Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2007/3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE – 2007/3

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI

SZEMLE TÁRSADALOM*TUDOMÁNY*MŰVÉSZET

DÁMNÉ RÁCZ MAGDOLNA FERENCZI IMRE FOGARASSY ZOLTÁN HORVÁTH RICHÁRD HÜSE LAJOS JÁNOSI ZOLTÁN KOVÁCS LÁSZLÓ LÁCZAY MAGDOLNA LÓKI JÓZSEF MARIK SÁNDOR

2 0 0 7 3

NÉMETH PÉTER NYÍRCSÁK JÁNOS ÖLVETI GÁBOR SZATMÁRY-HORVÁTH ANNA ÍRÁSAI

borító I.

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XLII. évfolyam

2007. augusztus

3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom

E SZÁMUNK SZERZŐI: Dámné Rácz Magdolna irodalomtörténész, Nyíregyháza Ferenczi Imre ny. tanár, Beregszász–Nyíregyháza Fogarassy Zoltán PhD-hallgató, Debrecen Horváth Richárd tudományos munkatárs, MTA Történettudományi Intézet, Bp. Hüse Lajos szociológus, igazgató, Nyíregyháza Jánosi Zoltán rektor, Nyíregyházi Főiskola Kovács László ny. zenetanár, Nyíregyháza Láczay Magdolna főigazgató, Nyíregyházi Főiskola

Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Erdélyi Tamás tervező szerkesztő

László Gézáné könyvtáros, Nyíregyháza Lóki József az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, Debrecen Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Németh Péter régész, c. múzeumigazgató, Nyíregyháza Nyírcsák János ügyvezető igazgató, Nyíregyháza Ölveti Gábor levéltárigazgató-helyettes, Debrecen Szatmáry-Horváth Anna irodalomtörténész, Bp.

A SZEMLE KORÁBBI SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://szemle.szszbmo.hu

2 p.

monográfia*

Lóki József

Nyíregyháza természetföldrajzi képe A környezete fölé emelkedő változatos felszínű Nyírség a történelem során mindig alkalmas volt az ember letelepedésére. Nyíregyháza a Nyírség nyugati részén, a vízválasztótól északra terül el. A 274,46 négyzetkilométer területű nyíregyházi határ (1. ábra) legmagasabb pontja a város északnyugati részén található Őrhalom (131 m). Ennél csak néhány méterrel alacsonyabb a várostól délkeletre lévő Hármashalom és az Alsóbadurbokornál lévő Leshalom. A legmagasabb és a legalacsonyabb területek szintkülönbsége 30–35 métert tesz ki.

1. ábra. Nyíregyháza és külterületi határa * E rovtacím alatt jelentetjük meg Nyíregyháza Megyei Jogú Város monográfiájának már elkészült fejezeteit. (A szerk.)

264

Lóki József

A város kiterjedése a több mint 250 éves története során állandóan változott.

Területén buckasorok húzódtak, ezért joggal nevezhetjük homokra települt városnak. Az ember letelepedésére ez a terület kiválóan alkalmas volt, ugyanis a buckák közötti mélyedésekben kialakult tavak halat, az erdők vadat, a vizenyős, mocsaras területek pedig védelmet nyújtottak. Ennek a védelmi rendszernek a nyomai hosszú ideig megmaradtak (2. ábra). Erre utalnak az Éralja, az Eletó, a Kettős-tó, a Szarvas-sziget, a Bujtos, az Igrice, az Ököritó stb. elnevezések. A mocsaras területek lecsapolásával, feltöltésével és a város fejlődésével ezek a mélyedések eltűntek. Már a XIX. században készült II. KATONAI FELVÉTEL térképe is jelentős változást mutat (3. ábra).

2. ábra. Nyíregyháza az I. KATONAI FELVÉTEL térképrészletén

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

265

3. ábra. Nyíregyháza a II. KATONAI FELVÉTEL térképrészletén

1.1. A felszín kialakulása Ha Nyíregyháza határának domborzati viszonyait, illetve a jelenlegi felszín kialakulását meg akarjuk ismerni, akkor a földtörténeti múltba, az újharmadidőszakig kell visszatekintenünk.

A szarmata emelet vulkáni tevékenységet követően az Alföld északkeleti része süllyedni kezdett és a területet elöntötte a tenger. Ennek köszönhető, hogy az 1150 méter mélységben található vulkáni képződményeket 150–200 méter vastagságú agyag, agyagmárga, márga, mészmárga és mészkőrétegek borították be.

A felső-pannóniai emeletben az ország jelentős részét borító beltenger fokozatosan kiédesedett és beltóvá alakult. Az Alföld északkeleti részén a felsőpannon beltóba az északkeleti Kárpátokból és Észak-Erdélyből érkező vízfolyások sok üledéket szállítottak. A Nyíregyházán létesített mélyfúrás (4. ábra) arról tanúskodik, hogy

266

Lóki József

a felső-pannóniai emeletben 600–700 m vastagságú agyag és agyagos homokréteg halmozódott fel. A sekély beltóban az ilyen mértékű üledékképződést a tó fenékszintjének fokozatos süllyedésével magyarázhatjuk.

A tó teljes feltöltődése a felső-pannóniai emelet végére következett be, majd a szárazzá vált felszínen fokozatosan indult meg az új vízhálózat kialakulása. Az akkori vízrajz azonban még jelentősen különbözött a maitól. Abban az időben az Északkelet−-Alföldön a vízfolyások észak−-déli, illetve északkelt−-délnyugati futásúak voltak és a legerősebben süllyedő Körös−-vidék irányába tartottak.

A földtörténeti negyedidőszak beköszöntése (2.5 millió évvel ezelőtt) jelentős változásokat hozott a terület fejlődéstörténetében. A folyóvízi feltöltődéssel nagyjából kiegyenlített felszínt újabb süllyedések érték. Ennek az lett a következménye, hogy a környező hegyvidékeken a vízfolyások erőteljes bevágó munkába kezdtek, a hegyvidékek előterében −- az alföldi szakaszon −- sok durvaszemű üledéket raktak le. A kavics még a Nyírség északi, északkeleti részére is eljutott (Borsy 1989). A nyíregyházi határban azonban ebben az időszakban is csak durva- és középszemű homok rakódott le (Urbancsek 1977), amelyet az Ős–Tapoly–Ondava és esetleg a Laborc szállított.

A közép-pleisztocénben a vízfolyások hordalékszállítása kissé megváltozott, ugyanis ezt a fejlődési szakaszt főleg finomszemű üledék (apró- és középszemű homok, iszap, agyag) felhalmozódása jellemzi. A későbbiekben éppen ez a sok apró- és középszemű homokot tartalmazó rétegsor képezte a futóhomok forrását.

A fúrásszelvények alapján megállapíthatjuk, hogy a terület süllyedése ebben az időszakban éppen a jelenlegi városmag alatt volt a legkisebb, és ezért itt a legvékonyabb a felhalmozott üledéksor.

A würm elején (70−-80 ezer évvel ezelőtt) az Alföld északkeleti részében az északkeleti Kárpátokból és az Észak– Erdély felől lefutó vízfolyások még észak−-déli, illetve északkelt−-délnyugati irányban folytak és a Körös−-vidék felé tartottak (5. ábra).

Az első jelentősebb változás 45−-50 ezer évvel ezelőtt következett be, amikor a Tisza és a Szamos tektonikus mozgások hatására a hordalékkúp keleti peremére, a mai Ér−-völgy környékére, tolódtak (6. ábra). Az Ős−-Tapoly−-Ondava és a Laborc egy ideig még keresztül folytak a Nyírségen.

A felső−-pleniglaciális időszak közepén a Bereg−-Szatmári-síkság és a Bod4. ábra. A Nyíregyháza b–508 mélyfúrás rétegsora rogköz süllyedni kezdett, és minthogy az

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

267

É-i részén a süllyedés valamivel erőteljesebb volt, a Tisza mintegy 20– 22 ezer évvel ezelőtt elhagyta az Ér-völgyet, és a Huszti-kapu után a Beregszászi hegyeket megkerülve északnyugatnak fordult a Bodrogköz irányába. Mivel a Bodrogköz is süllyedt, a Tisza behatolt erre a területre. Innen a Tokaji-kapu kialakítása után nyílt meg az útja az Alföld belseje felé (7. ábra). A peremterületek süllyedésekor a Nyírség középső része megemelkedett és Hajdúhadház–Nyírbátor–Vásárosnamény irányában kialakult a vízválasztó.

5. ábra. Az Alföld északkeleti részének folyóhálózata a würm elején (Borsy_Félegyházi 1982. nyomán)

6. ábra. Az Alföld északkeleti részének folyóhálózata az interpleniglaciálisban (Borsy_Félegyházi 1982. nyomán)

268

Lóki József

7. ábra. Az Alföld északkeleti részének folyóhálózata a felső-pleniglaciális időszak második felében (Borsy_Félegyházi 1982. nyomán)

A Tisza folyásirányának északnyugatra váltása azt eredményezte, hogy az északról érkező vízfolyások már nem juthattak el a Nyírség területére. A felsőpleniglaciális időszakban a hideg, száraz éghajlaton csak gyér sztyeppvegetáció fedte be a felszínen lévő folyóvízi üledéket. Ez a növényzet nem tudott kellő védelmet nyújtani az erős szelek támadásaival szemben, így a védtelen felszínen megindult a futóhomok formáinak kialakulása. A felszín átformálása közben a szél a korábbi vízfolyások elhagyott medreit több helyen homokkal temette be. A legjelentősebb homokmozgás a felső-pleniglaciális időszak első hideg maximuma idejére (26–20 ezer év BP.) tehető.

A geomorfológiai és a rétegtani vizsgálataink (Borsy–Lóki 1982.) során megállapítottuk, hogy a város környékének egyes részein a felső-pleniglaciálisban mérsékeltebb méretű volt a homokmozgás, mint a Nyírség északi és középső területein.

Ez valószínű a viszonylag magasabb talajvízállással és a növényzet védő hatásával magyarázható. Ott, ahol az északabbra fekvő deflációs övezetből nagyobb mennyiségű homokot halmozott össze a szél, kisebb foltokon nagy reliefenergiájú buckás területek alakultak ki. Ilyenek a Rozsréti szőlőknél, Alsódarubokornál a Leshalom környékén, Őrhalomnál, Nagyszállástól északra, északnyugatra, Sóstóhegynél és Felsőpázsitnál figyelhetők meg.

A felső-pleniglaciális első hideg maximuma után kissé enyhébb, nedvesebb lett az éghajlat és az alacsonyabban fekvő futóhomok területeket már jobban védte a növényzet, amelyen megindulhatott a hullóporos takaró képződése. A hulló por azokról a területekről származott, ahol továbbra is mozgásban volt a futóhomok.

A mozgó homokból kifújt poranyag az alacsonyabban fekvő, megkötött buckás felszíneken rakódott le. A lerakódott poranyagból a diagenezis során lösz képződött.

A löszös takaró elsősorban a Nyírség északnyugati részének buckáit borította be, de a várostól nyugatra is előfordul és a vastagsága helyenként megközelíti a 2,5 métert. A löszös réteg a buckák oldalán és a buckák közötti mélyedésben a leg-

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

269

vastagabb. A buckák tetején az erózió hatására a löszös takaró elvékonyodott, sőt helyenként a futóhomok a felszínre került.

A későglaciálisban 10 000–13 700 évvel ezelőtt (8. ábra) az enyhébb nedvesebb és szárazabb, hidegebb időszakok váltogatták egymást. Az Allerödben a júliusi középhőmérséklet már elérte a 16 oC-ot és erdős sztyepp, illetve sztyeppvegetáció védte a felszínt a széleróziótól. A növényzet alatt megindult a talaj képződése.

8. ábra. Az Alföld északkeleti részének folyóhálózata a későglaciálisban (Borsy_Félegyházi után)

A 6–8 oC-kal alacsonyabb hőmérsékletű száraz Dryas időszakban a magasabban fekvő buckás felszíneken a növényzet gyérebbé vált, és ott újra megindult a futóhomok képződése. A futóhomok több helyen rányomult a korábban kialakult formákra, illetve az Alleröd talajokra. A homok mozgását éppen az eltemetett talajok jelzik, amelyeken helyenként 4–10 m vastagságú változatos felszínű futóhomok halmozódott fel. A radiokarbon vizsgálatok (Borsy–Csongor–Félegyházy– Lóki–Szabó 1981, Borsy–Csongor–Lóki–Szabó1985, Borsy–Félegyházy–Lóki 1988, Lóki–Hertelendi–Borsy 1994) arról tanúskodnak, hogy a Nyírségben a késő-glaciális időszakban kétszer is képződhetett talajtakaró, melyet a száraz, hideg időszakokban homok borított be. Így a felső-pleniglaciális nagy homokmozgással együtt három würmkori homokmozgással kell számolnunk. Nyíregyháza határában eddig Őrhalomnál (a várostól ÉNy-ra) lévő feltárásban találtunk Alleröd időszakbeli fosszilis talajt, amelyet a fiatalabb Dryasban képződött futóhomok borított be.

Ennek alapján azt állíthatjuk, hogy a városnak vannak olyan körzetei, ahol a futóhomok két időszakban képződött.

A holocén beköszöntését (10 200 éve) a melegebbé váló éghajlat jelzi. Az enyhébb, nedvesebb éghajlaton kialakult növényzet egyre jobban védte a felszínt, ezért a homokmozgás fokozatosan megszűnt. A történelmi időben az antropogén hatásra többször bekövetkezett homokmozgás csak kisebb felszínátalakulást eredményezett. A beépített területeken a természetes felszíni formák teljesen átalakultak.

270

Lóki József

1.2. Geológiai képződmények A fejlődéstörténet alapján megállapíthatjuk, hogy a felszínen felső-pleniglaciális korúnál idősebb képződmények nem fordulnak elő. A nyíregyházi határban az alábbi geológiai képződményekkel találkozhatunk.

1. Futóhomok. Az elhagyott medermaradványok kivételével a felszínen, vagy a löszös takaró alatt szinte mindenütt megtalálható. A szélfújta homok a hordalékkúp folyóvízi homokjából képződött a felső-pleniglaciális időszakban. A növényzettel nem védett területeken a későglaciális Dryas időszakában átrendeződött. A felszíni vékony, esetleg néhány dm-es réteg antropogén hatásra a kora tavaszi és téli időszakban (Lóki 1985) gyakran mozgásba lendül.

A futóhomok általában folyóvízi üledékre (homok, iszapos homok, iszapos – agyagos homok), vagy löszszerű üledékre települ. Vastagsága átlagosan nem éri el a 10 métert. Helyenként azonban csak néhány dm, az akkumulációs területeken azonban elérheti a 20–22 métert is.

A futóhomok feltárásokat elemezve megállapíthatjuk, hogy a rétegekben az apró szemű homok az uralkodó (1. táblázat). A buckákban a finomabb és durvább szemcseösszetételű rétegek váltakoznak. Amikor az erősebb szelek szállították a homokot, akkor néhány cm vastagságú olyan réteg is kialakult, amelyben a középszemű homok százalékos aránya a magasabb. A finomabb szemcseösszetételű rétegek vastagsága is eltérő. Ezeknek a nedvesség megtartásában van jelentőségük. A nyírségi feltárásokban nagyon szembetűnők a homok színénél sötétebb, különböző vastagságú és különböző távolságban elhelyezkedő vasas barnaszalagok, amelyet a szakirodalom a népi elnevezés után kovárványnak nevez.

A futóhomok rétegekből begyűjtött minták mikroszkópos vizsgálata arról tanúskodik, hogy a szemcsék többsége kvarc. A folyóvízi homokra jellemző színes elegyrészek, valamint a csillám csak kis százalékban fordul elő, ugyanis ezek a kevésbé ellenálló szemcsék az eolikus szállítás során hamar elkopnak. A kvarcszemcsék felületének elektronmikroszkópos vizsgálata alapján megállapíthatjuk, hogy a homokszemcsék többsége gyengén koptatott, ami arra utal, hogy a futóhomok csak néhány km-es út megtétele után halmozódott fel.

1. táblázat Futóhomok, löszös homok, homokos lösz minták szemcseösszetétele súly %-ban

Mintavétel helye

Homok Apró- FnomKözépszemű szemű szemű >0,3

0,30,2

0,20,1

0,10,05

Igen finomszemű por 0,050,02

Nyíregyházától északnyugatra 260–270 cm

9,4

47,1

40,1

2,3

1,1

440–450 cm

1,4

15,4

72,2

10,4

0,6

570–580 cm

0,6

10,1

75,7

13,5

0,1

Orostól északkeletre

1,1

10,5

73,1

14,6

0,7

Iszap

0,020,01

0,010,005

Agyag

0,0050,002

<0,002

Nyíregyháza természetföldrajzi képe Kazárbokortól délre Sóstótól északkeletre

271

2,6

10,0

52,6

25,4

2,9

1,4

1,5

0,7

2,9

9,7

30,3

46,6

7,2

4,1

50–60 cm

0,8

2,7

30,1

31,1

13,4

5,6

2,1

3,1

11,1

110–120 cm

0,5

2,7

35,6

34,5

11,8

2,8

1,6

3,3

7,2

150–160 cm

0,4

2,5

29,8

36,7

12,2

4,4

3,6

4,3

6,1

0,7

23,6

36,3

19,7

4,8

3,0

6,0

5,9

0,5

23,7

44,4

19,9

3,5

3,1

3,2

1,7

Lócibokortól északra

Nyíregyházától keletre Mohosbokortól délkeletre Öreg-bedőbokortól északra 100–110 cm

3,4

6,9

52,9

26,1

2,8

1,5

2,4

0,9

3,1

140–150 cm

1,0

1,5

36,5

40,9

9,4

3,7

2,7

2,0

2,3

12,8

46,9

22,3

4,7

4,2

3,5

5,6

170–180 cm Alsóbadurbokortól nyugatra 70–80 cm

0,4

5,0

68,1

18,1

2,1

1,0

0,8

1,8

2,7

110–120 cm

0,2

1,0

27,9

28,6

24,1

7,0

3,5

3,1

4,6

160–170 cm

0,9

7,1

70,6

14,0

2,5

0,7

0,7

0,6

2,9

2,0

24,8

27,1

26,1

6,8

5,2

3,8

4,2

Rókabokortól délkeletre

Kordovánbokortól nyugat-délnyugatra 110–120 cm

3,0

170–180 cm 220–230 cm Debrőbokortól északra

0,3

12,2

59,9

20,3

0,8

0,7

0,7

2,4

1,0

19,7

38,6

28,2

7,5

3,1

1,9

2,4

81,6

13,4

1,8

0,5

0,5

5,1

14,5

34,4

10,8

8,5

10,2

16,0

2. Löszös homok, homokos lösz. A felszínfejlődésből adódóan a löszös takaró a város Ny-i határában fordul elő. Vastagsága általában 0.5–2.5 m között váltakozik. A minták mechanikai összetételét tekintve nagy eltéréseket tapasztalunk.

Helyenként a löszfrakció alig haladja meg a 10 százalékot, máshol viszont jelentős.

A vizsgálataink alapján megállapíthatjuk, hogy a buckák közötti mélyedésekből és a deflációs laposokról begyűjtött minták több finom porfrakciót tartalmaznak.

Továbbá az is megállapítható, hogy Ny-i irányba haladva a finomabb szemcsék aránya emelkedik a buckákat fedő löszös rétegekben.

3. Szikes löszös homok, szikes homokos lösz. A löszös üledékkel borított mélyebben fekvő területeken fordul elő. Ezeknek a területeknek a kiterjedése viszonylag kicsi. A szikesedést főképpen a függőleges irányú ingadozást végző talajvíz sófelhalmozó tevékenysége idézte elő. Kialakulásuk annak is köszönhető, hogy a

272

Lóki József

zárt buckaközi mélyedések pangóvizei a száraz, nyári időszakban elpárologtak, és az oldott sók kicsapódtak.

4. Öntésképződmények (öntéshomok, öntésiszap, öntésagyag). Ebbe a kategóriába a buckaközi laposokban és az elhagyott folyómedrekben a holocén folyamán felhalmozott üledékek tartoznak. A buckák kialakulása óta eltelt évezredek alatt tekintélyes mennyiségű üledék mosódott le és halmozódott fel a lapos vízállásos területeken. Az öntésképződmények kialakulása az egész holocén folyamán tartott.

A művelés alatt álló buckákról a lemosódás sokkal intenzívebb, mint a növényzettel (erdővel) védettekről. Az elhagyott völgyekben lévő üledékszintek a holocén szárazabb–nedvesebb éghajlati szakaszaihoz kapcsolódnak. Az öntésképződmények teteje humuszosabb, amely alatt általában a mészfelhalmozódás is megfigyelhető.

5. Kotu. A terület legmélyebb foltjain fordul elő. A kotu tulajdonképpen a szerves anyagoknak humuszos iszappal való keveredése. A szervesanyag-tartalom helyenként meghaladja a 30 %-ot. A rétegek vastagsága általában nem éri el a fél métert. A pollenanalitikai vizsgálatok alapján megállapíthatjuk, hogy az elhagyott folyóvölgyekben képződött kotu rétegek az utolsó 7000 évben keletkeztek.

1.3.

A város külterületének formatípusai

A felszínfejlődésből már ismert, hogy a hordalékkúp felszínét a pleisztocén végén a szél alakította, ezért ennek megfelelően a város határában is az eolikus formák uralkodnak (9. ábra). A félig kötött futóhomok formák közül a szélbarázdák, garmadák és maradékgerincek alakultak ki, de képződtek különböző nagyságú deflációs mélyedések, deflációs eredetű nagyobb lapos felszínek és kisebb–nagyobb akkumulációs homokmezők is. A nyíregyházi határ geomorfológiai térképezését a hetvenes évek második felében végeztük és elkészítettük a város geomorfológiai térképét (Borsy Z–Lóki J. 1982). Azóta a területen antropogén átalakítással (autópálya, elkerülő út építése, stb.) jelentős változások történtek. Az egyes formák jellemzőit az alábbiakban tekintjük át.

Szélbarázdák. A város határában előforduló szélbarázdákat két csoportba sorolhatjuk. Ott, ahol a növényzet jobban védte a felszínt egymással párhuzamosan elhelyezkedő, hosszan elnyúló szélbarázdák alakultak ki (10. ábra). Méretük viszonylag kis területen is változó. Helyenként csak 1–2 m mélyek, máshol 3–4 m-t is elérhet a mélységük.

A növényzettel kevésbé védett felszínen a szél oldalirányban is nagyobb felületen tudott támadni, ezért ott ovális alaprajzú szélbarázdák képződtek (11. ábra).

Ezeknek a formáknak is nagyon különböző az alakja és a mérete. A 60–80 mes kisebb ovális szélbarázdák mellett gyakoriak a 100–200 m hosszúak és szép számmal fordulnak elő 300–400 m hosszan elnyúló formák is.

A szélbarázdás felszínek tanulmányozásakor arra is felfigyeltünk, hogy a szélbarázdák helyenként szélbarázdasort alkotnak. A szélbarázdasorok kialakulási helyén a szélnek hosszabb szakaszon nagyobb volt a munkavégző képessége, mint amennyi a hordalék elszállításához szükséges.

Maradékgerincek. A nyíregyházi határban ott, ahol a hosszanti szélbarázdák kialakultak a barázdák között különböző szélességű, egymással párhuzamos gerincek húzódnak. Ezeket maradékgerinceknek nevezzük.

A formák elkülönítése csak belső szerkezetük feltárásával végezhető el. A mara-

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

273

dékgerincek tanulmányozása alapján megállapítottuk, hogy ezek a formák a város határában két csoportba sorolhatók.

Az első csoportba azok a formák tartoznak, amelyek főképpen a deflációs jellegű területeken alakultak ki. Itt nagyon gyakori eset, hogy a szélbarázdák részben, vagy egészben folyóvízi homokba mélyültek, és ennek megfelelően a közöttük húzódó maradékgerincekben is előfordul a folyóvízi homok, sőt az alsó részük teljes egészében a folyóvízi homokra jellemző rétegződésű.

A másik csoportba sorolhatók azok a maradékgerincek, amelyek a korábban felhalmozott futóhomokban kialakult szélbarázdák között húzódnak. Ezeknek a gerinceknek a magasságában még akkor is számottevő az eltérés, ha viszonylag közel vannak egymáshoz. Ezeknek a formáknak a feltárásaiban a réteglapok helyzete nagyon változatos, de a teljes keresztmetszetükben futóhomokból állnak.

9. ábra. Nyíregyháza geomorfológiai térképe

274

Lóki József

10. ábra. Egymással párhuzamosan futó szélbarázdák és maradékgerincek Rókabokornál

11. ábra. Ovális alaprajzú kis szélbarázda, mögötte parabolaszerű garmadával

Garmadák. A szélbarázdákból kifújt homokot a szél nagyon gyakran garmadákba rendezi. A város határában a garmadáknak két típusa fordul elő.

Az egyik a parabola alakú garmada, amely a rövidszárú parabolához hasonlít.

Ezek a formák közvetlenül a szélbarázdákhoz kapcsolódnak és szélverte lejtőjük a barázdák lejtőinek folytatásai. A külső lejtők viszont meredekebbek.

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

275

12. ábra. Hosszanti garmada a város nyugati határában

A garmadák másik típusa a hosszanti garmada (12. ábra), amely nem tapad közvetlenül a szélbarázdához, hanem attól kissé távolabb ovális alakban helyezkedik el. A hosszanti garmadákat a terület nyugati részén löszös köpeny fedi. Ezek a formák a felső-pleniglaciális időszakban képződtek. Az ovális alaprajzú garmadák gyakori formák az akkumulációs eredetű homokmezőkön, ezek egy része a Dryas időszakban keletkezett. A hosszanti garmadák gyakran 3–5 formából álló garmadasort alkotnak. Az összetorlódott garmadák általában nem egy vonalban rendeződtek, ezért a gerincvonaluk hullámos.

Deflációs mélyedések, deflációs eredetű nagyobb lapos felszínek. A város határának geomorfológiai térképezésekor felfigyeltünk arra, hogy a vastagabb futóhomokkal fedett, változatosabb homokfelszínű területektől É-ra mindig egy deflációs rész helyezkedik el. Minél nagyobb az akkumulációs mező, annál kiterjedtebb a deflációs terület.

A deflációs mélyedések főképpen a város nyugati területein fordulnak elő (13. ábra). Alakjuk és méretük nagyon változatos és a legnagyobb átmérőjük a 2 kilométert is elérheti. Tőlük D-re mindenütt megfigyelhetők a felhalmozott homoktömegek, amelyek a kialakulásukat is igazolják.

A deflációs eredetű nagyobb lapos felszínek méretei jelentősebbek az előző formáknál és fokozatosan mennek át a tőlük délre található akkumulációs homokmezőbe. A deflációs mélyedések és laposok felszíne gyengén tagolt. Több helyen lehet bennük látni kisebb méretű szélbarázdákat, maradékgerinceket.

Itt kell megjegyeznünk a belvárostól északra található Sóstó kialakulását, amely az eolikus felszínalakításnak köszönhető. Az eredeti állapotát az ember már jelentősen átformálta (14. ábra).

Akkumulációs eredetű nagyobb homokfelszínek. A deflációs mezőktől délre a kifújt homok egymásba torlódott buckákba, zárt buckamezőbe halmozódott fel. A

276

Lóki József

változatos felszínű akkumulációs mezőkön a jelentős méretű pozitív formák mellett megfigyelhetők a buckaközi mélyedések, sőt szép számmal akadnak mély szélbarázdák is, mögöttük magasra emelkedő parabola alakú garmadákkal.

13. ábra. Deflációs jellegű, lapos felszín

14. ábra. A szél által kialakított nyíregyházi Sóstó részlete

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

277

Elhagyott folyómedrek. A város határában több helyen lehet látni medermaradványokat. A város nyugati részén a számuk kevesebb, ami azzal magyarázható, hogy ezt a területet már az interpleniglaciális időszakban elhagyták a hordalékkúpot építő folyók és az élővíz nélkül maradt felszínt az eolikus folyamatok átalakították. Az első medermaradványok a városközponttól nyugatra 3–5 kilométer távolságra jelennek meg. A jelentősebb méretűek közül az egyik a város déli szélétől Újfehértó irányába húzódik, a másik pedig Kemecse irányából Oroson ke-resztül Nagykálló felé tart. Ezeket a hordalékkúp épülésekor az északról délre tartó Ős–Tapoly–Ondava hagyhatta hátra.

1.4. Morfológiai változások Nyíregyháza határában A holocén elejére kialakult felszín arculata napjainkig jelentősen megváltozott. A legjelentősebb változások az ember természetátalakító tevékenységének köszönhetők, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a természeti tényezőket sem. Ezek közül a felszín alakításában a szélnek és a víznek volt jelentős szerepe. Az ember megjelenésekor kezdetben csak spontán alakította, változtatta környezetét, de az utóbbi századokban már tudatos természetátalakító munkát végzett. Ezek az átalakítások a történeti leírásokban és a különböző korú térképeken nyomon követhetők. Ha az ember beavatkozik a természeti folyamatokba, akkor felgyorsíthatja, vagy csökkentheti azok hatását.

A pleisztocén végére kialakult homokbuckás dombsági táj szintkülönbségeit az elmúlt tízezer év alatt lehullott csapadék csökkentette. Ott, ahol a felszínfejlődés során magasabb formák, meredekebb lejtők alakultak ki, jelentősebb volt a felszín lepusztulása. A város nyugati határában, a kötöttebb, löszös takaróval védett felszín lassabban pusztult le, mint a futóhomokkal borított terület. A löszös üledékkel fedett buckák lepusztulását jelzik a tetőszintjükön ablakok formájában előbukkanó világosabb színű futóhomok foltok. A buckák közötti mélyedésekben, szélbarázdákban és az egykori medrek maradványaiban felhalmozódott, lemosott üledék vastagsága jelzi a felszín átalakulásának mértékét.

Annak ellenére, hogy a holocénben a nedvesebb periódusokat szárazabbak váltogatták, a futóhomok mozgásának nem voltak meg a természeti feltételei. Korábban a kutatók úgy gondolták, hogy a szárazabb mogyoró korban homokbuckák képződtek, de ezt az újabb, radiokarbon koradatokkal alátámasztott kutatások nem igazolták. A kialakult növényzet még a száraz időszakokban is megfelelő védelmet nyújtott a felszínnek addig, amíg az ember földművelést nem folytatott. A szántóföldi növénytermesztés, valamint az erdők kiirtása teret nyitott a széleróziónak. Elsősorban a kora tavasszal, a szántás után és a tenyészidőszak kezdetén kell számolnunk a szélerózióval, de azokon a területeken, ahol az őszi szántás miatt nem védi növényzet a felszínt, ott télen (15. ábra) is jelentős mennyiségű talaj halmozódik át.

A Nyírségnek, így Nyíregyházának is olyanok az éghajlati viszonyai, ha az ember nem alakítaná át a környezetét, akkor a kötöttebb humuszos talajokon kocsányos és gyöngyvirágos tölgyeseket, a lazább homoktalajú területeken pedig pusztai erdőket lehetne látni. A lapos felszí-neken ligeterdők, a buckák közötti mélyedésekben vízi-, mocsári, réti növénytársulások lennének. Napjainkban ezek csak kisebb foltokban figyelhetők meg.

278

Lóki József

Az ember természetátalakító tevékenysége a város második telepedését követően a XVIII. század második felétől jelentősen felgyorsult. Az utolsó 250 év folyamatos felszínalakításából a továbbiakban csak néhány jelentősebbet emelünk ki.

A lakosság számának növekedésével, újabb és újabb lakótelkeket jelöltek ki, ahol az építkezések miatt a természetes felszíni formák eltűntek. Az építkezéshez vályogra, homokra volt szükség, így a vályogvető gödrök és a homokbányák megjelenése is a felszín arculatának átalakulását jelezték. A város mai belterületén is jelentős átalakulások történtek. Erre utal Nagy Elek (1931), amikor a következőket írja: „A mai nyíregyházi ember alig tudja elképzelni, hogy itt valaha vízimalmok voltak. Pedig ez nem mese. Az 1784. évi katonai térkép az Ér folyót jelentékeny vízfolyásnak tünteti fel, mely a mai Károlyi tértől kezdve az Árpád utcáig s a Deák Ferenc u. végétől a Tűzoltó utcáig, azután a Szentmihályi és Tiszalöki út között, meg a Szarvasszigeten és az erdő nyugati oldalán, a kenderáztatónál, hatalmas száz holdakra terjedő tavakká szélesedett. Ezeket a tavakat keskenyebb, erős esésű folyómedrek kötötték össze, amelyek duzzasztó gátak beépítésével alkalmasak voltak vízimalmok hajtására.”

15. ábra. Talajjal fedett hóforma Nyíregyházától nyugatra

A XIX. század második felében a hazai nagy vízrendezés érintette a Nyírséget, így a város területét is. A vizenyős belvizes területek lecsapolása 1849-ben a város északkeleti részén a Bujtos területén, majd néhány évvel később délnyugaton, az Éralján kezdődött, és a mentesítés után, a XX. század kezdetén, ezeknek a területeknek a beépítésével szintén jelentősen változott a táj arculata. 1882-ben lecsapolták a rókazúgi mocsarat is.

A vasutak és utak építése is nagyon jelentős antropogén természetátalakító tevékenység. A Debrecent Miskolccal összekötő, Nyíregyházán áthaladó első vasútvonal átadását (1858) követően épültek a várost Kisvárdával, Mátészalkával, Polgárral, Vásárosnaménnyel és Nyíradonnyal összekötő vasutak. Az utak és vasutak építésénél homokbuckákat vágtak át és a mélyebb fekvésű területeken a nyomvonalon feltöltéseket végeztek.

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

279

Napjainkban a várost elkerülő főút és az autópálya építésével nagy területen változik meg a felszín arculata. Az utak építéséhez a város keleti és nyugati külterületén nyitott homokbányákból nagy mennyiségű homokot szállítottak el. Egyes területeken homokbuckák tűnnek el, máshol bányagödrök mélyülnek (16. ábra).

16. ábra. Homokbánya Nyíregyháza nyugati határában

1.5. A város környékének éghajlata Mint minden területnek, így Nyíregyháza vidékének is az éghajlatát a földrajzi fekvése határozza meg. Magyarország éghajlati körzetbeosztása alapján a városban a mérsékelten meleg, száraz hideg telű körzetnek megfelelő éghajlati adottságok figyelhetők meg.

Nyíregyháza abban a szerencsés helyzetben van, hogy a XIX. század második felétől (1866-tól) folynak itt rendszeres időjárási megfigyelések és ennek köszönhetően már a múlt század elején adatokkal alátámasztott tanulmányokban (Mészáros 1903, Bacsó 1931) értékelték a város éghajlatát. Az azóta eltelt évtizedek hosszú adatsora lehetőséget nyújt az éghajlati elemek részletesebb elemzésére.

A globális sugárzást tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy a mért érték közel 75 százaléka a tenyészidőszakban érkezik. A napsütés évi összege átlagosan eléri a 1960 órát. A minimális és maximális értékek között jelentős eltérések tapasztalhatók (17 ábra). A napsütés tartalmát elsősorban a nappal hossza határozza meg, de a borultság mértéke is befolyásolja. Ezzel magyarázhatók a sokévi adatsorban tapasztalható szélsőségek. A tenyészidőszakra esik a napsütéses órák számának háromnegyede. A napfényigényes mezőgazdasági kultúrák számára ebben a tekintetben kedvezőek a viszonyok.

280

Lóki József

17. ábra. A napsütéses órák száma Nyíregyházán

A sugárzás és a napfénytartam alakulása szempontjából kiemelkedő fontosságú tényező a felhőzet mennyisége. A felhőzet évi értékei 55–60 százalék között vannak. A tenyészidőszakban ez az érték nem haladja meg az 55 százalékot. A legderültebb hónap az augusztus, akkor a felhőzet átlagos értéke alig haladja meg a 40 százalékot. A téli hónapok közül a december és január emelkedik ki 70 százalék fölötti értékével (18. ábra).

A hőmérséklet havi átlagértékeit (19. ábra) elemezve megállapíthatjuk, hogy a terület tele hideg. A januári középhőmérséklet átlagosan – 2,9 oC. Ettől az értéktől jelentős eltéréseket találunk a terület 135 éves adatsorában. Volt olyan év (pl.

1936-ban), amikor + 3.6 oC-os, 1893-ban pedig – 11.6 oC-os januári középhőmérsékletet határoztak meg. Az átlagos legna-gyobb téli lehűlés – 20 oC alatt van. A téli napok száma 30–35, a zord téli napok száma pedig 15–20 között változik.

18. ábra. A havi felhőborítás értékei Nyíregyházán

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

281

19. ábra. A hőmérséklet havi középértékei Nyíregyházán

A kitavaszodás csak későn indul meg, a napi középhőmérséklet csak április 15–20. után emelkedik 10 oC fölé. A késő tavaszi fagyveszély nagy, az utolsó fagy általában április 20–25. között jelentkezik A hőmérsékleti értékek arról tanúskodnak, hogy minden harmadik–negyedik évben még májusban is lehet fagyra számítani. A meteorológiai adatok 2 méteres magasságú megfigyelésekből származnak, a talaj mentén nagyobb fagygyakoriságra kell számítani.

Mezőgazdasági szempontból a dombsági területe¬ken az északi és déli lejtőoldalak, valamint a lejtők és a síkság közötti eltérések hőmérsékleti szempontból jelentősek. A domborzat különbségeit a talaj, a növényzet, és egyéb tényezők is növelhetik. A déli lejtők előnyös besugárzásán kívül, az éjjeli lehűlések alkalmával a lejtőkön lefolyó hideg levegő e lejtők fagyveszélyességét is jelentékenyen csökkenti, viszont a buckaközi mélyedésekben, laposokon komoly károkat okoz. A kemény, fagyos időjárási helyzetek a homoktérségen gyakoriak. A májusi fagykárok a gyümölcsösök mellett a zöldségtermesztésben is jelentkeznek. A tavaszi hónapok átlaghőmérséklete 10–18 oC között van.

A nyári meleg már lényegesen mérsékeltebb, mint az Alföld középső és déli vidékein. A nyári hónapok közül a július a legmelegebb 20–21 oC közötti átlagértékével. A nyári felmelegedés szélsőségei azonban kevéssel maradnak el az Alföld forró nyarú területei mögött. Az éjszakai lehűlés még nyáron is jelentős, s ez mérsékli a nyári hőségperiódusokat. Évente 15–20 hőségnap bekövetkezésére számíthatunk. A nyári napok száma 70–80 között váltakozik.

A hűvösebb éghajlatnak megfelelően ősszel a hőmérséklet napi közepe már október 10–15 között 10 oC alá süllyed, s az első őszi fagy is ebben az időszakban jelentkezik.

Péczely Gy. (1969) felhívta a figyelmet „arra a Tiszántúl nagy részére jellemző sajátosságra, mely a Nyírség területén is érvényesül, hogy bár a tél jóval keményebb, mint hazánk középső és nyugati tájain, télen egyes időjárási helyzetekben a nyugati országrészhez képest mégis jóval enyhébb időjárás alakul ki, mint az éghajlati átlagok alapján várnánk. Ez akkor következik be, amikor az Adria felől ciklon halad át a Kárpát-medence fölött, mert ez esetben délies áramlással enyhe szubtrópusi légtömegek haladnak észak felé, míg a Dunántúl területére a ciklon hát-

282

Lóki József

oldalán hideg levegő áramlik be. Ilyen időjárási helyzet során bekövetkező gyors átmeneti enyhülés alkalmából szélső esetben előfordulhat, hogy a Tiszántúl keleti részén 12–15 fokkal melegebb van, mint a Dunától nyugatra fekvő területeken.”

A hőmérséklet évi középértékeit tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy a sokévi átlag 9,68 oC. Ettől az értéktől jelentős eltérések tapasztalhatók (pl. 1875-ben 8,05; 2000-ben 11,36 oC). Figyelemre méltó az átlagos évi középhőmérsékletek hosszú távú alakulása. Az értékekre illesztett trendvonal (20. ábra) emelkedő tendenciát mutat.

20. ábra. A hőmérséklet évi középértékei Nyíregyházán

A talaj hőmérsékletének változása jelentősen függ a típusától. A rossz hőgazdálkodású homoktalaj nyáron gyorsan és nagyon felmelegszik, télen pedig erősen lehűl. A tavaszi vetéskor, ha elegendő nedvesség van a homoktalajban, a csírázás gyorsabban beindul, mint a kötöttebb talajokon.

Egy olyan területen, amelynek túlnyomó részét homok borítja, nagyon fontos a szélviszonyok ismerete. Uralkodó szele a délnyugati és északkeleti (21. ábra). Országos viszonylatban területünk a szeles tájakhoz tartozik. Ez azzal magyarázható, hogy az északkeleti hidegbetörések fő útvonala itt halad keresztül. A délnyugati szelek nagyobb gyakorisága onnan származik, hogy a Dévényi-kapun nagy sebességgel érkező nyugat–északnyugati légtömegek az országban szétterülnek, majd a Tiszántúl keleti részén délnyugati irányból fúvó szélként jelentkez-nek.

Az északkeleti és délnyugati szelek gyakoriságát még az Északkeleti-Kárpátok és az Alföld északkeleti pereme között kialakuló hegyvölgyi szélrendszer is növeli.

Ez utóbbi általában az anticiklonális időjárási helyzetben érzékelteti hatását.

A szélirányok gyakoriságának adatait alapján megállapíthatjuk, hogy a havi értékek között jelentős eltérések tapasztalhatók. Az évszakok közül a tavasz emelkedik ki. Ekkor az északias szelek uralkodnak. A tavaszi szélerózió márciusban és áprilisban jelentős.

A napi átlagos szélsebesség értékei közül a márciusi és áprilisi magas értékek mellett a februári érték a legnagyobb. Vizsgálataink során kimutattuk (Lóki J.1985), hogy a tél végén a hóolvadás után, vagy vékony hótakaró esetén a védtelen csupasz felszínen a szélerózióval számolnunk kell.

A szélnek a káros (mechanikai szélkárok növényekben, épületekben; fokozott párologtatás; szélerózió, stb.), és hasznos (korai és késői fagyok megakadályozása;

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

283

virágporszállítás beporzás, stb.) hatásai közismertek. A mezőgazdasági termelésben a szél káros hatásának csökkentése komoly gondot okoz.

A mechanikai károk csak bizonyos szélerőn felül lépnek fel. Az óránkénti adatok alapján megállapíthatjuk, hogy területünkön az ilyen erős, viharos szelek ritkábban fordulnak elő.

A szél párologtató hatása már kis szélsebességnél is megmutatkozik. A párolgás hőelvonással jár, ezért különösen a nedves talajok párolgása jelentős hőhatást fejt ki a környezetére. A pá-rologtató hatás a talajok víztartó képességétől függ. A laza fedetlen homoktalajok nedvessé-güket nagyon hamar elvesztik. A száraz homokfelszín ezért gyorsabban tud felmelegedni, mint a nagyobb víztartó képességű kötött talajok.

A száraz, növényzettől nem védett homoktalaj mozgatásához aránylag kisebb szélsebesség is elegendő. A homokszemcsék indításához szükséges küszöbsebesség értéke (5–6 m/s) a talaj szemcseösszetételétől, nedvességétől, humusz és mésztartalmától egyaránt függ. A szélerózió elleni védekezésnél a ható tényezők ismerete elengedhetetlenül fontos. A növénytermesztés szempontjából legfontosabb a tavaszi szélerózió elleni védekezés. A száraz tavaszi szelek a vetésre előkészített növényzet nélküli csupasz homokfelszínt gyorsan kiszárítják, és a legfelső réteget könnyen mozgásba hozzák. Az elvetett, csírázásnak induló magvak, és a fiatal palánták jelentősen károsodnak, így a tavaszi szélerózió az évi terméseredményeket is befolyásolja.

21. ábra. Az uralkodó szelek gyakorisága (%-ban)

A jelentős kiterjedésű homokfelszíneken az erőteljes felmelegedés miatt szárazabbá válik a levegő, ezért területünk egyik legjellegzetesebb vonása a levegő alacsony páratartalma. A nagy besugárzás és az aránylag magas hőmérsékletek mellett jelentős az abszolút páratartalom hiánya, ezért gyakori a talaj és légköri aszály. A nedvesség átlagos havi középértékei 69–87% közöttiek (22. ábra), de a 14 órakor mért nedvességek átlagértékei nem érik el a 60% ot sem.

284

Lóki József

22. ábra. A nedvesség havi középértékei

A nagymértékű evapotranspiráció (23. ábra) során a talajfelszín jelentősen kiszárad. Különösen a homokterületeken jelentős a vízhiány. Az aszály megszüntetése érdekében a vízhiány pótlása szükséges.

23. ábra. A potenciális és a tényleges evapostranspiráció átlagos havi értékei Nyíregyházán

Az Alföld középső területeihez viszonyítva a Nyírségben a csapadék északkelet felé haladva emelkedést mutat, ami az Északkeleti-Kárpátok hatásával magyarázható. Nyíregyházán a csapadék évi összegének sokévi átlaga 571 mm. Ettől az átlagtól jelentős eltéréseket tapasztalunk (24. ábra). A hatvanas évek elején (1961, 1962) mindössze 373, 364 mm volt a csapadék évi összege, viszont 1980-ban 846 mm-t mértek. A közel 100 éves adatsor trendje a csapadék csökkenésére utal. Az utóbbi évek fő jellemzője a csapadék mennyiségének rendszertelen eloszlása.

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

285

24. ábra A csapadék évi összege Nyíregyházán

A legkevesebb csapadék általában februárban hull (25. ábra), a sokévi átlag alapján 30,7 mm-t várhatunk. Ettől nem sokkal több a január és március csapadéka, tehát a tavasz kezdetekor csapadékhiánnyal kell számolnunk. Ez azért figyelemre méltó, mert ebben a hónapban már számolnunk kell a szélerózió veszélyével.

A tavaszi hónapokban a hőmérséklet emelkedésével együtt növekszik a csapadék mennyisége is, majd júniusban éri el a maximumát, amikor a sokévi átlag alapján 70,7 mm várható.

25. ábra. A csapadék havi átlagai Nyíregyházán

A nyári hónapokban amíg a hőmérséklet egyre magasabbra emelkedik, addig a csapadék júniustól kezdődően csökken. Augusztusban területünkön jelentősen csökken a csapadék, majd ismét emelkedni kezd és novemberben gyenge másodmaximum jelentkezik.

A téli csapadék nagy része hó alakjában hull, amelynek nagy jelentősége van az őszi vetések védelmében. A téli hónapok közül legcsapadékosabb a december, a legszárazabb hónap pedig a február. Az első havazás november 15–20., az utolsó

286

Lóki József

március 20–25. között várható. Az állandó hótakaró általában november végén alakul ki. A hóréteg átlagos vastagsága 5–9 cm. A téli csapadék mennyiségében az egyes években nagy eltérés tapasztalható. Gyakran előfordul, hogy a tél folyamán többször elolvad, illetve újra képződik a hótakaró.

A csapadéknak több mint a fele a vegetációs időszakban hull le, de ennek ellenére mégis aszályos helyzet alakul ki. Azokon a területeken, ahol a legnagyobb a nyári meleg, egyben a csapadék is bizonytalanabb. A szeszélyes csapadékeloszlás miatt még a csapadékos években sem kizárt az aszályos nyarak lehetősége.

1.6. Nyíregyháza határának vízrajzi jellemzői A felszínfejlődés során a terület emelkedése, illetve a Bereg–Szatmári-síkság, a Bodrogköz és a Rétköz területének süllyedése következtében a Nyírség élő vízfolyás nélkül maradt. A hordalékkúpon korábban átfolyó vízfolyások medreit rövidebb–hosszabb szakaszokon a futóhomok betemette, így több helyen lefolyástalan mederszakaszok és buckaközi mélyedések alakultak ki. A Nyírség kiemelkedésekor Hajdúhadház–Nyíradony–Nyírbátor–Nyírmada–Záhony vonalán vízválasztó alakult ki. A környezete fölé emelkedő Nyírség területéről a vízfolyások a peremterületek felé irányulnak.

Nyíregyháza környékének mai vízrajza csak rövid múltra tekint vissza. A XIX. század második felében kezdődött ármentesítési munkálatok előtt a város környékének jelentős része lefolyástalan volt. Ez a felszíni lefolyástalanság a terület geológiai felépítésének és a domborzati viszonyoknak köszönhető. A felszínre érkező csapadék jelentős része elpárolog, a maradék egy része beszivárogva, mint felszín alatti talajvíz észak–északkeleti irányba haladva hagyja el a területet.

Az 1879-ben megalakult Nyírvíz Szabályozó Társulat tervei alapján indultak el a nagyarányú lecsapoló munkálatok. Erről és a város vízgazdálkodásáról részletesen beszámol Konecsny K. (2003) tanulmányában. A patakok szabályozása és a csatornák kiépítése után a korábban állóvizekben gazdag területen csak néhány állandó tó maradt meg. Időszakos tavak, vízállásos területek azonban napjainkban (2006 tavaszán) is megfigyelhetők. Ezek a hó elolvadása, illetve a rövid idő alatt lehullott nagyobb mennyiségű csapadék után a mélyebben fekvő területeken alakulnak ki. Élettartamuk elsősorban a felhalmozott víz mennyiségétől, a mélyedések rétegeinek vízáteresztő képességétől, a talajvíz felszín alatti mélységétől, továbbá a párolgás mértékét meghatározó hőmérsékleti viszonyoktól függ.

A vízrajzi jellemzők tárgyalása során feltétlenül szólnunk kell a város felszín alatti vízkészletéről. A vízvezeték-hálózat kiépítése előtt a lakosság és az állatállomány vízigényét a talajvízből nyerték. A talajvíz mélységének és ingadozásának elemzéséhez a városban és a külterületen létesített talajvízkutak adatsora ad bőséges információt. A városban 1935 őszén létesített 6 méteres mélységű 001605ös törzsszámú talajvízkút 70 éves adatsorának átlagos havi értékei alapján megállapíthatjuk, hogy a talajvíz 190–240 cm között ingadozik. Természetesen voltak olyan évek, amikor a minimum megközelítette a 350 cm-t és a maximum idején a felszín alatt 136 cm-en tetőzött. Ezek az értékek szoros összefüggésben álltak a lehullott csapadék mennyiségével. A talajvíz átlagos évi menetéből (26. ábra) megállapíthatjuk, hogy a talajvíz maximuma áprilisban, minimuma októberben várható.

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

287

26. ábra. A talajvíz átlagos évi menete a városban (001607-es törzsszámú kút)

Ha a fenti kút adatsorát összehasonlítjuk a Polyák bokornál 1953-ban 8,87 méterre mélyített 001605 törzsszámú kút adatsorával, akkor megállapíthatjuk, hogy a fél méteres átlagos évi ingadozásokat mutató kútban a talajvíz szintje két méterrel mélyebben helyezkedik el (27. ábra). A Polyák bokornál a kút terepmagassága 7 méterrel magasabb. A város külterületén a talajvíz maximuma májusban, minimuma októberben várható. A talajvíz minimuma az elmúlt 50 év alatt a szárazabb időszakban 721 cm-es értékre is lesüllyedt, viszont már mértek 201 cm-es maximumot is. A fenti adatokból megállapítható, hogy a talajvíz mélysége viszonylag kis távolságon belül is eltérő. A terepi tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy a talajvíz a buckaközi mélyedésekben közel van a felszínhez, a homokbuckákban pedig követi a domborzati viszonyokat. A talajvíz mélysége összefüggésben van a vízkivétellel is. Amikor még a lakosság vízellátása a talajvízkutakból történt, akkor a víz szintje alacsonyabban helyezkedett el. Ott, ahol napjainkban a talajvizet öntözésre használják nagyobb mennyiségben, ez a vízszint csökkenésében megmutatkozik.

27. ábra. A talajvíz átlagos évi menete a Polyák bokornál (001605-ös törzsszámú kút)

288

Lóki József

Nagyon figyelemre méltó a hosszú adatsorok elemzése akkor, ha a talajvíz átlagos évi felszín alatti mélységét tekintjük. A városi kútnál (28. ábra) az adatsorra illesztett trendvonal a talajvíz enyhe emelkedésére utal. A Polyák bokornál viszont a trendvonal a talajvízszint fokozatos csökkenését jelzi (29. ábra).

