Kapuk a végtelenbe

Franyó István (Fravan) 1951-2016

egy mindenhonnan kilógó élet emlékére

Prológus

Végtelen tér és végnélküli idő: a szárnyad az. Ha hagyod, újra kinő.

Ez egy történet felfeslő hálója. Felvillanó pillanatképek szövedéke, a pillanatoké, melyek a Franyó István festőművésszel együtt töltött tizennégy és a távol töltött öt év alatt égtek be az emlékezetembe. A közös élményeinké, amiket ő már nem tud elmesélni, de amelyek felelevenítésével mégis ideidézem alakját a jelen és az utókor számára.

Szükségképpen személyes, sőt bensőséges életképeink hullámai örvényként sodornak magukkal a mélybe, - emberi dimenzióink legmélyebb bugyrába - majd ugyanezen lendülettel emelnek a magasba is. Lent és fent összetartozik.

Itthagyott, ittmaradt képei - festmények, grafikák - először kerülnek a szemünk elé a nélküle továbbcsörömpölő világban. Miután F. I. nyilvánosan sosem magyarázta, interpretálta a képeit, most nélküle - a visszatekintés jogán és lehetőségével - kísérelem meg feltárni titkukat. Tudván, hogy marad még bőven felfedezendő a szemlélő számára is.

Képek, absztrakt idő-tér kapuk, a végtelenített, élő pillanat bejáratai - történeteink groteszk keretként feszülnek köréjük. Most így tűnnek egésznek.

Franyó István képei valójában nem festmények. Olyanok, de mégsem. Sokkal inkább a “leírhatatlan”szakrális ábrázolásai. A majdnem elveszett őstudás mélyről feltörő látványa. Mintha mindegyik egy önálló könyv lenne egy témáról. Ő úgy tartotta, hogy “holografikus festést” művel. Ehhez négy alapvető elemet használt: - a szakrális geometriát, amely alapján képeit az “isteni harmóniát” könyörtelen pontossággal követve szerkesztette.

- egy egyetemes szimbólumnyelvet, amely egyesíti a kelet és a nyugat hagyatékát; - a legmélyebb szeretetét az ember iránt, a néző iránt, akit megszólít; - végül a legmélyebb alázatát a tudás és történet iránt, amelyet egy képben elmesélt.

Amivel életet lehelt teremtményeibe, az a pillanat szépségének lepárolt esszenciája, melyet alkímista módjára finom páraként vont ki a legdurvább anyagból is. Ez volt az “ötödik elem”. Ettől vált utánozhatatlanul egyedivé, éteri szépségűvé és megrendítő erejűvé szinte minden alkotása.

Nem sajnálta ki belőlük időnként a humor fűszerét sem, amellyel a legkomolyabb témákat is képes volt földre kényszeríteni. Én mindennek tanúja, résztvevője és elszenvedője voltam. Most én mesélek, úgy, ahogyan én láttam.

2

De ki volt F.I ? Az ezredforduló festőzsenije, egy őrült különc, talán mágus, vagy csupán egy megszállott, hóbortos, öntörvényű fickó? Talán mind egyszerre.

Ismerőseinek egy része “Mester”-nek szólította, a másik fele “István”-nak. Arcának ez a kettőssége - a szent és a profán - mindvégig megmaradt. Teremtő félisten, esendő ember. Nem láttam korábban olyan teremtett lényt, akiben ez a két véglet ilyen tisztán, végletesen és mégis elkülönülten nyilvánult volna meg.

Arra a kérdésre, hogy ki volt F.I., részben választ adhat majd a szikár életrajz, a vis�szaemlékezések és főként a művei. Én – életem egy szakaszában - a művekkel együtt születtem, éltem, virágoztam és pusztultam. Kérdéseimmel, kíváncsiságommal ellenállhatatlan, mágneses Észak-fokként vonzott magához, hogy aztán előre nem látható, felforgató és pusztító viharban szegezzen hozzá kérdésem tárgyához. Közös tapasztalásunk kerete műfajilag és csakis formálisan házasság volt, éjjel-nappali őrszolgálattal és tapasztalási lehetőséggel. Ma már úgy látom, hogy valójában egy tanítvány voltam, aki lázasan keresett valami emberen túlit, az elvesztettet, az erőt, a választ az élet végső értelmére. Benne láttam meg, és úgy hittem, ha őt sikerül megértenem, akkor végre megtudom a választ. Akkor még nem tudtam, hogy ezért a “tudásért”, hogy rájöjjek, kívül kerestem az eredendően és egyedül belsőt, elegendően nagy árat kell fizetni: tizennégy évet az életemből. Csak amikor elérkeztem kapcsolatunk lezárásához, akkor voltam képes helyesen feltenni a kérdést: “Ki vagyok én?”

Aki istent keres, istent talál. A rajongás lencséje istenivé torzította az emberit, amit így teljesen szem elől tévesztettem, tudatom vakfoltján maradva tulajdonképpen nem is érdekelt. Az innenső, emberi világ mindennapos ügyeibajait hatalmas lendülettel a hátamra vettem, bármit el bírtam volna vinni és viselni.

Az István nevet ki sem tudtam mondani, annyira nevetségesnek tűnt ahhoz az óriáshoz képest, aki viselte.

Mire taníthat egy Mester? Egy Mester önmagában nem létezik, csak a megélés tárgyának tűnik fel Mesterként. Azt hiszem, végső soron a szabadságra tanít, hiszen az isteni, a korlátlan a hétköznapok fölött áll. Elfoglalja és átalakítja a valóságot olyannyira, hogy minden csak jelmezes szerepjátéknak tűnik. Így nem lettem Franyó Istvánné (a fele-ség). Ilyen már amúgy is volt egy a korábbi házasságból. Én többre vágytam: istennő akartam lenni az Isten mellett. A szerepjátékban ezért mindvégig, következetesen kitartva, becézve, a vezetéknevünkön szólítottuk egymást - jobb napokon így: Franyóka, Bálintka.

3

Az élet a Mester mellett kezdetben szakrális aktus volt, földtől elemelő, lebegő érzés, kellően irracionális és spirituális ahhoz, hogy a korábbi, meglehetősen zárt racionális világom darabokra törjön abban a mindennapi igyekezetemben, hogy válaszokat csikarjak ki belőle. Úgy tűnt, hogy minden, az élet értelmére és működésére, sőt a saját létem értelmére vonatkozó válaszhoz nála vannak a kulcsok. A Mesternél, aki misztikus, áthatolhatatlan ködbe burkolózva őrizte kulcsos titkait és a titkok kulcsait. Legalábbis úgy hittem és ez minden szempontból alárendeltté tett. Hét év telt el így.

A második hét évben, a kijózanodás keserű éveiben lassanként eszmélve tapasztaltam meg az esendő, az emberi oldalt és annak kínzó hiányát. Úgy tűnt, hogy az Istent megtaláltam, de most meg az Ember veszett el. Minden terhet egyedül cipelve harcoltam – a profán mindennapokban - keresztes lovagként. A küzdelem egyre fáradtabbá és magányosabbá tett lassan bezáródó elefántcsonttornyunkban. Hamar egyfajta munkamegosztás alakult ki köztünk, kimondatlan egyezség: ő alkotott, festett, belső tereket álmodott újjá, én gyerekeket gondoztam, háztartást vezettem, dolgoztam, és mellékesen pénzt kerestem. Nyírtam a füvet, megszerveztem az utazásainkat, az életünket. Közben gyűltek a képek a fal mellett, és a látogatók - az a néhány ember, akinek megadatott, hogy beléphessen az elefántcsonttoronyba – csodálta a Mestert.

“Fravan”- ezt a nevet adta magának. Vezetékneve első, és a keresztneve utolsó három betűjéből festette egybe – gyakorlati okokból azért is, mert anyakönyvi nevén már egy másik festő alkotott, és használta azt művésznévként: A. Toth Franyó, akivel sem rokonsági, sem ismerősi viszonyban nem állt. Vajon mi marad egy embernek, akinek a születési neve nem érvényes többé? Korai alkotásain a “Franyó” szignó szerepelt, míg későbbi alkotásait egy kalligrafikus logóba foglalt Fravan ligatúrával jegyezte. Kanjit fabrikált, emberszabású névpecsétet.

Fravan, a Mester – a továbbiakban sokszor fogom így hívni - egyszerre volt aszkéta jógi, mások gondolataiban olvasó, az elektromos rendszereket, vagy az időjárást a tudatával befolyásoló varázsló, az élet titkaiba beavatott misztikus bölcs, utánozhatatlanul eredeti, kreatív, súlyos és szórakozató, lenyűgözően sugárzó egyéniség. Egy igazi “Jedi-Simon Mágus”. Mégis, Franyó István volt a magányos, megsebzett és rémült, egyben megkeseredett kisfiú is, aki sérüléseit legbelső, zárt világában ápolta. Ebből eredő autisztikus magatartása kívülállóvá tette azokban a kapcsolatokban is, amelyek pedig oly fontosak voltak számára. Kevés, nagyon kevés embert engedett közel magához. Könnyen sértődött, gyorsan reagált - akár valós ok nélkül is, ilyenkor látványos konfrontációban, ordítva vonult ki a hely4

zetekből, melyek büszkeségét, isteni önképét – vagy, ahogy ő hívta, „a tőle független tökéletes ideált” - sértették, hogy azután hiányával büntesse a jelenlévőket és a “főbűnöst”. A kiszámíthatatlan és öntörvényű zseni állandó bizonytalanságot teremtve, váratlanul váltogatta teremtő és megsemmisítő pólusait.

Az Oroszlán jegyében született Skorpió aszcendenssel, e személyiségjegyek legszélsőségesebb aspektusát produkálva. Ragyogva fénylett, mégsem volt rest övön aluli szúrásokkal mérget juttatni a pillanatban születő ellenfeleibe. Az ellenfél hamar ellenséggé vált és többnyire a hozzá legközelebb állók közül került ki. A legmagasabb és legmélyebb minőség volt egyszerre jelen a születési képletében, és egész életében, ami fölöttébb szélsőségessé tette a viselkedését.

A zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól - tartja a mondás. De mi van, ha a hajszálat kivesszük a képletből? Vajon mit kezd az utókor egy “őrült zsenivel, vagy egy zseniális őrülttel”?

Ha tudnék festeni, és meg kellene festenem Fravan alakját, akkor eklektikus kompozíció születhetne. Csoportkép különös alakokkal: • Az aszkéta jógi, aki a földön, hevenyészve leterített csergéken alszik. Szinte sosem láttam ágyban aludni - a kórházi ágy kivételével. A “halálos ágya” is egy egyszerű szivacs volt a földön. Aszkéta volt az alvásban és az étkezésben. Képes volt napokig egy kis rizsen, vagy kekszen élni, meg persze az elmaradhatatlan sokadik feketekávén.

• A kopasz építész, a zseni, aki szivarral a szájában 17 percig ül négy fehér fal között, egy csupasz helyiségben – a térre vonatkozó minden belsőépítészeti tervet ezalatt a 17 perc alatt alkotott meg a fejében. Ennyi idő kellett neki, hogy az adott helyet végleges formájában lássa, A kép “lejött”, ő pedig csupán kivitelezte. Nem tervezte át, nem gondolkodott, nem korrektúrázott, nem javítgatott. Amit először ott belül látott, azt hívta életre változtatás nélkül. De miért lenne az építész figurája kopasz? Azért, mert hosszú, vörös haját sokszor a lehető legváratlanabb időpontban nyírta kopaszra. A gyerekek szabályosan sokkot kaptak, amikor apa bement a fürdőszobába, ahonnan fél óra múlva egy ismeretlen, kopasz férfi jött ki.

• A hangszerkészítő és a zenész - a legbensőségesebb viszonyt egy indiai páros dobbal ápolt, a tablájával, amit nemcsak saját kezűleg készített el, feszített fel Indiából hozatott bőrökkel, hanem órákig egyhelyben ülve játszott is rajta, miközben ragákat hallgatott. Állítólag abszolút hallása volt. A semmiből teremtett “megszólaló testeket”, és ezt a fajta teremtést roppantul élvezte. Volt zenész barátja, aki nála készíttette, és javíttatta a hangszereit. Kamaszkorában gitáros akart lenni, autodidakta módon megtanult hát gitározni, magától, minden segítség nélkül, ahogy szinte mindent. Zenei pályáját egy zuhanórepülés törte derékba, ami egy száguldó motor, és egy fal találkozásából felívelő repülés végére tett pontot. A motorbalesetben szó szerint elveszítette 5

az egyik ujját. Miután hosszas keresés után megtalálták, sikerült ugyan visszavarrni, de mementóként ez az ujj már soha többé nem állt be a sorba és nem működött együtt a többivel.

• A hangláda-gyártó audiofil mérnök - imádta a hangfalakat. Rengeteget gyártott, hosszasan kísérletezett a zenei hangzással. A hangfalakat teljes egészében ő készítette; a testét, a lelkét, a műszaki részeket - kézzel tekercselt - és a designt. Egyedi darabokat, egyedi hangzással. Ha valaki igazán különlegesre vágyott, tőle megkaphatta.

Persze főként a maga szórakoztatására készítette ezeket. A zene, a hang ugyanolyan fontos volt számára, mint a festés, a látvány. Egyszer tervezett egy szarkofág-hangfalat, igazi unikum volt. Meg egy másikat, amin kis fekete alakok ugráltak. Dead Can Dance.

• Az egyszerű festő - különleges allűrök nélkül, szakadt ingben, ahogy Händel zenéjére fest elmélyülten. Festés közben mégsem volt soha „odaát”, nem volt semmiféle „delíriumban”. Egészen józan volt, akár beszélgetni is lehetett vele, közvetlen volt és nem zavarta az alkotásban. A téma, amit festett, szent volt számára, de nem csinált ereklyét sem magából, sem a festészetéből. Annál is különösebb, hogy mindeközben maximális koncentrációval festett, egyetlen véletlen, fölösleges vonal sem volt a képein. Minden a helyére került egy “magasabb rendben”. Egyszerre akár 100 kép is lehetett a fejében. Nem tudott olyan gyorsan alkotni, hogy kívül követni tudja a belső képek kifelé özönlő tömegét. Ideából nem volt hiány, az idő bizonyult végesnek.

• A mágus elmosódott alakja. Az erő sokszor vele volt, de még inkább tombolt körülötte. A kívülállónak az lehetett az érzése, hogy a legkülönfélébb, már-már démoni módon volt befolyása a történésekre. A hirtelen elsötétülő bevásárlóközpont, a kertünkre is lecsapó vihar közepén sértetlenül maradt asztalunk és még megannyi kép és emlék, amit sem akkor, sem most nem tudok megmagyarázni. Ez az arc ugyanakkor nem öltött kézzelfogható alakot, mindvégig titokban maradt, csupán felsejlett néha, ezért lenne a mágus csupán egy elmosódott alak a képen.

