Usse Ko by Nemeth Csaba

TOÓT-HOLLÓ TAMÁS

„Itt, a Duna táján engem többnyire úgy híttak: garabonciás diák. A ti nagyapáitok még találkoztak velem, amint szürke köpenyemben ballagtam az uton, mint szegény és jókedvû vándor, vagy amint rettentô hatalmat színlelve vágtattam a borús égen. (…) Ma már nem járok semerre; azt sem tudom, hol vagyok. Kôlánya tündért hallgatom, aki mellemben lakik, belülrôl simogat és folyton énekel, (…) Hajolj a zöld forrásra: ott dobog a szívem, ott csobog a vérem. Tüdôm a lomb, gyomrom a folytonos pusztulás, ágyékom a szakadatlan keletkezés, csontom a szikla, agyvelôm a szél, varas bôröm a rengeteg göröngy. Megmutattam magamat neked: sose leszek se ember, se isten. Ez az én lélekzésem és lehelletem: most ereken folyok a világban, most elhúzódom a világ mögé. Ha csengetsz nálam, egy napsugár nyit neked ajtót. Nem vagyok – ez az én hatalom-nélküli örök létezésem.” Weöres Sándor: Bolond Istók

„Jó varázsfû, feloldozz, ajtót bûvölj kulcsomhoz. Üres serleg, csordulj ki, nincs tallérom, rabolj ki.” Weöres Sándor – Pásztor Béla: A garabonciások énekeibôl

Az ördögökkel elmegyek, leszek én garabonciás, sárkánylovam haja vihar, a hasa hajnalpirkadás. Nagy László: Karikáznak az ördögök

Bennem a mult hull, mint a kô az ûrön által hangtalan. Elleng a néma, kék idô. Kard éle csillan: a hajam - József Attila: Vas-színû égboltban…

Akkorra én már mint a kô vagyok; halott redô, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. Pilinszky János: Apokrif

Hívlak, jöjj el, ó, jöjj elô, kicsi, kicsiszolt kô. Te vagy az, aki fölfelé zuhan, és zuhantában nem követ ismert pályát, másik követ. Sôt, minden más követ leelôzve zuhansz hozzám, követelôdzve bennem. Sziámi: Kicsi, kicsiszolt kô

I know it’s only rock ’n roll

Élnek a kövek, mert bennük is erô szalad. Gyémánt hegyén ég el a fény. A kövek szikráznak, és te látod: autók ajtaját tépi le a szél. Trabant: A Nap az apa

Megszülettem, a Nap alatt tombolok. Árdeli szép Hold, bársonyos éjszakán. Hajnali égbolt, tündöklô napsugár. Vágtázó Halottkémek: Naptánc

but I like it, like it, yes, I do. Rolling Stones: Itâ&#x20AC;&#x2122;s only rock â&#x20AC;&#x2122;n roll

Ággal-boggal ...Hogy miféle emberek volnánk hát? Semmifélék. Ami engem illet: én is csak azok közül vagyok, akiket a tetejetlen fa hullajtott le magáról. Nincs hát bennem semmi emberi, de soha nem is akartam volna, hogy legyen...

Ráztam a fát, fa rázta a földet, föld rázta a vizet, víz rázta az egész teremtett világot

Hol voltam, hol nem voltam. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Aztán meg ágról szakadtam. Tetejetlen fa ágáról. Hetedik ég magasából. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Világló falevél országában születtem, de aztán csillagporos köpönyeget lobogtattam. Felhővé gomolyogtam, de a tetejébe még forgószéllé is kerekedtem. Holott forgószél képében is csak magamat kergettem, miként a burok is csak meghasad, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ahogy kő kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne. Azóta csak forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Azóta csak örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, s állni sincs ám már hol megállnom.1 Annyiban hagylak – mondtam egyszer a Felhőkkel Táncolónak. Tündért szólítva, hát rögtön vajákos beszédet javasolva. Onnan is kiveszlek – válaszolta erre, mert ő is a javamat akarta.

(1)

Szárba szökkenek – évődött velem aztán, hogy kipróbálja, érti-e egy sötéten ragyogó kőszáli kincsőr az erdei álomtündérek fohászát. Gyökeret eresztek – válaszoltam erre önként és dalolva, hogy bizton tudhassa: ha vele tartok, aligha marad nyugta. Szél zúgatlan éppen nem indul, ezért máris egy követ fújtunk, amíg felőlünk ugyan minden egyre ment, hogy a leheletünk ezzel is csak perzselőbb legyen. Hiszen soha nem fogyott belőlünk a tűz, ha összeszikráztunk. Aligha voltunk ékesek, mint a drágakő, de ha egymásnak feszültünk, rendre összekoccantunk, mint a szürkülő szürkeségében is egyszerűvé egyszerűsödő kő.2 Kövek koccanásába kócolódtunk, s ezzel minden más szó helyett máris mindent elmondtunk. Szavak nélkül is a körforgás közepéből válaszolgatva. Szüntelenül nyomra vezetve egymást, s ezzel is csak egyre egymás nyomába eredve. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk.3 Mondom, ami történt. Elmondom, hogyan történt. Kimondom, s ezzel már meg is történt – mondhattam volna, ha bármit is éppen szavakba öntöttem volna. Egyik puszta kő gördüléséből éppen a másikéba lendülve. Mondom, amit érzek. Elmondom, mit mire vélek. Kimondom, s ezzel máris mindent megértek – mondhatta volna erre ő is, ha bármit is szóra érdemesnek talált volna. Egyik gubancos álmot éppen a másik gubancai közé öltve. (2)

Néha mondom rendesen, néha mondom rendetlenül. Itt él bennem egy Csinosomdrága,4 de itt él bennem egy Rontó5 is. Ha Csinosomdrága szól, rendben sorakoznak a szépen sorba illő sorok. Ha Rontó szól, felbomlanak a semmilyen sorba be nem illeszkedő sorok. Hogy amerre a kövek gördülnek, ott is egyre csak a magas és mámoros egekbe hasítson a rock and roll: az a dobogás és ágaskodás, melyre a tarisznyámban meglapuló lovacska tanít, mióta egyre csak az árkok szabdalják az életemet az Ég alatt. Nincs mit tennem: ha már egyszer így estem, akkor bizony így is kell megesnem. Ha már egyszer ágról szakadtam, szét is hullottam. De ha széthullottam, hát egyben is maradtam. Ha élesztőfű simogatott, közben éppen a zuhanás mámora szédített, amíg a fejem körül átbucskázva is csak a hetvenhét forgás próbája emésztett. Ott van hát bennem a zuhanás. Ott van hát bennem a szétszakadás. Ott van hát bennem a megmaradás. Ott van hát bennem a szédület. Ott van hát bennem az átváltozás. Ott van hát bennem a rejtőzködés. Rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok a rejtek, amely elrejt engem. Előbb mondom csinosan. Aztán mondom romlottan. De csinosságomban is ott lesz a romlás. De romlásomban is ott lesz a csinosság.