28. ábra. A talajvíz átlagos felszín alatti mélysége a városban (001607-es törzsszámú kút)

29. ábra. A talajvíz átlagos felszín alatti mélysége a Polyák bokornál (001605-ös törzsszámú kút)

A településeken a talajvízszint növekedését már több helyen megfigyeltük. Ez a jelenség valószínűleg szoros összefüggésben van a lakosság vízfelhasználásával.

Korábban, a városi vízvezeték–hálózat kiépítése előtt, a vízfelhasználás csökkentette a talajvíz szintjét. A rétegvíz használata után a talajvízből egyre kevesebbet használtak, ezért a szintje emelkedni kezdett. Nagyon fontos ható tényező a település csatornázottsági foka. Ott ugyanis, ahol a fogyasztásra a mélyebb rétegek vizét használják, de a csatornázás nem történt meg, a leszivárgó szennyvíz a talajvíz szintjét növeli. Természetesen a hordalékkúp bonyolult rétegzettsége miatt

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

289

ez az összefüggés nem törvényszerű. Előfordulhat, hogy a talajvizet adó rétegek összeköttetésben vannak a mélyebb rétegekkel, ilyenkor a mélyebb rétegekből történő víznyerés szívó hatással van a felszín-közeli rétegek, sőt helyenként a talajvíz szintjére is. Ekkor a talajvíz szintjének süllyedése következik be.

1851-ben fúrták az első kutat a városháza előtt, abban a reményben, hogy artézi kútként fog működni. Ez a kút azonban nem szolgáltatott artézi vizet, de közcélra hosszú ideig használták. A város 1911-ben indította a vízvezeték és csatornázás munkálatait. Egy db. 150 m-es és kettő 120 m-es próbakutat fúrattak, amelyek vízhozama nagyon kevésnek bizonyult, ezért nem tudta ellátni a lakosság igényeit. Az újabb próbafúrásokat 1926-ban mélyítették a város központjától 12 km-re északra, Kótaj határában. A jelentések arról számolnak be, hogy Kótaj község környékén olyan durva homok- és kavicsrétegeket sikerült feltárni, amelyeknek az összes vastagsága megközelíti a 80 métert. Nyíregyházán ebben a mélységben vékony homok és agyagrétegeket harántolt a fúró. A Kótaj környéki kutak bővizűek voltak. A tervezők arra gondoltak, hogy ezek a kutak örök időkre képesek lesznek ellátni a város vízellátását. Természetesen az elmúlt évtizedekben a város gyors fejlődése miatt újabb kutakat kellett létesíteni a lakosság zavartalan vízellátása érdekében. A kótaji első vízbázis után Nyírtelek és Tiszabercel térségében került sor a második, illetve a harmadik vízbázis megnyitására. Konecsny K. (2003) szerint: „A mélyfúrású kutak vízének kémiai és mikrobiológiai tulajdonságai általában kedvezőek, technológiai beavatkozás csupán a kutak vízének gázmentesítésére, vas- és mangántalanítására szorítkozik.”

Végül szólnunk kell a város gyógy- és hévízkészletéről. A város központjától Éra található Sóstón a vizet már 200 éve fürdésre használják. A XIX. század elején négy káddal létezett egy fürdőház, majd fél évszázaddal később Fényes Elek (1851) a következő sorokat írta: „Fördő, az erdő alatti Sóstó nyugoti partján, egy kies regényes vidéken elegendő vendég- és fördőszobákkal, táncz- és tekéző termekkel és egész kényelemig ellátva, mely távol vidékről is sikerrel látogattatik beteg és egyéb mulató vendégek által.”

A XX. század közepén Pávai Vajna Ferenc geológus a pannon rétegekbe hatoló 800 méteres fúrással alkáli-kloridos és hidrokarbonátos gyógyvizet tárt fel. Ez az 57 oC-os hőmérsékletű hévíz elsősorban reumatikus, valamint bőr- és nőgyógyászati betegségek gyógyítására alkalmas. A Nyíregyháza Sóstó I., II. és IV. sz. kutak vizét 1986-ban nyilvánították gyógyvízzé.

1.7. Nyíregyháza határának talajtani viszonyai A nyíregyházi határ részletes talajtani felvételezésének eredményei csak a kisebb területfol-tokról készült üzemi térképeken tanulmányozhatók. A város területének talajait a 1:100 000-es méretarányú országos talajtani térkép csak a méretaránynak megfelelő pontossággal mutatja be. Két évtizeddel ezelőtt Borsy Zoltán professzorral közösen tanulmányoztuk a nyíregyházi határ morfológiai viszonyait.

A kutatómunka kitért a város talajtani viszonyainak feltárására is. Ennek eredményeként készült el az első talajtani térképünk, amelynek az újraszerkesztett változatát szemlélteti a 30. ábra.

Az elmúlt évezredek alatt kialakult talajok területi elhelyezkedése szoros összefüggést mutat a felszínfejlődés során lerakódott talajképző kőzetekkel. Természe-

290

Lóki József

tesen a talajok fejlődésére hatást gyakoroltak az éghajlati, morfológiai, hidrológiai és egyéb tényezők is.

A terület felszínfejlődésének tárgyalásakor utaltunk arra, hogy a würm jégkorszak végén a Nyírség nyugati, északnyugati részén löszös üledékek borították be a felszínt. A város nyugati határa benyúlik a hordalékkúp löszös homokkal, homokos lösszel fedett területére. Ennek köszönhető, hogy a nyíregyházi határ talajtani szempontból kedvezőbb helyzetben van, mint a Kelet-Nyírség laza futóhomokkal jellemezhető területei. A holocén folyamán a löszös üledéken jobb termőképességű mezőségi talajok alakulhattak ki. Ott, ahol nem rakódott le löszös üledék, kovárványos barna erdőtalaj borítja a felszínt. Az élénkebb reliefenergiájú buckás felszínekről – elsősorban az erdőirtások következményeként viszonylag gyorsan lepusztult a kovárványos barna erdőtalaj és felszínre került a laza futóhomok.

A város határában az alábbi fő talajtípusok fordulnak elő: A Nyírség középső, keleti részére jellemző típusos futóhomok Nyíregyháza határának elsősorban csak a keleti felén jelentkezik. Kisebb foltokban a várostól nyugatra is több helyen megfigyelhető, de ilyen kis méretű térképen nem tudtuk ábrázolni. Terepi kutatásaink során megállapítottuk, hogy a laza futóhomok több helyen az erózió hatására került a felszínre. Korábban ezeket a területeket erdő borította, amely alatt kovárványos barna erdőtalaj képződött. Az erdőirtást követően a művelt talaj viszonylag gyorsan erodálódott és a felszínre került a futóhomok.

Napjainkban már szabadon mozgó futóhomok felszín nincs a város határában, mert a területek művelésével, erdők és gyümölcsösök telepítésével megkötötték.

Az élénkebb reliefenergiájú területeket felépítő futóhomok rétegződése elsősorban csak a feltárásokban tanulmányozhatók. Ilyen feltárások az épülő autópálya miatt a város K-i és Ny-i határában is előfordulnak (31. ábra).

A város külterületét is figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy nagy területen kovárványos barna erdőtalaj borítja a felszínt. Ez a talaj a szénsavas, meszet nem tartalmazó homokon az erdőtakaró alatt alakult ki. A talajszelvényben a felhalmozódási szint nem egységes, hanem szalagokra bontott (32. ábra). A barna vastartalmú szalagok általában 15–20 cm-re követik egymást és a vastagságuk változó.

A csíkozottság helyenként 2–4 m mélységig is megfigyelhető. A talaj legfelső szintje általában kevés (1–2%) humuszt tartalmaz. A kovárványos talajnak jobb a víztartó képessége, mint a laza futóhomoké. A kovárványrétegek csökkentik a csapadék leszivárgásának a sebességét. A víz felfele áramlását is akadályozzák, és ezáltal csökken a terület párolgási vesztesége.

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

291

30. ábra. Nyíregyháza határának talajtani térképe 1. futóhomok, 2. kovárványos barna erdőtalaj, 3. mezőségi (csernozjom) jellegű homoktalaj, 4. mezőségi (csernozjom) talaj, 5. szoloncsákos szikes talaj, 6. réti talaj, 7. kotu, 8. feltöltött terület, 9. tó

A talajtani kutatások már fél évszázaddal ezelőtt kimutatták, hogy ezek a vasas szalagok humuszban gazdagabbak, mint a köztes rétegek, továbbá könnyen oldható foszfort és káliumot is tartalmaznak. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhető, hogy a mélyebbre hatoló gyökerek a kovárványcsíkokban szétágaznak.

Ott, ahol a felszín felső szintje az első kovárványcsíkig lepusztul, a kiszáradt vasas réteg kemény kéregként védi a felszínt. Ezért a szélerózió elleni védekezésnél nagyon fontos a kovárványcsíkok védelme.

292

Lóki József

31. ábra. I. sz. homokbánya Nyíregyháza nyugati határában

A város határának löszös homokkal, illetve homokos lösszel jellemezhető területein csernozjom–barna erdőtalajok is előfordulnak. Kialakulásukban nagy szerepe volt a felszínt borító növényzetnek. A holocén tölgy fázisát követően területünk növényzete erdős–sztyepp jellegű volt. Az erdők területe azonban térben és időben sokat változott, így elsősorban a város keleti felén csernozjom–barna erdőtalajok kialakulhattak. Ezeknek a talajoknak a feltárásaiban a mélyre ható, lefelé fokozatosan csökkenő humuszosodás a csernozjomképződés folyamatára utal. A mélyebb felhalmozási szint vörösesbarna agyagos részei és a szerkezete alapján a barna erdőtalajokhoz hasonlítanak.

32. ábra. Kovárványos homok

Nyíregyháza természetföldrajzi képe

293

Mezőségi (csernozjom) talajok ott alakultak ki, ahol a talajalkotó kőzetben a löszfrakció aránya meghaladja a 20%-ot. A nyíregyházi határban a csernozjom talajok különböző változatai fordulnak elő.

A helyenként egy méter vastagságot is meghaladó, kilúgozott csernozjom talajokban megkülönböztethető a talaj két szintje. A felső egyenletesen humuszosodott A szint alatt a B szint-ben a szervesanyag-tartalom fokozatosan csökken.

Erre a talajra a morzsalékos szerkezet jellemző, továbbá azt is megfigyeltük, hogy a szénsavas mész 30–50 cm mélységben jelentkezik.

A város külterületének nyugati szegélyén 6–7 km hosszúságban, 2–3 km szélességben, ahol löszös üledék borítja a felszínt alföldi mészlepedékes csernozjom talaj képződött. A talajok közül ez a legjobb minőségű. A sötétbarna, helyenként barnás-fekete színű, 3–4 százalék humusztartalmú, 30–40 cm vastagságú A szint gyengén lúgos kémhatású. Ennél a talajtípusnál is a B szintben a humusztartalom lefele fokozatosan csökken. Ezeknek a talajoknak a fő jellemzője a mészlepedék (erről kapta a nevét), amely 30–70 cm mélységben világosabb szürkés színű rétegként jelentkezik.

A mélyebben fekvő területeken, ahol a talajvíz közel van a felszínhez réti csernozjom talajok alakultak ki. A 3–4% humusztartalmú felső réteg színe sötétebb, mint az előző talajoké.

A város térképén szembetűnők a jelentős kiterjedésű, réti talajokat feltüntető területek. A réti talajok a homokvonulatok közötti laposokban és az elhagyott egykori folyómedrekben alakultak ki. Humusztartalmuk változó. Azokban a rétegekben, amelyekben sok a buckákról lehordott durvább szemű homok kevesebb a tápanyag- és humusztartalom. Ott viszont, ahol iszapos homok az alapkőzet, előfordul 2–3 százalékos humusztartalom és magas tápanyagtartalom is. Szénsavas mésztartalmuk a felszínen 3–4 százalék, de lefele haladva ez az érték általában nő, és az alapkőzetben helyenként meghaladja a 15 százalékot is. A csapadékos években a magasra emelkedő talajvíz miatt ezeket a területeket nem lehet hasznosítani.

Szoloncsákok. A Nagy-Vadas-tótól északra, a Hosszúháti-tó mellett, a Nyírjes területén, Őrhalomtól északra, a szolonyeces réti talaj a Szelkó-tótól keletre és a lápos réti talajok a Sóstóhegytől délre csak kisebb foltokban fordulnak elő. Ezeket a területeket csak időszakosan borította a víz. A korábban vízzel borított területeken kotus talajok képződtek. Területi kiterjedésük gazdasági szempontból nem jelentős.

Irodalom Bacsó 1931: Bacsó Nándor: Nyíregyháza éghajlata. In.: Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei.

Szerk.: Hunek E. Bp., 1931. 305–318. (Magyar városok monográfiája VIII.) Borsyné–Borsy 1955: Borsy Zoltánné-Borsy Zoltán: Pollenanalitikai vizsgálatok a Nyírség északi részében. Acta KLTE. 1–10.

Borsy 1961: Borsy Zoltán: A Nyírség természeti földrajza. Akadémiai Kiadó. Bp., 1961.

Borsy 1980: Borsy Zoltán: A Nyírségben végzett geomorfológiai kutatások újabb eredményei. Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyhaziensis. Tom. 8. (1980) 19–36.

Borsy-Csongor–Félegyházi–Lóki–Szabó 1981: Borsy Zoltán–Csongor Éva–Félegyházi Enikő–Lóki József– Szabó Ilona: A futóhomok mozgásának periódusai a radiocarbon vizsgálatok tükré-ben Aranyosapáti határában. Szabolcs-szatmári Szemle XVI. (1981) 2. sz. 45–50.

Borsy–Félegyházi 1982: Borsy Zoltán–Félegyházi Enikő: A vízhálózat alakulása az Alföld északi részében a pleisztocén végétől napjainkig. Szabolcs-szatmári Szemle XVII. (1982) 3. sz. 23–32.

294

Lóki József

Borsy–Lóki 1982: Borsy Zoltán–Lóki József: Nyíregyháza geomorfológiája. Acta Academiae Paedagogicae Nyiregyhaziensis Tom. 9. (1982) 5–19.

Borsy 1989: Borsy Zoltán: Az Alföld hordalékkúpjainak negyedidőszaki fejlődéstörténete. Földrajzi Értesítő. XXXVIII. (1989) 3–4. sz. 211–224.

Borsy–Lóki 1994: Borsy Zoltán–Lóki József: New dating of blown sand movement in the Nyírség. (Újabb koradatok a nyírségi futóhomok mozgásainak idejéhez.) Közlemények a KLTE Földrajzi Intézetéből.

67–76.

Hunek 1931: Hunek Emil (szerk.): Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei. (Magyar Városok Monográfiája VIII.) Bp., 1931.

Hunfalvy 1860: Hunfalvy József: Magyarország. I. k. Darmstadt, 1860. 233–234.

Kléh–Szűcs 1954: Kléh Gyula–Szűcs László: A Nyírség talajviszonyai. Agrokémia és talajtan. 3. 47–64.

Konecsny 2003: Konecsny Károly: Nyíregyháza vízrajza és vízgazdálkodása. In: Előadások a város újratelepítésének 250. évfordulóján. Szerk.: Frisnyák S. Nyíregyháza, 2003. 37–31.

Kormány 2003: Kormány Gyula: Nyíregyháza éghajlata. In: Előadások a város újratelepítésének 250. évfordulóján. Szerk.: Frisnyák S. Nyíregyháza, 2003. 21–31.

Lóki 1985: Lóki József: A téli nyírségi szélerózióról. Acta Academiae Paedagogicae Nyiregyhaziensis Tom. 10/H. (1985) 35–41.

Lóki 2003: Lóki József: Nyíregyháza gazdasági életének természetföldrajzi alapjai. In: Előadások a város újratelepítésének 250. évfordulóján. Szerk.: Frisnyák S. Nyíregyháza, 2003. 9–21.

Mészáros 1903: Mészáros Ferenc: Időjárás Nyíregyházán. Nyíregyházai Ág. Hitv. Ev. Főgymnasium XXXIX. értesítője.

Péczely 1969: Péczely Gyula: A Felső Tiszavidék éghajlata. Tiszai Alföld. Bp., 1969.

Stefanovits 1953: Stefanovits Pál: A nyírségi kovárványos homok. MTA Agrártudományi Osztály Közleményei 3. 1–11.

Urbancsek 1977: Urbancsek János: Magyarország mélyfúrású kútjainak katasztere. VII. k.

Beregszászi városkép. Ignáczy Géza archív felvétele

történelem Horváth Richárd

Ismeretlen források Gyügye község és Bálványos vár középkori történetéhez Bátran mondhatjuk, hogy Fortuna néha bizony kézen fogja a kutatót! A 2000. esztendő végén jelent meg ugyanis a nyíregyházi Jósa András Múzeum millenniumi tanulmánykötete, s ebben olvasható e sorok írójának a Szatmár megyei Gyügye középkori és kora újkori történetét feldolgozó kicsiny írása is. A dolgozatban a település történetét megvilágító oklevelek nagyjából-egészében teljes körű ös�szegyűjtését követően is maradt azonban egy igen fontos birtoklástörténeti űr: nem sikerült meghatározni annak módját és idejét, miképp és mikor jutott az egyébiránt a váradi egyház kezelésében lévő birtok fele részben a Várdai família kezelésébe? Akkoriban ráadásul úgy gondoltam, hogy ennek megválaszolása lényegében lehetetlen.

Az iméntieket jól példázza, hogy amit eleddig a négy településből álló kicsiny uradalom (Jánk, Gyügye, Hermánszeg és Ricse) kora Mátyás-kori történetéről tudhattunk, az bizony nem volt túl sok. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy a Jánkiak Zsigmond ellenes fellépését követően – az ún. Horváti-Palisznai-féle felkelésben – az uralkodó elkobzott birtokaikat (Jánk, Ricse, Hermánszeg) átadta a hozzá hű és a Jánkiak hadait szétverő Garaiaknak, akik azt még 1387 folyamán továbbadományozták a váradi egyháznak. Ezután azonban a források sorában hosszas kényszerű szünet következett, s amikor 1466-ban, a Bátmonostori Töttösök és a Várdaiak kölcsönös örökösödési szerződésében ismét előttünk álltak a nevezett jószágok, akkor azokat már fele-fele arányban bírta a váradi püspökség és a Várdai család. Mindezekből pusztán arra következtethettünk, hogy a Várdaiak félbirtokokra kiterjedő jánki, gyügyei, ricsei és hermánszegi birtokszerzésére valamikor 1387–1466 között kerülhetett sor. Látható, ez igen tág időhatár. . A kézirat elkészítését a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/00076/05. sz.), valamint az OTKA (T 48460. és K 63445. sz.) pályázatai támogatták. . Horváth Richárd: Gyügye község középkori és kora újkori története az írott források alapján. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLII. (2000) Főszerk.: Németh Péter.

Nyíregyháza, 2000. (a továbbiakban: Horváth: Gyügye) 123–131. . Horváth: Gyügye 125. . „...item medietatem oppidi Iank et villarum ad idem pertinentiarum...” A zichi és vasonkeoi gróf Zichy család idősb ágának okmánytára I-XII. Szerk.: Nagy Iván-Nagy Imre-Véghely Dezső- Kammerer Ernő-Lukcsics Pál. Pest, Budapest, 1871­–1931. (a továbbiakban: Zichy) X. 384. Arra, hogy Gyügye is e tartozékok közé soroltatott a későbbi birtoktörténeti fejleményekből következtethetünk. Vö.: Horváth: Gyügye 125.

296

Horváth Richárd

De hol is van itt Fortuna játéka? A Gyügye történetét ismertető dolgozat megjelenését követő év nyarán tudniillik a szerzőnek módjában állott két hónapig az Erdődy család Bécsben őrzött ún. galgóci levéltárában kutatni. E zömében a Dunántúl és a felvidéki megyék történetét érintő feltárómunka folyamán váratlan „kincs” került elő: Várdai István kalocsai érsek és Vitéz János váradi püspök 1464ben Mátyás királyunk előtt létrejött megállapodása a bálványosvári, illetőleg a jánki uradalmak fele-fele részben történő kölcsönös cseréjéről, amit ráadásul a király saját kezű aláírásával is hitelesített. A csere hátterében könnyű felismerni a két fél elemi érdekét: a püspökség a székhelytől távol eső birtokok felétől szabadult meg, míg a jóval közelebbi váruradalomban teljes birtokra tett szert, s fordítva: a Várdaiak távoli fél uradalmukat cserélték lényegesen közelebbi jószágokra. Felismerve az irat jelentőségét, annak publikálása is napirendre került, majd a szerző egyéb irányú elfoglaltságai miatt hosszas halasztást szenvedett.

A kiadás melletti végső döntést az oklevél egy másik, bálványosi vonatkozása hozta meg. Időközben ugyanis napvilágot látott a Külső-Szolnok megyében fekvő Bálványos vára késő középkori történetének kiváló összefoglalása Hegyi Géza tollából. Ebből plasztikus képet kaphatunk arról a politikai-jogi harcról, amit, a váruradalmat korábban bíró szántói Lackok kihalását követően 1456 novemberében fele-fele részben adományul nyerő Várdai és losonci Dezsőfi család folytatott az uradalom birtoklásáért. „Versenyfutásukat” időlegesen vingárti Geréb László erdélyi alkormányzó 1458 tavaszi erőszakos – noha lépésének hátterében Mátyás adománylevele állott – várfoglalása szakította meg. E foglalás végét a Gerébektől – akik időközben megszerezték a dobrakucsai Nelepecek várhoz fűződő jogát is – való nehézkes visszavételt követően először a vár Várdaiak általi megszállása, végezetül 1463 tavaszán a két fél (Várdai–losonci Dezsőfi) kiegyezése követte. Ennek értelmében Bálványos vára teljes egészében Várdai István kalocsai érseket illette a visszaszerzés költségeit kiegyenlítendő, míg az uradalomban megmaradt a fele-fele birtokarány a két család között.10 S innentől kezdődtek a kutatás nehézségei. Az tehát bizonyos tudható, hogy a vár egésze és az uradalom fele stabilan a Várdaiak kezében volt. Ugyancsak voltak információink arról, hogy a losonci Dezsőfiek bálványosi fél-uradalmát (értelemszerűen a vár nélkül) Mátyás 1467-ben a váradi egyháznak adományozta birtokosuk hűtlensége, nevezetesen a király elleni, ún. . Bécsi levéltári kutatásaimat a Klebelsberg Kutatói Ösztöndíj támogatta 2001-ben. A kutatás során nyújtott segítségéért Fazekas Istvánnak, míg a családi levéltár használatának jogáért gr. Erdődy Imrének tartozom köszönettel! . Österreichisches Staatsarchiv, Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Archivum Erdödy, Urkundenreihe Nr. 664. . Hegyi Géza: Bálványosvár és a nagypolitika (1456–1463). A Várdai és a losonci Dezsőfi család küzdelme a bálványosvári uradalomért. Erdélyi Múzeum 67. (2005/3–4.) (a továbbiakban: Hegyi: Bálványos) 105–130. . Hegyi: Bálványos 123–126. . 1462 január végén a pozsegai káptalan előtt mondtak le a Nelepecek bálványosi jogukról.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár 94492. Ennek hátterében a szántói Lackok és a dobrakucsai Nelepecek 1416-os, Zsigmond által is megerősített kölcsönös örökösödési szerződése állhatott, amely a Lackok kihalásával léphetett érvénybe. Zsigmondkori Oklevéltár V. (1415–1416) Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette Borsa Iván. Budapest, 1997. (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 27.)

V. 2369.

10. Hegyi: Bálványos 126–127.

Ismeretlen források Gyügye község és Bálványos vár középkori történetéhez 297 erdélyi lázadásban való részvétel miatt.11 „Csupán” azt borította mindeddig homály, mivel magyarázható az a jelenség, hogy 1467 (egészen pontosan már 1466)12 után az oklevelek szerint a bálványosi uradalom kizárólagos birtokosa a váradi püspökség volt, hiszen a király csak a losonci Dezsőfiek részét adta Várad főpapjának.

Hegyi Géza idézett dolgozatában jó érzékkel feltételezte, hogy a Várdaiak és a püspökség közti megegyezésnek kellett a háttérben meghúzódnia, csupán annak idejét helyezte a valóságosnál némileg későbbre.13 Nos, tehát az alább közlendő oklevéllel immáron nem kell találgatnunk, világosan látható, hogy a Várdaiak Bálványost és uradalmának őket megillető felét 1464 nyarán cserélték el a váradi püspökség jánki uradalmának felével!

De az oklevél mégoly felületes áttekintése után sem mehetünk el szó nélkül annak kelte és az abban szereplő két fél között. 1464 júliusában ugyanis politikai „nagyüzem” működött Budán, s ennek két igen-igen fontos résztvevője volt a kalocsai érsek és a váradi püspök. Gondoljuk csak el, alig három hónappal vagyunk Mátyás március végi fehérvári koronázása után, s az udvar az ünnepségek lezárultát követően igen hamar, legkésőbb április 10-re visszatért Budára, majd eztán a király és köre hozzálátott az államszervezet, a bírói, a pénz- és igazgatási ügyek intenzív átalakításához.14 A kancelláriára épp emiatt szokatlanul sok feladat és nagy felelősség hárult, így annak vezetője/vezetői szükségszerűen előkelő politikai szerepet játszott(ak). E vezetők pedig nem voltak mások, mint a frissiben, éppen a koronázást követően egyesített fő- és titkos kancellária élén álló két egyháznagy: Várdai István érsek és Vitéz János püspök.15 Nos, már e puszta ténynek is elégnek kellene lennie ahhoz, hogy figyelmünket a dolgozat végén közölt oklevélszöveg fölkeltse. Két efféle hatalmasság birtokügylete ugyanis a kései középkor évtizedeiben mindig figyelemre érdemes. S ezt a figyelmet tovább fokozhatja egy újabb adalék: a bálványosi várról és fél uradalmáról lemondó Várdaiak e lépessel a korban alighanem igencsak szokatlanul egyetlen, ekkor a család birtokában lévő kőváruktól váltak meg! Névadó birtokuk, (Kis-)Várda vára kiépítési munkálatai tudniillik csupán ezekben az esztendőkben kezdődnek meg, s az épület 1464-ben még bizonyosan nem volt kész, dacára annak, hogy 1460-ban egy levelében Várdai István már castellumként nevezte meg.16 A család két másik várát, Bátmonostort és Márét pedig csak az évtized végével (pontosan 1468-tól) veszik birtokukba a Töttösök fiági kihalását követően. Igaz persze, hogy István kalocsai érsekként rendelkezett egyháza három vára: Kalocsa, Bács és Rednek fölött, de ezeket mégsem tekinthetjük érdemben Várdai-rezidenciának. Ezt a feladatot csak egy saját tulajdonú erősség volt képes ellátni.

Komoly kényszerként merül fel tehát annak igénye, hogy magyarázatot adjunk a Várdaiak (legfőképp István érsek) e szokatlan lépésére, azaz egyetlen bizonyosan álló magánvárukról való oly „egyszerű” lemondásra. Nos, bár hosszasabb kutatásra a téma hátterét illetően nem volt mód, mégis három lehetséges felelettel azért számolnunk érdemes. 1. Várdai és Vitéz kapcsolatából és a váradi püspök egyik 11. Hegyi: Bálványos 126. valamint: Nógrády Árpád: A lázadás ára. Erdélyi Múzeum 67.

(2005/3–4.) 133.

12. Vö. a 3. lábjegyzethez írottakkal!

13. Hegyi: Bálványos 128.

14. Kubinyi András: Mátyás király. Budapest, 2001. 58–61.

15. Szilágyi Loránd: A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban 1458–1526.

Turul 44. (1930) 46.

16. Zichy X. 111.

298

Horváth Richárd

levele nyomán ismert az a momentum, hogy Várdai érsek érdemleges segítséget nyújtott a világi kézre került zágrábi püspöki birtokok visszavételében, amikor még annak lehetősége forgott fenn, hogy Vitéz esetleg a váradi széket a zágrábival cserélné föl.17 Lehet, hogy ennek is köze lehetett a birtokcseréhez. 2. Még ennél is nagyobb súllyal eshet latba a távoli erdélyi vártól való megválás okai között egy új, rezidenciális célokat szolgáló magánvár iránti vágy a Várdaiak részéről. Minthogy oklevelünk – sajnos töredékes volta miatt csak részlegesen – szól arról, hogy Vitéz a felsorolt birtokokon kívül készpénzt is adott az érseknek, így nem zárható ki annak lehetősége, hogy ezt az összeget pontosan várdai rezidenciájának építési munkálataira fordította István érsek. Ebbéli gyanúnkat csak erősítheti, hogy a viszonylag épen fennmaradt Várdai-levéltárból éppen 1465 tavaszától-nyarától vannak az első írásos adatok a várdai várépítkezésekre.18 No, meg azt sem feledhetjük, hogy Bálványossal eladdig csak az uradalom felét bírták, míg a távoli és (birtok)politikai érdekszférájuktól messze eső jószágok átadásával esély nyílhatott Várda hatalmas befolyású urához méltó és a kor igényeinek megfelelő kiépítésére, hiszen ne feledjük, István ekkor kalocsai-bácsi érsek, említett módon főkancellár, valamint legújabban már az is bizonyítható, hogy Szabolcs megye ispánja is volt egy személyben.19 3. Véletlennek tűnik, de lehet, hogy mégsem az, hogy tudomásunk szerint épp 1464 július-augusztusa táján tett először diplomáciai lépéseket Mátyás Várdai István bíborosi kinevezése tárgyában, jóllehet ekkor még eredmény nélkül.

Halovány lehetőség, de nem teljesen kizárható, hogy talán ennek lebonyolításában nyújtott segítséget a kiváló diplomata Vitéz.20 Persze további személyes21, avagy szélesebb politikai horizontba helyezhető magyarázatok is elképzelhetőek, de jelen ismereteink szerint ennél többet nem mondhatunk.

Végezetül annak érdemes néhány szót szentelnünk, vajon miért is maradhatott ismeretlen ez az oklevél, hiszen a vár történetében oly fontos szerepet játszó családok levéltárai (Várdai, losonci Dezsőfi) nagyjából-egészében sértetlenül korunkra maradtak. Míg az előbbi a Zichy- és az Eszterházy levéltárakon át hagyományozódott korunkra, addig az utóbbi gyűjtemény jelentős hányada az Erdődyek Galgócon 17. Galla Ferenc: Mátyás király és a Szentszék. In: Mátyás király. Emlékkönyv születésének ötszázéves fordulójára. Szerk.: Lukinich Imre. Budapest, 1943. 123–124., Kubinyi András: Vitéz János és Janus Pannonius politikája Mátyás uralkodása idején. In: Humanista műveltség Pannóniában. Szerk.: Bartók István, Jankovits László, Kecskeméti Gábor. Pécs, 2000. 10. Az idézett levélrészletet lásd: Pálosfalvi Tamás: Vitovec János. Egy zsoldoskarrier a 15. századi Magyarországon. Századok 135. (2001) 463.

18. Zichy X. 339–340., 347–348., 351–352.

19. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején.

Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 42. (2007) 161.

20. Fraknói Vilmos: Mátyás király levelei I. (1458–1479) Budapest, 1893. 55–57. – Vö. Tusor Péter: A magyar koronabíborosi és bíborosprotektori „intézmény” kialakulása és elhalása a XV–XVI. században. In: Várak, templomok, ispotályok. Tanulmányok a magyar középkorról. (Analecta Mediaevalia II. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Medievisztikai Tanszékének Kiadványsorozata) Szerk.: Neumann Tibor. [Budapest], 2004. 302–303.

21. Nem feledhetjük, hogy Várdai és Vitéz alighanem ekkortájt jó kapcsolatban lehettek, régi ferrarai és padovai iskolatársak voltak. Együtt vettek részt továbbá az 1463. évi bécsújhelyi béke előkészítésében is. Kubinyi András: Adatok a Mátyás-kori királyi kancellária és az 1464. évi kancelláriai reform történetéhez. In: Publicationes Universitatis Miskolcinensis.

Sectio Philosophica. Tomus IX. Fasciculus 1. Főszerk.: Lendvai L. Ferenc. Miskolc, 2004.

35., 54.

Ismeretlen források Gyügye község és Bálványos vár középkori történetéhez 299 őrzött családi irataival egyetemben az Osztrák Állami Levéltárban található ma is.

Ez utóbbi esetében azonban, magángyűjteményről lévén szó, a Magyar Országos Levéltár Középkori Gyűjteményeiben (az ún. DL-DF-ben) nincsenek ezekről készült fényképmásolatok. E tény megállapítása azért fontos, mert lényegében a történeti kutatások elől való majdnem teljes elzártságot jelenti. Nem segít a helyzeten a Bánffy család kétkötetes oklevéltára sem. Jóllehet az első (időben 1457-ig terjedő) kötetben a losonci Dezsőfiek lényegében összes fontos, az Erdődyek levéltárából származó oklevele megtalálható, a másodikból, amely a későbbi esztendőket öleli föl, már kimaradtak. Ennek oka a két kötet időben távoli megjelenésében kereshető, hisz a második 1928-ban, az említett Erdődy-hagyaték határokon kívülre kerülte és elzártsága, azaz a trianoni békeszerződés megkötése után látott napvilágot.22 Ez után pedig a levéltár ismeretlensége és korlátozott hozzáférhetősége okozhatta, hogy az alábbi oklevél ily hosszú ideig elkerülte a kutatás figyelmét.23 Végezetül pedig még annyit, hogy bár a nevezett irat mindezidáig valóban ismeretlen volt a kutatás előtt, a benne foglalt birtokcsere említése nem teljesen!

Bunyitay Vince monumentális egyházmegye-történeti összefoglalójában egy jegyzet erejéig említést tesz a megállapodásról.24 A másodikként közlésre kerülő szöveg a bálványosi uradalom megszerzése érdekében pert kezdeményező Telegdiek és Betleniek ügyében kiadott, Bunyitay által is idézett oklevélé, amely a leleszi konvent hiteleshelyi levéltárában maradt korunkra.

1.

1464. július 30. Buda Mátyás király előtt Várdai István kalocsai érsek, királyi fő- és titkos kancellár – a maga és családja nevében – bálványosvári uradalma felét és a vár egészét, míg Vitéz János váradi püspök egyháza nevében jánki uradalmának meg pátrohai és ajaki birtokainak felét készpénz ráfizetésével kölcsönösen elcserélik egymással, amihez a király jóváhagyását adja.

Bal felén erősen hiányos hártyán, függőpecséttel. Österreichisches Staatsarchiv, Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Archivum Erdödy, Urkundenreihe 664.

Commissio propria domini regis [Nos, Mathias, Dei gracia rex Hungarie,] Dalmacie, Croacie etc. memorie commendamus tenore presencium significantes, quibus expedit, universis, quod nostre maiestatis in presencia constituti [...] Bachiensis ecclesiarum archiepiscopus locique eiusdem Colocensis comes perpetuus, summus et secretarius cancellarius noster ab una, item reverendissimus in Christo pater, dominus Iohannes [...] idem dominus Stephanus archiepiscopus egregiorum Nicolai ac Simonis, Mathie et Pelbardi filiorum condam Nicolai de Warada, ipse eciam dominus Iohannes episcopus omnium [...] libere unanimiterque confessi sunt in hunc modum, 22. Vö. Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli losonci Bánffy család történetéhez. Szerkesztette és az I. és II. kötethez mutatót készített Iványi Béla. Második kötet, 1458–1526. Bp., 1928. V–VIII. 23. A közölt oklevél a korábbi irodalomban sem fordul elő. Vö.: Szolnok-Dobokavármegye monographiája II. (A vármegye községeinek részletes története /Alparét–Décse/). Írták: Tagányi Károly, Réthy László és Kádár József. Dés, 1901. 105–106.

24. Bunyitay Vincze: A váradi püspökség története I. (A váradi püspökök a püspökség alapításától 1566. évig) Nagyvárad, 1883. 292–293.

300

Horvรกth Richรกrd

quomodo ipsi habita inter se matura deliberacione certis et racionabilibus ac ex utraque parte bonis ex causis animos [...] perpetuam et inviolabilem inter sese fecissent permutacionem, immo fecerunt coram nobis tali videlicet modo, quod primo prefatus dominus Stephanus archiepiscopus castrum suum [Balwanos vocatum in comitatu Zolnok] interiori habitum ac medietates possessionum Nemethy, Gerlah, Ffwzes, Zaznyres, Warallya, Choba, Wycze, Zenthmarthon et Kamaras vocatarum Hungaricalium, item [Ken]thelke, Czobthelke, Wasarhel, Bathon, et Mezewzombathelke appellatarum Volahicalium, preterea consimiliter alias medietates possessionum Kerelys, Zenthiakab, [...] ad prefatum castrum Balwanos pertinencium cum omnibus utilitatibus et theoloneis aliisque pertineciis earundem, terris scilicet arrabilium cultis et incultis, agris, pratis, [...] promontoriis, aquis, fluviis, piscinis, piscaturis aquarumque decursibus, molendinis molendinorumque locis et generaliter quarumlibet utilitatum et pertinenciarum suarum [...] et antiquis prefato domino Iohanni episcopo et ecclesie sue War[adiensi] successoribusque et [...] episcopis iure perpetuo et irrevocabiliter dedisset et contulisset. Econverso autem [...] possessiones dicte ecclesie Ayak et Patroh appellatas in comitatu de Zabowch existentes, item medietates possessionum Iank, Gyge, Hermanzeg et Ryche vocatarum in [...] theolonei in dicta possessione Iank exigi soliti, item cum totali vado ac proventibus nauli in ipsa possessione Gyge existentibus ac provenire debentibus, aliisque cunctis [...] fenilibus, silvis, nemoribus, montibus, vallibus, vineis, vinearum promontoriis, fluviis, piscinis, piscaturis, aquarumque decursibus, molendinis, [...] integritatibus quovis nominis vocabulo vocitatis sub suis veris metis et antiquis prefato domino Stephano archiepiscopo ac annotatis Nicolao, Simoni, [...] heredibus et posteritatibus universis similiter iure perpetuo et irrevocabiliter dedisset et contulisset, nichil iuris nichilque proprietatis partes pretacte in dictis castro [...] sibi ipsis reservando, sed omnino ius suum una earum in alteram modo premisso transferendo. Quia autem castrum Balwanos pretactum ac possessiones et bona ad [...] quam possessiones et bona predicte ecclesie Waradiensis, ideo in supplementum huiusmodi defectus prenotatus dominus Iohannes episcopus Waradiensis supra possessiones et bona [...] florenos puri auri de bonis suis supradedisset et plenarie persolvisset, immo persolvit ibidem coram nobis. Assumpserunt insuper eedem ambe partes, quod si una pars alteram [...] non possit, extunc utraque pars, tam scilicet ipse dominus Stephanus archiepiscopus et fratres sui prenotati iamdicto domino Iohanni episcopo et dicte ecclesie sue ac successoribus suis [...] ac utilitatibus predictis, quam eciam idem dominus Iohannes episcopus et successores sui episcopi dictum castrum Balwanos simulcum omnibus suis pertinenciis prenotatis prefato [...] si aliqua parcium ipsarum facere nollet, non posset aut quoquomodo non curaret, extunc talis pars contra partem alteram in facto potencie succubitus duelli facti [...] quilibet iudex ordinarius [...] nostri reservatis longis licium processibus dumtaxat vigore prime evocacionis execucionem debitam facere possit et valeat. Ad [...] quibus omnibus habitis supplicaverunt prefati domini Stephanus archiepiscopus et Iohannes episcopus, ut supratacte permutacioni ac disposicioni inter eos modo [...] quo supra facte nostrum regium [...] pariter et assensum. Nos igitur humilibus supplicacionibus eorundem dominorum archiepiscopi et episcopi regia benignitate exauditis clementer et admissis, prefatas permutacionem et collacionem aliaque omnia superius [...] habendis, eisdem ex certa nostra sciencia et animo deliberato prelatorumque et baronum nostrorum consilio nostrum regium consensum

Ismeretlen források Gyügye község és Bálványos vár középkori történetéhez 301 prebuimus, immo prebemus benivolum pariter et assensum salvis [...] nostrarum, quibus secretum sigillum nostrum est appensum vigore et testimonio litterarum mediante. Datum Bude, feria secunda proxima ante festum Advincula Beati Petri apostoli, anno Domini millesimo quadringentesimo sexagesimo quarto, regni anno septimo, coronacionis vero primo.

Mathias rex propria manu etc.

2.

1492. március 18. Buda Bátori István országbíró meghagyja a leleszi konventnek, hogy Farkas Bálint váradi püspököt, valamint Várdai István néhai kalocsai-bácsi érsek élő rokonait idézzék meg Telegdi Ferenc és Betleni Miklós ellenében az utóbbiakat öröklés jogán megillető bálványosi uradalom ügyében.

Ép papíron, zárópecsét nyomával. Slovenský Národný Archív, Bratislava.

Leleszi konvent hiteleshelyi lt. Acta anni 1492-29. (Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Fényképgyűjtemény 223924.) Hátoldalán – feltehetően helyszíni – feljegyzés, valamint a jelentés fogalmazványa.

Amicis suis, reverendis conventui ecclesie de Lelez comes Stephanus de Bathor iudex curie serenissimi principis, domini Wladislai, Dei gracia regis Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc., necnon wayvoda Transilvanus et comes Siculorum amiciciam paratam cum honore. Dicitur nobis in personis egregiorum Francisci filii condam Martini filii olim Laurenchii de Thelegd ex nobili condam domina Dortothea consorte eiusdem olim Laurencii progeniti ac Nicolai de Bethlen, quod quamvis circa annum Domini millesimum quadringentesimum sexagesimum quartum vel circa reverendissimus in Christo pater, condam dominus Stephanus archiepiscopus ecclesie Colocensis castrum eorundem exponencium Balwanos vocatum ac possessiones Zenthiakab, Kyreles, Wyche, Zenthmarthon, Chenthe, Bozkwth, Mykola, Bozyas, Mohat, Zenthiwanfalwa, Kethel, Kenthelke, Arokalya, Soffalwa, Orozfalw in de Doboka ac Fyzes, Gerlahy, Nempthy, Nyres, Waralya alio nomine Marnya, Chaba, Zenthmarthonfalwa, Arapastho, Bathon, Zenthbenedek, Kwthke, Zombatheleke in de Kolos, Wasarhel in Zolnok mediocri ac Puzthakamaras et Zombaththeleke vocatas25 in eodem Kolos comitatibus existentes habitas ad idem castrum Balvanos pertinentes, ipsos exponentes iure hereditario atque successorio concernentes a serenissimo principe condam domino Mathia rege etc. clarissime memorie per defectum seminis egregii condam Nicolai Ban de Balvanos pro se ac egregio condam26 Aladario fratri suo carnali suisque heredibus et posteritatibus universis in perpetuum impetraverit, prefataque condam domina Dorothea eundem condam dominum archiepiscopum ab impetracione detencioneque et conservacione dicti castri Balvanos pertinenciarumque suarum supranominatarum usuque frumentorum et quarumlibet utilitatum earundem percepcione facie ad faciem iuxta continenciam litterarum magnifici condam domini Michaelis Orzag de Guth alias huius regni Hungarie palatini prohibitoriarum inhibuerit, tamen prefatus condam dominus Stephanus archiepiscopus et per consequens idem condam 25. Sor fölé betoldva.

26. Sor fölé betoldva.

302

Horváth Richárd

Aladarius frater eiusdem de Kyswarda contra factam inhibicionem huiusmodi per certa tempora tenuissent, et tandem idem condam dominus Stephanus ac prefatus condam Aladarius prefatum castrum27 Balvanos simulcum pretactis possessionibus ad ipsum castrum pertinentibus reverendissimo condam domino Iohanni episcopo ecclesie28 Waradiensis ac ecclesie sue predicte pro possessionibus totalibus Ayak et Patroh in de Zabolch porcionibusque possessionariis in possessionibus Iank, Gwge, Hermanzek et Irewch vocatis in Zathmariensi comitatibus existentibus habitis ac pro certaque pecuniarum summa vendidissent inscripsissentque et permutassent, et licet prefataque condam domina Dorothea huiusmodi vendicioni empcionique, inscripcioni ac permutacioni contradixerit, tamen iidem condam dominus Stephanus archiepiscopus ac Aladarius frater eiusdem, sed nec annotatus condam dominus Iohannes episcopus Waradiensis contradiccioni huiusmodi aliquancius curassent, sed contra prescriptam prohibicionem pariter et contradiccionem annotate condam domine Dorothee iidem archiepiscopus et Aladarius vendidissent, prefatusque Iohannes episcopus pro se permutasset et emisset, quod et quas reverendissimus dominus Valentinus Farkas episcopus eiusdem ecclesie Waradiensis teneret et conservaret eciam modo, super quibus [...] prefati castri pertinenciarumque suarum alienacioni usuque fructuum et quarumlibet utilitatum percepcione memorati condam dominus archiepiscopus ac Aladarius frater eiusdem et per consequens annotati condam Iohannes et Valentinus episcopi eisdem exponentibus plus quam quinquaginta milium florenorum auri dampna intulissent in preiudicium et dampnum prefatorum exponencium iuriumque suorum derogamen manifestum.

Super quo amiciciam vestram presentibus petimus diligenter, quatinus vestrum mittatis hominem pro testimonio fidedignum, quo presente Emericus Cherepessy de Bagd aut Ladislaus Ban de Marchelhaza vel Matheus Andachy de Mezewgyan sin Thomas de Solymos sew Martinus de Wasary sive Michael Bagdy de Kysradwan neve Iohannes de Mathyon vel alter Iohannes de Zwd aut Nicolaus de eadem sin Anthonius de Rozwagh sew Stephanus sive Ladislaus de Tharkan neve Stephanus aut Petrus de Kysanarch vel Gallus de Bessenyewd sew Mathias de Zolnok neve Blasius de Sygray vel Franciscus de Baka29 aliis absentibus homo regius prefatum dominum Valentinum episcopum ecclesie Waradiensis ac Nicolaum, Aladarium Iohannemque et Ladislaum de dicta Kyswarda, successores videlicet annotati condam domini Stephani archiepiscopi ad octavas festi Beati Georgii martiris, nunc venturas30 contra annotatos exponentes regiam evocet in presenciam reacione de premissis reddituros, et post hec huiusmodi evocacionis seriem cum evocatorum nominibus, ut fuerint expediens, octavas ad predictas prefato domino nostro regi fideliter rescribatis. Datum Bude in dominica Reminiscere, anno Domini millesimo quadringentesimo nonagesimo secundo.

Helyszíni följegyzés: Regii Emericus Cherepessy de Bagd ac Franciscus de Baka, noster frater Paulus presbiter ac unacum Emerico Cherepessy in dominica Iudica dictum Valentinum episcopum in oppido Byhar, tandem feria tercia post dominicam Ramispalmarum unacum Francisco de Baka dominos de Kywarda in possessione Papy evocasset.

27.

28.

29.

30.

Utána kihúzva: castrum.

Előtte kihúzva: Agriensis.

Ez utóbbi név sor fölé betoldva.

Sor fölé betoldva.

Ismeretlen források Gyügye község és Bálványos vár középkori történetéhez 303 Káptalani jelentés (reláció) fogalmazványa: Nos itaque premisso peticioni prefati domini comitis Stephani de Bathor iudicis curie vestre serenitatis obedientes, ut tenemur, unacum prefatis Emerico Cherepesy de Bagd ac Francisco de Baka hominibus vestre serenitatis unum ex nobis, videlicet fratrem Paulum presbiterum ad premissam evocacionem expediendam nostro pro testimonio duximus destinandum, qui tandem exinde ad nos reversi nobis uniformiter retulerunt eo modo, quod prefatus Emericus Cherepesy homo vestre serenitatis ipso nostro testimonio presente in dominica Iudica proxime preterita prefatum dominum31 Valentinum episcopum ecclesie Waradiensis in oppido suo Byhar vocato, tandem feria tercia post dominicam Ramispalmarum similiter noviter preterita prefatus Franciscus de Baka homo vestre serenitatis ipso nostro testimonio presente memoratos Nicolaum, Aladarium, Iohannem et Ladislaum de dicta Kyswarda, successores videlicet annotati condam domini Stephani archiepiscopi contra annotatos exponentes ad diem octavam festi Beati Georgii martiris nunc venturi vestre serenitatis evocasset in presenciam racione de premissis reddituros. Datum tercio die diei ulterius evocacionis prenotatis, anno Domini supradicto.

31. Előtte kihúzva: prefatos.

Ignáczy Géza és fiai. (Cikk a 320. oldalon)

304

Fogarassy Zoltán:

Fogarassy Zoltán

Az utolsó tatárjárás Magyarországon Idén emlékezünk az utolsó magyarországi tatárjárás 290 éves évfordulójára. A Szatmár, Bereg, Ugocsa és Máramaros vidékét érintő eseményeket és azok hátterét többek közt Várady Gábor és Obetkó Dezső már részletesen bemutatták, számos helytörténeti vonatkozás azonban még feltáratlan. Jelen dolgozattal ezt a hiányosságot kísérlem meg pótolni.1 Az Oszmán Birodalom az északi háborúban elért sikeren felbuzdulva 1715-ben ismét háborúba küldte haderejét a karlócai békével elveszített Morea visszaszerzése céljából. A lényegesen gyengébb Velencei Köztársasággal vívott háború eredménye nem lehetett kétséges. Mivel az 1715-ben elhunyt XIV. Lajos francia király utóda, XV. Lajos még kiskorú volt, Franciaországban régensuralom jött létre. Ez kapóra jött a török ellen készülő VI. Károly német-római császárnak, hisz így nem kellett nyugati támadástól tartania. Maga mögött tudva Róma támogatását, a még oszmán megszállás alatt álló területek visszaszerzése jelszavával, mi több, a balkáni terjeszkedés reményében, de tartva egy újabb, Magyarország elleni támadástól is, 1716. április 13-án szövetséget kötött Velencével és hadat üzent a Portának.

A császári haderő már a hadjárat elején fölénybe került, 1716. augusztus 5-én Péterváradnál jelentős vereséget mért a török erőkre. Savoyai Jenő egy év múlva már Nándorfehérvár ostromára készült, és 1717. augusztus 18-án be is vette a várost. A szultán a nándorfehérvári csatavesztés és az erőd eleste után azonnal békeajánlattal fordult a bécsi udvarhoz, amely hajlandó volt tárgyalni. A törökök azonban, a spanyol udvar bíztatására irreális feltételeket támasztottak, így a béketapogatózások nem vezettek eredményre. A Porta ekkor küldte Magyarország ellen a Krími Kánság seregeit, melyhez csatlakoztak a Török Birodalomban emigránsként élő kurucok is, akik a szatmári béke után menekültek oszmán területre. A török hadvezetés célja ezzel a támadással eredetileg a Belgrádnál döntő ütközetre készülő főerők tehermentesítése lett volna A szultán már 1717. július 9-én kiadta a parancsot Erdély megtámadására, amikor még tartott Belgrád ostroma.

A város eleste után ez az elképzelés már nem teljesülhetett, de mivel a Porta attól tartott, hogy Savoyai folytatja az offenzívát Szerbia ellen, most még nagyobb szüksége volt rá, hogy zavart keltsen a császári haderő háta mögött, megosztva az ellenfél erőit.

1. Ez úton is köszönöm dr. Kovács Ágnes tanárnőnek (DTE Történettudományi Intézet) a dolgozat elkészítéséhez nyújtott segítségét, értékes tanácsait.

Az utolsó tatárjárás Magyarországon

305

Az Erdély és Magyarország ellen indított szultáni hadak 1717. augusztus 20án törtek be a besztercei passuson át Erdély földjére. A támadás, a különböző, egymásnak ellentmondó hírek és jelentések ellenére nem érte teljesen váratlanul sem a bécsi udvart, sem az Erdély és a Tiszántúl védelmével megbízott Károlyi Sándort, Szatmár megye főispánját. A kémek folyamatosan járták Lengyelországot és a román fejedelemségeket, ahonnan a támadást lehetett várni. A Szatmár megyei nemesség már az 1716. május 27-én tartott gyűlésén2 döntött az insurrectioról, a nemesség, sőt a parasztság fegyveres felkeléséről. A június 23-i rozsályi gyűlésben utasították a szolgabírókat, hogy járásaik felkelői mely helységnél gyülekezzenek.3 A parasztság közül személyes felkelésre köteleztek minden hadnagyot és tizedest, valamint a település nagyságától függően 1–4 személyt.

