel, mint Alexander Balanescu. A zenei kölcsön­ anyagok — részben a sajátos hangzás, részben az ismétlődések miatt — Nyman darabjaiban az eredeti környezetüktől teljes mértékben elidegenítetté válnak, s olyan hatást keltenek, mint Andy Warhol pop-art képsorozatai. Egyik legszebb munkájában, a Paul Celan verseire írt dalciklusában (Hat Celan-dal) például egy Chopin-mazurka nyitótaktusai kerültek ily módon különös fénytörésbe.

Költészet és Vaskereszt August Stramm (1874–1915) a modern német irodalom egyik legizgalmasabb figurája volt. A költő és drámaíró az operatörténetbe is beírta nevét, Sancta Susanna című színművéből a fiatal Hindemith komponált operát. A német hadseregben szolgált, kapitányi rangban. A világháború első hónapjaiban a francia frontra vezényelték. A Vaskereszttel kitüntetett katona később a keleti fronton, Fehéroroszországban harcolt, ütközet közben, kézitusában esett el. Radikálisan leegyszerűsített nyelvezetű, a szövegkohéziót fenntartó elemeket (ragokat, névmásokat) és gyakran még az igéket is nélkülöző verseit az expresszionista líra legértékesebb vonulatához sorolja az irodalomtudomány. A létezés tragikumát, a modern ember sorsélményét katalógusszerűen felsorolt, „súlyos” szavak fejezik ki, grammatika nélküli nyelve különösen jól illeszkedik Michael Nyman zenei stílusához, kompozíciós technikájához.

A Nyman-zene elemi hatásával kapcsolatban alighanem az idén hetven éves komponista egyik kedvenc énekesnője, a walesi Hilary Summers megjegyzése a legtalálóbb: „kizárólag a fürdőszobámban és Michael Nyman műveiben érezhetem magam rocksztárnak. Húsz éve a rajongója vagyok, s ha egyetlen CD-t vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, akkor a Musique à Grand Vitesse (MGV) című zenekari darabjának felvételét csomagolnám be”.

Az I. világháború kitörésének centenáriumi évében francia, német és magyar intézmények koprodukciójában mutatják be Nyman legújabb, műfaját tekintve mozi-koncertnek nevezhető alkotását, a War Worköt. Az összművészeti produkció háborús helyszíneken, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban készített archív felvételek és a hipnotikus zene révén igyekszik rést ütni a feledés burkán. A személyazonosság nélküli, elesett katonákat ábrázoló képek; az eltűntek puszta adatai és a háborús irodalom — különösen a fronton meghalt August Stramm szívbemarkoló szövegei — révén a zeneszerző egy rendkívül kifejező, expresszív, elsősorban az érzékekre, érzelmekre ható alkotást hozott létre.

A Budapesten kívül Kölnben, valamint francia helyszíneken: Párizsban, Metzben és Châlons-en-Champagne városában látható produkcióban Nyman előadóként is részt vesz.

Molnár Szabolcs 2014. november 28.

MICHAEL NYMAN: WAR WORK MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ AZ I. VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁRA ZENE ÉS FILM: MICHAEL NYMAN HILARY SUMMERS, MICHAEL NYMAN, MICHAEL NYMAN BAND

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM müpa

magazin 2014 november–december

31

LITERÁRIU BEREMÉNYI GÉZA

KILINCS, SÁRGA VESZEDELEM, SZÜKSÉG Részlet egy önéletírásból

Egyszer Karolinka — az udvarban sok nyomorék lakott — vasalt bal lábát kinyújtva tartotta az ölében, úgy mesélte a Piroska és a farkast, és amikor ott tartott, hogy az ágyban fekvő szörnyeteg kiszólt: csak nyomd le a kilincset, én megkérdeztem, mi az a kilincs, ő pedig az ajtajában lévő sárga valamire mutatva elmagyarázta. És amikor röviddel ezután nagyanyám — úgy hiszem, egy másik házbeli asszonnyal a baljós jövendőről sopánkodva — kimondta azt, hogy Sárga Veszedelem, és az én érdeklődésemre némi tétovázás után azt mondta: a Sárga Veszedelem az, amikor a kilincsek megolvadnak, én ezt a folyamatot, a kilincs olvadását élénken, az időben lelassítva el tudtam képzelni. Hogy az fenyeget mindannyiunkat. A harmadik új szó pedig szintén bevésődött.

Anyám, az Évi ritkán látogatott meg, és többnyire morcos, rossz emléket hagyott. Ő megvetette az udvarbeli világot, amelyben önfeledten fészkeltem és ő maga is nevelkedett.

Mocskos kezemet a konyhában a falicsapnál mosta, ahová a nagyapám, az ő apja bele szokott pisálni, hogy ne kelljen az udvar végébe a közös vécéig elfáradnia. Közben szidott az anyám és nagy erővel ütötte a vízsugár alatt a kezeimet, én meg ugrándoztam, ő pedig illatos volt, kirúzsozva a szája, és távol tartotta testét a csaptól, mivel szép és könnyű volt a ruhája. Valamikor egy nővel jött be anyám a lakásba, megint látogatóban, és azt mondta, feküdjek le a díványra és forduljak a fal felé, mert ők egy ruhát fel akarnak próbálni. Megtettem nekik. Ők matattak, szavakat mondtak egymásnak, különféle szagokat árasztottak hozzám, én a falat néztem, amelyben három világosbarna kikapart lyuk volt. Az egyikben öntudatlanul megforgattam a mutatóujjamat, majd szemcséket nyaltam le róla. Anyám pedig a hátam mögül rámszólt: Géza, ne edd ki a falat!

Majd a nőnek panaszkodott, hogy eszem a falat folyton. Erre a nő azt mondta, dehát a gyereknek szüksége van rá.

A szükség szót mindaddig nem értettem.

Ráadásul a nő hozzátette: a faltól épülnek a csontjaim, ezért van szükségem rá. Én pedig ráébredtem, hogy előzőleg én csináltam azt a három lyukat, és én ettem ki az anyagot a falból. Belekapartam hát, és most már tudatosan lenyaltam. Az ízét, szagát visszaidézve igazat kellett adnom az anyám­nál érettebb női hangnak: szükségem volt rá. Olyannyira, hogy akaratlanul, mint egy álomban, úgy cselekedtem mindaddig. Szükségből kényszeresen. Hát akkoriban min­dig ilyen háromszögben tapasztaltam ezt a világot, tanultam meg a szavakat. Azáltal, hogy a felnőtteknek hittem. A kétely bennük csak aztán következett, és jött helyükbe Isten.

A kételyt Sándor, a nagyapám ültette belém egyik este a konyhában. Azt állította a kompótléről, melyből kettesben egy nagy lábosból kanalaztunk, hogy az a tenger. És a benne úszkáló almagerezdek bálnák, a szilvák, melyeknek magját gondosan kiköpködtük, azok a cápák. Minden szavát értettem, azt is, hogy a bálnák nagyobbak, mint a cápák, és azt is, hogy most játszunk. Hanem aztán, hogy a kettős ágyba befeküdtünk — szombat este lehetett, másnap nem volt piac — megkérdeztem, miért nem kapják be a hajókat a bálnák meg a cápák. Égett a villany, Sándor egy füzetes regényt olvasott.

Azt mondta: mert a hajók fenekén hosszú kések vannak, és

amikor a bálnák meg a cápák kitátják a szájukat, megvágják magukat. Nem tudtam elképzelni a levegőbe nézve, hogyan rögzítik a késeket a hajófenékhez. Sándor rámnézett a szemüvege fölött: nem hiszed el? Akarod, hogy megnézzük?

Megnézhetjük.

Hallgattam.

– Menjünk el a tengerhez. Nem hiszed? Most. Most rögtön menjünk a tengerhez.

Letette a szemüvegét. Eddig tartott a játék. Makacsul hallgattam. Ő kiült az ágy szélére. Róza beszólt a konyhából, a kettétárt ajtón túlról, hogy ne higgyem el, csak zrikál engem.

Sándor hosszú fehér jégeralsóban, csíkos pizsamakabátban volt. Felugrott, kezdte húzni magára a nadrágot. Kíváncsi voltam, meddig megy el.

– Nem jössz?

– Hogy kell oda menni?

– Innen, a pályaudvarról. Mindjárt indul a vonat.

A Keleti pályaudvar valóban a közelben volt. Sándor sürgetett, hogy öltözzek, Róza a konyhából cáfolta, Sándor cipőt, zakót rángatott magára, egyre mondta, hogy megyünk a tengerhez. Ha én nem megyek vele, akkor ő egyedül is elindul.

Ez valahogy engem is megmozdított, de igazából akkor csatlakoztam, amikor a párnája alá nyúlt már felöltözve, kalapban, és onnan egy nagy köteg pénzt vett magához. Azzal a méltósággal, ami neki minden anyagias természetű dolgában éles tisztasággal megjelent. És még a szekrényből is pénzt vett elő a ruhák alól, hogy mindent elvisz, nagyanyámnak elég arra az időre az áru, ami a standban van, abból megél arra a pár napra, amit mi a tengernél töltünk Cattarónál, ahol valami tengerészlázadás is volt, amiről ő tudott. Ekkor én is felöltöztem. Magas szárú cipőt, ellenzős sapkát választottam az útra. Még ki is mentünk az esti udvarra, aztán a kapu elé kézenfogva, csak onnan fordultunk vissza. A folytatásra nem emlékszem. Sándor kereskedő volt. „Hadd tanulja meg a gyerek, milyen az élet”, mondta, valahányszor a felesége miattam rá­szólt, és talán ezért álltam bosszút rajta, ezért árultam el őt hat- vagy hétéves koromban? Idegenkedni kezdtem tőle?

Anyám értem jött a Teleki tér 9-be, nagyanyám összecsomagolta a holmimat, és elvittek onnan egy polgári lakásba, ahol pianínó is volt, és egy magas, szőke férfi, Évi új férje, és másnap iskolába kezdtem járni, és új nevet is kaptam. Később Sándor egyik este későn berontott hozzánk, arra ébredtem.

Egy darabig dulakodtak, ordítoztak nevelőapámmal, majd ő, Sándor odaállt az ágyam mellé és szólítgatott, hogy kisuno­ kám, gyere velem vissza a piacra. Be volt rúgva. Én pedig összezárt szemmel meg se mozdultam, alvónak tettettem magamat. Pedig legszívesebben vele tartottam volna. Miért?

Miért tartottam volna vele? És miért maradtam? Ma már azt írom, hogy azért, mert Évitől, a nevelőapámtól a pianínójával együtt, és őtőle, Sándortól is szabadulni akartam. Akkor meg hova? Ide, ahol most ülök és írom ezt? Nem hinném.

Akkor meg?

müpa

magazin 2014 november–december

33

LITERÁRIU Bereményi Gézáról

„JÓ, HÁT AKKOR „Emlékszem, másodikos gimnazista korom­ ban elhatároztam, hogy most megjavulok, mert sokan mondták akkoriban: javuljak meg. Azzal akartam kezdeni, hogy többet nem nézek a tanáraim szemébe. Azt gondol­ tam ugyanis, hogy ott van a hiba. Elhatá­ roztam, hogy ezentúl visszafogott leszek, és szemlesütve járok. Csak a tanárok homlokára és szájára nézek. Abban az időben kerültem új iskolába, és valóban hosszú ideig kibírtam ezt. Aztán volt egy osztályfőnöki óra, mikor az osztályfőnök kint ült az asztalnál és beszélt. Én a második padban ültem. Hirtelen elfeledkeztem elhatározásomról, fölnéztem rá, és a szemébe néztem.

Félbeszakította a mondatot, fölállt, odajött hozzám. Közelről belenézett a szemembe, és ingerülten mondta: »Most már értem!« Tehát talán a szememben van a hiba.” — olvasható a Bereményi Gézával készült interjú-kötetben. (Mester Ildikó: Bereményi Géza életműinterjú) Folytathat­juk és nyo­ ma­­tékosíthatjuk: igen, Bereményi szemében van a titok, ahogyan, tehetjük hozzá, így van ez egyébként minden karakteres alkotó esetében is. Az a kérdés, milyen ez a tekintet, honnan néz, miként látja, és mindenekelőtt: hogyan teremti újra a helyet, ahol vagyunk?

34 müpa

magazin 2014 november–december

fotó: Burger Barna

ITT FOGUNK ÉLNI” És a kérdésben már ott a válasz egyik kulcsa, amely a legmarkánsabban a Bereményi által forgatókönyvíróként jegyzett film, a Megáll az idő kezdő képsorain hangzik el: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.” A mondat minden tagja kurziválható; a történelem súlyával, túlhatalmával számot vető, csöndesen hazafias dac, a behatárolható idő és hely, illetve valamely remény, hogy azért élni fogunk; ahogyan az egyik legszebb Cseh Tamás-dalban elhangzik: „Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itt, maradunk.” Bár az előbbiek megerősítésre nem szorulnak, egy másik Bereményi-interjúból idevág még egy idézet: „Megint hadd hozzam szóba a helybeli lakosságot. Egy filmnek kötelező élnie azzal az eséllyel, hogy egy tájegység, egy kultúra sajátosságait feltárja, megmutassa.” Nos, épp ezen a ponton ragadható meg Bereményi szerteágazó művészete.

Prózája: A svéd király, a Legendárium és a legutóbb megjelent Vadnai Bébi,

a Cseh Tamásnak írt szövegek, a drámák: a Légköbméter és a Halmi, a filmrendezések és a forgatókönyvek: a Tanítványok, az Eldorádó, A turné, A hídember, a Veri az ördög a feleségét, az Ajándék ez a nap és A nagy generáció — hogy csak a legemlékezetesebbeket említsük — egyként erre a pontra fókuszálnak: kik is vagyunk mi itt, ezen a helyen, Magyar­országon? Hogyan tartanak szét, találkoznak ismét az életek, milyen minták öröklődnek, ismétlődnek? Milyen ez a táncrend?