• A remete. A remete figurája lenne a legnagyobb a vásznon, mert F.I. életében vis�szahúzódó, fel-, és megfejthetetlen arca volt a meghatározó. Senki nem tudott úgy eltűnni a világ szeme elől, mint ő. Időnként szinte láthatatlanná vált, és ilyenkor csak ritkán bújt elő. Úgy hagyott nyomokat, hogy közben alig érintette a világot. Kívül élt a hétköznapokon. Itt volt, és mégsem volt sehol megtalálható. Ez a remeteség vállalt attitűd volt, amit mindvégig irányított és kézben tartott. Ő akarta így.

• A hajléktalan divatdiktátor – Nem tudok arról, hogy bárki követte volna egyedi öltözködési stílusát, ezért magányos divatdiktátor maradt. Derékig kigombolt sárga 6

kockás ing, feltűrt ujjakkal, köldökig felhúzott vászonnadrág, ami - extra magassága miatt - ekkor már csak a bokájáig ért, és a hozzá a zárt orrú szandálban zokni a nyári forróságban. Tökéletes és nyilvánvalóan egyedi megjelenését nem a véletlen, vagy a hanyag nemtörődömség vezérelte, hanem elvekkel támasztotta alá. Ha megszerette, képes volt egy ruhadarabot akár 10 évig is hordani, és nem zavarta, ha kifakult, vagy kifeslett. Ilyenkor valamilyen sajátos módon újraértelmezte és megmentette; átalakította, vagy egyszerűen csak másképp kezdte hordani. Kihozott belőle minden lehetségest. A színeket éppoly meglepő bátorsággal keverte az öltözékein, mint a képeken.

Kapcsolatunk első időszakában, talán fél évig megpróbáltam jobb belátásra bírni az öltözködést illetően, igyekeztem formálni az ízlését, és közelíteni a közízlés tartományához, de hamar beláttam ennek hiábavalóságát és elfogadtam olyannak, amilyen volt. Az én, meglehetősen maradi és sznob környezetemben erősen provokáló volt a megjelenése, ez azonban őt egy cseppet sem zavarta.

• Felkerülne a képre még egy alak, ami alaktalan, megfoghatatlan, állandóan változó.

Fravan igazi alakváltó volt, a “Változás Mestere” és minden szerepet teljes beleéléssel, egyben hitelesen alakított. Ha belefogott valamibe, akkor átlényegült, átváltozott, talán így hihette, hogy bármire képes az adott szerepben. De az is lehet, hogy csak nekem mutatta be ezeket a szerepeket, ami talán nem volt más, mint kósza komédia, aminek drámai pillanataiban teljes átéléssel ő maga is jól szórakozott. Hogyan is lehetett volna válaszolni a kérdésre: “ki ő valójában”? amikor ezerarcú volt, és mire egyet megismertem volna, már egy másik bukkant elő. Az állandóságot kárhoztatta az emberi fajban, miközben ő maga volt a megtestesült változás.

Volt egy bogara (egy Volkswagen bogárhátú), azzal száguldozott Budapest utcáin. Az egyik piros lámpánál egy hajléktalan odajött hozzá, hogy kérjen valamit. F.I. erre hirtelen mozdulattal előrántott a hátsó ülésről egy zacskó ruhát, és a következő szöveg kíséretében a kezébe nyomta: “Vigyázzon rájuk, mert egyszer még sokat fognak érni, egy híres festő viselte őket, és gyönyörű képeket festett bennük!” Szegény ember ott állt az elviharzó autók között, kezében az értékes szatyorral, amiben - amikor belenézett - rosszabb állapotú ingeket talált, mint amilyeneket ő hordott. F.I. festőrongynak szánta őket, de mivel mindig adott annak, aki kért tőle, így végül más sorsuk lett.

Nagyon közeli barátnőm volt I., akivel akkoriban egy helyen dolgoztunk a város legmenőbb új irodaházának legfelső emeletén, a Bazilikára néző ablakokkal, pazar környezetben. A falon tízmilliókat érő festmények a főnök magángyűjteményéből.

Politikusok, médiasztárok, bankvezetők adták egymásnak a kilincset. Mi kénytelenkelletlen részei és díszletei voltunk ennek a világnak. A barátnőm, amikor először 7

találkozott a Mesterrel, azt kérdezte tőlem: “Hogyan fogod ezt az embert fogadásokra vinni?” A fogadások természetes részei voltak a munkánknak, a kapcsolatépítésnek, a társasági életnek. „Sehogy”- válaszoltam, mert én sem fogok fogadásokra járni többé.

Akkor már megindult bennem egy átalakulás, leválás a régi világomról, szép csöndben kiléptem a kiváltságos körből, hogy élvezhessem a szabadság meghökkentő formai variációit, és ez cseppet sem volt unalmas.

I. egyebekben nagyon kedvelte a Mestert, aki egy emlékezetes tanítással vette le végképp a lábáról. Fravan ékszereket is készített, amik nagyon tetszettek a barátnőmnek, a Mester pedig egy szép napon meglepte egy ajándékkal. Arra kért, hogy az egyedi szép nyakláncot tegyem a barátnőm dolgozószobájában lévő szemeteskosár legaljára, úgy hogy legyen fölötte szemét. Mindent előkészítettem, mire F.I. felhívta telefonon I.-t, és megkérte, hogy nyúljon bele a szemétbe. I. nagyon nehezen, de végül ráállt, és kihalászta a papírkosár aljáról azt, amire annyira vágyott. Egyszerre volt nagyon boldog, és nagyon zavarban. Megértette az üzenetet, hogy a legértékesebb dolgokért néha alá kell szállnunk a legmélyebbre, vagy épp ott találunk rá a legfontosabbra, ahol a legkevésbé számítunk rá. Semmi sem az, aminek elsőre látszik.

Ha ő volt korunk Don Quijotéja, a különc, kissé hibbant, de nemeslelkű hős, akkor én töltöttem be Sancho Panza, a józan paraszti ész képviselőjének a szerepét.

Pénzről márpedig szó ne essék! Mert a pénz a fekete mágia eszköze (“feketemágikus eszköz” mondta), ami lenyűgözte, elvarázsolta és végül leigázta az embert. „Megkötözte a szellemét”, megfosztotta az emberségétől - így gondolta. Szent, lobogó lánggal és őszinte dühvel haragudott a pénzre, egyben mindazokra, akik mindezzel nem törődve gyűjtötték, és ezzel a romlás szövetségeseivé tették magukat. Ez a harag nem valamiféle irigységből táplálkozott nála, hanem maga volt a kérlelhetetlen ellenállás, dac, hogy ne adja el harminc ezüstért azt, ami fontos. Mintha élete próbája lett volna: hogyan tud lemondani mindarról, ami az övé lehetne azért, hogy egy eszményt, egy álmot tisztán, folttalanul megőrizhessen. A szabadság és a pénz nem fért össze F.I. világában.

Elsőre ellentmondásnak tűnhet, hogy ennek ellenére legjobb barátai igazi, hamisítatlan “pénzemberek” voltak. Olyanok, akiknek minden gondolatát a szerzés-birtokláshaszon-szoftver irányította. Miközben tisztán látta harcaikat, gondolataikat, érezte az érzéseiket is és barátként szerette őket. Jól ismerte a gazdagok világát, ő csak “feketeruhásoknak” hívta őket, és bár képes volt bizalmasukként velük lenni, de szabadságát soha nem adta volna fel a kegyeikért. Igazi udvari, bölcs bolondként viselkedett és odébbállt, ha nem volt elég tér számára, vagy ha áruba kellett volna bocsátania tehetségét, hogy állatkerti oroszlán módjára a csodájára járjanak. Amint meg akarták vásárolni, azonnal fellázadt és lelépett. Mindenekelőtt szabad akart maradni, végtelen 8

tehetséggel kerülte a sikert, a hírnevet és a langymeleg jólétet.

A hetvenes években együtt festett az akkor már híres Szász Endrével. Hollóházán a porcelángyárban egymás szomszédságában volt a műtermük. 20 éves volt ekkor, de már saját stílusában festett önállóan, egyenrangúan. Ott, akkor nézte meg magának közelről a “befutott idősebb művészt”, és tudatosította azt, hogyan nem szeretne ő élni.

Volt ebben az időben egy gazdag gyűjtője, akivel jó viszonyt ápolt, és kedvelt, aki minden porcelánképét azonnal megvásárolt a Magyar Államtól. Építtetett a képeknek egy épületet, ott, a nagyközönségtől távol, elrejtve raktározta a “szalmába” csomagolt törékeny kincseket. Befektetési céllal, hosszú távon gondolkozott, a műveket szándéka szerint majd a festőjük halála után vette volna elő. “A halott festő a legjobb festő”- mondta és ezen mindig jót derült a Mesterrel. Kifejezetten szórakoztatta, hogy vannak emberek, akik a halálára várnak, hogy még gazdagabbá váljanak, még azt figyelembe véve is, hogy koruknál fogva vélhetően előbb távoznak majd ebből a világból. Belement a játékba, mert kedvelte. Életében leginkább csak annak adott (el) képet, akit kedvelt.

Fravan nem kezelte a pénzt. Ő azokat “kezelte”, akik a pénzt kezelték. Valahogy mindig közel volt hozzájuk. Előző apósa akkor a Nemzeti Bank elnöke volt. A pénz jelentése annyi volt, mint egy kellék a színdarabban. Még bankjegyet is tervezett. Úgy gondolta, hogy a pénz csupán eszköz, ami viszont sok mindent megmutat a használójáról. Sokkal mélyebben érdekelte az ember, mint a pénz.

Mesteri rangját nem kemény munkával, tanulással, vagy diplomával érte el. Nem volt egzisztenciája, mestere, nem épített karriert, nem tartozott festőiskolákhoz, nem járt alkotótáborokba, kiállításokra és távol tartotta magát a “művész” címkétől, és mindattól, ami a művészetet övezte.

Eközben művészként szinte minden nap alkotott. Szigorú utat jelölt ki a maga számára és ezen az úton végtelenül egyedül volt. Ráadásul szinte definiálhatatlan volt a művészetet értékesítő, végletekig specializálódott rendszerben, amelyhez semmilyen módon nem igazodott. Pontosabban úgy igazodott, hogy nem volt hajlandó kiállítani, nem zsűriztette a képeit. Nem akart versenyezni, megmutatkozni, csak festett, és festett és a falnak támasztotta az elkészült képeket. Évekig-évtizedekig álltak ott, a sorsukra várva.

Tele volt zavarba ejtő ellentmondásokkal. Az egyetemet nem fejezte be - mert összetűzésbe került egy tanárával, és lobbanékony természete nem tűrte a “megaláztatást” - jobban rajzolt, otthonosabban mozgott a festési technikákban, mint azok, akiknek erről papírjuk volt. Profi volt abban, amit csinált, de annál sokkal több - a profizmus csupán a technikára vonatkozik, és ez nem jelenthetett akadályt. Az, ami a művészt, 9

a lényeget jelenti, csak e mögött kezdődött. Ami a legtöbb művésznél a célt jelentette, az nála a startvonal volt.

Nem tartozott sehová, nem követett trendeket.

Megszállottan követte a belső hangját, ezzel Csontváryhoz hasonlóan kilógott a kortársai közül. Folyamatosan kapcsolatban állt egy transzcendens erővel, amely társa és ihlető forrása volt. Ez a hit tette igazi megszállottá. Mint ilyen, nem tartott igényt külső megerősítésekre, visszaigazolásokra, ezeket vissza is utasította, miközben iszonyúan vágyott valami “emberi közösségre”.

A legmélyebben szerette az embert, a benne lévő szépséget, és azt az állapotot, amit ember elérhet. Erről szólnak a képei is. Mivel ezt a tökéletességet a mindennapi életében nem tudta megélni, vászonra álmodta és megfestette a „valaha-lesz” világot.

Csak a tökéletes volt számára elfogadható, ha kellett újrakezdte, volt, hogy látványosan összetörte, de nem alkudott meg. Ugyanilyen kérlelhetetlen volt az emberekkel szemben is, embertelenül kereste és követelte a tökéletességet. Heves lánggal égett; talán ebből fakadt, hogy kevesen bírták elviselni tartósan közelségét, és ő sem tűrt meg maga mellett másokat.

Fiatal,18 éves kori fényképéről Dürer nézett vissza rám hosszú, vörös hajával. Rajztanárai nem sok mindent tudtak tanítani neki, mert készen hozta ebbe az életébe a rajztudását. Két évesen a bilin ülve már elcsent széndarabbal rajzolt. Alig volt tíz éves, amikor korengedménnyel már a felnőttek között aktot skiccelhetett.

A misztikus alkímiai jelképrendszer, a hermetikus tudás szinte a vérében volt. Az ezzel foglalkozó “szent könyvek” - melyek engem csodálattal töltöttek el - nem mondtak neki újat: már mindent tudott.

Amikor összeházasodtunk a 7 bolygó éppen együtt állt, és én a szívem alatt hordtam a gyermekünket. A Mester 49 éves volt, én 33. A két tanún kívül nem szóltunk senkinek. Amíg az anyakönyvvezetőre vártunk, addig őt fotóztam. Mikor előhívtam a képeket, a döbbenet szinte odaszegezett a székhez: az egyik fényképen Van Gogh szomorúsága öltött testet, a már rövid vörös hajával, és megviselt, beesett arcvonásaival pontosan mintázva a festő önarcképét. Viszont szerencsére mindkét füle a helyén volt.

De tényleg, kicsoda ez az ember, akivel együtt élek? - merült fel bennem újra és újra a kérdés. Hogyan képes egy test ilyen léptékben utazni az időben? Milyen erők mozgatják, és milyen erőket mozgat?

10

Történetünk Az első hét év (1997-2003)

A híre megelőzte. Épp egy kapcsolat lezárásának szakaszát és sikeres szingli életem zsúfolt napjait éltem, amikor megismertem K-t, akivel hirtelen felindulásból elutaztam Spanyolországba. A forró tengerparti homok égette a talpunkat, miközben ő a Mesterről beszélt, egy ismerőséről, akire úgy nézett fel, mintha félisten lett volna. Rajongásában napokig csak róla lelkendezett, bennem pedig kialakult valamiféle ellentmondásos kép egy ismeretlen, de végtelenül szabad szellemű figuráról. K.előzőleg már beutazta Indiát, meglehetősen spirituális beállítottságú volt, az ezzel együtt járó szelíd hippi beütéssel. Leginkább azért aggódott, hogy mire hazaér, a Mester - akire teljesen szabad kezet adva rábízta hamarosan nyíló kávézója belső terének és arculatának kialakítását - nem festi-e tele a szórakozóhely falait férfi nemi szervekkel, amire szerinte ellenállhatatlan hajlama volt. 1997 volt, és a hazatérésünk után pár hónappal K. kávézójában találkoztunk.