Károlyi 1716. június 21-én kelt levelében Bereg, majd 1717. június 28-án Bihar megyét is felszólította a fokozott készültségre, s a nemesi bandérium tagjainak összeírására. Klobusiczky György alispán 1716. július 25-én Fehérgyarmaton kelt levelében4 a huszti várparancsnok jelentése alapján tájékoztatta Károlyit a Moldvában lévő tatárok Máramaros elleni készülődéséről. Ezt augusztus 6-án azzal egészítette ki, hogy a tatárokkal minden bizonnyal emigráns kurucok is vannak, s az ellenség célja, Máramaros feldúlása után, a Magyarország elleni támadás.5 A hírek 1717 kora nyarától egyre aggasztóbbá váltak. Károlyi Bihar vármegyéhez intézett, 1717. június 1-én kelt levelében6 arról írt, hogy a szomszéd megyében „bizonyos eő Felséghe ellen czélozó és Hazánk csendességét bontogató Pátensek” bukkantak fel7. Esterházy kurucai és a tatárok tehát bejövetelük előtt mindent megtettek, hogy a maguk oldalára állítsák Erdély és Magyarország népét, vagy legalább zavart keltsenek a körükben, megnehezítve ezzel a védelem megszervezését.8 Mint látjuk majd, szórványosan értek is el némi eredményt, de az eseményekre komoly befolyással nem voltak. Június 29-én Bagossy László szatmári alispán több lovassal és a Kis János vezette hajdúkkal Husztra érkezett, ahol az ottani helyőrségtől 12 font puskaport és 200 „ólom golyóbist” kapott. 30-án a várparancsnok értesülései alapján tájékoztatta Károlyit, hogy Esterházy Antal vagy Lengyelország vagy Máramaros felől akar az országra törni.9 Három nappal később Máramarosszigetről már a hágók állapotáról is beszámolt, s úgy vélte, hogy a pojánai és a borsai szorosok kellőképpen el vannak torlaszolva, azok felől nem kell támadástól tartani. A körösmezei szorost viszont veszélyesnek ítélte, melyen át Lengyelország felől könnyű bejönni Magyarországra. Bagossy seregével úgy helyezkedett el Petrovánál, hogy mindegyik hágót szemmel tarthassa, és szükség esetén a lehető legrövidebb időn belül elérhesse a felbukkanó ellenséget.10 Parancsnoksága 2. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (SZSZBML) IV.A. 501. 12. k.

3. Uo. Járásonként Csegöldnél, Jánknál, Tyukodnál és Porcsalmánál, majd együtt Margitánál.

4. Magyar Országos Levéltár (MOL) P 398. 40125. sz.

5. Uo. 40144. sz.

6. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár (HBML) IV/A 1. 3. k.

7. Kornis Zsigmond június 3-i levele is arról tudósít, hogy „az ellenségnek konkolyt hintő Pátensei és missilis levelei érkeztenek volna be az Hazába”. Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága, Románia, Beszterce város lt. II. a. Fasc. 171.

8. Debrecen jegyzőkönyve augusztus 26-án említi, hogy Esterházy néhány, protectionális levéllel Erdélybe küldött emberét elfogták és Nagyszebenben felakasztották. (HBML. IV. A. 1011/a 29. k.)

9. MOL P 398. 2467. sz.

10. Uo. 2465. sz.

306

Fogarassy Zoltán:

alá tartoztak az érintett vármegyék hajdúi, nemesi és paraszt felkelői egyaránt. Az ezt követő napokban folyamatosan beszámolt Károlyinak a szorosok megerősítésére és eltorlaszolására tett lépéseiről.

A különböző, Károlyinak írott levelekben már a tatárbetörés előtt fény derül azokra ellentétekre, melyekben a szatmári és a máramarosi nemesség egymás szerepét igyekezett kisebbíteni az eseményekben, s amely viták főleg a tatárok kiverése után élénkültek meg a zsákmányon való osztozkodás során. Bagossy július 9-i levelében azzal vádolta a máramarosi alispánt, hogy nem állította ki a megyei hadakat, a vigyázás egész terhe az ő katonáira nehezedik.11 Bagossy ugyanakkor a vele lévő máramarosi nemeseket folyamatosan haza bocsátotta, 13-án már csak 15–16 embere volt vele. A föld népére az ellenség megállításában nem számított, mert egyre nagyobb számban széledtek el Erdélybe és a szomszédos vármegyékbe. 30-án újra panaszkodott a máramarosi katonaság állapotáról, mint írta, már valamennyien felálltak, de soknak semmilyen fegyvere nincsen.12 Ennek ellenére Bagossy László első augusztusi jelentése még optimista volt.13 Bár a huszti várparancsnoktól értesült a munkácsi kapitány jelentéséről, mely szerint Csáky Mihály, Bercsényi és Esterházy ki akarnak ütni Magyarországra. Ő azonban nem hitt az információknak, mert mint írta, Moldvából délre, Nándorfehérvár alá vonult az ellenség. Még azt is javasolta Károlyinak, hogy törjön be a román fejedelemségbe. Bagossynak ekkor 148 lovas katona állt rendelkezésére.

Ellátásukra, mely Máramaros vármegyét terhelte, a közgyűlés 300 véka búzát és 3000 font húst szavazott meg.

Augusztus 8-án Máramarosszigeten kelt levelében ismét csak a máramarosiakra panaszkodott: „itt valoban nyakas emberek vadnak, én eleget szidtam eoket, ijesztettem is”14, hiába. Panaszolta azt is, hogy hiába vigyáztat a szorosokon, hiszen a máramarosiak keresztül járnak rajtuk, az ellenség is könnyűszerrel betörhet azokon. Mint írta, a vármegye a szorosokat őrző hajdúk ellátásában sem jeleskedik, meg is fenyegette az alispánt, ő ad számot róla, ha a hajdúság eloszlik.

Augusztus 9-én ismét jelentést küldött Károlyinak. Azt írta, hogy míg ő Huszton volt, a máramarosi katonaság eloszlott a szorosról, csak egy káplár maradt nyolcadmagával, mert a kirendelt katonaság sem ellátást, sem fizetést nem kap, s a máramarosi hajdúkat is ő tartja el. Azt tervezi, hogy a máramarosiak helyett 50 katonát15 vesz a parancsnoksága alá, mert azok eloszlanak, ha támadásra kerül sor, de ezeket jól kézben tudná tartani. Beszámolt még az Erdélyből érkező különböző hírekről, melyek közt arról is hallani, hogy Forgách megpróbált betörni az országba, de visszaverték. Bár Bagossy nem adott hitelt ezeknek a híreknek, az, hogy egyáltalán felröppenhettek, mutatja az egyre növekvő bizonytalanságot a nép körében. 1717. augusztus 12-én Petrováról írta, hogy a máramarosi két felső járást Borsához rendelte, ő maga is oda készül.16 Ugyanakkor újra panaszkodott, hogy nincs elegendő serege. Úgy véli – írta Károlyinak –, Munkács körül várható az ellenség, s a főispán parancsára vár, hogy seregével oda vonulhasson.

A védelem szervezése azonban nem csak a szorosok megerősítését, a határok őrzését jelentette, hanem az ország veszélyeztetett keleti részeinek fokozottabb 11.

12.

13.

14.

15.

16.

Uo. 2463. sz.

Uo. 2455. sz.

Uo. 2442. sz., augusztus. 6., Huszt Uo. 2454. sz.

E helyen nem világos, milyen katonákra gondolt Bagossy.

MOL P 398. 2453. sz.

Az utolsó tatárjárás Magyarországon

307

ellenőrzését is.17 Mi több, Károlyi Erdélybe is küldött csapatokat. Ezek vezetője, a szatmári Nagy András augusztus 12-én még csak ellentmondó hírekről tudott beszámolni neki a tatárok hadmozdulatait illetően.18 Egyesek ugyanis azt jelentették, hogy a tatárok Karánsebes felé vonultak, mások szerint Hátszeg felől Erdélybe törtek. Nagy azt tervezte, hogy Tardi Ferenc embereivel megerősítve seregét, átkel a Maroson, és ha valóban Erdélyben van az ellenség, megütközik velük. Károlyi parancsának megfelelően utasította az útjába eső települések bíráit a posták felállítására. 16-án Aradról írt újabb jelentéséből is kiviláglik, mennyire közömbösen viseltetett a császári haderő a magyar védelem szervezése iránt.

Az aradi császári parancsnok mereven elutasította Nagy azon kérését, hogy emberei ellátásához, akik már teljesen kifogytak az élelmiszerből, segítséget nyújtson.

Azt üzente „hogy adgyon kenyeret az, aki bé küldött bennünket”, sőt a Maroson való átkelést sem engedélyezte Károlyi embereinek. Nagy András ugyanakkor biztosította a főispánt, hogy ha emberei az ellátatlanság miatt vissza is mennének Magyarországra, ő a parancs értelmében Erdélyben marad.19 Augusztus 17-én Bagossy még mindig Petrován volt20. A vármegye seregeit készenlétbe helyezte, a két felső járást Mojszinhoz irányította, ő maga 30 hajdúval és 50 katonával Borsánál szállt meg. A szigeti járást a körösmezei, a husztit az ökörmezei szoros védelmére rendelte. Így, mint írta, mindegyik irányba kellő vigyázással lehet seregével.

Károlyit Sztojka László máramarosi alispán is tájékoztatta a helyzetről. Augusztus 20-án Szigetről írott levelében közölte, hogy a hozzá érkezett jelentések szerint 5000 főnyi ellenség gyűlt össze Khotinnál, ahová Campulungról 40 vágómarhát hajtottak.21 Ebből arra lehetett következtetni, hogy a tatárok támadásra készülnek. Másnap Sztojka ezért el is indította az inszurgált vármegyét a passusok felé, noha még augusztus 22-én sem tudta pontosan, hogy melyik szoroson kelt át az ellenség. Arról azonban meg volt győződve, hogy Lengyelország felől nem várható támadás.

Eközben Bagossy, mivel a tatárok a besztercei széket dúlták éppen, a szacsali passushoz szállt embereivel, ahonnan a birtokaira is vigyázhatott, mert mindkettő a besztercei szék határán feküdt. Az erről beszámoló levélen kívül, ugyanaz nap másikat is írt, amelyben megnyugvással hivatkozott a felső járási szolgabíró levelére, hogy tudni illik az ellenség megállt Borgó és Radna falvaknál, amelyeket, úgy vélte, a tatárok valószínűleg bosszúból támadtak meg, mivel az erdélyiek onnan vigyázták a havasokat.22 Az alispán az erdélyi császári haderő, a St. Amour-ezred ellenlépéseiről is beszámolt. Biztosította Károlyit, hogy ő továbbra is körültekintéssel vigyáztat a vármegye felkelt nemességével és köznépével, minden irányban egyformán figyeltet, hogy meg ne csalja az ellenség. Mint a levélből kiderül, Bagossy a vele lévő nemesi felkelőkkel, köztük máramarosiakkal is, a besztercei passusok felé indult. A többi szoros védelméről továbbra is a máramarosi alispán 17. Augusztus 16-án Debrecen, Károlyi utasítására, 100 lovas fegyverest állított fel, akiknek feladata a város környékének járása volt (HBML. IV. A 1011/a 29. k.). Egy ugyanezen napon kelt irat szerint a Taroly (?) Ferenc kapitány vezette megyei had Piskoltnál gyülekezett (Uo. IV. A 1/b Fasc. X Nr. 1578).

18. MOL P. 398. 50414. sz.

19. Uo. 50403. sz.

20. Uo. 72256. sz.

21. Uo. 72256. sz.

22. Uo. 72259. sz.

308

Fogarassy Zoltán:

gondoskodott, s hamarosan maga is a szorosokhoz ment. 23-án Karikáról küldte Károlyinak újabb jelentését.23 Ebben arról írt, hogy bár nincs elég embere, tovább erősítette a szorosokat. Mivel Gessel seregével nem tudott egyesülni, azt írta Károlyinak, hogy Szigetre vonul vissza, onnan pedig ahhoz a szoroshoz megy, ahol a legnagyobb szükség van rá.

A tatár sereg zöme akadálytalanul száguldott át Erdély földjén. Ennek a seregnek kisebb része visszatért a Krímbe, nagyobb része pedig Emberfőnél átkelt a hegyeken és a Lápos vidékén, részben a Szamos völgyében pusztítva augusztus 25-re Désen, Nagyilondán és Nagysomkúton keresztül haladva betört Magyarországra, Szatmár vármegyébe. Augusztus 25-én már Aranyosmeggyes és Szinérváralja környékét égették és fosztogatták. Másnapra a bányavárosok alá érkeztek. Itt szembe találták magukat a Bihar megyei felkelő seregekkel, akik még Károlyi parancsa szerint indultak el Beszterce felé. A felkelő sereg, számot vetve az erőviszonyokkal, a Szamoson túlra, Erdőszádához vonult vissza. A két Bánya, Szatmár24 és Ecsed menlevelet és tatár tisztviselőket kért a maga védelmében az ellenségtől.

A portyázó, könnyűlovas harcmodorhoz szokott tatár seregek természetesen nem tudtak mit kezdeni a nagyobb, erődített városokkal, azokat legfeljebb körülzárták és környéküket talán még nagyobb dühhel pusztították el mint egyéb területeket. Így menekült meg Nagy- és Felsőbánya városa is.25 Ezen városok körülzárása sem tartott azonban tovább néhány napnál, hisz a támadók nem voltak felkészülve ostromra. Persze nem is ez volt a céljuk, hanem a rablás és fosztogatás, s ezzel a zavarkeltés. Ugyanakkor igyekeztek minél előbb elhagyni az országot, hiszen tisztában voltak vele, hogy ha a magyar felkelő seregek kellő számban összegyűlnek, kiváltképpen, ha reguláris csapatoktól is segítséget kapnak, biztos vereség vár rájuk.

A már Erdélyben két nagyobb seregrészre oszlott tatár had Szatmár megyét elérve további kisebb csapatokra bomlott, s így egyszerre több irányban özönlötte el a megyét és környékét. Egy nagyobb csoport Kővár vidékét lepte el. A kerület viceofficiálisának szeptember 22-i jelentése szerint a tatárok 8 falut teljesen elpusztítottak, ezen kívül falvanként 8–10 házat égettek fel, több templommal és malommal együtt. A legnagyobb károk a kerületben gróf Mikes Mihályt, gróf Teleki Mihályt, a postamestert és két másik birtokost érték. A jelentés szerint 35 ember maradt az országot elhagyó tatárok rabságában. Ugyanekkor dúlták fel a Lápos- és a Bánya-vidéket, és ekkor törtek be Közép-Szolnok vármegyébe is.

Nagybánya alól a tatárok Kákásmezőn át Szinérváralja felé vették útjukat.

Eközben az Erdőszádára visszavonult bihari felkelő sereg a települést már 27-én elhagyta és Madarászra vonult vissza. Szinérváraljáról Aranyosmeggyesre, majd Batárra szállt az ellenség, s augusztus 27–29-én innen vezették portyáikat a környék falvai ellen. Ekkor pusztult el a szamosközi járás jelentős része és jó néhány falu a krasznaközi járás területén. A teljesen felégetett falvak mellett a tatárok szinte minden településen felgyújtottak 1–2 házat. Ezek a házak jelezték a többi seregtestnek a csapatok tartózkodási helyét, és ezek világították meg éjszaka a tatár seregek útját. Ez alatt a két nap alatt a támadók egyrészt Patóházáig és Hiripig 23. Uo. 2448. sz.

24. A Szatmár körül portyázó tatárok megölték a város egyik tanácsosát és 2 másik embert.

800 forint értékű marhát elhajtottak, 10 őrt elfogtak, akiket később 600 tallér váltságdíj fejében elengedtek. Ld. Szirmay Antal: Szatmár vármegye esmérete. I. k. Budán, 1809.

25. Szirmay szerint Nagybányát azért kímélték meg, mert az arra portyázó tatár seregre Bagossy László vereséget mért.

Az utolsó tatárjárás Magyarországon

309

portyáztak, a másik seregrész Szatmárnémeti mellett elhaladva Lázárin, Gacsályon, Majtison keresztül Nagyszekeresig jutott. A fősereg Terebes és Királyháza felé, a Szamosközt pusztító had Zsarolyántól Cseke, Kóród, Tiszabecs felé, majd Vári, Bene, Salánk felé fordulva Szőllősnek tartott.

Eközben, augusztus 27-én Károlyi Szatmárnémetit elhagyva Tokajba húzódott vissza, miután kiadta Bihar és Szatmár megyék népének a parancsot a menekülésre.26 A fegyverben lévő megyei felkelő seregek fel sem tudták venni a harcot a portyázó, gyújtogató, majd villámgyorsan továbbvonuló ellenséges erőkkel. Pedig voltak olyanok, akik csak a lehetőségre vártak, hogy a tatárok ellen induljanak.

Nagy András augusztus 28-án, Nagykárolyból írt levelében tudatta Károlyival, hogy ő és számos más kipróbált katona csak az írásos parancsra vár, hogy az ellenségre támadjon. A nélkül azonban nem mernek elindulni, mert attól tartanak, hogy császári katonasággal találkoznak, és azok vagy a föld népe kurucoknak hiszi őket.27 Ugyanekkor jelentette azt is, hogy a tatár sereg fő ereje még nem érte el az országot, továbbá, hogy a Szatmárba betört ellenség soraiban nincsenek magyarok. A nemesség többsége azonban nem is mert Naggyal tartani, pedig mint írta, lehettek volna 400-an is. Így azonban csak néhány szatmári és 12–20 máramarosi embere gyűlt össze Máramarosszigeten, ahova Perényi Miklóst is várták 60 emberrel. A Nagykárolyban összegyűlt katonák most a váradi parancsnok engedélyét várták, hogy részt vegyenek a rajtaütéseken. Nagy, hogy megnyugtassa őket, magára vállalt minden felelősséget, s kisebb rabszabadító rajtaütésekre sor is került. Sztojka augusztus 29-én írt ismét Husztról jelentést Károlyinak.28 Beszámolt arról, hogy a tatárok betörtek az Avas vidékére és Komorzán nevű településig jutottak. Máramaros népe, a levél szerint még jobbára a helyén volt. Sztojka, Károlyi parancsának megfelelően egyesíteni akarta erőit Bagossy csapataival, de a szatmári katonaság parancsnoka elhagyta a vármegyét. A levél hirtelen odavetett utóiratában adott hírt Sztojka Károlyinak arról, hogy a tatárok az ugocsai Veléte falu felől számtalan rabot hajtva magukkal, betörtek megyéjébe, és immár azt pusztítják. Indult is ellenük száz lovassal és nagyjából ugyanannyi gyalogossal.

Károlyi, a Haditanácsnak írt jelentése szerint, ugyanezen a napon, augusztus 29-én tört be a tatár sereg Ugocsa vármegyébe is, és ezen a napon pusztították el a Szatmár megyei szamosközi járás szinte teljes egészét, körülbelül 60 falut, Fehérgyarmat, Matolcs, Nábrád és 5-6 kisebb falu kivételével és ekkor törtek át a krasznaközi járás területére. Ugocsa vármegyét szinte teljesen felégették, Károlyi jelentése szerint csak mintegy 5 falu menekült meg a pusztulástól. A tatár sereg zöme ekkor az Ugocsa megyei Batárnál ütött tábort, ide gyűjtötték a több ezer foglyot és az egyéb zsákmányt. 30-án egy nagyobb seregrész betört Bereg vármegyébe is, ahol Károlyi szerint 3 falut, Várit, Csetfalvát és Oroszit dúlta fel, majd követte a többieket Ugocsán át Máramarosba. Bereg és Ugocsa vármegyék tisztikara és főbb nemesei a munkácsi várba húzódtak vissza.

Szatmár város levele szerint ugyancsak 30-án égette fel a tatár sereg Pálfalvát és Ombodot, s a Szatmár megyéből összeszedett 4-5 ezer rabbal a Tisza felé tartva a munkácsi szoros felől tudakozódott, hogy azon át hagyja el az országot. Károlyi 26. A városi jegyzőkönyv szerint (augusztus. 28., 29.) még Debrecen népe is futásnak eredt.

A városban maradt szegénység közül pedig némelyek „lepedőket tettek ki hódoló zászlók gyanánt”. A város lakói majd csak a tatár kitakarodás hírére tértek haza augusztus 2-4. közt (HBML IV. A 1011/a 29. k.).

27. MOL P 398. 50416. sz.

28. A levélben említ egy a felsőbányaiak által elfogott rabot, Doku Andrást.

310

Fogarassy Zoltán:

ezért Zemplén és Ung megyék seregeinek meghagyta, előzzék meg az ellenséget, s előbb érjenek a szoroshoz. Ő maga pedig Naményon, Olcsván keresztül az üldözésükre készült. Megparancsolta, hogy az Erdélyben lévő megyei hadak szállják meg a besztercei szorost, elzárva ezzel a tatárok visszavonulásának egyik lehetséges útját.

Eközben Bagossy, összeszedve embereit és azokat, akik elhagyták a szorosokat, Karácsony Tódorral,29 Károlyi alhadnagyával együtt mintegy 125 emberrel a borsai szoroshoz ment. Ezzel a lépéssel már az ellenség visszavonulási útját akarta elzárni, és parancsot adott a szatmári hajdúknak, hogy minden módon zaklassák a tatár sereget. Szeptember 1-jére a tatárok Visk alá értek, s éjszakára tábort vertek. Itt érte őket az első meglepetés. Az ellenség Erdélybe való, tíz nappal azelőtti betörése óta eltelt idő elegendő volt, hogy a megyei seregek végre összeszedjék magukat és a folyamatos hátrálást feladva, ellentámadásba lendüljenek. Már 1-jén kitört Husztról egy kisebb magyar csapat, Sztojka Zsigmond és Kodra Mózes vezetésével, s megfutamította a Visk alá érő ellenséget. 2-ára virradó éjjel Bagossy László lepte meg a táborozó tatárokat, mintegy 50 emberével. A túlerőben lévő, de az eddigi sikereken elbizakodott tatárokat Bagossy könnyedén megfutamította és mintegy 3000 magyar foglyot kiszabadított. Bagossy hat halottat vesztett és körülbelül 10 embere sebesült meg.

A támadó tatárok e napokban ismerték fel, hogy a vármegyei seregek és a felkelt nép egyre eredményesebb ellenállást tanúsít velük szemben. Talán eljutott hozzájuk Belgrád elestének a híre is. Mindezek a körülmények arra késztették őket, hogy minél előbb elhagyják az országot. Técsőn és Máramarosszigeten át az Iza völgyéig vonultak, felégetve közben Remetét, Szaploncát, Szarvaszót, Szigetet, Nánfalvát, Mikolapatakot. Barcánfalva határában szeptember 2-án éjjel újabb vereség érte őket, melyet a Bagossy és a máramarosi szolgabírók vezette mintegy 300 fős sereg mért rájuk.30 Erről a rajtaütésről a Szatmár megyei tiszt, Nagy András is beszámolt Károlyinak szeptember 5-én kelt levelében. E szerint ő, Bagossy Mihály és László körülbelül 75 emberrel ütöttek rajta a tatárokon. A megyei seregek az ellenséget meglepték és mintegy másfélezer rabot szabadítottak meg. Bár a tatárok felismerték a támadók csekély számát és meghátrálásra kényszerítették őket, erőltetett menetben Rozálián, Konyhán, Szelistyén, Szacsalon keresztül mégis Majszinig hátráltak. Nagy szerint, aki a máramarosiak szerepét nem említi az összecsapásban, ha 300 embere lett volna a megyei seregeknek, az utolsó emberig megsemmisítik a tatárokat.31 Az összecsapás után Bagossy László ismét elhagyta Máramarost, de emberei továbbra is ott maradtak.

Károlyi eközben visszatért Tokajból és ellentámadásra buzdította a bányavárosokat. Kapnikbánya lakosai szét is vertek egy, a városuk közelében visszavonuló tatár csapatot. Szeptember 3-ra a tatárok már Borsához vonultak vissza, három nap alatt 8-10 ezer fogollyal 120 kilométert téve meg. A határhoz közel járó tatár seregre még az átkelés neheze várt. A legkomolyabb nehézséget a Visó- és a Borsavölgyből az Aranyos-Beszterce völgyébe való átkelés jelentette. Az egyik völgyből a másikba a keskeny és kb. 2 km hosszú Sztrimura-szoroson keresztül vezetett 29. Egyes feldolgozásokban Tódor, Károlyi jelentésében Tivadar.

30. Köztük a máramarosszigetiek, técsőiek és az alsó járás néhány falvának népe. A forrásoknak ellentmondó magas számadatot ld. Pap József: Adalékok Máramaros vármegye történetéhez 338., Szilágyi István: Az utolsó tatárjárás, in: Szigeti Album, 311. A többi feldolgozás nem közöl adatot a magyar sereg létszámáról.

31. MOL P. 398. 50413. sz.

Az utolsó tatárjárás Magyarországon

311

az út. A borsaiak Alexandru Lupu ortodox román pap irányításával már jó előre elzárták a szoros kijáratát, csapdát állítva a tatároknak, akik szeptember 3-án este értek a szoroshoz, ahol aznap éjszakára letáboroztak. Ekkorra mintegy 300 katona és máramarosi paraszt állt készen a szoros két oldalánál. Szeptember 4-én hajnalban a Balog György, Dunka László, Karácsony Tódor, Szaplonczay László és Sztán Simon vezette magyarok lőni kezdték a tatár tábort, ahol hamarosan óriási fejetlenség lett úrrá. Az egész nap tartó harcban, ami inkább mészárlásnak volt nevezhető, mintegy nyolcezer tatár halt meg, az egész sereg háromnegyede.

Megszabadult körülbelül 7085 rab32 és zsákmányoltak 8–9 ezer lovat.33 Az összecsapásban a megyei seregeken és a máramarosi parasztságon kívül egy kisebb csapat erdélyi nemzetőr is részt vett. Ugyanakkor Károlyi is küldött további hajdúkat Deák Ferenc vezetése alatt, de ők már csak 5-én értek a helyszínre. Ezen a napon, szeptember 5-én, Sztojka László számolt be levelében az eseményekről Károlyinak.34 Leírta, hogy a barcánfalvi rajtaütés után Bagossy otthagyta őket, magukra maradtak. Majd beszámolt arról, hogy a vármegye népéből, akik összegyűlhettek mintegy háromszázan, többnyire bottal, vasvillával és fejszével felfegyverkezve, még a szoros előtt a visszavonuló tatárokra támadtak. Az ellenség lovait hátrahagyva menekült, sőt, mint a levélből kiderül, „ruhajat is magarul lehanta és mezitelen szaladot sok benne”. Bár több magyar elesett a küzdelemben, a tatárok közül jóval többen vesztek oda, 70 szekeret rendelt ki a holttestek elszállítására.35 Sztojka László jelentése szerint négyezernél több fogoly szabadult meg, Erdélyből és Magyarországról valók, mindenféle társadalmi rangúak és korúak. Szeptember 21-i levelében már 8–10 ezerre tette a megszabadított rabok számát.36 Az ő vallomásuk alapján Sztojka mintegy 10 ezer fősre becsülte a megsemmisített tatár sereget. Közölte Károlyival, hogy a győzelemről tudósították a besztercei bírót, így reméli, hogy az összeszedi embereit, és a vele lévő regimenttel, melyet Tivadar37 vezetett, újabb csapást mér az országból kifelé igyekvő tatárokra. A tatár sereg megmaradt része ezek után fejvesztve menekült ki az országból a havasokon át Moldvába, miközben a Karácsony vezette megyei seregek a határig üldözték őket, és többeket levágtak közülük.

Véget ért tehát az utolsó magyarországi tatárjárás, mely hatalmas pusztítást okozott Erdélyben és az ország északkeleti megyéiben. * A győztesek között azonnal elkezdődött a marakodás a zsákmányon, a tatárok által hátrahagyott lovakon.38 A megyei seregek és a máramarosiak zsákmánynak tekintették a tatárok által összerabolt állatokat, még a templomi kincseket is.

Vizsgálatot csak arról rendelt el Szatmár vármegye, hogy a megszabadított rabok 32. Várady Gábor: Savoyai Jenő és a Nándorfehérvár elleni hadjárat. Hadtörténeti Közlemények, 1894, 211. Obetkó Dezső erre a helyre hivatkozva 7087-et ír (Az 1717-i tatárbetörés, HK 1941).

33. A 8 ezres adat Váradytól való, Károlyi 9 ezret írt jelentésében.

34. MOL P. 72261. sz.

35. Pap: i. m. 343.

36. MOL P 398. 72263. sz.

37. Ha az említett Tivadar azonos Karácsony Tódorral, kétséges, hogy ott lett volna a Sztrimura-szorosnál.

38. A vitát az uralkodó döntötte el, aki 1718-ban a máramarosiaknak ítélte a vitatott zsákmányt.

312

Fogarassy Zoltán:

milyen javakat szereztek maguknak, és ezeket kik vették el tőlük.39 A legfőbb ellentét természetesen most is a máramarosiak és alispánjuk Sztojka László, valamint a szatmáriak és az ő vezetőik, Bagossy László és Deák Ferenc közt alakult ki. Sztojka már szeptember 16-án és 21-én arról panaszkodott, hogy a szatmári, bihari és erdélyi katonák számos máramarosiak által zsákmányolt lovat, sokszor erőszakkal elvettek tőlük, sőt olykor a sajátjaikat is. Ezért sem tud, ahogy illenék Károlyinak szép lovakat küldeni. Sztojka védekezik a rosszakarói által terjesztett hamis vádak ellen, melyek szerint lovakat vett el többektől. Arra hivatkozik, hogy mind a megszabadított raboknak, mind a nagybányaiaknak adott 1-1 lovat, jóllehet ez utóbbiak csak a csata másnapján érkeztek.

A levelekben Sztojka beszámolt a szatmári főispánnak a csatát követő fejetlenségről, és a megszabadított foglyok ellátására tett első lépéseiről is. E szerint a megszabadított kisgyermekeket – akik közül sokan annyira legyengültek a rabságban, hogy folyamatosan pusztulnak – szekereken Máramarosszigetre vitette és ott házaknál helyezte el, hogy szüleik könnyebben rájuk találhassanak. Azt sem hallgathatja el, hogy számos, már kiszabadított fogoly gyermek halálát a csatateret ellepő mindenféle szedett-vedett népek okozták, akik csak a zsákmányolást tartották szem előtt. Ezek még az alispán, a halottak eltemetésére és a gyermekek összegyűjtésére kirendelt embereit is megkergették, sőt kétszer Sztojkára is rátámadtak.40 Beszámolt arról is, hogy a katonaság és a környékbeli románok, de még a kiszabadult rabok is összeverekedtek egymással a zsákmányért, és a verekedéseknek is több halálos áldozata lett. Megígérte, ha bebizonyosodik, hogy máramarosiak, vagy mint azt sokan beszélik, az ő nevében románok fosztogatnak, el fog járni velük szemben. Károlyi rendeletét, mely szerint a tatárok által elhajtott és visszaszerzett szarvasmarhákat kellene tulajdonosaiknak visszajuttatnia, egyelőre nem teljesítheti – írja – hisz a megye népe szétfutott a tatárok elől, és még mindig nem tért vissza felégetett falvaiba. Elkeseredve számolt be arról is, hogy a katonaság inkább törődött a zsákmányszerzéssel, mint az ellenség üldözésével.

Ugyanilyen szomorú képet festett Károlyinak levelében Szodorai Boldizsár, a Szatmár megyei sereg egyik tisztje is. Tőle és embereitől a Váradról Máramarosszigetre érkező katonák vették el zsákmányukat. Tatár fogságból szabadult szolgáit románok fosztották ki, testvérétől pedig máramarosi nemesek erőszakkal vették el zsákmányát. Szatmár megyében még évekkel később is folytak vizsgálatok olyanok ellen, akik birtokába gyanús körülmények közt kerültek Máramarosból elhajtott szarvasmarhák. Kölcsey Ferenc szolgabíró 1717. szeptember 1-jei levelében írt Károlyinak egy Simon István nevű nemes emberről, akinél több tanú vallomása szerint számos Máramarosból elhajtott szarvasmarha volt, de a szolgabíró szerint már mindet eladta. Egy lovat is találtak nála, s amikor a hajdúk el akarták venni tőle, elkergette azokat.41 A győzelem utáni napokban szinte azonnal elkezdődött a győzelem kivívása körüli presztízsvita. Szatmár megye már az ez év október 25-i gyűlésén vizsgálatot rendelt el, melynek első kérdése az volt, ki verte szét a tatár hadakat.42 Károlyi parancsára azt is vizsgálták, hogyan vélekedett a lakosság a tatárjárásról. Igen tanulságos ebből a szempontból Kölcsey Ferenc szolgabíró 1717. szep39. A megye 1717. október 25-i gyűlésén elrendelt vizsgálat.

40. MOL P. 398. 71520. sz. A rabságból szabadult gyermekek közül sokan juhaklokban éltek.

41. Uo. 42192. sz.

42. SZSZBML. IV. A. 501. 12. k.

Az utolsó tatárjárás Magyarországon

313

tember 1-jei, Nagyszekeresen kelt levele,43 melyben arról számolt be, hogy Kóródon bevádoltak egy nemest, Karmacsi Sebestyént, aki ezt mondta: „De csak jöne az Tatár, puskám, kardom mindgyán ki akasztanám az ajtó eleiben”. Ugyanitt más így beszélt: „bár csak hamar hozná Isten az tatárt”. A szolgabíró mindkettejüket elfogatta és a főispán elé küldette. S hogy ez nem csak afféle dühös fellángolás vagy boros állapotban elkövetett elszólás volt csupán, bizonyíthatja egy Kerekes András nevű armalista ügye, akit 1722-ben fogatott el a vármegye. A vád szerint azt tervezte, hogy elfogja Károlyit és magának Rákóczinak fogja átadni.

A nép elégedetlenségét maga Károlyi is érzékelte, amint az feleségéhez, Barkóczi Krisztinához írt leveleiből is kitűnik. Szeptember 7-én Nagykárolyból tudósította feleségét, hogy a falvak, egészen Beregszászig Nagy-, Felsőbánya és Szatmár példáját követve követeket küldtek a tatár táborba és csauszokat kértek maguknak.44 Károlyi keményen bírálta az ugocsai népet, amely még az ő parancsára sem menekült el, hanem helyben maradt, s még gúnyolódott is: „nem bántja az45 a szegény paraszt embert, csak az nemest.” Károlyi szeptember 18-i, szintén feleségéhez írt levelében még súlyosabban fogalmazott.46 E szerint attól kezdve nem félt semmitől a föld népével kapcsolatban, mikor megtudta, hogy a betörő tatárokkal nem jött senki az emigráns kuruc vezérek közül, „mert az tagadhatatlan, hogyha magyar lett volna vélle, ez47 bizony megint hozzá állott volna”. Ezért nem is szánja azok szenvedését, akik parancsa ellenére falvaikban maradtak, „sőt, sok megérdemelné az karót is”, „mert ugyan dombolt az parasztja, oly örömmel várta s csak csúfolta az nemest”. Szatmár megye 1717. szeptember 23-i gyűlésén elrendelte, hogy az „afféle szok fenyegetődesek biztatások mellyek Felséges Koronás királyunk és a Haza csendessége ellen estenek volna meg az szolgabírák által ez alkalmatossággal inquisitione mediante investigáltassanak és ha kik Comperialtatnak, azonnal eö Excellentiájának48... adattassanak”. Ez a feljegyzés bizonyítéka lehet annak, hogy a nép elégedetlensége általános lehetett, melynek nem kevesen hangot is adtak, ha nem is tettekkel, de legalább szóban.

Arra, hogy 1717-ben még mindig voltak Magyarországon olyanok, akik nem fogadták el a szatmári békekötéssel kialakult konszolidációt és az első adandó alkalommal csatlakoztak a Habsburg-ellenes harchoz, főleg, ha abban Rákóczi neve is felmerült, érdekes és ritka adalékot szolgáltat Bagossy Lászlónak Károlyihoz 1717. augusztus 23-án Karikáról írt levele. Ebben megjegyzi, a legfőbb gondja az, hogy hajdúi közül is szöktek el, mégpedig az ellenséghez.49 Látható, milyen lassan hunyt ki az 1703-ban fellobbant, majd 1717-ben egyesekben ismét felparázsló láng.

A tatárok kitakarodása után a vármegyék még sokáig félelemben és készenlétben élték napjaikat, újabb támadástól tartva.50 Az egyszerű nép évekkel később sem tért vissza teljes létszámban lakóhelyére. 1718. március 10-i gyűlésén Szatmár megye „a strázsálás és vigyázás” megerősítését rendeli el. Április 26-án pedig ismét 43. Ld. a 41. sz. jegyzetet.

44. MOL P 1507. 15. cs. I. b. Felsőbánya mára aug. 26-án. Ezek a csauszok személyükben jelentettek védelmet a település számára a portyázó tatárok ellen. A követeket azután a tatárok elfogták és a sereg vezetésére kényszerítették őket.

45. a tatár 46. MOL P 1507. 15. cs. I. b.

47. a nép 48. Károlyinak 49. MOL P 398. 2448. sz.

50. Erdély határ menti területeire az év folyamán még újra be is törtek.

314

Fogarassy Zoltán:

insurrectiora szólították fel a paraszthadnagyokat.51 Máramarosban is folytatódott a szorosok őrzése, később már nyugalmasabb hírek érkeztek Sztojkához, amikor bizonyossá vált, hogy a tatárok nem készülnek újabb támadásra.

A tatár betörés okozta károkról és veszteségekről több forrás áll rendelkezésre, Károlyi jelentései és megyei összeírások. A Károlyi jelentésében írt, a tatárok által Szatmárban véghez vitt pusztításra vonatkozó számok másodkézből származnak, s nem is tükrözték a valóságot. Károlyi magánlevelezésében és jelentéseiben egyaránt csekélynek mondta a Szatmárban mind az anyagiakban, mind az emberéletben esett károkat. A Haditanácsnak írott jelentésében arról számolt be, hogy Magyarországon sehol nem égetett fel a tatár egész falvakat, csak 2-6 házat, csupán az ugocsai Salánkot, Szőllőst, Bökényt és Halmit érték súlyosabb károk. Azt, hogy Salánkon lévő kastélyát a tatárok felgyújtották, Esterházy Antal utasításának tartotta. Szeptember 7-i, feleségéhez írt levelében írta, hogy tudomása szerint a tatár szultán52 kijelentette: Károlyinak, Eötvösnek mindenét el kell pusztítani.53 Ezt alátámasztja Nagy András Károlyihoz augusztus 28-án írt levele is. Ebben beszámolt arról, hogy amikor a károlyiak küldötte, Borbély Mihály a szatmáriakkal együtt a tatár táborba ment, hogy védelmet szerezzen városának, hallotta a fenyegetéseket, melyek szerint Károlyi birtokainak nem hogy védelmet nem adnak, de mindenestül elpusztítják azokat.54 Mikor ezt a szatmári nép, s főleg a Károlyiuradalom jobbágyai megtudták, a futásban keresve menedéket csak jóval a tatárok kitakarodása után mertek visszatérni falvaikba.

Máramarosban Károlyi szerint csak három faluban 3-4 házat gyújtottak fel. A Szatmárból és Ugocsából elhurcolt nemesség többsége is megszabadult a fogságból.

A jobbágyság veszteségeiről Károlyi jelentései nem közöltek adatokat.

Bereg megye vizsgálata szerint a vármegyében négy település szenvedett a tatárok pusztításától, Bene, Borsova, Csetfalva és Oroszi.55 Mint a vallomásokból kiderül, a portyázó tatárok egy-egy faluban, még a rendelkezésükre álló rövid idő ellenére is többször megjelentek. Egyedül Benén égettek fel két házat, a többi helyen „csak” az állatokat hajtották el és a lakosok ingóságait rabolták el. A négy falu mintegy 3700 rhénes forint kárt szenvedett.

Egy összeírás56 szerint Szatmár megye krasznaközi járásában 14 faluból 3 nemest és 543 jobbágyot hurcoltak el, ezek közül kiszabadult 2 nemes és 366 jobbágy, rab maradt 1 nemes és 177 jobbágy. A szamosközi járás 17 településéből 276 nemes és 498 jobbágy került a tatárok fogságába, akik közül megszabadult 196 nemes és 332 jobbágy. A nagybányai járás területén 44 település szenvedett károkat emberéletben vagy anyagiakban. A járásból 75 nemest és 582 jobbágyot vittek rabságba, ebből 50 nemes és 314 jobbágy szabadult meg, 25 nemes és 268 jobbágy rabságban maradt. A vármegyéből összesen 354 nemest és 1621 jobbágyot vittek magukkal a tatárok, ebből megszabadult 248 nemes és 1011 jobbágy, rabságban maradt 107 nemes és 612 paraszt, összesen 719 ember. Ezeken túl a nagybányai kerületben további 11 falu szenvedett a tatárok támadásától. Ezekből 97 jobbágyot fogtak el, megszabadult 39 jobbágy, 58 jobbágy rabságban maradt.

51.

52.

53.

54.

55.

56.

SZSZBML. IV. A. 501. 13. k.

Szultán volt a rangja a kán fiainak.

MOL P 1507. 15. cs. I. b.

MOL P. 398. 50446. sz.

MOL P 396. 62. cs.

Uo.

Az utolsó tatárjárás Magyarországon

315

Egy Aranyosmeggyes és 24 falu kárait felmérő összeírás szerint 71 jobbágy került fogságba, ebből 53 szabadult meg, a tatárok megöltek 1 nemest és 2 jobbágyot.

Elhajtottak 96 igásállatot, elvittek 597 köböl búzát és összesen 5715 rénes forint kárt okoztak. A nép a falvak legerősebbnek vélt épületébe, a templomba hordta össze értékeit, a tatárok innen hurcolták el azokat. Északkelet-Magyarországon tehát összesen 148 település szenvedte meg valamilyen formában az utolsó tatárjárást, 3935 embert fogtak el, 2376-an szabadultak meg, 1559 ember maradt a kivonuló tatárok fogságában. Az anyagi károkról az elszórt adatokból nyerhetünk némi képet.

Az ország nem felejtkezett el a tatár rabságban maradtakról. Mind a vármegyék, mind az egyházak erejüket megfeszítve igyekeztek minél több embert kiváltani a török birodalom rabszolgapiacairól. Szatmár vármegye már 1717. szeptember 23-i, csengeri gyűlésén elrendelte a kiszabadultak és a rabságban maradtak összeírását.

1719. március 9-én még részletesebb összeírást rendeltek el a fogságban lévőkről, feltüntetve az elhurcoltak nemét, nevét, korát, nemzetiségét, családi állapotát és származási helyét is.57 A megye gondot fordított az elbitangolt és a tatárok által összerabolt, majd visszaszerzett állatok és egyéb javak jogos tulajdonosainak felderítésére is. Ezek kihirdetésére a szatmári piacon került sor. Ugyanekkor történt meg a szolgák összeírása, akik elhagyták földesuraikat. A megye arról is határozatot hozott, hogy a falvakból elköltözött jobbágyokat eredeti lakóhelyükre vigyék vissza. Az eredetileg a tatárok elől menekülő jobbágyok ugyanis a zűrzavaros időket kihasználva, igyekeztek magukat kivonni a földesúri hatalom és a megyei ellenőrzés alól. Március 18-án újabb, még szigorúbb intézkedést hoztak annak érdekében, hogy a parasztság visszatérjen lakóhelyére. Elrendelték, hogy ha szökött embereknek valahol vetése találtatnék, azt elkobozzák. 1719. október 2-án pedig arról határoztak, hogy a falvaikat elhagyó és maguknak a hegyoldalakban kunyhókat építő románok lakóhelyeit felégessék, őket pedig erővel vigyék vissza előbbi településükre.58 A megye tisztikara mindent megtett, hogy az országos kormányszervek lejjebb szállítsák a Szatmár vármegyére kirótt kötelezettségeket. Ezzel a feladattal küldték a szepesi kamarához Eötvös Miklós szolgabírót, aki a dézsma összegének leszállítását igyekezett elérni. Az uralkodó pedig 1718. május 15-én kelt parancsával hozzájárult, hogy a megye quantumából 800 portiót elengedjenek.59 Arról is határoztak, hogy Klobusiczky György alispán és Bagossy László szerezzenek pártfogókat az udvar elé terjesztett kérésükhöz, hogy a quantumok némely része a rabok kiváltására fordítódjék.

Maga a vármegye is igyekezett a különösen sokat szenvedett falvak terhein enyhíteni. Az 1718. március 10-i, csengeri gyűlésén például elengedte a béltekiek contributioját60 két esztendőre. 1720. október 15-én pedig arról rendelkezett, hogy azon gazdák, akiknek felesége tatár rabságban lenne, fél gazda számba számláltassanak.61 Időnként különböző összegeket is megszavaztak a rabok kiváltására.

Ilyenkor vagy általánosságban a rabok kiszabadítására különítettek el pénzt, vagy egy-egy konkrét kérésre adtak bizonyos összeget a hozzátartozó kiváltására. Az 57.

58.

59.

60.

61.

SZSZBML. IV A. 501. 13. k.

Uo. Uo. Uo. Uo.

316

Fogarassy Zoltán:

előbbire példa a vármegye 1719. január 16-i gyűlése, ahol a rabok kiváltására 150 rhénes forintot ajánlottak fel.62 Ugyanezen a gyűlésen szavaztak meg a zsarolyáni Szekeres Mihálynak 20 rhénes forintot „tatár rabságban levő Fijacskájának ki szabadítására”. Igyekeztek segíteni a más vármegyékben szerencsétlenül járt embereken is. Gyulaffi László alispán 1718. július 4-én kelt levelében Kormos János ugocsai nemes érdekében járt közben Károlyinál.63 Útlevelet és a tatár fogságban lévő fia váltságdíja összegyűjtéséhez kért engedélyt a főispántól. A sarc összege 200 forint volt.64 Még 1728-ból is megjegyzi a megye jegyzőkönyve, hogy a Törökországból sarcon szabadult Becsy János számára koldulólevelet adtak ki váltságdíja összegyűjtésére. 1719. március 9-én pedig az egész szegénység fél havi impositioját a rabok kiszabadítására rendelték felhasználni.

Az 1720. október 15-i bagosi megyegyűlés tanúskodik a katolikus egyház, különösen a szerzetesrendek erőfeszítéseiről a tatár fogságban lévő rabok kiszabadítására.65 Száznál több rabot sikerült ekkorra kiváltaniuk, egyenként 160–200 tallérért. Szatmár megye ez alkalommal 2050 rhénes forintot juttatott a szerzetesek kezéhez, hogy ezzel segítsék elő a Szatmár megyéből elhurcoltak szabadulását. A rabok kiváltásán munkálkodó szerzetes ekkorra már el is juttatott 25 gyermeket Károlyihoz. A rászorulóknak a református gyülekezetek is igyekeztek anyagi segítséget nyújtani. Egy feketeardói lakos arról számolt be 1717. december 7-én kelt contractuális levelében, hogy családjával a feketeardói templomban esett tatár fogságba. Ő és gyermeke Borsánál kiszabadult „az máramarosi lakosok szorgalmatos faratsagok által”, feleségét azonban elvitték és Jászvásáron egy török megvette. A levélíró Ernyei N. Mihály szigeti assessor segítségét kérte a sarc, 400 tallér összegyűjtésében. Ernyei a máramarosszigeti református gyülekezettől vett fel 100 magyar forint kölcsönt, melyet amikor azt az ekklézsia Ernyeitől visszafizetni kér, megadására a levélíró kötelezettséget vállalt.66 Bárczay Ferenc gacsályi nemes 1718. november 8-án kelt levelében felesége 500 aranyban megállapított sarcának összegyűjtéséhez kért segítséget Horváth Györgytől, mert mint írta „kifizetésére minden jószágomnak elvesztegetésével is magamat elégtelennek lenni ismerem.”67 A sarcon kívül nem kis összeget emészthettek fel a követeknek fizetett díjak sem, amint arra a levél utal.

Az elpusztított területeken lassan ugyan, de visszatért az élet a rendes kerékvágásba, a föld népe azonban megőrizte emlékezetében az utolsó magyarországi tatárjárás tragédiáját, számos balladában is megörökítve az eseményeket.

62. Uo. Az összeg azonban igen lassan gyűlt, a hó végére még nem szedték be. Csak április 16-ra szállítják Szatmárra.

63. MOL P. 398. 22352. sz.

64. Az 1719. október 16-i megyegyűlés a rabok váltságára gyűjtött pénzből utal ki Kormos özvegyének megsegítésére.

65. A katolikus egyházban a török háborúk idején alakult egy, a török rabságba esettek kiváltására „szakosodott” szerzetesrend, mely kb. 300 embert váltott ki a tatár fogságból. ld. Szilágyi i. m. 318.

66. Debreceni Ref. Kollégium Nagykönyvtára R2579 1339. sz.

67. Uo. 1404. sz.

Az utolsó tatárjárás Magyarországon Mellékletek68

317

1. sz. melléklet Összesítés a Szatmár megyében keletkezett károkról és az elhurcoltakról. elhurcolt megszabadult fogságban maradt A településen Település nemesek adózók nemesek adózók nemesek adózók lett égések Ombod 173 – 134 – 39 Amac 1 1 Hirip 4 3 1 Balotafalu 5 5 Remetemező 24 15 9 Veresmart 27 24 3 Borhid 30 19 11 teljesen, a Krassó 3 149 2 85 1 64 emplommal együtt Nagykolcs 8 5 3 Kiskolcs 67 41 26 Kórógy 42 27 15 Apáti 2 2 Pettyén 10 5 5 Sályi 1 1 Kóród 6 5 1 nagy részben Csécse 21 16 5 Milota 3 11 3 8 3 részben Tiszabecs 44 127 30 102 14 25 nagy részben Uszka teljesen Kispalád 2 2 Nagypalád 84 44 40 részben nagy részben Botpalád 5 7 3 6 2 1 * teljesen, a Sonkád 2 95 72 2 23 emplommal együtt Kölcse 12 36 7 15 5 21 Fülesd 11 8 3 3 8 5 Nagyszekeres részben Zsarolyán 126 90 36 Kisnamény 7 5 5 2 2 3 Jánk 3 1 2 Cseke 66 77 55 43 11 34 Istvándi 16 13 3 Újlak 4 48 3 30 1 18 teljesen Sárköz 1 13 1 6 7 teljesen Józsefháza 16 3 13 nagy részben Apa 2 18 1 14 1 4 teljesen teljesen, a Aranyos7 7 7 4 3 kastéllyal meggyes* együtt Patóháza 3 32 1 15 2 17 Szamostelek 3 2 1 teljesen, a Várallya 4 19 4 5 4 templommal együtt Mezőújváros 8 35 5 24 3 11 Raksa 7 5 2 68. MOL P 396. 62. cs.

318 Kányaháza Komorzán Bikszád Felsőfalu Túrvékonya Újfalu Vámfalu

Fogarassy Zoltán:

1 1 1

Misztótfalu

12

Adorján Hidegkút Remete Bujánháza Lázár Nagypeleske Atya Sima Komlódtótfalu Nagygéc Csegöld Császló Gacsály Tisztaberek

14

3

3 8 1 6 8 1 9

18 2 31 3 3 65 1 3 3 1 5 1 4 14

3

2

2

8

Garbolc Nagyhodos Kispeleske Méhtelek Mikola Egri Szárazberek Homok Batiz Szentmárton Berend Udvari Szamosbecs Lacfalu* Sürgefalu* Oroszfalu*

5

12

3

25 3 49 13 18 25 14 9 26 4 1 18 8 20

1

Oláhkékes* Fokos* Dobravica* Sándorfalva* Pusztatelek* Batizfalva* Györkefalu* Összesen

386 393*

7

1

11

Rozsály

18 1 3 12 1

1 1

3 1 1 1 6

1

1 16 1 3 8 1 1

5 1 22 2 3 26 1 3 2 1 4 9

5 2 1 9 1

11

13 1 9 1 39 1

2

6

1 1 4 5 2

5 13

3

3 12 14 14 8 6 8 1 1 8 1 10

2 4

12 1 12 3 18 1 4 11 6 3 18 3 10 7 10

18

8

10

7 6 5 2 2 9 1731

3 2 1 1 4 1032

7 3 3 1 1 5 674

259

részben nagy részben a templommal együtt közepesen * nagy részben

115

a nemesi kúria nagy részben

részben részben részben

2 falusbírót megöltek

A *-gal jelzett települések adatai két másik összeírásban találhatók, némileg eltérő számokkal. Ugyancsak eltérő adatok találhatóak a szintén kétszer szereplő Hidegkút, Adorján és Aranyosmeggyes esetében. Misztótfalu pedig mindhárom összeírásban szerepel, eltérő számokkal. Ezek szerint 382 nemest és 1693 adózót

Az utolsó tatárjárás Magyarországon

319

vittek el, visszakerült 260 nemes és 1024 adózó, rabságban maradt 122 nemes és 669 adózó.