ággal-boggal

A kincsőr én vagyok. A tündér volna ő. Nevem is volna néha, ha éppen neki is akadna. De ha nevemet feledné, én is hamar a nevét feledném. Mások előtt hát többnyire csak Pásztornak szólítom, de ha találva találom, akkor inkább Pillának hívom. Ha hozzám fordul, engem ő is Pásztornak nevez, ám ha netán találva talál, akkor máris Talizmánnak titulál. Ha pedig szeretettel évődve pécézi ki magának minden létező vétkemet, akkor történetesen Gubancosnak nevez. Mert jó ám, ha van egy név arra, hogy távol tartsd magadtól az ártó szándékot. Hogy jeges páncélba burkoljon, eltakarjon, de még szépen meg is óvjon. Oktalan kíváncsiságot ugyan bizony odébb lökjön, tolakodó közvetlenséget meg éppen a saját hamvába halasszon. De jó ám, ha van egy név arra is, hogy közel engedd magadhoz azt, aki mindent értve ért, amikor hozzád közeledik. Hogy ha ezen a féltve őrzött néven szólíthat, azzal máris jelezd, hogy leeresztetted minden fegyvered. Önként, de önkéntelenül is hagytál leomlani mindent, ami csak féltő gonddal körbevesz.

(3)

A kincsőr volnék én. Égi burokban születve, s aztán ágról szakadva. Ágról szakadván is csak emberek közé veszve. Embernyi magasságokban is csak nyílként hasítva. Köpönyegbe bújva is csak kövek erezetébe szédülve. Tojáshéjban ringatózva is csak vendégségbe tartva. Miközben persze pásztor vagyok. Kövek pásztora. A tündér volna ő. Felhők foszlányaiból ködök gomolygását szakítva. Felhőkkel táncolva, de moccanatlanul is egyre csak moccanva. Álmok szálait egymásba gubancolva, kusza álomgombolyagokat is szanaszét szálazva. A tojáshéjban velem együtt elringatózva, de közben a bennünket sodró vízzel azért a Nap fáját is megrázatva. Miközben persze pásztor ő is. Felhők pásztora.

(4)

Ő erdei álomtündér, én pedig kőszáli kincsőr vagyok. Holott ez is csak annyi, mint a világ vándorának lenni. A tetejetlen fa kilenc ágának egyikéről elhullajtva lenni. Ágról szakadtnak lenni, s szakadatlanul is egyre csak megszakadni. Hogy engesztelhetetlenül és menthetetlenül idegenek legyünk az Ég alatt. Álmokat álmokba teregetve csakúgy, mint a hosszú út porából szőtt köpönyeget lobogtatva. Nekünk ezt a gombócot kell lenyelnünk. Neked pedig engem. Mert így kerek a világ. Hogy gombócként akadok meg a torkodon, amíg le nem nyelsz. Hogy te is csak kapásra várva kapkodj, amíg meg nem emészted, hogy mit jelentek azzal, hogy gombóccá kerekedek a torkodban. Hogy köddé gomolyodok a fejedben. Hogy felhővé kerekedek a határban. Ami ugyan a te határod, de ami egyben a te határtalanságod is.

(5)

Nem tudod, mi a fészkes fenét keres előtted egy kövek szálán sötétlő kincsőr. Nem tudod, mi a fészkes fenét gubancolja össze az éjszakáidat egy aranyszőke erdei álomtündér. Nem tudod, mi a fészkes fenét keseríti az álmodat a lidércek bolyongása. Nem tudod, mi a fészkes fenét háborgatja a képzeletedet a sárkányszárnyak suhogása. Hát kapj kapva azon, ha éppen gombóc akad a torkodon. Kapva kapván azon, hogy úgy kaptak rajtad, hogy közben neked is kapásod van. Nyeld el. Emészd meg. Hörögd szét. Öklendezd fel. Bukd magad elé. Köpd ki. Harapd félbe. Világnak világát kapva kapván. Parányok parányát tudva tudván. Irdatlan irtásokat várva várván. Minden más szó helyett. Akármilyen szóval. Bármiféle szó nélkül. Mert ha ágról szakadt a szó, ami szó, akkor üsse kő azt, ami a kövön is kő.6 De ha üti a kő, eszi a fene. De ha eszi a fene, bánja a kánya. De ha ütöm, hát harapom is. De ha harapom, már bánom is. Mert tüzet viszek, de nem látjátok. Mert ha látnátok, oltanátok. De ha el nem értek, meg nem kaptok. Hiszen már nyitva van az aranykapu. Éppen ugyan csak át kell bújnom rajta. Hát bújok is. Bújtatok is. Rejtőzöm is. Ütök is, harapok is. Bánok is, de azért senkit meg nem szánok. Akkor inkább gyepet szántok. De inkább azon is csak gyöngyöt vetek. S ha már hajtom az ágát, akkor bizony szedem is a virágját.7 (6)

Így jártam, mikor megesett, hogy magam is megestem, amíg magam körül megfordulva is egyre csak szedtem, vettem és teremtettem.

(7)

Ráztam a fát, fa rázta a földet, föld rázta a vizet, víz rázta az egész teremtett világot.8 Víz folyt a holtakhoz, holtaktól a folyóba, folyóból a hegyekbe, hegyekből a fellegbe, fellegből a villámba, onnan csapott az egész teremtett világra.9 Vetem magam zöld szemre, kék szemre. Patak forrásából patak forrásába. Magas kőszikláról magas kősziklára, onnan meg az egész teremtett világra.10

(8)

Ugyan már, nem történt semmi – sóhajtottam bele a mindenség leheletébe, amikor rájöttem, hogy bármi történt is, mindegyre csak egy követ fújok vele. Ugyan már, igazán nincs mit – árasztottam szét testem-lelkem az Ég és Föld kapuinak nyílásában és zárásában, amikor észrevettem, hogy bármi történt is, magamat azzal is egyre csak kitártam és bezártam. Ennyi a történet. De ha egyet mondok, kettő lesz belőle. Hogy ezzel is csak megessen velem az Űr Tátongása, s ezzel is csak megessen velem az Űr Kitöltése.