Egy hűvös, őszi napon tértem be a “kis Darshanba” a Lőrinc pap tér sarkán. A helyet nehéz volt meghatározni, semmilyen akkori kulturális kategóriába nem illett bele. Talán a kocsma-templom volt a legmegfelelőbb kifejezés rá.

Ez volt az a kávézó, aminek belső enteriőrjét a Mester álmodta és festette meg. Meghökkentő volt, szokatlan, formabontó, már-már eretnek. Kinek jutna eszébe, hogy egy szórakozóhelyet egy templombelsővel párosítson, mindezt egy valódi templom tőszomszédságában? Zappa szelleme a pultnál itta a sörét, mindenféle arcok jöttekmentek és láthatóan szabadnak érezték magukat ebben az “időn kívüli térben”. Le11

nyűgözött ez a bátor provokáció. K-val volt találkozóm, és amíg vártam rá, leültem egy szabad asztalhoz. Mellettem a falon egy freskó: sötétbőrű nő egy kisfiú kezét fogja.

Alternatív Mária-Jézus ábrázolás egy törzsi, természeti közegben, végtelen természetességgel. Volt benne valami földöntúli szépség, éteri nyugalom a zsibongó vendégzaj közepette.

Nem gondoltam volna, hogy a hatás fokozható, amikor megláttam a “meghökkentés Mesterét”: 190 centis, sudár alak, vörös, hosszú hajjal, a torinói lepelről ismert, megnyúlt arccal lépked lefelé a lépcsőn. Meglehetősen megzavarodtam a galériaként funkcionáló egyházi orgonából kilépő és az oltárt formázó pult felé tartó XX. századi Krisztus látványától. Körbepislogtam, nem lesnek-e rám valamelyik sarokból Woland emberei, de talán még akkor sem hittem volna el, hogy én lehetek Margarita. A szőke hajú ügyvédnő voltam a sikeres szinglik világában. Addig a pillanatig.

Kisvártatva megérkezett K. és bemutatott az orgonasípok között ülő társaságnak.

Ekkor találkoztam először a Mesterrel és innen már nem volt visszaút. Beszélgetésnek nem is volt igazán nevezhető az a furcsa kommunikáció, ami elindult közöttünk.

Mintha pár ezer évet kihagytunk volna, amit most rövid idő alatt kell bepótolnunk.

Az első mondatai a csontomig fúródtak - tökéletesnek bizonyult jelmezem darabokra hullott - olyan emlékeimet elevenítette fel, amelyeket magam is rég eltemettem, így a közlés hétköznapi szintjén senki sem tudhatott róluk. Egy idegen, aki a vesémbe lát, olvas bennem, aki mellett úgy érzem magam, mint egy tiszta ablaküveg. Átlátszó, és meztelen vagyok. Szinte azonnal ellenállhatatlan kötés jött létre közöttünk. Sors, mágia, trükk, hipnózis, vagy lázadás a saját apám ellen? Ki tudja?

Annyi bizonyos, hogy a “másik bolygóról jött ember” képe beégett az emlékezetembe és a Mester képe azonosult bennem a férfi képével. Apám azóta sem bocsátotta meg nekünk ezt a találkozást, és mindazt, amit elindított. Szerinte itt ért véget a sikeres életem, amikor ezzel az “ír-zsidó” alakkal összeszűrtem a levet. Az ekkor elkezdődött titkos és mélyen rezonáló beszélgetés ezután még hosszú évekig folytatódott. Évek múlva megkérdeztem, miért pont engem szemelt ki társának, hiszen választhatott volna bárki mást. A tipikus „fravanos” válasz az volt, hogy azért, mert épp én ültem le az alá a kép alá, amit festett, és amin a gyermek volt. Belenézett a méhembe, és látta, hogy én hordozom a gyermekét. Tudta, hogy “én vagyok az”. Én még nem tudtam.

Az első randevúnkra röviddel a templomjelenet után került sor a piros szín jegyében. Először is így hívták fiatalkorában a haverjai, városszerte ezen a néven tartották számon a lázadó hosszú vörös hajú fiút, ő volt a “Piros”. Piros farmerdzsekiben érkezett, és megkért, csukjam be a szemem és nyissam ki a kezem. A tenyerembe tett valamit, becsukta a kezem, és kérte, hogy mondjam meg mi az. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy „egy vörös korall”. Kinyitottam a ke12

zem, és egy vörös koralldarab volt benne. Úgy mondta: „a Vörös-tengerből”. Addig fogalmam sem volt róla, hogy “paranormális képességeim” is vannak. Az egész jelenet egyszerre volt természetes, és mégis ámulatba ejtő.

A 30. születésnapomon egy furcsa álomból ébredtem. Ekkor már hónapok óta találkozgattunk, kirándultunk, koncertre jártunk. Aznap éjjel egy szokatlanul erős és tiszta kép jelent meg: három emberi alak egy kört alkotva fonódik össze; a földtől a derekukig egy törzsben vannak összenőve, feljebb a törzs három külön felsőtestre ágazott szét: egy magas férfi, egy középmagas nő, és egy kisfiú. Teljes, szétszakíthatatlan egység, egybetartozás, a képet körülvevő érzés pedig leírhatatlan volt. Napokig, szinte eufórikus hangulatban az álom hatása alatt voltam, de nem beszéltem róla senkinek.

Három hét múlva szilveszter volt, az év utolsó napját ünnepelték az emberek. A Mester meghívott a lakására. Amikor beléptem, egy ajándékkal fogadott: három, különböző magasságú fehér gyertya, színes szalaggal összekötve. Megdöbbentem, hiszen a rögtönzött alkotás az álmom pontos mása volt. Mi voltunk azok, egy másik időben.

Mi folyik itt?

A következő évben, 1998 májusában elutaztunk Portugáliába. Két hétre béreltünk autót, és bejártuk az országot. Útiterv nélkül, spontán mentünk, amerre a kedvünk tartotta. Minden nap máshol aludtunk, és egy kis hátizsákban néhány alsónemű és póló volt minden felszerelésünk. Semmi sem korlátozott, élveztük a Douro völgyének szürreális tájait, az óceán végtelenségét, a spanyol határ menti néptelen falvak szépségét, a felhők játékát az égen, Algarve tengerparti szikláin ücsörögve finom portóit ittunk, az utak mentén és Lisszabon piacán laposra sütött csirkét falatoztunk. Itt dőlt el végleg, hogy összeköltözünk. És itt mutatkoztak az első jelek is, amelyek előre vetítették ennek a vállalkozásnak az árnyoldalát.

A Benczúr utcában vettem meg életem első lakását - fontos volt, hogy fák legyenek előttünk - és összeköltöztünk. Apám ezt a mai napig a szememre veti, főként, hogy életében először és utoljára ekkor adott pénzt nekem, kiegészítve az addig általam összespórolt összeget. Mivel nem jelentettem be előre, hogy nem egyedül költözöm, úgy érezte, átvertem. Néhány év múlva a következő lakáscserénél egy borítékban visszaadtam neki azt az összeget, amit tőle kaptam, reméltem, hogy ezzel csökkenthetem frusztrációját, így már nem tartoztunk egymásnak.

A Mestert ez nem igazán érdekelte; „a te dolgod”- mondta. Apámat ki nem állhatta, kölcsönösen kerülték a találkozást, tudatosan megszüntetett vele minden érintkezési felületet.

Konyhánk nem volt, a fürdőszoba papírvékony falán pedig szinte átsüvített a szél. Mi 13

mégis boldogok voltunk, és valahogy fel sem tűnt a korábbi luxus után az életszínvonalam ilyen mértékű változása. Én változatlanul dolgoztam, a Mester pedig nekiállt alkotni.

Első házassága válással végződött. Mikor találkoztunk egyedül élt a nagyfiával, és már több, mint tíz éve nem vett kezébe sem ceruzát, sem ecsetet. Élve temette el magában a festőt. A belsőépítészeti munkák kivételével - amit jól megfizettek - nem alkotott. Hangfalakat, erősítőket javított, abból élt akkor is, amikor megismertem. A hosszú szünet után ekkor születtek újra az első grafikái, majd lassanként az első festmények. 1998-ban kezdődött és haláláig tartott “második festői korszaka”, a másodvirágzás, az a 19 év, ami alatt a valódi életműve festményei és grafikái túlnyomó része - megszületett. Ezen belül is 1999-2011 volt a legtermékenyebb 13 év, amikor szinte “csak festett”.

A hetvenes évek porcelánképei, a “hollóházi korszak”, és a nyolcvanas évek elején született karikatúrák, grafikák, illusztrációk, melyek országos lapokban jelentek meg: az “illusztrátor korszak” mind ezt a másodvirágzást készítették elő. A nyolcvanas évek végéig készült alkotásai az első korszakához tartoznak. Élete utolsó 5 évében a “magány korszakában” már csupán néhány átütő erejű képet alkotott. A megélhetése és társasága biztosítására az alkalmazott művészet felé fordult: színházi díszleteket és belső tereket tervezett.

Az együtt töltött tizennégy év termékeny időszaknak bizonyult. Majdnem száz festmény, grafika került ki ezalatt a Mester kezei alól. Lassan és elmélyülten, mégis termékenyen dolgozott. Volt olyan olajfestmény, amit fél évig festett, és olyan, amit háromszor is átfestett. Ez a rendhagyó katalógus többnyire azokat a műveket mutatja be, amelyek ebben az időszakban, a “második festői korszakában” születtek, és amelyek a családunk vagy barátaink tulajdonában vannak jelenleg.

A képek többségéhez személyes a kötődésem, mivel nem csupán a szemem előtt születtek, hanem részben belőlem, a kapcsolatunkból, a történetünkből is születtek. A szellemi társasság közöttünk sokkal erősebb szál volt, mint az érzelmi, vagy a gazdasági életközösség. Valami mélyebb-magasabb belső kapcsolat működött, és segítette életre ezeket a képeket. Kapcsolatunk első pár évében naponta órákat töltöttünk végetnemérő beszélgetéssel. Ő tanított-én tanultam. Kimeríthetetlen és megunhatatlan témáink voltak. Később ez megváltozott. A második hét évben én befelé fordultam, magamban kezdtem el felfolgozni a kérdéseimet, és írtam. Ő pedig - anélkül, hogy egyeztettünk volna - ugyanazt a témát megfestette. Párhuzamosan haladtunk.

Ez a szinkronicitás szembetűnő volt. A szellemi kapocs tovább működött.

14

Úgy léteztünk a mindennapokban, mintha szárnyukat vesztett, Földre bukott angyalok lettünk volna. Épphogy csak érintettük a talajt.

Az értelmezett és magyarázható valóság messze került, ehelyett saját, érzelmi elektromossággal töltött buborékunkban éltünk, így jártuk szellemi násztáncunkat. Védés dac-szövetséget kötöttünk. Mindent megosztottunk egymással és csak egymással osztottunk meg mindent, önfeledten lubickoltunk egymás intenzív, szivárványszínű belső világában. A külvilág kívül maradt, és beszippantott a spiritualitás másvilága, az irracionális illúziók és érzékek birodalma. Fravan képeiben ősképek elevenedtek meg, amelyek élőbbnek tűntek, mint saját hétköznapi közegem.

A képekben éltem, és azok bennem éltek, az életünk a vonalak és színek ritmusára lüktetett és pulzált. Az intenzív, mégis könnyed, spontán figyelem olyan mentális áramlást keltett, amiben kimondatlan gondolatok, tudattalan érzetek, belső képek a legváratlanabb módon öltöttek testet és jelentek meg a vásznon. A barátok elkoptak mellőlem, a családom nem tudott mit kezdeni a kapcsolatunkkal, talán túl idegen, túl intenzív és zárt volt nekik. Magunkra maradtunk. Nem a szőke sikeres ügyvédnő voltam többé, hanem egy szárnyaszegett, száműzött, földönfutó angyal.

Eltelt az első közös év, és egyre határozottabbá vált bennem az érzés, hogy gyereket akarok. Korábban egy neves nőgyógyász professzor leszögezte, hogy fejletlen méhem miatt nem lehet gyerekem, és én beletörődve a megváltoztathatatlanba eszerint rendeztem be az életemet. Most viszont minden egy csapásra megváltozott. Gyereket szerettem volna, mert úgy éreztem, érdemes a Mestert megörökíteni ebben a világban. Túl voltam a harmincon, megszoktam, hogy amit eldöntök, azt végigviszem.

Csak a sikert ismertem és a gyerekkérdéshez is így álltam hozzá. Ez több hónap eredménytelen próbálkozás után görcsössé és frusztrálttá tett. Legbelül tudtam, hogy gyerekem lesz, a valóság mégis mást mutatott. Saját családot akartam, és ha lehet rögtön.

Gyerek nélkül pedig nincs család.

Elszántságom nem ismert határokat, lakásunkat lecseréltem egy 4 szobás belvárosi lakásra, amit a Mester értő vezényletével felújítottunk. Itt készen állt a hely a gyereknek is, ez már egy családi fészek volt. A Mester megkapta a korábban ott élt költő szobáját, és berendezkedett, ami azt jelentette, hogy a mennyezetig bepolcozta a falakat és eszközeivel telezsúfolva festő- és akusztikus műhellyé alakította a helységet.

A lakás felújítását követően Szantorinin lazultunk, ahol egyik délután, a görög szieszta csendjében, egyfajta áldozati rítusként, hirtelen felindulásból kopaszra nyírtuk a hajam. Belül békét kötöttem magammal, és elfogadtam a gondolatot: lehet, hogy nem lesz gyerekem. Befejeztem a görcsölést, elengedtem a vágyat. Nem sokkal később 15

fogant meg a gyermekünk. Az ezt követő hónapokat megváltozott tudatállapotban, egyfajta boldog, lila ködben töltöttem.

Ekkor már kezdtek a Mester felől a felszínre bukkanni a verbális erőszak szeretetgyűlölet buborékjai. Úgy tűnik, ő még nem volt felkészülve a családalapításra. Láthatóan megijedt, hiszen minden a családdal kapcsolatos teendő a lehető legdrágábbat; a szabadságát veszélyeztette. Fiatalabb korában már megélte az apaságot, két felnőtt gyereke figyelmeztetett is rá, hogy a Mester nem apának való, de én mindent figyelmen kívül hagytam, ami nem passzolt a családról alkotott képembe, és lázas, türelmetlen vágyaimba.