2. sz. melléklet Jelentés a Kővár-vidékén okozott pusztításról

A pogány ellenség Nemes Kővár vidékén való által menetele alkalmatosságával tett rablásnak és égetésnek connumeratioja.

Ezek lévén valamire való faluk vidékünkben egészlen el égtenek úgy mint: Csernafalva, Monostor, Rusor, Szurdokkapolnak – ezeknek mindennemű takarmányuk elégett.

Kovás, Karuly, Lápos, Szaszár – ezeken kívül falunként hol tíz hol nyolc hol kevesebb ház égett el. Nro 80 Feles templomok és malmok.

Udvarházak égtek el e szerint: Laczkonyán gróf Mikes Mihály uramé malmával és egész oeconomiájával.

Láposon gróf Teleki Mihály uramé malmával és egész oeconomiájával.

Fonáson Sarmasági uramé egész oeconomiájával.

Karullyon Mosa uraméké egész oeconomiájokkal.

Remetén postamester uramé egész oeconomiájával.

Minthogy az egész pogányság széltiben fogta a vidéket, s mindenüvé ponetált felette sok embert rabolt volt el, de Isten jóvoltából / noha sokan sebben/ meg szabadulván maratt az ellenség kezében rab nro 35.

Ezek között pedig semmi oly nevezetes nemes ember nincsen.

Datu Rakasz die 22 septembris Anno 1717 Vice officialis Inclyti Districtus Köváriensis 3. sz. melléklet Tanúvallatás a Bereg megyei településekről

„Possessio Bene …Ad 1. Tugyák hogy volt Benében az Tatár. 2. Ottan nem rablott, mivel egy embert sem kaphatott 3. Marhát sem haitott 4. Mivel mind N. mind Paraszt ember el szaladott az Templomba és házoknál talált mindennémű posztó, fejér és gyólcz gunyájokat, egy szóval valamiek volt, két ízben ottan praedálván az pogány mindeneket el vitte, ad 5. égetett 2 embernek házát … mindenémű alkalmatosságát, az mely károk is in … sum. extendáltattnak cir. fl.Rh 700. …

Possessio Borsova …1. tugya bizonyossan volt Borsován az Tatár. 2. azt is hogy rablott mivel maga is rab volt és ugy szabadult, rablott el 18 erős férfiakat, közülök 8 nemes ember vólt, szabadúlt haza 15, még kettő oda vagyon, Tobollyi Ferencz nevű N. embert levágot, kettő halálos sebben vagyon. ad 3. Marhát nem haitott 4. mindeneket egészlen el praedálta, szelel vagdalta, mely kárunk extendaltatnak cir. fl. Rh. 700. …

Possessio Csetfalva …1. ottan is volt az ellenség három ízben 2. rablott el ött embert, kettő haza szabadult, ketteje még oda vagyon, egyet levágott. 3 marhát is haitott úgy mint 4 ökröt, oda is veszett. 4. mindennemű portékájokat, Templombúl házokbúl és erdőn fel praedálta, egy szóval mindeneket. …”

múltidéző Ferenczi Imre

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak Ignáczy Géza fotográfus nyomait kutatom, s azon tűnődöm, vajon miként nézhetett ki a ma kissé kopottas Beregszász száz évvel ezelőtt… és megjelenik lelki szemeim előtt a belváros képe… Látom, amint az egyik réztányéros cégtábla alatt rövid időn belül immár harmadszor sepregeti a járdát az inas. A borbély mester odabent serénykedik, soha senki által nem hallott titkokat sugdos a kedves törzsvendége fülébe, hogy ezzel is kihangsúlyozza kliense rendkívüli fontosságát, akit legelsőként informál bizalmasan a történtekről, amelyeknek szemtanúja volt a minap is a mester. Az inas néhány perce az egyik szépreményű ügyvédi bojtárt buzgóságában a közeli sarokig kísérte, s közben tisztogatta finom lószőr ecsetjével a nem létező pihéktől a kétfilléres borravalóért, ami kimondottan őt illeti, ha sikerül megszolgálnia érte. Jelen pillanatban nem annyira takarítás a dolga: a fő feladata az ajtóban való köszöngetés, a vendégcsalogatás lenne, de most éppen egy kondorkendőbe bugyolált kontólányt simogat fél tekintetével, akivel már jó ideje köszönő viszonyban áll. A lány néhány házzal odébb, a díszcserjék mögött, kimondottan az ő kedvéért húzta át sáros lábbelijét a fekete aranyként csillogó, keményszárú csizmácskára, hogy csak hadd lássák ezek a mihaszna aszfaltkoptatók, őt nem akármilyen tőről vágták.

A „lyány” szakasztott olyan, mint a frissen szakított cseresznye – piros és ropogós, járás közben ring minden porcikája, aminek egy-kettőre bűvöletébe esik nem csak az inas. A lyánynak akadna kérője minden ujjára akár száz is, és nem is akármilyen! De nem megy a lelkem akárkihez, hiába kontyolja az anyja a fejét finoman a fakanállal. Az ő mércéje a legkevesebb egy fiatal és talpraesett mesterlegény. Azért igazgatja most is olyan veszettül a pruszlikját a keszkenője alatt, cserélgetve közben egyik kezéről a másikra nehéz terhét, mert közös az inassal a szimpátia, hiszen azért serénykedik amaz is annyira.

A piac bejáratánál kőműves-segédek, köztük az apám is, szorongatják lapos táskájukat, benne a száraz étel: a szerbkenyér szeletei között szalonnás rántotta, és néhány szerszám, mellettük favágók álldogálnak, s hogy tétlenségüket leplezzék zápfogaik közé szorított csutak mellől, kani malac hólyagjával, fűrészeiket kenegetik, mások azokat reszelgetik, amelynek fogatvásó hangjait némán nyeli el a korareggeli gyéren nyüzsgő álmos tömeg, és leveleiket borzoló, utcákat szegélyező fák. Távolabb a napszámosok, és munkanélküliek hada. Van közöttük szobalány, az anyámat is ott látom közöttük, szakácsnő, gyári munkás is bőven, akiket a most érkező vincellérek, módosabb urak mustrálgatnak, egyezkednek. A halk beszélgetéseket csak a csarnokból ide hallatszó hentessegédek bárdjainak

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

321

csattogása, hangoskodó árusok kínálgatásai, és a szomszéd telken lévő fák lombjai között csivitelő verebek virgonckodása zavarja.

A borbélyüzletek, kocsmák, hentesboltok, ügyes fűszeresek már rég nyitva vannak. Nemsokára benépesülnek az utcák korán kellő és bevásárló körútjukra induló szakácsnőkkel, szobalányokkal, gimnazista diákokkal, és irodáikba igyekvő tisztviselőkkel. Az utóbbiak ügybuzgóan szorongatják sovány aktákkal teli mappáikat a hónaik alatt. Majd nyílnak a nagyobb üzletek: többutcányira hallani a rajtuk lévő fémrácsok és rolók biztató és hivalkodó robaját, – „Nyitva vagyunk!”- mormolják gyorsan rekedtes fémhangjukon. És megszokott mozdulatokkal, és gesztusokkal kezdődik a nap: „Kezeit csókolom asszonyom! Hogy van a pici?”, „Szép időnk lesz kolléga úr!” – szól át hangosan a másik. „Mikor lesz szerencsénk kedves uram?”

– érdeklődik régi kuncsaftjánál amaz, „Gyönyörű delin kendőket kaptunk nénike!”

– kiált a rőfös egy idősebb parasztasszony után. S közben szolgálatkészen hajbókol feléje, és nem akarnak véget érni a kedvességek, a figyelmes érdeklődések messzire visszhangzó sora. S ha vásárló lett a falusi néniből, terítékre került minden, ami az üzletben volt és ráadásul: „mikor ellett meg a tehén”, „mennyi tejet ad”, „És a boltos úrnál hogyan vált be az új szobajány” – érdeklődik a kontós asszony.

Az őszinte érdeklődések sora oda-vissza működött. S ha netalán hiányzott valami a választékból átmenetileg, úgy abban a pillanatban ugrott a segéd vagy az inas, hogy a konkurens cégnél megvehesse titokban a vásárló részére, amit kíván, hogy az elégedetten távozzon az üzletből, mert akkor máskor is visszatér. És nehogy észrevegye a fogást, beszéddel traktálták, a választékkal ismertették, kedveskedtek neki közben. Úgymond elterelték a figyelmét a lényegről.

Tovább kóborolok a múltban, és már újból a városi fürdő, és a piac táján tátom a számat, és ámuldozva nyelem a csepegő nyálam. Mert a járda széleken szépen kimért tisztes távolságra meleg hurkát és zsíros szafttól csepegő kolbászt, hozzá ecetes ugorkát és arasznyi vastagságú friss kenyeret ajánlgat a hentessegéd; a fiatal pék jóízűen, mind a harminckét fogára mosolyogva ajánlgatja az öntött perecre és a bobájkára valót, mellette a még frissebb szerbkenyér, amelynek illata a legkiválóbb reklám, mert nem tud betelni vele az ember. A jeges dézsában ott úszkál a horgonyzott vagy réz hűlzni, és benne a finom nyalánkság, a fagylalt, de hármat sem kell lépnie és az élénk láng fölött a rostában, veszekedve pattognak a kukoricaszemek, és elárasztják az egész környéket édeskés meleg illatukkal. De van itt minden, ami a szemnek és szájnak, úgymond, ingere.

A piac bejáratától nem messze a nagy érdeklődést tanúsító „plánétás”, de azon kívül kevesen mutatnak különösebb kíváncsiságot jövőjük és sorsuk iránt, ha igen, akkor az is inkább a beszélő papagájnak köszönhető: „Tessék kérem, szerencsét próbálni!” – kiabálja színezetéhez egyáltalán nem illő, virtyogó hangján a tarka tollazatú madár. Odébb tenyérből és kártyából jósoló cigányasszonyok marakodnak a látszat kedvéért egymással, hogy eltereljék a gyanút magukról az imént elcsent bugyelláris miatt. Nem kell ide reklám, megy a portéka, van itt hangulat, a nélkül is És amerre a szem ellát, mindenütt a járdák, az utcák majdhogy felmosva, az utcákat szegélyező fák és virágok üde, tiszta levegője terjeng gyermekkori emlékezetemben.

Valahogy így képzelem el azt a korszakot, amikor Ignáczy Géza és fiatal felesége megnyitja Beregszászban az első fényképész műtermet. Csak feltételezzük, hogy Ignáczy Géza feltehetően ekkor már gazdag tapasztalattal rendelkező fényképész

322

Ferenczi Imre

volt, aki vagy vándor fotósként kezdte pályafutását, vagy pedig az ország valamelyik ismert műterméből cseppent Beregszászba egy előző pályakezdő tanfolyam sikeres elvégzése után. Míg ezen ábrándozom, észre sem veszem, hogy túlmentem néhány házzal a megadott címen. Így visszafordulok, és csengetek. A kiskaput, amely zárva volt, az unoka, Ignáczy Magdolna nyitja, aki nagyon hasonlít édesapjához. Ő rendelkezik a család fotósörökségével, egyúttal a családi történetek jó ismerője.

Ignáczy Géza és családja a Bereg-vidéken Ignáczy Géza családjának gyökerei egészen a 17. századra vezethetők vissza, s ez büszkeséggel töltötte el az utódok lelkét és reménységét. Ignáczy Géza 1880. február 23-án született Ungváron. Gyermekkoráról és ifjúsága éveiről szinte semmit nem tudunk. Mindezt nehezíti az a körülmény, hogy nem csak Ungváron, de Beregszászban is szinte lehetetlen hozzáférni a levéltári adatokhoz.

A fiatal fényképész 1903-ban nősült. Felesége, a szegedi születésű Tóth Gizella, akit tanulólányként ismert meg, egy életen át hűséges társa a tehetséges fotográfusnak. Nemcsak szakmai, de erős érzelmi szálak is kötik őket egymáshoz.

Ezt bizonyítja, hogy házasságukból négy gyermek születik: két lány és két fiú. A fiatalasszony természetesen nemcsak gyönyörködik kedves és energikus férjében, de aktívan segíti is mindenben, mert mind a ketten felkészült fotográfusok. Ez összehangolttá, és harmonikussá teszi életüket. Így nagyszerűen alakulnak a dolgok mind a házasságukat, mind a szakmai elképzelésüket illetően. Ignáczy Géza ifjú feleségével 1907-ben közösen fényképészeti műtermet nyit Beregszászban a Széchenyi utca (ma Ivan Franko u.) 3. szám alatt, amely az első és ráadásul a legreprezentatívabb műterem lesz a környéken. Az előbbit az 1930-ban készült okmánybélyeggel ellátott és a Beregszászi Városi Tanácsnál hiteles bejegyzés másolat igazolja.

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

323

Ez a műterem a Bereg-vidék egyik legmodernebb szalonja lett. A lenyűgöző belső terével, vadonatúj berendezésével, tágas kirakatával az első perctől fogva ámulatba ejtette a környék lakosságát. Az impozáns látványt már kora reggeltől egyforma gyönyörűséggel szemlélgették a mezítlábas szájtátik és város tehetős polgárai. De nemcsak szemlélték, hanem akinek csak egy módja volt rá, igyekezett igénybe venni a szolgáltatásait. Ugyanis nagy eseménynek számított, ha valaki lefotózhatta magát az Ignáczy szalonban, és onnan valóságos remekművel, művészi fotográfiával léphetett ki az utcára. A műtermet eleinte csak a vidék gazdagabb rétege látogatja. Ám ahogy az érdeklődés és a megnyitással kapcsolatos izgalom csappan, az Ignáczy család egyre szélesebbre tárja ajtaját a társadalom legkülönbözőbb rétegei – a kisfizetésű tisztviselők, a segédek, cselédek, munkások, parasztok, a katonák és diákok – előtt.

A múlt század elején a tehetséges Ignáczy Géza előtt nemcsak egy nagyszerű karrier körvonalai bontakoztak ki: sikerült megvalósítani önmagát, bár igaz, hogy menet közben elvágták alatta ama „zabolátlan ló” – a szerencse – nyeregszíját, de mások sorsához viszonyítva még így is szép pályát futott be a paripájuk, különösen, ha elgondoljuk, hogy a II. világháború teljesen kettévágta a család elképzeléseit és jövőjét. Mert utána, amit a szocialista gazdálkodás nyújtott a számukra, azért cserébe, amivel ők rendelkeztek: kiváló műtermi felszereltség, jól működő műterem, talentum, stb., az kimondottan még sovány vigasznak sem nevezhető.

Mindent elvesznek tőlük, csak egyet hagynak meg, a munkához való jogot. Mert felajánlják, hogy saját műtermében dolgozhassanak. De azt, amit az élet felkínál, azt el kell fogadni, mert nem biztos, hogy más, értékesebb dolgokkal is fog kecsegtetni. Ezért ők bölcsen döntenek, amikor elfogadják. A hatalom természetesen beleavatkozik szinte minden lépésükbe: teljesítményük, nyitvatartásik, a megrendelőkhöz való viszonyuk, stb. mind-mind ellenőrzés alatt van, ők maguk is rendszeres megfigyelés alatt állnak – mint a legtöbb magyar – megbízhatatlanok. Lecserélnék őket, csak az a baj, hogy nincs kivel.

A családfő érdeklődése a legszélesebbnek bizonyul, de számára legtöbbet a család és a munka, a fotografálás jelentette. Különös büszkeség tölti el fiai cseperedését látván, akikben nemcsak a saját élete, de a szakma folytatását is szeretné látni. Rendkívül izgatta családja, fiainak jellembeli tulajdonságai, amit tapasztalt, azt lehet kissé fájlalta magában, mert egészen korán, bizonyos ellentéteket fedezett fel a két gyerekben.

Az Ignáczy-fiúk 1919-ben Erre utal a két fiáról készített

324

Ferenczi Imre

gyermekkori felvétel, amelyen egy baromfi pár társaságában vannak lefotózva.

Az idősebb fiú előtt a tyúk, a fiatalabb előtt pedig a kakas van. A későbbiekben ennek tudatában igyekszik alakítani sorsukat és életüket, már amennyire tőle a dolgok függővé válnak.

Ignáczy Géza és családja (középen a szülők, mellettük fiaik: balról jobbra László és Kálmán, valamint lent két lányuk: Sarolta és Gizella)

A boldog Ignáczy házaspár 1928 karácsonyának harmadik napján ünnepli egybekelésük 25. évfordulóját. Az ünnepségen több mint harmincan voltak jelen, elsősorban a város előkelőségének képviselői. Az ebből az alkalomból készült fotók semmi tanújelét nem adják annak, hogy bárkit is aggodalom töltött volna el a jövőt illetően. Igaz, a háborúig még messze van, de a gazdasági krízis következményei lecsapódnak Beregszászban is, amelyek arra késztetik a mestert, hogy vállaira vegye masináját, és vándor fotográfusként teremtse elő a megszokott megélhetést, de ehhez már fiai is társulnak.

Keveset sikerült megtudnunk az Ignáczy család helybéli és távoli szakmai kapcsolatairól. Ugyanis a városban akkoriban működtek más fotográfusok is, mint Berghammer I., aki Munkácson és Beregszászban egyaránt működtetett fotográfiai műhelyeket. Ugyanúgy érdekes lett volna megtudnunk, hogy voltak-e egyáltalán fotográfiai kapcsolatai Ungváron, vagy ismerte-e Berky Dezsőt Szatmáron, vagy kissé nyugatabbra, tudott-e a nyíregyházi Károlyi István Párisi Fotó Szalonjáról, a Luther u. 3. sz. alatt. Ha igen, akkor miként működött ez az ismeretség. Arra viszont sikerült fényt derítenünk, hogy a helybéli elittel a család hamar megkedveltette magát. Az idősebb fiú, László a két világháború között jól menő műtermet nyit Szolyván, amely kisebb eltérésekkel szinte a beregszászi műterem másolata.

A fiatalabb testvér, Kálmán visszafogottabb természetű, ezért az apa úgy találja jónak, ha vele marad. Így a jövőben együtt dolgoznak. Ignáczy Kálmán 1940.

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

325

december 15-én köti össze életét Habit Magdolnával. Boldog házasságukból a 20. század legnehezebb éveiben hat gyermekük születik. Ezek az évek frontról érkező szomorú értesítőktől, nélkülözésektől, rendszeres szirénázásoktól és kisebb-nagyobb bombázásoktól, majd az oroszok 1944. október végi bevonulásától lesznek emlékezetessé nemcsak az Ignáczy család, de az egész Bereg-vidék és Kárpátalja magyarsága számára, mert a szó szoros értelmében ekkor szabadul el a pokol.

Megkezdődnek a megtorlások, rekvirálások, az erőszak és a bűnözés, a félelem, a rettegés, a bujkálás, az igazi emberi tragédiák egész sorozata. A nehézségeket az ifjú pár csak szorosan egymásba kapaszkodva, a szülők és szűk környezetük segítségével tudja legyőzni. A II. világháború idején mind a két fiú a frontra kerül, ahol László, az idősebb testvér, a család és a családfő igazi reménysége, nyomtalanul eltűnik. A legközelebbi hozzátartozók – a szülők – mély fájdalommal veszik tudomásul a tényt, amin sem ők, sem pedig mások változtatni nem tudnak.

Egyetlen dolog marad hátra, a reménykedés, ami végül is nem hoz semmilyen pozitív eredményt. De belenyugodni a veszteségbe sosem tudott a család. Mivel levél nem maradt fenn és hír semmilyen nem érkezett tőle, így a szülők haláluk utolsó pillanatáig várták fiukat.

Ignáczy Kálmán közvetlenül a háború befejezése után visszatért, mint ahogy az egyik „ősportré” is igazolja: lesoványodva, az élettől, a sorstól összetörve, lebetegedve, de élve.

A világháború után Ignáczy Géza és fia, Kálmán új műtermet nyit a családfő műszaki berendezésével. Ám az új káderképzés korszakában, minden tudásuk és rátermettségük ellenére elég nehéz megállni a helyüket, mert legkevesebb alapfokon bizonyítaniuk kell „A szocialista tudomány vívmányainak” ismeretét, aminek elsajátítása bizonyos elvi és nyelvi nehézségekbe ütközik. Ezen kívül bizonyos szakmai szempontokat is megkérdőjeleznek velük kapcsolatosan. Végül békén hagyják őket.

Az apa és a fiú együtt dolgozik, egészen Ignáczy Géza nyugdíjba vonulásáig.

Ezután fia már önálló munkát nem vállal. Dolgozik ugyan, de továbbra is csak másodhegedűsként. Inkább családjának él, szabadidejében bevásárol, otthon segédkezik, olvasgat. Nem tartja különösebben érdemesnek egy olyan rendszer aktív támogatását, amely elvette vagyonukat, kisemmizte a családot, és rendszeres megaláztatásoknak tette ki őket. Ez bizonyos belső tiltakozásnak is volt tekinthető.

Az önálló munkavállalás elutasításában másfajta tényezők is közrejátszottak. Az egyik az volt, hogy a háború évei után erősen megromlott az egészsége, továbbá, hogy a felszerelések nagy része teljesen elavult, újak vásárlásának viszont már nem nagyon látta értelmét. Így a szerény körülmények már nem tették lehetővé a kiváló önálló teljesítményt.

Ignáczy Kálmán hat gyermeke közül egyik sem vállalta hivatásszerűen a nagyszülők és a szülők tevékenységének folytatását. Egyedül Magdolna lánya érzett némi vonzódást a fotográfia iránt, ami csak rövidtávra vonta be a hivatásos fényképészek közé. Ő a fotózás tudományát az apja mellett sajátította el ugyan, de egy életre – ki tudja, miért? – nem vállalta fel azt. Így, ami dinasztiának indult, sajnálatos, de megszakadt.

Ignáczy Géza fotóművész közkedvelt, humoros személyiség volt. Vidám, következetes és megfontolt természetének köszönhette, hogy késő öregkoráig megőrizte szellemi frissességét és azt a szeretet és megbecsülést, amit egy életen gyűjtögetett.

326

Ferenczi Imre

Az örökösen szépre, jóra, és igazra való törekvését az élet matuzsálemi korral jutalmazta. Sokak megdöbbenésére 1961-ben 81 éves korában hunyt el Beregszászban.

Halálával akkor nemcsak egy tekintélyes és patinás öregúr, hanem egy kiváló, sok élettapasztalattal és szakmai tudással rendelkező ember távozott városunkból, aki egyben oszlopos tagja volt a helyi magyar társadalom gerincének, ha még erről akkoriban nem is esett szó. De érezni azért lehetett, amikor utolsó útjára elkísérték, és a legtöbben ezt érezhették. A váratlan veszteséggel nemcsak a család, de a rokonok, barátok, ismerősök széles köre is nehezen tudott megbarátkozni, mert Ignáczy Géza amellett, hogy rendkívüli családfő volt, olyan példaképnek is számított, aki talpon állva, egyenesen, minden hajbókolások nélkül viselte el az élet összes kudarcait, beleértve szeretett fia elvesztését is. Ezért sokak szívét bizonyos hiányérzet töltötte el váratlan távozása után. Tisztelői közül, akik még élnek, ma is sokan szeretettel gondolnak rá.

Bereg-vidéken, Kárpátalján a rendszerváltás előtt nem voltak nemzetiségi csoportosulások, mert minden ilyen, vagy hasonló kezdeményezést nemcsak a születése előtt felszámoltak, de meg is toroltak. Ám ezek ellenére a helyi magyarságot egy láthatatlan lánc fűzte össze: lehetőleg együtt barátkoztak, saját fajtájukkal házasodtak, megtartották: kultúrájukat, hitüket, és szokásaikat. Ezek közé nehezen lehetett éket verni a különböző politikai igyekezetek ellenére is. Az emberek odafigyeltek egymásra, számon tartották úgy a jó, mint a rossz cselekedeteket, az eredményeket, még abban az esetben is, ha történetesen nem voltak köszönő viszonyban egymással. A háttérből támogatták egymást nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is, amivel szemben a hatalom képviselői sem tudtak mit kezdeni.

Ignáczy Kálmánra volt munkatársai úgy emlékeznek, mint olyan emberre, aki után akár órát is lehetett volna igazítani: mindig kifogástalan öltözékben, pontos időben járt be a műterembe. A kezéből csak kifogástalan munkát adott ki. Sokszor a portrék többsége, mivel a szovjet nyersanyag nem volt a világ csúcstechnikájának szüleménye, beavatkozásokat igényelt a munkamenet különböző fázisaiban.

Ilyenkor a fotográfus olyan finom retust alkalmazott, hogy annak a legkisebb jelét sem lehetett észrevenni, felfedezni. Ma ezt úgy neveznénk, hogy digitális retus.

Különös értékelés ez egy olyan művész munkájával kapcsolatosan, aki látási zavarokkal küzdött. Barátságosan mosolygós, a vegyszerektől és a háború idejéből visszamaradt betegségeit tükröző arcával, és sovány, köpenyes alakjával, hóna alá szorított táskájával nap, mint nap észrevétlenül oson otthona és a műterem között, eközben ha ismerőseivel találkozik, kalapját illedelmesen megpöccinti, és már rohan is tovább. A család és a munka. között ingázott egész életében – kivéve a háborúban eltöltött éveket – a legnagyobb nyugalmat, és harmóniát teremtve maga körül. Azt, hogy valóban mi lakozott benne, csak sejteni lehet, mert családja előtt is ritkán tárulkozott ki. Így magával vitte szinte minden titkát.

Ignáczy Kálmán gazdag lelkivilága nemcsak a fotóművészet szépségének bemutatásában nyilvánult meg, hanem a család szeretetében, ahol ki tudta bontakoztatni érzelmi gazdagsága minden árnyalatát. E téren messzemenően egybeesik az egykori munkatársak és a gyerekek véleménye, mert szerintük művészi szintű volt az a gondoskodás, amit a családja iránt tanúsított. Egyforma alázattal szolgált kicsit és nagyot, idegent és rokont. Ebből adódóan számára nem létezett kis és nagy feladat. Végtelenül megbízható ember volt, mindig mindenben lehetett rá számítani. Nem gyűjtötte az elismeréseket, de kiválóan tudta, mik a teendői és hol a helye az életben.

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

327

Ignáczy Kálmán 1986-ban elhunyt. Ezzel véget ért egy fotográfus család közel 80 éves tevékenysége, amely hatékonyan befolyásolta az idők folyamán Bereg-vidék életének nagyon sok mozzanatát.

Ignáczy Géza és családja fotográfusi tevékenysége Egy sikeres vállalkozáshoz kemény akaratra, kitartásra, komoly szakmai rutinra, emberismeretre van szükség. Mert lehet ugyan kísérletezni, de a szakmát azért jól kell tudnia gyakorolni. Az akkori idők rendje és módja szerint Ignáczy Géza fotográfus egyre nagyobb tekintélynek örvend és egyre nagyobb bizalommal, tekint a jövőbe, mint a legtöbb alázatos híve a katolikus egyháznak. Családján belül nagyon komoly vallásos értékrend uralkodik, amely megingathatatlan fundamentuma magán- és társadalmi életének, munkájának. Minden ügyében mellette áll a hűséges feleség, a több gyermeket vállaló anya, a hűséges segítőtárs, a képzett tanácsadó, aki részt vállal mindenben: család, munka, társadalmi élet, és szintén nem akar lemaradni. Ebben az időben az Ignáczy család nagyon boldog: templomba járnak, dolgoznak, folyamatosan megrendeléseket vesznek fel, fotografálnak, könyvelnek, tervezgetnek, és mint a legtöbb fiatal, ők is szórakoznak. Aztán észrevétlenül kitör az I. világháború, és egymás után következnek a nehéz évek. A gazdasági pangás, az infláció, a háborút kísérő szegénység és éhínség éppúgy érintik Ignáczy Géza családját, mint a másokét.

A Tanácsköztársaság, majd a trianoni „megegyezés” üvegprizmaként nagyítják fel az egész országot érintő gondokat. A fotográfusi tevékenység akadozik, de hosszú időre soha nem szünetel.

Bővül a különböző szolgáltatások skálája és minősége. Ide tartozik a vidékre való kiutazás megrendelés esetén, részletfizetéssel, fizetéskönnyítéssel járó elszámolás, bizonyos árengedmények adása csoportképek megrendelésekor a szolidabb anyagiakkal rendelkezők – diákok, katonák – részére. Így rajzolódnak ki egy sikeres fotográfusi vállalkozás mozaikjai, amely kimondottan tiszta, mindenféle erkölcstelen sallangoktól mentes. Ez évről-évre jobban beváltja a hozzá fűzött reményeket, ami inkább az Ignáczy család erkölcsi, művészi és egzisztenciális elismeréséhez, de nem a gyors meggazdagodás felé vezet. Persze az utóbbi sem marad el idővel. Ekkor kezd épülni a Széchenyi utca 44. szám alatt az új családi ház, amely később több funkciót tölt be a vállalkozásuk terén. Felvételeket készítenek különböző sport és kulturális, és magán rendezvényeken: esküvőkön, jubileumi és más ünnepségeken. Mindenütt ott vannak a dolgok sűrűjében. Albumokat, tablókat készítenek iskolák, egyesületek, vállalatok részére. Szinte házról házra kilincselnek tervek, rajzok, okmányok sokszorosítását vállalják, eközben fényképnagyításokat végeznek, még régi, kis képekről is kiemelt garanciával. Szorgalommal járják a vidéket, és tájképfelvételeket készítenek képeslapokhoz, hogy kellő betekintést nyújtsanak a vidék jellegzetességeiről. Műszaki tárgyakat fotóznak klisék készítéséhez, reklámcímkékhez, árjegyzékekhez. Külön megrendelésre fényképeket készítenek selyemre, porcelánra, kívánság szerint. Az igazolványképeket egy órán belül kidolgozva adják a megrendelő kezébe, akár házhoz szállítva.

Az említetteken kívül diapozitívokat állítanak elő reklámcélokra, hogy azokat kivetíthessék, vagy kinagyítva az „ószlagokba” (kirakat, vitrin, olykor üzlet – helyi szóalkalmazás) tehessék. Szóval se szeri, se száma az Ignáczi család tevékenységi,

328

Ferenczi Imre

és ajánló listájának. És akkor még nem szóltunk a legfontosabb tevékenységükről, a műtermi felvételekről, amelyek gondos, aprólékos és precíz, pontos teendőkből állt össze nap, mint nap. Ezek szigorú sorrendje nem engedte meg a lazítást, csak alkalmanként, azaz leginkább ünnepekkor, de a kulisszák mögött ilyenkor is folyt csendesen a munka.

A 20-as éveket követően a műterem, amely hol a Széchenyi utcában, hol a bankudvarban működik, kezd megtelni reménységgel, régi és új megrendelőkkel.

De a megnyitást követő „Aranykor” már csak letűnt délibáb marad, amit nem tud rögzíteni a legmodernebb masina lencséje sem, még úgy sem az előhívó. Igaz, a megrendelések száma lassú tempóban növekedik, de ahhoz aránytalan jövedelem társul. Ezért Ignáczy Géza megpróbálja latba venni minden rátermettségét és tudását: szervez, hirdet, prospektusokat bocsát ki, kisebb-nagyobb sikerrel. Ezek közül néhány példány a mai napig is kézen forog, és különleges értéket képviselnek Beregvidék fotótörténetében, mind tartalmukat, mind korukat illetően.

Az ereje teljében lévő fotográfus néha fellélegzik, mert már a gyerekei is be-bejárnak a műterembe és a laborba. A családfő titkos vágya – a helyi fotográfia folytonosságának biztosítása – kezd valósággá válni. Repdes a szíve, amikor látja, hogy a fiukban kezd kibontakozni az „öröklődés és a tehetség jelei”. Mindezt elégedéssel konstatálja. Közben szállnak az évek, az érett fotográfus komoly döntés elé kerül. Sokat vívódik, míg rászánja magát arra a lépésre, hogy László fiát Szolyván a Masarik utca 26. sz. alatt fényképész műterem megnyitásával önálló útjára indítsa. A valóságban László nem tehetségesebb, de sokkal önállóbb, mint öccse, Kálmán. És ez fontos tartozéka vállalkozásának, elképzelése valóra váltásának. Kálmán az apja mellett marad.

A döntés az egész család előnyére válik: a nyereség felülmúl minden várakozást. Mindkét fiú megállja a helyét: mindketten ritkaságszámba menő tehetségek. A szolyvai műterem, ugyanúgy, mint a beregszászi, a szolgáltatások gazdag választékával várja a megrendelőket.

Munkájukat, figyelembe véve a helyi igényeket, többnyelvű hirdetésekkel és reklámokkal teszik hatékonyabbá.

Az egyik ilyen hirdetésből tudjuk meg, hogy Ignáczy László fényképész tudását Beregszászon kívül az ország más városaiban, sőt külföldön is gyarapította. Így hát feltételezhető, hogy az igényes és szép művészi fotográfia készítésének szerves része volt a magas tudás megszerzése és továbbadása.

Kutatásaim során sajnos nem találtunk egyetlen olyan fotót sem, amelyet annak idején Ignáczy László készített. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tehetségét

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

329

ne fémjelezték volna művészi kivitelezésű fotográfiák. A karrierje önhibáján kívül tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel a II. világháborúban nyomtalanul eltűnt. Így az a folytonosság, amelyet Ignáczy Géza, az apa tervezett, és megálmodott, nem valósult meg, szertefoszlott. Ennek láthatatlan terhét élete végéig cipelte, mert mindig abban reménykedett, hogy egykoron majd hazatér, és az élet ott folytatódik, ahol abba maradt.

A háború befejezésekor Ignáczy Géza 65 éves, és mint a legtöbb ember, szeretetett gyermeke elvesztése miatti fájdalmát érzi a legnagyobbnak, amelyet aktív munkával próbál gyógyítani: csak így képes némileg enyhíteni a lelki traumát, amely őt és családját érte. Ám rövidesen megkezdődik kálváriája: megfosztják becsületes munkájával szerzett vagyonától, értékeitől, megalázzák – nyomoznak utána és figyelik. A szó szoros értelmében elveszítenek mindent. Így nem marad más hátra, mint a látástól vakulásig tartó munka, amit az új „elvtárs-urak” büntetésnek szánnak, de megfeledkeznek arról, hogy ez gyógyír is lehet lelki sebeikre.

Az idős fotográfus emberileg és művészileg talpra áll ugyan, de erkölcsileg és anyagilag már soha. Beletörődik a lehetetlenbe, mert a szakmának a háború után már elveszett az igazi varázsa, de a mindennapi robot ébren tartja a reményüket.

A II. világháborút követően Ignáczy Géza és a frontról visszatért Kálmán fia nagyon rövid ideig önállóan, majd az államosítás után az Artelj Vpered műhelyében dolgoznak. Mivel a műhely többprofilú, hamarosan szakosítják és szétválasztják. Így többek között megalakul a Derzsfotó. Az apa és a fia – a rossz nyersanyag és a rendszertelen ellátás ellenére, ami komoly feszültségeket okoz – munkája kiváló, és remek alkalmazkodási képességük, valamint szolgálatkészségük révén továbbra is megtartják megrendelőik körét. De igaz, csak a belső igény kényszeréből, valamint a klientúra iránti tiszteletből garantálják a megszokott minőséget, ami egyre nehezebben sikerül az őket követőknek. Számukra viszont a fényképezés hivatás, amely nem a meggazdagodást szolgálja, hanem egy életre szóló elkötelezettségnek számít. Ezért olyan gyönyörűek és hangulatosak azok a fotográfiák, amelyeket ők készítettek.

Hétköznapok és ünnepek Ignáczyék a műteremben nemcsak fotózással, hanem különböző termékek értékesítésével is foglalkoztak, amely komoly része vállalkozásuknak. A vidék lakosságának fényképezőgépek, a fotózáshoz szükséges vegyszerek: fixir nátron, Agfa-Rodinál, tömör hívók, Platina Aranyhívók gazdag választékát kínálják kiegészítésül. Ezen kívül még árusítanak különböző gramofonokat és a hozzájuk szükséges alkatrészeket: rugókat, tűket, felhúzó karokat, tölcséreket, dobozokat, eleinte kisebb, de az idő multával, egyre nagyobb tételekben.. A nagyobb lehetőség kibontakozását jelenti Ignáczy Géza számára a családi ház felépítése a Széchenyi (ma Ivan Franko) utca 44. sz. alatt, amelynek nem lakott részében bővítik a kereskedelmi tevékenységüket és a fotográfiai szolgáltatásaikat. Itt oldják meg a felsorolt árucikkek nagybani raktározását, valamint fotografálást is vállalnak. A családfő szervezői ambíciói az üzlet más irányú fejlesztésében is nagyszerűen működnek és kamatozódnak. Ez nagy előnyt jelent másokkal szemben.

330

Ferenczi Imre

A fentebb említettekkel azonban az Ignáczy Géza és családja működésének köre még messze nem merült ki. Ugyanis a II. világháború előtt az Ignáczy család működtette az Andrássy út 3. sz. alatti mozgószínházt, azaz a mozit, amely nagy érdeklődésre tartott számot. Arról viszont nincsenek dokumentumaink, hogy vajon a színház épülete bérelt vagy magántulajdonú volt-e? A magán jellegét mindössze egy reklám prospektus bizonyíthatja, de biztos választ a hozzátartozók sem tudtak adni.

A mozgószínház „Uránia” néven volt ismeretes, és ott nemcsak filmeket vetítettek élő szöveg vagy zongorakísérettel, de egyre rendszeresebb időközökben hangosfilm és élő színházi közvetítést is tartottak, amiről hiteles reklámhirdetés tanúskodik.

A színházi előadásokat inkább a A családi ház vidék elitebb rétege látogatta, a filmvetítéseket viszont már a lakosság szélesebb rétege is megtekinthette, mivel a helyárak differenciáltak voltak. A mozi-színházban az első helyeket a gyerekek és a diákok számára tartották fenn, ami árban egyharmada volt a páholyokénak. Az intézmény nem kis szerepet játszott bizonyos polgári eszmék, nézetek és érzelmek népszerűsítésében, de a társasági életnek is színtere volt: találkák, ismerkedések, szórakozások helye.

A munka mellett az Ignáczy család kiveszi a részét a társadalmi életből is: a családfő alapító tagja a beregszászi római katolikus egyház legényegyletének, az egylet leányszakosztályának vezetője felesége, Gizella asszony. A kedves és figyelmes feleség itt is aktívan támogatja szeretett férjét. Ignáczy Géza itt szerzett érdemeiről a tagság elismerően nyilatkozik és javasolják, hogy a nevét márványtáblán örökítsék meg. Nem tudjuk, hogy a márványtábla elkészült-e, de talán ma megoldható, hogy Ignáczy Gézának emléktáblát állítson Beregszász társadalma, akiket a fotóművész hosszú évtizedeken keresztül hűségesen és becsülettel szolgált. Ezt annál is inkább javaslom, mert egykor tagja volt a városi képviselőtestületnek is.

Miért szépek az Ignáczy-fotográfiák?

Az idős Ignáczy, aki feltehetően megjárta az I. világháború poklait, ha nem, akkor civilként élte meg annak kínszenvedéseit. Így a háborúval kapcsolatban konkrét tapasztalatai voltak, ezért végtelenül bántotta a II. világháború kitörése, amely-

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

331

nek köszönhetően kerékbetört minden, fiaival kapcsolatos elképzelése. De azért is bántotta a háború, mert alkotó személyiség volt, akinek életeleme az építés.

A háború viszont mindent lerombol és tönkretesz. Ezért Ignáczy Géza százszorosan nehezebben viselte annak viszontagságait, és beletörődése csak látszólagosnak bizonyult. Ezt igazolja a frontról frissiben hazatért fiáról készített fotográfia, amely szociofotónak is mondható, s amelyen laikus szemével is nagyon jól észrevehető az ellentét, amit sugároz az alany és a megjelenítés. Így is kiválóan érezhető az emberi vérből és sárból bakancsok által dagasztott fagyos lövészárkok nedves hangulata, a nélkülözésektől csontra aszott katonai „jó élet”. A felvétel annak ellenére, hogy nem műtermi, kiváló minőségűnek mondható a maga nemében, akár spontán, akár megfontolva készült.

Tájfelvételei között a Beregszászról és fontosabb épületeiről A hazatért katonafiú készítettek a legérdekesebbek, ma különösen ritkaságoknak, fotórelikviáknak számítanak. E felvételek készítésére nem megélhetési problémái vagy kapzsisága hajszolták, hanem a környék felfedezésének, megismerésének és megörökítésének vágya hajtotta. Természetesnek tartotta azonosulni azzal a vidékkel, amelyben gyökeret vert élete. Otthonosabban érezni magát ott, ahol a megélhetést biztosították az ő, és családja számára.

Az egyik fotó egy belvároshoz közeli, villaszerű ház vagy a közeli szőlőhegy nyaralójának teraszán készült. Hasonló házak közül néhányat még a ma is találhatunk Beregszászban, amelyek teraszkorlátait a népi építészet elemei alkotják a fotón látható személyek háta mögött.

A nem túl gazdag és csonkacsalád fiatalabbjai, amelynek férfi tagjai feltehetően csak nem rég kapták meg a behívókat, kissé szomorúan, de bizalommal tekintenek a jövőbe. A nagymama fájó, elégedetlen, de belenyugvó sóvárgó tekintete, amit leginkább félrebiggyesztett ajka sugall, inkább a távoli múlt nehéz történésein kalandozik. A fiatalabb hölgy ölében nem véletlenszerű a könyv, amelynek tartalma egy romantikus szerelmi történet, vagy kalandregény, amely enyhe pirulája a jelenből való menekülésnek. Bereg-vidéken a múlt században dívott az olvasás, aki tehette, még faluhelyen is könyveket vásárolt, de nem azért, mert ezzel úrhatnámságát akarta kifejezni, hanem, mert valóban kereste a kivezető utat az élet, olykor teljesen reménytelen helyzeteiből. A fotón ismeretlen, de tipikus női arcok láthatók, ame-

332 lyekkel elég gyakran találkozni a vidéken, akik fiatal koruk ellenére elég jól tudják palástolni érzéseiket, amit idővel egyre jobban elveszítenek.

A következő kép négy, kimondottan jóvágású fiatalember portréja, sok mindent elárul úgy a fotó készítőjéről, mint a rajta szereplőkről, és nem kevésbé azokról az öltözködési ízlésekről és szokásokról, amelyek egy kisebb

Ferenczi Imre

Egy ismeretlen csonka család

Az Ignáczy-fiúk (a sorban elől Kálmán, a végén László) barátaikkal

provinciális városban a II. világháborút megelőzően uralkodtak Kárpátalján. A fiatalemberek könnyed és szép egyenes tartása testük rendszeres kultúrájára utal, ami igazán kellemes benyomást keltő, mintha most ugrottak volna elő valamelyik gyufás skatulyából mindannyian. Ráadásul nemcsak elegánsak, de intelligensek is, amiről értelmes, tiszta, és jó szándékú tekintetük árulkodik. És ha megfigyeljük jól a két Ignáczy fiú kimondottan széles állát, amely higgadt, megfontoló jellemükre céloz, amit a fotográfus akár mellőzhetett volna, ám fontosnak tartotta, hogy félprofilból ez értelmezhető legyen a szemlélődő számára. A fiuk még fiatalok, nem magukba roskadtak, nem észlelni rajtuk sem a fizikai, sem a lelki terhek nyomait, még előttük az élet.

E képhez elég összehasonlítani Ignáczy Kálmán frontról hazatérése utáni fotóját, és

Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

333

sajnálattal észleljük a lényeges különbségeket, amelyeket a fotográfus érzékeltet, a szemünk elé tár.

Beregszászi elöljárók csoportképe

Ez a szép és megkapó csoportkép arról az igazi, belső, szabad akaratról tanúskodik, amely egyszerre összefogja és teljesen lazán tarja ezt az érett férfi csapatot, akik feltehetően a város és a megye előjáróságai voltak. Mi az, amit üzennek magukról az utókornak? És mi az, amit maga Ignáczi Géza fotográfus látatni akart?

Mert bizonyosan céljai voltak ezzel a szép nyári felvétellel, amely sugárzik a belülről áradó nyugalomtól, az egészséges önbizalomtól.

Az Ignáczy-fotográfiák mindazok ellenére, hogy a művészetük igazi gyöngyszemeihez nem jutottam el, mert azok féltve őrzött családi relikviák, és nézegetni is csak rövid pillantásra engedik, s hogy néhányat felleljen az ember, további nyomatékos és hosszadalmas kutatásokra lenne szűkség, amelyekre sajnos több oknál fogva nem nagyon vállalkozhattam. De számomra még így is óriási örömöt és élvezetet adott a munka, melynek során megismerkedhettem az Ignáczy család rövidke történetével, fotóművészeti és más irányú tevékenységével. A sors különös szerencséjének fogom tekinteni, ha lehetőségem adódik a történetük további kutatásaihoz.

Egy letűnt kor krónikásai voltak Azt hiszem, az Isten nagyon szerethetett bennünket, bereg-vidéki embereket, amikor Ignáczy Géza fotográfust Beregszászba irányította. Hálásak lehetünk a fényképésznek és két fiának, Lászlónak és Kálmánnak, hogy a kor krónikásai

334

Ferenczi Imre

voltak. A több ezer fotó, amelynek ma magas színvonaluk ellenére legtöbb helyen poros ládikókban, padlásokon vagy a lomok között hevernek, egykoron nagyon megbecsült gyöngyszemei voltak Kárpátalja fotóművészetének. E fotók minden tekintetben nagyobb megbecsülést érdemelnének, mert nemcsak művészeti ritkaságok, maradandó értékek, hanem ékes bizonyítékai is annak, milyen volt az élet a Bereg-vidéken az I. világháború előtt és az utána következő időszakban.

Az Ignáczy család messzemenően hozzájárult a kultúra, a művészet, a művelődés, és a gazdasági élet fejlődéséhez. Különös érdeklődésre tarthatnak számot azok a fényképek, amelyeket Ignáczy Géza fiatal korában készített, ugyanis nem tudjuk, hogy pályafutása kezdetén vándor fotográfus volt-e, vagy valamelyik neves hazai, esetleg külföldi fényképész műtermének neveltje. Bízunk benne, hogy a homály eloszlik, és Ignáczy Géza méltó helyet kap majd a nemzeti fotótörténetben.

Ignáczy Kálmán karrierje kibontakozását az édesapa és maga a fiú is nem az önálló munkában látta, mint inkább abban, hogy munkatársként tevékenykedjenek. A fiatalabb fiú a tobzódó vállalkozói élettől nyugodtabbra vágyott, ami végül is teljesült a számára. Az érzékeny lelkivilágú Kálmán csak az „apa műtermében” érezte magát igazán jól. A szemtanuk elmondása szerint, amikor Ignáczy Kálmán édesapja halála után magára maradt, visszahúzódott és már csak a laboráns szerepet vállalta. Néha régi barátai, nagyon közeli ismerősei hosszas unszolására még oda állt a gép mögé és készített ugyan felvételeket, de ilyenkor az apja módjára, szerette kicsit produkálni magát, fontoskodott, és bizonyítani akart, mint fiatalabb korában. Ilyenkor szinte repdesett a lelkesedéstől és az örömtől, éltették ezek a rövid pillanatok, mert szükségesnek érezte magát. De ahogy jöttek, úgy el is múltak. És aztán, egyszerre szertefoszlott minden, ő is eltávozott.

Az egyik Ignáczy unoka, Magdolna egy rövid időre még átvette a „stafétát”, de egészségügyi és más problémák miatt nem folytatta a komoly művészi vénát igénylő hivatást.

Ignáczy Géza, a nagy fotográfus talán érezte is a család ilyetén „magvaszakadását”, ezért sürgette, hogy László fia önálló vállalkozást nyisson Szolyván. Mint tudjuk, igaz csak a leszármazottak elbeszéléseiből, hogy a vállalkozás jól funkcionált már az első napoktól kezdve. Ám az élet szomorú iróniája folytán László nyomtalanul eltűnt a II. világháború útvesztőiben. Szolyván végzett fotográfusi munkái számunkra ismeretlenek. Felhívásunkra sem Beregszászból, sem Szolyváról nem jelentkeztek, akik fényképekkel tudták volna igazolni munkásságát.

Végül szeretném megjegyezni, hogy azért is foglalkoztam szívesen az Ignáczy család történetével, mert szüleim a múltban kiváló emberekként és jó ismerősökként tartották számon őket. Ennek következtében 1955. évi nyári szünidőm alkalmával, mint a fotografálás iránt érdeklődő, néhány hónapot tanulóskodtam a két neves mester: Ignáczy Géza és Ignáczy Kálmán mellett. Ez adta a bíztatást ahhoz, hogy a család múltjával foglalkozni kezdjek. Sajnos, csak ennyi adat állt a rendelkezésemre egy igazi fotográfusi család érzelmekben és tapasztalatokban gazdag, de a sors által könyörtelenül megtépázott, ugyanakkor magát mindig vállalni tudó életének a megírásához.

valóság Hüse Lajos – Nyírcsák János

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-SzatmárBereg megyében Folyamatosan tapasztaljuk, hogy a fejlett társadalmak gazdasági rendszerében gyors változások mennek végbe. Gyors munkaerő-leépítések és új beruházások követik egymást szinte kiszámíthatatlan formában. Ebben a környezetben a fennmaradást, a piaci előnyt maga az ember, az emberi tudás teszi lehetővé. Azt is mondhatnánk, hogy ma a tudásalapú társadalmak (és szervezetek) jelentik a jövőt, a vagyont és a hatalmat. A termelés során megjelenő tudásalapú hozzáadott érték az az egyedi, csak az adott szervezetre jellemző termelési tényező, amely a versenyelőnyt jelenti.

Tanulmányunkkal rálátást szeretnénk biztosítani a tudástársadalom megyénken belüli fejlődési irányaira, tendenciáira kívánunk rámutatni.

Problémafelvetés Az Európai Unió 2000 márciusában fogalmazta meg Lisszaboni Programját, melynek célja, hogy az EU 2010-re a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb tudásalapú társadalmává váljon. A program számos pontban jelöli meg, hogy a közösségnek milyen gazdasági és társadalmi reformok irányába kell elmozdulnia, és hova kellene megérkeznie. Mivel az azóta eltelt években az – egyébként rendkívül összetett, s helyenként a jelenlegi viszonyok között egymásnak ellentmondó gazdasági és társadalmi folyamatokat előíró – programban nem sok előrelépés történt, Wim Kok (volt holland miniszterelnök, akit az Európa Tanács a Lisszaboni Program értékelésével bízott meg) nemzeti stratégiák kialakítását szorgalmazta (Kocsis 2004). Európa gazdasági vezetői már többször értékelték a lisszaboni stratégia megvalósítását, arra a kérdésre keresve a választ, hogy sikerül-e Európát 2010-ig a világ legversenyképesebb és legdinamikusabban fejlődő tudásalapú társadalmává tenni. „...Európa versenyképességének és dinamizmusának fejlesztéséhez valóban a lisszaboni stratégia jelenti a legmegfelelőbb utat. A stratégia végrehajtásában azonban már jelentős hiányosságok mutatkoznak. 2003 márciusában a stratégia elfogadását követő harmadik évet zárjuk, anélkül, hogy a célkitűzések megvaló . A tanulmány alapját képező kutatást a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési Tanács támogatta 2004-ben. A jelen írás az elkészült tanulmány kivonata.