ággal-boggal

Ha tovább nincsen, de azért mégis mondom, egyet se szólok, de azért azt is lassan mondom. Hogy a szó fia a vér szavára hallgatva ugyan más szavaknak is a fiává váljon, de köddel előtte, köddel utána is csak szófia beszéd maradjon.

(9)

Egyet se szólva, de mégis lassan mondom, hogy mi az, ami volt egyszer, s hol nem volt az, ami közben mégis volt ám egyszer. Volt egyszer egy fa. Égig ért a hegye, mélybe szakadt a gyökere. Az volt az a fa, amelynek az ágáról leszakadtam, hogy az éjt nappallá téve összeomló kövek haló porából is csak a köpönyegemet szabjam. A hetedik ég magasában nőtt az az ág, melyről a mélybe vetettem magam, amikor ágról szakadtam, hogy magam is csak a kövek esendőségének útját járjam. Ágról szakadt madár vagy te – mondhatta volna Pilla, ha a zuhanás hét nappala és hét éjjele közben is már javában ismerhetett volna. Akár tudta volna, hogy egyszer még osztozni fog a sorsomban, akár nem. Elvettetve, elfeledve. Csak egy pusztába telepedve 11 – válaszolhattam volna, ha akkor már ismertem volna, hogy ezzel is csak belássam, hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy akkor éppen, de sosem feleslegesen. Hogy hogyan, ha nem így. Hogy mikor, ha nem most. Hogy miért ne, ha egyáltalán mégis.

(10)

A tetejetlen fa hetedik magasságában nyíló ágakon minden falevél egy új országot formázott, s minden ország egy új világba takarózott.12 Annak a falevélnek a burkában, ahonnan aztán egyszer én is ágról szakadtam, történetesen éppen két világ feleselt egymással szakadatlan. Volt egy elevenen élő világ: ezt a hegyek gyomra rejtette. Volt egy halódva haló világ: ezt a hegyek lábánál elnyúló pusztaság terelgette. Kint, a pusztaságban már régen a maga útján romlott és omlott ízzé-porrá az, amit egykor még szépen kifaragtak, gondosan elcsiszoltak, aprólékosan felékesítettek. A szépen hasító élek elkoptak hát, a jól kicirkalmazott cirádák meghasadoztak hát, a pompázatos díszek szétporladtak hát. A por szelíden lengedezett a romok fölött. A forró sivatagok fölött kék lidércfény játszott. A kék lidércfények között mindenütt vörös parázs izzott. Ami széthullott, mégis egyben maradt. Minden parazsával új éhséget csillapított, minden fénypászmájával új szomjúságot oltott. Bent, a parázsló pusztaságokból kiemelkedő kopár hegyek mélyén véget nem érő járatok tekeregtek. A messzire kígyózó járatokban csákányok kopácsoltak. Ahová lesújtottak, ott kövek szikráztak. Az ütések alatt szikrázó kövek ütemesen döngtek és dübörögtek.

(11)

Az Ég magasában dübörgő hegyek mélyéből előcsalogatott kincseket tágas barlangokban őrizték a törpék soraiból leginkább kiütköző kincsőrző szerzetek, akiknek éppen bizony a kövek tudományából tudódott ki a saját tudományuk. A törpékhez képest szinte már óriások voltak: a sötétben felragyogva is úgy szakadtak tagba, hogy éppenséggel az Ég alatt élő emberekhez képest sem lennének már parányok. De épp eléggé feketék – éppúgy, mint a néptelen rengetegre rászakadó csillagtalan éj. De épp eléggé elborultak – éppúgy, mint a kocsmaasztalon borpatakok közt heverő pohár. De azért épp eléggé szédültek – éppúgy, mint a kikötőben horgonyzó hajók közt rakoncátlankodó örvény. A feketén tündöklő kőszáliakat óriás apa nemzette, elf anya szülte arra a világra, amelynek tetejetlen fa magasában van a hazája. Arra a világra, ahol a kiásott kő gördül. Ahol a sejtelmesen ragyogó gyémánt is kincsestárakba térül a világ világának rejtekén, s ahol akkor is mindenütt a hetedik ég magasodik köréd, ha a szemed nem a napvilágot pásztázza, hanem az égi kincses barlangok járatait vizslatja. A kőszáliak kincseket őriznek, így aztán magukat is sértetlenül megőrzik, ha netán ágról szakadnának. Ha pedig már ágról szakadnak, mindig a szebbnél is szebben zuhannak.13 S addig zuhannak, amíg Ég és Föld között csillagporos köpönyeget nem lobogtatnak, felhővé nem gomolyognak, szélvésszé nem kerekednek, emberek közé nem keverednek, akik között persze idegenné idegenedve is csak nyomra vezetnek, holott pedig ekkor is csak úgy vannak nyomon, hogy akinek a nyomába erednek, annak bizony a nyomába sem érhetnek. De ez is csak köd és árny, hol képek rejlenek. De az is csak árny és köd, hol dolgok rejlenek. S az is csak mélység és köd, hol magvak rejlenek.14 Így kezdődik hát, ami újra meg újra csak a kezdetét veszi. Mert szép dolog ugyan az ép elme, de ha a csiszolatlan drágakövek rengetege halmozódik fel melletted, akkor bizony zavarba ejtő tökéletesség zár magába, erre a tökéletességre pedig nehéz lenne nem holmi tökéletlenséggel felelni. De ha téli folyón kelsz át, éppen ugyan vigyázhatsz. Ha a szomszédaidtól félsz, éppen ugyan figyelhetsz. Ha vendégségben jársz, éppen ugyan tartózkodhatsz. Ha olvadó jégen csúszol, éppen ugyan óvakodhatsz. Ha faragatlan farönk vagy, éppen ugyan egyszerű is maradhatsz.15 Hogy a kezdet kezdetével járva te is csak úgy járhass, mintha magad sem tudnád: te jársz-e a széllel, vagy a szél jár inkább teveled.16 Ha nem vetted volna észre, most is csak magamról beszélek. Most is csak szelet vetek, ha már minden egyre megy. Mert a szédült gyémántnak is csak a ragyogás a dolga. Mert a gördülő kőnek is csak a robajlás a története. Lelkem rajta, Csinosomdrága. Lelkem rajta, Rontó.