Nekem tehát az első, neki már a második. 2000. május 4-én a megszületendő gyermek jelenlétében fogadtunk hűséget. Az esküvői rituálét a formalitás határára szorítva kiiktattunk mindent, ami esküvőre emlékeztethetett volna; sem fehér ruha, se násznép, még a családnak sem szóltunk. Egy nagy csokor gyöngyvirág az Astoria aluljáróban gubbasztó virágárus nénitől, sötétkék selyemkendővel átkötve. Mindössze a két tanú volt jelen. Az anyakönyvvezetőtől a lehető legrövidebb szöveget, és a sallangok mellőzését kértük, aki annyira meglepődött - vélhetően megbotránkozott - profán magatartásunkon, hogy tévedésből Franyó Zoltánhoz akart hozzáadni. Meglehetősen abszurd volt, amikor a papírok aláírásakor reklamáltam, hogy én ezt az embert nem ismerem, és nem ehhez mentem hozzá. Szegény majdnem elájult, nem tudta eldönteni, hogy bolondok vagyunk, vagy túl józanok, és ő őrült meg. Ilyen baki még nem történt vele anyakönyvvezetői pályafutása alatt.

Az anyakönyvvezetőnek igaza volt; nem ismertem a férfit, akihez hozzámentem. A férfi-nő viszony mindvégig vékony jégnek bizonyult, amin csak óvatosan lépkedhettünk, ha nem akartuk, hogy beszakadjon alattunk.

Fravan sokszor szidta a nőket, miközben imádta őket. Ha valaki csupán a szavaira hagyatkozott volna, akkor nőgyűlölőnek is tűnhetett, de inkább csak félt a női erőtől, amelyet nem volt képes uralni. Ugyanakkor úgy volt szüksége erre az erőre, mint egy falat kenyérre. Az már további következmény volt, hogy azokat az erős nőket, akik ezt az erőt megosztották vele, inkább bántotta, mintsem elismerje “gyengeségét”. Pontosan tudta, hogy az erő a szépségben lakik, és ő képes volt meglátni a szépet bennük.

Mivel azonban másoknak is feltűnt szépségük, emiatt kurvának tartotta őket. A hűség és szerelem mintaképe voltam, mégis engem is gyakran illetett ezzel a jelzővel. Én ennek ellenére rajongtam érte. Mindhiába: irracionális reakciói csak sok év múltán váltak értelmezhetővé számomra, mikor végre megismertem saját belső világomat, és mikor megláttam, hogy minden csepp szépségemet vászonra vitte. A szépségemmel festett, míg végül nem maradt a kezében semmi. Ezeket az alkotásait Yin-Yang 16

képeknek hívom. A vásznon az a bensőséges társas viszony elevenedik meg férfi és nő között, ami valójában legbelül benne élt. A tökéletes egyenrangúság, a tömény szépség, erő, egyensúly és egység két dimenzióban. Az elválaszthatatlan szövetség, amely meghatványozza erejüket. Ezek a festményei szavak nélküli szerelmi vallomások voltak számomra. „Ne zavarjuk a Mestert!” – hallatszott üvöltése a ház falai között visszhangozva.

Nehéz az Istenekkel együtt élni.

Az első gyerek megszületésétől kezdve az életem 24 órás szolgálattá alakult, nagyon kevés saját mozgástérrel. Tökéletes anya akartam lenni. Két éven keresztül egyetlen éjszakát sem aludtam át, nappal pedig a rám kötött gyerekkel segítség nélkül dolgoztam, szerződést írtam, háztartást vezettem. Anya lettem, de továbbra is nekem kellett eltartani a családot, amitől végletesen kimerültem. Ha egy percre megálltam, a falnak dőlve, állva elaludtam. Így utólag fogalmam sincs, honnan volt erőm, hogy mindezt végigcsináljam.

Eközben a Mester festett, zenét hallgatott, vagy éppen valamelyik zenelejátszó újítását tesztelte.

Mozart és Bach zenéje a lakásunkból szétáradva hangversenytermi minőségű hangzással töltötte be a Puskin utcát. Közben F.I. érzékeny idegrendszerét leterhelte a gyereksírás, és a napi nyűgök, egyre több elvonulásra volt szüksége. Ekkor értettem meg, mire gondoltak felnőtt gyerekei, amikor azt mondták, nem való neki az apaszerep. 50 évesen lett újra apa. Samuval, az elsőszülött gyermekünkkel úgy kellett megoldanunk a mindennapokat, hogy ne zavarjuk a Mestert. Semmi mást nem akart beengedni a külvilágból, csak a harmóniát. Erre volt szüksége az alkotáshoz. Minden gondot, ami beékelődött ebbe a harmóniába, személyes támadásként élt meg. Nekem pedig már kétfelé kellett figyelnem.

Samu, a kisfiunk ebben a feszült helyzetben hiperaktív és figyelemzavaros lett, ráadásul kiderült, hogy alig van hallása, és ezért egy saját nyelven kezdett el beszélni, nem magyarul. Ezt később egy kisebb műtéttel sikerült korrigálni, és a beszédzavart is kinőtte kamaszkorára. Mikor két éves lett, és éppen kifújtam volna magam, belekezdtünk Fravan vidéki házának felújításába, hogy kiköltözhessünk a városból.

Ez lett a hosszú távú családi fészek, de inkább egyfajta elefántcsont-torony, ahová a Mester visszavonult és elzárkózott a világ elől. Mi vele tartottunk a vidéki zsákutca végében felépült szép fehér házba. Innentől a falu élvezhette tovább a Mester zenei válogatásait továbbra is teljesen high-end minőségben. A felső szinten egy nagyobb részt műteremnek rendezett be, ez volt a birodalma, egyben bunkere is a család elől.

Itt festette a legtöbb képet. Mindazt, amit nem tudott kimutatni, akár az apai szeretetét is a képekben festette le és élte meg.

17

Mikor az első gyerekünk megszületett, kiderült, hogy eredetileg ketten voltak, ikerterhességnek indult. A meg nem született “kislánynak” megígértük, hogy pár év múlva ő is jöhet. Később, a mindennapok fárasztó ritmusában elfeledkeztünk az ígéretünkről, ő azonban számon tartotta. Éppen kezdtem kiheverni a gyerekvállalás okozta stresszt, már voltak szabad félóráim, amikor a még meg nem született gyermek elkezdett jeleket küldeni. Teljesen szürreális volt, ténylegesen kommunikációt folytattam egy még meg sem fogant lénnyel, aki jönni akart, miközben tőlem ekkor semmi sem állt távolabb, mint hogy még egy ilyen megpróbáltatásnak tegyem ki magam. A Mester hallani sem akart a dologról, a kicsi lány azonban nem adta fel, és ő volt az erősebb. Én beadtam a derekam, és most már csak az apa jóváhagyása kellett.

Ekkor már biztosan tudtam, hogy ez a házasság nem lesz hosszú életű, minden sejtem ezt érezte. Megígértem Fravannak, hogy ha kell, nélküle, egyedül nevelem fel, így belement. Érettebbek voltunk annál, minthogy elhiggyük, egy második gyermek képes lesz összetartani azt, ami érezhetően szétszakadni készül. Így voltunk őszinték a megszületendő gyermekhez is. A Mester pedig megnyugodhatott, hogy ezúttal csupán a biológiai örökítő anyagot kell szolgáltatnia, és legálisan mentesül minden más “apai kötelesség” alól, amit eddig látványos belső-külső harcok árán ért el. A szabadsága érintetlen marad, és nem csorbul. Így is lett.

Most, hogy beadtam a derekam, és Fravan jóváhagyását is elnyertem a következő gyermek, kislányunk születéséhez, hirtelen csend lett. Eltűntek a jelek, és nem történt semmi. Már kezdtem kételkedni, hogy nem csak álom volt-e az egész, és utoljára “rákérdeztem”: - jössz? Válaszként mindenhonnan ez jött: HOL? HOVA? Ezt nem értettem; - hát itt, ide, hol, hova máshova? Hiszen itt vagyunk. De csak makacsul folytatódott a „HOL?”.

Karácsony előtt jártunk, és meguntam, hogy a 30 kilométerre lévő pesti lakásunkba hordom a mosást, mert az elefántcsonttoronyban nem volt mosógép. Vettünk egyet.

Kiszállították, de az oldala horpadt volt. Dühösen reklamálva visszavittem, és épp a cserét intéztem, amikor a pulton rákönyököltem egy szórólapra. Nyereményjátékot hirdettek: aki három héten belül pont ilyen típusú mosógépet vásárol, azok között tíz Karib-tengeri hajóutat sorsolnak ki. Az első eset volt, hogy visszacseréltettem, amit vettem, és az is először fordult velem elő, hogy részt vegyek egy nyereményjátékon.

Amikor kisorsoltak, akkor nyert értelmet a „HOL”.

2004 márciusában telihold volt, amikor a kelet-karibi szigetvilágban hajóztunk, és épp kilenc hónap múlva Újholdkor született meg a kislányunk, Lidi.

18

Vele költözött be az életünkbe az igazi vidámság, az önfeledt öröm, és egy ismeretlen-ismerős erő emléke. A Mester valósággal szerelmes volt ebbe az erőbe, rajongott Lidiért, és ezt időnként sikerült is kimutatnia.

A második hét év (2004-2011)

Lidi születésekor léptünk be házasságunk második hét éves ciklusába, és ettől kezdve mintha hátat fordítottunk volna egymásnak. Nem találtuk a közös hangot: én egyre megalkuvóbb lettem, ő egyre durvább, és ridegebb. Elkeseredésem az egekig nőtt: a bizonytalanság, az elutasítás, és a megalázás évei jöttek.

Mindhiába próbáltam feléleszteni kapcsolatunkat. Mintha valami a hatalmába kerítette és ellenem fordította volna a Mestert, én lettem az első számú ellenség. Két kisgyerekkel az oldalamon ebben az újfajta, eddig nem tapasztalt érzelmi kiszolgáltatottságban tehetetlennek éreztem magam.

A fél éves kicsivel, és a négy éves naggyal, - aki félig süketen, beszédzavarral és beilleszkedési nehézségekkel kezdte az óvodát - egy közönyös, immár elutasító nagymester-férj mellett teljesen magamra maradtam. Az összeomlás határára jutottam. Ekkor kértem először segítséget. E-t egy barátnőm ajánlotta, aki belső utaztatással segített kívülről ránézni elakadt élethelyzetemre.

Kinyílt egy csatorna, melyen a belső kommunikáció eddig nem tapasztalt formában kezdődött el, és a válaszok is érkezni kezdtek. Válaszok a saját nehézségeimre, és a létezés általános érvényű, nagyobb ívű kérdéseire is, amelyekkel eddig a Mestert nyaggattam. Ekkor jelent meg először, majd vált állandó kísérőmmé a “belső Mester”, 19

miközben a külső Mester képe egyre halványult. Elindultam az úton önmagam mélységei felé. Már nem volt szükségem a Mesterre, viszont annál nagyobb szükségem lett volna egy valódi “társra”.

Folytatódott a belső dialógus és egy ismeretlen világ felfedezése, és vélhetően ez segített átkelni a mindennapok problémáiból épült hegyeken. Ő közben féltéken�nyé vált, és Mesteri rangjának elvesztését úgy élte meg, hogy még látványosabban közömbösnek mutatkozott. Fravan ott folytatta, ahol Franyó abbahagyta; mintha mi sem történt volna. Pedig nagyon is történt. Én továbbra is csodáltam a képein át megmutatkozó zsenit, de ő nem volt hajlandó elolvasni születő verseimet, írásaimat. Nem érdekelte, mi történik velem, hiszen ezt már nem ő irányította. Úgy viselkedett, mint egy csökönyös, sértődött kisgyerek.

A kifakult Mester-kép mögött egy, a fizikai világban életképtelen kisfiú tombolt, akiről szintén nekem kellett gondoskodnom. Egyre inkább tudatosodott bennem, hogy nem csak társtalan lettem a család megélésében és fenntartásában, de kettő helyett három gyerekem van. Mindebből kívülről semmi sem látszott, az álca tökéletesen működött.

Egy remetelakban élő, foglalkozását tekintve festő kisfiú, aki többnyire zenét hallgat, és nem vesz tudomást a külvilágról. Valószínűleg azt sem fogta fel, hogy gyerekei és családja van. Nem tudta, mi a felelősség, az együttműködés. Nem volt hajlandó dolgozni, képeket eladni, vagy valamilyen más módon részt venni a család fenntartásban. Pénzről továbbra sem eshetett szó. Önmagáért valóként ő valami másért, egy másik világban, egy másik dimenzióban élt, a pénz és az evilág az én gondom maradt.

Amikor már nagyon nem volt pénzünk, néha sikerült egy-egy kép eladására rávennem, még vevőt is hoztam. Árat nem mondott, mert pénzről nem beszélünk. Ha a vevő szimpatikus volt neki, akkor odaadta neki a képet, és egy borítékot kapott cserébe, amiben a vevő által kitalált ár szerepelt. Ha viszont nem volt annyira szimpatikus, akkor a borítéknyi pénzt saját maga elől is eldugta, hogy hozzá ne érjen, mintha csak rontás lenne rajta. Szanaszét repülő tízezresek formájában így került elő a 2008-as egyiptomi utazásunk ára a hatalmas lemezgyűjtemény egyik lemezborítójából, miközben az utazás előtti napokban az elveszett útlevelét kereste. Ez egy M-nek eladott kép ára volt, de mivel akkor épp haragudott M-re, a pénzt félretette, majd elfeledkezett róla, az meg évekig pihent a bakelitek közt, míg végül újra elő nem került. M-mel később megbékélt, olyannyira, hogy ezen az úton ő is velünk tartott.

20

2006-ban utaztunk először Egyiptomba. Egy belső hívásnak engedelmeskedtem, a Mestert pedig sok-sok könyörgéssel rávettem, hogy tartson velem. Ahogy a lában földet ért Kairóban, tudtam, hogy itthon vagyok, úgy éreztem ez a “spirituális küldetésem”. Gyermeki kíváncsisággal álltam a gizai fennsíkon emelkedő piramisok előtt. Talán valamikor, egy sokkal régebbi életemben ez a föld lehetett az otthonom. Úgy éreztem. a sejtjeim emlékezni kezdtek, mintha összemosódott volna két idővonal: a mostani, és egy több mint 3000 évvel ezelőtti. Mintha ugyanaz a történet ismétlődött volna meg, csak most fordított sorrendben, visszafelé játszva. Személyes identitásom inogni kezdett az idő súlya alatt, érzékelésem kitágult. Bármennyire is hidegebb volt a kapcsolatunk jól láthatóan vele is ugyanez történt.