Bereményi neve kétségkívül a Cseh Tamás-lemezek és -koncertek révén vált ismertté a legszélesebb nyilvánosság előtt. Tanúságtevők voltak — együtt. Tanúságot tettek az élet magasztos foglalatáról, a szabadságról, és tanúi voltak egy kornak, amely alávetettjévé vált az önnön ideológiájától felkent hatalom mamelukjainak: az önkéntes rendőröktől a házmestereken át a tanácstitkárokig. Mégsem

„Kik is vagyunk mi itt, ezen a helyen, Magyarországon?”

mondható, hogy a Bereményi–Cseh-páros leírható volna a rendszerellenesség szimpla, jóllehet a maga idejében joggal pátoszos fogalmával, ugyanis, ahogyan erre Otto Pöggeler német filozófus felhívta a figyelmet: a kor és a rendszer sosem azonos. A Bereményi-versekben megjelent a napi szorongattatottságokban szaggatottan lélegző Magyarország, de bennük volt az ezen mindig túlterjeszke­dő, a nyárspolgári önkény által rendszabályozhatatlan kultú­ra és történelem, másképpen: a hagyomány, amelynek létére és lehetőségére, mások mellett, ám eredetiségükben egyedülállóan, ők figyelmeztettek. Bennük volt az „ötvenes évek szűrt levegője”, meg a hatvanasoké, hetveneseké és nyolc­ vanasoké. Persze. De bennük voltak az albérletek, az utcák, a presszók, az apák és az anyák, a nagynénik és nagybácsik, szerelmek és barátságok, a kisebb és nagyobb világok, amelyek voltaképp Bereményi prózájából bukkantak elő, kaptak hangot és hangnemet. Bereményi olyan nyelven beszélt, amelynek választékossága és asszociációs játékossága nem az árvizek megrázó erejével, hanem a mélyben fut­kározó és a felszínnel incselkedő búvópatakok ironikus gyengédségével volt felszabadító; „félszavakat” formáltak meg azok számára — most már állítható: végső érvénnyel –, akik sokáig azt hitték, hogy őket csak az „I love you so” (Fehér babák takarodója) kötheti össze; az, hogy „ami nincsen megírva magyarul, megírták helyettünk angolul”. Annyi más mellett megformálta az utóbbi tapasztalatot, és lám, nyomban cáfolta is: megírta (elénekelték) nekünk — magyarul. Nyelvet adott nemzedékeknek, és nyelvet öltött nemzedékekre.

Mindezzel nem azt mondjuk, hogy esetében valamiféle nagygenerációs nosztalgia kísértene. Anélkül, hogy neveket emlegetnénk fel, csupán emlékeztetünk Pilinszky egy szél­ jegyzetére, miszerint „sokáig azt hittük, hogy a huszadik század Thomas Mannról szól, aztán kiderült, hogy nem így van, hanem Kafkáról szól”. Nos, kiderült, noha nem ma és nem tegnap, a korszak, egészen sajátlagos és műfajteremtő értelemben, Bereményi Gézáról (és Cseh Tamásról) szólt.

Bár a fenti sorok látszólag a Cseh–Bereményi-kettősre összpontosítottak, a dalok a Bereményi-világ alapjait teremtik meg, mert a szövegek, a versek mintegy sűrítményei, párlatai ennek az irodalomnak. Filmeknek. Drámáknak.

Bereményi legfrissebb regénye, a Vadnai Bébi azért tudott úgy harminc év epikai szünet után megszületni, mert a szerző minden más műfajban „elkövetett” munkái esetében sem tágított: makacsul abból a szemszögből nézte, vizsgálta, analizálta környezetét, amiről e cikk elején szóltunk. Nála minden egy. Azokat a tapasztalatokat gyúrta át és emelte meg, amelyek a Teleki tér gyerekkori éveitől a hatvanas-hetvenes, lapításra ítélt évekig húzódtak.

A roncsolt, a szaggatott, a tépett történelem idejét írja Bereményi, anélkül, hogy moralizálna.

Nemzedéke nem szűkölködött eredeti alkotókban; sorolhatnánk a neveket. Bereményi azonban közöttük is kakukkos óra; nem sodródott, nem sorolódott, civil maradt menthetetlenül.

Jánossy Lajos 2014. november 17.

LITERÁRIUM BEREMÉNYI GÉZA-EST ÜVEGTEREM

Mi marad Radnótiból, ha kivesszük lírájá­ ból a háborút? A háború csinált belőle nagy költőt? Vagy másfelől közelítve: ha harmincöt évesen erre a teljesítményre volt képes, hova juthatott volna el, ha megéri a békét? Mennyire volt költői fejlődése a körülmények által meghatározott? Csupa ostoba (és kemény, félreérthető) kérdés – pokoli nehéz válaszolni rájuk. Ténynek tény: a középiskolai tananyagban szinte semmi sincs a pályakezdő (vagy mondjuk úgy: a „békebeli”) Radnótitól.

Előttem a korai Radnóti-kötetek. Az első öt, a költő 21 és 27 éves kora közöttiek.

A középiskolás tananyag ezeket átugorja. Van életrajz, memoriter, kötetcímek és verselemzés. De hogy egy költő (aki ember is, nem csak irodalmi gépezet) „fejlődésénél” lelassítson, arra nincs idő – egy-egy lelkes tanár tud csak változtatni ezen. (A közvélemény eleve nem is szembesül azzal, hogy egy klasszikus is írhatott kezdetleges és/vagy rossz verseket – József Attila első kötetéről nem beszélünk, az első két Ady-kötet el van dugva az Ady-összes függelékébe.)

Pedig milyen jó is olvasni az elsőkötetes Radnótit (Pogány köszöntő, 1930)! Mint egy fehér újbor: nyers, könnyű, bájos, szin­te pezseg; egyszerre esetlen és magabiztos. És nem kérdez: „Látod! / boldog csókjaink öröme / harsog a fák közt és / árnyékkal áldja / testünket a táj!” – így húszévesen. Pályájának bemutatkozó versszaka: „Most már a kezedet csókolom – így / paraszt bánattal oly szép megállni / a napban, lelkes földeken csörren / ütődő szárba szökkenve a búza!” Mennyi felkiáltójel! Micsoda bájjal lelkesedik ez a nagyvárosi fiú már a természet gondola-

36 müpa

magazin 2014 november–december

tától is! Hogy tud örülni a játéknak: pász­torosdi, erdők, aratás, idill! Micsoda képekkel bűvöli el azt, akit szeret! Ere­ den­dő szomorúságát elnyomja a felfedezés öröme: élvezi, ahogy birtokolni kezd életet, nyelvet, nőt, költői világot. Mohón felkent életképek: fenyőt cipelő ember, gyereket cipelő asszony – a világot kell felfedeznem, nincs időm leragadni. Jó arányérzék versen, cikluson és köteten belül; remek képek, azok megfelelő használata, funkciójuk tökéletes ismerete.

Aki Radnótit csak érett férfiként tudja elképzelni, és nem olvas el egyet sem az első könyveiből, az nem szereti az életet, csak fél a haláltól. A bori noteszt sem érti, hiába csinál úgy. Honnan tudná, hogy a háborúban is sértetlen, belül megőrzött idill nem költői lelemény, hanem maga az

Mácsai Pál

elsiratott valóság? A húszéves Radnóti ugyanúgy az idill megszállottja, mint az a Radnóti, akit mindegyikünk ismer. És ahogy mélyül! Egy évvel később (Újmódi pásztorok éneke, 1931) továbbra is két kéz­­zel habzsolja a világot – de több az ész és az empátia. Már mást is lát magán és a fiatalságán kívül. Aprólékos, érző rajzokat ad elesettekről. Egyre kevesebb a felkiáltójel. De még mindig a lány a legkedvesebb szava. Most jelenik meg az idillikus múlt idő, több versben is. Huszonkét évesen, 1931-ben! A természeti képek és az ember­ ábrázolás egyre sötétebb tónusa mellett szembetűnő, hogy a szerelmi líra – bár még a bukolikus beszédmód (és képi világ) foglya – mind valóságosabb, élénkebb színe­ket kap. Létező nő áll mögötte.

„Mint egy fehér újbor: nyers, könnyű, bájos, szinte pezseg; egyszerre esetlen és magabiztos.”

fotó: Pető Zsuzsa

LITERÁRIUM EXTR

AZ IDILL MEGSZÁLLOTTJA

Két év múlva (Lábadozó szél, 24 éves) megjelenik a versekben a rossz előérzet. „Új könyvemet tegnap elkobozták”: vers a bírósági tárgyalásról. Versek szabadsághősöknek, proletároknak. És a szerelmi líra is, nézzük csak: „Szeretőm meztelen fürdik a Felkán, / hátán fürtökben fut a víz / és alatta is víz fut, kövek közt fehér parazsakkal. / Proletár öröm ez, proletárok!”

Egy önérzetes proletárköltő nehézfegyverzete. Működik, pontos, hihető. De azért jó, amikor végre jön a természet meg a szerelem. A politikumtól némileg elnyomva – illetve arra a szerepre kárhoztatva, hogy a politikummal ellentétpárt képezzenek. Nem könnyű kihívás – kárpótlásul viszont mindegyik darab jól sikerült.

A krisztusi kor felé gravitáló, érett költészet jegyei először az Újhold kötetben (26 éves) érhetők tetten. Nem jó kötet, de fontos súlyponteltolódások zajlanak benne. A nyitóvers egy páratlan jóslat: egy bika érzi a farkascsordát, de nem menekül, hanem megküzd velük, és elesik. A rossz előérzet itt már polgárjogot nyert költői téma (Vihar előtt, Táj változással, Mint a bika). Szaporodnak a „krisztusi-koros” mondatok („Férfifene ez a magos egyedülség; asszony se, kutya se értheti ezt” – Férfivers), az Emlékező című versben megjelenik az apa alakja, nem is akárhogy: „férfifiad rád úgy emlékezik immár, / mint társára a harcos”. A sötét felhők alatt csak a szerelem marad háborítatlan (és színes!) néhány vers erejéig, a politikum jelentősen háttérbe szorul.

Huszonhét évesen (Járkálj csak, halálraítélt, 1936) ezt az alaprajzot húzza meg vastagabb kontúrokkal. Testesebb, koncentráltabb versek. Hibaszázalék közel a nullához. Nincs vers, ami nem oda való, ahol van. A rossz előérzet most lesz domináns. Áthatja a napszakokat, az időjárást, a hőérzetet, a növényzetet, a hónapokat és a fényeket. A „jó oldal” oltárának főalakja természetesen Fanni – már néven nevezve.

A Meredek út (1938) nyitóverse, a Huszonnyolc év a teljesen kész költő első megszólalása. „Anyácska, véres áldozat, / a férfikorba nőttem én”.

Költőnk készen áll a nagy művekre. Minden későbbi vers, megoldás, hangnem eklogástul, hexameterestül visszavezethető az idáig elvégzett munkára. Azt gondolom, a nagy költői teljesítmény innentől folyamatos. Az idill, mint a költő Radnóti legrégibb témája, szintén adott. A háború az, ami beleszólt egy nagy költő útjába. Nem megszakította, hanem egyszerűen belerondított, beleavatkozott, ahogy csak „ő” tud: egy ekkora, kész költészet jelentőségén azonban már mit sem változtathatott.

Szálinger Balázs

2014. december 15.

LITERÁRIUM EXTRA – HOLOKAUSZT-EMLÉKÉV, RADNÓTI-ÉVFORDULÓ NEM TUDHATOM… RADNÓTI ÉS KORUNK KÖZREMŰKÖDIK: MÁCSAI PÁL, FULLAJTÁR ANDREA, DÉS LÁSZLÓ, DÉS ANDRÁS, LUKÁCS MIKLÓS ÖSSZEÁLLÍTOTTA: FERENCZ GYŐZŐ DRAMATURG: DÉS LÁSZLÓ RENDEZŐ: MÁCSAI PÁL FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

TALÁLKOZÁSOK Branford Marsalis, az MSMW és a Take 6 a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben

Erős évzárás elé nézünk.

Az elkötelezett jazzrajongónak nem kell bizonygatni, miért lesz érdemes szép sorban ellátogatnia minden koncertre, amely november–decemberben megvalósul a Jazzlegendák-sorozatban.

Na és a jazzel csak távolról kacérkodó, esetleg a fiatalabb generációhoz tartozó, még óvatos, ámde kíváncsi zenerajongókkal mi a helyzet? Itt a legjobb alkalom számukra, hogy létrejöjjön az első nagy találkozás!

Nagyjából azonos ciklust mutat a Branford Marsalis Quartet, a Medeski, Scofield, Martin & Wood négyes (a to­vábbiakban: MSMW) és a Take 6 vokálegyüttes előfordulása Budapesten, illetve Magyarországon. Branford Marsalis jazzmuzsikusként legutóbb 2007 márciusában tette tiszteletét a Budapest Kongresszusi Központban a Tavaszi Fesztivál keretében, és már akkor elkísérte őt Joey Calderazzo zongorista és Eric Revis bőgős, a dobok mögött viszont ekkor még Jeff ’Tain’ Watts ült.

Ugyanezen év júliusában hallhatta először a budapesti közönség az MSMW-t a zsúfolásig megtelt Millenáris Teátrumban.

A Take 6 meg éppen körbelőtte 2007-et, mert életükben először 2006 novemberében énekeltek magyar közönségnek a BKK-ban, 2008 júliusában pedig máris

38 müpa

magazin 2014 november–december

visszatértek a Veszprémfestre, hogy további rajongókat szerezzenek maguknak a rengeteg meglévő mellé.

Justin Faulkner dobosnak is van mire emlékeznie azokból az időkből, amikor bekerült a Branford Marsalis Quartetbe.

Faulkner még a középiskolai jazz-zene­ karában játszott Philadelphiában, amikor egy iskolai fellépésükre betoppant a tenorszaxofonos legenda. Marsalis lényegében az egész zenekart darabjai­ ra szedte, mondván, az nem jazz, amit játszanak, mert kottából nem lehet muzsikálni. „Ja, rajtad kívül” — fordult oda a tizenhat éves Faulknerhez. „Te nem tudom, mit csináltál eddig, de folytasd, mert jó nyomon vagy” — hangzott a biztatás. Pár hónappal később Marsalis

Branford Marsalis

fotó: Ryan Anderson

AZ J

NAGY JAZZ-

fotó: Danny Clinch

az iskoláján keresztül kérte el Faulkner otthoni telefonszámát, de minthogy a dobos épp koncertezett, Marsalis csak a nagymamájával tudott beszélni. „Nagyi, miért írtad erre a papírra, hogy »Branford Marsalis«?” „Téged keresett, Justin, és azt mondta, veled akar játszani” — hangzott a párbeszéd. Faulkner nem hitt a fülének, pedig Marsalis nem viccelt, sőt egy bő évvel később, amikor Jeff ’Tain’ Watts bejelentette, hogy kiválik a kvartettből, Marsalis a végleges megoldást látta Faulknerben. Az új dobos első fellépése igazi kvartett-tagként épp a 18. születésnapjára esett. Most huszonhárom. A Four MFs Playin’ Tunes az első közös lemezük.

MSMW

„Nagyi, miért írtad erre a papírra, hogy »Branford Marsalis«?” „Téged keresett, Justin, és azt mondta, veled akar játszani.”

Nem volt épp mindennapi az a találkozás sem, ahogy az 1992-ben alakult, elektronikus alapú avantgárd jazz-funkot játszó Medeski, Martin & Wood trió útjai kereszteződtek John Scofield jazz­gitáróriáséval. Bár az MMW az Egyesült Államok keleti partján már a kilencvenes évek elején lelkes követőkre talált, az áttörés számukra 1997-ben következett be.