336

Hüse Lajos – Nyírcsák János

sítása érdekében lényegi intézkedéseket dolgoztak volna ki, vagy hajtottak volna végre.” (UNICE 2003) Hazánk EU-tagságából adódóan nemzeti célokká válnak a közösségi célok; tekinthetjük ezt a modernizáció külső hajtóerejének. Emellett megfigyelhetőek azok a belső hajtóerők is, melyek a tudástársadalom kialakítása – vagy a létező kezdeményezések megerősítése – irányába hatnak. E hajtóerők egy részét nevezhetjük talán kényszernek is, hiszen Magyarország földrajzi, valamint gazdasági-társadalmi helyzete alapján a fejlett társadalmak körébe tartozik – noha a poszt-szocialista országokra jellemző, sajátságos fejlődési úttal és jelennel –, s ennek a társadalmi körnek a szabályszerűségei kényszerítő erővel hatnak rá. A globalizáció folyamán meglóduló gyors változásokkal lépést kell tartani, s e lépéseknek nem csupán megfelelő üteműeknek kell lenniük, de a megfelelő irányba is kell tartaniuk, ellenkező esetben a gazdaság fejlődése megtörik, a társadalom pedig végletesen lemarad a fejlett országok élbolyától. Különösképp veszélyezteti a lemaradás azokat, akik csupán a közelmúltban „léptek be a klubba”, hiszen erőforrásaik hiányosak, gazdaságuk éppen csak elérte a „felvétel” teljesítményminimumát, és sok esetben társadalmi-politikai folyamataik is bizonytalanságukat erősítik.

Magyarország pontosan ilyen: jelenlegi piacgazdasága, demokratikus berendezkedése másfél évtizedes múltra tekint vissza, geopolitikai (NATO) elköteleződése – és elfogadása – még ennél is fiatalabb, az EU-tag státusza pedig oly rövid, hogy még átfogó értékelést sem lehet róla készíteni. Mindezek mellett a társadalom életszínvonala magas, azaz már túl magas ahhoz, hogy az olcsó munkaerő és a tömegtermelés legyen a gazdasági fellendülés motorja – nem is beszélve arról, hogy a tömegtermelés másik esszenciális feltétele, a nyersanyag, illetve az energia is csupán korlátozottan, s drágán előállítható vagy importálható. Természetesen a hazai munkaerő még így is olcsóbb, mint a nyugat-európai, és megfelelően képzett ahhoz, hogy a fejlettebb régiókban már gazdaságtalannak számító termelési ágak letelepedhessenek. Csakhogy ugyanez jellemző a térség több államára, mint például a hazainál jobb ipari háttérrel rendelkező Csehországra, az ugyancsak fejlett gépipari hátteret és mérhetően olcsóbb munkaerőt kínáló Szlovákiára, vagy az európai mértékben mérve is jókora fogyasztói bázist jelentő Lengyelországra, sőt, immár a szaktudást igénylő termelési ágakban is megjelentek a távol-keleti versenytársak.

Ebben a globális környezetben a fennmaradást, a piaci előnyt maga az ember, az emberi tudás teszi lehetővé. Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy a tudásalapú társadalmak jelentik a – nem is olyan távoli – jövőt, a gazdasági prosperitást és a hatalmat. De ez nem csupán társadalmi szinten igaz: a termelés során megjelenő tudásalapú hozzáadott érték, az innováció jelenti azt az egyedi, csak adott szervezetre jellemző termelési tényezőt, amely a versenyelőnyhöz vezet. Tanulmányunkban a továbbiakban a tudásalapú társadalommal, mint kívánatos, elérendő céllal foglalkozunk. Ezen belül elemzéseinket Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére koncentráljuk, miután a megye minden szempontból versenyben áll az Észak-Alföldi Régió másik két megyéjével, illetőleg Magyarország 18 másik megyéjével, valamint a fővárossal, sőt, a határon túli régiókkal is éppúgy, mint ahogyan versenyben áll Magyarország az EU többi tagállamával és a Föld különböző fejlettségű gazdaságaival egyszerre. S ha a tudásalapú társadalmat, valamint a tudástársadalomban kiaknázható lehetőségeket e verseny egyik terepének tekintjük, láthatjuk, hogy az egyik legkeményebb pálya az, amelyre lépnünk kell. Ma a tudásalapú szervezetek jelentik a jövőt és a profitot, vagy Charles Perrow szavaival élve, a vagyont és a hatalmat (Perrow

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

337

1994). A termelés, szolgáltatás során megjelenő tudásalapú hozzáadott érték jelenti azt az egyedi, csak az adott szervezetre jellemző termelési tényezőt, amely a versenyelőnyhöz hozzásegít. A munkaerő tudásának ilyen mértékű felértékelődése szükségessé teszi e speciális erőforrással történő hatékony gazdálkodást.

A tanulmány célja A tudástársadalom Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei fejlődésének esélyeit nagyban meghatározza a megyében folyó felsőfokú képzések – a diplomák – piacképessége, valamint a helyben maradó diplomás munkavállalók elhelyezkedési esélyei. Tanulmányunkban azt a kapcsolatot igyekszünk feltárni, amely a munkáltatók, a diplomás munkavállalók, a jövő-orientált munkaerő-piac, valamint az új globlokál elvárások között állva meghatározó elemévé válhat a megye társadalmi-gazdasági fejlődésének. Távlati célként megfogalmazható továbbá a kigyűjtött és elemzett információk olymódon való, stratégiai felhasználása, hogy az elősegítse SzabolcsSzatmár-Bereg megye társadalmának tudástársadalommá való fejlődését.

Helyzetfeltárás A tanulmányunk kezdetén megfogalmazott célok és prioritások kialakításához, a tudástársadalom Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei esélyeinek meghatározásához első lépésként egy megfelelő szemléletű helyzetképet kell kapnunk a megye társadalmi-gazdasági helyzetéről, sőt tágabb társadalmi környezetéről; Magyarország és az Európai Unió viszonyáról, valamint az Észak-Alföldi Régió helyzetéről.

A társadalmi alapokat egy, a megyét érintő, 1452 háztartásra kiterjedő, reprezentatív vizsgálat nyomán ismerhetjük meg, melynek alapvető célja a megye egészségügyi és szociális helyzetének feltárása volt (Filepné, Fónai és Fábián 2004).

A háztartásfők körében számított munkanélküliségi ráta 11,2 %, a foglalkoztatottak aránya 45,1 % volt, sőt, a háztartások összes tagjának figyelembevételével e mutatók lényegesen rosszabbak. A megyei aktivitási mutatók nem csupán az EU célkitűzéseitől maradnak el, hanem az országos átlagtól is. Ez azt is jelenti, hogy a háztartásfőkre és házastársaikra (élettársaikra) kifejezetten nagy terhek rakódnak, aminek jelentős hatása lehet e csoport egészségi, mentális állapotára, ám azt semmiféle szociálpolitikai ellátás nem veszi figyelembe; ebben az értelemben a szóba jöhető ellátási típusok, pl. a családi pótlék nem ellensúlyozzák az aktív családtagokra és különösen a háztartásfőkre/házastársaikra, élettársaikra rakódó terheket.

Az idézett kutatás eredményeit rendre megerősítik a munkaerő-piaci jelentések. A képzetlenek magas aránya mellett különösen elgondolkodtató a szakközépiskolai végzettségűek nagy aránya, amely a képzési szerkezet elavultságára utal, s egyben arra, hogy a megye munkaerőpiaci-problémáit nem lehet csupán gazdasági fejlesztéssel enyhíteni, hanem csak a képzési szerkezet megváltoztatásával.

A 2004 évi mintába került háztartásfők gazdasági aktivitását a kistérségi és a települési változó is szignifikánsan alakítja. A háztartásfők esetében nagyon erőteljes a települési lejtő hatása a megyében, azaz az előnyök a városoknál, a hátrányok a falvaknál halmozódnak és adódnak össze. Minél jobb a pozíciója egy településtípusnak a megye településhálózatában, annál alacsonyabb munkanélküliséget

338

Hüse Lajos – Nyírcsák János

találunk. A megyén belül az előnyök a középső és észak-nyugati, a hátrányok a déli és a dél-keleti kistérségekben összpontosulnak.

A jövedelmi – gazdasági helyzet egy jól hasznosítható mutatója a háztartások felszereltsége. Jelen tanulmányunkban külön szempontként megjelenik az is, hogy vajon a megye lakossága milyen mértékben képes az információs társadalomhoz csatlakozni – így Filepné, Fónai és Fábián kutatásának azon elemeit emeltük ki, melyek az IT eszközök lakossági jelenlétét is mérték.

1. táblázat: A háztartások felszereltsége IT-eszközökkel (%) A háztartások aránya, amelyek rendelkeznek…

Mobiltelefon 69.9 Vezetékes telefon 68.0 Számítógép 30.7 Internet hozzáférés 7.8 Forrás: Filepné, Fónai és Fábián 2004

(N=1452)

Az egyes háztartások felszereltsége azonban igen jelentős különbségeket mutat a jövedelmi helyzet függvényében. A különbségek igen jelentősek, különösen, ha a modern kommunikációs, telekommunikációs eszközök jelenlétét vizsgáljuk.

2. táblázat: A háztartások különbségei a legalsó és a legfelső decilisekben (%) Birtoktárgy Legalsó decilis Legfelső decilis Megye számítógép 9.2 64.2 30.0 internet hozzáférés 0.0 23.3 7.8 Forrás: Filepné, Fónai és Fábián 2004. (N=1452)

Jelentős eltérések figyelhetők meg az egyes kistérségek esetében is. Számos szempontból a nyíregyházi kistérség ebben a megközelítésben is kedvezőbb helyzetben van. Különösen az Internet területén tapasztalható vezető szerepe.

1. ábra: A háztartások felszereltsége számítógéppel kistérségenként (%)

Forrás: Filepné, Fónai és Fábián 2004

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

339

2. ábra: A háztartások ellátottsága internet-hozzáféréssel kistérségek szerint (%) 14

12,8

12 10

8,4

8 6

3,8

4 2

5,4

5,7

6,5

1,8

Nyíregyháza

Fehérgyarmat

Mátészalka

Tiszavasvári

Vásárosnamény

Nyírbátor

Baktalórántháza

Nagykálló

Csenger

Kisvárda

0

1,3

5,3

8,5

Forrás: Filepné, Fónai és Fábián 2004

A jövedelmi, gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek egyik újabb dimenziója a hozzáférés a kommunikációs eszközökhöz, azok használata, hiszen a mai, tudásalapú társadalomban mindezek birtoklása, illetve használata alapvető követelmény az élet számos területén. A megyében ez az egyenlőtlenségi dimenzió igen erőteljes.

A kommunikációs eszközökkel való ellátottságot elsődlegesen a jövedelem, majd az iskolázottság, illetve a településtípus határozza meg a legerőteljesebben (Filepné, Fónai és Fábián 2004).

Az info-kommunikációs eszközök használata nagymértékben hozzájárul a személyközi kapcsolati hálózatok kiépítéséhez és fenntartásához. Az info-kommunikációs technológia eszközei kommunikációs hálózatokban működnek, és e hálózati szerveződések struktúrája ma már döntő módon meghatározza a gazdaság és a társadalom szerkezetét is (Angelusz, Fábián, Tardos 2004). A technológia végeredményben észrevétlenül egyre mélyebben beágyazódik a mindennapjainkba, amely egy rejtőzködő információs társadalmat hoz létre. Hogy ez a rejtőzködő információs társadalom mennyiben képes kilépni a „fogyasztói keretből”, és aktív, értékteremtő felhasználóvá, gazdaságilag számottevő ágensé válni, az nagyban múlik azokon a struktúrákon, amelybe az egyének beilleszkedhetnek – első sorban a modern követelményeknek megfelelő „tudásgyárakba” (oktatási intézményekbe), másrészt az innovatív, a tudást felhasználó gazdasági szervezetekbe, harmadrészt a kutatási és fejlesztési tevékenységét végző szervezeteibe. Az sem mellékes kérdés persze, hogy ilyen struktúrák a megye társadalmában rendelkezésre állnak-e egyáltalán.

340

Hüse Lajos – Nyírcsák János

Az oktatás a megtermelt tudás újraelosztásának intézményesülése. Fontos kérdés tehát, hogy milyen az oktatás minősége, és milyen a viszonya a gazdaság szereplőivel. A helyi viszonyokat tekintve a megyében jelenleg nem található egyetem, illetve egyetemi szintű képzés. Főiskolai szintű képzés több bázison is működik. Méretét tekintve a legnagyobb a több korábbi főiskola egyesülésével létrejött Nyíregyházi Főiskola, amely mind létszámát, mind a tanárképzésben betöltött szerepét tekintve országos szinten is meghatározó főiskolának tekinthető. A Nyíregyházi Főiskola részeként működő Mezőgazdasági Főiskolai Karon az ország egyetlen mezőgazdasági repülő képzése történik. A kor elvárásaira és a hallgatói igényekre reagálva létrehozott Gazdasági Főiskolai Kar jelentős súllyal bír a Nyíregyházi Főiskola életében. Az egészség-tudományok és a szociális szféra számára képez a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kara. A Gábor Dénes Főiskola kihelyezett tagozata műszaki szakembereket, a Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola görög-katolikus lelkészeket képez. A főiskolákra a hallgatók nagy száma jellemző, e tekintetben tehát komoly volumenű képzés folyik. Ugyanakkor a megyei főiskolákon megszerzett diplomák kevéssé számítanak piacképesnek – magas a pályaelhagyók aránya –, illetőleg olyan szakmákban képeznek, amelyek közvetlenül nem hatnak vissza a gazdaság termelékenységére, nem növelik a megyei GDP-t, nem piacképesek.

A középiskolai képzésre a nagy szélsőségek jellemzők. A továbbtanulási ráta alapján kiemelkedőek az ország élvonalába tartozó gimnáziumok. Az itt érettségizett fiatalok zöme azonban – helyi lehetőségek híján – megyén kívüli intézményben tanul tovább, s a szűkös munkalehetőségek miatt (vagy kapcsolati tőke híján) nem is tér vissza a megyébe. A megyében élő középiskolai (gimnázium, szakközépiskola) diákok mintegy 60 %-a megyén kívüli intézményben folytatja felsőfokú tanulmányait. A helyi munkaerőpiacra termelő szakképző iskolák az utóbbi évek leértékelő tendenciáinak következtében leépültek. A gazdasági szakemberek szerint megyénkben főként hagyományos, nem piacképes szakmákat oktatnak, egyre kevésbé motivált, egyre alacsonyabb társadalmi státuszú diákoknak; a szakképzés struktúrája nem igazodik a helyi gazdaság igényeihez. A jelenlegi gazdasági fejlődést tehát a középszintű szakemberek hiánya is gátolja. Ezért a megyében jelen lévő külföldi cégek csaknem mindegyike saját képzési rendszert alakított ki, vagy valamilyen módon részt vesz szellemi és fizikai dolgozóik továbbképzésében. Általános vélemény, hogy mindkét területen (szellemi és fizikai) problematikus a megfelelő színvonalú munkaerő biztosítása és nem, vagy nem mindenben tudnak a külső oktató-szakképző intézményekre támaszkodni (Hitesy és Bartucz 1999).

A megye lakosságának iskolai végzettségéről igen kedvezőtlen adatokat szolgáltat Filepné, Fónai és Fábián (2004), amikor a vizsgált háztartások tagjainak – 4048 fő – iskolai végzettség szerinti megoszlását mutatták ki. (A be nem fejezett általános iskolai végzettség magasabb aránya a kiskorú háztartástagok rendes élethelyzetéből adódik.)

A több önkormányzat összefogásával létesített szakképző központ (TISZK) a kutatás lebonyolítása idején még nem létezett.

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

341

3. táblázat: A háztartások tagjainak megoszlása iskolai végzettség szerint (%) Befejezetlen általános iskola 17,3 Befejezett általános iskola 23,4 Szakmunkásképző 22,7 Érettségi 27,0 Főiskola 7,7 Egyetem 4,8 Összesen 100,0 Forrás: Filepné, Fónai és Fábián 2004. N = 4048

A megye általános gazdasági helyzete közismert. Az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) értékét tekintve mérőszámul Szabolcs-Szatmár-Bereg megye az utolsó a megyék sorában. Ez alapján a megye gazdasági teljesítőképessége az országos átlag 53 százalékát teszi ki. Az egy főre eső GDP a rendszerváltást követő „sokkidőszak” elmúltával folyamatosan emelkedett, ám eközben a többi megyéhez viszonyított lemaradása is növekedett. A megye gazdaságára a leszakadási folyamat felerősödése lett jellemző. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy minél alacsonyabb a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből, annál fejlettebb az adott ország, és fordítva. Az ágazati megoszlás vizsgálata azt mutatja, hogy a megyében az országos átlaghoz képest kétszer nagyobb részarányt képvisel a mezőgazdaság a GDP-ben, míg az ipari termelés hozzájárulása közel 20 százalékkal alacsonyabb. Az agrárágazat ilyen mértékű részaránya az elmaradott térségekre jellemző. A gazdasági ágak között betöltött súlya ellenére a megyei mezőgazdaság jövedelemtermelő képessége alacsony. Hasonló a helyzet az iparban is, ahol a feldolgozóipari ágazat dominál (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Innovációs Stratégiai Programja 2003).

A feldolgozóipar aránya magasabb az országosnál, ugyanakkor a húzóágazatnak számító gépipar aránya a megyében kevesebb, mint az ¼-e az országosnak. A megye papír- és vegyipara erős még. Az ipari foglalkoztatottak fele az élelmiszer- és textiliparban dolgozik, a gépipar aránya a foglalkoztatásban az országos átlagtól több, mint 10 százalékkal elmarad. Az iparvállalatok exportja a megyében eléri az országos szintet. Sajnos a magas exportmutatók a bérmunka-jellegű termelés magas arányának a következménye, s az export zömét nem a húzóágazatok adják (Hitesy és Bartucz 1999). Bár a vállalkozások száma a megyében mintegy 10 százalékkal haladja meg a megyék főváros nélküli átlagát, a vállalkozássűrűség – az 1000 lakosra jutó vállalkozások száma – igen alacsony, az országos átlagnak csupán 71 százaléka. Meghatározó számban kis- és középvállalkozások; az összes működő vállalkozás kétharmada egyéni vállalkozásként, további 16 százaléka betéti társaságként működik. A jelentősebb munkahelyteremtő erővel rendelkező, jogi formával bíró gazdasági szervezetek (rt, kft, szövetkezetek) aránya a megyén belül 15 %, amely csupán kétharmada az országos átlagértéknek.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a vállalkozások tehát elaprózottak, csekély munkahelyteremtő képességűek, amelyhez hozzájárul még a tőkeszegénység, a korszerű menedzsment-tudás hiánya és a mezőgazdasági vállalkozások magas aránya.

Ebből kifolyólag a megyében a vállalkozások innovációs lehetőségei korlátozottak (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Innovációs Stratégiai Programja 2003).

A külföldi befektetések – melyek hazánkban jelentős szerepet töltenek be – Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére kevéssé jellemzőek. Az országos átlaghoz képest kevés külföldi vállalkozást alakítottak a megyében, és a többségük minimális tőkével alakult meg. Az egy vállalkozásra jutó jegyzett tőke az országos átlagnak csupán

342

Hüse Lajos – Nyírcsák János

13,6 százaléka, amely óriási hiányosságokat mutat a gazdasági potenciál – és főképpen az innovációs potenciál – területén. A nemzetközi nagyvállalatok három centrum köré telepedtek le – Nyíregyháza, Mátészalka, Tiszavasvári. Nyíregyháza és Mátészalka – vonzáskörzeteikkel együtt – dinamikus fejlődést mutatnak ebből a szempontból, Tiszavasvári azonban a hazai és a globális szinten egyaránt kiéleződő gyógyszeripari verseny egyik vesztese lett.

Európa sajátos gyengesége a kutatás és fejlesztés, valamint az innováció területén, hogy az ipari és gazdasági teljesítmény nem tükrözi a tudományba történő intenzív befektetést. A meglévő kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása elmarad a két nagy versenytárs (USA, Japán) hasonló eredményeitől. Miután Magyarországon a K+F-re fordított kiadások 70 százalékát állami kutatóintézetek, egyetemek kapják (az EU-15 országaiban a vállalkozások a ráfordítás 50 százalékát adják), a tudás- és technológiai-transzfer lassú, sőt, a kutatások igen nagy százalékában a tudományos eredményeknek nincs is gyakorlati hasznosítása. Az alkalmazott kutatásokra fordított összegek részaránya az összes ráfordításon belül 2001-ben csupán 28,2 % volt (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Innovációs Stratégiai Programja 2003). Ennek következtében Magyarország – bár jelentős eredményeket felmutatni képes kutatói hálózattal rendelkezik – nem képes a tudástőkét annak arányában kamatoztatni, így a felhalmozott tudás sem a gazdaság fejlődésében, sem az életszínvonal alakulásában nem játszik megfelelő szerepet.

Magyarországon belül egyébként az Észak-Alföldi Régió viszonylag előkelő helyet foglal el a kutatás-fejlesztés területén; Budapest és a Dél-Alföldi Régió után a harmadik helyen áll mind a kutatóhelyek, mind a K+F alkalmazotti létszám, mind a K+F pénzügyi ráfordításai terén. Ebből azonban Szabolcs-Szatmár-Bereg megye alig profitál, hiszen a régió jó helyezése Debrecennek köszönhető, amelynek innovációs hatása viszont alig érezhető a megyében. Számottevő tudásközpont a megyében jelenleg csupán az agrár-innováció területén található. SzabolcsSzatmár-Bereg megye Innovációs Stratégiai Programja (2003) sem talált olyan említhető tudásközpontot, amely a magánszférával számottevő kapcsolatban állna, csak az agrárkutatások területén működő Gyümölcstermesztési Kutató és Szaktanácsadó Kht.-t, valamint a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrumának Nyíregyházi Kutató Központját. Ennek fényében ugyancsak elgondolkodtató, hogy az agrárágazat 2001-ben a megye GDP-jének mindössze 9 százalékát állította elő, és a beruházásoknak mintegy 3 százalékát kötötte le (KSH). Az említett kutatóközpontok az Innovációs Stratégiai Programban feltüntetett mutatók szerint jól működnek, ám az agrárágazat a jelenlegi világgazdasági környezetben még így sem képes a gazdaság motorjává válni.

A megyei K+F tevékenység egyéb szempontból sem tekinthető sikerágazatnak.

Magyarország összes K+F ráfordítása, bár a GDP arányában csökken, legalábbis nominálértékben növekszik. Ezzel szemben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a K+F ráfordítások nominálértékben is csökkentek (2001-ben az 1998-as értéknek csupán 54,5 százaléka), illetve a GDP-arányos ráfordítás mindösszesen 0,31 százalék, amely nem éri el az országos átlag felét sem! Mindemellett a megyében az ország kutató-fejlesztő helyeinek alig 2,4 százaléka található meg. A K+F tevékenységek terén egyértelműen perifériára szorult a megye. Ennek az is mutatója, hogy miközben országos szinten emelkedett a kutatási témák száma, addig a megyében stagnál. Az Észak-Alföldi Régión belül a megyében viszonylag magas

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

343

a kutató-fejlesztő helyek aránya, a ráfordítás azonban több, mint 30 százalékkal alacsonyabb, mint a feleannyi K+F hellyel rendelkező Jász-Nagykun-Szolnok megyében (Hajnal 1999). Mindezek előrevetítik a sikertelen innovációs erőfeszítések lehetőségét Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.

4. táblázat: K+F helyek megoszlása az Észak-Alföldi Régióban (%)

K+F hely Tényleges létszám Ebből tudományos kutató, fejlesztő Nettó ráfordítás

HajdúBihar

Jász-Nagykun-Szolnok

64,7 72,4 71,2 52,4

13,4 10,4 9,8 29,7

SzabolcsSzatmárBereg 21,9 17,1 19,0 17,9

Forrás: Hajnal 1999

Az említett agrár-innovációs kutatóhelyeken kívül a felsőoktatási intézmények lehetnének a megye tudásbázisai. Ezek a tudásbázisok azonban jelenleg több okból sem tudnak az innovációhoz kapcsolódni: • Napjainkban a tudományegyetemeken folyó kutatások túlnyomó többsége nem innováció-központú, hanem az oktató-kutatók tudományos előmenetelét szolgálja, s eredményeik egy szűk szakmai közösségnek hasznosak csupán, a felhasználói oldalnak (pl. vállalkozásoknak) nem. A „szamárlétra-kutatások” aránya az innovatív kutatásokhoz képest a főiskolákon még magasabb (vö.

Sikolya és Páy 2002).

• A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei főiskoláknak sajátos profiljukból adódóan – pedagógiai, egészségügyi, szociális képzések túlsúlya – elenyésző, vagy semmiféle kapcsolata nincsen a gazdasági szektorral.

A fentiek értelmében tehát elmondható, hogy a minden tekintetben hátrányos helyzetű Szabolcs-Szatmár-Bereg megye a K+F területén még inkább perifériára szorult. Amennyiben ez a folyamat nem állítható meg, úgy a megye hosszú távon sem lesz képes kilábalni hátrányos helyzetéből, s egyike marad az Európai Unió tíz legszegényebb régiójának.

Vezetőkkel, stratégákkal készített interjúk A tudástársadalom helyi lehetőségeit vizsgálva adatokat gyűjtöttünk a stratégai döntéseket hozó vállalati vezetőkkel, humán-erőforrással gazdálkodó középvezetőkkel, valamint a képzési, szolgáltatási és civil oldal képviselőivel. A megkérdezett interjúalanyok természetesen nem reprezentálják a megye teljes gazdasági, K+F, illetve civil vertikumát – de nem is ez volt a cél, hanem a megszerzett tudás, szűkebben véve a diploma (gazdasági) értékének vizsgálata, és a tudástársadalommá fejlődés esélyeinek feltárása. Ehhez igyekeztünk a megye húzóágazataiból, illetőleg a potenciálisan azzá váló ágazatokból válogatni interjúalanyainkat (pl. gumiipar, optomechanika, alkalmazott számítástechnika, rugalmas kis- és középvállalkozások), s nem érintettük azokat az ágazatokat, ahol a hozzáadott tudás szerepe a jelenben és várhatóan a jövőben sem lesz nagy.

344

Hüse Lajos – Nyírcsák János

A gazdaság fejlődésének lehetősége, a fejlődés irányai Az ország egyik leghátrányosabb helyzetű megyéjének fejlődési esélyeit firtatva nem meglepő a pesszimista forgatókönyv túlsúlya. A jelenlegi felállásban a komolyabb fejlődés lehetőségét egyértelműen elvető válaszok egyértelműen a nagyvállalati szférából érkeztek, melyet alátámaszt a felsőoktatási szakemberek véleménye is. Gyakori persze, hogy a fejlődés gátjaként álló problémák megemlítésével máris rámutatnak arra, milyen feladatok állnak a döntéshozók, a gazdasági szakemberek és a kutatóioktatói szféra előtt. A tapasztalatok szerint az elmúlt évek folyamatai egy öngerjesztő körfolyamatban inkább a lemaradás irányába hatnak: csökken a kvalifikált munkalehetőség, nő a bérmunka aránya, ezáltal megnő a jól képzett – fiatal – munkaerő elvándorlása a megyéből, melynek következtében csökken az esélye annak, hogy minődésgi munkaerőt igénylő termelő egységek telepedjenek le.

A megye foglalkoztatási mutatói rendkívül rosszak, a legrosszabbak az országban. Bár javulás tapasztalható, előnytelen a munkaerő összetétele, szakképzettsége, kvalifikációja is, a pluszról (mint nyelvtudás, számítástechnikai, kommunikációs ismeretek, készségek stb.) már nem is beszélve. Bizonyos fokig jobb a helyzet a fiatalabb generációk esetében, nagy részük azonban a továbbtanulás miatt elhagyja a megyét és semmi garancia nincs arra, hogy visszatér. Így nem csoda, hogy viszonylag kevés a high-tech, magas know-how igénnyel rendelkező beruházás, illetve munkahely a megyében. (Felsőoktatás) Jelentős elmaradás van az innováció két alapvető feltételrendszerében, a humán erőforrás fejlesztésben, és az infrastruktúra fejlesztésében. Ugyanakkor a meglévő humán erőforrásunk is eltávozik a megyéből. A munkaerő költségének növekedése miatt ugyanakkor egyre több alacsony képzettségű ember kerül ki a foglalkoztatottak köréből. (Nagyvállalat) Magyarország periféria, termelő-egységek kerülnek ide. Ennek során degeneráció játszódik le, ahol még a régi értelmiségi réteg sem találja meg a helyét (értsd: aki a régi, szocialista termelőüzemben még megtalálta). A multik a hasznos értelmiséget elszipkázzák külföldre, a többi pedig mehet az utcára. (Nagyvállalat) A nagyvállalatokkal szemben a kis- és középvállalkozások képviselői némileg optimistábbak. Ez nyilván abból adódik, hogy a kisebb vállalkozások képesek megtalálni a réseket, amelyek még egy lemaradó terület gazdaságában is jelen vannak. Ezen kívül, bár kisebb a produktumuk, kisebb a költségigényük is, így képesek átvészelni a nehezebb időszakokat. A nagyvállalatok térvesztése ráadásul némi teret is enged bizonyos KKV-k fejlődésének – azoknak, amelyek részben pótolni képesek a helyi piacon a nagyok hiányát. (A KKV-k ilyen jellegű térnyerése természetesen nyomába sem érhet a prosperáló nagyvállalatok köré szerveződő beszállítói körök lehetőségeinek.)

Ebben a megyében a KKV-k léte és prosperitása az igazán érdekes. Pl. egy holland cég itt egy KKV-t működtet. Az anyacég belátható időn belül tovább akar állni Romániába. Csakhogy a helyi KKV vezetői ekkor le fognak válni az anyacégről, hiszen ők helyhez kötődnek és nem akarnak költözni. Egy új céget fognak létrehozni, jelentős piaci részesedést megtartva. Ha a multi elmegy, csak a semmi marad. Ha egy KKV van itt, akkor az el sem megy. (KKV) Az alkalmazott informatikában minden cég garázs-cégként indult, és ma már világszínvonalú termékeket állítanak elő. Az induló gépigény viszonylag kicsi, és nagy a hozzáadott tudás, amely aztán feltornássza a céget magasabbra. (KKV)

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

345

A foglalkoztatás szakember-szükséglete Az előzőekben egyértelműen megmutatkozott, hogy a gazdaság fejlődésének egyik fontos – ha nem a legfontosabb – záloga napjainkban a megfelelően képzett, piacképes tudással rendelkező szakemberek jelenléte a munkaerőpiacon, a szaktudás minden szintjén, a „szaki”-tól a menedzserig. Ezen a téren azonban SzabolcsSzatmár-Bereg megyében nem csupán a felhasználói körtől eltávolodott oktatásszerkezettel (és színvonallal) kell megküzdeni, hanem a káros munkaerő-piaci folyamatokkal is. Nevezetesen a magas munkanélküliséggel, valamint a gazdaságszerkezeten belüli eltolódással a bérmunka irányába (amely mindamellett, hogy növeli a szaktudás kiáramlását, a leginkább ki van téve a globális tőke-áthelyeződés tendenciáinak). Komoly hiányosságok mutatkoznak a nyelvtudásban is.

Hiány van a kvalifikált szakmunkásokból, a művezetői munkaköröket betöltőkből (jó szakmunkás, vagy technikus, esetleg üzemmérnök, akik vezetői képzettséggel és idegennyelv-ismerettel rendelkeznek). Műszaki területen idegen nyelvet beszélő- tárgyaló fejlesztő mérnökök is hiányoznak. Szükség lenne olyan gyártástervezőkre, akik ismerik a korszerű berendezéseket (mechanikai, elektronikai- vezérlés és szoftver vonatkozásban), azok karbantartását, beállítását könnyen el tudják sajátítani és végezni, ezeket a munkákat irányítani tudják.

(Nagyvállalat) A vállalat éppen a kvalifikált, tudásalapú munkahelyeken szenved hiányt, mivel a helyi munkaerőpiacon nincs elegendő szakember; mérnök végzettségű, idegen nyelvi tudással. Ezért nálunk a nyelvtanárok kelendőek, akik ugyan szakmai téren abszolút képzetlenek, de legalább beszélgetni lehet velük. (Nagyvállalat) Egyedül az alkalmazott informatika területén találkoztunk megfelelő szakemberekkel. Igaz, ez sem a képzés minőségének köszönhető, hanem a szakma sajátosságainak (fiatal, önképzésben élen járó, kreatív munkaerő szükséges ezen a téren, és nem olyan túl nagy számban, hogy gondot okozzon a humánerőforrás rekrutációja).

Eleinte távmunkában foglalkoztattunk tehetséges embereket az ország bármely pontjáról. Egy jó darabig működött is, de amikor saját önálló, nagy projektekbe kezdtünk, akkor ennek megtapasztaltuk a hátulütőjét is. Ma már az egészet egy irodába behoztuk. Akit nem tudtunk behozni az irodába, azokat elvesztettük sajnos… de itt is nagyon sok tehetséges ember van. (informatikai KKV)

Mennyire van jelen a munka világában a kutatás + fejlesztés (K+F) folyamata?

Olyan nagy kutató-fejlesztő helyek, amelyek tevékenysége a megye egészére (értelemszerűen: a kutatási területüknek megfelelő gazdasági ágazatokban) kihatna, az interjúalanyaink szerint ma nem léteznek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Ők, akik többnyire az ipari szektorban tevékenykednek, megemlítik ugyan az agrárinnovációs intézményeket, ám ezeket nem tartják a fejlődés letéteményeseinek.

A megyei főiskolákat meg sem említik, mint K+F helyeket – nyilvánvalóan azért, mert az ott folyó kutatások eredményei nem realizálódnak megfelelő mértékben a gazdaságban. Ami figyelemre méltó: a felsőoktatási szakemberek sem tartják saját

346

Hüse Lajos – Nyírcsák János

intézményeiket az innováció bázisainak – még potenciális bázisként sem említik meg azt. A tapasztalatok szerint fejlesztés csupán a kis cégeknél található – ez a vélemény a nagyvállalatok és a KKV képviselői között egyaránt.

Az ismeretem szerint a megyében nincs, vagy nagyon kevés a kutatás-fejlesztési tevékenység. A technológiai centrumoknak nagy feladata lenne a tudatos differenciált K+F szervezése. (Nagyvállalat) A K+F-hez szükséges a képzőintézetek és a vállalatok egymás mellett léte, az együttműködés igényének megfogalmazódása, és az együttdolgozás a közösen létrehozott infrastruktúrán. Ebből megyénkben szinte semmi sincs meg. Ami megvan, az a régi mezőgazdasági, élelmiszeripari kutatóbázisok, nem a kitörés pontjai. (Nagyvállalat) Azt firtatva, hogy van-e szükség a helyi társadalmunkban, a helyi foglalkoztatásban K+F-re, és ha igen, hol van ennek a helye, a válaszadók egyértelműen a kutatás-fejlesztés szükségessége mellett foglaltak állást. Érveikből kitűnik, hogy csupán a K+F tevékenységek térnyerése révén tudják elképzelni a megye kitörését jelenlegi helyzetéből.

Szükség van rá, hiszen e nélkül a megye gazdasága leépül a munkaerő költségének növekedésével. A helye a létrehozandó technológiai centrumokban, ipari parkokban, inkubátorházakban lenne, ahol a képzés és a technológiai és műszaki fejlesztés együtt tud dolgozni. Nyíregyháza, Mátészalka, Kisvárda-Záhony körzete alkalmassá tehető a burgenlandi példához hasonlóan. Ehhez előbb egy megyei gazdaság- és innováció fejlesztési programot kellene végrehajtani, amelyben kiemelt szerepet kapna a műszaki felsőfokú képzés, és a vállalkozási inkubátorhálózat infrastruktúrájának kialakítása. (Nagyvállalat) Közhely a tudásalapú társadalom. Tudásalapú társadalom nincs helyi K+F nélkül. Jelenleg szinte kizárólag a felsőoktatási intézmények és csápjaik végeznek ilyen tevékenységet, amire természetesen szükség van, ugyanakkor nagyon ritkán kapcsolódik a gazdasági, területfejlesztési, vagy egyéb olyan stratégiai fejlesztési célokhoz, amelyek a megye felzárkóztatása érdekében szükségesek, vagy ritkán, ad hoc alapon működnek, különböző, egyszeri megbízások alapján.

(Felsőoktatás) Az innováció azonban nem működik a társadalom részvétele nélkül. Olaszországban pl. az alapkutatást nem csupán az állam finanszírozza, hanem a piacra termelő KKV-k is, akik az ötleteiket a kutatóintézetekkel dolgoztatják ki… és ennek költségét megpályázhatják állami forrásból. A szigetfejlesztések (egy-egy multi idetelepülését értve ezalatt) végső soron nem fejlesztik a régiót, hiszen ha a beruházás elmegy, csak űrt hagy maga után. A nagyberuházó köré fel kell építeni a KKV-k hálózatát, amely így beépül a társadalomba. Ma Magyarországon nincs innovációs szervezet, amely fejlesztené a KKV-kat – illetve ami van, annak mást kell csinálnia, mint ami a feladata lenne. (Civil szféra)

A társadalom informatika terén tapasztalható felkészültsége Lehetőségek és hiányosságok A tudástársadalom egyik záloga a társadalom felkészültsége az informatika területén. Abban a kérdésben, hogy e tekintetben a megyében jelenleg mi a helyzet, erősen megoszlanak a vélemények. A többség szerint a lakosság körében nincs

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

347

meg az alapfokú informatikai kultúra sem. Egyedül az alkalmazott informatikával foglalkozó KKV vezetője látja úgy, hogy a társadalom informatikához való viszonyulása megfelelő. Miután a cég kifejezetten fiatal munkaerőre épít, s eredményei révén az ország legjobbjai közé emelkedve betört a szoftvertermékek világpiacára, illetőleg a termékeit ugyancsak a fiataloknak szánja, úgy véljük, talán nem véletlen, hogy – ellentmondva a többi interjúalany véleményének – megfelelőnek ítéli az IKT eszközök használatát. Ez talán egyfajta tendenciára mutat rá: ha megkésve is, de e területen Szabolcs-Szatmár-Bereg megye is felzárkózott az országos átlaghoz, ha a kérdés szempontjából releváns fiatal korosztályokra koncentrálunk.

Mind az infrastruktúra mind az igény területén jelentős elmaradás van. A hozzáférhetőség is drága... (Nagyvállalat) Nem hiszem azt, hogy annyira elmaradott lenne ez a régió, ahogyan be van állítva. Itt is vannak nagyon okos emberek, akik nagyon jól ki tudják használni a lehetőségeket. Az alapszintű internet-hozzáféréshez nem is kell nagy befektetés. (informatikai KKV) Fejlődést kizárólag a fiatalabb generációk esetében látok, ott is inkább abban az esetben, ahol az oktatási intézmények ilyen irányú fejlesztéseket folytattak, és ahol így mindennapossá vált az informatika oktatása és alkalmazása. (Felsőoktatás) Nagyon le vannak maradva (a civil szervezetek)… sok helyen egy számítógép kezelése is gond. (Civil szféra)

A diplomával rendelkező fiatal szakemberek elméleti és gyakorlati felkészültsége Ha lehet, még a gazdaság helyzeténél is sötétebben látják interjúalanyaink a friss diplomások elméleti és gyakorlati felkészültségét. Baj van a képzőintézményekkel, a piaci igényektől teljesen eltávolodva képzik (a munkanélküliségnek?) a hallgatókat, miközben az átadott tudás elavult, és a fiatal diplomások személyes tulajdonságai is sokkal rosszabbak, mint amilyet munkáltatóként elvárnának tőlük. A megkérdezettek kitörési pontokat sem tudnak megfogalmazni; a vállalatok inkább átvállalják a képzőintézmények feladatát, és maguk „hozzák szintre” az alkalmazottaikat.

Tapasztalataim szerint a felkészültségük nem hatékony. Sokszor alapvető dolgokkal nincsenek tisztában, de a munkával kapcsolatos felfogásukkal is néha baj van. (Nagyvállalat) A felkészültségük színvonala alacsonyabb, mint 10-15 évvel ezelőtt, ezt a külföldi cégek vezetői szóvá is teszik. Jó színvonalról volt tapasztalatuk, vagy erről kaptak információt. Európai mértékkel most sem rossz, de kifogásolható az idegen nyelv tárgyalás szintű ismeretének hiánya. (Nagyvállalat) A vállalat saját képzési rendszert működtet, amelyet egyrészt az a szükségszerűség motivál, hogy sem a szellemi, sem a fizikai dolgozók terén nem lehet a meglévő oktatási struktúrára támaszkodni; az iskolában megszerzett képzettséggel a dolgozóink nem tudnának megfelelő teljesítményt nyújtani. A saját képzés másik oka, hogy ez olyan specializált ismereteket nyújt, amelyet a munkavállalók csak a vállalat rendszerén belül hasznosíthatnak, s ha netán el akarnának menni máshová dolgozni, ott a tudásuk elértéktelenedik. (Nagyvállalat)

348

Hüse Lajos – Nyírcsák János

Nincs igazán semmilyen gyakorlati felkészültségük, mivel nincs szervezett együttműködési forma az intézmények és a munkahelyek között. Ez az innovációs fejlődés problémája is. (Nagyvállalat) A probléma gyökere természetesen a képzésnek – és ezen belül is a felsőoktatásnak – a valós munkaerő-piaci igényektől való eltávolodásában rejlik. Úgy tűnik, az oktatás a mai Magyarországon egy olyan hajó, amelyre mindenkinek fel kell szállni, miközben az tudatos irányítás nélkül olyan kikötőkbe viszi az utasokat (a diákokat), ahol senki sem várja őket, és ahol várnák, ott a hajó nem köt ki.

A képzőintézmények elszakadtak attól a közegtől, akiknek képeznek. Távol vannak a cégektől fizikailag is és igény felmérésben is. Ők oktatnak de hogy mit oktassanak, azt már nem kérdezik meg a társadalomtól. (Nagyvállalat) A képzés tarthatatlan, rossz hatásfokú, elszakadt az ország valós igényeitől.

(Nagyvállalat) A rendszerváltás idején kint voltam a Berkeley Egyetemen. Akkor tudtam, hogy a közepes hallgatóm nyugodtan tarthatna előadást a Berkeley-n. Ma már a kitűnő hallgatóimat sem merném kiengedni. Nekem, mint tanszékvezetőnek már pénzt kell keresnem, hogy működtessem a tanszéket, mert a képzésben lévő támogatás már a krétára sem elég. (Felsőoktatás) Természetesen azt nem lehetne állítani, hogy a (felső)oktatásban lezajló folyamatok értelmetlenek lennének. Komoly tervezési háttérmunka áll a jelenlegi változások mögött – igaz, azok nem a mai, hanem csupán a holnap munkaerő-piacán fognak majd manifesztálódni. A leginkább pozitív folyamatokat is képes azonban a visszájára fordítani két – hazánkban nagyon is jelenlévő – tényező.

Az egyik a piaci alapokon nyugvó gondolkodás egy sajátos felsőoktatási változata: a tömegképzés, a „diplomagyár” önző filozófiája. „Addig, amíg tömegeket tudunk képezni bármire, és ebből van bevételünk, addig miért törjük magunkat a drága és magas rizikójú átalakításra?” Hogy ez a filozófia nagyon is jelen van, arra bizonyíték egy interjúalanyunk véleménye: „A mi megyénkben az emberek súlyos tízezreket fizetnek egy nagyon gyenge Gábor Dénes-képzésért…” Hogy aztán mire mennek vele, és mire mennek velük a kvalifikált munkaerőre kiéhezett vállalatok és vállalkozások, az már egy másik kérdés.

A másik tényező ennél sokkal szomorúbb. Az ország politikai viszonyairól van ugyanis szó, amely megengedi, hogy a politikai csatározások során feláldozzák az ország stratégiai érdekeit. Nincs pártközi, kormányzati ciklusokon átívelő konszenzus az olyan kiemelten fontos kérdésekben sem, mint az oktatás (és reformja) vagy a gazdaságpolitika (ahol a csatározások egyik legnagyobb áldozata a mezőgazdaság). És amíg nincs meg a konszenzus, addig bármi megtörténhet, majd (négy év múlva) annak az ellenkezője is.

Munkaerő-vándorlás; a fiatal, magasan kvalifikált szakemberek megtartása Akárcsak a gazdasági fejlődés kérdésének esetében, itt is kirajzolódik az öngerjesztő körfolyamat. Ám ahogyan negatív irányban – a (szakember) hiány (vállalat) hiányt teremt, és fordítva –, úgy ez a körfolyamat pozitív irányban is működőképes: a képzett munkaerő vállalkozókat csábít letelepedésre, akik kvalifikált munkaerőigényük révén tovább serkentik a szakképzettek arányának növekedését.

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

349

Csak akkor tudjuk a kvalifikált szakembereket megtartani, ha munkát tudunk adni nekik, de addig nem jönnek kvalifikált munkát adó cégek, amíg nem tudunk rendelkezsre bocsátani kvalifikált munkaerőt. A megoldás: minél hamarabb el kell indítani a megye ipari központjaihoz közel a felsőfokú képzéseket, és erre a képzésre ide hozni cégeket, mondván, hogy van megfelelő humán erőforrás.

(Nagyvállalat) A munkaerővándorlás a jelenleg kialakult helyzet logikus következménye. Még mindig jobb, mintha gyerekeink itt lennének munkanélküliek, vagy végeznének képességüknél alacsonyabb szintű munkát. E tendenciát megfordítani csak az innováció feltételeinek megteremtésével lehet. Ez esetenként pozitív diszkriminációt is megkövetel, jelentős EU-s támogatások felhasználását, valamint megyei együttgondolkodást igényel. A megye nem csak Nyíregyházából áll, és Nyíregyháza nem tudja egyedül megoldani a megye problémáit. (Nagyvállalat) Csak komplexebb munkaerő-piaci programokkal tarthatók itt a kvalifikált szakemberek, mert önmagában a viszonylag jó bér még nem elegendő, ha nincs szakmai perspektíva, megfelelő munkakörülmény, stb. A magasabb bér nem lesz vonzó, mert azt mindenhol megkaphatja, ott is, ahol az említett feltételek kedvezőbbek. (Felsőoktatás) Az, hogy ittmaradna-e a diplomás, az attól függ, hogy milyen élettér várja őt itthon. (KKV)

A tudástársadalom kialakításának gátjai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében számos tényező nehezíti a tudástársadalom kifejlődését. A kutatás során feltárt nehézségeket, problémákat rendszerezve kitűnik, hogy a tudástársadalom fejlődését öt nagy problémacsoport nehezíti. Ezek: • A nem megfelelő képzés. A képzés eltávolodott a piaci igényektől. Diplomagyárak működnek, amelyek a munkaerőpiacon értéktelen elméleti, és használhatatlan (vagy egyáltalán nem létező) gyakorlati képzést nyújtanak. A középszintű szakképzés értéke devalválódott, ennek következtében csupán nem kellően motivált fiatalok kerülnek a szakképzésbe, amelyre nem lehet kvalifikált munkaerő-igényű ágazatokat telepíteni.

• A nem megfelelő társadalmi bázis. Rendkívül összetett problémahalmaz.

Ide tartoznak a lakosság egészében manifesztálódó, elmaradottságot erősítő tényezők – az általánosan alacsony iskolázottság, az alacsony igényszint a kultúrálódásra, önképzésre, az idősebb, de még aktív korosztály informatikai analfabétizmusa, stb. Ide sorolhatók az önkormányzati szférában tapasztalható hiányosságok, elsősorban a működőképes e-kormányzat hiánya (egy információs portál még nem számít működő e-megoldásnak). A megyei civil szféra rendkívül forráshiányos, az egyes szervezetek léte bizonytalan, ezért kicsi az esélye annak, hogy kvalifikált, rátermett munkaerőt tudjanak foglalkoztatni – az ilyen típusú munkavállaló inkább a biztosabb jövővel, jobb fizetéssel kecsegtető területeket keresi, és meg is találja. A humánerőforrás-hiányos – és itt főleg minőségi, és csak másodsorban mennyiségi a hiány – szervezetek pedig nem tudnak bekapcsolódni semmiféle fejlődési-fejlesztési folyamatba, csupán vegetálnak.

• A nem megfelelő piaci viszonyok. A gazdaság gyenge. Kevés a tőkeerős cég, kevés a magas hozzáadott értéket termelő vállalkozás. Magas a bérmunkajellegű tevékenységek aránya, amely azonban az alacsony bérszintű munkák

350

Hüse Lajos – Nyírcsák János

keletebbre tolódásával pozícióit veszítheti a megyében. Az elmaradott üzleti infrastruktúra és a technológiai centrumok hiánya miatt nincs katalizáló erő a gazdaságban, nincs, ami kimozdítsa a holtpontról. A munkaerő összetétele és képzettsége a legrosszabbak közé tartozik az országban. Mindezeken túl – bár vannak írott fejlesztési stratégiák a különböző megyei csúcsszervezeteknél – a fejlesztés irányai, a kitörési pontok nem kapnak kellő hangsúlyt a gyakorlatban, a fejlődés esetleges módon történik (lényegében annak mentén, hogy kit sikerül letelepedésre csábítani az egyes ipari parkokban).

• A gyenge K+F tevékenység. Alapvető probléma, hogy a K+F tevékenységre igény sincs (nincs, aki áldozna a drága és kockázatos kutatásra, újításra), illetve tőke sincs. A meglévő igények és tőke pedig elaprózódik a megfelelő K+F stratégia hiánya miatt. A meglévő K+F hatékonyságát tovább rontja a felsőoktatási kutatóhelyek bizonyos szintű tudományos értékkel ugyan bíró, de elhanyagolható piaci értékű (még inkább piaci szempontból értéktelen) kutatótevékenysége.

• A nem megfelelő együttműködés. A tudástársadalom négy szereplője – politika, gazdaság, tudomány/okatás, társadalom – között nincs, vagy csupán ad hoc jellegű az együttműködés. Az együttműködés hiánya a társadalmi szerkezet minden területére kihat, így súlyos problémákat okoz a tudástársadalom fejlődésében is. Ennek egyik lényegi eleme, hogy sem a cél – a tudástársadalmi fejlettségi szint mibenléte, elérésének fontossága –, sem az odáig vezető együttműködés tartalma nincs tisztázva. Az együttműködés hiánya ezen túlmenően megtalálható a négy szereplő „alrendszerén” belül is: nincs politikai konszenzus a hatalomért versengő pártok között, nincs kapcsolat és együttműködés a piac szereplői között, stb.

Javaslatok a tudástőke növelésére A kitörési pontok meghatározása. Azt nem lehet állítani, hogy éppen időben vagyunk ahhoz, hogy a megye kitörési pontjait meghatározzuk – a folyamatnak hazánk uniós csatlakozása előtt kellett volna nem csupán elindulnia, hanem kiteljesednie is –, de azt talán mondhatjuk, hogy sohasem késő. A kitörési pontok meghatározásában az csupán a folyamat kezdete, hogy a gazdaságfejlesztési szakemberek a megye helyzetét feltárva, a lehetőségeket és az erőforrásokat beazonosítva, a buktatók tudatosításával megalkotják a fejlesztési stratégiákat, és benyújtják azokat a döntéshozókhoz. (Már megtörtént, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 2003-ban elkészítette az Innovációs Stratégiai Programját, amely a korábban elkészült stratégiai programok záró eleme.) A továbbiakban a kitörési pontok mentén részletes elemzések készítendőek, a programelemek gyakorlati megvalósítása céljából. Kiteljesedés alatt viszont azt értjük, amikor a meghatározott – lehetőleg nem szétaprózott – kitörési pontok „elhagyják az íróasztalokat”, azaz amikor a megye minden kistérségében megszületnek azok a projektek, amelyek a kitörési pontok megvalósítását célozzák. Jelen pillanatban ilyen tudatosan felépített kitörési kísérlet működik Mátészalkán – egyébként a korábbi megyei tervezési folyamatoktól és stratégiáktól függetlenül. Ezt a tudatosságot kell meghonosítani a megye többi kistérségében, a helyi potenciálra építve. A kitörési pontok meghatározásán és kiteljesítésén túl szükség van a fejlődéshez szükséges háttérszervezetek, háttérintézmények életre keltésére is. Ezek elsődlegesen a technológiai és innovációs centrumok (értéküket azonban a tevékenységük adja, és nem az elnevezésük, a

A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében

351

puszta létük), valamint az üzleti infrastruktúra számos eleme (üzleti szolgáltatók, üzleti intranet-hálózatok, épített infrastruktúra, stb.).