(12)

Az elevenen élő világ volt a Rejtett Ragyogás Földje. A halódva haló világ volt az Izzó Parazsak Földje. A Dübörgő Hegyek mélyén éltek a Földneheze Törpék, akik a hegy mélyének kincseivel keltek, s aztán a kincsekkel is háltak. Valaha aranygyűrűk voltak ők is, akiket a barlangok közepére tettek, hogy nappalra kelve testté és lélekké kerekedjenek. Ahogy ez aztán szépen megesett velük, reggelre kelve azóta egyre csak Mindentudó Ércet bányásztak, nyugovóra térve pedig egyre csak Világonátlátó Kristályt böngésztek.17 Az ő csákányuk alól is csak úgy fordult ki a réz, az ezüst, az arany meg a gyémánt, ahogy az Ég alatt a föld rögei hánykolódnak az ekevas alatt. Ezeket is becsben tartották, de java részüket már külön kincsestárakba hordták, s ott aztán már a kincsőrző szerzetek gondjaira bízták. Éppen olyanokéra, mint amilyen én magam is voltam, amíg hol voltam, hol pedig nem voltam.18 A csiszolatlan gyémántok voltak az én gyönyörű gondjaim. A sárga aranyrögök voltak Göncös gyönyörű gondjai. S ha már így esett, közben magát Göncöst is a gondjaimba vettem, ahogy aztán ő is szépen a gondjaiba vett engem.

(13)

Göncös is kőszáli kincsőr, ahogyan én is az vagyok. Ő is a kövek tizenhárom tudományának diákja, ahogyan én is az vagyok. Ő is tizenkét iskolát végzett, s a fellegek közt nyíló égi hegy égi barlangjában időzve szerezte meg a tizenharmadik tudományt. Őt is a szerencse kereke forgatta, s őt is a tápláló kő éltette, amikor éhen-szomjan a nyelvével a kő minden élét felderítette. A kövek szálán ő is feketén áll a vártán, ahogyan én is csak ezt teszem, ha éppen moccanatlan marad bennem a moccanás a mennyei ajtó nyitatlan nyílását19 várván. Úgy vagyok hát egyetlen, hogy nem vagyok egyedül. Úgy van társam, hogy én vagyok a társam. Magam vagyok a társam, de a társammal együtt vagyok jó társaságban. A magány valamelyik soros orgiájában. A kövek gördülésének örök nászában. Addig csak látomásokban fészkeltem, de aztán már látomásokban is gyökereztem a Rejtett Ragyogás tűnő és tünedező fényei között. Hogy tisztában legyek azzal, mi lennék vele én, s mi lenne ő nélkülem. Mert azzal, hogy látomásba költöztetett, az lett nekem, mint hegynek a kő. Mert azzal, hogy a látomásaiba költöztem, az lettem neki, mint táncnak a hó. Az Ég magasában bizony Földneheze volt ő is, ahogy épp Földneheze voltam én is.20 A kövek szálai közt is hol apróvá aprózódva, hol hatalmassá hatalmasodva. Mert nem a méret a lényeg, hanem az, hogy éppen hol élek. Hogy a szakállamon végignyúlva és elnehezedve mikor merre szédelgek, ha a másik nyomtalan nyomába eredve éppen ugyan egy hétmérföldes lépést lépek.

ággal-boggal

Ezért ha a jónál is jobb társaságába vágytunk, csak a lábunk közé kapott szakállunkra ültünk, s máris egymás kincseinek rengetegébe suhantunk, hogy a hegy mélyén át is csak a Nap és a Hold között kitáruló birodalomba jussunk.21 Hogy ha nevemet feledné, suhanás közben én is hamar a nevét feledjem. Miközben persze mások előtt többnyire Pásztornak szólítom, de ha titkon megint találva találom, akkor Tátorjánnak hívom. Ha hozzám fordul, engem ő is Pásztornak nevez, de ha netán találva talál, akkor máris Talizmánnak titulál, holott azért azt is tudván tudja, hogy néha az is megesik, hogy valaki történetesen Gubancosnak nevez. Ezért ha Göncösnek hívtam, ő is Gubancosnak nevezett. Ha így tettünk, tudtuk, hogy csillagportól tündöklő égi köpönyegünket22 forgatva is csak az Ég magasában kincset őrző fekete szerzetet őrizzük magunkban a tündéri természetet vigyázva. Mert ha elf anya szült, s óriás apa nemzett, nehezen veszhet ki belőled a tündéri természet, ha pedig van benned tündéri természet, éppen ugyan könnyedén a magáévá tesz minden csillagpor borította részlet. Ha pedig ágról szakadva tétlenül is csak az Ég alatti világ dolgaiba avatkoztunk, s nem ám a gyémántok fényébe vesző gondolatainkba merültünk, akkor magunkat éppen ugyan Tátorjánnak és Talizmánnak bemutatva tettünk és vettünk. S ha így cselekedtünk, persze tudtuk, hogy szélvésszé kerekedve is csak a garabonciások tudományát csitítjuk magunkban, ha a hosszú földi út porából is csak fekete köpenyeget veszünk. Szüntelenül nyomra vezetve egymást, s ezzel is csak egyre egymás nyomába eredve. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk.23 A másik nyomán haladva így legalább megoszthattuk egymással azt is, amit az Ég magasában titkon érezhettünk. Mert ahogy a kincseket őriztem, magamat bizony mindig ugyanúgy kincsnek éreztem, ahogyan a körülöttem ékeskedő köveket is bízvást csak annak véltem. Hisz ők is úgy éltek, ahogy csak a hegy varázsaiban tobzódó kövek élhettek. S mi is csak úgy éltünk, ahogy a hegy varázsaiban tobzódó kövek között élhettünk. Nem volt sok választásunk. Ha a többiek közül megfoghatatlanul kiütköző fekete diákként cseperedsz fel a Földneheze Törpék között, hamar eljutsz odáig, hogy elveszted az érdeklődésedet mások iránt. Hogy aztán átadd magad a felismerésnek, hogy a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. A szédület az udvartartásod. A gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. A ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert ha elomlasz, akkor is csupán az vagy, amit érzel. Mit sem törődve azzal, hogy mi végre, s éppen mit végzel.