Akkoriban még nem hálózott be mindent az internet, a rajongók nem tájékozódhattak kedvenc művészük honlapjáról, Facebook- vagy Twitter-oldaláról, mikor lesznek a következő fellépések, nem oszthatták meg egymással lelkesedésüket blogjaikon hősükkel kapcsolatban.

Csak a rajongói forró vonalak, hotline-ok álltak rendelkezésre, amelyek mindös�sze egy-egy üzenetrögzítőből és a hozzá tartozó 1-800 kezdetű számmal rendelkező telefonvonalból álltak. 1997 telén valaki hagyott egy üzenetet az MMW hotline-ján. „Amikor az MMW Shack-Man című albuma megjelent, teljesen letaglózott. Aztán a lányomtól kaptam pár

kazettát élő koncertfelvételekkel, és akkor azt mondtam magamnak, együtt akarok zenélni ezekkel a srácokkal. Felhívtam hát a hotline-jukat, mondtam, John Scofield vagyok, és szeretnék velük jamelni.”

A srácok épp Mauin múlatták az időt egy üdülőparadicsomban, és csak hetente egyszer-kétszer utaztak be a városba bevásárolni és lehallgatni az üzeneteiket. A Scofield-üzenetet egy tehetséges

hangutánzó barátjuk mókájának könyvelték el, és felelet nélkül visszatértek az üdülőbe. A dobosnak, Billy Martinnak ütött szöget a fejébe, mégis csak vissza kéne hívni azt a számot. „Még akkor sem hitték el, hogy én vagyok én, amikor végül visszahívtak, úgy kellett bizonygatnom.”

Pár héttel később az MMW visszatért New Yorkba, leültek jamelni Scofielddal, majd 1998-ban felvették a korszakos jelentőségű A Go Go című lemezt. 2006ban az Out Louder-albumon már MSMWként jegyezték őket.

Egészen 1980-ig kell visszapörgetni az időkereket ahhoz, hogy egy pillantást vethessünk az éppen formálódó Gentlemen’s Estate Quartet a cappella ének­ együttesre az alabamai Huntsville-ben.

A Hetednapi Adventista Egyház Oakwood College-ében találtak egymásra az alapító tagok, és minden lehetőséget megragadtak, hogy együtt énekeljenek — különösen a jó utózengési idővel rendelkező tereket részesítették előnyben. Egy alkalommal

Gyémánt Bálint gitárost legtöbben a Bin-Jip zenekar alapító tagjaként ismerik, illetve Harcsa Veronikával alkotott duója révén. Dolgozott Gereben Zitával és egykori tanárával, Juhász Gáborral, s maga is tagja volt a Joey Calderazzót vendégül látó Transform Quintetnek. Számára John Scofield az egyik legmeghatározóbb gitáros, és ez így volt már 2007-ben is. „Az MSMW projektet azért tartom különösen izgalmasnak, mert ugyan a gitár-billentyű-basszus-dob hangszerfelállás nem egyedi, a koncepció, a szellemiség, amely szerint ezek a művészek zenélnek, nem csak 2007-ben volt aktuális, máig az. Számomra ennek a zenének a frissessége, a mondanivalója az eltelt hét év alatt cseppet sem változott, ugyanolyan hatással van rám. Szerintem ez a műfaj, amely a pillanat megragadásáról szól, a mai legfiatalabb generáció számára is épp olyan izgalmakat rejt, mint korábban. Scofield a jazzgitárosok egyik (ha nem a) legnyitottabbja, aki a végletekig különböző stílusú albumokat készített, miközben egy percre nem veszítette el az egyéniségét. Ez benne a legzseniálisabb.”

müpa

magazin 2014 november–december

39

AZ J

Babos Gyula gitárművész, zeneszerző (aki épp december 10-én lép fel a Fesztivál Színházban, a Jazzműhely sorozatban) számára kimagasló élmény volt a Take 6 fellépése a 2008-as Veszprémfesten.

John Scofield Claude V. McKinght III vezetésével a fellépésük helyszínéül szolgáló előadóterem alatti férfi mosdóban énekelték épp össze szólamaikat a koncertjükre készülődve, amikor Mark Kibble betoppant, és azonnal csatlakozott hozzájuk, sőt ő lett a nyolcvanas évek közepén Take 6-re keresztelt együttes legfőbb hangszerelője.

Korentsy Endre, a Müpa produkciós igaz­ gatója (aki a Müpa Magazin előző számában, a vele készült interjúban már megvallotta, hogy személyes kedvence a Take 6) megannyi honfitársát megelőzve először 2001-ben, a New York-i Blue Note jazzklubban hallotta őket. „Internet nem lévén, egy szállodai programújságból próbáltunk tájékozódni az elérhető koncertekről. Egészen szürreális élmény volt megpillantani, hogy a Blue Note-ban — sok kedves lemezem felvételének helyszínén — épp a Take 6 — már akkor az egyik kedvenc előadóm — lép fel. Remegő kézzel tárcsáztam a klubot a recepcióról. Kiderült, hogy van még szabad asztal. Épp a színpad jobb széléhez ültettek

40 müpa

magazin 2014 november–december

fotó: Nick Suttle

„A Take 6 énekegyüttes a magas szintű együttzenélésnek minden olyan kritériumát megvalósítja, amely számomra maga a csoda. A kivételes egyéni előadói képességek olyan összeadott értékké emelkedtek produkciójukban, hogy engem az előadásuk azonnal el tudott varázsolni. Lenyűgözött az a hihetetlen közlésvágy, az a kimagasló muzsikusi tehetség, amellyel ez a hat ember a saját kultúrájának az üzenetét közvetítette. A gospel éneklés, a hatszólamú bigband-hangszerelés énekmegoldásai, a szólók, a kamaramuzsikálás minden szépsége elhangzott, minden, amiért az ember zenét hallgat. Azért mennék el újra a Take 6 koncertjére, mert ennek az egyszer átélt csodának a megismétlődésére — biztos vagyok benne — nagy a valószínűség.”

Ávéd János tenorszaxofonos, aki a fiatal jazzmuzsikus generá­ ció egyik legígéretesebb tagja — előadóként éppúgy, mint zeneszerzőként –, nagy várakozással érkezett a Branford Marsalis Quartet 2007-es koncertjére a BKK-ba. Azért is, mert a Transform Quintet tagjaként épp ekkoriban nyílt lehetősége Joey Calderazzóval, Marsalis zongoristájával dolgozni. „...ha Branford Marsalis Quartet, akkor a következő szavak jutnak eszembe: gyökerek, ösztönösség, time, jazz, zene. Azt hiszem, ha amerikai gyökerű jazzről van szó, akkor ezek a muzsikusok mindent tudnak, amit lehet. A jazz ősforrásából táplálkoznak.

Elképesztő az az ösztönös kifejezőképesség, amivel bármilyen zene lényegét meg tudják ragadni. A kompozíció csak hordozó közeg. Mint egy szöveg egy bizonyos nyelven. Lehet ez Purcell (akitől az O Solitude úgy hangzott Marsalis előadásában, mintha korabeli vonós hangszeren adná elő) vagy Sidney Bechet nyelve, ami üres lenne érzelmek és ösztönök nélkül. A Branford Marsalis Quartet szinte bármilyen nyelven képes bennünket mélyen megérinteni, és így tett ezen a koncerten is.”

le minket, karnyújtásnyira a hat bárszék közül a legszélsőtől. Az volt a legdöbbenetesebb élmény, hogy pontosan úgy, olyan tökéletesen szólaltak meg, ahogy a lemezeiken megszoktam, abban a Take 6-es hatszólamúságban. Sokan említik, hogy a Müpában sűrű a levegő, mert érezni mindazon

nagyságok jelenlétét, akik itt megfordultak.

Ugyanez érződött a Blue Note-ban, ahol a jazztörténet sok fejezete íródott — olyan fejezetek, amelyekhez a Take 6 is hozzájárult. Boldog vagyok, hogy december 2-án a történet nálunk folytatódik!”

Bércesi Barbara

2014. november 4.

JAZZLEGENDÁK EGY ESTE BRANFORD MARSALISSZAL BRANFORD MARSALIS — SZAXOFON, JOEY CALDERAZZO — ZONGORA, ERIC REVIS — BŐGŐ, JUSTIN FAULKNER — DOB BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

2014. november 17.

JAZZLEGENDÁK MEDESKI, SCOFIELD, MARTIN & WOOD JOHN MEDESKI — BILLENTYŰS HANGSZEREK, BILLY MARTIN — DOB CHRIS WOOD — BASSZUSGITÁR, JOHN SCOFIELD — GITÁR BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

2014. december 2.

JAZZLEGENDÁK TAKE 6 ALVIN CHEA, MARK KIBBLE, JOEL KIBBLE, CLAUDE MCKNIGHT, DAVID THOMAS, KHRISTIAN DENTLEY – ÉNEK BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

itt nem szokott rovatcím lenni

A legendás gitáros, Babos Gyula új produkcióval áll a Fesztivál Színház közönsége elé, de a Makrokozmosz anyagában a régi rajongók ráismernek majd felfogásának állandó elemeire.

NYITOTT VILÁGA A MAKROKOZMOSZ

Babos Gyula mindig élen járt az új stílusok meghonosításában, miközben most is ugyanaz a fantasztikus mesélő, aki a melódia szépségét és a jazzritmus lüktetését különböző hátterek előtt mindig fenntartja zenekaraival. Pege Aladárral a Kexben, Szakcsi Lakatos Bélával a Rákfogóban játszott, majd a Saturnusszal érte el máig tartó népszerűségét. A Sonynál több mint egy tucat országban kiadott Blue Victory kicsit törlesztette a lemezipar adósságait vele szemben, Victor Bailey, James Moody, Terri Lyne Carrington,Tony Scott, Frank Zappa, Jiří Stivín oldalán koncertezett és készített felvételeket. A Babos Project Romanival egyéni módon ötvözte a roma zenei hagyományt a jazzel, és mesélős kedve azóta alakult zenekaraiban sem csökkent. Legutóbbi együttesében már szerepelt egy középgenerációs szólista, Lantos Zoltán hegedűs személyében.

A mindig vállalkozó kedvű, örökifjú (hihetetlen, de már 65 éves) gitáros-zenekarvezető az új produkciójához most két karakteres zenészt is meghívott ebből a korosztályból. Fekete-Kovács Kornél zenekarával már nyáron játszott együtt Babos. Nyilatkozata szerint erősen építeni fog arra a fajta tűzre, erőre és arra a zenei világra, amit ő a trombitájával vagy a szárny­kürtjével meg tud teremteni. Énekes szólistának Winand Gábort hívta meg, az ő szöveg nélküli éneklése, fantasztikus improvizációi és nagyszerű szaxofonjátéka társulnak majd Babos „repülős” szólóihoz, amelyek rég a kézjegyévé váltak. Mivel a gitár lesz az egyetlen harmóniahangszer, a trombitás szívesen közreműködik majd

billentyűkön is, hogy Babos szólóinak is legyen akkordikus alátámasztása, „hangszőnyege”.

Babos általában nagy kiugrási lehetőségeket szokott adni egy-egy tehetségnek, máshol még nem hallott fiatalnak. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen köztudomású, hogy Babos Gyula a Zeneakadémia Jazz tanszéke alapítóinak egyike, még a konzis időkből, évtizedek óta folyamatosan tanít. A zenekarvezető a dobok kezelését most a huszonkét éves Czirják Tamásra bízza, akinek óriási empátiáját az első közös koncert után örömmel és meglepetten érzékelte. A bőgőszólamra a több együttesben is fontos társalkotó szerepet betöltő Orbán Györgyöt kérte fel. Orbán óriási svádával tud megszólal-

ni, kevés bőgős ér a nyomába. A bőgős az első közös koncert után boldogan fordult a zenekarvezetőhöz azzal, hogy milyen fantasztikus volt ez a „kamarázás”! Nem csoda, mert Babos zenekarvezetőként a Miles Davis-iskola követője: most is csak irányokat adott, nem instruált részletek­ be menően, inkább csak arra emlékeztette zenekarát, hogy nem „táncra” játszanak, vagyis bátran vállalják akár a szabadabb, úgynevezett széttördeléses ritmusokat is.

Babos Makrokozmosza szavai szerint tág világ, nyitott világ. Magyarországi gyöke­rek, amerikai hagyományok. Van muzsikus, van hallgatója, van levegő és szabadság. A harmónia a fontos, mert a nagy térben mindenkinek megvan a maga helye.

Zipernovszky Kornél

…zenekarvezetőként a Miles Davis-iskola követője: most is csak irányokat adott, nem instruált részletekbe menően…

2014. december 10.

JAZZMŰHELY BABOS GYULA: MAKROKOZMOSZ KÖZREMŰKÖDIK: WINAND GÁBOR, FEKETE-KOVÁCS KORNÉL, ORBÁN GYÖRGY, CZIRJÁK TAMÁS FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

müpa

magazin 2014 november–december

41

AZ J

Mozambikban nyilván ma is sokan gondolnak gyűlölettel a gyarmatosító portugálokra, de a politikai indulatok azonnal a semmibe vesznek, amikor Maria João, a mozambiki anyától és portugál apától származó multikulti lisszaboni énekesnő megszólal a színpadon.

HANGAKROBATÁK A Maria João Monteiro Grancha néven született művésznő a nemzetközi jazzszcéna középnemzedékének egyik legeredetibb képviselője, aki a jazzpatter­ neket portugál, afrikai, brazil és indiai népzenei, illetve kortárs elektronikus elemekkel keveri — összetéveszthetetlen egyediséggel. Az etnojazznek nevezhető zenei turmix önmagában még nem lenne elegendő a diadalhoz, de João robbanékony és fáradhatatlan előadó, alkalmasint meghökkentő zenei gesztusokat alkalmazó performer, akit énekesi akrobatikája miatt szívesen látnak a világ bármely sarkában megrendezett jazzfesztiválokon.

João általában őrizkedik a könnyű megoldásoktól, dalait (nagyrészt saját szerze-

hangjával: a falzett és a pergő scattelés épp annyira természetes kifejezési formája, mint a mélyről jövő jajgatás, vagy a ritmikus vokáleffektusokkal színesített beszéd, illetve recitativo.

A zavarba ejtően sokszínű João egy előadáson belül hol drámai szopránnak, hol hűvös bossanova-énekesnek, majd afrikai pásztorlánynak, amerikai jazzistának, végül müezzinnek és melankolikus fadistának mutatkozik. Élőben e dalok annyira kifejezőek, hogy a portugálul nem tudó közönség még a nyelvi korlátokról is megfeledkezik. João másik titka a zenei partnereivel való makulátlan összjátéka.

Az előadás semmilyen avantgárd fricskája sem zavarhat bele precíz színpadi együttműködésükbe.