A tudástőke növelése. Az oktatás mindhárom szintjén vannak teendők. Az alapfokú oktatásban az info-kommunikációs technológia minél fejlettebb formáinak megismertetése, és használatuk elsajátíttatása a cél. Ehhez nem elég az, hogy minden általános iskolában van számítógép(terem) – ha ugyan van. A számítástechnika oktatásának reformja is szükséges, amely kihozza az informatikai ismereteket a számítástechnika teremből, és elviszi az összes szaktanterembe. Olyan reformokra van szükség, amely a pedagógusok készségeit is a modern korszak szükségleteihez igazítja.

A középfokú oktatásban a legnagyobb problémát a szakképzés értékvesztése jelenti, illetve a képzési struktúra eltávolodása a piaci igényektől. Elképzelhetetlennek tartjuk a további fenntartását annak a rendszernek, amely szegregálja az oktatási intézményeket a képzés produktumának végfelhasználójától, a gazdaság szereplőitől.

A felsőfokú oktatás esetében is szükség van az átadott tudás aktualizálására; az értékálló, konvertálható tudás megszerzése csak ezen a módon érhető el. A piaci harmonizálás feladata itt ráadásul kettős: egyrészt a képzést, másrészt a felsőoktatásban természetszerűen jelen lévő kutatást kell közelebb hozni a gazdaság szereplőihez. A folyamat sikere azonban nagyban függ a független felsőoktatási intézmények együttműködési készségén.

A K+F tevékenység felfuttatása a második eleme a tudástőke növelésének – és végső soron a tudástársadalomig ívelő társadalmi és gazdasági fejlődésnek.

Az alkalmazott kutatások arányának növeléséhez erős és közvetlen kapcsolat szükséges a gazdaság szereplőivel. Ha az innováció kézzelfogható közelségbe kerül, ha megtérülő befektetésnek bizonyul, ha piaci előnyökhöz juthatnak általa, akkor a gazdaság szereplőiben megjelenik a kellő motiváció a K+F tevékenységek generálására, és lesz hozzá – eleinte kisebb, majd egyre növekvő mértékben – tőke is. A megyei K+F stratégia megalkotásában – és valóra váltásában – nem csupán szakértők és döntéshozók vegyenek részt, de a gazdasági szféra vezetői, meghatározó alakjai is. Jól működő K+F mellett nem ütközik legyőzhetetlen akadályokba a gazdaság vertikumának elmozdítása a magasabb hozzáadott értéket teremtő, nagyobb szaktudást igénylő ágazatok felé. Ez az átalakulás pedig a kvalifikált munkaerő megtartásának egyik záloga.

A civil társadalom vitalizálása. Az önkormányzatok működésének átformálása az információs társadalom igényeinek megfelelően. Megérteni, hogy a fennmaradt paternalista elvek gátolják a fejlődést, a közösség aktivizálódását, a szabad információ-áramlást, az összefogás kialakulását, stb. Sajnos az országos politikai légkör sem kedvez a társadalom modernizálódásának, az innovációs kultúra megerősödésének (a „mi megmondjuk” elve elnyomja az „együtt kitaláljuk” elvet). Amennyiben viszont a megyében képesek leszünk partnerként kezelni a lakosságot a társadalmi kérdésekben, úgy rövid időn belül kitermelődhet az a réteg, amelyik – új szerveződéseket létrehozva, vagy a már meglévőkhöz csatlakozva – társadalom-tudatos módon képes tovább mozdítani a tudástársadalom fejlődését.

A civil szféra (NGO) integrálása a tudástársadalom kialakításának folyamatába azért elengedhetetlen, mert ebben a szektorban valósul meg leginkább a szubszidiaritás, azaz az adott szintű problémákra az adott szinten születnek adekvát – kreatív, rendhagyó, innovatív – válaszok. Humánerőforrás- és pénzügyi

352

Hüse Lajos – Nyírcsák János

hiányosságaik kiküszöbölésére az NCA (Nemzeti Civil Alapprogram) mellett szükség van megyei támogatási formák kidolgozására is – az NCA ugyanis régiós alapokon működik, és a tapasztalat az, hogy az Észak-Alföldi Régió másik két megyéjének civil szervezetei erősebbek, ezáltal elnyomják a gyengébb szabolcsi szervezeteket a forrásokért való versengésben. Javasoljuk, hogy a körülhatárolt kitörési pontok mentén olyan pályázatokat fogalmazzanak meg a megyei csúcsszervezetek, amelyekbe a civilek is be tudnak kapcsolódni a maguk eszköztárával. Fontos, hogy a kisebb civilek valódi pályázati tanácsadást kapjanak, s igény szerinti segítséget a projektek végrehajtásához.

Együttműködés, nyilvánosság, tudatosság. A tudástársadalom kialakulásának sarokköve az együttműködés a különféle szereplők között. Mint azt a problémafa szerkezetében is láthatjuk, az együttműködések hiánya, minden egyes szegmensben megjelenik, sőt, összességében önálló problémakört is alkot. Annak, hogy a tudástársadalom szereplői között az együttműködés megfelelő legyen, néhány egyszerű eleme van csupán: • Legyen politikai és társadalmi konszenzus a stratégiai kérdésekben.

• Legyen tisztázva a tudástársadalom fejlesztésére irányuló együttműködés tartalma.

• Legyenek nyitottak a résztvevők az együttműködésre.

• Az együttesen elért eredmények minden résztvevő javát szolgálják.

• A meglévő kezdeményezések és az eredmények kapjanak kellő nyilvánosságot.

Felhasznált irodalom 1. ANGELUSZ R., FÁBIÁN Z., TARDOS R. (2004): Digitális egyenlőtlenségek és az info-kommunikációs eszközhasználat válfajai. In. Kolosi T., Tóth I. Gy. és Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi riport 2004.

TÁRKI, Budapest. 309–31.

2. FILEPNÉ NAGY É., FÓNAI M., FÁBIÁN G. (2004): A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei népesség szociális helyzete és egészségi állapota. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle. 2004/1. 8–3.)

3. HAJNAL B. (1999): Tények és tendenciák az Észak-alföldi régióban. In Lukácskó Zs., Fónai M., Fábián G. (szerk.): „Peremvidék” – szociális kutatások Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. DOTE EFK – Salgótarjáni NKK, Nyíregyháza, Salgótarján. 11–19.

4. HITESY & BARTUCZ Üzleti Tanácsadó Kft. (1999): Nyíregyháza városfejlesztési koncepciója – Helyi gazdaság és vállalkozásfejlesztés.

5. KOCSIS GY. (2004): Lassú kezdet, erős visszaesés – Gazdasági önkritika az EU-ban. HVG, XXVI./46., 31–33.

6. PERROW, C. (1994): Szervezetszociológia. McGrawn-Hill, Budapest.

7. SIKOLYA L., PÁY G. (szerk.) (2002): A Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testülete 10. éves Jubileumi Közgyűléssel Egybekötött Tudományos Ülésének Előadásai I–II. MTA Sz.-SZ.-B. M-i TT, Nyíregyháza.

8. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Innovációs Stratégiai Programja (2003). MEGAKOM Stratégiai Tanácsadó Iroda.

9. UNICE (2004): Európai Gyáriparosok és Munkáltatók Szervezeteinek Szövetsége www.unice.org

interjú Marik Sándor

A cél a munka világában is értékes diploma

Beszélgetés Jánosi Zoltánnal, a Nyíregyházi Főiskola rektorával Új rektora van a Nyíregyházi Főiskolának Jánosi Zoltán személyében, aki korábban a Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar főigazgatója volt. A tisztségre pályázat útján a főiskolai szenátus választotta, az oktatási és kulturális miniszter jóváhagyása után a kinevezést a miniszterelnök írta alá. Jánosi Zoltán a főiskola első olyan vezetője, aki alapdiplomáját ebben az intézményben szerezte.

– Július elsejétől ön a Nyíregyházi Főiskola rektora. Kezdjük egy helyzetképpel. Könnyebb vagy nehezebb a helyzete, hogy csaknem egy évtizedig zajló, kiemelkedően látványos beruházások, felújítások – tehát az oktatási körülmények jelentős javulása – után vehette át a hamarosan félévszázados nagy intézmény vezetését?

– Ahogyan kettős volt a kérdés, úgy kettős irányú a válasz is. Természetesen jóval könnyebb a helyzet abban az értelemben, hogy egy építményeiben és jórészt felszereltségében is nemhogy európai, de világszínvonalú campus keletkezett a volt Bessenyei György Tanárképző Főiskola helyén. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolai Karával 2000-ben megvalósult integráció – és a későbbi változások – során egy öt karból álló főiskola alakult ki. Mindezekkel már nem kell foglalkoznunk a jövőben olyan intenzitással, mint eddig. Vagyis az építés meghatározó szakasza befejeződött, és a belső szervezeti átalakulás is magas szintet ért el. Időközben jelentősen nőtt az intézmény hallgatói állománya is, összesen több mint tizenháromezer hallgató tanul a Nyíregyházi Főiskolán. Az integrációval az oktatók és az óraadók létszáma is jócskán gyarapodott. Jelenleg 860 szakember dolgozik főállásban, köztük 361 oktató, 171 gyakorlóiskolai pedagógus. 170 külső óraadónk is van a szakterületek legjobbjai közül. Mindez megnöveli a szervezési, ügyintézési munkát, fokozza a szenátus és a rektor felelősségét. Alapjaiban mégis

354

Marik Sándor

azt válaszolom, hogy egy ilyen intézmény irányítását átvenni jóval könnyebb dolog, mint egy éppen csak életképes, kevés hallgatót vonzó főiskolát. Balogh Árpád rektor és vezetőtársai: Székely Gábor, Galó Miklós, Hadházy Tibor és Szabó Géza jelentős értéket alkotottak mind építkezési, mind szervezési téren. Egyszerre nagy kihívás és nagy öröm ezt a munkát folytatni.

– Hol helyezkedik el a Nyíregyházi Főiskola a magyar felsőoktatási intézmények rangsorában? Milyen a nyíregyházi diploma megítélése, „értéke”, rangja?

– A főiskolák között előkelő helyen állunk, megítélésem szerint az ország első három-négy legjobbja között vagyunk. Természetesen nem versenyezhetünk a nagyobb egyetemekkel, ez nem is célunk, de néhány kisebb egyetem megirigyelhetné azt az infrastruktúrát, amellyel rendelkezünk, sőt egy-egy tanszék vagy intézet tudományos feltételeit és oktatói-kutatói csapatát, kutatói ismertségének állapotát is. Mindez a hallgatói jelentkezésekben is lemérhető. Az elmúlt néhány évben az összes felsőoktatási intézmény között a 10–11. helyet foglalta el főiskolánk. Az idén több mint 13 000 jelentkezés történt a Nyíregyházi Főiskolára, ez körülbelül 6800 pályázó diákot jelent. Közülük hozzávetőleg 4300-an az első helyen jelölték meg intézményünket, tehát mindenképpen ide szeretnének jönni tanulni. A felvehető keretszámunk ugyanakkor 3200, vagyis már az elsőhelyesek létszáma meghaladja a felvehető hallgatók számát. Ha a ponthatárok is megfelelően alakulnak, akkor létszámgondunk nem lesz. Mindezt azért tekinthetjük nagy eredménynek, mert több intézményben jelentősen csökken a hallgatói jelentkezések száma.

Természetesen nem csupán a kimagasló infrastruktúra, a kényelmes kollégiumi, illetve szállodai helyek, a sportlétesítmények és a kulturális lehetőségek vonzzák a hallgatókat. Számos tanszékünk országos, sőt nemzetközi hírrel rendelkezik.

Ezek között említem a szlavisztikát oktató két tanszéket – az Orosz Nyelv és Irodalom- valamint az Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéket –, továbbá a Biológiai-, valamint a Matematikai és Informatikai Intézetet. Az oktatást is szolgáló Agrár és Molekuláris Kutatóintézet egyszersmind a szolgáltató tudáscentrum kiemelkedő példája. A gyakorlóhelyként is működő tangazdaság szintén országosan ismert, tenyészállataival sorozatosan nyer különböző díjakat. Számos tanszékünknek van partnerkapcsolata más országok hasonló intézményeivel, külföldi hallgatók is érdeklődnek több szakunk, így például a testnevelés és a zenei képzés iránt.

Országosan is kiemelkedő továbbá a légiközlekedési hajózó (korábban repülőmérnök), közérthetőbben a pilótaképzésünk. A két magyar tanszék – a nyelvészeti és az irodalom tanszék – a Miskolci Egyetemmel diszciplináris mesterszak indítását kezdeményezi, és több bölcsész tanszék is hasonló úton jár. A magyar és az idegen nyelvészeti kutatások a bölcsészkar legnagyobb erősségei. Együttműködési szerződésük van a brüsszeli Institut Supérieur des Traducteurs et Interprétes nevű fordító és tolmácsképző intézettel. Ennek lényege az, hogy a nálunk idegen nyelvi alapszakon végzettek, amennyiben egy másik idegen nyelvből is teljesítenek hatvan kreditet tanulmányaik alatt, Brüsszelben felvételi nélkül tanulhatnak tovább az ottani fordító és tolmács mesterszakon, költségtérítéses képzési formában. A Matematika és Informatika Intézetet magas szakmai elismertsége, publikációs munkássága miatt emelem ki ismét, a Testnevelés és Sporttudományi Intézet pedig a Pécsi Egyetemmel együttműködve dolgozik. A nemzetközi kapcsolatok valamint a gazdálkodási és menedzsment alapszakokon végzőknek együttműködési szerződés alapján van lehetőségük továbbtanulni a Corvinus Egyetemen. A képző- és zeneművészeti szakokon oktatók és tanulók díjairól, ismertségéről külön listát lehetne

A cél a munka világában is értékes diploma. Interjú János Zoltánnal

355

összeállítani. Számos itt végzett hallgatónk ma már a magyar művészeti élet reprezentatív személyisége, kiváló tanára – főiskolánkon is. Mindezek a tanszékek és intézetek a maguk szívós belső munkájával elérték azt, hogy a jelentkezők számára magas szintű képzést – helyenként országosan egyedülállót – tudnak nyújtani. Az infrastruktúrával együtt ez biztosítja hosszú távú fennmaradásunkat.

– Hogyan jellemezné a főiskola oktatói karát? Vannak-e kellő számban iskolateremtő vagy példakép professzorok?

– Természetesen vannak, és a továbbiakban is nagy szükség van rájuk. Ugyan az erős professzori csapat fölnevelése és megtartása, az ezzel összefüggő infrastruktúra kialakítása alapvetően egyetemi feladat, de mi sem mondhatunk le róla. Jelenleg 18 professzor dolgozik a főiskolán. Simon László, a Táj- és Környezetgazdálkodási Tanszék főiskolai tanára például akadémiai doktori fokozatot szerzett a közelmúltban. Számos habilitációs vizsgát tett oktatónk is van, ami ugyancsak fontos az iskolateremtés szempontjából. Meg kell küzdenünk az egyetemek folyamatos „elszívó” hatásával, sok tehetséges fiatal oktatót doktori fokozatának megszerzése után, vagy már aközben átcsábítanak. Ez a magyar tudománynak természetesen hasznos, a „fölnevelő főiskolának” – amely rengeteg pénzt és egyéb kedvezményt áldoz a képzésre –, viszont nem örvendetes. Megemlítem még közelmúltbeli nagy veszteségünket: két professzorunk, Mező András, országosan elismert magyarnyelvtudós, és Udvari István, a magyarországi ukrainisztika és ruszinisztika egyik első embere, tanszékalapító professzor elhunyt.

Kiemelném a tankönyvíró munkásságot is, ami nemcsak a professzorok körében jellemző. Sok olyan oktatónk van, aki igényes, a hallgatókra és a kollégákra egyaránt ható munkát végez. Gyakran a tanszéki közösségek együtt fejtenek ki iskolateremtő munkát. Bereznai Gyula és Varecza Árpád alapozó tevékenysége nyomán ilyen hatású oktatás alakult ki már korábban a Matematika Tanszéken, de említhetném a biológus Pál Miklóst, a festőművész Bényi Árpádot és másokat is. A tanszékek között hadd emeljem ki – elsősorban János István tanszékvezető úr koordináló munkája révén – az Irodalom Tanszéket, ahonnan az elmúlt években már hét PhD-tanulmányokat folytató diák emelkedett ki, ők valamennyien a tanszék vándorkollokviumain és Temesvári Pelbárt Tudományos Diákkörében szerepeltek először kutatásaikkal.

Meg kell még említenem az intézmény Tudományos Bizottságát, amely folyamatosan támogatja azokat a kollégákat, akik doktori minősítést kívánnak szerezni.

Eredményesen segíti a felkészülést mind a PhD, mind a DLA, mind az akadémiai doktori fokozat esetében. Az oktatók közül sokan vesznek részt a nagy egyetemek doktori iskoláinak munkáiban is; oktatóként vagy vizsgabizottsági, bíráló bizottsági tagokként. Ezek a meghívások a szakmai elismerés legbiztosabb jelei.

– Milyennek ítéli meg a hallgatók teljesítményét?

– A jó teljesítményekre való törekvés a Nyíregyházi Főiskola alapvető szellemi küldetéséhez tartozik. Hallgatóink gyakran szerepelnek kiemelkedően az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon. Büszkék vagyunk rájuk, anyagiakkal is segítjük a tudományos, a sport és a művészeti diákköri munkát. Hosszasan sorolhatnám az egyetemi-főiskolai sportbajnokságok, a Kazinczy szép kiejtési versenyek, a tanító és tanár szakosok számára kiírt tanítási versenyek, a művészeti, műszaki, közgazdasági és agrár szakterületek győzteseit, helyezettjeit. Az ügyviteli, gépíró versenyeken Európa-, sőt világbajnoki helyezettjeink vannak. Az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon főiskolánk hallgatói rendszeresen kapnak nívódíjat, a

356

Marik Sándor

felkészítő tanárok pedig mestertanári címet. A tehetséggondozás természetesen nem csupán a legjobbaknak jár ki, hanem minden egyes hallgató esetében feladatunk.

A tanszékek erre jól felkészültek, az oktatói munka általában igényes.

– A diploma értéke összetett. Jelentősen függ a hallgató személyes hozzáállásától is: mennyi az az energia, amennyit önmaga képzésébe szorgalommal, igényességgel, a főiskola kínálta lehetőségek optimális kihasználásával befektet. A külső feltételek erre itt adottak. Csak egy példa: a nyomtatott információhordozók mellett a könyvtárban kétszáz számítógép szolgálja a munkát. Az Internet és az Intranet rendszere akár a kollégiumi szobákból is elérhető. Mindezek ma már a tanulás nélkülözhetetlen segítőeszközei. A nyíregyházi diploma gyakorlati hasznosíthatóságáról mutatóban csak annyit, hogy a Magyar Parlament gyorsíróinak körülbelül 80 százaléka ebben az intézményben végzett. Nagyon sok, a főiskola jogelődjeiben diplomát szerzett diák ma már az intézmény oktatója. A város és a régió kulturális, tudományos, valamint közéleti intézményei telítve vannak a Nyíregyházi Főiskolán, illetve jogelődjeiben diplomázott szakemberekkel. A tudományos diákkörök, a Bessenyei György Tehetséggondozó Műhely mellett a különböző önképzőkörök, a Színházi Műhely, a művészeti és sportcsoportok mind-mind bázisai a tudás- és képességfejlesztő munkának.

– Felkészültek-e az innen kikerülő frissdiplomások a gyakorlati életre, nem jelent-e a hallgatók számára túl biztonságos burkot az összkomfortos campus?

– Az egyetemekkel szemben a főiskoláknak – így a Nyíregyházi Főiskolának és jogelődeinek is – az elméleti tudományokra hangoltsággal szemben a gyakorlatorientáltság, a gyakorlati tudásra való felkészítés az erőssége, noha elméleti téren is értünk el jelentős eredményeket. A korábbi tanárképző főiskolán szerzett diploma erős volt, a végzett hallgatóknak nemcsak a szakmai ismeret-minősége, hanem a pedagógiai-pszichológiai-módszertani képzettsége is országos elismeréseket aratott, az országos tanítási versenyeken mindig kiválóan szerepeltek diákjaink. Ugyanez az elismert gyakorlatközpontúság jellemezte a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Nyíregyházi Főiskolai Karát, másik jogelődünket is. A 2006-os évtől a legtöbb szakunkon mi is bevezettük a bolognai típusú rendszert. Az első három évnek (a BA, a BSc alapszakoknak) éppen az lenne a küldetése, hogy a gyakorlati életre készítse fel a hallgatókat. A következő kétéves mesterszak már a tudományos ismeretek elmélyítésére szolgál. Harminchárom alapszakunkon elsődleges cél a gyakorlati felkészítés erősítése, természetesen az elméleti alapozás mellett. Az alapszakokhoz kapcsolódó szakirányokon, szakterületi specializációkon a hallgatók széleskörűen választhatnak a gyakorlati orientációkból. A mesterképzésben továbbtanulók számára ugyanakkor az elméleti felkészülés képzési kereteit is megteremtettük. Azt akarjuk, hogy használható, a munka világában is értékes diplomával kerüljenek ki végzett diákjaink. Az is lényeges, hogy az érdeklődésüknek és a végzettségüknek megfelelő munkahelyet találjanak. Ezt intézményesen segíti a Karrieriroda. A cél az, hogy a hallgatók már főiskolás korukban tájékozódni tudjanak a majdani befogadó közegről. Éppen ezért volt fontos például a néhány hónapja megtartott kiállítás és börze, ahová a régió számos munkaadóját meghívták. A jövőben folyamatos együttműködést szeretnénk kialakítani, hogy a hallgatók minél korábban kapcsolatot találjanak az üzemekkel, az intézményekkel, a gyakorlati élettel. Az így kialakuló személyes kötődésnél nincs erősebb katalizátor a jó munkahely megtalálásában.

A cél a munka világában is értékes diploma. Interjú János Zoltánnal

357

– Miként illeszkedik a főiskola a város, a megye életébe? Van kétirányú kapcsolat, főiskolai kisugárzás vagy fordítva: igény a város, a megye jelenlétére a főiskolán?

– A legtermészetesebben várható el, hogy egy ekkora főiskola, mint szellemi kapacitás, folyamatosan jelen legyen a régió és a város életében. Ez a kapcsolat mindig is élő volt, számos oktatónk tagja megyei, városi, kulturális vagy tudományos, művészeti testületeknek. Az alapcél most a hallgatók minél intenzívebb bevonása a város kulturális életébe. Éppen ezért Nyíregyháza Megyei Jogú Város Közgyűlése tavasszal a Nyíregyházi Főiskolán – az intézmény vezetőinek és az érdeklődő kollégáknak a jelenlétében – tartotta kihelyezett ülését. Ezen a kétoldalú kapcsolatokat tárgyalták meg, és együttműködési megállapodás is született, amely érinti mind a kulturális együttműködést, mind a munkahelyeket. Nemrég találkoztunk Fülöp István úrral, a Megyei Közgyűlés elnökével, hogy a megyei kapcsolatfelvétel kereteit is pontosítsuk. Előreláthatóan október folyamán ez hivatalosan is megtörténik. Néhány hónapja felfrissítettük az együttműködési szerződést Tasnádi Csaba igazgató úrral a Móricz Zsigmond Színház és a főiskola között. Az a célunk, hogy minél több hallgató legyen rendszeres színházlátogató, hiszen az igényes értelmiségi léthez hozzátartozik a színházak, a színművek világa, az ott megjelenített sorskérdések ismerete is. Számos regionális és megyei szervvel vannak közös munkáink, így a levéltárral, a könyvtárral, a múzeummal és a TIT-tel is. Az aula, a sportterem, az intézményi könyvtár, a botanikus kert a meghatározott időkben és feltételekkel már évek óta nyitottak a régió lakosai számára.

– Kialakul-e valamilyen tartós kötelék a főiskola és (egykori) hallgatói között, vagy csak a diplomáig tart a kapcsolat?

– A tartós kötelék már a korábbi évtizedekben kialakult, ennek ékes példája, hogy a Nyíregyházi Főiskola jogelőd intézményeiben végzett hallgatók közül ma sokan a főiskola oktatói vagy a gyakorló iskolák és a gimnázium szakvezető tanárai. A Nyíregyházi Főiskoláért Alapítvány hálózatában megjelenő személyiségek között is gyakoriak az egykori hallgatók. Korábban az Öregdiák Szervezet tartotta a kapcsolatot az innen kiáramlott hallgatóság és az intézmény között. Nemrégen kialakítottuk az úgynevezett Alumni Irodát, amely a pályakövetés rendszerével foglalkozik, ennek elméletét és technológiáját is kidolgozta, illetve alkalmazza a Nyíregyházi Főiskolán. A pályakövetésre egyébként az új felsőoktatási törvény is kötelez bennünket. Az Alumni Iroda jelenleg a Karrierirodával párhuzamosan, sok területen érintkező munkában dolgozik. Általában véve elmondható, hogy a Nyíregyházi Főiskola és a volt hallgatói közötti kötelék erős, az ország nagyvárosaiban és a fővárosban is „összetartanak” az egykori nyíregyházi diákok, egyesületeket, baráti közösségeket alkotva őrzik az Alma Mater emlékét, terjesztik jó hírét.

– Mikor döntötte el, hogy megpályázza a rektori tisztséget? Mi inspirálta, hogy feladja a bejáratott, biztos, elismert kari főigazgatói posztját s a bölcsészettudomány és a művészetek mellé „nyakába vegye” a természettudományok, a gazdasági és társadalomtudományok, a műszaki és a mezőgazdasági- valamint a pedagógusképzés megannyi gondját?

– Egy ilyen súlyú döntés nem alakul ki máról holnapra az emberben. Néhány éve és többek finom érdeklődésére kezdett formálódni – eleinte csak kérdésként – a rektori tisztségre történő pályázás lehetősége. Ezt később a főiskola vezetői mellett a bölcsészkar és más karok oktatói is inspirálták. A kari főigazgatói tisztség sem volt egyébként eleve bejáratott és biztos, hiszen a Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kart is ki kellett alakítani, méghozzá a régi Bessenyei György

358

Marik Sándor

Tanárképző Főiskola egyes tanszékeiből. 2000. január 1-jén jött létre az integrált Nyíregyházi Főiskola, a négy kar pedig július 1-jétől kezdte meg a munkáját. (Az ötödik, a Pedagógusképző Kar 2006-ban kezdett kialakulni, és 2007-ben nyerte el az akkreditációt.) Valamennyi kari főigazgatónak alapozó munkát kellett tehát végeznie, létrehoznia a karok működését, szervezeteit és a vezetésben résztvevő személyi állományát. Tulajdonképpen ez volt a rektori pályázatra bíztató első alapozás is, hiszen kari vezetőként átfogóan új szervezeti formát, testületeket kellett kialakítani. A „rektorság” ilyen értelemben akár „könnyebbnek” is nevezhető, hiszen itt már működő testületekre és vezetési struktúrára lehet támaszkodni. Kari főigazgatóként ugyanakkor számos olyan országos bizottság munkájában vettem részt, amelyek a felsőoktatást koncepcionálisan és gyakorlatilag is irányították. Az ottani tapasztalatok mind beépültek a pályázatomba, és kezdenek beépülni néhány hete megkezdett munkámba is. Tagja voltam a Bölcsészdékáni Kollégiumnak, továbbá a Magyar Akkreditációs Bizottság Irodalomtudományi Szakbizottságának, később pedig a Magyar Rektori Konferencia Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakbizottságának. A szakmai (irodalmi és tudományos) testületekben végzett feladataim is a vezetői tapasztalatomat mélyítették. Ezek közül a legfontosabbak a Kölcsey Társaság alelnöki tisztsége, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának, a Magyar Írószövetségnek, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Közalapítvány kuratóriumának, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának, a Németh László Társaság elnökségének a tagsága. 1996–97 között a Ratkó József Irodalmi Társaság ügyvezető elnöke voltam. Szerkesztőbizottsági tagként a Partium, az Új Holnap, az Új Hegyvidék folyóiratoknál dolgoztam. E kérdésére még azt is el kell mondani, hogy a rektor személyisége bizonyos értelemben szimbolikus és koordináló szerepű. Munkájában mind az oktatás, mind a tudomány, mind a szervezés, mind pedig a belső és külső kapcsolatok terén nagyon jó szakembergárda segíti. Ugyanez a helyzet a kari vezetők, a dékánok és helyetteseik esetben is. A Nyíregyházi Főiskola vezetői rendszerében – noha új struktúrát alakítottunk ki, és új organogramot (a szervezetet bemutató ábrát) fogadott el a szenátus – a szakemberi, a vezetői bázis döntő többségében változatlan maradt, és ennek minősége is biztatóan alapozza meg a jövőt.

– Pályázatában melyek voltak a „sarokpontok”, a legfontosabb azonnali, középtávú és távlati tervei?

– Alapkérdés – az álláshelyek megőrzése és a hallgatói létszám konszolidálása mellett – a korszerű főiskolai tudáscentrum teljes tartalmi és formai rendszerének kialakítása. Ennek meghatározó részelemei: a minőségi képzés, a használható és fejleszthető tudás nyújtása a hallgatóknak minden képzési formában a felsőfokú szakképzésektől a mesterszintig; továbbá a képzési infrastruktúra folyamatos fejlesztése. A tudáscentrum másik oldalát a régiókra kisugárzó, szolgáltató, generáló természetű tudás jelenti. Itt jelentős tartalmi és szemléleti átalakulásokra van szükség, ez pedig alapvetően a kreatív vállalkozói attitűd bevezetését jelenti a hagyományos tanári munkába. Ehhez a felső vezetés menedzserszemléletének erősítésére is szükség van, mind elvi-tartalmi, mind személyi téren. A kapcsolat a munka világával tehát elemi kérdés. A hallgatók esetében fontosnak tartom az órán kívüli kreativitás- és képességfejlesztést, így a részvételt a tudományos diákkörökben, vándorkollokviumokban, az önképzőkörökben, ezek személyiségformáló ereje nagy. A célunk nem csupán szakmai tudás nyújtása, hanem kreatív magatartásmodellek kialakítása is; hiszen minden hallgató tehetséges lehet vala-

A cél a munka világában is értékes diploma. Interjú János Zoltánnal

359

miben. Fontos az ifjúság nyelvtudásának, a közösségi szerepek elsajátításának, a mobilitás iránti igényeknek és az életre nyitottság bátorságának a fejlesztése is. E főbb tételeket bontja ki részletesen pályázatom.

– Manapság sokat hallunk a felsőoktatás lehetséges privatizációjáról. Miként vélekedik erről?

– Nem tartom szerencsés gondolatnak, hogy az intézmények döntő többségében az állam kivonuljon a felsőoktatásból, és kizárólag a privatizációs formák működjenek. Ma Magyarországon 72 felsőfokú oktatási intézmény van, ezekből 31 állami, 41 pedig nem állami kezelésű. Az államiak közül 18 egyetem, 13 főiskola, az alapítványiak közül pedig 7 egyetem és 34 főiskola. Ez az arány megítélésem szerint még biztosítja az állami jelenlét meghatározó szerepét (a hallgatói létszámarányokat és az oktatás súlyozottságát is tekinve) a felsőoktatásban. Ez azért fontos, mert az állam szintjén kell kijelölni a prioritásokat, a jövőképet, ami nem mindig esik egybe a privatizációs vagy az üzleti érdekekkel. Csak az állam képes beavatkozni a felsőoktatás szerkezetébe, tartalmába, hogy az megfeleljen az európai és az egyetemes érdekeknek, értékeknek is. Azokban az országokban, ahol az állam kellő energiát és pénzt fordít a felsőoktatásra, a pozitív hatás az illető országok gazdaságában is érezhető.

– Nagy téma a képzési részhozzájárulás – gyakorlatiasabban a tandíj – fizetése vagy nem fizetése. Ön miként látná ideálisnak?

– Erről a kérdésről a Magyar Rektori Konferencia – még a rektori pályázatom benyújtása előtt – egyértelműen kifejezte állásfoglalását, vagyis a felsőoktatási részhozzájárulás fizetése mellé állt. Véleményem szerint ennek akkor van értelme, ha az oktatási rendszerbe így kerülő pénzek döntő mértékben a hallgató érdekét szolgálják. Vagyis visszaforgatható a tanulásba, annak fejlesztésébe. Az is meggondolandó ugyanakkor, hogy a gazdasági helyzet miatt szerény jövedelmű családok életében miképpen fog lecsapódni a részhozzájárulás fizetése. Erről a kérdésről a hallgatói önkormányzatok országszerte és a Nyíregyházi Főiskolán is kifejtették már a véleményüket. Ezeket minden további lépésnél, vagyis a visszaosztás belső eljárásainál is messzemenően figyelembe kell venni. A részhozzájárulások befizetésének le kell csapódnia az oktatás minőségében is. Amennyiben többletpénzt fizetnek be a hallgatók a képzésükért, többletenergiákat is el lehet várni a felsőoktatástól, az oktatóktól. A Nyíregyházi Főiskola beiskolázási vonzáskörzete döntő többségében (mintegy 60 százalékban) Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, körülbelül 20–20 százalékban Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megyék. Úgy gondolom, a részhozzájárulások fizetésével a Nyíregyházi Főiskola még közelebb kerül e területek szerény jövedelmű családjainak gyermekeihez. Kiváló infrastruktúra, gazdag képzési kínálat várja az ide jelentkezőket, és a BA vagy a BSc alapszakokon a gyakorlati életben is jól alkalmazható ismereteket kínáló oktatás. A mesterszakokon továbbtanulni kívánó, az alapszakokhoz viszonyítva előreláthatóan körülbelül 30–35 százaléknyi fiatalnak pedig ott lesznek lehetőségként az akkreditálandó mesterszakjaink, valamint a szomszédos egyetemek kínálata. A hallgatói befizetések programjával összességében addig a mértékig lehet egyetérteni, amíg nem mélyíti el az ember és ember közötti különbséget, nem okoz szociális feszültséget, a nehéz helyzetben levő családok gyermekeit nem sodorja hátrányba a tanulásban és a művelődésben a tehetősebbekhez képest, hanem a hallgatói felkészülés minőségét, a diploma értékét szolgálja.

360

Marik Sándor

– Hány hallgató tanul most a Nyíregyházi Főiskolán, mennyi ezek közül a nappali tagozatosok száma, s azon belül az államilag támogatott helyeken tanulóké? Melyek most a legnépszerűbb szakok a főiskolán, hogyan változnak a trendek?

– Jelenleg a statisztikai létszámunk 12 933, hallgatóink között 5 680 nő, vagyis a nemek aránya nemhogy helyrebillenni látszik a tanárképzés korábbi arányaihoz képest, hanem a férfiak már túlsúlyba kerültek. Nappali tagozaton 5 700-an tanulnak. A többiek levelező vagy esti formában részesei a képzésnek. A hallgatói összlétszámunknak 43 százaléka állami finanszírozású, 57 százaléka pedig költségtérítéses, utóbbiak féléves fizetési díja jelenleg körülbelül 80–120 000 forint között alakul a választott szaktól függően. (Kivéve a légiközlekedési hajózó szakirányt a közlekedésmérnöki alapszakon, ahol a repülés költségei a negyedik félévben, mintegy 2,5 millió forintot tesznek ki.) A nemek aránya a nappali tagozaton is hasonló az átfogó intézményi arányokhoz. A legnépszerűbb szakjaink között vannak hagyományosan népszerűek és olyanok is, amelyek az utóbbi évben vagy években kerültek a hallgatók figyelmének középpontjába. A kommunikáció és médiatudomány, az andragógia (felnőttképzés), a nemzetközi tanulmányok és a gazdálkodási és menedzsment alapszakok (illetve ezeknek a bolognai folyamat előtti előzményei) mindig is népszerűek voltak. Hasonlóképpen a történelem, a földrajz, a programtervező informatikus és a szociálpedagógia alapszakok iránt is az átlagot jóval meghaladó az érdeklődés. Nagy öröm számunkra, hogy a vizuális kommunikáció és a rajz szakokból kinőtt képi ábrázolás és környezetkultúra alapszakok iránt is erős figyelmet mutatnak a jelentkezők, és nagyon megnőtt, csaknem kétszeresére emelkedett a sporttudományhoz kapcsolódó két új alapszak, a sportszervező és a testnevelő-edző alapszak iránti igény is. Kiemelt hangsúllyal kell említenem, hogy a korábban csekélyebb érdeklődésre számot tartó mérnöki szakjaink jelentkezési arányszáma a 2007-es évben mintegy másfélszeresére emelkedett. Országosan is egyedülálló specifikumaink a – más összefüggésben már korábban is kiemelt – közlekedésmérnöki alapszakon a légiközlekedési hajózó, magyarul pilótaképző szakirány, a magyar alapszakon az ügyviteli szakirány (ez korábban gyorsírás és gépírás, majd ügyviteli szakként jelentkezett) és az ének-zene alapszakon a népzene szakirány. Az újabb képzésbővítő változtatásokat (a mesterszakok, a szakirányok, a felsőfokú szakképzések és a szakirányú továbbképzések vonatkozásában is) a gazdasági kihívások szellemében tesszük meg. Vagyis fejleszteni szeretnénk minden olyan alapszakot és más képzési formát, amellyel a hallgatóink el tudnak helyezkedni országon belül vagy kívül. Ehhez természetesen a nyelvtudás intenzív fejlesztése szükséges, s emellett olyan kreatív szemlélet és attitűd kialakítása, hogy a megszerzett alapszakos diplomáknak a tudásanyagát a friss diplomás hozzá tudja igazítani a munka világának mindig változó kihívásaihoz.

– Feltűnő, hogy évről évre számos végzős hallgató nem kapja meg diplomáját, csak a négy év elvégzését igazoló tanúsítványt, mert nincs meg az előírt idegennyelv-ismerete (vizsgája, bizonyítványa). Mi lehet az oka, hogy a számunkra kinyíló Európában a főiskolás diákok egy része elhanyagolja a nyelvtanulást – miközben mások már a felvételire két-három nyelvvizsga bizonyítványt hoznak?

– Az egyik oka az, hogy hallgatóink egy része – talán a régió viszonylagos izoláltsága miatt is – nem érzi át az idegen nyelv tudásának fontosságát és értelmét a későbbi pályán. Itt erőteljes tudatosítás szükséges, amelyet az elmúlt hónapokban megkezdtünk. Az Idegen Nyelvi Intézet feladata a korábbi években a hagyományos kétszakos tanárképzés, azaz a négyéves képzés idegen nyelvi elősegítése volt. A

A cél a munka világában is értékes diploma. Interjú János Zoltánnal

361

hároméves alapszakos képzések miatt meg kellett változtatnunk az intézet struktúráját, feladatkörét és a képzési feltételeket is. A július 2-i szenátusi ülésen az intézmény legfőbb vezető testülete a 2007/2008-as tanévre elfogadta az idegen nyelvi képzés megújításának koncepcióját. Oly módon építjük be az idegen nyelvtanulás óráit a rendszerbe, hogy „C” típusú tantárgyként kreditet kaphasson rá a hallgató. A szaknyelvi képzést, továbbá a nyelvtudás szintjének fenntartását is előtérbe helyezzük. Az Idegen Nyelvi Intézet részben nyelviskolaként működik majd, és az ide járó hallgatóinknak nem lesz szüksége külső nyelviskolák és nyelvvizsgák igénybevételére. Egy bizonyos óraszámban térítésmentesen kapják majd a hallgatók a nyelvi felkészítést, ezt követően pedig a nyelviskola keretében folytathatják tanulmányaikat itt, az intézményben letett nyelvvizsgáig. Nagy szerepet szánunk ebben az egész folyamatban az intenzív kurzusoknak. A Hallgatói Önkormányzat vezetőivel már egyeztettünk arról, hogy az új koncepciót sokféle módon tudatosítják a hallgatók körében, beleértve a külföldi utazásokat, a vendéghallgatók meghívását, ösztönözni fogják az intenzív nyelvtanulást. Fontos, hogy különböző cserekapcsolatok révén minél több diák jusson el néhány hétre, hónapra vagy akár egy félévre is európai országokba, ahol szintén szerezhetnek krediteket végzettségükhöz. Megítélésem szerint ez a legintenzívebb nyelviskola, mert részint belső igényt támaszt az idegennyelv-ismeret iránt, részint pedig az élő nyelvi közegben a nyelvtanulás hatékonysága megsokszorozódik.

– A csereprogramokat említette. Tapasztalatai szerint a főiskola hallgatói ismerik, kihasználják ezek lehetőségeit? Elegendőnek tartja a Főiskolára hasonló módon évente érkező külföldi diákok számát? Mi lehet az oka annak, hogy Portugáliából rendszeresen több hallgató érkezik, mint más országokból összesen?

– A külföldi kapcsolataink hasznosítása kettős irányú, vonatkozik részben az ide meghívott oktatókra, illetve a diákokra is, s mindkét csoportban oda-vissza irányban. Jelenleg több európai országban a bolognai típusú rendszer bevezetése a legfőbb feladat. E struktúra éppen a diplomák fölnyitását, az országok közötti elfogadhatóságát, ekvivalenciáját adja. Sőt az egész rendszernek az egyik legnagyobb érdeme az, hogy a bolognai struktúrában szerzett diplomákat nemcsak a képző országban, hanem a teljes európai rendszerben elismerik. Világos, hogy más országokban kellő nyelvismeret nélkül az önmagában szakmailag kiváló diploma sem sokat ér. Az idegen nyelvtudás és a szakmai tudás csak együtt értékes. Ezért tartjuk fontosnak a hallgatók külföldre utazását. Jelenleg körülbelül 35–40 hallgatónk vesz részt három hónaptól akár egy évig terjedő részképzésben az Erasmus-, illetve újabban a Cepus programok keretében. Diákjaink tehát kihasználják a lehetőségeket, de még nem eleggé, ezt a létszámot az elkövetkező években többszörösére kell emelnünk. A korszerű európai metodikai- és szakismeretek elsajátítása céljából évente körülbelül 15–20 oktatónk is külföldi partnerintézményben tanulmányozza a képzés új irányait 1-től 5 hétig terjedő időtartamban. A személyes kapcsolatok a szakmai, a módszertani ekvivalenciákat is erősítik. A részvétel a közös pályázatokban, európai programokban pedig a barátságok mellett a közös, európai igényű integrált gondolkodás elemeit is stabilizálja, ezek pedig százféle módon hatnak vissza az oktatásra.

A Nyíregyházi Főiskolára évente 20–25 külföldi hallgató érkezik két féléves oktatásra. Ezt a számot is lehetne még emelni; tradicionálisan a testnevelés, illetve a tanárképzés vonzza a külföldieket. Nagy vonzóerő lehet a matematikusok angol nyelvű képzési kínálata. Az első külföldi hallgatónk egy portugál leány volt. A

362

Marik Sándor

portugálok érdeklődése irántunk azért nagyobb, mint a többieknek, mert az első cserekapcsolatok éppen Portugáliával köttettek. A portugálok mellett spanyol, litván, lengyel vendéghallgatóink is vannak, június közepéig egy francia nemzetiségű hallgató is tanult intézményünkben. A hallgatói és oktatói cserét elősegítő Nemzetközi Kapcsolatok Iroda kiválóan koordinálja a külföldi együttműködést. Az utóbbi években rendszeresen megrendezi az intézményi Nemzetközi Fesztivált, ezen kívül szűkebb tanszéki vagy tanszékek közötti keretekben is számos rendezvényt koordinál. A legutóbbi, a III. Nemzetközi Fesztiválon a főiskola udvarán belga, litván, francia, német, finn vendégekkel, közöttük rektorokkal, rektor-helyettesekkel, tanszékvezetőkkel találkozhatott az arra sétáló.

– Összefoglalásként tekintsük át: milyen jövő áll a Nyíregyházi Főiskola előtt?

Milyen eredmények elérése után lenne elégedett 2011. június 30-án, mostani megbízatásának lejártakor?

– Elsőként a tanárképzés újraindítását szeretnénk kezdeményezni, jelenleg is folynak a munkálatok, a nemrégen elfogadott Képesítési és Kimeneti Követelmények alapján, hogy minél több korábbi tanár szakunkat tudjuk akkreditáltatni. Az interjúban már többször említett idegennyelvi képzést is szeretnénk megújítani, a legjobban annak örülnék, ha minden egyes hallgatónk nyelvvizsga-bizonyítvány vagy azzal egyenértékű okmány birtokában vehetné át a következő években a diplomáját, és a papír mögött valódi nyelvtudás lenne. Alapvető érdekünk a hallgatói létszám megtartása, illetve annak az optimális alakítása. Ez az elkövetkezendő években körülbelül 10–11 ezer főben jelölhető meg. Ha e számok fölé tudnánk menni, az már nem várt eredmény lenne. A külső és az infrastrukturális fejlesztések, az építmények mellett nagy hangsúlyt helyezünk a belső építkezésre is, amely a képzési minőség folyamatos emelését és több esetben a mesterszak akkreditációját jelenti. Minél több munkahelyet szeretnénk megőrizni, kihasználva munkatársaink kreativitását, az új típusú szolgáltatások bevezetése során. A legboldogabb akkor lennék, ha Balogh Árpád rektornak és vezetőtársainak a kiváló infrastrukturális, architekturális, valamint szervezeti örökségét új belső tartalmakkal tudnánk megtölteni, és – ahogyan ők álmodták – magas szintű oktatási feladatai mellett valódi tudáscentrummá és ennek körében szolgáltató intézménnyé is válna a Nyíregyházi Főiskola.

– Utolsó kérdéskörként beszéljünk az irodalmi munkásságáról. Mi foglalkoztatja most, s milyen tervei vannak e téren?

– A szépirodalmi munkásságomat, aminek egy verses és egy novelláskötet, illetve az elbeszélések körében néhány országos díj volt az eredménye, gyakorlatilag a 90es évek elejétől szüneteltetem. Attól az időtől fogva az irodalommal nem mint művészettel, hanem mint tudománnyal foglalkozom „csupán”. Így született meg kilenc magyar és két idegen nyelvű könyvem, ezek közül az utolsó szerezte a legnagyobb örömöt. Ez Spanyolországban jelent meg, Federico García Lorca diákvárosában, és a költő magyarországi fogadtatását, illetve legnagyobb műveinek hatását dolgozza fel. Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor az almeriai bemutató után, Fuentevaqueros-ban, az 1936-ban meggyilkolt költő szülőfalujában, és pontosan a szülőházában, néhány lépésnyire az alkotó bölcsőjétől, spanyol nyelven olvashattam fel bevezető lapjait. Négy évre ezzel vettem búcsút az irodalomelemző munkásságtól. A terveimet most Ady-val szólva „mag hó alatt” állapotba helyezem, és a megbízatásom letelte után fogom elővenni. Addig csupán emlékezni fogok arra, hogy eddigi életemnek egy jó részét irodalomtörténészi munkával töltöttem.

A cél a munka világában is értékes diploma. Interjú János Zoltánnal

363

– Végül vegyük sorra személyes életútjának állomásait. 53 éves – milyen szakmai út vezetett a rektori tisztségig?

– Erre a kérdésre nagyon rövid választ szeretnék adni; csupán felsorolásszerűen jelölve meg életem ezzel kapcsolatos főbb állomásait. 1983-ban szereztem meg a második tanári diplomámat magyar szakon a Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

Az első oklevelem természetesen a Nyíregyházi Főiskola jogelődjéhez, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolához kötődik. 1986-ban doktoráltam irodalomtudományból, majd 1995-ben kandidátusi fokozatot szereztem. A témavezetőm mindkét esetben az egyetem professzora, a (ma már) Kossuth-díjas akadémikus, Görömbei András volt. Amit a szakmai irányításon túl emberi értelemben ő jelentett számomra, hasonlót adott már az intézményen belül Varecza Árpádnak, a Matematika Tanszék vezetőjének példája, barátsága, majd Mező András és Balogh Árpád főiskolát és régiót építő szellemi akarata. Margócsy Józsefet és magyar tanszéki tanáraimat már korábbról becsültem. Sokat jelentett Katona Béla, Csorba Sándor és a régész-történész-múzeumigazgató, Németh Péter barátsága. 1999-től 2002-ig Széchenyi Professzori Ösztöndíjban részesültem. A Debreceni Egyetemen 2006-ban habilitáltam, és jelenleg is körülbelül 10 kilónyi kéziratom várja a rektori megbízatásom végét. Mindenesetre most jókora szünet következik, mert minden erőmmel a főiskolára fogok koncentrálni, és ez nem ad teret a további szakmai munkának.

De a hajnalonként vagy éjszaka papírra rögzített gondolatok nagyon hűségesek, sohasem hagytak cserben, most is meg fognak várni.

Beregszászi városkép. Ignáczy Géza felvétele

Harminc éves a Nyíregyházi Fotóklub

Boros György, Síró Lajos és Marssó Péter felvételei

Harminc éves a Nyíregyházi Fotóklub

Hanuszik Zsolt, Miskolczi Emes és Soltész István felvételei

365

366

Harminc éves a Nyíregyházi Fotóklub

Nagy Tamás és Molnár Ferenc felvételei

367

Láczay Magdolna

megemlékezés Láczay Magdolna

Emlékezés Balogh Istvánra 1912–2007

95. életévében csendesen elment közülünk Balogh István, a történelem, a néprajz, a levéltár és a múzeum tudósa, a művészet-, a település- a hadtörténet kiváló művelője; parasztpolgár, aki a tudomány legmagasabb csúcsait is elérte; aki a közéletben a legnehezebb korszakokban vállalt szereplést, akit a bölcsessége átsegített számos megpróbáltatáson.

1977 júliusában egyik tanulmányának átadásakor a következőt írta nekem: „Láczay Magdolnának, hogy jó emlékezetem legyen. Pista bácsi” Harminc év múltán újraolvasva írásait így kaptam meg tőle a felhatalmazást, hogy kiemelkedő tudományos teljesítményéről és személyes emlékeimről Balogh István (1912–2000) írjak.

2006. november 29-én hivatalos utam Debrecenbe vezetett. Az alkalmat lehetőségnek tekintettem, hogy felkeressem otthonában Balogh Istvánt, aki ezen a napon ünnepelte 94. születésnapját. Nagyon izgultam, mert a vele való beszélgetésekre, amikor még mindennaposak voltak is, nagyon össze kellett szednem magam, hogy friss elmével, kellő felkészültséggel válaszoljak kérdéseire. Mindig attól féltem, hogy elveszítem azt a megbecsülést, amivel bevont a szakmai „hitviták” diskurzusába. A hosszú életút alatt sok emberrel került kapcsolatba, mindenkinek megvan a maga emléke erről, és feltehetően ez éppoly sokféle, mint amilyen összetett, sokrétű volt az a tudás, amelyet Balogh István archaikus debreceni magatartással osztott meg kortársaival, barátaival, tanítványaival. Nagyon boldoggá tett az a tudat, hogy ezek közé az emberek közé tartozhattam. Így a születésnap köszöntése ismét olyan alkalom volt, amikor a szemérmes, rövid tájékozódás után, arról, hogy ki hogy van, mi baja, és hogyan próbálja a gondokat kezelni, máris belecseppentünk egy szakmai beszélgetésbe.

368

Láczay Magdolna

Lehetett kérdezni, de nem volt szabad átlátszó, udvarias általánossággal rabolni az idejét, mert arra rövid, udvarias elutasítás volt a válasz. Most mégis úgy éreztem, meg kell kockáztatnom egy efféle általánosságot.

– Pista bácsi, én már nem mindig ismerem ki magam a történetírói iskolák között, mert vannak önmagukat különböző tudományághoz sorolók, akik ugyanazt más szakszavakkal mondják, és úgy vélem, vannak olyan újtudományág-alapítók, akiknél meg nem érzem, hogy a tudományuk olyan új, és főleg olyan igényes lenne, mint azt én elvárnám. Rosszul látom, hogy a történetírás elveszítette a maga útját ebben a többszörös paradigmaváltásban?