(14)

Ha jégtábla lettem volna, rianás riasztott volna. Ha kenyér lettem volna, morzsáimra szóródtam volna. Ha lángoló fa lettem volna, izzó parazsakra omlottam volna

(15)

Ha a hegyek mélyén omlottam el, csakis azt éreztem hát, hogy fények történnek meg velem. És hacsak tehettem, ezt bizony ki is fejeztem. Mert társaság híján sem volt nehéz beszédbe elegyednem, hiszen megannyi szédült gyémánt ragyogott fel körülöttem.24 Ragyogj csak, ha ragyog benned a ragyogás – mondtam néha hirtelenjében annak a gyémántnak, akin először megakadt a szemem. Bomolj csak, ha bomlik benned a bomlás – válaszolta ő erre éppen ugyanazt, amit már a társai is sokszor az orromra kötöttek. A drágakövek szédülete lágyan rezgő, csendes szédület volt, mégis bármikor lángra kaphattam a tüzében. Ha pedig gyémántokban lángoltam, engem is csak az ékkövek látomásai hevítettek. Szétszálazom a fényt, szálka megy tôle a szemembe – panaszkodtam a gyémántból felém szökkenő egyik fénysugárnak. Izzik a tekinteted, széthasítod a tükörképem – tért ki a panaszom elől egy másik panasszal. Szemet szúrsz nekem – folytattam, amit soha abba nem hagytam. Elevenembe vágsz – folytatta ő is, amit soha nem szűntek meg folytatni. Néztem őket, és ők is nézték, ahogy néztem őket.

ággal-boggal

Szépen elborultam, mégis dûlôre jutok – mondtam nekik, amikor igazán együtt volt bennem minden, ami kővé készül dermedni, hogy minden éppen olyan egyszerűvé egyszerűsödjön, mint egy faragatlan rönk hullámzása. Mint egy szél borzolta kő recézése. Hiszen ők is csak úgy éltek, ahogy a hegy varázsaiban tobzódó kövek élhettek. Ahogy mi is csak úgy éltünk, ahogy a hegy varázsaiban tobzódó kövek között élhettünk. Így történt hát, hogy amíg én a magam kincsei között a fényeket halásztam, addig Göncös a maga kincsei között a drágaköveivel kopogó hegyi szellemek kövek koccanásától hangos örömkitöréseire vadászott. De hiába halásztam, hiszen közben váltig pásztor maradtam. De hiába vadászott ő is, hiszen közben ő is váltig pásztor maradt. Ragyogj csak, szédült gyémánt – mondta az egyik Pásztor, ha a másik Pásztorba botlott a hegy mélyének sötétbe vesző járataiban, hogy aki benne lakott, bennem is szépen ellakozzon. Szédülj csak, ragyogó gyémánt – mondta a másik Pásztor, ha egy megint másik Pásztorba botlott a hegy mélyének sötétbe vesző járataiban, hogy aki bennem lakott, benne is szépen ellakozzon a magány valamelyik soros orgiájában. A kövek gördülésének örök nászában.

(16)

Csak a hegy mélye volt a miénk, mert a barlangok száján túl világló világ már a tűzzel évődő lidérceket nyelte el. A barlangok szájából kinézve pedig már az Izzó Parazsak Földje kínálta fel magát bolyongásra azoknak, akiknek meg éppen a bolyongás volt a sorsuk. Az izzó parazsak közt táncoló lángok között így rendre bolygó lidércek lebegtek, hogy aztán néha testet öltsenek. S ha már testet öltenek, akkor a porba írják azt, ami elveszett. Hogy ezzel is csak a magukénak tudják a veszteségüket. Mert ők is csak pásztorok voltak. A veszendőség porának pásztorai. Ha testet öltöttek, három test és három lélek közül választhattak. Mert amióta világ a világ, három a test és három a természet a lidércekben. Az egyik test a madártest. A másik test a csábtest. A harmadik test a tűztest. A madártest a kincsek keresője, a csábtest a kéjek lakmározója, a tűztest az enyészet részege. A szárnyaló, az áltató és a bolygó lidércek testetlen testébe férkőzve pedig három a természet, hogy aztán ezek is szabadon szállják meg a három különböző testet. Hogy egyre váltakozva, de mégis egyre-másra ott éljen bennük a siratóasszonyok összes szomorúsága, a kincsőrző szellemek összes bírvágya és a hódítani kész csábítók összes sóvárgása. Ők voltak hát azok, akik a hegyek mélyén inkább csak áltattak. A barlangok szájánál inkább csak szárnyaltak.

(17)

A hegyek lábánál elterülő sivatagokban pedig inkább csak tűznyelvek képében bolyongtak. De akármit tettek is, egyet azért soha nem feledtek. A veszendőség porába írták a szomorúságaikat, vágyaikat és sóvárgásaikat, hogy amit a porba írtak, azt a magukénak is tudják, amíg újra porrá nem lett, ami eleve is csak a porból teremtetett. Írtak porba tengerparti sziklát, hogy tétován nézhessék a tenger hullámzását. Írtak porba gyönyörű testeket, hogy bírni vágyott testet bírni vágyó testükhöz ölelhessenek. Írtak porba frissen ömlő lávapatakot, hogy kékesen derengő lángnyelveiket vörösen izzó lángok közé öltsék.25 Mert vörös izzással születtek ugyan a világra, de aztán kékes, hűvösen derengő fényekbe öltözve írták bele magukat az élő-haló tájba. Egyre csak a romlást és a bomlást siratva, de az enyészetben is szabadon tobzódva, s az elmúlás páráiban megmártózva is rendre csak megrészegedve. Nehéz volt kiigazodni rajtuk, ezért a Földneheze Törpék alig-alig igazodtak már hozzájuk. De ők sem vitték túlzásba a vendégjárást. Néha ugyan törpetestet öltöttek, hogy maguk is a törpék közé mehessenek, de ha köztünk jártak, akkor is inkább csak a Mindentudó Ércek szavára füleltek, és inkább csak a Világonátlátó Kristályok derengésébe meredtek. Valójában csak ketten voltak, akik ennél is tovább merészkedtek, s végül a hegy gyomrának mélyéig is elértek, ahol aztán a szédületbe szédülő gyémánt ragyogásában és az aranyba kócolódó arany koccanásának csengésében is javában magukra ismertek. Bennük aztán mi magunk is hamar magunkra ismertünk. Az egyik lidércre, akivel a szédült gyémántok közé szédültünk, azt mondtuk, legyen ő Kece. A másik lidércre, aki a kövek koccanásába kócolódott, azt mondtuk, legyen ő Pőre. Járjuk az Utat, mert az Út nem esik egybe önmagával – mondta erre Kece. A szavunkba is csak szíre-szóra beletörődve, de magát ebben a gondolatban is szépen továbbszőve. Név követ Nevet a Név valamely változatával 26 – fűzte hozzá Pőre. Egyetértve azzal, hogy a neveket hamar feledjük, de közben hamar ki is ötöljük. Hiszen a nevek csak nevek. Fogyóeszközök, változó tünemények. Könnyen veszendőbe menő, hívságos kis piperkőcök. Ha elvesznek, hát elvesznek. Jutnak is, maradnak is. El is térülnek, de vissza is révülnek. Ha tehetem, hát annyiban hagyom mindazt, ami csak puszta név. Ha elegem lett, megelégelem mindazt, ami csak a saját nevén nevezhető és nevezendő. De amíg lehet, a neveket egyre csak kedvem szerint cserélgetem, mert ebben legalább éppen a kedvemet lelem. Ahogyan abban is a kedvemet leltem, ahogyan