…João robbanékony és fáradhatatlan előadó… ményeit) nem a sematikus verse-chorus formátumba szerkeszti bele, hanem a laza, kötetlen struktúrák híve, melyek megengedik a sűrű hangulatváltásokat és a drámai stílusfordulatokat. Az énekesnő hatalmas terjedelmeket barangol be

42 müpa

magazin 2014 november–december

A portugál énekesnő a nyolcvanas évek elején kezdte pályáját, melynek során a jazzvilág krémjével dolgozhatott együtt a legváltozatosabb formációkban, a duótól a nagyzenekarig. Ez utóbbira példa az A Different Porgy and Bess albuma,

melyet David Linx énekessel és a Brussels Jazz Orchestrával valósított meg. Ma is működő triója, az Ogre 2009 óta létezik; első albumuk 2012-ben jelent meg Electrodoméstico címmel.

Annak a decemberi koncertnek, amelyen az Ogre fellép, másik főszereplője Tóth Evelin énekesnő lesz, aki természetesen nem szorul részletes bemutatásra.

Előadói sokoldalúsága, finoman artisztikus kísérletei (etnozene Omar Khajjám verseire) és fellépéseinek egyedisége indokolja, hogy közösen énekeljen Joãóval.

Klasszikus képzettségű hangja és világzenei érdeklődése tette lehetővé, hogy szefárd, dél-indiai és észak-afrikai elemeket építsen az általa alapított Ektarral felvett dalaiba. Crossover lemezeit a GyőrFree jelentette meg; a Mediawave fesztiválon tagja volt William Parker bőgős nemzetközi workshopjának, és duófelvételeket készített a chicagói avantgárd egyik meghatározó alakjával, Hamid Drake dobossal.

A decemberi hangversenyen Maya című új lemezéről énekel majd.

Máté J. György

2014. december 18.

TÓTH EVELIN TRIÓ / MARIA JOÃO & OGRE TRIO FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

NÉPZEN

KÖZÖS TŐRŐL Vujicsics együttes, Szörényi Levente, Tolcsvay László, Sebő Ferenc

1974-ben, amikor a Vujicsics együttes megalakult, mintegy háromszáz szerb család lakott a Dunakanyar szentendrei térségében, gondosan ápolva kulturális, nyelvi és vallási hagyományait. De amilyen természetes volt a szerbek jelenléte, éppúgy megeshetett, hogy sváb, szlovák, vagy cigány szomszédja volt az ember fiának. „Nem volt ebből soha probléma – mesélte egyszer Eredics Gábor –, így ebben a klímában izolációt sem ered­mé­ nyezett a saját kultúra megtartása.”

Kezdetben a pomázi fúvós- és táncegyüttesben muzsikáltak a Vujicsics tagjai, klas�szikusokat és népzenét egyaránt. Aztán őket is magával ragadta a táncház-mozgalom, más kérdés, hogy Erdély helyett csak a szomszéd utcákig kellett repülniük, hiszen

44 müpa

magazin 2014 november–december

ott is szép számmal akadt régi hangszer és adatközlő egyaránt. Hamarosan teljesen belefeledkeztek a délszláv hagyomány­ba, részint a népzenekutató Vujicsics Tihamér nyomán, akinek halálakor, 1975-ben fel­ vették a nevét.

A többi – mondhatnánk egy unott szócikkben – már történelem. Hozzáfűzve, hogy az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Vujicsics együttes negyvenéves fennállása önálló fejezetet alkot a magyar világzene történetében. Lemezeiken,

L

…a Vujicsics az egyik legnagyobb dobására készül… film­zenéikben és koncertjeiken olyan hallatlan kön�nyedséggel és eleganciával adták tovább a délszláv zenei hagyományt, hogy az nemzetiségi hovatartozástól függetlenül mindenki számára élvezetet kínált.

No, de kit érdekelnek az unott szócikkek?

Ráadásul éppen most, amikor a Vujicsics az egyik legnagyobb dobására készül… Hiszen Szörényi Levente, Tolcsvay László és Sebő Ferenc társaságában – újragombolva az Illés együttes, a Tolcsvay-trió és a Sebő együttes számait – a magyar népzenei és beatzenei mozgalom eddig ismeretlen délszláv kötődéseire mutat rá. „Ezek a számok most visszakerültek a természetes közegükbe” – idézhetjük Szörényi Leventét, miközben önfeledten kólót járunk A kuglira. És ez a legkevesebb… Mert azt eddig is tudtuk, hogy az Amikor én még kissrác voltam miféle gyökerekkel bír, de ezen a koncerten új környezetbe kerül a Sárga rózsa és az Alig volt zöld is, és hasonló sorsra jutnak a Tolcsvay-számok. A Jöjj, kedvesem a tradicionális Farandole, az Esőben pedig egy kalocsai csizmaverős jeles társaságába kerül. Sebő Ferenc mindig is otthonosan mozgott a délszláv zenében, a Nád alól és gőz alól című Weöres-vers alá például egy kólót csempészett, de most a Falu végén kurta kocsma szerb népdal változata is erre az ünnepi menüre kerül.

Hej, barátom, micsoda találkozások előtt állunk! „És milyen szép – juthatnak eszünkbe Eredics Gábor szavai –, hogy a tárogatót, ami egy kimondott hungarikum, a románok és a szlovákok is népi hangszerként tisztelik, de a délszlávoknál is megjelenik!” Így ünneplik együtt a Vujicsics együttes negyvenéves fennállását a Kárpát-medence és a Balkán közös tőről fakadó muzsikái! Ha úgy tetszik, a közös tőről fakadó múlt és jövő idő. És mindehhez még egy jelképes tévéfelvétel is előkerült Szörényi Levente archívumából, melyen Vujicsics Tihamérral énekel egy szerb népdalt az Illés együttes.

Marton László Távolodó

2014. november 26. „HEJ, BARÁTOM…” VUJICSICS EGYÜTTES

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

BÁBEL-EST 2. — CSÓK

A szenvedély után a csók: a különböző művészeti ágak egymást erősítő, egyidejű jelenlétére, bábeli gazdagságára épülő tematikus sorozat iránya logikus módon az ágy felé mutat. De ha mégis másfelé lép majd tovább a műsor, az sem fog változtatni azon, hogy egy teljesen eredeti, karakteres és máris népszerű Müpa-produkció született.

Noha magam mély empátiával viseltetem azok iránt, akik falra másznak az „összművészet” szótól, e helyről üzenem nekik: jöjjenek csak bátorsággal, ez most nem olyan. A Bábel-estek sorozata a megszokott alkotóelemeket új, eddig ismeretlen kontextusba, összhangzatba rendezi, az összművészetet teljesen eredeti módon értelmezi. A több művészeti ág ismert klasszi­kusait, legtehetségesebb fiatal alkotóit, valamint a kulturális szcéna alternatív, progresszív művészeit

46 müpa

magazin 2014 november–december

felvonultató műsorban békésen megfér egy estén belül a világszerte ismert opera­énekes, a neves népzenész, vagy akár a romkocsmák slam-poetry sztárja.

Main­stream és szubkultúra, befutott és felfedezésre váró nevek, hagyomány és kísérletezés, faj­súlyos és könnyed, szórakoztató pillanatok: összefoglalva nagyjából ennyi a recept.

A csók tehát. Ahogy a sorozatcímről sokaknak beugorhat a fiatalon elhunyt

vajdasági költő, Sziveri János nagy versének címe, a csók mint olyan nekem Gustav Klimt azonos című festményét és Gulácsy Lajos Eksztázisát hozza be elsőként, de közben megszólal Cseh Tamás is a belső gramofonon: „A csók, ez az édes gyümölcs, / ami újra itt ég a számon. / A csók, jaj, ez a végzet. / Ez a végzet.” (Rubinpiros tangó). A vonatkozó könnyűzenei szakirodalomból mégis a közismert Illés-szám („Mert még fáj, fáj, fáj, fáj / Minden csók…”), és Koncz Zsuzsa

fotó: Vermes Katalin

VILÁGZEN

EGYSZERŰEN KÉPTELENSÉG

A csók tehát. képviseli a könnyebb zenei műfajt. Ujj Zsuzsi színpadi jelen­lété­nek és dalszövegeinek Palya Bea Nő című új albumának számos vonatkozó dala (Szép szemű szeretőm, Oly szép vagy nekem) izgalmas ellenpontja lehet. Bea egyébiránt éppoly indokoltan lehetett volna szereplője

a Szenvedély-estnek is, mint amilyen természetes­ség­gel illeszkedik a műsorba itt rajta kívül Szamosi Judit az idei Szóló Duó táncfesztiválon közönségdíjat nyert Mi ketten vagyunk című darabja, vagy a fiatal költőnemzedék egyik legeredetibb lírikusának, a Noir című debütáló kötetével komoly sikert aratott Pallag Zoltánnak több elhangzó verse is. Mindehhez — kifejezetten erre az alkalomra — Jeli András és Lukács Dávid által egy film is készül, amiben gyerekek mondják el véleményüket a csókról. A szer­kesztő, Marton László Távolodó legnagyobb ötlete mégis az volt, hogy Péterfy Borit kérte fel a műsorvezetésre: jelenléte, kisugárzása, vonzó személyisége bizonyosan ad majd ennek az egésznek egy izgalmas árnyalatot.

Hogy magáról a csókról kiderül-e valami olyasmi az est során, amit eddig ne tudtunk volna, arra nincs garancia. Az sem tudható, elcsattan-e majd a színpadon.

Az viszont bizonyos, hogy a műsor műfaji és kifejezésbeli sokszínűsége ezt az édes vagy keserű, a beteljesülést vagy a búcsút jelentő, szenvedélyes elragadtatással, humorral és fájdalommal, reménnyel és gyötrelem­mel, izzó vággyal, érzelemmel, vagy épp csalódással teli interakciót új, eddig sosem látott-hallott művészeti kontextusba helyezi. És ez — higgyék el bemondásra — nem kevés.

Keresztury Tibor 2014. december 6.

BÁBEL-EST CSÓK

FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

„Jár az agyam, zakatol a szívem…”

Péterfy Bori

Mikor csókolóztál életedben először? Ki volt a szerencsés?

Ha az óvodai próbálkozásokat nem számítom, akkor először ötödikes koromban csókolóztam egy nyolcadikos fiúval. Pontosan emlékszem mindenre, a Móricz Zsigmond körtéren történt, iskolából hazafelé menet. A fiú hirtelen lesmárolt, én meg nem tudtam, hogy mit csináljak, mert tiszta nyál lett a szám széle, és nagyon fázott a hideg téli szélben, de nem mertem letörölni.

Gyorsan berohantam a kapunkon, és ott végre jól megtöröltem a számat. Később aztán rákaptam a csók ízére, csak ez az első nyelves élmény volt egy kicsit sokkoló.

Volt-e, amikor a színpadon kihagyott az önkontrollod és elragadott a szenvedély?

A szenvedély mindig elragad, de az önkontroll valahol mélyen mindig megmarad. Szerintem ez a színpadi létezés egyik legfontosabb része: hogy egyszerre tudjon az ember önkívületben lenni és kontrollálni magát.

Hogyan, mivel eresztesz le hihetetlen intenzitású színpadi jelenléted, koncertjeid után?

Ez is a színpadi munka része, hogy megtanulja az ember a semmiből felszívni magát, mikor a színpadra megy, és aztán, amikor vége, gyorsan kikapcsolni. Nem egyszerű dolog, sokszor egy nehezebb szerep vagy egy nagyon jól sikerült koncert után reggelig forgolódom az ágyban, jár az agyam, zakatol a szívem.

fotó: Merényi Dávid

véle­ménye fészkelte be magát vélhetően legtöbbünk fülébe, mely szerint „csók nélkül egyszerűen képtelenség élni…” Mégsem ő, hanem az alternatív rock kultikus zeneka­rának számító Csókolom zenekar

Sokféle szerepben láthattunk már, de most ismét egy újban debütálsz. Mi vonzott ebben a műsorban, hogy azonnal elvállaltad a műsorvezetést?

Nagyon szeretem az interakciót a közönséggel. A koncertjeimen is mindig kimegyek közéjük, rájuk ugrom, megszólítom őket.

Ezért azt gondolom, nem lesz teljesen idegen tőlem a műsor­ vezetés. Kíváncsian várom, aztán ha mégse sikerül, akkor legfeljebb nem vállalok többet ilyesmit. keresztury

müpa

magazin 2014 november–december

47

fotó: Glódi Balázs

KÖNNY

VISSZA

A NAPPALIBA

JAMIE WINCHESTER ÜNNEPI HAZALÁTOGATÁSA

A Bin-Jip akusztikus koncertje érdekes keretbe helyezi az ötéves zenekar pályáját. Az együttes az Andrew J nappalijában lezajlott közös zenélésekből jött létre. Ezekből a kísérletezgetésekből hosszú, tudatos szerzői és produceri munka eredményeként körvonalazódott a zenekar, amely magát egy koreai film után elnevezve, nevében is rögzítette az alapszituációt. A Bin-Jip című filmben ugyanis az üres szobákat megtöltik élettel a belopakodó lelkek. Erre utal a névválasztás.

A két ünnep közötti időszak a hazalátogatások ideje.

Lehet, hogy egész évben másutt vagyunk, talán már karácsony napján is, de ha előbb nem is sikerül, az év utolsó napjaiban mindig ellátogatunk oda, ahol valamikor az otthonunk volt. Jamie Winchester ugyan a 2012-es hazaköltözése óta, amikor csak teheti, repül vissza Írországból Magyarországra koncertezni, decemberi 30-i koncertje azonban az ünnepi hangulat miatt a szokásosnál nyomatékosabb hangsúlyt kap majd.

A hosszas, elmélyült munka után kiadott Enter című debütálásuknak az elektronikát és élő gitárokat összeboronáló, improvizatív nu jazzes, trip hopos hatású dalaival rögtön elnyerték a Fonogramon az év hazai alternatív lemeze díjat. Második, hamarosan érkező albumuk anyagát azonban már színpadon, közönség előtt alakították ki, figyelembe véve azt, hogy mi az, ami élőben működik. Emiatt, ahogy a Balcony TV-vel készített, kisebb nemzetközi visszhangot is kiváltó felvételük, a No Way Boy is mutatja, az új dalok sokkal erőteljesebbek, táncosabbak lettek.

Jamie Winchester esetében a haza fogalma kétségtelenül kétfelé mutat. Írországban született, ír szülők gyermeke, és ott is él talán már élete végéig; még ő sem tudja, vajon visszaköltözik-e még valamikor. Jamie Winchester mint előadóművész azonban kétségtelenül magyar — nemcsak itt írta a legfontosabb számait, de a Tátrai Bandtől kezdve, Ákoson át a Hrutka Róberttel való együttműködéséig tevékenysége annyira átszőtte a magyar alternatív popzene világát, hogy bátran mondhatjuk, nélküle ez a világ nem lenne ugyanaz.