– Hát nézze, Magda, kérem, sok igazság van abban, amit mond. Nem olyan egyszerű a problémára a válasz, mert a keleti és a nyugati hatalmi viszonyok mindig rányomták a bélyegüket erre is. A nyugati történetírás a polgárosodást helyezte előtérbe, az úgynevezett marxista meg a munkásosztályt. Nekünk meg sem a polgárságunk, sem a munkásságunk nem volt olyan erős, hogy meghatározta volna a változásokat, hogy olyan mértékben hatottak volna a társadalmi folyamatokra, mint másutt. Ez az alap, amiből következik, hogy miért volt mindkét oldalon gyanús a parasztság, a rendiség vizsgálata az én egész életemben. Következett ebből még sok minden más is. Például a sokféle politikai berendezkedés, ami az én életemben megfigyelhető volt, mindig igazolni kívánta magát; a tudományos munkához meg idő kell, és nem lehet garantálni, hogy az lesz az eredmény, amit hallani akarnak.

A forrásokat meg kell találni, nem szabad előre elkészített szempontok szerint értelmezni, hanem úgy, ahogy akkor gondolták, amikor születtek. Ez nem biztos, hogy egy ünnepi nagygyűléshez felhasználható eredménnyel végződik. Hát ez volt a baja Szabó Istvánnal is az akkori hatalmasságoknak. Nem illett bele az ideológiájukba az, amit a parasztságról írt, de még az sem, amilyen források alapján. A szabadságharc fővárosa Debrecen címmel ő szerkesztette azt a kiváló kötetet, amellyel a hatalomra jutott Rákosi kormány a függetlenséget, a szabadságharcot akarta ünnepeltetni. Az 1848-as centenáriumot Révaiék nem úgy gondolták, hogy akkor a 100 éves megemlékezés tényeken, forrásokon nyugvó történeti közmegegyezést hoz, hanem a népi demokráciának az igazolását remélték tőle. Szabó István pedig igen nagy forrásmennyiségre és azok elemzésére támaszkodott, és ez bizony nem a politikai szándékot erősítette. Erről egyébként többen is megemlékeztünk már. Én úgyi, nem voltam a tanszéki munkatársa, de ott voltam én is, amikor rá akarták kényszeríteni, hogy gyakoroljon önkritikát, és nem tette. Borosy Bandi ezt leírta a 90. születésnapomra kiadott könyvben. Szegényt, őt be is börtönözték, Szabó Istvánnal ezt nem merték megtenni, de igyekeztek ellehetetleníteni.

– Szabó István és a Pista bácsi nevét összekötötte a parasztság kutatása. Nem teljesen azonos területet választottak, de több helyen együtt publikáltak.

– Tudja, kérem, a parasztságot feltárni kívánó kutató program mindkettőnk számára olyan erős kényszer volt, amit az úgynevezett tanítványok is tovább vittek. Én már akkor, a koromnál fogva, közelebb álltam Szabó Istvánhoz, a tanítványai pedig később magát tanították, Rácz István, Orosz István, Hársfalvi Péter, Irinyi Károly, Für Lajos és még néhányan. A parasztság kapitalizmuskori monográfiáját tehát mégis elkészítettük, és a helyi sajátosságok ezzel újabb szinten mutatták, hogy nekünk a paraszti kultúrával foglalkozni kell. Persze ma már más a helyzet, a parasztság olyan mértékben átalakult, hogy szinte nem is beszélhetünk róla. És mégis, ez maradt a rendszerváltás nagy problémája ma is. A parasztok polgárosodása nem tudott kiteljesedni, nem volt módja másképp alakulnia. Meggyőződésem

Emlékezés Balogh Istvánra (1912–2007)

369

hogy még a lakótelepeken is lehetne gyűjteni olyan szokásokat, amelyek visszautalnak a paraszti kultúrára, ami azért probléma, mert a társadalmi átalakulás egyre inkább a polgárosodást igényelte volna.

– A parasztság művelődése a két világháború között címmel írta meg Pista bácsi a kandidátusi disszertációját. Nem értettem, hogy miért a két világháború közötti idő tanulmányozását választotta, hiszen korábban a kuruc korról, a hajdúkról, a debreceni gazdálkodás kialakulásáról írt többet.

– A magyar néprajztudomány születése a 19. század utolsó évtizedeire tehető.

Ugyanekkor fogalmazódott meg külföldön is a néprajztudomány iránti igény, bár a népi kultúrát már korábban elkezdték kutatni. A néprajztudomány a parasztság kultúrájával foglalkozott ugyan, tárgya a nép anyagi és szellemi művelődésének vizsgálata volt, anélkül azonban, hogy nép fogalmát pontosan meghatározta volna.

Népen szinte magától értetődő módon a parasztságot értette, holott magának a parasztságnak fogalmi és társadalmi meghatározása is bizonytalanságban maradt.

Erdei Ferenc munkássága ennek a kérdésnek a tisztázását tekintette fő céljának. Én egyetértettem azzal, amit minden saját kutatásom is alátámasztott, hogy a magyar parasztság megőrzött egyfajta rendi állapotot a jogi felszabadítása után is, és azzal is egyetértettem, hogy létezett autonóm paraszti műveltség. Ennek értékelését vállaltam, és igyekeztem a változásait is figyelemmel kísérni a magam generációjának az életében, ami egybeesett a népi írókéval, és sajnos együtt emlegették, teljesen alaptalanul, számos Nyugaton ható irányzat képviselőjével is. Gondolok itt a német népiségtörténet irracionális ideológiájára, amelyik a fajmítosszal kapcsolódott össze. Itthon is voltak, természetesen, elvétve ennek hirdetői, de ezeket nem tartottam tudományos vitára alkalmasaknak. Sokkal inkább éreztem annak a megkülönbözetésnek az igazságtalanságát, amely az oktatásban a meglévő különbségek konzerválását jelentette. A parasztság művelődésének bemutatásával a parasztság kulturális, oktatási felemelkedését szolgálók krónikása voltam.

Munkámat még az is elősegítette, hogy amikor megvettem a Bocskai kertben azt a kis szőlőt, ahol maga is meglátogatott, amikor még élt Gabi, a feleségem. No oda sokszor kijöttek a népi írók, meg a parasztpártiak, én régi pásztorételeket főztem és beszélgettünk.

– A parasztság társadalmi jellemzői hasonlóak voltak az erős rendiséggel bíró lengyeleknél is?

– Hát, a lengyelekkel sok dologban azonos volt a sorsunk, de a társadalmunk mégis nagyon eltérő lett. A kisnemességünk tagozódása, közéleti szereplése, de még az elszegényedése is eltérő, a jobbágyság differenciáltsága is más, de leginkább a vallási különbségek miatt. A mi történelmünket a kálvinizmus sokkal inkább meghatározta. Az én családomban is megtalálható volt ez a különbség, mert anyám révén cívis volnék, apám pedig paraszti származású. Ezt nem mindenki érti, de a debreceni cívis már századokkal ezelőtt polgárnak számított, csak hát nem hasonlított a nyugati polgárhoz, leginkább csak önmagához. A kálvinista Róma, Debrecen a vallási küzdelmek, a török és a labanc elleni védekezés idején jogosan zárkózott be. A valóságos bástyákat az itt élők magatartása adta. Később azonban konzervatív volta zavarta a mindenkori hatalmat. Így volt ez 1790 után, a reformkorban is, és szelíden, megértően, de szintén megtalálható ez a helyi sajátosság Szabó Magda írásaiban. II. József türelmi rendelete a Tiszántúlon sok református templom építését hozta, ám az ellenkezőjét, hogy Debrecenbe beköltözhessenek a katolikusok, a város semmiképpen nem szerette volna. Emlékszik, megírtam a

370

Láczay Magdolna

debreceni levéltári évkönyvben Debrecen politikai állapota 1790–91-ben címmel, mennyire féltek attól, hogy a francia forradalom hatására éppen itt lesz egy forradalmi központ, de aki ismerte az itteni közállapotokat, tudhatta, hogy közel sem volt érdekazonosság a környező megyék nemességével, vagy a hajdúvárosokkal, a falvak jobbágyságával pedig végképp nem. A forradalomhoz szükséges összefogásnak nem volt meg az esélye. Nem volt ez másként a reformkorban vagy a szabadságharc alatt sem. Ekkor a konzervativizmus már nem mindig társult kellő külföldi tájékozottsággal. A debreceniségnek, mint fogalomnak a meghatározása felér egy helyi közösség teljes társadalomtörténeti vizsgálatával.

– Úgy gondolom, ezt Pista bácsi megtette, hiszen ezt a fogalmat már 1969-ben elemezte, mint irodalmi meghatározást, de mindaz, amit erről a városról, a környező településekről, a megyékről, a gazdálkodásáról, igazgatásáról, múltjáról, pásztorairól, hajdúiról, tudósairól írt, összerakhatók e térség történelmi feltárásaként. Vis�szatérnék az első kérdésemhez, mi fér bele a történetírás fogalmába? Van-e igény ilyen szintetizáló tudásra?

– Hát, nézze kérem, igény az van rá, legfeljebb nem tudják hogyan fogalmazzák meg. Ha arra gondolok, hogy a Déri Múzeumban diplomás, díjtalan gyakornokként mennyi időt töltöttem Ecsedi Istvánnal, és mennyi mindent tanultam tőle, bátran nekiláthattam volna a megörökítésüknek; a diplomámat, a latin tanulmányaim jó részét el is felejthettem volna. A cívis gazdák szokásait, a tanyákon töltött idejüket, az itthon hagyott nemzetes asszonyok életvitelét akár az ő elmondásaiból, a saját emlékeimből megírhattam volna. Azt azonban, hogy ezt hogyan gyűjtsem, dokumentáljam, már tanulmányaim felhasználásával alakítottam ki. Ezzel a ma olyan divatos interjúkészítés szabályait fogalmaztuk, ellenőriztük, de nem gondoltuk, hogy ez a módszer csak a miénk lehet. A népi írók szociográfiája szintén interjúkon nyugodott. A néprajzi tár, amelyet a múzeum létrehozásakor alakítottak ki, ennél sokkal többet gyűjtött. A kismesterségek, a gazdálkodás eszközeit, a lakások belső berendezéseit, a ruházkodás, a díszítés népművészeti emlékeit mind ide soroltuk. Én is megéltem ezt a dilemmát már akkor. A néprajz fogalmát ugyanis nem lehetett teljesen szétválasztani a történelmi kutatásoktól, a képzőés iparművészettől, egyáltalán a népművészet fogalmának a megalkotásától, de az újabb meghatározással fellépő szociográfiától és a szociológiától sem. Elméleti különbségeket és osztályozási szempontokat lehet találni, de ha én mondjuk egy kiállítást akartam előkészíteni, akkor a fenti területeket egyszerre kellett ismernem.

Ecsedi István életrajzának a megíráskor, amelyet a magam számára kötelezőnek tekintettem, találkoztam az ő kinevezése kapcsán más véleménnyel, ami ma sem ritka. Az egyik támogatója figyelmeztette, hogy a budapesti régészek között nincs barátja, aminek egyik oka az volt, hogy ezt az intézménytípust a régészek uralták.

Még a kinevezését is megkérdőjelezték, hogy nem megfelelő a végzettsége, holott a gyűjtemény jelentős részének kialakításában akkor már több mint egy évtizede tevékenykedett. Volt egy másik tapasztalatom is. A helyi képzőművészeti gyűjteménnyel is foglalkozhattam, és barátságot kötöttem néhány kiváló művészettörténésszel. Egyik terület sem vont el attól a vágytól, hogy megismerjem, mi miből jött létre, ki, mikor befolyásolta egy-egy intézmény, szerződés, szokás, település, művészeti alkotás életét. A Magyarország műemléki topográfiája sorozatban megjelent Szabolcs-Szatmár megyei műemlékei köteteinek munkáját maga is végignézhette. Tudja, hogy hányféle történeti diszciplína munkatársaival dolgoztam együtt.

Emlékezés Balogh Istvánra (1912–2007)

371

Az egyes települések múltjának ismerete nélkül aligha érthető, hogy egy ma már műemléknek számító épület miért éppen ott, és olyan formában épült.

– Éppen ez a tapasztalat nem tudja velem elfogadtatni egyik vagy másik diszciplína primátusát, de a külföldi történetírói irányzatok elterjedése, a különféle tudományágak versengése nem a Pista bácsi által elmondottakra figyel. Mondok néhány, engem zavaró, dolgot. Egyesek szerint nem lesz szükség nemzeti történetírásra, mert a szupranacionalista érdekek szerint magának a nemzetnek a fogalma is fel fog oldódni. A másik megközelítés abból indult ki, hogy a kvantitatív vagy kvalitatív iskolák zsákutcába jutottak, hiszen mind a múlt századi pozitivisták, mind a francia Annales-iskola képviselői felismerték, hogy csak részleges információkat tudnak adni.

– Ugyí, a történetírás történetét én tanítottam magának? Na akkor emlékezzen, amit Szekfűről mondtam. Akkor nem volt hivatalos az az összehasonlítás, amit a Három nemzedékről és a Bethlen kormány konszolidációs politikájáról megállapítottunk. A Három nemzedék kiváló tanulmány, csak nem minden pontja alapszik a társadalom ismeretén, valós helyzetelemzésen. Lett is belőle néhány rossz döntéshez igazolás, vagy fordítva, igazolta az akkori téves döntések egy részét. A Hóman Bálinttal közösen szerkesztett Magyar történetről már mást mondtam.

Most Hómanról nem beszélek, de Szekfű itt egészen másként értékelhető. Annak ellenére, hogy nem jelzi valamennyi forrását, szinte minden megállapításához megtalálnánk azt. Nem is tévedett annyit. A neobarokk társadalom, a Habsburg Monarchia iránti érzelmei vezették a Rákócziról írott könyvében, és elcsodálkozhatunk bátorságán, amikor megírta A valahol utat tévesztettünk című tanulmányát, amiben egész korábbi munkáságával szakítva, a szovjetek hatalmi jelentőségét felismerve, a velük való együttműködés szükségességéről ír. Mit jelent ez? A tévedést aligha védhetjük ki, de már mondtam magának, csak annak könnyű nagy elméleteket készítenie, akinek kevés a cáfolathoz a forrása. Másrészt az éppen divatos irányzatokban mindig van valami részigazság. Jelentősen megváltoztak a mai társadalmat, gazdaságot, a jelent megörökítő források. A magam politikai szereplésének sincsenek meg a valódi okokat világosan megfogalmazó iratai, csak áttételesen. Én például nem léptem ki a Nemzeti Parasztpártból, hanem az „lépett el” mellőlem. Az állításom dokumentációját nem ugyanott kell keresni, mint például a kinevezésemet. Ismerni kell egyszerre a politikai hátteret, az intézményrendszer működését, de megváltoztak a források is. Az új elemzési módszerek még nem jelentik azt, hogy a tudomány alapvető célkitűzései változtak meg. Véleményem szerint a kisebb térségek, közösségek komplex ismeretére egyre nagyobb lesz az igény, és ez nem feltétlenül a politikatörténet számára lesz szükséges. Maga szerette a Mályusz Elemér, Hajnal István történetírói koncepcióját. Láthatta, hogy amit én a hajdúkról, a kurucokról írtam, nemcsak helytörténeti érdekesség lett, hanem a korszak megértését is szolgálta. Nekem más a véleményem arról, hogy van-e igény a szintetizáló és az elemző kutatásra. Ebben azt hiszem nem avultak el azok az alapok, amelyeket én is tanultam, de azt elismerem, hogy korszakváltást élünk meg. Nemcsak most, hanem például már Móricz is írt erről, Erdei Ferenc is arról panaszkodott, hogy pontosan azokkal nem tudja a régi viszonyt feleleveníteni, akik taníttatták, akikért kutatni, írni kezdett. Én mindig szerettem tudni, mi történik a világban, milyen erők hathatnak ránk, de ez még az adott társadalom megismeréséhez kevés. Az a baj, hogy nem tudom meglehet-e állítani az elbutítás folyamatát?

372

Láczay Magdolna

Olyan gyakoriak a változások, hogy mire kiderülne valakiről vagy valamiről, hogy értéktelen amit csinál, már egy hasonlót találunk a helyén.

– Ma divatos a társadalmi csoportok vizsgálata a nemek, korosztályok, foglalkozások vagy a mentalitás szerint, de ezek már nem a történészeké, sokkal inkább a magukat más tudományágban meghatározóké. Csak óvatosan jegyzem meg, hogy a valóságban ma praktikus okokból is szüksége van például az egyes településeknek saját komplex múltjuk ismeretére. Az elferdített történelmi alkotásokról, a „szappanoperák festett hátteréül” szolgáló torzításokról már nem is beszélek.

– Na látja, ez is izgalmas kérdés. Emlékszik, mikor egyszer Morvai Péterrel beszélgettünk a néprajzkutató felelősségéről? Emlékszik, hogy összevesztünk?

Vagyis inkább nem értettünk egyet. Ő mindenből emlékeket akart hagyni, építsünk a nádtetős házak fölé műanyag védőréteget. No ez semmit sem őriz meg.

A falumúzeumok, a múzeumfalvak sokkal inkább, de a néprajz maga már mást követel. Jól emlékszik rá, hogy Szabó Magda számára többször is megírtam, mi hogy nézett ki Debrecenben akkor, amikor az írása játszódott, sőt néha még a hivatalos iratokból is másoltam a megörökíteni kívánt eseményről. Ez is a korabeli mentalitás kutatását szolgálta. Ez is a mentalitás megközelítéséhez kellett, épp a gyökerek megmutatásához, a hitelességhez.

– Emlékszem, amit a Csokonai szoborról mondott Pista bácsi, hogy a sovány szobrot nem fogadta el a város, mert „aki a jó debreceni töltött káposztát ette, az nem lehetett ilyen sovány”. Azt, hogy tüdőbeteg volt a költő, nem kellett a szobornak elárulnia.

– Ez is belefér a történeti realitásba, sőt szükséges is, mert Csokonait ugyan megszépíttették, de magukról sokkal többet elárultak, mint hitték volna. Én nem lettem a tévé rabja, már csak Rékáékhoz, a lányomékhoz megyek el naponta, meg néha az orvoshoz, a patikába, és hétfőnként vacsorára várom az unokáimat.

Már a nyíregyházi gyerekeimhez, Pistáékhoz vagy Anikához csak akkor megyek, ha visznek. Amit tőlük hallok, amit olvasok, vagy amit a még élő régi kollégákkal beszélek, az csak megerősít abban a hitemben, hogy minél több latin forrást fordítsak le a szabolcsi feudális anyagból.

Ami a kommersz filmeket illeti, azzal nincs mit kezdeni, az csak mese. A dokumentumfilmek azonban igen hasznosak. Nekem csak néhány képre volt időm 1956-ban, amit Debrecenben a Déri Múzeum tetejéről készítettem, és tudja, hogy bizonyíték lett ellenem, ami miatt Nyíregyházára kerültem. Látja, minden rosszban van valami jó, mennyi mindenre maradt időm! Csak azt sajnálom, hogy az én politikai megítélésem a gyerekeim pályaválasztási lehetőségét meghatározta.

Különösen a Rékáét.

Majd folytassuk máskor ezt a témát, mert tudja, én már nem bírok annyit, mint eddig. Ha három-négy órát fordítok délelőtt a nyíregyházi levéltárnak, elfáradok.

Jöjjön, amikor csak tud, de előtte hívjon fel, hogy itthon legyek!

Balogh István telefonszáma még a telefonomban van, de nem hívhatom fel többé, mert 2007. május 22-én már csak a ravatalához érkezhettem meg.

SZEMLE

szemle

373

Három új Krúdy-kötet A 2005-ös és 2006-os évek bőtermőnek bizonyultak a Krúdy-kutatás szempontjából. Három új kötet jelent meg: kettő a Szegedi Tudományegyetemen működő műhelyből került ki, mester és tanítvány munkája, a harmadik pedig Budapestről. Mindhárom kötet egy-egy többé-kevésbé következetesen kifejtett gondolatmenet köré épül föl – már ez is örvendetes –, ezenkívül mindhárom szerző új nézőpontot vezet be a Krúdykutatásba.

Fried István új könyvében a tőle már megszokott módon gyűjtötte kötetbe kedves szerzőinek egyikéről, ezúttal Krúdy Gyuláról megírt tanulmányait Szomjas Gusztáv hagyatéka címmel. A tanulmányokat nemcsak a tárgy köti össze, hanem az alkalmazott módszer is. Ez viszont a szerző többi kötetével is rokonítja a most újonnan megjelentet, többek között az Öreg Jókai nem vén Jókai cíművel. A bevezetőben megfogalmazottak értelmében három évtizednyi regény- és novellatermésen elemzi Fried István a már a kortársak által is Krúdyhangnak nevezett beszédmód változatait és változásait. Azt vizsgálja, hogy a századelő modernségének releváns problémái: az elbeszélhetőség, a személyiség létesíthetősége, a nosztalgia, az irónia, az érzelmesség és az elidegenítés hogyan vetődnek fel a Krúdy-művekben.

Az első fejezetben Fried István feltérképezi Krúdy lehetséges olvasmányait – maradok a ’lehetséges olvasmányok’ kifejezésnél, jóllehet Fried hivatkozik könyvtári kölcsönzésekre, de a kölcsönzés nem jelent bizonyíthatóan olvasást

is. Ezen valószínűsíthető olvasmányok továbbélését vizsgálja a Krúdy-szövegekben, és megállapítja, hogy: „a Krúdyregény […] az olvasmányokat motivikus tényezőként használja föl” (34. o.). Ezt követően Fried István felvázolja azt a szellemi koordináta-rendszert, amelynek Krúdy, az író a függvénye, elhelyezve benne mind a magyar, mind a külföldi elődöket, kedvenc regényírókat Dickenstől Thackeray-en és Turgenyeven át Jókaiig, s őket is összeveti a korabeli populáris kultúra Krúdy számára is elérhető újdonságaival. Az elődökre való hivatkozás visszatérő motívuma a kötetnek, ám Fried István elmulasztja feltenni a kérdést, hogy ezen szerzők szövegeinek a vizsgálata mivel járulhat hozzá a Krúdy regények, novellák jobb megértéséhez. Gyakorlott szemmel fedezi fel az intertextuális utalásokat, de nem elemzi hatásukat az adott szövegben.

A Krúdy által felidézett regények katalógusszerű felsorolása mellett szívesen olvastunk volna többet arról, hogy ezek milyen többletjelentéssel láthatják el a Krúdy-szövegeket, hogyan pontosítható segítségükkel Krúdy viszonya az európai irodalomtörténeti hagyományhoz (kilépve végre a „mikszáthos”, „jókaias” korszak és hasonló meghatározások által kínált értelmezési keretből, amelytől a szerző el is mozdul).

A vizsgálat alá vett szövegek részben novelláskötetek (A tegnapok ködlovagjai, Az élet álom, Első szerelem,), részben regények (Francia kastély, Hét bagoly, Valakit elvisz az ördög, Boldogult úrfikoromban, Rezeda Kázmér szép éle-

374 te, N. N. Velszi herceg). Főbb, visszatérő vizsgálati szempontjai hívószavakban a következők: a nosztalgiás és az attól eltávolító ironikus hang szembesítése; a mindenkori szerző állásfoglalása a korabeli modernség legégetőbb kérdéseiről; a történetek elbeszélhetősége; a szubjektum leírhatósága, megalkothatósága; az elbeszélők elhiteltelenülése; az idő megváltozott mozgása, illetve megváltozott érzékelése; az elbeszélt idő és az elbeszélés idejének viszonya.

Fried, maga is a modernség világképén belül maradva így summázza válaszát a klasszikus modernség irodalmának egyik legfontosabb kérdésére: „a regényforma olyan új alakban létezik […], amely […] éppen a totalizáló örökségtől fordul el, a […] fejlődéselvtől, a világirodalmi és/vagy nemzeti irodalmi folyamat majdnem problémátlan kontinuitásának képzetétől. Ennek ellenében meghatározott alakzatok létrehozhatatlanságára vetődik a hangsúly, búcsúzva a regényvilág megteremthetőségének illúzójától” (176. o.).

Jóllehet kínálkozhat az összevetés Balzac Emberi Színjáték című ciklusa és a Rezeda Kázmér alakja által összekötött regények között, miszerint a Barta András által az Utazások a vörös postakocsin című kötetben összegyűjtött regények kiadnák a Nagy Összeomlás előtti élet erkölcsrajzát, vidéki és fővárosi jelenetekben elbeszélve. Ezt a gondolatot a szakirodalomban Fried István előtt Bori Imre vetette fel Krúdy Gyula című kismonográfiájában, ám ő csak megemlítette, nem fejtette ki alaposan ezt az ötletet (Bori Imre: Krúdy Gyula, Újvidék, Fórum, 1978. 73. és 103. o.). Mégsem értek egyet a szerzővel, egyrészt mert Krúdy regényciklusa nem tör olyan teljességre és az élet átfogó ábrázolására, mint a balzaci mű teszi, melynek bevallott szándéka a francia társadalom egészének bemutatása, bírálata, földrajzi és szociológiai értelemben egyaránt. A Vörös postakocsi

SZEMLE előszavában Krúdy a pesti vásárt és a bábukat említi, a szövegközi utalás tehát inkább kötné a művet a Thackeray Hiúság vásárához, mintsem az Emberi színjátékhoz, amelyről viszont egyáltalán nem tesz említést Krúdy. Másrészt a Krúdy-mű mögött nem áll olyan egységes világnézet, filozófia vezérelvként, mint amilyenre Balzac saját művét kívánta építeni. Az átfogó gondolat hiánya, illetve megléte az, ami összehasonlíthatatlanul mássá teszi a két ciklust.

Hasonlóképpen nem tudok egyetérteni a szerzőnek a Boldogult úrfikoromban című regényre vonatkozó állításával, és ennek folyományaival: „a látszólagos eseménytelenségbe bele van hallgatva még a nemzeti történelem is, a regény eseménysorozatát a történelmi változások indítják meg, valamint a szűkebb térre szorítottság mintegy allegorizáló funkcióval rendelkezik” (256. o.). Ha nem tévedek, arra utal itt a szerző, igaz, kevéssé kifejtetten, hogy a kocsmaszobába való beszorulás valamiképp a Trianon utáni összeszűkített határok allegóriája lenne. Ezt nem látom megalapozottnak a Krúdy-szövegben, hiszen a szereplők tere nem csökken a regény folyamán valami megelőző tágassághoz képest, néhány megjegyzés egyenesen arra enged következtetni, hogy a szereplők életük javát hasonló, zárt terekben töltötték.

A kisregény éppen azt mutatja be, hogy mindenki folytatja az összeomlás előtti életét. Főként pedig azt, hogy nem történt meg az a katarzis, amire olyan nagy szükség lett volna, hiszen a felelevenített emlékek mind-mind arról tanúskodnak, hogy a szereplők számára semmi értékes nem veszett el, minden pótolható, mert nem is voltak értékeik, sem gazdasági, sem pedig erkölcsi értelemben. Nem a nosztalgia kisszerűsége és az ahhoz kapcsolódó irónia hatja át a szöveget, mint ahogy Fried István írja (269. o.), hanem az a tragikomédia, szatíra, hogy az eltűnt birodalomból hajdani alattvalói

SZEMLE emlékezete nem őrzött meg mást értékként, mint a hajdani sóskifliket és a karcsú háromdecis butéliákat. Valójában a Rend, amely a régi világot jellemezte, csak a felszínen létezett, látszólagos volt.

Az ilyen birodalom méltó és megérett a megsemmisülésre. Ezért sem tartom helyénvalónak, hogy Fried István több helyen értékvákuumról ír (219. és 283. oldalak), amit így magyaráz: „a tűnőnek is voltak egykor értékei, részint a születő új nem bizonyosan sokkal jobb a tűnőnél, s így »értékvákuum« keletkezhet” (283. o.). Hiszen nem arról van szó, hogy az összeomlás előtti értékek megszűntével vákuum keletkezett, mert azokat, jobb értékek hiányában, nem pótolták.

A társadalom, amelyet Krúdy ábrázol, nem rendelkezett olyan értékekkel már a felidézett múltban sem, amelyek iránymutatással szolgálhattak volna a zavaros jelenben.

A legfőbb probléma Fried István kötetével azonban az, hogy nem tartalmaz a kérdésekre, problémafelvetésekre választ adó, kifejtett állításokat. A szerző nem visz végig gondolatmeneteket, inkább csak ötleteket vet fel. Tanulmányai így kevéssé koherensek, nehezen olvashatók. Lehet, hogy ezt a Krúdyszövegekben rejlő jelentéspluralizmus indokolja: a szerző figyelmezteti is mindazokat, akik „pontosan körvonalazható, markánsan megjelölhető jelentéssel” látnák el a műveket, hogy „téves úton” járnak (94. o.). Azonban a Krúdy-szakirodalom már számot vetett a jelentések egymásra torlódásával, éppen ezért nem gondolnám veszélyesnek egy értelmezés következetes végigvitelét.

A kötetet sajnos jó néhány sajtóhiba tarkítja: „korvonalazza” (45. o.), „pozícóról” (117. o.), „ködfályol” (119. o.), „rözgíthetetlenségét” (190. o.), „szituácóban” (196. o.), lineárs ˙(253. o.) meeghiúsulása (247. o.), illetve a Ki (a) velszi herceg című fejezet a tartalomjegyzékben jelzettel ellentétben nem a

375 211. hanem a 215. oldalon kezdődik.

A Valakit elvisz az ördög-ből a 286. oldalon említett rész nem a tizenkettedik, hanem a huszonegyedik fejezetben van (a 298. oldalon már helyesen van feltüntetve). Az egész kötet nagy hiányossága, hogy a Krúdy szövegekből vett idézetek nincsenek ellátva oldalszámmal, holott az olvasók ezt a segítséget talán joggal várhatják el.

Fried István tanítványa, Kelemen Zoltán 2002-ben védte meg PhD-értekezését, amely most könyv formában megjelent Történelmi emlékezet és mitikus történet Krúdy Gyula műveiben címmel.

A fülszöveg szerint a könyv tárgya az a sajátosan magyar Mária-kultusz, amely a Nagyboldogasszony-kultusz és a Szűz Mária-kultusz ötvözete, s amely gyakorta feltűnik Krúdy Gyula szövegeiben; anyaga pedig Krúdy Gyula Habsburg tárgyú regényei, novellái, különös tekintettel a Mohács-trilógiára. Ennek kapcsán a szerző fontosnak tartja többször is kiemelni, hogy foglalkozik a Barta-féle kiadásból (Királyregények) kimaradt Árnyékkirállyal, ami pedig egy előtanulmány volt a trilógiához. Ebből Krúdy részleteket át is emelt abba.

A Királyregények elemzésekor még nem szakad el a történelmi szakmunkáktól Kelemen Zoltán, és összeveti a regényeket Jászai Pál A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után című munkájával, megállapítva, hogy ebből Krúdy legfőképp a dekorációt, a képek beállítását veszi át, a kötetben szereplő illusztrációk alapján (108. o.). Feltárja, milyen forrásmunkákra támaszkodhatott Krúdy a regények írásakor, ezek hatását, ahol kimutatható, ott kimutatja. Majd megállapítja, hogy a történelmi regény Krúdy számára a saját mitológia létrehozásának színtere (108. o. ). A Királyregények korabeli befogadását is szemügyre veszi, a megjelent recenziók alapján.

A Krúdy műveiben megnyilvánuló történelemszemléletet viszont már Ru-

376 dolf Bultman, Robin C. Collingwood, Karl Löwith, Arnold Toynbee és mások nézetei alapján úgy összegzi, hogy az a történelem nélküli és a történelemmel nem számoló földművelő-állattenyésztő társadalmak hagyományán alapul, de erre a szemléletre még ráépül nála a történelmi tudatú nemzetek gyakorlata, amely szintén a folytonosság fenntartását célozza (173. o.).

A fő mondanivalót illetően csupán a szerzői szándékok vázlatos ismertetésére szorítkozhatunk a továbbiakban. A kötet alaptézisét Kelemen Zoltán így határozza meg: „Krúdy regénykompozíciójában a magyarság és a magyar föld, az ország és a nemzet mítoszát teremti meg. A mítosz főalakja a regények főszereplője, Habsburg Mária, aki ezúttal nem annyira Habsburg királylány, mint inkább a magyar Nagyboldogasszony (Szűz Mária) kultusz megtestesítője, a félig pogány, félig keresztény magyar mítosz központi alakja.” Az író a „Habsburg uralkodóház mítoszát építi le, rámutatva hatalmi impotenciájukra, valamint arra, hogy uralkodásukból (és valószínűleg hatalmi mítoszukból is) hiányzik a szakralitás” (9. o. ). Ennek az irodalmi trónfosztásnak az állomásait követi nyomon Kelemen Zoltán fejezetről fejezetre.

A szerző elsőként a Mária-kultuszt és ennek regénybeli megjelenéseit vizsgálja, illetve azt fejti fel, hogyan alakult át az ősi, pogány időkből eredő Istenanya-kultusz Mária, a Nagyboldogasszony kultuszává; majd pedig azt, hogyan jelent meg mindez Krúdy műveiben, főként nagyanyja, Radics Mária hatására. Kelemen Zoltán rámutat arra, hogy Mária főbb attribútumait, melyek között említi az önfeláldozást, gyógyítást, új életlehetőségek teremtését, (40. o.) mértéktartást, (45. o.) több Krúdy-szereplő is hordozza, nem is feltétlenül csak azok, akiket Máriának hívnak: Horváth Klárát, Szekszti Juditot, Nyirjes Evelint említi meg Habsburg Mária mellett. Külön foglalkozik a

SZEMLE magyarországi búcsújárásokkal mint a Mária-kultusz fő elemivel. Végül arra a következtetésre jut, hogy Krúdynál a „szakrálisan” trónfosztott Habsburg uralkodók helyét Szűz Mária veszi át, aki Magyarország valódi uralkodójává válik, természetesen csak szakrális értelemben (48. o. ).

A könyv mélystruktúráját meghatározó évszázados gondolatatot csak a kötet második felében idézi fel Kelemen Zoltán: I. István király fia halála után, alkalmas örökös híján Szűz Mária kegyelmébe ajánlotta országát. A továbbiakban feltárja ennek a „hagyomány”-nak (198. o.) a továbbélését a néphagyományban (szegedi néphit), hogy ezzel is közelebb jusson Habsburg Mária Krúdy által megrajzolt alakjának megértéséhez. Érdekes, hogy ezzel együtt is problematikusnak tartja, hogy a trilógia hőse sem nem Ferdinánd, sem nem Zápolya, hanem Mária (II. Lajosnak pedig nincs is esélye főhőssé emelkedni, mert az első kötet végén elesik a mohácsi csatában). Ezt az ellentétet azzal a feltevéssel oldja föl, hogy Krúdy valószínűleg csak a kisszerűséget és a a jelentéktelenséget tartja igazi Habsburg tulajdonságnak, Mária pedig így nem is igazi Habsburg, mert hiszen őbenne Krúdy „a magyarok Nagyasszonyát, Királynéját, Szűz Máriát mintázza meg” (206. o.). Mégis elégedetlen Máriával Kelemen Zoltán, hiszen nem tudta megmenteni az országot, nemcsak Mohács után nem, de az első világháború végén sem, mikor „másodszor élték meg a nemzetcsonkítás tragédiáját” (209. o.).

Joggal teszi fel tehát a kérdést Kelemen Zoltán: Ki volt Mária? Lehetséges, hogy Mária „sem volt több, mint a magyarságot századokon át elnyomó, korlátolt habichtsburgi grófi család egyik sarja?”

(209. o.) Ám ezt a kérdést megnyugtatóan megválaszolja: „Krúdy számára a 16. századi magyarság történetében a legtragikusabb éppen az, hogy Habsburg Mária valóban a boldogságos Szűz,

SZEMLE a Nagyboldogasszony megtestesülése volt, aki valóban meg akarta váltani ezt az országot. Csak éppen a nyakas és elvakultan gőgös magyarok nem akarták, hogy megváltsák őket” (209. o.). Úgy érzem, Kelemen Zoltán könyve itt, a Ki volt Mária? című fejezetben éri el a tetőpontot, az ezt követő két fejezet csak lecsengetés. Ezeket férfialakok bemutatásának, egymással való szembesítésének szenteli a szerző. A Mária és a Ferenc József közti századok Habsburg uralkodóinak Krúdy-regényekben megjelenő alakját vizsgálja, illetve részletesen elemzi a Kossuth fia című regényt, szembeállítva Kossuth, illetve fia, Ferenc és Ferenc József alakját.

A harmadik Krúdy-könyv is egy PhDértekezésből fejlődött ki. Gintli Tibor könyve, a „Valaki van, aki nincs” a legkoherensebb mű mindhárom megközelítés közül. Ennek okát a pontos és egyértelmű témakijelölésben lelhetjük fel. Azokat a művészi eszközöket veszi Gintli Tibor vizsgálat alá, amelyek megkérdőjelezik az elbeszélt alakok önidentikus szubjektumát. Jóllehet vizsgálata tárgyát a szubsztanciális személyiség megbomlását előidéző elbeszéléspoétikai megoldások képezik a Krúdy-szövegekben, már az előszóban elismeri – és végig számol is vele –, hogy a Krúdy-szövegekben ezzel ellentétes hatású erők is munkálnak. Az ezen ellentétes hatású erők kizárólagos vizsgálatára vonatkozó értelemzésektől végig következetesen elhatárolódik.

Gintli nem kíván rendet tenni abban a káoszban, amit a Krúdy-szövegek jelentenek: a káosszal nyíltan számot vet, vizsgálja, elemzi, de semmiképpen nem kívánja felszámolni valamilyen ideális, de hamis rend reményében.

A kötet hét fejezete mind egy-egy jól körülhatárolt kérdést vizsgál egy-egy választott szövegen.

A Név és identitás című első fejezet a Boldogult úrfikoromban című regényekben elemzi a klasszikus elbeszélői

377 pozícióból való elmozdulást, illetve a névadást, névhasználatot. Rétegenként feltárja az alakok nevének implikációit és ezek viszonyát az elbeszélt figurákhoz.

Megállapítja, hogy a mintázat, amit a név és viselője közti kapcsolat kiad, „olyan kaotikus látványt mutat” (31. o.), hogy az már aláássa az arc-álarc kettőségére épülő interpretáció lehetőségét, s úgy véli, hogy a szürreálisba és abszurdba hajló névhasználat a személyiség struktúráját bontja meg.

Az Olvasás és önértelmezés című rész „az olvasás szövegben elbeszélt módjait értelmezve törekszik az irodalmiság problémáját körüljárni” (39. o.), szemben a korábbi értelmezésekkel, amelyek a Krúdy-regények kiterjedt intertextuális utalásrendszeréből az író kedvenc regényeire vagy saját regényei mintájára következtettek. A Vörös postakocsit a posztmodern irodalomtudomány nézőpontjából elemezve Gintli Tibor abból indul ki, hogy a regényben megjelenített olvasók autentikus olvasásként az olvasott mű saját életben való „újraélését” fogadják el. A szerepek sokaságával számot vetve megállapítja, hogy nem a valódi személyiség elkendőzéséről, hanem sokkal inkább a személyiség osztottságáról, azonosulásról és eltávolodásról, játékosságról van szó.

Az Emlékezetmodellek és személyiség-elbeszélés című fejezet a Szindbád ifjúsága című kötet alapján az emlékezés és utazás viszonyát fejti fel, az elmúlt és az emlékező Én kapcsolatában. A fejezet fő kérdésfeltevései a következők: Mennyire az emlékező Én konstruálja a múltbeli Ént, illetve van-e annak saját léte? Milyen kapcsolat áll fenn a jelenbeli és a múltbéli Én között? Beszélhetünk-e egyáltalán folyamatosságról?

Az Élettörténet és narratív identitás című fejezet a szereplői monológokon keresztül firtatja a szereplők „önidentikusságának problémáját” (102. o.). (A fejezetben a szerző szinonimaként

378 használja a Szabó Ede által bevezetett, kevéssé szerencsés „ária” és a pontosabb fogalomhasználatot tükröző „szereplői monológ” kifejezéseket.) Birtokolja-e a szereplő vagy a mindentudó elbeszélő az elbeszélt alak személyiségét? Gintli Tibor ebben a fejezetben is szembehelyezkedik a „hagyományos” megközelítésmóddal, amely a Napraforgó szereplőit ellentétpárokba rendezve láttatja (vidéki-városi, tiszta életű-romlott, régimódi-modern), és inkább a személyiség interszubjektív voltára és a személyiség decentralizálódásának tapasztalatára, illetve az értelmezés lezárhatatlanságára hívja fel a figyelmet.

A kötet utolsó három, rövidebb fejezete a Metafora és önazonosság, Az eredet iróniája és a Szerelemelbeszélés és szubsztancialitás címet viseli. Ezekben a szerző a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban, A templárius és a Palotai álmok című regényeket vizsgálja, három különböző szempontól, de mindegyik az osztatlan, teljes személyiség bomlására, széthullására irányítja fel a figyelmet.

Az átgondolt és jól kidolgozott kötetből viszont nagyon hiányzik az összegző

SZEMLE fejezet, amely nélkül furcsán befejezetlen ez a máskülönben esedékes és fontos munka.

A kötet lényegében elérhetetlen, könyvesboltokban nem hozzáférhető, könyvtárakban alig lehet fellelni. Ráadásul sajnos sok sajtóhiba, elírás tarkítja a kötetet, ráadásul ezek gyakran értelemzavaróak vagy nagyon humorosak: „utalásom” az ’utaláson’ helyett (38. o.), „mellet” a mellett helyett (44. és 73. o.), „intertextuális jelentésvonatozását” (74. o.), „minta” a mintha helyett (86. o.), „jelege” (105. o.), „Nyíres Evelin” (118. o.), „Kit látott Vak Béla szerelemben és bánatban” (142. o.) „egyelten” az egyetlen helyett (184. o.).

Fried István: Szomjas Gusztáv hagyatéka. Elbeszélés, elbeszélő, téridő Krúdy Gyula műveiben.

[Budapest], Új Palatinus Könyvesház, 2006 Kelemen Zoltán: Történelmi emlékezet és mitikus történet Krúdy Gyula műveiben. (Irodalomtörténeti füzetek. Szerk. Fenyő István. 155. szám.) Budapest, Argumentum, 2005 Gintli Tibor: „Valaki van, aki nincs”. Személyiségelbeszélés és identitás Krúdy Gyula regényeiben. (Philosophiae Doctores.) Budapest, Akadémiai, 2005.

Szatmáry-Horváth Anna

Egy letűnt kor krónikása Vay Sarolta grófnő 1859-ben született Dabason, apja Vay László, Ferenc József koronaőre, aki a szabadságharc idején Bem tábornok szárnysegédje volt. A szabadságharc bukása nagyon megviselte.

Mikor a várva-várt fiú helyett leánya született, elhatározta, hogy fiút nevel belőle, mert eljön még az idő, mikor katona kell a hazának. Később született fiából viszont a természet rendjének visszaállítása érdekében lányt nevelt.

A kis Sarolta férfivá neveléséhez épp kapóra jött Kászoni Dániel, aki Kossuth titkos üzenetét hozta hozzá Londonból.

Ő tanította meg Saroltát vívni, lovagolni.

Csizmában, nadrágban, pörge kiskalapban járatták, ismerkedett a lovakkal, agarakkal. A nagymama a fiúvá nevelésről mit sem tudott, vagy nem akart tudni s jó szándékkal beíratta Saroltát egy leánynevelő intézetbe. Nagy megrökönyödésére unokája innen megszöktetett egy lányt. Miután elcsípték őket, Sarolta Sándorként élt tovább.

Középiskolái elvégezése után, németországi egyetemeken előadásokat hallgatott, s végül Pesten szerzett oklevelet.

Krúdy Gyulától tudjuk, hogy a grófnő

SZEMLE férfiruhába öltözött, a Kishíd utcai híres férfiszabó varrta ruháit, volt saját borbélya, Klein Tibor személyében. Szivarozott, párbajozott, kocsmába, bordélyba, lóversenyre járt, és persze lányok után járt. Amikor a tiszaeszlári perről tudósított Nyíregyházáról, megszöktette Eszéki törvényszéki bíró Irma nevű leányát, akivel egészen Grácig jutottak, de ott elfogyott a pénzük. A lányok iránti vonzalma, illetve a férfiszerep átélése addig fokozódott, hogy álnéven megnősült, de miután pénzügyi zavarba került, apósa feljelentette. „Tőrt hordott zsebében, hogy férfinak eszébe se juthasson nőiességére gondolni. Fekete szivart szeretett a szájában tartani, amikor a régi Kerepesi úti lóvasúton a hölgyeket gavallérosan szemügyre vette. Sétapálcáján madárfej volt, amelyen füttyenteni lehetett lionmódon ama hölgyek után akik fátyolba burkolózva, lesütött szemmel szaladtak el…Szürke vagy fekete keménykalapja mindig félre volt csapva rövidre nyírt fején, bergsteiger-cipőt viselt, mert az volt a férfidivat, a nyakkendőjébe egy turbános fő volt tűzve, kisujján pecsétgyűrű.”

(Krúdy Gyula) Kezdetben versekkel próbálkozott, majd a társasági életről írt beszámolókat. Újságíróként dolgozott jó megfigyelőképessége, éleslátása, ehhez társuló szépírói vénája nagy előnyére vált. Ő volt az első magyar újságírónő, emellett, érdekes könyveket írt. A XIX-XX. század fordulóján igen népszerű író volt, 10 kötete jelent meg. Írói álnevei: Sándor, D’Artagnan, Florestán, Floridor voltak. Idős korában furcsa látvány volt: „Másfél méter magas, öregasszony- arc, szivar, férfias káromkodások, zsakett, érett, assszonyos formák.” - írja Onagy Zoltán. Élete utolsó éveiben kiábrándult a magyar irodalomból, kávékereskedő lett. 1918. május 23-án halt meg a svájci Luganoban. 100 éve nem jelent meg kötete. 2006-ban az Ünnepi Könyhét alkalmából, Szávai Géza válogatásában

379 a Pont Kiadó jelentette meg az Európa bál című tárcanovellái.

A tetszetős kivitelű, elbűvölő korabeli rajzokkal illusztrált könyv kellemes kikapcsolódási lehetőséget kínál olvasóinak. Az ide válogatott írások, szellemesek, humorosak, olvasmányosak. S bár nyelvezete a klasszikus műveltségben bizony már kevésbé jártas mai olvasó számára néhol nehezen érthető lenne, a szerkesztők lábjegyzetek beszúrásával ezt remekül kiküszöbölik.

Nagyon jó megoldás, hogy a könyvet az írónő gondolataival vezetik be. Melyben az emlékeket megszépítő múlt porfátyolának titkát tárja elénk (Mottó helyett). Majd Szávai Géza bevezetőjében, a Krúdy előfutárának is tartott Vay Sarolta írásainak tükrében ismerkedhetünk a grófnővel és korával. Ezek a gondolatok szépen átívelnek, mintegy kézen fogva vezetik az olvasót az írónő novelláinak titokzatos atmoszférájába.

Távoli múltba kalandozva, rég elporladt, elfeledett emberek különös világába érkezünk már az első novella olvasásakor. A XIX. században népszerű, közkedvelt művészek bohém, pénzt megbecsülni nem tudó világának néhány komikus pillanatát villantják fel a képek a „Minek is van pénz? írásában. „Pedig szeretik a pénzt, de csak addig, amíg nincs. Amint van, szinte elég az ujjaik között. Egész életen át küszködik a szegény cigánynépség baj, gond adóssággal” „Szegény bohémek víg és szomorú históriáiról temérdek sokat lehet mesélni.” Persze mesél is, a felejthetetlen Szathmárynéról, a bájos Hegyi Arankáról és társaikról, a saját temetésére előleget felvevő Krasznay Miskáról, világszép, de szegény primadonnákról. De hát „Rideg lett a világ. A kétszer-kettőhöz nem értő dalos, csapongó madarak, poéta-művészlelkek azért is nem lelik helyüket benne.” „A „vármegye!” Erőssége, mentsvára mindenha a magyar úrnak, nagy hajdan

380 a te hatalmad.” A vármegyei választások néhol a maihoz kísértetiesen hasonlító képei, a vármegyei urak, úriasszonyok intrikái, a róluk szóló adomák elevenednek meg A régi vármegyéről szóló írásban, szinte mikszáthi éleslátással és iróniával. „Nagyon sok választást intézett - úgy szűr alatt - az asszonyi akarat.

Asszonyi hófehér kezecskék akkor is szőtték-fonták az intriqua szálait. Fehér toll-pirostoll akkor is arra hajladozott amerre asszonyi szó hajtotta.”

A Hogy maradt ki Zlinszky Gyuri az Alkotmányból? című novella olvasása közben, hol Jókai, hol Móricz jut az ember eszébe. Adomázása, úri huncutságokat bemutató leírásai bizonyságot adnak tehetségéről. Szinte érződik, hogy belülről, női érzékenységgel, de mégis férficimborául elfogadva látja ezt a világot. Íme néhány részlet egy adomából: „Nagy sebesen rontott az ebédlő urak közé Sztrokay Béla … odaszól Zlinszky Gyurira: - Gyuri bácsi lehet-e Gyónon tiszta búzát vetni?

Halász Jenő hegyesre pödrött bajuszával majd felöklelte Sztrokayt erre a kérdésre.

Puszta homok, csupa merő bucka az egész határ … Zlinszky Gyuri azonban hamisul vágott a szemével. Halász Jenő megértette, hogy itt tréfa készül ….Persze, hogy lehet ,öcsém, már hogyne lehetne.” A beugratott Sztrokay be is veti a meddő homokot drága búzával, de bizony semmi nem termett. Számon is kéri Zlinszkyn a dolgot. „– Hát hiszen azt mondta, lehet Gyónon tiszta búzát vetni!- Hát most is azt mondom én, édes öcsém, de azt nem kérdezted, hogy aratni lehet-e?”

A Szemere Pál szüretje című novellában kora egyik legtiszteletreméltóbb férfijának, hozzá méltatlan leányzótól való, rafinált megmentésén derülhetünk. S olvashatjuk feleségének Szemere Krisztinának dicséretét, kinek „a komoly Kölcsey, Vilma című dicsérő énekben zengi” emlékezetét. A híres Déryné titkos szerelmének néhány pillanatát is

SZEMLE kileshetjük. „Déryné olyan piros volt, mint a kinyílt rózsa. Egész úton fújta az Első hajós áriáit, mégsem rekedt be.”

Mindeközben felidézi nekünk az egykori víg szüreti mulatságok egyikét, melyekre már csak melankóliával gondol az utókor. „Unalmas lett már, munka és nem mulatság a szüret. Nem tud már mulatni a magyar.”

A Régi virtusos cselekedetekről írásában egy zempléni nemes úr, bizonyos K. Károly furfangos esze járását és cselekedeteit ismerhetjük meg. „Egyre stikliken meg kalandokon törte a fejét.” Sokáig sikerült is neki minden, de a végzet őt is utolérte. Tehetségét elpazarolva szegényen halt meg. „Színarany meg salak együttesen keveredett össze ennek a lángeszű embernek a jellemében” - summázza az írónő.

A Pestvármegyei rigmusokban tanúi lehetünk ezek születésének. Vidám anekdotázás közben olvashatjuk, hogyan kelnek szárnyra, s röppennek tova, hogy évszázadokon át keringve a magyar tájak fölött, még néhányuk ma is ismerősként rebbenjen fel egy- egy jókedvű ajakról. „Harangoznak délre, féltizenkettőre, most viszik a Bogár Imrét a törvény elébe.”

Régi választások címmel adja közre egyebek mellett Vay Miklós generális özvegyének naplórészletét, melyben az 1827-es megyei választásokról ír. Majd, a szabadságharc utáni választások as�szonyok által is támogatott eseményeibe nyerünk bepillantást. „Az asszonyok lelkesedése kivált vidéken nem ismert határt. Ebédeket, estélyeket adtak egyes kerületek, városok hangadó asszonyai.”

Kortesnóták születtek, „nótája minden pártnak volt,” az egyik szabolcsi így énekelt: Nem is fokos ha nem fényes, nem Kállay, ha nem kényes.” Az ellenpárt így felelt: „Nem is fokos ha nem rezes, nem is Vay, ha nem eszes.” És természetesen folyt a szavazatok vásárlása. „Így választottak hajdan. Ma már ott is kevesebb a

SZEMLE nóta és még kevesebb-a banknóta a t. jelölt urak zsebében.”

