az elíziumi mezők?

MIT REJTENEK AZ ELÍZIUMI MEZŐK?

Száztíz éve, 1913. április 2-án nyitott meg a Théâtre des Champs-Élysées, mely nevét természetesen a közelében futó Champs-Élysées sugárútról kapta. Építésére Gabriel Astruc újság- és színműíró, színházi impresszárió (Fjodor Saljapin, Arthur Rubinstein, Wanda Landowska — és Mata Hari — ügynöke) adott megbízást, a terveket Auguste és Gustave Perret készítette. A vasbeton épület szakított a szecesszió organikus, hullámzó-kígyózó motívumaival, és szögletes formáival, egyenes vonalaival az art deco építészet legelső példája lett Párizsban.

A formabontó épület nem mindennapi nyitóprogrammal mutatkozott be. Az első, ünnepi hangversenyen a korszak legismertebb francia zeneszerzői közül öten — Debussy (Egy faun délutánja), Dukas (A bűvészinas), Fauré (Vénusz születése), d’Indy (Wallenstein tábora) és Saint-Saëns (Phaéton; A líra és a hárfa) — saját műveiket vezényelték, másnap pedig Berlioz operája, a Benvenuto Cellini került színre Anna Pavlova táncbetétjével, a karmester Felix Weingartner volt. Szintén Weingartner dirigálta azt a Beethoven-sorozatot, melyen a zongoraművész Alfred Cortot és Louis Diémer, valamint a szoprán Lilli Lehmann lépett fel. Willem Mengelberg vezetésével májusban két hangversenyt adott az Amszterdami Concertgebouw Zenekara, Beethoven 9. szimfóniáját, illetve Fauré Pénélope című operáját játszották, melynek feledhető minőségű és szinte észrevétlenül maradt monte-carlói ősbemutatója után valójában ez volt a — hatalmas nemzetközi érdeklődést és sikert hozó — világpremierje.

Erős kezdés, mondhatnánk — és akkor még nem említettük a Gyagilev-féle Orosz Balett előadásait. A társulat már az ötödik szezonjánál járt, de ez volt az első, amely az új helyszínen zajlott: A tűzmadár és Rimszkij-Korszakov Seherezádéja után Debussy Játékok című „tánckölteményének” bemutatója sokak felháborodását váltotta ki (hogy lehet műalkotás témája egy teniszparti?), de mindez semmi volt ahhoz a zenetörténeti jelentőségű botrányhoz képest, amely A tavaszi áldozat május 29-i premierjén tört ki. 1913 novemberére Astruc csődbe ment, a következő szezon a Covent Garden és a Bostoni Opera vendégprodukcióiból állt. Az I. világháború idején a színház zárva tartott, 1922-ben pedig egy dúsgazdag amerikai üzletember, Harold F. McCormick felesége, Ganna Walska lengyel operaénekesnő vásárolta meg. Az épület tulajdonosa 1970 óta a kétszáz éves múltra visszatekintő Caisse des Dépôts, mely a színház működésének legnagyobb támogatója is: a kiadások több mint felét finanszírozza (további egyharmadot a jegybevételek, 15 százalékot pedig más támogatók hozzájárulásai jelentenek).

A Théâtre des Champs-Élysées évente három-négy operabemutatót tart, és mivel az 1900 fő befogadására képes nagyterem színpada és zenekari árka a nézőtér méretéhez képest meglepően kicsi, a repertoáron számos barokk vagy kamaradarabot találhatunk, de leleményes elrendezéssel nagyobb zenekart foglalkoztató produkciók is megvalósulnak. Az évtizedek során mindvégig változatosság és nyitottság, a legkiválóbb alkotók és előadók meghívása jellemezte az intézmény műsorpolitikáját, és nincs ez másként a 2022/2023-as évadban sem. Gluck Orfeusz és Euridikéje Robert Carsen rendezésében és Thomas Hengelbrock zenei irányításával, Jakub Józef Orliński és Regula Mühlemann főszereplésével, míg Offenbach La Périchole című opera buffája Marc Minkowski és Laurent Pelly együttműködésének köszönhetően volt látható ősszel. Poulenc harmadik, ma is égetően aktuális operája, a Teiresziasz keblei Stravinsky Csalogányával egy estén kerül színre, a rendező Olivier Py, a karmester François-Xavier Roth lesz, a szólisták között Sabine Devieilhe, Cyrille Dubois vagy Chantal Santon-Jeffery nevét is felfedezhetjük. Az évad végére egy biztos siker, Puccini Bohéméletének előadásai kerültek a Francia Nemzeti Zenekar és az utóbbi évek egyik nagy felfedezettje, a szamoai tenor, Pene Pati közreműködésével, a produkciót Lorenzo Viotti vezényli.

Imponáló a koncertszerű opera-előadások listája is — Händel: Ariodante, Massenet: Heródiás, Delibes: Lakmé, Lully: Thésée, Mozart: Così fan tutte, Charpentier: Médée, Bellini: A puritánok, Donizetti: Az ezred lánya; hogy csak néhányat soroljunk fel a tizenhétből (!) —, de emellett számtalan koncertélményben is része lehet a Théâtre des Champs-Élysées látogatóinak: az intézmény az otthona a Francia Nemzeti Zenekarnak és az 1881-ben alapított Orchestre Lamoureux-nek, és a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara, valamint a Champs-Élysées Zenekar is itt adja hangversenyei nagy részét. Szoros együttműködést alakítottak ki a Bécsi Filharmonikusokkal, de a többi jelentős művészeti központhoz hasonlóan itt is egymásnak adják a kilincset a világ legkiválóbb együttesei, karmesterei és szólistái. Az izgalmasabbnál izgalmasabb programokon kívül még egy valódi kincset találhatunk, ha átböngésszük a Théâtre des Champs-Élysées honlapját: a rendkívül gazdag archívum segítségével elmerülhetünk több mint száz év történetében, megtalálhatjuk az épület tervrajzait az 1910-es évekből, számos kiadványt a színház múltjáról, valamint 1700 plakátot és 8500 műsorfüzetet (végiglapozható formában) legendás előadókról és produkciókról 1920-tól napjainkig — az elíziumi mezők bősége vár ránk.

Magyarszéky Dóra