Az MR2 Akusztik+ sorozatban december 21-én esedékes koncertjükön Harcsa Veronika énekesnő, Gyémánt Bálint gitáros és az elektronikát irányító Andrew J ezeket az új dalokat egészítik ki akusztikus hangzással, visszacsempész­ ve a jelképes nappaliba azt, ami onnan indulva fejlődött nagyszínpados produkcióvá. Vendégük pedig az a világszerte ismert, hasonlóan a jazzt és napjaink népszerű műfajait ötvöző trombitaművész, Erik Truffaz lesz, akivel már nyáron is adtak egy közös — akkor „rendes hangos” — koncertet.

A Művészetek Palotája által szervezett év végi koncertjén, emelve az est fényét — egyúttal kidomborítva Jamie különböző oldalait — három művésznő csatlakozik hozzá és zenekarához. Szirtes Edina Mókus a finomabb folkos vonásokat hangsúlyozza hegedűjátékával, Pásztor Anna az Anna & The Barbiesból a rockzene nyersebb energiáit hozza, az újabb, minőségi popzenét pedig az ígéretes pálya előtt álló Jónás Vera képviseli. A középpontban azért persze hazatérő régi ismerősünk, Jamie Winchester áll majd az ő hol bensőséges, hol felszabadító szerzeményei­vel.

2014. december 21.

MR2 AKUSZTIK+ A MÜPÁBÓL BIN-JIP FEAT. ERIK TRUFFAZ

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM 48 müpa

magazin 2014 november–december

2014. december 30.

JAMIE WINCHESTER

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

A NAGY MAGYAR

Éppen az előadás elsőbbsége és a múlt és jelen közötti közvetítés miatt volt fontos, hogy a dalokat színészek énekeljék. A Jászai Mari-díjas Hirtling István már az István, a királyban bizonyította, hogy énekesként is kiváló, a szintén Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész Nagy-Kálózy Eszter pedig éppen az 1940-es évek sztárdíváját, Karády Katalint alakította a Hamvadó cigarettavég című filmben. Az este folyamán a koncert zenei világát megalkotó Káel Norbert számára sem ismeretlen a terep, ő Jazzical nevű triójával Bach, Mozart, Chopin, Beethoven és más klasszikus szerzők darabjait fordítja le Bartók és a modern jazz kötetlenebb, szabadabb grammatikájú nyelvére. Adott tehát egy, a nagyközönség körében csak félig-meddig ismert, gazdag hagyomány, egy remek amerikai minta, valamint egy nagyszerű csapat, amely november 20-án minden bizonnyal egy felejthetetlen estén veti össze a múltat a jelennel — egy hagyomány alapjainak lerakásával remélhetőleg egyúttal megnyitva a jövőt is.

Lang Ádám

DALOSKÖNYV

Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István az MR Szimfonikusok közreműködésével, az Egyesült Államokban pallérozódott jazz-zongorista, Káel Norbert hangszerelésében eleveníti fel a magyar populáris dalköltészet nosztalgikus félhomályban porosodó klasszikusait, azaz a The Great Hungarian Songbookot.

A kezdeményezést nem titkoltan a The Great American Songbook hagyománya inspirálta. A huszadik század első felének legnépszerűbb, elsősorban a Broadwayhez, a hollywoodi filmekhez és a Tin Pan Alleyhez kötődő slágereit először Alec Wilder zenész-kritikus gyűjtötte össze 1972-ben, nehogy azok az akkorra elsőszámú ifjúsági zenévé vált rock and roll árnyékában elfelejtődjenek. A daloskönyv megnevezés sem volt véletlen, hiszen ebben a korszakban még a kotta volt a legnépszerűbb csatornája a zeneterjesztésnek. Trendek jönnek és mennek, de időről-időre felmerül az igény ennek a kordokumentum értékű dalkorpusznak a felelevenítésére, így többen is elkészítették már a saját verziójukat ebből a hagyományból.

Az utóbbi években elsősorban Rod Stewart feldolgozáslemezei és az American Idol járultak hozzá a régi klasszikusok népszerűsítéséhez.

A The Great Hungarian Songbook az ötvenes évek előtti magyar slágereket összegyűjtve éppen ezt a daloskönyv-formából kiinduló hagyományápolást és továbbvitelt igyekszik meghonosítani. „Ha egy nemzet naplót vezetne, dalok lennének benne” — írta Mark Clague kritikus az amerikai dalok kánonja kapcsán, hiszen semmi sem visz közelebb a régi korok kollektív hétköznapi érzéseihez, vágyaihoz, mint annak slágerei. Mivel azonban ezeknek a régi daloknak sokszor nincs egyetlen kizárólagos eredeti verziójuk, valamint sokszor épp színházi előadásokhoz íródtak, ezért a mindenkori színpadra vitelük válik az igazán fontossá. Káel Norbert zenei vezető és Böhm György rendező The Great Hungarian Songbookja felelevenít többek között korabeli keringőket, sanzonokat vagy táncdalokat, de ezeket már hol a blues, hol a modern groove-ok, máskor a jazz formanyelvé­nek felhasználásával teszi. A korabeli slágereket így az új formán keresztül régi frissességükben mutatja meg, harmóniába hozva a múltat a jelennel.

2014. november 20., december 30.

THE GREAT HUNGARIAN SONGBOOK RÉGI SLÁGEREK JAZZRUHÁBAN FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

KÖNNY MARIANNE FAITHFULL

MÚZSA ÉS ÚRNŐ Az osztrák-magyar származású angol énekesnő (aki színésznői pályáján Mária Teréziát is alakította, a Marie Antoinette című Sofia Coppola-filmben) karrierjének ötvenéves jubileumát ünneplő turnéval — és a „best of” program mellett egy új lemezanyaggal — tér vissza hozzánk.

„Mindig örömmel járok Budapesten. Gyönyörű város, édesanyám is itt született” — mesélte legutóbbi Müpa-fellépésekor adott interjújában Marianne Faithfull, aki üknagybátyjaként a mazochizmus névadóját, Leopold von Sacher-Masoch osztrák írót is családjában tudhatja. „A gyönyörű zsidó nagymamám, akire nagyon hasonlítok, magyar volt. Tüntetéseken is részt vett az első világháború előtt,

50 müpa

magazin 2014 november–december

Magyarország függetlenségéért tüntetett, már akkor! Nagyapámnak, aki az OsztrákMagyar Monarchia tisztje volt, úgy kellett elrángatnia onnan, nehogy baja essék.”

Budapesti születésű lányuk, a bánáti Karánsebesen és Bécsben nevelkedő, majd Berlinben táncosnőként Max Reinhardt társulatában és Brecht/Weill-produkciók­ ban szereplő Eva von Sacher-Masoch bárónő a második világ­háború után egy

angol katonatiszthez ment feleségül, és Marianne-t már Londonban szülte meg 1946. december 29-én.

Marianne Faithfull apácákhoz járt iskolába, de már 17 évesen beszippantotta a swinging London szabados világa. Egy partin megismerkedett a Rolling Stones tagjaival, és a tőlük kapott As Tears Go By című balladával elindította énekes-

„Nagyapámnak, aki az Osztrák-Magyar Monarchia tisztje volt…” női karrierjét — az 1964 nyarán megjelent kislemez nemcsak Európában, de Amerikában is rögtön slágerlistás sztárrá tette a szőke folk-pop tündért, aki John Dunbar képzőművésszel kötött házasságát is hamar felrúgta. Marianne három Stones-taggal is összeszűrte a levet, hogy aztán Mick Jagger barátnőjeként töltse a hatvanas évtized hátralévő részét a szex+drogok+rock’n’roll Bermuda-háromszögében. Több híres Rolling Stones-szám múzsája volt, sőt a Sister Morphine-hoz ő maga írt szöveget, és a dal az ő előadásában jelent meg először. 1967-től egy évtizeden át nem jelentkezett új albummal, inkább színésznőként kezdett szerepelni, színházban és filmen egyaránt (dolgozott többek között Jean-Luc Godard-ral, Serge Gainsbourggal, Alain Delonnal, Tony Richardsonnal és Kenneth Angerrel is).

Jaggerrel való szakítása után a hetvenes évek elején súlyos heroinistaként tengődött, egy időre az utcára került, és csak az évtized második felétől állt elő újra lemezekkel. A dicsőséges visszatérést és művészi nagykorúságot jelentő 1979-es Broken English album a hűvös posztpunk/new wave egyik csúcsműve lett, melyen a hajdani szoprán naiva helyett már egy illúziótlan, karcos, mély hangú nő énekelt durva szövegeket. A nyolcvanas évek hajnalán még készített két poplemezt, melyeken akkori férje, a Vibrators punkzenekarból ismert Ben Brierly is segítette (Dangerous Acquaintances — 1981, A Child’s Adventure — 1983), majd az évtized közepén megszabadult drogfüggőségétől, és immár afféle modern jazz/blues dizőzként dolgozott fel fajsúlyos XX. századi klasszikusokat (Strange Weather — 1987), Kurt Weill és Bertolt Brecht sötét kabaré-sanzonjaihoz több lemezen is visszatért (20th Century Blues, The Seven Deadly Sins).

Az 1995-ös A Secret Life albumot a filmzene-komponista Angelo Badalamentivel közösen írta, aztán megbízható rendszerességgel érkező újabb és újabb nagylemezein (Vagabond Ways — 1999, Kissin’ Time — 2002, Before the Poison — 2005, Easy Come, Easy Go — 2008, Horses and High Heels — 2011) már olyan társszerzők segítették, mint PJ Harvey, Daniel Lanois, Dave Stewart, Beck, a Smashing Pumpkins, a Pulp és a Blur tagjai. A karrierje ötvenéves jubileumához igazított vadonatúj Give My Love to London albumra többek közt Anna Calvitól, Nick Cave-től és az egykori Pink Floyd-vezér Roger Waterstől is kapott friss dalokat — és a lemez turnéjával december 15-én a Művészetek Palotájába is visszatér.

Déri Zsolt

2014. december 15.

MARIANNE FAITHFULL

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

fotó: Viviana Cangialosi

ÚJCIRKUS

HÓDOLAT CSEHOVNAK Világszerte több mint százötvenezren látták már Daniele Finzi Pasca színpadra fogalmazott, Csehovhoz címzett érzelmes levelét: négy évvel moszkvai premierje után a Müpa közön­ségére is kiveti a horgot a svájci cirkuszművész.

Az előadás címe, a Donka ugyanis annak a kis csengőnek a neve, amit azért erősítenek a horgászbot végére, hogy jelezze, ha kapás van. És itt máris álljunk meg egy szóra: Csehovot és a cirkuszt összehozni már önmagában is meglepőnek tűnik, a pecázás említésétől meg nyilván végképp összezavarodik az olvasó. Pedig van benne rendszer: Daniele Finzi Pasca egy orosz lapnak adott interjújában elmondta, hogy a drámaíró-novellista Csehov óriási hatást gyakorolt rá írásaival és életével egyaránt. Pontosabban a szövegeiben megjelenő apró részletek, no meg az, ahogyan ő látta a századfordulós Oroszországot.

tényekhez. „Tetszik, hogy Csehovot olvasva nem érzékelni a saját véleményét: tényeket észlelt és rögzített… A könyvében kizárólag a megfigyeléseit írta le. Nekem clownként szintén nem lehet saját véleményem: a színpadon csak azt jelenítem meg, ami az én gyermeki, naiv nézőpontomból látható.”

A Donka előkészítése során Finzi Pasca kitartóan elolvasta Csehov leveleit, naplóit és novelláit — nem azért, hogy rekonstruálja az orosz író világát, hanem azért, hogy a saját személyiségén keresztül átszűrve mutassa meg azt, amit lényegesnek tart belőle. Különösen nagy kihívást jelentett számára, hogy a

„Törékeny szépségű, melankolikus és költői est a Donka: egy orosz kritikus szerint Finzi Pasca a dekadens őrültekházát képes volt lágy és megejtő tragikomédiává változtatni.”

Például amikor Csehov többhónapos utazás után megérkezett a hírhedt cári büntetőtelepre, Szahalinba, ahelyett, hogy szentimentális és szubjektív beszámolót készített volna, szigorúan ragaszkodott a

52 müpa

magazin 2014 november–december

moszkvai Csehov-fesztivál felkérésére, a mester születésének 150. évfordulójára el kellett készülnie a premierrel. A fesztivál vezetése — Finzi Pascát magát is meglepve — szabad kezet adott a rendezőnek,

akit később többen tiszteletlenséggel vádoltak, de a színpadi varázslat magas színvonala, az előadás minősége hamar lecsillapította a kedélyeket.

Nem kell ugyanis alapos Csehov-ismerőnek lenni ahhoz, hogy élvezhessük a Donkát, melyben számos utalást találunk a szerző életére és művére, köztük egészen különöseket is. A tüdőbajára gyógyírt kereső Csehov kumiszkúrája például éppúgy megjelenik a színpadon, mint a horgá­szat iránti rajongása. Vannak könnyen értelmezhető kapcsolódási pontok is: egy trapézon három nővér civakodik egymással, majd egy férfi váratlanul betoppan és bejelenti, „Konsztantyin halott!” Látványos (vízi)pisztolypárbaj szemtanúi leszünk, aztán meg a cseresznyevirágzásra komponált akrobataszám ejt ámulatba, míg a háttérben az orvos Csehov tevékenykedik.

Elvágyódás és elegancia jellemzi a produkciót. Az, amit Trepljov olyan pontosan fogalmazott meg a Sirály­ban: „Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.”

Jászay Tamás 2014. november 4-9.

DANIELE FINZI PASCA: DONKA FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

Leplezetlenül.

A magyar filmek sokjelentésű erotikája

Én például gimnazista koromban koncertekre, moziba, színházba jártam, Lukács Györgyöt olvastam és Dosztojevszkijt, hiszen valami ilyesmi a felnőtt élet: a felnőttek, legalábbis ahogy én akkoriban gondoltam, így élnek. Néha még egy sört is megittam. Amikor gimnazista voltam, a Füles rejtvényújság címlapján már bikinis lányok, sőt nénik voltak láthatók, az ifjúságnak szóló egyetlen magazin, az Ifjúsági Magazin pedig simán közölt Szűcs Juditról vagy Karda Beátáról, a kor két popdívájáról lenge ruházatban készült képeket. Nem mondom, az erotika hivatalosan még a hanyatló Nyugat ópiumának számított (meg is volt a maga epitheton ornansa, miszerint fülledt erotika), de azért már minden szerelőműhely falán ott lógtak a poszterek fedetlen keblű lányokkal (alkalmasint még ma is ott lógnak), a hatalom pedig tűrte, nem küldte ki a rendőrséget, hogy a képeket leszaggassa. Ilyen volt ez a hatalom: ugyan nem támogatta, de valamennyire tűrte, hogy a maga módján, csöppet vidékiesen és nagyon is macsósan, de azért a mindennapi életben is észlelhetően beszivárogjon a Nyugatnak ez a nép által — nem is annyira titokban — vágyott, de mégsem a legveszedelmesebb ópiuma.

gimnazistának lenni azért általában véve jó dolog. Nyiladozó értelem, bontakozó lélek; kicsit még gyermek, de már nem nagyon, kicsit felnőtt is, de nem egészen — tulajdonképpen még nagyon nem. Még azt hiszi, hogy felnőttnek lenni: az olyan jó, vagány dolog…

Sándor Pálé 1979-ben, a másik három 1983-ban), amikor én gimnáziumba jártam, és Leplezetlenül címmel nem éppen az erotika lenne a négy filmet sorozatként összekötő vezérfonal.