2010-es utolsó egyiptomi utunk alkalmával Kairón, és a Vörös tengeren kívül végigjártuk a Nílus völgyét is. Ez már a közös búcsú útja volt az egymástól való elválás időszakában, nem sokkal Fravan műtétből való felépülését követően. A sivatagi szél a hajunkba kapaszkodott, a Nagy Piramis falai halkan, de tisztán érezhetően újra megzendültek. Asszuán, Philé, Edfu, Luxor, Karnak, élők és holtak városai régi ismerősként üdvözöltek. A Mester széles mozdulatokkal gesztikulálva adta tovább a templomok falakba vésett ezeréves üzeneteit lelkes fiatal utastársainknak, akik akkor és ott átmenetileg tanítványává szegődtek. Újra itt voltunk, utoljára így együtt. Azért jöttünk, hogy elköszönjünk a múlttól, hogy bezárjuk, ami még nyitva volt.

Ezek a spirituális utazások mindkettőnkre nagy hatást gyakoroltak, életünk meghatározó állomásainak bizonyultak. A 2006 és 2011 között született festmények jó részét azok az élmények inspirálták, amelyeket ezeken az utakon szereztünk. Én úgy értelmezem, hogy a kétezres évek kezdetén zajló jelen életünk történetei fonódtak össze a régmúlt idők történeteivel.

2005-től egyre fojtogatóbbá vált a kapcsolatunk. Ebben az időszakban, ha ráközelítettem a Mesterről az elmémben festett képre, akkor a mágus-jógi-tervezőzseniből már alig látszott valami, a kép előterében ellenben kezdett elhatalmasodni egy figura, ami eddig valahol a háttérben lapult: egy sérült, sértett, magányos kisfiú szúrós, számon kérő tekintettel. Próbáltam sokáig úgy tenni, mintha nem látnám, igyekeztem visszafesteni a korábbi képet, de sehogy sem maradt meg az elme vásznán. A gondolat, hogy így kell leélnem az életem, rettegéssel 21

töltött el. Az is hozzátartozik a képhez, hogy csupán az önmentő énem gondolta úgy, hogy ez az egyetlen lehetőség. Mindenesetre a helyzet most már komolyra fordult.

A bennem eluralkodó anya egy magatehetetlen gyerekké silányította kapcsolatunk maradékát, de én az egészből akkor semmit sem értettem.

Mit tesz ilyenkor egy “anya”? Felneveli a gyerekét. Úgy határoztam, hogy én is megpróbálom felnevelni F.-t, segítek neki, hogy talpra állhasson. Ez kettős haszonnal jár, hiszen engem is mentesít a súlyos felelősség alól, és őt sem kell többé a hátamon cipelnem. Ezért tehát mindent megtéve el kell érnem, hogy mihamarabb felnőjön, kimozdítsam az elefántcsont-toronyból és elinduljon az életben. Jelmezt váltottam és kiállítás szervezésbe kezdtem, kapcsolatokat építettem, biztattam, ötletekkel álltam elő, hogy elindítsam a művészi karrierjét.

Mindhiába, óriási ellenállásba ütköztem. Nem akart semmi mást, csak azt, hogy hagyjam békén, nem akarta megérteni, hogy nem mehet így tovább. Minél akaratosabban próbálkoztam, annál inkább magába fordult, begubózott, elzárkózott. Rettegett attól, hogy kiálljon a világ elé. Legbelül mélyen félt a megmérettetéstől, az emberek véleményétől. Ő mindent máshogy csinált. Nem akart “hivatalos őrültté” válni, és féltette a vásznakon életre kelt tiszta, érintetlen belső világát, amit az idegen tekintetek és gondolatok csak összepiszkítanának, összezsugorítanának, hogy végül teljesen lerombolják. Egyszerre vágyott rá, hogy megmutassa magát, és rettegett attól, hogy megmutatkozzon. “Nincs itt az idő, az emberek még nem készek rá”- mondta, jelezvén, hogy ő még nem áll készen. Megtörtént, hogy a leszervezett kiállítást a meghívók szétküldése előtt mondta le. Akik segítettek neki, azok értetlenül álltak a helyzet előtt.

Nem ismerték, nem érthették a hatalmas küzdelmet, ami benne zajlott.

Próbáltam beszélgetni vele a helyzetünkről, az igényeimről, a bennem is zajló változásokról, az életünkről, a kapcsolatunkról, a családról, a különféle szerepekről, és felelősségről, de nem hagyta magát. A mondanivalóm közepén hátat fordított és elment, bezárkózott, hallani sem akart róla. Nem volt kinek elmondanom, nem volt kihez beszélnem. Ettől a közönytől néha kiborultam, felrohantam a műterembe, és pár-mondatos hidegzuhanyt zúdítottam rá, még mielőtt elmenekülhetett volna. Ilyesmiket, mint; -“szeretném, ha végre a férjem lennél, és a társam, nem a mesterem.

Nincs szükségem többé mesterre, nem tudok tovább a tanítványod, szolgád, anyád lenni. Egyenrangú társat szeretnék. Kérlek, nőj fel ehhez a szerephez. Ha erre nem vagy képes, akkor pedig váljunk el.”

22

2005-ben egy meleg nyári napon látogatást tett a Halál a kertünkben. Ez az emlék ma is összerántja a gyomrom, mert ezúttal a fiunk volt a kiszemelt, aki mindössze öt évesen önfeledten szaladgált meztelenül a hatalmas fűben, szinte ki sem látszott belőle. Fravan, és felnőtt fia, B. a kert végében kaszáltak, mert ezt a nagyra nőtt füvet már nem vitte a fűnyíró. Én a fél éves kicsi lánnyal a konyhában sertepertéltem B. anyjával, aki Fravan első felesége volt, aki a nevét hordta, és akivel jóban voltunk. Néha meglátogattak minket, pontosabban a Mestert. Az idilli kép hirtelen tört darabokra, a két férfi üvöltve rohant a ház felé. Fravan kezében az 5 éves gyermek félig ájult testét tartotta, akinek a nyakából ömlött a vér. Minden porcikámban remegtem, és mégis valami ismeretlen erő szállt meg; mentőket hívtam, elmagyarázva, mi történt, hogy eldönthessék, kell-e mentőhelikoptert küldeniük. Erről a jelenetről ma is csak kívülállóként tudok beszámolni, mintha kívülről nézném magunkat. Látom, ahogy a vérzéscsillapító homeopátiás szer, amit öntök a gyermek szájába célba ér, és a következő pillanatban, mint egy lassított felvételen, eláll a vérzés. Mintha a vércseppek megállnának a levegőben, lelassul az idő, és ebben a pillanatban tudom, hogy Samu itt marad velünk. Eközben érzékelem, ahogy a két férfi tehetetlenül ácsorog, és szinte bénultan vár, míg J. a házban kötszert keresve szaladgál.

Pár perc múlva befutott a helyi orvos. A konyha vérben úszott, de a seb végül nem bizonyult súlyosnak. Samunak hatalmas szerencséje volt, amikor beleszaladt B. éppen hátralendített kaszájába. A mentőben a halálra rémült gyermek kis kezét fogtam, aki szemével némán nyugtatott: “semmi baj, Anya, most már minden másképp lesz”.

Eltelt még 3 év, és ezalatt semmivé foszlott annak a reménye, hogy változás következzen be a kapcsolatunkban. Feladtam. Kudarcot vallottam, mint “pótanya”, kudarcot vallottam, mint a Mester megtérítője, nem sikerült megfordítanom az inga mozgását.

Magamba zuhantam. Ebben az időszakban fedeztem fel egy diszkrét növekedésnek indult csomót az egyik mellemben. Ma már világosan látom, hogy az anya kudarcélményem szükségszerű következménye volt. De akkor sötétben tapogatóztam, a helyzet értelme homályba burkolózott előttem. Senkinek sem szóltam. Csak figyeltem magam, amint lassan átvonul előttem a halál képe és én farkasszemet nézve lassan elvonulok a halál előtt. Azt viszont tudtam, hogyha ez így marad, nekem végem. Ez egyszerre volt félelmetes, és megnyugtató; legalább vége a kínlódásnak.

Feltettem magamnak a kérdést: mit szeretnél? Akarsz-e élni? Azt válaszoltam, hogy így nem. Egy másik életet, egy teljesen másmilyent azonban szívesen élnék. A válaszom határozott volt, és a változás, a változtatás mellett szólt. A csomó lassan eltűnt.

Szerződést kötöttem magammal; az új életemben nem játszhatom a megmentő szere23

pét. Az elmúlás megelőlegzése ráébresztett, hogy elegendő feladat a saját magamért való felelősség, megértettem, hogy a saját életem megváltoztatása a dolgom. Senki mást nem változtathatok meg. A saját életem kibontakoztatása lehet az egyetlen valódi célom. Azt még nem tudtam, hogyan, miképpen és főleg, milyen eszközökkel fogom ezt megtenni, de ekkor búcsúztam el végleg attól az elképzeléstől, hogy anyja, gondozója legyek egy másik felnőtt embernek. A megmentő énem tiltakozott és háborgott. 2008-ban jártunk.

Mindebből Fravan, - akivel egy fedél alatt éltem – láthatólag keveset, vagy szinte semmit sem érzékelt. Teljesen lefoglalták megfestendő belső képei. Azonban kettőnk párhuzamos valósága, az állandó áthallás, titkos kommunikáció továbbra is működött; vászonra álmodta a saját életem és az életünk. Egy, talán még mélyebb belső dimenzióban ő is átment ezen a leválasztódási folyamaton, és szembenézett a halállal, de még csak a vásznon keresztül. Ekkor festette a JövünkVagyunk-Megyünk című hármas képet, aminek a születés-élet-halál hármasság a témája. Az első képen egy játékbaba testrészei hevernek szanaszét, darabokban. Kezek, lábak, törzs és fej külön. Feldarabolt élet, amiben a részek keresik egymást, de végletesen és véglegesen elválasztottak, és nincs, aki összeillessze őket. A rosszullétig megérintett ez a kép, amikor először láttam. Olyan volt, mint egy vádirat.

A babát, ami modellül szolgált O.-tól kérte kölcsön, aki egy közelben lakó tisztalelkű és ragyogó szemű kamaszlány volt, gyerekeink barátja, edzője és bébiszittere. Fravan kezébe vette a játékbabát, majd gondosan kicsavarta a lábát, karját, fejét. Szó szerint ízekre szedte. Bár tematikájában ez az első kép a trilógiában, mégis ezt festette meg utoljára. Az önmarcangolás, a belső öncsonkítás látképe, a változásra való képtelenség reménytelen emlékműve. Univerzális üzenetét a “darabjaira hullott emberről” sajnos személyes története hitelesítette. A kép elkészülte után nem sokkal kórházba került, és táncra kelt az igazi halállal.

A belső száműzetés és az önmagam felé fordulás évei során olyan személyes belső erőre tettem szert, melyet addig nem ismertem. Egyre több ember jött hozzám tanácsot kérni, vagy csak osztotta meg velem a személyesnek nevezhető problémáit. Meglepetésemre teljesen világosan láttam helyzetüket, és képes voltam megmutatni nekik a kivezető utat is. Én azonban még mindig benne voltam a saját gödrömben. Azzal vigasztaltam magam, hogy a mi helyzetünk más, hiszen ez nem egy hétköznapi kapcsolat.

Néma várakozással teltek a napjaim, az új életem kibomlását vártam és már nem 24

követeltem semmit a kapcsolattól. Elengedtem a ragaszkodást, kezdtem leválni, de ez csendben, hosszú éveken keresztül tartott. Leszámoltam azokkal a külsődleges szokásaimmal, amik lerögzítettek, amelyekkel átvállaltam a felelősséget, és egyben túlterheltem magam. Összehajtogattam és a királylány játék varázspálcájával együtt a szekrény aljába tettem az istennőjelmezt. Kinyúlt, százéves tagadás-pólómban elkezdtem felkészülni a Mester nélküli önálló életre. Újra felnőttem.

A Mester a felső szinten a műtermében fest, közben szól a zene. Néha leugrik a konyhába, iszik egy kávét. A gyerekek az alsó szinten lévő birodalmukban, hangosan ordítva, majd kacagva, faltólfalig rohanva nyúzzák egymást. Óriási a hangzavar, mintha legalább tízen lennénk a házban. Én az irodának elkeresztelt két négyzetméteren ülök egy sarokban a gépem előtt, két világ határán dolgozok, hogy szemmel tarthassam őket. A zene már alig jut el hozzám, a belső hangzavart kihangosítja a két lurkó. Ügyeletben vagyok, állandó készenlétben. Ha találkoznak, őriznem kell a békét, egyensúlyoznom a kicsik és a nagyok világa között. Anyafarkasként próbálom védeni a gyerekeket. A nyugalom mégis törékeny, időleges, pengeélen táncol. Sokszor tör ki veszekedés. Samu fél az apjától - pedig F. fizikailag soha sem bántja, legfeljebb üvölt – ilyenkor a gyerek bebújik az ágy alá. Évek alatt rögzül benne a parancs: fuss, hogy megmenekülj! Félelme újabb és újabb bizarr tüneteket produkál. Ezek később, miután elköltöztünk maguktól megszűntek. Lidi erős, könnyebben kezeli a helyzetet, elvarázsolja és meglágyítja az apját, szinte kenyérre tudja kenni. Nekem is besegít, erőt ad és támaszt nyújt. Négy évesen egy negyvenéves ember érettségét és bölcsességét mutatja. Fogalmam sincs, honnan van ehhez ereje, de azután az egyik nap minden átmenet nélkül nekem szegezi a kérdést: “anya, mikor költözünk el?” 2009. nyár vége van, és már hetek óta ez jár a fejemben: menni kell, de hogyan?

Azt hiszem, hosszú heteket töltöttem egy helyben ülve, egykedvűen magam elé bámulva, az élet körforgásából kikapcsolva. Mint egy kivérzett, sérült madár, dermedt és mozdulatlan volt az életem. Se pénzem, se külső segítségem, se energiám, hogy változtassak, és mindenhol falakba ütközök.

Nem tudom megírni a menekülés forgatókönyvét, csak azt tudom, hogy menni kell.

Ki kell menekítenem a gyerekeket és magamat ebből a megszállott közegből, de hogy hová, arról fogalmam sincs.

Apámmal 14 éves korom óta nem voltam igazán közeli jó viszonyban. Igyekeztem elkerülni, hogy bármit kérnem kelljen tőle. Fennhéjázó és büszke voltam, nyíltan eluta25

sítottam az életfelfogását. Most mégis hozzá fordultam segítségért, volt ugyanis egy nagy nyaralója, ami terveim szerint átmeneti megoldásként szolgálhatott volna számunkra. Megkérdeztem tőle, odaköltözhetnék-e pár hónapra a gyerekekkel. „-Nagy a baj, mennem kell.”-mondtam neki. Nemet mondott. Volt ebben az elutasításban némi elégtétel a részéről, amiért cserbenhagytam, amikor ezt a “senkiházit” megismertem.