ággal-boggal

Kece és Pőre a kedvünkért kőszáli kincsőrök testébe zárt kőszáli szerzetekként viselték magukat. Az Ég magasában szédült drágakövek között feketéllve, az Ég alá szakadó nyomtalan nyomaikban fekete felhőket üzenve, s még üres serlegként kicsordulva is csak garabonciás szerzetté fenekedve.27 Gyomruk volt a folytonos pusztulás, ágyékuk a szakadatlan keletkezés, csontjuk a szikla, agyvelőjük a szél, varas bőrük a rengeteg göröngy. Ha velünk voltak: elhúzódtak a világ mögé. Ha a barlang száján túlra bukta őket a föld gyomra: ereken folytak a világban. Ha csengés szavát keresték nálunk: napsugár nyitott nekik ajtót. De ha nem voltak, mi sem voltunk: ez volt hát a mi hatalom nélküli örök létezésünk.28 Nem jól viselték hát magukat, de nem is rosszul. Rontottak is, de ha rontottak, azért még csinosodtak is. Csinosodtak is, de ha csinosodtak, azért ugyan még rontottak is. Épp eléggé sötéten – éppúgy, mint a néptelen rengetegre rászakadó csillagtalan éj. De épp eléggé elborultan – éppúgy, mint a kocsmaasztalon borpatakok közt heverő pohár. De épp eléggé szédülten – éppúgy, mint a kikötőben horgonyzó hajók közt rakoncátlankodó örvény. Ha a szakállunkra ültünk, ők is a szakállukra ültek. Ha a szakállunkon suhanó reptünkben a kincsek halmainak ormai fölött köröztünk, ők is körözni kezdtek, s tüstént ők is mellettünk suhantak. De amikor igazán belefeledkeztek a gyémántok ragyogásába és a kövekkel kopogó szellemek bódítóan és megnyugtatóan egyhangú koccintásaiba, akkor Kece daru képében suhant. Pőre pedig holló képében siklott. Az vagy, ami éppen megtörténik veled – szóltam oda a magasban Kecének, amikor darutollak suhogása környékezett. Az van, amit saját magadban érzel – köszönt rám Pőre, amikor széles ívekben fordulva szinte már a barlang falait súrolta. Ha lidércfény vagy, hûvösen lobogó tûzbôl vagy. Ha hûvösen lobogó tûzbôl vagy, bátran szétégetheted magad. Ha akárhányszor szétégetheted magad, minden enyészet elenyészésében zokon veheted a saját elmúlásodat – mondta egyszer mélyen önmagába szédülve Kece. Ha lidércfény vagy, az enyészet is szünet nélkül csak rád köszön. Ha elsiratsz valaki mást, közben magadat is felpanaszolod. Meggyászolod valaminek a vesztét, de közben a magad veszendôségét is fájlalod – mondta egyszer mélyen önmagába kócolódva Pőre. Szirmok színeire bomlik a virág – ragyogta oda nekik egyszer az egyik gyémánt, akinek a szédületével mi is együtt szédültünk. Szivárvány színeit virágozza a világ – egészítette ki aztán, amit addig ragyogott, amíg az idők is csak időtlenek voltak.

Nem fértek hozzám, ha kézbe vesztek. Elveszítetek, ha csak észrevesztek – jegyezte meg a gyémánt a lidércekhez fordulva, mert ezzel is csak jót akart. Óva intett, de ezzel rögtön számot is vetett. Mi magunk is számot vetettünk hát. Kövek művei voltunk, s magunk is köveket műveltünk, hogy kőművesekként a kövek omlásával s a kövek kőszállá magasodásával is egyaránt vetélkedhessünk. Ha egymásnak feszültünk, port ugyan össze nem rúgtunk, de közben azért rendre összekoccantunk, s egymással aztán rögvest egy követ fújtunk. A lidércek viszont a kerengő porszemek bolyongó tüzei voltak, s maguk is csak az összeomlás haló poraival felkavart porba írtak. Ha pedig felkavarodott bennük, amit írtak, a jó szél fúvásával is csak a hosszú út porára fújtak. (18)