Az erotika, pedig lehetne annyi minden más is, hiszen a maga műfajában mindegyik film meglehetős kritikai éllel bíró alkotás. A magyar mozi erősségét jelzi, hogy az éppen a pangás éveit élő Kádár-kor koszlott világában az amúgy egyáltalán nem ostoba, csak éppen ad hoc módon működő cenzúra figyelmét — ha nem is kijátszva, de megkerülve, az alkotásokban a társadalomkritika mellett az erotika is megjelent. Ez az erotika a filmekben a mindennapoktól eltérően egyáltalán nem bunkó és primitív, hanem nagyon is sokrétű, olykor nyilvánvaló, olykor rejtőzködő, olykor csak sejtelmesen felvillanó, tehát a lehető legizgalmasabb módon nyilvánul meg.

Pedig a gonosz tobzódásának éve, az 1944-es esztendő nem különösebben kedvezett az erotikának: az emberek világszerte, így a félig romokban heverő Budapesten is jobbára valami mással voltak elfoglalva. De még működött Végvári T. Dezső tánciskolája, és mindazok, akik valamilyen véletlen folytán még nem haltak meg, akiket idő hiányában még nem hurcoltak el, egykori életük maradványai­ hoz ragaszkodva — bár annak már inkább csak tragikus paródiájaképpen –, a tánc­ iskola látogatását ki nem hagyták volna.

Bár a ruhatáros nő fia tisztában van azzal, hogy vele ingyen senki sem feküdne le, de vágya egyre csak hajtja, így — hogy a neves kurtizán kegyeit megvásárol­hassa –, szó szerint kabátlopási ügybe kevere­dik.

A család, becsületét mentendő, végig­ jár­ja a nyilasoktól hemzsegő város pok­lá­nak összes bugyrát, eközben pedig a kabátlopásnál sokkal nagyobb bűnöknek lesz részben elkövetője, részben tanúja. (Szabadíts meg a gonosztól)

Mármost joggal jegyzi meg a drága Olvasó, hogy kit érdekel, mikor voltam én gimnazista. Nem is kérkednék különösebben ezzel, ha nem úgy hozza a véletlen, hogy a Müpamozi négy soron következő filmje (Sándor Pál: Szabadíts meg a gonosztól; Xantus János: Eszkimó asszony fázik; Szurdi Miklós: Hatásvadászok; Bacsó Péter: Te rongyos élet) nem éppen azokban az években készült volna, vagyis 1979 és 1983 között (egészen pontosan

fotó: Müller Magda

FIL

TUDOD, HOGY MENNYI ELÉG

Ha nem is mindig és mindenkinek, de

Sándor Pál: Szabadíts meg a gonosztól 54 müpa

magazin 2014 november–december

„Amikor gimnazista voltam, a Füles rejtvényújság címlapján már bikinis

fotó: Jávor István

lányok, sőt nénik voltak láthatók.”

Xantus János: Eszkimó asszony fázik Nem állíthatjuk, hogy Rákosi Mátyás uralmának ideje ennél szexibb kor lett volna.

Ennek ellenére az, ahogyan Sziráky Lucy traktoros lányként megjelenik az Operett­ színház színpadán, munkás­ruhá­ban, babos kendőben, illedelmesen két copfba fogott hajjal, nos, az maga a fülledt erotika. És akkor még hol vagyunk attól, hogy Lucy — immár kitelepítettként –, a helyi rendőrparancsnokkal énekeljen? Az elnyomott az elnyomóval, az egyoldalú vágyak játékából adódóan ruha nélkül, az egykori grófi kastélyban. A fürdőző rendőrkapitány pisztolyát elcsenve, ha csak három percre is, de a szerepek felcserélődtek: a kitelepített színésznő kerül hatalmi pozícióba, a kiszolgáltatott lányból egy közös dal erejéig domina lesz. Tudjuk, közhely, mi más lenne, de ha rongyos is, azért szép tud lenni az élet. (Te rongyos élet)

bálják megrendülten, teljes odaadással. Ám ami be van tiltva (még ha nem is hivatalosan), az bizony be van tiltva még a nyolcvanas években is, és a feszültséget csak az író halála oldja fel. Hatásvadászat? (Hatásvadászok)

Valamivel konszolidáltabb már a helyzet.

A vidéki színházban operettbemutatóra készülnek. Három a kislány. Hány is lenne? Ám az ellenzékinek számító, mégis nagyhírű, ezért a hatalom által kesztyűs kézzel kezelt író valami tévedés folytán azt hiszi, az ő Jakobinusok című drámájának próbái folynak. Mivel halálos beteg, legfeljebb napjai vannak hátra, a színházi emberek nem vállalják, a minisztériumi elvtársak pedig már nem akarják a konfliktust, ezért egy éjszakára, amikor az író ellátogat a próbára, a színház a színházban jelleggel eljátsszák, mintha valóban a Jakobinusokat próbálnák.

A kívülálló elképzelése szerint mondén, laza erkölcsű és intrikus színházi emberek valóban a nagybeteg író drámáját pró-

Gimnazistaként volt egy MK-27-es magnóm, két kazettával. Az egyiken Trabant-számok voltak. Rongyosra hallgattam. Majd megjelent Méhes Marietta a mozivásznon, egy nagyjátékfilmben.

Nem, nem ő a legnagyobb énekesnő, nem ő a legnagyobb színésznő, akit valaha láttam és hallottam. De egy dolgot csakis ő tud: rajta kívül senki más nem lehet Méhes Marietta. Nemrégiben hazajött egy koncertre, volt rá jegyem. Előző nap semmi bajom nem volt, másnap sem, de a koncert napján negyven fokos lázam lett.

Ennek megfejtését én inkább a pszicho­ ló­gusokra hagynám, de az Eszkimó asszonyt még egyszer megnézem. Tartsanak velem! (Eszkimó asszony fázik) Mesés Péter

Szurdi Miklós: Hatásvadászok

Bacsó Péter: Te rongyos élet 2014. november 10., 24, december 8., 22.

MÜPAMOZI LEPLEZETLENÜL. A MAGYAR FILMEK SOKJELENTÉSŰ EROTIKÁJA ELŐADÓTEREM

müpa

magazin 2014 november–december

55

ZENÉS EGYÜTTLÉTEK

CSAL ÁDI ÉS IFJÚSÁGI PROGR AMOK

RÉGI ISMERŐSÖKKEL

A november sokak számára amolyan „nemszeretem” hónap: ködös, nyirkos, rövid nappalú, hivatalos ünnepe sincs, ami legalább néhány napra beragyogná a hosszú ősz végi estéket. Nos, pontosan ezért lehetne akár receptre is felírni Gryllus Vilmos koncertjét. Mikulás napjára pedig a csomag mellé járhat egy kis Eszter-lánc. „Hol vagy, Vilmos?” — kérdezte több mint húsz évvel ezelőtt esténként Levente Péter Gryllus Vilmostól a Magyar Televízió Égből pottyant meséiben. A válasz lakonikusan tömör volt: „Itt vagyok!” De ez a rövidke mondat már nem prózában, hanem dalolva, csellókísérettel hangzott el. Mindössze három szótag, három hang, mégis olyan nyugalom és derű áradt belőle, hogy a képernyő előtt ülő, a játékmesterrel együtt izguló kis néző biztos lehetett benne, itt mese lesz.

Mert Levente Péternek furábbnál furább kellékekre lett volna szüksége, ami persze nem volt a muzsikusnál. „Á, dehogy!”

— énekelte feleletként az ugyan-honnan-lenne-nálam-kalózkalap (vagy valami más) szemöldököt felhúzó, mosolygós értetlenségével. Aztán persze mindig lett mese a műsorba érkező — az égből odapottyanó — gyerekek rajzaiból írt-animált történetekből, de ehhez kellett a zene is.

Azok a felnőttek, akik az óvodásokat vagy a kisiskolásokat az Égből pottyant mesék elé ültettek, biztosak lehettek benne, hogy értékes dolgot lát-hall a gyerek, hiszen ők, mármint a szülők jól ismerték a párost saját gyerekkorukból.

Igaz, egy másik párbeszéd — „Ki kopog?”

56 müpa

magazin 2014 november–december

„Gryllus Vilmos és Levente Péter!” — és egy másik médium — a rádió — révén.

De szólt Gryllus Vilmos a lemezjátszók, később kazettás magnók hangszóróiból is, amikor előbb a Kaláka, majd önálló lemezeiről megszólaltak a kortárs magyar gyerekirodalom gyöngyszemei, a versek pedig slágerré váltak. A videomegosztókon megtaláljuk a régi Gryllus-dalokat, a legújabb kor gyerekeinek pedig már kifejezetten online médiumra készülnek a félperces animációk, a Félnóták.

A Csigahéj megzenésített versei, köztük a régi kedves költők, Kányádi Sándor, Zelk Zoltán vagy Weöres Sándor művei, a Dalok saját élményekből született, saját szövegekre írt négy albuma, a régi munkatárssal, Döbrentey Ildikóval készített, kottás- és jelmezterves füzettel kiegészített, rajzfilmekké is adaptált Maszkabál mind a költészet és a legfiatalabbak iránti elhivatottságról tanúskodnak. És még valamiről: a minőségről. Függetlenül attól, hogy versmegzenésítésről van-e szó, vagy egy másféle, dramaturgiát és zenepedagógiát sem nélkülöző megközelítésről, amit egy interjúban így foglalt össze Gryllus Vilmos: „A gyerekelőadások­ban többször szerepelt egy vezérdallam, amit

a gyerekek a produkció közben megtanulhattak. Nem direkt módon vettük rá őket, hanem kerestünk egy dramaturgiai okot, amiért érdemes megtanulni: például, ha a dalt elénekeljük, akkor a béka királylánnyá tud változni. A motiváción túl azonban az is fontos volt, hogy aki énekel, el is tudja énekelni a dalt, vagyis a hangterjedelem, -magasság és ritmika egy gyerek képességeihez igazodjon. A gyerekdaloknál korlátozom magam, nem teszem bele mindazt, amit én belehallanék. A szöveget is korlátozni kell, ezért kialakítottam egy gyerekeknek szóló stílust, és újabban én írom a szöveget is. Fontos, hogy énekelni valót adjak a gyerekeknek, és úgy tűnik sikerült, mert néhány dalom tankönyvekbe is bekerült.”

A nyolcvanas évek második felében vagy a kilencvenes évek elején felnövők Kárász Eszterrel is ismeretlen ismerősi viszonyt ápolhattak. Ismertük barátságos hangját a Szabó családból és a Darálóból, amihez a Kölyökidő révén arcot — hatalmas szemek, kíváncsi tekintet, göndör fürtök — társít­ hattunk, a mozirajongóknak pedig ott volt a Szamárköhögés. Az előadó-művészi pályával párhuzamosan segítő civil hivatásokat választott: konduktor-tanító,

majd drámapedagógus lett, és dolgozik bohócdoktorként.

Mindezek miatt a Dalolka zenés foglalkozásaiból kinőtt, általa alapított Eszter-lánc mesezenekar műsorai jóval többnek tekinthetők, mint egyszerű gyerekprogram.

Az empátia és a figyelem a kulcsszavak ahhoz a varázslói képességhez, amivel Kárász Eszter rendelkezik. Az alapanyagot — csakúgy, mint Gryllus Vilmosnál — az Eszter-láncnál is gyerekdal, népdal, kortárs költők megzenésített versei jelentik, amiből nem csupán koncert jön létre, hanem a közönséget bevonó, abból közösséget formáló alkotómunka révén jóval gazdagabb élményekkel távozhatnak a résztvevők. A zenészek partnernek tekintik a gyerekeket, szülőket, a bevonás sosem direkt, nincs benne semmi kötelező, mégis — vagy talán épp ezért — a legszégyenlősebb gyerekek is feloldódnak, és a legvisszafogottabb anyukák, apukák is énekelnek, az előadásvégi hangszersimogatón pedig érdeklődően és figyelmesen mustrálják a zeneszerszámokat. Ez utóbbiról így vallott egy interjúban: „Számomra nagyon fontos, hogy a zene, a hangszerek ne egy távoli, »különleges«, idegen valami legyen nekik, hanem természetes közegükké, az élet részévé váljanak. Zenész­család­ ban nőttem fel, így az éneklés, a muzsika olyan természetes része volt az életemnek mindig, mint az evés vagy alvás. Ezt az élményt szeretném tovább adni.”

„Gryllus Vilmos és Kárász Eszter között évtizedek vannak, de a nevezőjük nagyon is közös.” Önfeledt muzsikálás és mesélés — talán ezzel foglalható össze az Eszter-lánc lényege. „Számomra a művészet kommunikáció — amikor mondok valamit a színpadról, várom a visszajelzéseket a közönségtől, és aszerint alakul a »beszélgetés« tovább” — fogalmazott Kárász Eszter. Az aktív kommunikációhoz elengedhetetlen, hogy két fél legyen, akiknek közös témája van. Lackfi János, Varró Dániel, Szabó Attila vagy épp Szabó T. Anna pedig olyan költők, akik gyerekek, felnőttek számára ismerős helyzeteket, problémákat írnak le nagyon is mai nyelven.

Gryllus Vilmos és Kárász Eszter között évtizedek vannak, de a nevezőjük nagyon is közös. Például a mindkettejükkel játszó Becze Gábor nagybőgős, vagy az, hogy az Eszter-lánc első lemezét Gryllus Dánielék adták ki. Aztán ott a versek szeretete, a gyerekek komolyan vétele, és a legnemesebb értelemben vett infantilizmus. Ami a felnőtteknek csak jót tesz. Próbálják ki!

Papp Tímea 2014. november 22.

GRYLLUS VILMOS — „ÉNEKELNI JÓ” FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

2014. december 6., 20.

MINIMATINÉ: HÓHULLÁSBAN AZ ESZTER-LÁNC MESEZENEKAR INTERAKTÍV TÉLIMESE-KONCERTJE ÜVEGTEREM

A PÉNZ ZENÉ

A HANGOK HULLÁMÁN A HANGOK

Zeneipari változások a kilencvenes évektől napjainkig

A világ zeneipara a kilencvenes évek közepén másodvirágzását élte. Új előadók, új formátumok jelentek meg, a kiadók és az előadók bevételei meredeken emelkedtek. 2014-ben a zeneipari bevételek alig harmadát teszik ki a húsz évvel ezelőttinek, az előadóknak pedig teljesen más módon kell megosztaniuk zenéiket és menedzselniük magukat.