A Régi urak fürdőzése, az egykor kedvelt fürdőhelyek társaséletébe kalauzolja az olvasót. Természetesen egy-egy saját korában ismert emberről szóló történethez kapcsolódva. Mivel tudjuk, hogy az írónő újságírással is foglalkozott, nem lehet véletlen, hogy a kitűnő stílus ellenére a bulvársajtó cikkei jutnak eszébe akaratlanul is az olvasónak.

Gazdag történelmi ismereteit építi bele A bérces hazából című írásába, melyben az erdélyi nemesek életéről, történeteiről mesél. „Az emlékek hazája Transylvánia. Mindeni tudja ott apja, öregapja, dédapja históriáit.”

Tisza Kálmán alakja elevenedik meg A régi vármegyéről szóló írásban, „Hatalmasabb, erősebb minisztere talán sohasem volt még az országnak, mint Tisza Kálmán. Lehettek ellenségei, voltak is csőstül-lehettek hibái -, de azért még azok is elismerték, hogy ízig-vérig magyar volt.” A mű bevezetőjében megkapó a személyes hangvétel. „Kint üldögéltünk a kertben. Ott, ahol valamikor még a dédapám üldögélt. Anyai nagyapám nagyapja. A kapubálványokon még ott áll a mellszobra, vasból.”

Virtuskodások című művében vendéglátójának érdekes történeteit eleveníti föl, aki ifjú korában „a leghíresebb, legrettenthetetlenebb párbajhős, levente és trubadúr volt egy személyben”.

Régi névnapok fényei villannak elő a múlt ködéből a következő írásban, amely Jászai Pál régi feljegyzéseinek közreadásával született. Egykori, gyakran napokig tartó Sámuel-, Ágoston-, Lajos-, István-napok mulatságaiba pillanthat be az érdeklődő. Ahol a finom falatok mellé víg muzsikaszó dukált, titkos sóhajjal

381 ürítették a Lajos-napi köszöntő poharat, s csendben szövődtek a szerelem szálai.

A fiatal Ferenc József magyarországi látogatásainak néhány érdekes eseményét eleveníti fel a Császár-adomák írása. Saját élményen alapszik az Aratáskor címet viselő novella. Az aratás témája lehetőséget ad a nagyszülők alakjának felidézéséhez. Emléket állítva a gazdájuk hűséges szolgálatában megvénült egykori ispánoknak is. „Nagyanyám sokszor beszélt az öreg Nagy Mihályról. A groszpapának volt az ispánja.

Rengeteg sok tréfát csináltak vele.” A legérdekesebb Molnár János története. Ő a legtöbb ispánnal ellentétben nem vágyott földi javakra, nem gazdagodott meg, de annál hűségesebb volt. „Egy elpusztuló világ elpusztuló typusa a régi magyar gazdatiszt is. Eszembe jutott most, hogy újra aratásra hajlik az idő, hogy megpendül a kasza Péter-Pál után szerte az országban. Aratnak bizonyosan otthon is a buckában. Úgy, mint akkor az én gyerekkoromban, amikor Marcinka nemzetes úr dirigálta a munkát, az ezer mesterségéről híres Mári József aratógazda meg olyan szép históriákat mesélt nekem nagy Taliánországról, ha alkonyattájban kilovagoltam az aratókhoz széleshátú kis bosnyák lovamon.”

Emberismeret, emberszeretet, derű, humor sugárzik Vay Sarolta írásaiból. Aki felüdülésre, kikapcsolódásra, múltbéli kalandozásra vágyik, minden bizonnyal örömmel fogja olvasni az írónő válogatott írásait.

Vay Sarolta: Európa bál. Válogatta: Szávai Géza.

Pont Kiadó, Bp. 2006. 112. p. (Csintalan Múzsa sorozat)

D. Rácz Magdolna

382

SZEMLE

Irodalom a Beregi Tiszaháton Szerencsés az a térség, amelyiknek olyan jó krónikása van, mint a Beregi Tiszahátnak Miklós Elemér. Több mint fél évszázada érkezett a térségbe; amikor 1964-ben Vitkára nevezték ki általános iskolai igazgatónak. Letelepedett ott, ma is Vitkán él. Miklós Elemér az 1970-es évek elejétől publikál, recenziókat, kritikákat, tanulmányokat ír napilapokba, folyóiratokba, alkalmi kiadványokba.

Témái, kevés kivételtől eltekintve, a szűkebb pátriához kötődnek. Írásainak legjavát időről időre kötetbe rendezi, hogy azok is hozzáférhessenek, akik eredetiben nem olvashatták. A több mint tíz kötetből nem csak Bereg változatos társadalmi és kulturális életéről alkothatunk árnyaltabb képet, hanem egy vidéken élő közéleti személyiség gondolkodásmódjáról is. Miklós Elemér ugyanis több választási ciklusban volt Vásárosnamény város vezetőségének aktív résztvevője tanácselnök-helyettesként, illetve alpolgármesterként, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlésnek pedig tagja, bizottsági elnöke.

Információi tehát első kézből valók.

Legutóbbi könyvének az „Irodalom a Beregi Tiszaháton” címet adta. Ezúttal nem saját írásainak gyűjteményét adja közre, hanem „a térség megyei, országos értékrendekbe ágyazódó szellemi örökségének számbavételét végezte el”. A kötet értéke a szerző alapos helyismerete, jól informáltsága, valamint a bevezető mini esszé.

A könyv nem előzmények nélküli.

Miklós Elemér 1988-ban már megjelentetett egy hasonló munkát „Bereg irodalmi hagyományai” címmel. Az időközben eltelt csaknem két évtized azonban, mint írja, annyi fejleményt hozott – főleg a tájékoztatás-tájékozódás területén –, hogy sok újat tud adni. Miklós Elemér szerint

a változásokban közrejátszik a liberálisabb könyvkiadás, a helyi nyomdák számának gyarapodása, s különösen az, hogy megnőtt az irodalmi igényű tollforgatók száma. Miközben mindezek kedvező fejlemények, már-már helyi szinten is átláthatatlanná válik a helyzet, sokszor a szomszédos értelmiségi műhelyek sem tájékozottak egymás munkájáról – ezért is vállalkozott az összegzésre.

Figyelemre méltó a szerző megjegyzése a mecenatúráról. Hajdan Bereg szerencsés volt, mert a XVII–XIX. században gazdag földesúri családok (Bay, Eötvös, Lónyay, Patay, Tomcsányi), megyei tisztségviselők (fő- és alispánok, jegyzők) adományai segítették az értékalkotást, s egyházközösségek, iskolák művelt vezetői révén az értékközvetítést.

A XX. század második felében mindezt a gondoskodó állam gyakorolta, meghatározott szempontokhoz kötve. Az ezredforduló útkeresései közben a sokféleség dominanciája érvényesül: állami-, önkormányzati-, alapítványi pályázatok, közadakozások, magánadományok segítik a mecenatúrát.

Néhány új, kevésbé ismert szerzőre is ráirányítja a figyelmet Miklós Elemér.

Korábban, ha Beregről volt szó, szinte automatikusan Balázs József, a szerzős és Csiszár Árpád juthatott eszünkbe.

Rajtuk kívül, sokan mások mellett az olvasó figyelmébe ajánlja a sanyarú parasztsors krónikását, Jusztus Józsefnét (Aranyosapáti), a „málenkij robot” poklát megjárt Szarka Károlyt (Gulács), Balogh Sándort (Gergelyiugornya), a napjainkban kötettel jelentkező Sebestyén Endréné Szigeti Piroskát (Tiszaszalka), valamint Sütő Bélát (Tiszakerecseny), népi versírókat is. E ponton meg kell említenünk a „merítés” mélységét. Miklós Elemér nem akart ítészként fellépni,

SZEMLE inkább csak útba igazítani, kiknek a munkáit lehet egyáltalán kézbe venni.

Ezért aztán meglehetősen sokan szerepelnek a kötetben; a minőség megítélését a majdani olvasóra bízza.

A könyv hat fejezetre oszlik. Az első, mintegy 90 oldal a Beregi Tiszahát és környéke irodalmi topográfiája Aranyosapátitól Vitkáig. 23 településről 114 nevet tartalmaz a sor, zömmel olyanokét, akik itt születtek, vagy itt alkottak többé-kevésbé maradandót.

Egyenetlen a sor, hiszen aligha hasonlítható össze Lauka Gusztáv (1820–1902) munkássága – aki 1848-ban Charivari (Macskazene) címmel Magyarország első élclapját indította –, Balázs Józsefével (1944–1997), aki a Koportost írta, amelyből Fábri Zoltán készített játékfilmet. A közös bennünk, hogy mindketten Vitka szülöttei.

A második fejezet az alkalmi írásoké, pályamunkák, szakdolgozatok, kiadványok ismertetése. Csaknem 400 tétel.

Községi monográfiák éppúgy szerepelnek a sorban, mint üzemtörténetek, vagy éppen doktori disszertációk, novellák, (dokumentum)regények. Csak cím szerint olvasva is ismeretek tárháza a sok főiskolai szakdolgozat, amelyek a Beregből induló értelmiségiek első szárnypróbálgatásai, ám összességében hatalmas ismerethalmaz.

A „Vendégjárók” címet viselő fejezet messze nyúlik: II. Rákóczi Ferenc, Kazinczy Ferenc, Széchenyi István beregi látogatásait eleveníti fel. Olyan érdekességekről tudhatunk meg újabb adatokat, mint a Naményi Pátens utca névadásáról, vagy Széchenyi István 1845. évi Tisza vidéki útjának rendsoráról, miként követték egymást Vásárosnaményba érkezvén a hatlovas és négylovas fogatok.

A további, napjainkhoz közelebb lévő évtizedek vendégeiből nehéz kiemelni, hiszen több, mint 60 nevet tartalmaz a sor Czine Mihálytól Kósa Ferencig.

Göncz Árpádról azonban mindenképpen

383 szólni kell, hiszen1978-tól tíz éven át minden nyáron eljött a vásárosnaményi Tisza parti alkotóházba, ha sürgős munkája volt, vagy itt, vagy Vaján tudott legjobban dolgozni. Amikor 1990-ben köztársasági elnökké választották, még eljött családja után a megszokott pihenőhelyre – talán neki volt a legfurcsább, hogy barátai között biztonsági emberek őrizték.

Miklós Elemér sorra veszi a térségben megjelent, megjelenő, vagy azt rendszeresen érintő periodikákat a Beregi Fénytől a Hármashatáron át a Szabadelvű Füzetekig. Tizennégy periodikáról ad értékelő ismertetőt.

Nem kevéssé érdekes az irodalmat népszerűsítő rendezvények és közösségek sora: a Beregi Ünnepi Hét, a Váci Mihály Emléknapok, sőt (horribile dictu) a brigádvetélkedők. Miklós Elemér kesernyésen említi, hogy a sokak számára első jelentős irodalmi, művészeti élményt adó mozgalom „másfél évtizeddel a rendszerváltás után felesdésbe merült, hogy az egyén, az individuum kultusz mellett lendítő erő az összefogás, a közösség, s csak gúnyos mosollyal említik e mozgalmat, pedig napjaink irodalmi, olvasó köreinek rendezvényein, író-olvasó találkozóin többen megfordulnak a hajdani brigádvetélkedők résztvevői közül. Mintegy jelzéséül annak, hogy a közösség érdekében kifejtett fáradozás nem marad nyomtalan.”

A szerző végül sorra veszi a közösségeket. Érdemes felsorolni, milyen változatos formációk alakultak a fő irodalmi központoktól távoli, határ menti vidéken: Vásárosnaményi Járási Művelődési Ház „Erkel” Színjátszó csoportja, Vásárosnaményi „Várnai Zseni” Irodalmi Színpad, Vásárosnaményi Értelmiségi Klub, Hármashatár Irodalmi Társaság, Beregi Gazdakör, Népfőiskola és Független Alkotók Közössége (Tiszaszalka), Vásárosnaményi Irodalmi Kör, Vásárosnaményi Olvasókör. Külön

384 téma e helyütt a film, hiszen forgattak itt helyi szerző könyvéből filmet, tartottak ősbemutatókat.

Miklós Elemér könyvét nem csak Beregben érdemes elolvasni. Sok jó ötletet meríthetnek belőle máshol is az irodalombarátok. Ami még értékesebbé tehetné, az a hely- és névmutató lenne

SZEMLE – ezt csak részben pótolja a bő tartalomjegyzék.

Miklós Elemér: Irodalom a Beregi Tiszaháton. A Vásárosnaményi Városi Könyvtár kiadása, 2006., 217 p.

m. s.

Könyv Nyíregyháza komolyzenei életéről Ebben az évben ünnepeljük mesterünk, Kodály Zoltán halálának 40. és születésének 125. évfordulóját. Ebből az alkalomból méltóképpen emlékeznek országszerte előadásokkal, hangversenyek műsorára tűzve műveit. Tudományos konferenciákon elemzik, tárják fel, hogyan érvényesült eddig Kodály jelszava: „Legyen a zene mindenkié.” Mi valósult meg ebből a célkitűzésből?

Erdős Jenőnek a Nyíregyháza komolyzenei élete című kötete éppen a területünkön elért eredményekről, a zenei élet felvirágzásáról ad számot. E kötet annak az embernek a tollából született, aki több mint harminc éve alkotója, szervezője, figyelője zenei életünknek. A munka megírását szakszerű gyűjtő- és kutatómunka előzte meg. Erdős Jenő mint népművelési felügyelő, tíz évig volt a Filharmónia megbízottja. Munkája során valós és pontos adatokat gyűjtött.

A 20. század második felétől napjainkig számol be olvasmányosan, sok fotóval szemléltetve az eseményeket.

A kötet első részében visszatekintést ad a zenei élet II. világháború előtti időszakáról. Névszerint felsorolja – nem a teljesség igényével – a városból indult, eredményeket elért művészeket, majd a 20. század elején működött, részben ma is működő együtteseket mutatja be.

A következőkben a népzenei együtteseink célkitűzéseit, megalakulásuk kezdeteit, szereplésük helyeit, elért eredményeiket írja le. Az énekelt versek „népszerűsítői” közül név szerint is közli azokat, akik egyrészről a népi hagyományokat elevenítik fel, másrészről a költők megzenésített verseit adják elő.

A hangszeres együtteseinkről a működésük során elért eredmények adják az ismertetés alapját, kiemelve az akkor működő vezetők, karmesterek érdemeit.

Helyesnek tartjuk, hogy a frissen alakult együttesek is bekerültek a kötetbe, bizalmat előlegezve ezzel a későbbi munkájuknak.

A város zenei életében jelentős szerepet vállaltak a kórusok. Őket két csoportban tárgyalja: egyházi és világi énekkarok. Ez utóbbi kórusokban – országos viszonylatban – bekövetkezett visszaesések okainak magyarázatára, közli Kollár Évának, a kórusok országos szövetsége elnökének a véleményét: „…az iskolai zeneoktatás helyzetének elemzése ma szomorú képet mutat.

Elveszett a kincs, csak néhány iskola őrzi a lángot.” A 2006-ban Kisvárdán rendezett találkozón Nyíregyházáról csak a Kodály Zoltán iskolából négy kórus, valamint az Eötvös Gyermekkar vett részt. Az okokról szól a továbbiak-

SZEMLE ban a magyarázat. A világi együttesek bemutatásával folytatódik az ismertetés: Eötvös Gyermekkar, a nyíregyházi Cantemus Kórusintézmény, Cantemus Gyermekkar, Cantemus Fiúkórus, Pro Musica Leánykar, Banchieri Énekegyüttes, Cantemus Vegyeskar, Cantus Decorus Énekegyüttes, Cantemus Ifjúsági Vegyeskar, Kölcsey Ferenc Gimnázium Palestrina Leánykara, Vasvári Pák Gimnázium Leánykara, Művészeti Szakközépiskola Kamarakórusa, Anonymus Vegyeskar, Gaudemus Kórus, Nyíregyházi Népzenész Kórus, Menegali Férfikar, Harmónia Kamarakórus. Az együttesek ismertetésének terjedelmével is utal a szerző az elért eredményeikre, minőségi hangzásukra, hazai és nemzetközi szerepléseikre.

Külön fejezetben találjuk a komolyzenei életet támogató intézményeket, az Eötvös József Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Kodály Zoltán Általános Iskola, Vasvári Pál Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola, Nyíregyházi Főiskola Ének-zene Tanszéke, Vikár Sándor Zeneiskola. A nem önkormányzati fenntartású iskolákról is értékes tájékoztatást kapunk: Muzsika Zeneiskola, Abigél Többcélú Művészetoktatási Intézmény és Művészeti Középiskola, Munkácsy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény.

A közművelődési intézmények támogatásával is sok együttes működött. A Megyei Pedagógiai, Közművelődési és Képzési Intézet is ide tartozik. Szerteágazó tevékenységükkel szolgálják a zene ügyét. A Váci Mihály Művelődési Központ és Gyermekcentrum feladatáról jó ismeretet ad a kötet. Nem beszélve a lakókörzeti és szakszervezeti művelődési házakról, amelyek kisebb zenei együt-

385 teseknek adnak otthont. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár sokféle módon kapcsolódik a komolyzenét szerető közönség növeléséhez. A Móricz Zsigmond Színház 1981 előtt helyt adott hangversenyeknek, de ez már a múlt. A társulat megalakulása után zenés darabokkal színesíti a műsorát.

A zenei életünket segítették a társadalmi szervezetek. A kórusok megyei egyesülete (KÓTA) szervezettségével példásan fogta össze a zenei szakembereket. A Magyar Kodály Társaság megyei tagcsoportja munkájáról is bőséges ismertetést kapunk. Nem maradt ki a felsorolásból a Mandala Dalszínház sem, amelynek életébe bepillantást nyerünk.

A médiának a komolyzenét népszerűsítő tevékenysége is szerepel a kötetben.

Külön fejezetben foglalkozik Erdős Jenő a zeneszerzőkkel kialakított kapcsolatokról. Az egyházzenei rendezvények ismertetetésének is teret ad.

Részletesen beszámol a Filharmónia nagyszerű, eredményes munkájáról, a közönség körében végzett zenei ismeretterjesztésről. A kötet utolsó része a kapcsolatokról, versenyekről, a megyeszékhely komolyzenei életének kisugárzó hatásáról szól. A kötet végén a tájékozódást könnyítő névmutató található.

A szerző Kodály szellemétől áthatott, lelkes népművelő-pedagógus hitével írta meg ezt a könyvet. A dokumentum értékű kiadvány bár minél több kézben fordulna meg!

Erdős Jenő: Nyíregyháza komolyzenei élete.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Pedagógiai, Közművelődési és Képzési Intézet és a szerző kiadása.

Nyíregyháza, 2007. 160 p.

Kovács László

386

SZEMLE

A Megyei Levéltár új fondjegyzékéről Meglehetősen ritkán újítja meg egy levéltár a fond- és állagjegyzékét, hiszen a történelmi munkákban a forrásokra utaló jelzetek állandósága fontos követelmény. A gyakorlat természetesen ezen a téren is változtatásokat igényel, részben a levéltári iratanyag gyarapodása, részben pedig a nyilvántartási rendszer ésszerűsítése miatt.

Balogh István, a nemrég elhunyt címzetes levéltár-igazgató szerkesztette a régebbi 1976-ban a Magyar Országos Levéltár által kiadott Szabolcs-Szatmár megyei Levéltár fondjainak jegyzékét.

A levéltárban tárolt iratok mennyisége az évtizedek során majdnem duplájára növekedett. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár raktáraiban 1980-ban 3484, 2005 végén már 6124 folyóméter volt a tárolt iratanyag terjedelme.

Különösen a rendszerváltás utána a történészek és a levéltárosok közös elhatározásaként fogalmazódott meg, hogy az irategyütteseket szétválasztó korszakhatárokat módosítani kell. Ennek az elvárásnak felelt meg a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Levéltári Kollégiumának 2000. évi (2. sz.) Ajánlása és a 2000-ben megjelent Példatár.

Követelményként fogalmazódott meg az országosan egységes fondnyilvántartás kialakítása.

Az állomány terjedelmi változása és a nyilvántartás ésszerűsítése jól tükröződik a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár megjelenő új fond- és állagjegyzékében.

Az iratanyagot kutatók szempontjából a leglényegesebb változás, hogy fondfőcsoportok szűntek meg az irategyüttesek egyesítése miatt, és újak kerültek kialakításra. A gondot elsősorban az jelenti, hogy a szakirodalomban megjelenő régi levéltári jelzetekre történő hivatkozásnál már a megváltozott jelzet alkalmazása a követelmény. Az új fondés állagjegyzék kialakításával párhuzamosan azonban elkészültek a levéltári konkordancia jegyzékek, amelyek a régi jelzetek aktualizálását megkönnyítik. A referencia szolgálat pedig segíteni fogja az új fondrendszer megismerését. Üdvözöljük a megyei levéltár munkatársainak az új kiadványát, hiszen ha közvetett módon, de tanúskodik a nemzeti kulturális örökségünk gyarapodásáról, és nem utolsósorban megkönnyíti a tájékozódást az intézményben található gazdag iratgyűjteményben.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár fondés állagjegyzéke. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltár Kiadványai V. Segédletek 3. Sorozatszerkesztő: Nagy Ferenc. Nyíregyháza, 2007. 222 p.

Ölveti Gábor

Beregszászi pillanatképek a 40-es évekből Almásy Sándor közgazdász profes�szor tette közzé visszaemlékezéseit a gimnazista koráról, meg a felnőtté válás éveiről. A helyszín: a 40-es évek Beregszásza, Kárpátalja egyetlen magyar tannyelvű gimnáziuma, majd a

világégés utáni Mátészalka, a nagykállói Szabolcs vezér Gimnázium kihelyezett tagozata. Az életútra való visszatekintés a Beregszászi Állami Bankban töltött tisztviselősködéssel zárulna, ha nem lenne a könyvecskének egy utószava.

SZEMLE Ebben azt a Kárpáti Hírmondónak adott Almásy-interjút olvashatjuk, amelyet a nyilatkozó visszavont a lap szellemisége miatt, s amelyből tájékozódhatunk az életpálya későbbi állomásairól is, egészen a nyíregyházi át- és letelepedésig, a főiskolai professzorságig.

A magyar rendszerváltás egyik nagy adóssága mindmáig, hogy nem szembesítette múltjával, mégpedig elsősorban a közelmúlttal sem a Kárpátalján lakó magyarságot, sem a hazai közvéleményt.

Erdély esetében – talán a Conducatorral való szembenállásnak is köszönhetően – ez még 1990 előtt megtörtént (ld. Erdély háromkötetes történetét 1987-ből, meg az ebből készült magyar és idegen nyelvű összefoglalásokat). A Kárpátaljára – különösen az Antall-kormány idején – kifolyó összegekből csak egy kicsit kellett volna lecsípni ahhoz, hogy megírattassék a terület története a magyar honfoglalástól az önálló Ukrajna létrejöttéig. De nem akadt egyetlen – magyarságára oly büszke – Kárpátaljáról származó sikeres vállalkozó sem, aki felajánlott volna néhány milliót, egy nevét századokra fenntartó összefoglaló munka megírására és kiadására. Míg a területet „elöntik” az USA-ban, Kanadában élő emigránsok által íratott vagy pénzelt ukránofil kiadványok, addig mi magyarok csak a „magántörténelemre” – mint amilyen Almásy könyve is – vagyunk utalva. Éppen az ismeretek hiányában nehéz e vékonyka kötetről bírálatot írni: a recenzens más forrásból, például Balogh István szatmár-beregi akkori főispán és a tarpaiak visszaemlékezéséből ismeri az országhatár és a Tisza közötti 17 telepü-

387 lés ukrán megszállásának 1945 nyarán történt históriáját, amelyről Almásy is említést tesz; de nem tud mit kezdeni a Beregszászon grasszáló Horváth-féle népőrséggel, mert a szerző sem részletezi, hogy miért, kinek az oldalán, milyen feladatkörrel engedélyezték e félkatonai csoport működését?

Beregszász lakosságának a deportálások előtt 30 %-t tették ki a zsidók, akiknek többsége (a neológok) a magyar kultúrán nőtt fel, a cseh érában is magyarnak vallotta magát. A szerző eredetileg egy „Beregszász zsidósága – közelnézetből” című fejezetet is szánt a kötetébe, ám mégis ejtette. Nagy kár. Bár éppen a beregszászi zsidóság múltját jól ismerjük egy Izraelben megjelent monográfia jóvoltából, mégsem lett volna érdektelen olvasni e vallási csoport(ok)ról – beleértve az ortodox zsidóságot – egy serdűlő ifjú szemszögéből láttatva őket.

Almásy Sándor kis példányszámban, a szerző költségén (!) megjelent visszaemlékezését természetesen a volt és a még kis számban maradt beregszászi értelmiségiek fogják olvasni, akiknek a helyszín, a város légkörének a megidézése emlékek százait fogja felidézni, a könyv lapjait forgatva. De forgatni fogja a jövőben az a történész is, aki Kárpátalja múltját kívánja majd feldolgozni. Nem csak a benne szereplő adatok kedvéért veszi kézbe e munkát, hanem a könyvből áradó, a régi Beregszász hangulatát rekonstruáló hangulatért is, amit vis�szaadni a recenzens sem tud.

Almásy Sándor: Azok a 40-es évek. Krúdy Könyvkiadó. Nyíregyháza, 2007. 99 p.

n. p.

Hibajavítás: Előző számunkban, értelemzavaró tördelési hiba miatt, a Szemle-rovat „Tariménes” elindult című írásában a 247. oldal első hasábja helyett a 248. oldal első hasábja olvasandó (Főiskola Filozófia...), mely után következik a kihagyott 247. oldal (jó lett volna...), és a 248. oldal második hasábja (mutatja be...). Tovább nincs változás. A szerzőtől és olvasóinktól elnézést kérünk. – A szerk.

KRÓNIKA

388

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2007. április 1–június 30. Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 2004 35. BEREGSZÁSZI Anikó – CSERNICSKÓ István: …itt mennyit ér a szó?: Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. – Ungvár: PoliPrint Kft., 2004.

– 206 p.

36. A magyarországi németek kitelepítése és az 1941. évi népszámlálás. Összeáll. Czibulka Zoltán, Heinz Ervin, Lakatos Miklós. – Budapest, Magyar Statisztikai Társaság , KSH Levéltár, 2004. – 377 p.

2005 37. HEIKKINEN, Beijo: Vuosisata Kajaania / tak. Kuva Reijo Heikkinen. – Kajaani : Kainuun Sanomat Oy, 2005. – 142 p. Leírás, fényképgyűjtemény 38. HUSZTI Ilona – KOLJADZSIN Natália: Nyelv és oktatás a 21. század elején: Nemzetközi tudományos konferencia előadásainak gyűjteménye. – Ungvár: PoliPrint Kft., 2005. – 190 p.

39. MOLNÁR József – MOLNÁR D. István: Kárpátalja népessége és magyarsága a népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében. – Beregszász: Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, 2005. – 115 p.

40. Szabolcs-Szatmár-Beregi almanach 20.: Életrajzok, párhuzamok. – Nyíregyháza: InForma Lap- és Könyvkiadó Kft., 2005. – 208 p.

2006 41. Bemutatkoznak a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közoktatási Közalapítvány Porzsolt István Ösztöndíjasai 2006-2007. – Nyíregyháza: SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Közoktatási Közalapítvány, 2006. – 60 p.

42. BOGNÁR Márta, T.: Életmorzsák: Novellák, elbeszélé-

sek. – [Nyíregyháza]: Szerző, 2006. (Vásárosnamény: Onder János nyomdája). – 190 p.

43. BOGNÁR Márta, T.: Gyökereim: Családregény.

– Vásárosnamény: Szerző, 2006. – 160 p.

44. BUGYA István: Tiszadob. – Tiszadob: Tiszadob Nagyközség Önkormányzata, 2006. – 273 p.

45. DEMETER Sándor: Életmorzsák. – Nyírtura: Szerző, 2006. – [86] p.

46. ESTÓK Gábor – HAJDU Sándor: Ki, kicsoda a közoktatásban, közművelődésben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. – Nyíregyháza: Megyei Pedagógiai, Közművelődési és Képzési Intézet, 2006. – 174 p.

47. FAZEKAS István: Vigasztaló. – Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 2006. – 71 p.

48. GALAMBOS Sándor: Az 1956-os magyar menekültek ügye Iserlohnban: Forrásválogatás. = Die frage der ungarn-flüchtlinge von 1956 in Iserlohn: Quellensammlung. – Nyíregyháza: Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkormányzat Levéltára, 2006. – 89, 100 p.

49. A Görög Katolikus Szemle Kalendáriuma a 2007-es esztendőre. – Nyíregyháza: Görög Katolikus Szemle, 2006. – 160 p.

50. HONVÁRI Erzsébet: A kegyelem pillanatai: Válogatott veresek: Készült a költő születésének 70. évfordulójára. – Budapest: Uránusz Kiadó, 2006. – 167 p.

51. HUSZÁR Lajos: A Báthoriak pénzei. – Nyírbátor: Báthori István Múzeum, 2006. – 71 p.

52. Jubileumi ballagási emlékkönyv 2006. – Nyíregyháza: Sipkay Barna Kereskedelmi, Vendéglátóipari, Idegenforgalmi Szakközépiskola és Szakiskola, 2006. – 100 p.

53. KARÁDI Zsolt: „Ványa bácsi én vagyok”: Színikritikák. – Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Színház, 2006. – 162 p.

54. KISS Gyula: Váci Mihály túramozgalom. – Nyíregyháza: Váci Mihály Társaság Kulturális Egyesület, 2006. – 32 p.

55. A kistérségek társadalmi, gazdasági helyzete: ÉszakAlföld. – [Budapest]: Központi Statisztikai Hivatal Debreceni Igazgatósága, 2006. – 91 p.

KRÓNIKA

389

56. KOROKNAY Gyula: Kállói kapitányok. – Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, 2006. – 166 p.

72. BODNÁR István: Sóstó, a Nyírség oázisa: Írások, vallomások. – Nyíregyháza: Örökségünk Kiadó Bt., 2007. – 160 p.

57. OROSZ Károly: Dombrádi olvasókönyv IX.: Adalékok az 1956-os forradalom és szabadságharc dombrádi eseményeinek történetéhez. – [Dombrád]: Szerző, 2006. – 274 p.

73. CSIZMAZIA Tamásné – KISSNÉ MAJTÉNYI Mónika – MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Nyugdíjasok, nyugdíjak az Észak-Alföldön. – Debrecen: Központi Statisztikai Hivatal Debreceni Igazgatósága, 2007.

– 42 p.

58. PÁSZTOR Attiláné: Arany János Gimnázium és Általános Iskola: Visszapillantás az elmúlt 30 évre: 1976-2006. – Nyíregyháza: Arany János Gimnázium és Általános Iskola, 2006. – 277 p.

59. A régió gazdasága és versenyképessége: Észak-Alföld.

– [Budapest]: Központi Statisztikai Hivatal Debreceni Igazgatósága, 2006. – 67 p.

60. A rendőri munka minőségfejlesztésének alapjai / alkotószerk. Husi Géza; [szerzők Elekes Edit, Varga Emilné, Szűcs Edit, Husi Géza…]. – Nyíregyháza : Sz-Sz-B megyei rendőr-főkapitányság, 2006. – 78 p.

Készült a „Kárpátalja megyével a közlekedésbiztonság javításáért” c. projekt keretében 61. SOLTÉSZ Albert: Soltész Albert festőművész. – Nyíregyháza: Épker Kft., 2006. – [210] p.

62. SZEMERÉDY Miklós: Az akác honfoglalása a Nyírségben. – Debrecen: Nyírerdő Nyírségi Erdészeti Rt., 2006. – 175 p.

63. SZEMERÉDY Miklós: A Gut-Keled nemzetség és a Guti-erdő. – Debrecen: Nyírségi Erdészeti Rt., 2006.

– 285 p.

64. SZÖLLŐSY Tibor: Áthallatszik a harangszó. – Budapest: Széphalom Könyvműhely, 2006. – 190 p.

65. TÓTH Norbert, C.: A leleszi konvent Statutoriae sorozatának 1387-1410 közötti oklevelei: Pótlás a Zsigmondkori Oklevéltár 1-2. köteteihez. – Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, 2006. – 123 p.

66. VARGA László, D.: Népi foglalkozások és mesterségek: Pásztorok, olajütők, teknősök, kötélverők, suszterek, vesszőfeldolgozók az Ung-vidéken. – Pozsony: Madách-Posonium, 2006. – 173 p.

74. DEMETER Sándor: Sarjad az akác. – [Nyírtura]: Szerző, 2007. – 239 p.

75. FÓNAI Mihály – PÉNZES Mariann – VITÁL Attila: Etnikai szegénység, etnikai egészségi állapot? : A cigány népesség élethelyzete és kitörési lehetőségei Északkelet-Magyarországon. – Nyíregyháza: Krúdy Könyvkiadó: Szocio East Egyesület, [2007]. – 291 p.

76. HAMAR Péter: Móricz Zsigmond utolsó szerelme.

– Budapest: Kairosz Kiadó, 2007. – 232 p.

77. KEDVES Gyula: Répásy Mihály a szabadságharc huszártábornoka. – Kemecse: Kemecse Város Önkormányzata, 2007. – 60 p.

78. KÖLCSEY Ferenc: Levelezés 2.: 1820-1831. – Budapest: Universitas Kiadó, 2007. – 881 p.

79. KRÚDY Gyula: Regények és nagyobb elbeszélések 4.

– Pozsony: Kalligram Könyvkiadó, 2007. – 451 p.

80. Nyíregyházi Állatpark: SóstóZoo. – Nyíregyháza: Nyíregyházi Állatpark, 2007. – [32] p.

81. Társasági tükör 2.: A nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület évkönyve. – Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2007. – 127 p.

82. UDUD István: Ahogy vetettem: Válogatott versek.

– Fehérgyarmat: Fehérgyarmat és Vidéke ÁFÉSZ, 2007. – 152 p.

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 2007. január 1–június 30.

2007 67. ACZÉL Géza: (vissza)galopp: Lírai utószinkron.

– Pécs: Jelenkor Kiadó, 2007. – 66 p.

68. ANGYAL Sándor: Micsoda világ!: Fél évszázad a Kelet szolgálatában. – Nyíregyháza: Inform Média Kft., 2007. – 371 p.

69. Bencs Program: Nyíregyháza megyei jogú város fejlesztési terve a 2006-2020-as évekre. – Nyíregyháza: Nyíregyháza Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, 2006. – [127] t. fol.

70. BERKI Antal: Korrajz. – Nyíregyháza: Aranymetszés Kulturális Egyesület, 2006. – 252 p.

71. BODNÁR István: A magány arcai. – Nyíregyháza: Örökségünk Kiadó Bt., [2007]. – 118 p.

83. Kádár Imre, Gondola István: Dohánytermő területek talajtani-agrokémiai felmérése 1990. és 1991. években = Agrokémia és Talajtan, 56. évf. 1. sz. p. 87-106.; dohánytermesztés; talajvizsgálat; Szabolcs-SzatmárBereg megye 84. Simon László, Biró Borbála, Széles Éva, Balázsy Sándor: Szelén fitoextrakciója és mikrobacsoportok előfordulása szennyezett talajokban = Agrokémia és Talajtan, 56. évf. 1. sz. p. 161-172.; talajvizsgálat; környezetszennyezés 85. Filep Gyula: A népesség iskolázottsága SzabolcsSzatmár-Bereg megyében = Comitatus, 17. évf. 1-2. sz. p. 69-73.

390 86. A hazai és nemzetközi fejlesztési támogatások területi megoszlása 2002-2005 években I. = Comitatus, 17. évf. 3. sz. p. 18-27.; területfejlesztés; útépítés; állami támogatás; pályázat; Észak-Alföldi régió; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; Európai Unió 87. Bényei József: „Íróként próbáltam prédikátor lenni...” : második beszélgetés Tóth-Máthé Miklóssal = Confessio, 31. évf. 2. sz. p. 45-50.; pályakép 88. Z appe László: Kétféle múlt egybemontírozva = Criticai Lapok, 16. évf. 5. sz. p. 19-20.; színikritika; Weöres Sándor; A kétfejű fenevad; Koltai M. Gábor; Móricz Zsigmond Színház 89. Hablicsek László: Kísérleti számítások a roma lakosság területi jellemzőinek alalkulására és 2021-ig történő előrebecslésére = Demográfia, 50. évf. 1. sz. p. 7-54.; népességstatisztika; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; Észak-Alföldi régió 90. Koltay András, Tóth János: Az erdővédelmi szakosztály Szatmár-Beregben = Erdészeti Lapok, 141. évf. 11. sz. p. 381.; erdőgazdálkodás 91. K óka Rozália: Hontalanná lettem : memoár = FolkMAGazin, 14. évf. 3. sz. p. 31-33.; tirpákok; lakosságcsere; Nyíregyháza-Cigánybokor; Pokaraczky Andrásné Palitz Julianna 92. Mádi László: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felzárkózik? Tények és folyamatok 1990-től napjainkig = Gazdaság és Társadalom, 17. évf. 1-2. sz. p. 149-176.; gazdasági élet; GDP 93. Ocskó Anna: Mellőzött rokonok = Heti Válasz, 7. évf. 10. sz. p. 34-35.; életrajz; Móricz Zsigmond; Móricz Imre; Litkei Molnár Erzsébet (Csibe) 94. Praznovszky Mihály: Adalékok Krúdy dunántúliságához = Irodalomtörténet, 87. évf. 4. sz. p. 645-652.; életrajz; Krúdy Gyula 95. Rész Levente: Civil szervezésű fogyatékos-ellátás = Kapocs, 6. évf. 3. sz. p. 2-21.; fogyatékosok; szociális gondoskodás; SzabolcsSzatmár-Bereg megye 96. Gajda Pál: Magyarok a végeken: Kárpátalja = Kapu, 20. évf. 5. sz. p. 49.; határon túli magyarok; ruszinok; népességstatisztika; Kárpátalja 97. Blaskóné Brösztl Márta: A szakfelügyeleti vizsgálat fontossága = Könyv és Nevelés, 9. évf. 2. sz. p.

28-30.; iskolai könyvtár; Nyíregyháza; Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium 98. N ovák Gábor: Mátészalka százéves iskolája = Köznevelés, 63. évf. 12. sz. p. 5.;

KRÓNIKA általános iskola; évforduló; Széchenyi István Általános Iskola 99. Novák Gábor: Kisiskola Beregdarócon = Köznevelés, 63. évf. 15. sz. p. 16-17.; általános iskola 100. B. I.: Megelevenedett a történelem = Köznevelés, 63. évf. 20. sz. p. 12-13.; gimnázium; tanulmányi verseny; Nyíregyháza; Zrínyi Ilona Gimnázium 101. S zerafinné S zabolcsi Ágnes: Kovács Máté nyíregyházi évei (1931-1935) = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 16. évf. 4. sz. p. 46-51.; könyvtáros; portré 102. Vraukóné Lukács Ilona, Gönczy Katalin: Határon túli magyar iskolai könyvtárosok VIII. továbbképzése Nyíregyházán = Könyvtári Levelező/lap, 19. évf. 5. sz. p. 21-25.; Nyíregyháza; Kárpátalja; Szatmár megye; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár 103. Kövér György: Performációk II. = Korall, 8. évf.

27. sz. p. 110-150.;

nemesség; zsidóság; vérvád; birtokviszony; Tiszaeszlár; 19. század 104. Szép Tibor: Partifecske - kis vándor nehéz helyzetben = Madártávlat, 14. évf. 2. sz. p. 11-13.; állatvédelem; parti fecske; Tisza-folyó; Paszab 150. Boros Károly: Vajda László = Magyar Demokrata, 11. évf. 23. sz. p. 62-64.; kovácsok; portré; kismesterség; Vajda László 106. H ajdú Ottóné: Málenkij robot : Szabadulás egy donyecki higanybánya lágeréből 2 = Magyar Fórum, 19. évf. 26. sz. p. 8.; elhurcoltak; munkatábor 107. Medveczky Attila: Daloljatok az Úrnak citerával = Magyar Fórum, 19. évf. 26. sz. p. 12.; pályakép; népzene; Széles András 108. Mika István, Vereb István: A legeredményesebb állami erdőgazdaság a Nyírerdő Zrt. = Magyar Mezőgazdaság, 62. évf. 20. sz. p. IV.; erdőgazdálkodás 109. Lazányi János: A nyírlugori tartamkísérlet 45 éve = Magyar Mezőgazdaság, 62. évf. 25. sz. p. 10-11.; talajjavítás; tudományos kutatás 110. Csáki Judit: Best of - kétszer: Nyári fesztiválok: Pécs, Kisvárda = Magyar Narancs, 19. évf. 27. sz. p. 38.; színházi találkozó; Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja 111. Mizser Lajos: Szó- és szólásmagyarázatok Asztély = Magyar Nyelv, 103. évf. 1. sz. p. 78.; nyelvészet 112. Jónás Erzsébet, Cs.: Pethő József: Krúdy-tanulmányok. = Magyar Nyelvőr, 131. évf. 2. sz. p. 258-261.; könyvismertetés; Krúdy-tanulmányok

KRÓNIKA 113. Haas György: Küzdelem a Tiszahát megmentéséért = Magyar Szemle, Új f.16.. évf. 5-6. sz. p. 102-114.: hadtörténet; elhurcoltak; Kárpátalja; Bereg vármegye; 1944; 1945 114. Kun István: A „fekete sereg” = Mozgó Világ, 33. évf.

6. sz. p. 56-66.; baleset; Magy; Nyírlugos 115. Schäffer Erzsébet: Csibe fia... = Nők Lapja, 58. évf.

22. sz. p. 22-24.; portré; Móricz Zsigmond; Littkey Erzsébet (Csibe); Móricz Imre 116. Olajos Katalin: Száz év után „feltámad” a nyírfajd = Nimród, 95. évf. 7. sz. p. 6-7.; állatritkaság; Gúthi-erdő; Nyírerdő Rt.-Zrt.

391 Porzsolt István-ösztöndíj 128. Antal Attila: Váci Mihály költészetéről - Eső a homokra című verse kapcsán = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 1. sz. p. 53-57.; irodalomelmélet; költészet; Váci Mihály 129. Magyar Ilona: Czóbel Minka = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 1. sz. p. 97-100.; költő; Anarcs 130. Varga Gabriella: Pedagógiai hetek = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 1. sz. p. 114-115.; rendezvénysorozat; évforduló; Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Közoktatási Közalapítvány; Vikár Sándor Zeneiskola

117. Lesku Angéla: Mire jó a drámajáték az óvodában? = Óvodai Élet, 15. évf. 2. sz. p. 18-19.; óvodapedagógia; Nyíregyháza

131. Mercs István: János István: Századok öröksége : tanulmányok Szabolcs-Szatmár-Bereg megye múltjából = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 1. sz. p. 119-121.; könyvismertetés

118. Gyorsít a sereghajtó: Észak-Alföld == Ön Kor Kép, 17. évf. 5. sz. p. 13-15.; szociográfia; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; ÉszakAlföldi régió

132. János István: A rejtőzködő lírikus = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 2. sz. p. 5-8.; költészet; Czóbel Minka

119. Sebestyén József: Avatás Huszton: restaurálták a református templomot = Örökség, 11. évf. 6. sz. p. 7.; műemlékvédelem 120. Felhős Szabolcs: Az Eötvös család Vásárosnaményban 2. = Partium, 16. évf. tavasz p. 99-102.; életrajz; Vásárosnamény; 1848-1849; Eötvös Mihály; Eötvös Tamás 121. Bakos Kiss Károly: Itthontalanul? = Partium, 16. évf. tavasz p. 103-105.; könyvismertetés; Benedek András, S.; Ungvár, 2006 122. markomann: Kárpátaljai Napok a Magyarok Házában = Partium, 16. évf. tavasz p. 106-107.; rendezvénysorozat; Kárpátalja 123. Bodnár István: Ősláp Bereg szívében, Csaroda = Partium, 16. évf. nyár. sz. p. 45-46.

124. Bakajsza András: A Tisza-Túr-közének földrajzi neveiről a Debreceni civis szótárig : széljegyzet Kálnási Árpád pályájáról = Partium, 16. évf. nyár. sz. p. 76-81.; pályakép; Kálnási Árpád 125. Felhős Szabolcs: Tudósítás a beregi pünkösdölésből = Partium, 16. évf. nyár. sz. p. 120-121.; népszokás; Bereg (tájegység) 126. Estók Gábor: Paradigmaváltás a pedagógiai gyakorlatban = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 4. sz. p.

47-52.; pedagógiai kutatások; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 127. Hajdú Sándor: Tíz éve a közoktatás szolgálatában = Pedagógiai Műhely, 31. évf. 4. sz. p. 73-84.; közalapítvány; tehetséggondozás; hátrányos helyzetűek; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Közoktatási Közalapítvány;

133. Gerliczki András: Czóbel Minka, a boszorkánydalok költője =Pedagógiai Műhely, 32. évf. 2. sz. p. 9-10.; költészet 134. Margócsy Klára: Női sorsok a Pókhálók című novelláskötetben = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 2. sz. p. 11-16.; műelemzés; Czóbel Minka 135. Karádi Zsolt: Szecesszió és szimbolizmus között Czóbel Minka és Donna Juanna = Pedagógiai Műhely 32. évf. 2. sz. p. 17-22.; irodalomelmélet 136. Schmercz István: HEFOP pályázat nyitókonferenciája a Nyíregyházi Főiskolán = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 2. sz. p. 79-80.; pedagógiai program 137. Tordainé Tóth Enikő: Nyíregyháza és a komolyzene = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 2. sz. p. 85-86.; könyvismertetés; Erdős Jenő; Nyíregyháza komolyzenei élete 138. Pethő József: Mindennapi metaforáink. A metafórák tanításáról és kommunikációs szerepéről = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 1. sz. p. 80-87.

139. Babosi László: „Kedves Miskám” : Ratkó József és Váci Mihály kapcsolatáról - levelezésük tükrében = Pedagógiai Műhely, 32. évf. 2. sz. p. 88-102.

140. Borbély Sándor: Változó „határjelek” = Regio, 18. évf. 1. sz. p. 51-83.; cigányság; néprajzkutatás; Péterfalva 141. B ethlen István: Miniszterelnöki miniportré = Rubicon, 15. évf. 4-5. sz. p. 16-21.; portré; gr. Károlyi Gyula; Kállay Miklós 142. Gergely Jenő: Az egyházi elit 1919-1944 = Rubicon, 15. évf. 4-5. sz. p. 32-39.;

KRÓNIKA

392 református egyház; katolikus egyház; evangélikus egyház 143. Ormos Mária: Egy útitárs, Kozma Miklós = Rubicon, 15. évf. 4-5. sz. p. 87-91.; életrajz; Kozma Miklós 144. Pénzes Szabolcs: Alvinczi Eduárd tévhite, avagy a Gutkeled nemzetség eredete a családi hagyományokban = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 2. sz. p. 135-153.; családtörténet; Nyáry Krisztina; Báthori-család 145. Tóth Norbert, C.: Szabolcs megye ismeretlen ispánjai Mátyás király uralkodása idején = Szabolcs-szatmárberegi Szemle, 42. évf. 2. sz. p. 154-163.; közigazgatás; életrajz 146. Barkóczy László, Fülöp László: Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 42. évf. 2. sz. p. 164-176.; levelezés; Rozsály; Nagykálló; Zajta; Kun György; Kállay (Lökös) Lőrinc 147. Terdik Szilveszter: Csegöld középkori temploma és a csegöldi táblaképek = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 2. sz. p. 177-192.; középkor 148. Földvári Sándor: A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékeinek magyar művelődéstörténeti vonatkozásai = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 2. sz. p. 193-202.; görög katolikus egyház; művelödéstörténet; ruszinok; Kárpátalja; 1808 149. Lenti István: A bátorligeti Fényi-erdő nagygombái = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 2. sz. p.

203-217.; Bátorliget 150. Marik Sándor: Ma már „lefényképezhetjük” a gondolatokat = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf.

2. sz. p. 219-230.; pályakép; orvosok; Bánki M. Csaba 151. A lmásy Sándor: Munkaerő Szabolcs-SzatmárBereg megye egyéni gazdaságaiban = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 42. évf. 2. sz. p. 231-234.; munkaerőgazdálkodás; mezőgazdaság; SzabolcsSzatmár-Bereg megye 152. Sipos László: Europa Nostra-díjas templomaink = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 42. évf. 2. sz. p. 235239.; református templom; műemlékvédelem; Gyügye; Szamosújlak; Sonkád 153. Tóth Norbert, C.: Lehetőségek és feladatok a középkori járások kutatásában = Századok, 141. évf. 2. sz. p. 391-470.; járások; tudományos kutatás; Bereg vármegye; Szabolcs vármegye; Ung vármegye; középkor 154. Géczi Lajos: Nagykapos a 2. évezred alkonyán = Századok, 141. évf. 3. sz. p. 801-802.;

könyvismertetés 155. Nem viccből csináltam = Székelyföld, 11. évf. 6. sz. p. 77-89.; pályakép; Botka László 156. Urbán Balázs: Harmonikus hangjegyek = Színház, 40. évf. 3. sz. p. 6-7.; színikritika; Shaffer, Peter; Amadeus, Tasnádi Csaba.

Móricz Zsigmond Színház 157. Urbán Balázs: Játékosok és szerepek = Színház, 40. évf. 6. sz. p. 18-20.; színikritika; Nyíregyháza; Weöres Sándor; A kétfejű fenevad, Koltai M. Gábor; Móricz Zsigmond Színház 158. Nanszákné Cserfalvi Ilona: Mérések elemzések, tanulmányok = Tanító, 45. évf. 5. sz. p. 21.; környezetvédelem; nevelési program 159. Tarján Tamás: Tagadószavak költője = Tekintet, 20. évf. 3. sz. p. 37-39.; pályakép; Nógrádi Gábor 160. Kelemen József: Kárpátalja tanító erdőmentője = Természetbúvár, 62. évf. 3. sz. p. 32.; pályakép; Fodor István 261. Borsos Árpád: Megyei jogú városaink kulturális vonzereje = Területi Statisztika, 10/47. évf. 3. sz. p.

252-266.; színház; könyvtár; múzeum; statisztika; Nyíregyháza 162. Kovács Eleonóra: A Czóbel-kúria és parkja = Várak, Kastélyok, Templomok, 3. évf. 2. sz. p. 29-31.; Anarcs 163. Csorba Csaba: Fallal kerített városaink = Várak, Kastélyok, Templomok, 3. évf. 3. sz. p. 39-41.; Szabolcs; Szatmár; Nagybánya 164. Kocsis Éva: Jó fényt! = Új Ember, 63. évf. 22. sz. p. 10.; zarándoklat; fiatalok; Máriapócs

TARTALOM

monográfia

Lóki József: Nyíregyháza természetföldrajzi képe

263

történelem

Horváth Richárd: Ismeretlen források Gyügye község és Bálványos vár középkori történetéhez Fogarassy Zoltán: Az utolsó tatárjárás Magyarországon (1717)

múltidéző

Ferenczi Imre: Egy beregszászi fotográfus dinasztia, az Ignáczyak

295 304

320

valóság

Hüse Lajos–Nyírcsák János: A tudásalapú társadalom esélyei Szabolcs Szatmár-Bereg megyében

335

interjú

Marik Sándor: A cél a munka világában is értékes diploma. Beszélgetés Jánosi Zoltánnal, a Nyíregyházi Főiskola új rektorával Harminc éves a Nyíregyházi Fotóklub

megemlékezés

Láczay Magdolna: Balogh István (1912–2007)

szemle

Három új Krúdy-kötet (Szatmáry-Horváth Anna) Egy letűnt kor krónikása (Dámné Rácz Magdolna) Irodalom a Beregi Tiszaháton (Marik Sándor) Könyv Nyíregyháza komolyzenei életéről (Kovács László) A Megyei Levéltár új fondjegyzékéről (Ölveti Gábor) Beregszászi pillanatképek a 40-es évekből (Németh Péter)

krónika

Bibliográfia 2007. január 1–március 31.

borító III.

353 364

367

373 378 382 384 386 386

388