Azzal büntetett, hogy nem segített. Megalázottan, megsemmisülten, napokig holdkórosként bolyongtam. Aztán már ez sem számított. Katatón egykedvűséggel rábíztam magam a bármiféle elkövetkezőre: jöjjön aminek jönnie kell. Utolsó erőmmel csak egy jelet kértem, ami segíthet a kilépésben.

Egy délután, amikor hazaértem, a Mester hideg verítékben fekve fetrengett a fájdalomtól. Tudtam, hogy baj van, és be kell vinnem a kórházba. Kezdeti tiltakozását határozottságom, és elviselhetetlen szenvedése győzte le. A vele való vita közben érkezett meg Samu, aki foci közben az ujját törte, most már eggyel több okunk volt, hogy a kórházba induljunk. Így került a Mester egy órán belül a műtőasztalra - az utolsó pillanatban. Az orvosok úgy vállalkoztak a műtétre, hogy nem látták sem ultrahanggal, sem egyéb vizsgálatokkal, hogy mi a baj, csak azt látták, hogy “nagy baj van”. A lórúgásnyi fájdalomcsillapítókra sem reagált. A doki megjegyezte, hogy nem látott még embert így uralkodni a fájdalmán.

A kórházból hazafelé tartottunk Samuval, aki a friss gipszével ismerkedett, eközben apja a műtőasztalon feküdt félig már nem ebben a világban. Este volt 2009.09.09-én. A lehúzott ablaknál a nyárvégi meleg szélben alkudozni kezdtem. Ha ez az ár a szabadulásunkért, akkor ez elfogadhatatlan és megvétózom. Én csak egy jelet kértem, egy megoldást, ami kisegít a szorult helyzetünkből, de nem erre számítottam. Nem halhat meg a gyerekeim apja, ezt nem hagyhatom jóvá, még akkor sem, ha ez egy csapásra megváltoztatná a jéggé dermedt helyzetünket.

Nem, neki élnie kell még, és én segítek neki felgyógyulni. De az elválás bennem véglegesen megtörtént. Még aznap este megírtam a “válás” című verset, én ezzel váltam el, kissé rendhagyó módon. A teljes leváláshoz azonban még mindig időre volt szükségem. A megmentő anyának még dolga volt, így hát a végleges szabadulást újra el kellett halasztani, helyette pedig az ápolásra felkészülni.

26

A műtét sikerült, állítólag az utolsó pillanatban. Ezután megnyugodott. Az arca kitisztult, a szemében rég nem látott fény világított. Élénken gesztikulálva mesélte, hogy az altatás alatt látomása volt: hatalmas pókok mászkáltak mindenfelé, elfoglalták a világot, és ő barátjával együtt hősként küzdött ellenük. Egy hős tért vissza mosolygó arccal a pókok birodalmából, hogy aztán alig két év múltán végképp elmerüljön benne. 2011-ben, az elköltözésem előtti hetekben a kertünk, és a házunk tele lett pókokkal. Óriási, feltartóztathatatlan hadseregként szállták meg az életünket. A kertben, a kerti házban, a hálószobában, mindenütt pókok. A Mestert egyáltalán nem zavarták, sőt, valamiféle különös, bensőséges viszonyban állt velük, de nekünk igazi rémálom volt.

A pókok inváziójáról Jung egyik páciensének az esete jut eszembe, akinek egy ülés alkalmával egy skarabeusz elevenedett meg, és a belső képzelet világából átjött a fizikai valóságba. Ennek a páratlan megfigyelésnek köszönhetjük a szinkronicitás fogalmát. A Mester képzeletének lényei, istenei és démonai is rendre megelevenedtek az életünk vásznán, és átszivárogtak a valóságba. A szinkronicitás ép ésszel fel se fogható élethelyzeteket eredményezett körülöttünk is.

A következő 2 év Fravan ápolásáról, megerősítéséről és a leválásról szólt. Egy pók hálójába repült kis rovarhoz hasonlítottam, én biztosítottam a táplálékot, de végül mégsem lettem áldozat. Az ápolás időszakában egymást váltották a megerősödés és a rémisztő elgyengülés időszakai.

Voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, végleg besötétül szabadulásunk ege. Az egyik leépülés hullámvölgyében történt, hogy a Mester egyik pillanatról a másikra, vagy inkább órák alatt összeomlott, napokig lázban égett, az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. A járása bizonytalanná vált, a beszéde zavart lett, valóban rémisztő volt.

Hiába kértem segítséget a felnőtt gyerekeitől, nem értek rá, nem is érintette meg őket különösebben az apjuk állapota, meg sem látogatták. Sőt ezidőtájt egyfajta rideg érzéketlenség burkolta be előző családját. Világossá vált, hogy nem húzhatom tovább a saját életem előli menekülést és abba kell hagynom a “jószolgálatot”.

A következő tavasszal, 2011 áprilisában egy másik álom ért el, ami egy másik történetbe, az új életbe vezetett és semmiben nem hasonlított az előzőhöz. Nem kapcsolódott hozzá, és nem is következett abból. A régi élet egyszerűen eltűnt, és a helyén valami teljesen más mutatta meg magát – egyenlőre még csak álomban. Ez éltetett, és adott erőt. Nem tudhattam mikor, hogyan fog megvalósulni, 27

mégis minden sejtemmel ezt választottam. A halállal való alkum egy “új életről” szólt, nem pedig megalkuvásról, vállalhatatlan áldozatokról, amik már-már öncsonkításnak minősülnek. Én, ha már az életet választottam (vagy ő engem), a boldogságra, az egyenrangú férfi-nő kapcsolatra, a valódi társra tartottam igényt és ebből nem voltam hajlandó engedni.

Ezalatt a hét hónap alatt, amely az álmomtól annak a megvalósulásáig eltelt, a valóság kettészakadt egy egymástól távol álló belső és külső képre, mégis úgy tűnt, hogy amíg a belső kép, az Idea erősödik, addig a külső, a racionális érzékszervi világom képe egyre gyengült. Mintha a bomlás visszavonhatatlan jeleit mutatná. Ahogy közeledett a jövőm, úgy távolodott a múltam.

Belül a szívemben és az álmaimban már elköltöztem innen, de a gyakorlatban még nagyon is ott éltem. A házat hallgatólagosan kettéosztottuk: a felső szinten Fravan lakott a képekkel, az alsón pedig én a két gyerekkel. Annak ellenére, hogy ez a felállás már évek óta kialakult, csak most tudatosodott bennem, hogy tulajdonképpen miközben egy fedél alatt maradtunk, már rég szétköltöztünk. Két idegen összezárva. A bomlás pedig egyre nyilvánvalóbbá vált: a mindössze nyolc évvel azelőtt újjáépített házunk repedezni, omladozni kezdett. Leomlott a vakolat, a csempe, beázott az új tető. Ha kijavítottuk, akkor másnap egy másik helyen jelentek meg repedések és folytatódott a romlás. A díszlet megállíthatatlanul bomlásnak indult. Minden iszonyatos tempóban öregedett, romlott és mállott, ahogy az éltető energiák kivonultak a színpadról, szétesett a közös lét háza. Léket kapott és eresztett az életünk. Azt üzente: ezt a kapcsolatot, családot, otthont már semmi nem tarthatja össze. Házasságom első hét éve megismételte anyai Nagyanyám és Nagyapám házasságát, míg a második hét éve Anyámét és Apámét - némileg összevegyülve, és még ki tudja hány ősömét. Most ideje volt véget vetni mindennek.

Az utolsó együtt töltött év tavaszán történt, hogy az egyik reggel egy kutyacsaládot találtam a kapunk előtt. Pontosabban egy csonka-családot: kutyamamát a frissen szült kölykeivel. Talán pár naposak lehettek a kicsik, vagy talán az éjjel szülte őket. Még nagyon le volt gyengülve.

Egy falusi zsákutca végén lévő kertben laktunk. Magától értetődő volt számomra, hogy befogadjuk őket, és ellátom az anyát, amíg felneveli a kicsiket, aztán majd mehetnek dolgukra. De Fravan hallani sem akart erről. Semmilyen kötelezettséget nem akart és bírt a nyakába venni, még akkor sem, ha neki ezzel semmi dolga nem lett volna. Szimbolikusan magunkat láttam ebben a történetben. Anyaként a kölykeimmel 28

magamra hagyottan. Ez az érzéketlenség most már elviselhetetlenné vált, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ha lett volna még illúzióm, hogy a kapcsolatunk feléleszthető, itt bizonyosan szertefoszlott.

2011. őszén találkoztam az új életemről szóló álmom társával. Ezzel végleg lezárult a kapcsolatom Fravannal. Az út most már kívül is megnyílt előttem, de még 3 hétig tartott, mire elköltözhettünk. Ezalatt az idő alatt a Mester kifordult magából. Még most sem hitte el, hogy tényleg vége. Hiába kergetett el minket korábban tucatszor, soha nem hitte el, hogy elég erős lehetek a szakításhoz. Végre sikerült elérnem azt, amire tanított: érzéketlen lettem a reakcióira. Mintha egy fátyol libbent volna fel az életemről, minden kitisztult. Egyszerre láttam tisztán az elmúlt hét évem “hullahegyeit”, és a jövőmet. Végre kisütött a nap a hosszú ködös homály után, elveszítette a hatalmát felettem. Másik országa, birodalma viszont nem volt. Elkeseredése ezért végletekben nyilvánult meg, és szinte az őrületbe kergette.

Mikor elmondtam neki, hogy találkoztam valakivel, aki a társam lesz, és elköltözünk a gyerekekkel, elvesztette a talajt a lába alól. Most először mutatkozott gyengének és kiszolgáltatottnak. Érzelmi zsarolásba kezdett, de ez akkor már nem hatott rám.

Könyörgött, hogy maradjunk, napokon és éjszakákon keresztül megállíthatatlanul sírt. Az érzelmek túlcsordultak, és átcsaptak a gáton. Patakokban ömlöttek belőle a könnyek. Úgy éreztem, hogy most minden el nem sírt könnyem rajta keresztül ömlik ki a világba és végre az övé is szabad utat kap. Egy hatalmas, erős embert láttam megrendítő módon összeomlani.

De ez az összeomlás mindkettőnké volt, aminek különféle fázisain mentünk keresztül: fenyegetett, hogyha ha nem maradok vele, végem, sötét jóslatok záporoztak, végül jött a számonkérés: “megszegted a szövetséget, áruló vagy!” Azt válaszoltam, hogy én felmondtam a szerződésünket, nem megszegtem, és igen, ez a szövetség felbomlott, már nem tudok tovább gondoskodni róla. Én az életet választottam a halál helyett, a belső mestert a külső helyett, és egy másik velem egyenrangú embert a társamnak, mert ezt ő nem vállalta fel. Új életet kezdek, és arra kértem, hogy fogadja ezt el ő is, lépjen tovább, kezdje újra, válasszon a maga számára is életet, amiben boldog lehet, hiszen naponta olvasta a fejünkre az elmúlt években a boldogtalanságát.

Ez csak olaj volt a tűzre: ő nem akart boldog lenni, azt alacsonyabb rendű emberi állapotnak tartotta, rózsaszín szirupos rizsának, langyos víznek, amiből semmi sem születhet és ez ellentétes volt az elveivel. Ő a szenvedésre volt programozva, és a végletekre. Nem bocsátott meg el sem követett bűnömért. Áruló lettem, aki elvitte a gyerekeit. Úgy viselkedett, mint egy gyerek, akit elhagyott az anyja. Tombolt benne a harag, és a gyűlölet, úgy szórta átkait, mint egy forrongó vulkán. Így lettem most már, ország-világ előtt a legfőbb ellensége.

29

Kérte, hogy hagyjam itt legalább a kicsi lányt vele. „Lehetetlen” - válaszoltam, mert hozzám tartozik, és mert képtelen lennél gondoskodni róla, ahogyan egyetlen gyerekedről sem tudtál. Fravan szerette a gyerekeit, csak nem tudta, hogyan kell gondoskodni róluk, és nem tudta összeegyeztetni a létezésüket azzal a szabadsággal, amire minden körülmény között igényt tartott. A gyerekek bekötötték volna őt abba a társadalomba, aminek a normáival nem tudott és nem is akart azonosulni.

Emlékeztettem, hogy mióta gyerekeink vannak, én tartottam el a családot, mert ő nem volt hajlandó az anyagi dolgokkal bajlódni.

Soha nem fizetett gyerektartást. Hű maradt az elveihez, én pedig soha nem fordultam a bírósághoz, mert én is hű voltam az enyéimhez.

Novemberben eljött a költözés napja.

Fravan izgatottnak tűnt - az “ő autójába” pakoltam életünk holmiit, amit az ország másik végében lévő új otthonunkba magunkkal vittünk. Én egyben az irodámat is költöztettem. A háttérből figyelt fél szemmel, úgy tett, mintha ez egy normális hétköznap lenne, egy a többi közül. Én egyre feszültebb lettem, éreztem a közeledő vihart.

Kapkodva hánytam a dobozokba az iratokat, zsákba a ruhákat, és hordtam ki a kocsiba.

Azután lecsapott. Üvölteni kezdett, forgatta a szemeit és fenyegetően rohangált. Még gyorsabb tempóra kapcsoltam, már futva pakoltam, miközben a gyerekeket nyugtattam, hogy minden rendben, ne féljenek. Ekkor felkapott egy képet a télikertből, és addig püfölte vele a padlót, amíg ripityára tört. Ez volt a “három emelet vérvonal” című régi konyhakredencre festett képe. Mivel ezzel el is torlaszolta a kijáratot, a helyzet komolyra fordult. Nem volt több időnk, indulni kellett. A gyerekeket futva az autóba tereltem, és Lizi macskánkat felkapva én is futásnak eredtem a kocsi felé, miközben a hátam mögött az aloé vera gyűjteményem legszebb darabjai csattantak a földön.

A cserépdarabok repeszgránátként robbantak utánunk. Megúsztuk ugyan, de nem tudtunk elbúcsúzni: én a Mestertől, a férjemtől, az együtt töltött tizennégy évtől, és a gyerekek sem az apjuktól. Ahogy elhagytuk a faluba vezető szerpentint, mindenki fellélegzett. Nem néztünk hátra.