A zeneipar aranykorának számító kilencvenes években az újonnan feltűnt előadók (Nirvana, Guns N’Roses, Metallica) és a visszatérő nagy öregek (Rolling Stones, Pink Floyd) mozgásba hozták a művészi oldalt. Az üzleti oldal ezzel párhuzamosan éppen a platformváltás — a kazettáról CD-re való váltás — áldásos hatásait élvezhette. Alig három évvel később, 1998ban a szárnyait még csak bontogató, de már így is mintegy 250 millió ember által használt interne­ten megjelentek az első olyan technológiák (IRC, Hotline, Usenet), melyek segítségével a hálózaton keresztül lehetett fájlokat mozgatni, azaz fel és letölteni. Az első és máig leghíre­sebb szolgáltatás, amely ezt alkalmazta, a Napster volt. Shawn Fanning és Sean Parker ötlete révén bármilyen zenei tartalom ingyen beszerezhető lett, s ez pillanatok alatt megharagította a lemezkiadókat — a Napster rövid, de látványos pályafutása így 2002-ben véget ért. Helyette a 2000es években egy sor hasonló elven működő P2P — azaz a felhasználókat direkt módon összekötő — megoldás tette lehetővé az ingyenes zene- és filmbeszerzést.

A kiadók elsősorban az ingyenes letöltéseket okolják azért, hogy az 1997-es 26 milliárd dollárról a 2010-es évekre 13-14 milliárd dollárra zsugorodott a világ zeneiparának 58 müpa

magazin 2014 november–december

bevétele. Felméréseik alapján a világ inter­netező lakosságának 26 százaléka használja az illegális szolgáltatásokat.

A kiadók a keresőcégeket arra próbálják rávenni, hogy a találatokból hagyják ki, vagy sorolják hátrébb a nem legális szolgáltatásokat. Az internetszol­gálta­tókat egyre több országban köte­le­zik arra, hogy blokkolják az illegális tartalmak megosztását lehetővé tevő fontosabb weboldalakat.

Komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében is, hogy az illegális tartalmak megosztásából származó nagy látogatottságot ezek az oldalak ne, vagy egyre nehezebben tudják a reklámok segítségével bevételekre váltani.

A bevételek csökkenése ugyanakkor köz­ gazdasági összefüggések segít­sé­gével is megközelíthe­tő. A zeneipari platformok esetében is megfigyelhető a haranggörbe jellegű felfutás, majd csökkenés. A vinil hanglemez után a kazetta felemelkedése a hetvenes évek második felében indult, és a kilencvenes évek legelején érte el a csúcsát. A kazettát felváltó CD pedig a kilencvenes évek elején kezdte meg hódító útját, az évezred legvégén csúcsosodott ki, hogy aztán meredek csökkenésre váltson.

Közgazdasági értelemben a CD-t fel kellett volna váltania egy újabb, digitális zenei terméknek, ám ez mégsem történt meg.

A CD esetében a kiadók és a zeneipar képesek voltak ugyanis megoldani azt, hogy a zenekedvelők a korábban megvásárolt zenéket az új adathordozón is megvásárolják. A CD mint adathordozó és mint platform így messze a legmagasabb bevételeket hozta a zeneipar számára. A nyolcvanas évek elején értékesített mintegy 1,5 milliárd hanghordozó ­(kazetta és vinil) 1996-ra több mint a kétszeresére, 3,5 milliárdra nőtt, melynek felét, közel kétmilliárd da­ra­bot, a zenei CD-k adták. Az ezredfordulón 27 milliárd dollárnyi bevétel szár­ma­zott zenei CD-eladásokból, 2013ban ez az érték alig 7 milliárd dollár volt!

A 2000-es évek elejétől kezdve fokozatosan vették át a CD szerepét a különböző digitális megoldások. Elsőként az Apple iTunes zeneáruház, majd az Amazon kínált à la carte, azaz dalonkénti, albumonkénti letöltési lehetőséget dalonként 1 dolláros áron. Mára a digitális zenei fogyasztási szokások jelentősen átalakultak. A zeneipar fénykorával ellentétben, amikor az üzleti modellek a zenék birtoklására épültek, ma már lényegesebb elvárás a zenei tartalmak mindig, minden platformon (PC, telefon, tablet, televízió) való elérhetősége. Ezeknek az igényeknek leginkább a streaming szolgál­tatások tesznek eleget.

Lényegük, hogy a használók egy hatalmas,

N HULLÁMÁN …az átalakulás legnagyobb nyertese minden kétséget kizáróan a koncertbiznisz…

20-30 millió zenét tartalmazó adatbázishoz férhetnek hozzá, letölteni ugyanakkor nem tudják a zenéket. A hozzáférés havidíj ellenében történik, melynek mértéke egy CD árával egyenértékű, azaz 10 dollár körül mozog. Ma már világszerte 28 millió ember fizet az előfizetés alapú digitális szolgáltatások igénybevételéért — bevételei a teljes zeneipari bevételek közel 50 százalékát teszik ki. A streaming szolgáltatások az egyre fontosabbá váló mobil ökoszisztémák kihagyhatatlan részét képezik. Mégsem boldog minden szereplő: a szolgáltató cégek üzleti modellje instabil, hisz bevételeik közel 70 százalékát a tartalom­tulajdonosoknak fizetik ki, a tartalomtulajdo­no­sok és az előadók pedig még így is elégedet­lenek a digitális zenéből befolyó bevételeikkel, miközben a fogyasztók a 10 dolláros havidíjat is sokallják.

A zeneipar ugyanakkor messze nem haldoklik, csupán az emberek drasztikusan átalakult módon fogyasztják a zenét. Ennek az átalakulásnak a legnagyobb nyertese minden kétséget kizáróan a koncertbiznisz. A kilencvenes években alig 1 milliárd dolláros forgalmat bonyolító koncertjegypiac 2013-ra közel 5 milliárd dollárosra nőtt. Épp ellentétes folyamat zajlik le, mint ami a CD-k és a digitális letöltés esetében: a koncertjegyek átlagos ára is közel 100 százalékkal emelkedett, ám ha a sztárokét (Madonna, U2) nézzük, az emelkedés ennél is drasztikusabb.

Az átalakuló zenefogyasztás és zeneipar nem csupán a kiadókat, tartalomtulajdonosokat, hanem az előadókat is érzékenyen érinti. A CD-eladásokból befolyó bevételeik a töredékükre csök­kentek, a digitális zenei szolgáltatásokból származóak pedig (még) alacsonyak. A rajongókkal való közvetlen kapcsolattar­ tás, a marketing eszközök tárházának jelentős bővülése ugyan­akkor komoly lehetőségeket tartogat számukra. Mára a techno­lógia eljutott arra a szintre, hogy egy zenész akár kiadói segít-

ség nélkül eljuttathatja alkotását azokhoz, akikhez szeretné. Ha pedig birtokában van a megfelelő online marketingés közösségi médiatudás, akkor az új zenék befuttatása sem okozhat gondot. Egy sikeres előadó egyben sikeres brand is, melynek fenntartására éppúgy ügyelniük kell, mint a klasszikus értelemben vett márkák esetében.

Az előadó, a zenekar nem csupán zenei fundamentum, hanem celebritás, akiről folyamatosan információkat kell nyújtani.

Pléh Dániel

KULISSZ

rovatszín?????

Minél többet adni, és örülni annak is, ami van. Dr. Egri Gábor, a Művészetek Palotája értékesítési- és marketing­ igazgatója számára ez a legfontosabb.

Célja, hogy az intézmény arculata élő, szerves része legyen nem csak a városnak, de az országnak is, és a Müpa egyre jelentősebb márkanévvé váljon Európa-szerte.

SZEMLÉLETVÁLTÁS,

PÁRBESZÉD, NYITOTTSÁG „A kultúra nem a tejszínhab a tortán, hanem maga a torta” – vallja. Egykor a Londoni Magyar Kulturális Központ munkatársaként tanulta meg, mit jelent ez a fajta nyitottság. „Amikor kiköltöztem, még sokkal merevebben gondolkoztam a kultúrát övező társadalmi elvárásokkal kapcsolatban. Azt mondtam: ha koncertre, színházba mégy, öltözz fel rendesen, add meg a módját, a tiszteletet, hiszen ez nem mindennapi esemény. Nyugat-Európában viszont az emberek úgy járnak ilyen helyekre, mintha csak sörözni mennének a barátaikkal, vagy beülnének egy jót vacsorázni.

A kultúra a hétköznapjaik része. Nyilvánvalóvá vált számomra: ez az a szemléletváltás, amire nálunk is szükség van.” Így aztán most azon dolgozik, hogy az évadban 10. születésnapját ünneplő Müpa igazi közösségi tér, találkozóhely legyen, ahol kedvünk van „csak úgy” eltölteni akár egy egész napot.

Neki éppilyen természetes volt, hogy kisgyerekként családjával látogatta az Operaház balettelőadásait, a Giselle-t, vagy a Diótörőt, de az is, hogy a Zeneakadémia Mesélő Muzsika- sorozatára járt. A jogi egyetem alatt végzősként kipróbálta magát a jogászszakmában, de közben statisztált a Művész Színházban, esztétikát tanult, és végül győztek a művészetek. Elvégezte a Külkereskedelmi Főiskola marketing-kommunikáció szakát, de a szakma kulturális ága akkoriban még fel-

60 müpa

magazin 2014 november–december

térképezetlen területnek számított, így az elsők között kezdett foglalkozni vele. Dolgozott egyebek mellett a Thália Színház, a Pécsi Nemzeti Színház, a Szegedi Szabadtéri Játékok és a Budapesti Operettszínház produkcióin. A Szépművészeti Múzeum Monet és barátai című emlékezetes tárlata kapcsán pedig részt vett az ország első igazán jelentős múzeumi kampányának kidolgozásában. „Az ember éppúgy, sőt még jobban lelkesedhet egy kulturális eseményért, mint egy boltban kapható áruért.

A kulturális terület számomra sokrétűbb, mélyebb, szerteágazóbb, mint amit a kereskedelem tud nyújtani.” Hogy mennyivel, az Londonban derült ki csak igazán, ahol elsősorban programszervezéssel foglalkozott. Klasszikus kamarazenei esteket és koncerteket rendezett, együttműködésben olyan nagy kulturális központokkal, mint például a Southbank Centre, miközben számottevő tapasztalatot szerzett a produkciós menedzsment fortélyairól is. „Amikor az ember picit eltávolodik a saját

országától, nagylátószöggel tud rátekinteni, és van összehasonlítási alapja, amitől a korábban akár sötétebb színben feltűnő dolgok is szebbé válnak. Nem a nosztalgia vagy a szentimentalizmus miatt, hanem az »itt sem jobb, itt sem könnyebb«-élmény miatt” – meséli. A külföldön töltött időnek másfajta hozadéka is volt. Felerősödött benne a vágy arra, hogy itthon is adjon és segítsen. „Ha csak száz forintod van, abból is tudsz adni egyet. De lehet, hogy elszegődsz évente két napra napszámosnak, vagy ruhákat adsz a rászorulóknak, és ezzel is segítesz valamit. Az európai kultúrában ez a fajta segítségnyújtás, az önkéntesség része az életnek.” Mindennek látszólag nincs sok köze a Müpához, ahol Egri Gábor lassan egy éve dolgozik. Pedig van. Mert itt is adhat. Élményt. „Fontos az egyenrangú párbeszéd kialakítása a közönséggel.

Tulajdonképpen már a műsorunkkal is egy­ fajta beszélgetést folytatunk. A folyamat

„…örülök, hogy a Müpa erős márkanév lett. Visszakapcsolta Magyarországot a nemzetközi kulturális vérkeringésbe”...

G

talán legfontosabb része a közösségi média, amit már sikeresen »birtokba vettünk«; a Facebookon közel ötvenezer ember kíséri figyelemmel a Müpát. Mindenkit hívunk, hogy mondja el a véleményét. Azt akarjuk, hogy ez az épület élő, szerves része legyen nem csak a városnak, hanem az országnak is.” De hogyan tűnhet ki a Müpa a médiazajból? Egri Gábor szerint ehhez hosszú távú, kitartó építkezés szükséges. Egy ilyen hatalmas intézmény esetében két-három évig is eltarthat, amíg a közös szándék és akarat eléri hatását, és látható változást eredményez. „Ez egyszer csak megtörténik. Egy nap úgy jön be az ember, hogy már nem okoz gondot, hogy otthon hagyta a jegyét, nincs sor a pénztárnál, és nem fagy le a rendszer, amikor ezrek rohamozzák meg a honlapot a Metropolitan Opera élő közvetítéseire szóló jegyek miatt. Ha a Müpa-élménynek pozitív töltete van, a jó hírnévvel ráadásul új közönséget tudunk meghódítani” – mondja. Persze e mögött kemény munka van.

Ez nemcsak évi öt-hatszáz saját produkció, a Müpa koordinálásával megrendezett CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál és a Budapesti Tavaszi Fesztivál, valamint a jubileumi év csúcseseménye, a jövő márciusi, a korábban itt fellépett legnagyobb magyar sztárok fellépésével megvalósuló születés­napi hétvége kampányának felépítését jelenti. Hanem olyan feladatokat is, mint a nemrégiben megújult honlap aprólékos megtervezése, a folyamatos digitális fejlesztések, vagy a Müpa – a kulturális intézmények között egyedülállóan létrehozott – adatbázisának folyamatos bővítése, amelynek segítségével elemezhetővé válnak a közönség kultúrafogyasztó szokásai.

Ezek a folyamatok részben a közönség számára is látványosak. Ami leginkább feltűnik, az a megújult arculat. A Müpa már hat digitális közösségi csatornán – Facebook, Google Plus, Instagram, Pinterest, Twitter, Youtube – kommunikál a külvilággal. A pengefalakba épített, kristálytiszta kijelzőjű plazmatévék naprakészen ajánlanak programot a házba látogatóknak, a köztéri plakátok, a műsorkalauz pedig a szokásos sárga-fekete alapszín mellett a különböző művészeti ágakhoz köthető színekkel üzen a nyitottságról és sokszínűségről.

Amelyről az a könyv, CD, DVD és különleges digitális tartalom tanúskodik majd, amelyet a Müpa 10. születésnapja alkalmából jelentetnek meg.

Egri Gábor szerint Magyarországon nincs még egy olyan intézmény, amely az újcirkusztól az operán, az irodalmon, a filmen, vagy a világzenén át az akusztikus popkoncertig annyi műfajt fogadna be, mint a Müpa. Sőt Valenciáig kellene utazni, hogy Európában találjunk hasonló összművészeti központot. „Egyszer Angliában ellátogattunk egy kis vidéki múzeumba, ahol meglehetősen egyhangú régészeti leleteket mutattak be.