Pásztorok voltunk, s körülöttünk mindenütt ott heverészett a nyájunk. Mi a hegyek mélyén a kövek koccanásába kócolódtunk, s ha úgy tartotta kedvünk, a gyémántok ragyogásában is szétszóródtunk. A lidércek a barlangok száján túl lebegtek, s ha úgy tartotta kedvük, az izzó parazsak fölött imbolygó széllel is együtt lengedeztek. De ha már nyájat legeltettünk, a csontkürt szavára felkerekedő aranyszőrű ménes boldog toporzékolására is szabadon felfigyeltünk.29 Ha ez volt a jutalmunk, ez lett hát az ünnepünk. Hogy a tetejetlen fa hetedik magasában éppen a mi világunkba járt égő parazsat enni és tűzlángot inni a Nap aranyszőrű ménese. Mert az Izzó Parazsak Földje volt a naposholdas paripák legelője. Ezért kellett hegyek mélyére bújnunk a legelők izzó forrósága elől, de ezért is telhetett örömünk abban, ahogy egy-egy naposholdas paripa a szemünk láttára telt el a parazsakkal. Ahogy aztán jót habzsoltak a parázsból s jót kortyoltak a tűzlángból, örömükben máris csillagokat rúgattak le egymással az égről. Miután hulló csillagok táncolták ki magukat a hetedik égen, visszamentünk a barlang szájától a Dübörgő Hegy gyomrának kincsei közé. Hogy a hulló gyémántok tánca után az aranyló arany rögeinek fénye is szemet szúrhasson, ha már úgy esett, hogy a fények égi futása is csak rendet teremtett. Hogy ami fent van, az legyen újra lent is. Hogy akinek a Nap az apja s a Hold az anyja, azt a Szél hordozza méhében, amíg a Föld táplálja.30 Ragyogj csak, szédült gyémánt – mondta vigasztalóan az egyik Pásztor, ha a másik Pásztorra nézett a hegy mélyéből a parázsló pusztákra nyíló barlangok szájában. Szédülj csak, ragyogó gyémánt – mondta a másik Pásztor, ha egy megint másik Pásztorra csodálkozott a hegy mélyéből a parázsló pusztákra nyíló barlangok szájában.

Ha egymásnak feszültünk, port össze nem rúgtunk, de azért közben rendre összekoccantunk

Mert ha elrúgtatott az aranyszőrű ménes, lelki szemeink előtt minden hulló csillag fénylő röpte csakis azt cifrázta, milyen is az, amikor kövek ragyogásában halászik a Gyémántokban Lángoló. Amikor gyémántok kopogásában forgolódik a Kövekkel Gördülő. Amikor sivatag porában legeltet porszemeket a Veszendőséget Fájlaló. Amikor hegyek mélyén dobol éjt nappallá téve az Éjszakát Felajzó. Amikor tetejetlen fa gyökerei fölött emel ködpalotát a Felhőkkel Táncoló. A csillagok cifra röpte nekünk is, bennünk is váltig őrizte hát a lódobogással együtt elmaradozó ünnepet, amíg az veszettnél is veszettebb vesztéből is vissza nem térhetett. Göncös volt a Kövekkel Gördülő. Ő robajlott tovább, ha a Nap aranyszőrű ménese már nem toporzékolt. Gubancos volt, aki hol volt s hol nem volt. Amíg volt, vele voltam én is. Amíg nem volt, vele együtt hiányoztam én is. Ő volt a Gyémántokban Lángoló. Ő lángolt tovább, ha a Nap aranyszőrű ménese már semmilyen tüzet nem fújtatott. Kece volt a Veszendőséget Fájlaló. Ő motozott tovább a veszendőség porában, amikor a Nap aranyszőrű ménese már messzire elporzott.

Pőre volt az Éjszakát Felajzó. Az ő izmai játszottak tovább a testével összeérő testeken, ha a Nap ménese annyira kihajtotta magát, hogy már a csillagok közt is csak tündérharmat játszott a sörényük aranyán. Pilla volt a Felhőkkel Táncoló. Az ő táncával megbűvölt felhők között suhant tovább az Ég alatt a Nap aranyszőrű ménese, amikor a parázzsal eltelve már éppen a sárkányok teje után járt. Ennyi volt az őrzés, amíg csak ennyien voltak az őrzők, hogy ezzel is csak féltve őrzött legyen az ismeretlenül is ismerős panteon. Hogy ne kelljen majd meglepődnöd, ha azt hallod: Gyémántokban Lángoló. Ha azt hallod: Felhőkkel Táncoló. Ha azt hallod: Kövekkel Gördülő. Ha azt hallod: Éjszakát Felajzó. Ha azt hallod: Veszendőséget Fájlaló. Vagy ha azt hallod: az Ég alatt vándorol Göncös és Gubancos, a kövek szálán szálasodó két garabonciás. Vagy ha azt hallod, az Ég alatt ődöng Kece és Pőre, a hosszú út porában szitáló két bolygó lidérc. Kapva kapván azon, hogy úgy kapnak rajtuk, hogy közben nekik is kapásuk van. Világnak világát kapva kapván. Parányok parányát tudva tudván. Irdatlan irtásokat várva várván. (19)

Az első irdatlan irtás akkor hasadt ki elénk, amikor a Földneheze Törpék eljöttek hozzánk, hogy elmondják, amit a Mindentudó Érc kitudott, s amit a Világonátlátó Kristály is megmutatott. Azt tudták ki s azt mutatták meg, hogy az Ég alatt összeomlóban vannak a kövek. Mert amit felraknak estig, leomlik reggelre. Hogy amit felraknak reggelig, leomlik délre.31 A Világonátlátó Kristályok pedig azt is tisztán látták, hogy az Ég alatt azért vannak összeomlóban a kövek, mert rögtön elszökik belőlük a lélek, ha csak egy lelketlenné bomlott szerzet is hozzájuk ér, amikor jobb híján már erre is ráveszi a lelke hűlt helyét szétrágó méreg. A Mindentudó Ércek erre azt mondták, annak kell lennie lent is, aminek lennie kell fent is. Meg kell állítani az összeomlást: s valakinek össze kell rakni a köveket az Ég alatt, s valakinek bizony lelket kell fújni a kövekbe az Ég alatt. Ti vagytok a kövek pásztorai. Ti tudjátok a kövek esendôségét, ti tudjátok hát a kövek lelkét. De ha értitek a kövek lelkét, bizony érthetitek ám az emberek vesztét is – mondta nekünk gondterhelt arccal, de bizakodó mosollyal az egyik Földneheze Törpe, aki az ércek és kristályok szavát hordozta körbe a dübörgő hegy gyomrában. Az ember és a kô két kozmikus ereje a mindenségnek. A kô, súlya miatt, mindig lefelé törekszik s zuhan; az ember pedig, képzelete és becsvágya szerint, mindig fölfelé 32 – tette hozzá biztatásul, de talán azért is, hogy fenséges nyu-