30

A harmadik öt év külön-külön (2012-2016) a hallgatás évei

Még 4 évet és 9 hónapot élt ezután. A hallgatás évei voltak, nem beszéltünk többet. Én sokáig sokkos állapotban voltam, és csak hónapok alatt múlt el belőlem az az ideges reszketés, az a védekezési reflex, ami észrevétlenül bekúszott a bőröm alá az utolsó hét év alatt. Most, hogy nyugalom vett körül, elfogadás és biztonság, nagyon is láthatóvá vált, kijött az a stressz, ami abban a közegben fel sem tűnt. Sok-sok szerető támogatással körülvéve lassan gyógyultam. Fravan minden találkozást, érintkezési felületet került, és én nem bántam. A gyerekeket biztattam, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot, mert ő magától láthatóan nem kezdeményezte. Velem nem állt szóba, örökre megsértődött.

Aztán az együttlétek kezdtek terhessé válni. Fravan közben összeveszett az első feleségével, és a nagylányával is, így már csak a felnőtt fia maradt, aki közvetíthetett a külvilág felé. Egy alternatív színháznak dolgozott ebben az időben, és inkább a városban lakott, alig volt otthon. Utolsó próbálkozásom, hogy a gyerekek és az apjuk kapcsolatát megpróbáljam életben tartani 2016. nyár elején volt, amikor B-t, a nagyfiát felhívtam. B vallotta be, hogy a Mester betegeskedik. Nincs jól. Nem mondott semmi konkrétumot, de éreztem, hogy baj van.

Talán nehéz elképzelni, hogy valakit úgy töröljünk ki az életünkből, hogy megkérünk minden ismerősünket, hogy mellőzze vele a kapcsolatot, mégis van ilyen. Velünk megtörtént.

Közös barátainkat döntési helyzet elé állította Fravan: ha tartani akarják vele a kapcsolatot, akkor velem szakítaniuk kell. Ezt több, mint 2 év távolmaradás, és hallgatás után mesélte el M, közös barátnőnk, akit felettébb megviselt szakításunk, és aki a Mester gondját próbálta viselni a költözésünk után. Végül őt is sikerült vérig sértenie, 31

és megszakadt a kapcsolatuk. M. ekkor mert felhívni először.

Lassan kezdett gyanússá válni, hogy mindenkit elmart maga mellől, és távol tart magától, mindazokat, akiknek igazán fontos volt, akik felnéztek rá és szerették. Bár külön-külön ezt már többször megtette, de most egyszerre nyitott frontot minden irányban. Talán ekkor már érezte belül, hogy a betegség lassan legyőzi, és nem akarta ezt a leépülést megosztani a szeretteivel, azokkal, akik nagynak és erősnek ismerték.

Talán az esendősége látványától akarta megkímélni őket. Sok a talán.

Később egy gyerekkori barátja, B mesélte, hogy egyszer úgy érezte, meg kell látogatnia Fravant, és arra kanyarodott a városból. Akkor már évek óta nem találkoztak, és B arról sem tudott, hogy mi elköltöztünk. Fravant otthon találta az üres, kihalt házban, nem volt ennivalója, egy zacskó háztartási keksz volt mindene, azon élt. B. azonnal munkát ajánlott neki, hogy segítsen. Ezután további barátok fogadták be, segítették, kézről-kézre adták, élvezték elméje páratlan ragyogását és hallgatták végeérhetetlen panaszait és szitkozódásait, ha rám terelődött a szó. Így kezdett valamelyest talpra állni.

2012-ben alig egy évvel az elköltözésünk után megtörtént az, ami az együttlétünk alatt soha nem sikerült: Fravan kiállította a képeit. A barátok segítettek a kiállítás megszervezésében. Mivel sem minket, - az elköltözött családját - sem a közös barátainkat nem hívta meg, ezért az interneten közzétett videóról nézhettük a Mestert, a képeket, és Laár András megnyitóját. Utólag tudtuk meg ezt is. Bár nyom nélkül próbált minket eltüntetni az életéből, mégis jelen voltunk, ott voltunk a képeken, a képekben. Talán azért is volt ilyen nehéz elszakadnunk, mert ez a gyűjtemény az életünket jelenítette meg, azt, amilyenek belül voltunk, és amilyenek, még ha csak pillanatokra is, de külső jelekben, családként, együtt.

A képek ezekből a belső energiákból és legjobb pillanataink szövetéből épültek fel.

Ebben az értelemben, a távollét éveiben is vele maradtunk. Megható volt őt így látni, végre együtt a műveivel, azzal a világgal, amelynek élt, és amit végre megmutatott másoknak is. Tudtam, mekkora lépés ez számára. Örültem a nyitásának, és reméltem, hogy ez folytatódik. De nem volt folytatás.

2016 júliusában egy olyan ismerősünk hívott fel telefonon, aki Fravan barátja volt, és akinél többször töltöttünk korábban kellemes nyári kerti partikat a medencéje partján, ahol a gyereksereg igazán önfeledten tombolhatta ki magát. T-hez a nyár vidám lubickolásainak a képei kapcsolódtak az emlékeimben, meg az elmaradhatatlan fekete-humora, aminek avatatlan művésze volt. Nem tartot32

tunk vele szoros kapcsolatot, ezért is lepett meg a hívása azon a napon. Sötét hangon üdvözölt és vészjóslóan súlyos szünetet tartott a mondandója előtt. “Fravan haldoklik” - mondta. „Szólok, bár nem szabadna, mert mindenkinek megtiltotta, de most már úgyis mindegy. Úgy érzem, jogotok van tudni, hogy elbúcsúzhassatok, hiszen a családja vagytok. Már csak néhány hét lehet hátra. Siessetek.” Ennyi volt az üzenet egy baráttól, akit szintén elhagyott a felesége, és aki Fravanhoz hasonlóan soha nem bocsátott meg neki.

Egy tornádó erejével kavarogtak az érzések bennem. A hír mélyen megérintett, felszakított bennem valamit, miközben lényem másik része rendíthetetlen nyugalommal figyelt. Egyszerre volt váratlan és mégis nagyon is tudható. Külön világban éltünk, de most átnyúlt az enyémbe, és megszólított. Úgy éreztem, hogy a velem szembeni sok gyűlölködés, ellenállás megakadályozta abban, hogy közvetlenül minket keressen, most viszont áttételesen, hátulról, felülről, ki tudja honnan, mégis küldött egy üzenetet.

Samuval épp úton voltunk. Amikor megtudta a hírt, a hátsó ülésen csendben sírva fakadt, nem tudta, mit tegyen, megrendült volt, ijedt és kiszolgáltatott. Felhívtam J.-t, Fravan volt feleségét aki két-három naponta meglátogatta és ápolta. J. kényelmetlenül érezte magát a hívástól, szerinte nem szabadott tudnunk a Mester betegségéről, és amúgy sem tehetünk semmit. “Nem akarta, hogy szóljak nektek”- mondta. Megpróbált lebeszélni a találkozásról, mert szerinte nem a gyerekeknek való a látvány az apjuk, aki már nem ura a testének. De Samu így is látni akarta, és természetesen én is. Világossá vált előttem, hogy itt a pillanat, amikor meg kell törnöm ezt a csendet, a tiszteletben tartott hallgatást.

Másnap felhívtam. Felvette, és gyenge hangon beleszólt. Nem csapta le, és nem is tűnt dühösnek. Inkább mintha örült volna, egyfajta gyermeki kíváncsiság volt a hangjában. Kértem, hogy engedje meg, hogy a gyerekekkel együtt meglátogassuk. Szabadkozott, hogy szeretné, de fél, hogy nem tud minket megfelelően fogadni. Én biztosítottam, hogy J-vel mindent megbeszéltünk, mire megnyugodott, szinte felsóhajtott, és igent mondott. Rövid beszélgetés volt, mégis gyorsan kimerült, a beszélgetés végére elhalkult a hangja. Már nehéz volt kivenni a szavait, tüdeje alig mozgatta a levegőt.

Július 25.-e volt, az év egyetlen “időn kívüli napja” a maják szerint. Amikor a faluhoz közeledtünk, ahonnan 5 évvel azelőtt még oly sietve távoztunk, beborult az ég, sötét viharfelhők gyülekeztek. Fravan fehér háza fölött villámok cikáztak. Minden szürke volt, és furcsa fények szűrődtek át az ég sötétkék felhői között.

33

Ahogy beléptem a házba, az első dolog, ami feltűnt, hogy a bejárat mellett valaki fehér festékkel lefestette a nevünket. A második, amit megpillantottam a télikert kövén sütkérező méretes pók volt…

Fravan még mindig egyedül élt, nagy nehezen még fel tudott kelni, hogy a mosdóig kivánszorogjon. Nem voltak fájdalmai. Két barátnőnk I. és M. is ott volt már, éppen bent voltak nála a szobában. Búcsúzkodtak. Újra együtt voltunk, mint 2008-ban a Nagy Piramisban.

Amikor a két gyerekkel beléptem abba a szobába, ahol egykor oly vidáman hancúrozott a két lurkó, megcsapott az idők végezete. A szoba is legalább húsz évet öregedett és minden az elmúló időről tanúskodott. Az egyik fal mellett egy matracon feküdt a Mester, a férjem, a gyermekeim apja. Mintha önmaga hűlt helye lett volna. F. végletekig lefogyott, nagy szemekkel nézett ránk, és mosolygott. Ömleni kezdtek a könnyeim. Samu hozzábújt és zokogott, Lidi sokkot kapott. Ez nem lehet apa - üvöltötte némán a kis teste, miközben rázta a zokogás. Kirohant a szobából és csak sírt, nem akart visszamenni. Végül sikerült lenyugodnia, és ő is el tudott búcsúzni imádott apjától. Drámai, mégis emelkedett hangulat volt, ahogy Samu az apját, a rettegett óriás helyébe lépett törékeny, elesett öregembert simogatta. Eltűnt minden fal, ami egykor elválasztotta őket, és a köztünk lévő ellentétek is megszűntek. Nem volt már benne sem neheztelés, sem harag, sem ellenállás, csak végtelen gyengéd szeretet sugárzott belőle. Most, hogy a teste épp elhagyni készült őt, végre megmutatkozott, megláttam azt, aki mindig is volt legbelül. Már nem akadályozta semmi, hogy a fényét megmutassa. Amit a szemem látott, arra az elmém azt mondta, borzalmas.

Amit a szívemmel láttam, az fenséges volt, a legszebb, amit tőle, belőle valaha láthattam. A halálos ágyán sem hazudtolta meg magát az ellentmondások mestere.

Lidit azzal vigasztalta, hogy a halálról mesélt, mint a világ legtermészetesebb dolgáról, amikor elbúcsúzunk a testünktől, ettől az életünktől, és levetjük azt, mint a kinőtt ruhánkat, hogy továbblépjünk. Alig várta, hogy belépjen a fénybe. Izgatott volt, mint egy gyermek karácsony napján. Nekem arról a másik világról mesélt, amelyikben talán már többet járt, mint ebben a világban. Lelkesen, franyósan körbeforgatott, csillogó szemekkel hadarta a felfedezéseit. Szavai néha elakadtak, hangja elcsuklott.

Félig már odaát volt, de próbált nekünk közvetíteni a két világ között.

A földön ültem mellette, fogtam pergamenszerűen összeszáradt kezét, és kérdeztem, haragszik-e még. „Áááá” - legyintett a másik kezével, és olyan mozdulatot tett, mintha csak egy kis szúnyog lett volna, amit elhessentett. Talán nem is emlékezett már rá, miért is kellett annyira haragudnia. Már 34

nem volt fontos semmi más, csak az élet és a halál. „Boldog vagy?” - kérdeztem. „Erre nem lehet válaszolni” - mondta, mert soha nem a saját boldogságunk a fontos. A boldogság neki nem egy érzés volt, amit átélt, hanem egy tökéletes pillanat, amit megörökített a vásznain. Egy csepp átszűrődő örökkévalóság. Ha átélte volna, akkor elfogyasztotta volna, és nem tudta volna lefesteni, hogy másokkal is megossza. Márpedig ő nem akarta megtartani magának, ahhoz túl értékes volt. Többé nem láttuk egymást.

Pár nap múlva már nem tudott beszélni, elment a hangja. 13 nap múlva, a 65. születésnapja után távozott el ebből a világból.

A képeiben ránk hagyta az örökkévaló szépség cseppfolyós pillanatait, melyeket tűéles metamatikával kristályosított ecsetvonásokká, hogy mi többiek is láthassuk azt, amit ő látott.

Ambivalens érzelmeim, melyek hozzá kötöttek, vagy éppen eltaszítottak tőle, és sokszor vadul hullámzó óceánként kísértettek sok-sok éven át, talán ebben a pillanatban szelídültek csendes hálává. Az emlékezés végére érve már tudom, hogy akivel éltem, az egyedüli valódi Mester, akit ismerek. Nem hagyta, hogy az idők végezetéig a lábainál ülő tanítványa maradjak, és a legkeményebb próbáknak vetett alá, hogy megtanuljam, hogy egyetlen szereppel se azonosítsam magam. Látszólagos hálátlanságáért mély hálával tartozom. Már tudom, milyen sokféle hangon szólhat hozzám a szeretet, hogy emlékeztessen a szabadságra.

Hottó, 2018. 07. 02.

Dr Bálint Mónika (Zoé)

35

Ezek a képek valójában nem festmények. Olyanok, de mégsem. Sokkal inkább tér-idő anomáliák, a végtelenbe nyíló kapuk. Mintha mindegyik egy önálló könyv lenne egy témáról.

Amikor könyvet olvasunk, akkor egy lineáris nyelvet használunk: balról jobbra, (vagy jobbról balra) sorról sorra bomlik ki a történet. Lépésenként, így kényelmesen követhető a racionális programozású bal félteke-dominanciájú értelmünk számára. Ugyanakkor ez egy meglehetősen korlátozott kifejezési és értelmezési, érzékelési forma.

A művészet épp a kiegészítő ellenpont. Egy igazi festmény olyan nem-lineáris vizuális élmény, amely az érzelmeket szólítja meg, ezáltal a jobb féltekénk érzelmi nyelvén kommunikál. Élményt ad, érzést kelt.

Ezek eddig külön-külön megjelenési formákként elégítették ki kettéhasadt érzékelésünk igényeit.

Fravan képei egyesítik ezt a két dimenziót. A bal, és a jobb félteke együttes érzékelése, használata teljes tudatosságot feltételez. Az összekapcsolódásuk az emberiség egy tudati fejlődési ugrását jelenti, melyben egy magasabb intelligencia, jelenlét és érzékelési szint van jelen. A képei ennek a magasabb tudatosságnak a megnyilvánulásai - melyek oly ritkák az emberi történelemben, mint a fehér holló.