De a múzeum igazgatója olyan büszke volt az intézményre, mintha csak a Louvre lenne. Ezt kellene megtanulnunk. Hogy ne azt sirassuk, ami volt, de már nincs, hanem azon munkálkodjunk, hogy mit lehetne még, és örüljünk annak, ami már van. Én örülök, hogy a Müpa erős márkanév lett. Visszakapcsolta Magyarországot a nemzetközi kulturális vérkeringésbe. Ebben az évadban olyan sztárok érkeznek hozzánk, mint a Bécsi és a Berlini Filharmoni­kusok, Marianne Faithfull vagy Branford Marsalis. Nem kell értük külföldre utaznunk, mert ők jönnek ide.

Legyünk erre büszkék” – mondja.

Azok vagyunk.

Sipos Szilvia

HULLÁMHOSS

HOFFMAN PETRA stilblog.hu

A Recirquel Újcirkusz Társulat Meztelen Bohóc című előadásához először a Tavaszi Fesztiválon volt szerencsém. A darab műfaja a kortárs tánc és cirkuszművészet sajátos egyvelege, melyben a látvány és a mondanivaló azonos súllyal kap szerepet. A hagyományos cirkuszi látványosságok 21. századi ingerküszöbön is magasan átívelő mutációja találkozik a műfaj egészének létjogosultságát firtató filozófiával. A professzionális produkció látványa, megvalósítása, díszletei, technológiai megoldásai szakemberek hosszú sorának kemény munká­ját dicsérik. Vági Bence, A Meztelen Bohóc író–rendező–koreográfusa olyan népes, profi művészgárdával dolgozott együtt, hogy tagjainak felsorolásához kevés volna a rendelkezésre álló terjedelem.

2014. november 19., 21. december 29.

RECIRQUEL: A MEZTELEN BOHÓC FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

SZEGŐ FRUZSINA budapest.lecool.com

Táncházas karrieremet, ha jól emlékszem, az óvodában kezdtem, amikor a csoportszobában körbeálltunk, és az óvó néni vezénylésére, kórusban énekelve az Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járnit roptuk a Sárga lábú cinegével és a Fut-fut, megáll című dallal felváltva. Akkor és ott lettem népzene- és néptáncfüggő.

Sok évvel ezelőtt a Müpában láttam először az azóta kedvencemmé avanzsált színdarabot, a Jógyerekek képeskönyvét. Nem tudtam, mire ülök be pontosan, és ez így volt jó. Szürreális és roppant kacagtató élmény volt egyszerre. Azóta is idézgetek belőle néhanap: „Mi ez a szaaar? Nem kell leves!”

2014. október 29.

MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES: NAPLEGENDA FESZTIVÁL SZÍNHÁZ

DEVECSERI GERGŐ

cultivo.hu

fotó: Donkó Péter

Nem mindennapos esemény, hogy a Müpa színpadán egy este szól a fekete zene alfája és ómegája, a funktól kezdve a gospel dalokon át a kortárs R’n’B-feldolgozásokig. A reggeli készülődéshez jó kedvet, a napi munkához inspirációt, a vacsorához pedig mérhetetlen nyugalmat ad a nyolcvanas években életre hívott a cappella banda zenéje, akik élőben minden bizonnyal még sokkal jobban szólnak, mint fülhallgatóból.

2014. december 2.

TAKE 6

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM 62 müpa

magazin 2014 november–december

Az Akkezdet Phiai Müpás koncertje az egyik legbizarrabb élményem volt. Az addig általam csak kapucnis pulcsiban és füstös klubokban hallgatott hiphopcsapat tagjai aznap este a kortárs irodalom hőseivé nőttek a szememben. Ráadásul Süveg Márkot és Závada Pétert olyan előadók kísérték, mint Balázs Elemér és Balázs József. Ha lehetne, ezt kérném a születésnapomra. Meg karácsonyra is. Két évig.

Élmény! Minden tekintetben.

Müpa jeggyel még több élmény!

Napi.hu 1/1

mupa.hu

(Müpa Fesztivál Színház, 2014. szeptember 17.)

„Szabó Balázs zenekara képes rá, hogy átadja ezt a szépséget” Nagyon távol, és mégis közel van hoz­zánk Radnóti világa, döbbentem rá ak­kor este.

Távol, mert fogalmunk sincs, milyen lehetett „a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés” vagy a „hanyattfeküdt (…) házfal”, „a förtelmes halál”. De a költői nyelvben, amellyel Radnóti közelít felénk, mi is ott vagyunk. Titka, hogy egy gyilkos korból mentett át szép­séget egy olyan későbbibe, amelyet saját giccse már émelyít, s vágyakozva tekint vissza a régebbi generációk költői nyelvére.

Szabó Balázs zenekara képes rá, hogy átadja ezt a szépséget, hangzása nem csupán különböző zenei stílusokból építkezik, hanem hangulatokat és korokat is megidéz. Figyelemre méltó a Vihar előtt című dalban hallható, a századfor­duló hegedűmuzsikáit idéző szóló, a Bájoló pedig már a tangóharmonika franciás hangszínével gazdagodott. A jelenleg kilenctagú együttes persze jóval le­ tisz­tultabb (s némileg a sablonokba is jobban illeszkedő) hangot hozott a Müpába, mint amilyet lemezeik alapján megszokhattunk. Amíg Ölveti Mátyás csellista és Harangozó Sebestyén gitáros korábban egy, a kolozsvári tévének adott interjúban elmondta, milyen nehéz volt a cselló helyét megtalálni egy ilyen kevert stílusban játszó zenekarban, most nem csak a cselló, de egy egész vonósnégyes segített annak az „ünneplő ruhás”, plasztikus hangnak a létrehozásában, melyet a zenekar a Müpába hozott.

Csabai Máté (A verséneklés reneszánsza?

– Revizor Online, 2014. 09.26.)

64 müpa

magazin 2014 november–december

fotó: Lucie Jansch

fotó: Gyarmati Lili

BECKMESSER ÉS SACH

Szabó Balázs Bandája Radnóti-estjéről

Zubin Mehta és az Izraeli Filharmonikusok hangversenyéről

Laurie Anderson The Language of the Future című estjéről

„…az egyéniségek teszik bele emberi arcukat…”

„…Az értünk való aggodalom történetei…”

Richard Strauss Hősi élete sokkal néme­ tebb, sokkal heroikusabb volt, mint Csajkovszkijé – és sokkal szokványosabb, egyszersmind érdektelenebb is.

Talán az intimebb pillanatokba cseppent némi emberi vonás (alighanem egy kis irónia is, de épp csak annyi, mint egy leheletnyi jó parfüm). Elkönyvelhettük, ilyen egy világszínvonalú zenekar, ilyen profi az élő karmesterek nagy öregje, akinek a kisujjában van minden, zene, zenekar, közönségismeret stb., de ha csak ez a félidő lett volna – a ráadásként elhangzó, obligát Brahms magyar tánccal egyetemben – akkor a fényes előadás ellenére aligha hagyna nyomot bennünk. A két félidő együtt viszont ismét visszavisz Tolsztojhoz: ez a zenekar a maga módján nagyszerű. Mert inkább emlékeztet mondjuk a Szentpétervári Filharmonikusokra, ahol mindenki egyéniség, ahol nem valamiféle gépezet lép működésbe, mint a Berlinieknél vagy a New Yorkiaknál, amikor a karmester színre lép, hanem az egyéniségek teszik bele emberi arcukat: tudásukat, lelkesedésüket, mosolyukat, egymásra kacsintásukat (és olykor gyarlóságukat is), s ebből alakul ki a megismételhetetlen.

S ez a koncert – a két arcával: ironikus és némiképp kényszeres hősiségével – valóban megismételhetetlen volt.

…A történetek meghajoltak, akár az öreg hát, kaptunk indokolt részvétlenséget és retteghető eget, és a tömegtermék történetét, hogy valójában mitől lesz végre mindenki elégedett; mintha a jövőjósnőt nemcsak utolérték volna a látomásai, de el is hagyták volna valahol egy időpillanatban – a legnagyobb tömegben akár, vagy Utah sivatagában, ahol a pillanatba dermedt táj várja, mikor „indulhat meg” újra. Laurie Anderson (ikon, underground legenda, a multimédia istennője, díjak birtokosa, kreatív újító, író, képzőművész, énekes) mintha a szemünk láttára fogyott volna el a színpadon. Mit érez a jósnő, ha haldoklik? Mindannyiunk, vagy a privát, saját végzetét? (...)

(Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2014. szeptember 23.)

Mesterházi Gábor (Patetikus Oblomov – Fidelio, 2014. 09. 28.)

(CAFe Budapest, Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2014. október 6.)

Régi történetek és újak. Az értünk való aggodalom történetei. Mennyire nem fontos, melyik régi, melyik új! Mind azonnalinak és valódinak hat. A színpadon, amit a csillagmódra szétszórt gyertyákon kívül jobbára csak a mesélőre fókuszáló reflektor világít meg. A hatalmas vászon csak akkor derül fénybe, ha egy határozottan kék, ha egy kifejezetten vörös történet hangzik el. A látvány nem sorvezet.

A képzeletünknek kell megalkotnia a szavakból. Ahogy a zene, a vizuális körítés is a szükséges minimumig redukálódik.

Az eddig látott előadások közül ez a legletisztultabb. Nincs benne felesleges elem.

Hegyi Zoltán (Laurie Anderson – The Language of the Future – ekultura.hu 2014. 10.07.)

A KRI T IKUSN A K NEM IG A Z A VA N, H A NEM V ÉLEMÉN Y E.

HATÁRSÉRTŐ

LEGÁLISAN ORDÍTOZNI Mainstreamnek alternatív, undergroundnak mainstream. Megmaradt Bandinak

a hegyről, közben könyv születik róla, s nem csökken rajongótábora. Kossuth-díj és torna­­cipő: Lovasi András a határokat feszegető sztárok egyik ikonja. November 7-én a Kiscsillaggal újra a Müpában koncertezik.

Van-e számodra bármilyen üzenete, jelentősége annak, hogy aznap van a koncert, amikor a rabláncot — mert nehéz volt — széttörte büszkén a nép?

Talán mi vagyunk az utolsó generáció, amelyiket már felnőtt fejjel érte a rendszerváltozás, tehát ifjúságának javát még a létező szocializmus bugyraiban tölthette. Úgyhogy mikor először hallottam a dátumot, kicsit összerándult a gyomrom. De csak annyira, amen�nyire például még mindig összerándul a magyar-román határon, aztán ugye könnyedén átlibbenünk… Szóval, nem hiszem, hogy a koncerten megemlékezünk a pétervári eseményekről… Apropó, most olvastam egy jó vastag könyvet Lenin életéről, egy angol történész tollából, elképesztő, hogy mennyire végzetszerűnek tűnik innen visszafelé nézve, ahogy ez a belterjes, beteg gittegylet egyszer csak egy konti­nensnyi országot megkaparint. Lehet, hogy mégis meg kéne emlékezni róla?

Mi foglalkoztat leginkább „a legszebb férfikorban”, pályád zenitjén?

Még mindig él bennem az amatőr természetbúvár, aki egy nagyítóval órákig

66 müpa

magazin 2014 november–december

nézeget egy hangyabolyt, csak éppen én a popzene alapegységével, a dallal vagyok így. Ha találok a gitáromon egy jó akkord­ kört, és tudom, hogy ebből még akár jó dal is lehet, ha meghallom, hogy milyen akar lenni az a dal, ha egyszer csak kész… ez még mindig boldogság. Szeretnék azon kevés popzenész közé tartozni, aki még negyven-ötvenévesen is ír érvényes dalokat, és nem szeretném a hátralevő időmben ugyanazt a húsz dalt játszani, amit húsz éve írtam. Nem egy nagy vállalás, de nekem pont elég.

Mik a közeli és távoli terveid?

Közeli terv, hogy az Idáig tudom a történetet című estünket, melyen egy folyamatosan tovább íródó szerelmi háromszög történetét mondjuk el, és ehhez kapcsolódva szólalnak meg a Kiscsillag-dalok, sok helyre elvigyük az országban. Távoli terv egy valamikori új szólólemez és egy rockopera, a Semmi konferencia című, aminek a sztorija már itt van a fejemben, de nem akarom még megírni, hátha nem olyan jó. Már három éve tervezem, és ha még két évig nem adom fel, akkor meg kell csinálni, mert ha valami ennyi ideig piszkál, az biztos fontos, nem?

Honnan, miből merítesz az elképesztően intenzív színpadi jelenléthez energiát?

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?

Igazán köszönöm a jelzőt, de azért vagyok ilyen a színpadon, mert ez esik igazán jól: jó hangosan énekelni. Ez volt a másik dolog a dalíráson kívül, ami ebben az egészben anno a legjobban megtetszett. Nekem ez terápia, legálisan ordítozni, és még pénzt is kapok érte…

Szerintem igazán szerencsés vagyok.

Amikor nem a zenével, meg a körülötte lévő kevésbé izgalmas dolgokkal foglalkozom, akkor próbálom még egy kicsit terelgetni a gyerekeimet, már amen�nyire felnőtt fejjel ezt igénylik, meg a szerelmemmel vagyok. És ha ezeken túl van időm, akkor úszok, sétálok, olvasok, főzök. Jókat alszom. Futni is szoktam, de most épp fájnak a térdeim.

Keresztury Tibor

2014. november 7.

MR2 SZIMFONIK+ A MÜPÁBÓL KISCSILLAG

BARTÓK BÉLA NEMZETI HANGVERSENYTEREM

I

Élmény! Minden tekintetben.

„Leplezetlenül” A magyar filmek sokjelentésű erotikája

HÁZIGAZDA: RÉZ ANDRÁS

2014.

09.15. MÉG KÉR A NÉP (1971) 09.29. SZINDBÁD (1971) 10.13. HOLNAP LESZ FÁCÁN (1974) 10.27. A PENDRAGON LEGENDA (1974) 11.10. SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL (1978) 11.24. ESZKIMÓ ASSZONY FÁZIK (1983) 12.08. TE RONGYOS ÉLET (1983) 12.22. HATÁSVADÁSZOK (1983) 2015.

01.12. RONCSFILM (1992) 01.26. ÉRZÉKEK ISKOLÁJA (1996)

mupa.hu

a_

up

_8

14

20

É G

ny

6_

_0

54

5x

M B

3

B

1

B

dd

d

Ö

.in

.in d

T

ny

6_

B M

5

M Ü !

A

A

P

P

Ü

BM ÜP A!

d

Ö

nd

y.i

T

GT ÖB

MÉ

_0

54

5x

_8

14

20

ya

art

G

_n

É

_0 6

54

5x

4_ 8

a2 01

ya

art

gk

se

hu

gk

se

eg ka rty

hu

a_

up

hu s

up a_

M

!

/14

5/6

/14

5/6

M

1P

4:3

M

1P

4:3

Élmény! Minden tekintetben.

Még több Müpa!

Regisztráljon ingyenes hűségprogramunkba, válassza ki az Önhöz illő müpa+ kártyát, és élvezze a kedvezményeket!

mupa.hu/mupaplusz