Fravan szimbólumnyelven írt, amikor festett. A festészet az eszköze volt, a közvetítő közeg. A csomagolás, semmi több. Mint egy regénynél a könyv anyaga, lapjai. Ezért sincs értelme művészettörténeti, festészeti stílusok közé soroló elemzésnek.

Mert ez az életmű nem szervesül a “művészet történetébe”, mivel történetfölötti, időnkívüli. Nem tükrözi a korát, amiben született, sem a közegre nem reflektál, nem reagál. Álmodik, irányít, vezet.

Minden korról, és minden emberről szól. Egyetemes - mondanánk ma.

Ha csupán művészi alkotaskent értelmeznénk őket, zavarban lennénk, mert hiányozna az érzelmi megérintés szokásos durva ereje, -ami a xx. századi modern festészet jellemzője -hogy hasson, hogy kimozdítson a megszokott racionalitásból.

A “hökkentészet” - ahogy ő nevezte.

Ezek a művek sokkal finomabb anyagból szövődtek, mégis erősebbek a legedzettebb acélnál is. Az érzelmi világ finom rezgésű húrjait szólaltatják meg. Úgy játszanak az emberi hangszeren, hogy a legtisztább dallamokat csalogatják elő belőle. Tömény szépségük kézzelfogható, sokszor szinte éteri.

Erejük megrendítő, hatásuk katartikus.

Ugyanakkor mentális képekként sem tekinthetünk rájuk, mert értelmünk éles pengéje menten kicsorbul, ha vele akarjuk élveboncolni szimbólumait, felfejteni elrejtett üzenetét.

Valami sokkal mélyebb, rejtettebb van itt jelen. Egy erő, amely csendben sugárzik belőlük, és a kellően nyitott elméjű szemlélőt hirtelen megérinti. Megérint, és vezet. Elmeséli a történetet, beavat titkaiba.

Nem csupán szépek, hanem csontig hatolóan őszinték. Egy-egy sokkhatás minden kép. Felfokozott energiája szinte vibrálva tölti be a teret.

Egy Mester hagyatéka. De nem csak egy családé, hanem közös. Az emberiségre hagyott kincs.

A halálos ágyán azt kívánta, találják meg a helyüket a világban. Kívánsága most teljesül.

36

rĂŠszlet

37

Alfától Omegáig Vászon OSB lapra kasírozva, olaj 1500x750x8 2007 - 2008 (1.)

38

39

Az egyiptomi mitologiában az Ég istennője (Nut), és a Föld istene (Geb).

Nut teste csillagokkal teli áttetsző tiszta fénylő kékség, maga az ég, és a víz.

Az érzelmek szimbóluma-ez a nő ereje.

Geb teste buja növénytakaró, amiről fürtökben termések csüngnek. Ereiben zöld vér kering. Friss hajtások és érett termések, az élet pattanásig feszülő lendülete - ez a férfierő, a bioszféra ereje.

Teremtő páros, nő és férfi. Egyiptomban a Föld hímnemű, és termékeny. Itt a férfi a termékenyítő erő, és a termékenységszimbólum, a mag, amiből minden növény kihajt. A Nő az, aki tartja az eget, minden földi teremtésnek teret ad, keretez. Ég és Föld duális egysége rajtuk keresztül él. Köztük nem létezik hierarchia, hiszen egymás nélkül nem léteznek. Összetartozók, egy egész. Mint ahogy a nemek között sem létezik eredendően hierarchia. A férfi nem fontosabb, mint a nő. A középső Egy kettévált formái, hogy a további formák létrejöhessenek, a teremtés végbemenjen.

Az Ember nem férfi, és nem nő, hanem a kettő együtt, egyetlen közös álomban.

A Földön a férfi van otthon, az Égben a nő. De miként nincs föld ég nélkül, úgy nincs ég föld nélkül. Ez a mítosz visszavezet a férfi-nő eredeti szerepéhez, helyéhez és eredendő egységéhez.

Mindkettő szeme csukva, álmodik. Nut az eget, Geb a földet álmodja. Geb Nutról álmodik, és Nut Gebről - Föld az Ég szerelmese, és az Ég a Föld hitvese. Együtt pedig az emberről álmodnak. Ők az emberiség (Hórusz) nagyszülei, ősapja és ősanyja. Minden ember nagyanyja és nagyapja eredeti formájukban. Az Ősnő-Ősférfi ideálja. Még most is az ember történetét álmodják.

NUT és GEB Vászon OSB lapra kasírozva, olaj 1050x700x5 2008 - 2009 (3-4.)

40

Felkelés Vászon OSB lapra kasírozva, olaj. 1250x750x7. 2008 - 2009 (5.)

42

43

A Viharon utazó Majom a Kiáradás tölcsérén keresztül belép a pulzár hangterébe, ahol a Rezonáns Átjárók közti interferenciák hét egymásból nyíló dimenziótükröt nyitnak meg az érzékelés magasabb oktávainak.

A szem delíriuma rázza a nyelv csengettyűjét, az érintés illatát, az orr füleli.

S.A,

Nyitott kapuk Vászon OSB lapra kasírozva, olaj 1180x910x7 2008 - 2009 (6.)

44

45

Építokockák Vászon OSB lapra kasírozva, olaj. 1250x830x7. 2008 - 2009 (7.)

46

47

Hologram VĂĄszon OSB lapra kasĂ­rozva, olaj 1050x695x7 2010 - 2011 (8.)

49

50

Geometria Smaragdina Vászon fára kasírozva ötvöspántokkal díszített kerettel 1000x840x20 2006 - 2008 (9.)

51

Jövünk [3/3] Vászon OSB lapra kasírozva, olaj 950x750x7 2009 (10/1.)

52

Vagyunk [3/2] VĂĄszon OSB lapra kasĂ­rozva, olaj 1000x840x20 2010 (11/2.)

53

MegyĂźnk [3/1] VĂĄszon, keretre feszĂ­tve, olaj 950x750x20 2008 - 2009 (12/3.)

54

55

Maatka Vászon keretre feszítve, fa támasztékokkal 1200x750x20 2009 (14.)

56

57

Aki vigyáz a vízre Medence vár bíbor palástot festeni Csírázó magok szomjazva táplálják virágait.

Világra jöttedkor felveszed festett ruhádat Hogy napként világíts.

F.I.

Rügy Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1100x930x5 2010 - 2011 (17.)

59

Ima Á-dúrban Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 830x420x7 2010 - 2011 (13.)

60

61

62

„Ígérem Néked, ha fested meg bárányom szemét Érteni fogod az áldozat helyét Köldök vér csakrámmal Rántalak ki leragadt-magadból, hogy ne ott gyökerezz.”

F.I.

A festo Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1250x830x5 2009 - 2010 (15.)

63

64

Az ibolyáig tart a korlát Fölötte fény vigyázza táját Hol az ég spirálja a vízben véget ér Fölötte híd vezet Kapocs Ráléphetsz, és átmehetsz.

A rendezoi elv tájképe Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj, gipsz 1250x850x20 2003 - 2005 (18.)

65

A horizont sárkánya Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1250x830x7 2003 - 2005 (19.)

66

Szerencsét ügyelve Púpozva fürdik Ember ladikját Szárazon átviszi

67

Csak lelkem koldul A testem nem.

Ajándékot kapsz estedben Megütni magad semmiség Ha tenyéren csókol egy kék veréb F.I.

Érintés Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1050x610x7 2003 - 2005 (20.)

68

69

70

No számokkal és fekete alakokkal Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 960x550x40 2013 - 2015 (21.)

71

Egyensúly - Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj - [1250x920x12] - [1999 - 2001] (22.)

72

Lepedo - VĂĄszon, OSB lapra kasĂ­rozva, olaj - [1250x890x7] - [1999 - 2001] (23.)

73

74

Dimenziónkból kinézni mikor lehet?

Ha szűk már az x-y-z keret Éles körömmel repesztett kárpitod Örül, hogy szemed átdugod.

F.I.

Karmolás Vászon, Farost lapra kasírozva, olaj 980x800x35 1999 - 2000 (24.)

75

Húzod magadra karmád vonalát Vörösen és kéken át Választhatsz mégis, hogy csináld.

Isten húsa arany.

Jól néz ki Mégis csak AC-DC Ne felejtsd, fiam, Egyből kettő lesz, Kettőből négy, És négyből nyolc.

F.I.

Primer-secunder Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj - akril 1110x775x15 2002 - 2003 (28.)

76

77

Együttállás (Nap és Hold) - Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj [1050x610x7] - [2000 - 2002] (29.)

78

A Messiás békéje (Esaias 65/25) - fa, olaj, fa keretben - [800x550x35] - [1999 - 2001] (30.)

79

Sarokcsillag vezet végig Lejártuk a lábunk térdig Végül mégis odaértünk Legyeskedni születésnél Rangot adni a szalmának Meredező kupolának Hogy jövése békés legyen A világnak ember terem.

F.I.

Háromkirályok Vászon OSB lapra kasírozva, olaj 1250x830x8 2000 - 2001 (31.)

80

81

Kvadrát Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1250x1000x8 2001 - 2002 (32.)

82

83

84

In medium mundi te posui VĂĄszon, OSB lapra kasĂ­rozva, olaj 1260x1060x15 2001 - 2002 (33.)

85

86

Tövis kerítés vigyázza Álmodat mélyen Hol nem robog vonat Ajkad csücskén kicsorgó nyál Hagy párnádon nyomot.

F.I.

Kispárna Farost, olaj, vászon, gipsz 650x600x15 1999 - 2002 (34.)

87

Két hal gyönggyel Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 835x630x5 20112 - 2015 (35.)

88

89

90

Lótuszmandala Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 835x630x5 2012 - 2015 (M. magántulajdonban.)

91

92

Ne mond, írd le Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 560x520x5 2010 (M. magántulajdonban.)

93

Piramis négyes Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 830x680x5 2008 (M. magántulajdonban.)

94

95

Szövetség Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1450x500x8 2007 - 2008 (2.)

96

97

Másik világ Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1250x685x7 2012 - 2015 (36.)

98

99

Árbóc tart ellen, hogy szélt fogjon vásznad Hajód tatján kapaszkodik húsod, és vágyad Nem vágyad, vágyatok Habon siklik ágyatok.

Emberpár bárkája szegődik szeléhez Eldobtuk a bús francba, Nem kellett a vasmacska F.I. Vitorlát bontott párosunk Forró nap-szelek fújnak Bárkánkat röpíti égi vizekre Egysége Kettéhasadt magunknak Zoé

Kétárbócos Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1250x800x8 1999 - 2000 (25.)

100

101

102

Fravan nem élt itt, csupán festőként rejtőzködött abban a világban ahol a racionális idióták csillogtatják elméjük szürke hangulatait. Félt, rettenetesen félt, hogy e félkegyelmű társaság ítélkezzen mondanivalója felett. Festői kvalitásait jellemezni, kivonatolni, szükségtelen, mert az ővé nem egy művészi pályaív, munkái nem a tehetség zseniális megnyilatkozásai, hanem szakrális beavatottságának és nem evilági tudomásának tükröződései. Képeinek földöntúli ereje egyenként is beavató hatású élmény, amely mellett festői kvalitása csupán egyszerű eszköz volt. A morfokolorikus fényspektrumok érzékelésének varázslója volt. Színei, színeinek folyékony fémes, halvás, vajmos felületei ezekből a mezőkből származnak. A rózsaszín az egyedüli nemszín nála. A rózsaszín egy spektrumfüggvény, a formanélküli örökös jelenlétének megidézéséhez, áthallás, szinkron hangrepedés. másodlagos retinatámasz - érzékelése csupán mellébeszélésre ad lehetőséget, megértésre nem. Anatómiai látásmódja messze túllépett a test fizikai és asztrális határain, emberi ideaképének mélységeiből az Égi csillagvitorlás utazójának emléke lép elő. Minden további lehetőség a „Bolondok hajóján” ring tova a Semmibe.

S.A.

Átkelés - A nagy Gágogó Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1250x920x5 2015-2016 június (a halála elott) (37.)

103

104

Virág kapuja tárul Írisz bibéje terül Kint látom most, hogy belül Lila mély alagút kerül Szemem elé.

F.I.

Noszirom Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1000x800x7 1999 - 2000 (26.)

105

106

Equlibrium Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 900x720x5 1999 (M. magántulajdonban) 107

Kilenc hónap Nagy puha domb a táj feletted Ölében fény fogant.

Időt mérsz, összehasonlítót 10 holdnyit, hogy 9 hó legyen.

Köröd betelik akkor, S kilépsz a domb alól.

F.I.

Kilenc hónap Vászon + hangszórómembrán Farost lapra kasírozva, olaj 835x630x5 2000 (27.)

108

109

Piramisépítok [befejezetlen] Vászon, OSB lapra kasírozva 1600x800x7 2010 - 2011 (38.)

110

111

Phi [befejezetlen] VĂĄszon, OSB lapra kasĂ­rozva 830x480x7 2012 - 2015 (39.)

112

113

114

Amit kaptam - Zodiákus Vászon, OSB lapra kasírozva, olaj 1250x82 2003 - 2005 (16.)

115

116

Rรณzsayin grafika 835x630x5 2012 - 2015 (40.)

117

Grafikรกk 1998-2003

118

Mérleg (Angyal-sorozat) tollrajz, papír, kígyóbôr keret 530x430 119

Szárnyas oroszlán (Angyal sorozat) tollrajz, papír 530x430 120

Nagymama (Angyal sorozat) tollrajz, papĂ­r 760x560 kerettel 121

A MĂĄsik oldala tollrajz, papĂ­r 760x560 kerettel 122

(Angyal sorozat)

123

Vigyázók (Angyal sorozat) tollrajz, papír 580x760 kerettel

Genetika tollrajz, papĂ­r 580x760 kerettel 124

Örvényben tollrajz, papír 580x580 kerettel 125

Karmolás vázlat tollrajz, papír 650x520 kerettel 126

Angyali anatĂłmia (Angyal sorozat) tollrajz, papĂ­r 760x530 kerettel 127

128

Belépés a kapun tollrajz, papír 530x760 kerettel

BelsĂ´ harc tollrajz, papĂ­r 760x530 kerettel 129

Ami volt (Angyal sorozat) tollrajz, papĂ­r 760x560 kerettel 130

Ami lesz (Angyal sorozat) tollrajz, papĂ­r 760x560 kerettel 131

A megérkezés alagútja tollrajz, papír 530x430 kerettel 132

Scarabeus / Felkelés vázlat tollrajz, papír 460x290 kerettel 133

Jelen kiadványban megjelent művek tekintetében a szerzői jogok gyakorlója - Franyó Lídia és Franyó Samu örökösök képviseletében is eljárva Dr. Bálint Mónika. +36 20 426 1641