ággal-boggal

galommal portyázó ragadozó madárként is egyre csak az emberek emelkedő körei fölött szitáljon. A romlás azért elkerülhetetlen, mert többnyire elfogadjuk 33 – tettem hozzá ehhez én is, hogy a Földneheze minden szavát ezzel is csak szépen megfogadjam. Megfogadjam ám, hogy aztán erre fel a kövekkel is együtt zuhanjak, de az emberek égbe repeső lelkével is csak együtt emelkedjek. Ha pedig a romlásnak éppen ugyan az volna az útja, hogy a kövek emelkedjenek az emberek helyett, s az emberek omoljanak össze a kövek helyett, bizony annak az útnak a viszontagságaival is szépen megbékéljek. Te mit tudsz? – néztem rá aztán az ember és a kő közös erejének tudásával Göncösre. Én össze tudom rakni az összeomló köveket – mondta. Te mit tudsz? – kérdezett aztán vissza. Én lelket tudok fújni beléjük 34 – feleltem neki, hogy éppen eléggé ráncba szedjem magam ahhoz, hogy kellően gubancos legyek. Ha kôszáli kincsôr vagy, élesztôfûvel simogasd az élni kész követ, s földdel szórd meg a holtába készülô követ. Aztán gördüljön végig a föld színén az, aminek még érdesek az élei – mondta hát erre a Földneheze Törpe zsebében meglapuló Mindentudó Érc. Ha bolygó lidérc vagy, sárba dagaszd az élni kész követ, s szórd szét a szélben a porrá omlani kész követ. Aztán égesse szilárd formába a tûz azt, ami még alaktalan sár – mondta hát erre a Földneheze Törpe markába simuló Világonátlátó Kristály. Ezzel el is dőlt, hogy ágról kell szakadnunk, mert ha a hetedik égben a kövek pásztorai voltunk, az Ég alatt sem lehetett ám más a sorsunk. S hogy ha összeomló köveket terelgetünk, a veszendőség földi porával is lesz még beszédünk. S erre fel bizony a lidérceknek is szólniuk kell majd, amikor szó szót követ, hogy éppen a kő üsse azt, ami a kövön még kőnek megmarad. Ha gyönyörû a terhed, a föld is viselôs lesz veled – mondta Göncös, hogy biztasson és bátorítson. Ha bárányfelhô lehettél a hetedik égben, föld göröngye is lehetsz még a hetedik mélységben – mondtam neki, hogy a lelkére kössem: amíg a fények közé zuhanás a királysága, addig bizony a szédület lesz az udvartartása. A gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed – ajánlotta a figyelmembe Göncös, mert ő is csak úgy beszélt, ahogy a gyémántok ragyogása szédült. A három fény ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged – rágtam a szájába én is, mert akkor már én is csak azt mondtam, amit csak a kövek koccanásába kócolódva szólhattam.

(20)

A Földneheze Törpe, aki nálunk járt, hogy megossza velünk a mindentudó és világon átlátó jóslatokat, azt is hírül vitte ám mindenütt a tetejetlen fa hetedik magasában, hogy mostantól fogva már pásztorok készülnek az összeomló köveket összeterelni. Jöttek aztán csapatostul a törpék, hogy jó tett helyébe maguk is jót tegyenek. Előbb csak megismételték, amit nekünk tudnunk kellett. Hogy amit felraknak délig, leomlik estére. Hogy amit felraknak reggelig, leomlik délre. Erre fel mi is megismételtük, amit nekik tudniuk kellett. Hogy velünk együtt ők is tudván tudják a gyémántok ragyogásának szélkergető tanítását. Hogy javában megvan már az ideje minden dolognak az ég alatt. Hogy megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak, ha ideje van a kövek szétszórásának, mikor egyszer már ideje volt a kövek összerakásának. Hogy megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek, s megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak is, ha már éppen a kő szétszórásának útján akad tisztessége a kő kövön maradásának.35 Amikor mindezt megismételtük, eljött az ideje annak, hogy szavunkon fogjuk egymást. Azt kérdezték, hogy hol járunk mi itt, s hová indulunk most. Azt mondtuk, hogy a halál ellen bujdosunk.36 Erre azt válaszolták, hogy ami halált felraknak délig, az is csak leomlik estére. Hogy ami halált felraknak reggelig, az is csak leomlik délre. Hogy boldogan éljünk, de azért soha meg ne haljunk. Aztán azt adták nekünk útravalónak, amit a Mindentudó Érc adni javasolt. A Földneheze Törpék adtak egy aranypálcát, mellyel hármat-hármat kellett suhintani a négy anyaszélnek, hogy rögtön a fejünk fölött teremjen belőle egy arany kakastaréj. Aki tudta, amit az Ég aranyai tudtak. Aki látta, amit az Ég kristályai láttak. Aki éppen azt a szelet borzolta, amit a naposholdas paripák fújtak. Aztán adtak egy tarisznyát, amelyben hét egész világot el lehetett rejteni. Abba beletettünk aranyat, ezüstöt és gyémántot, hogy soha ne kóboroljon el mellőlünk az Ég köveinek nyája. Hogy addig se szenvedjen csorbát az égi pásztorkodás tudománya, amíg az Ég alatt lelket nem fújnak az omolva omladozó kövek rakásába. Aztán adtak három-három pár vasbocskort, hogy ha elolvad valamelyik pár vasbocskor a zuhanásban, még mindig legyen nálunk újabb pár. Mindentudó Ércből kovácsolták a bocskorokat, hogy ne csak húzása, hanem tudása is legyen a zuhanásnak, amíg az egeknél súlyosabban hasítanak, hogy röptükben is csak magukhoz vonzzák őket egyszerre a föld árkai. A Földneheze Törpék legtudósabb kovácsa készítette a bocskorokat. Azt mondta, három napig bírja az egyik pár vasbocskor. Újabb három napig a másik pár. Az utolsó pár pedig ízzé-porrá

Világ világát kapva kapván. Parány parányát tudva tudván. Irdatlan irtásokat várva várván

zúzódik, ahogy beledobban velünk a földbe. Derékig a földbe vág majd minket a zuhanás ereje, s akkor majd ügyesen ki kell mesterkednünk magunkat a talaj szorításából. De már ennek meg kell történni – mondtam ki kis szünet után fennhangon, amit mindenki eleve csak ugyanígy gondolt magában. Ha már ennek meg kell történni, ugyan tessék, de csak meg ne essék – mondta az egyik Földneheze búcsúzóul, hogy amit szól, azt hosszú útra kísérve mondja. S amíg az esendô meg nem esik, csak tanítsátok meg a Föld köveinek az Ég köveit – folytatta a másik, hogy ha szól, amit szól, víznek alámentére mondja. A suhanó kövek röptét az Ég boldog magasságaiban – tette hozzá a harmadik, hogy amit szól, szélnek felfuttára mondja.37 A gördülô kövek robajlását a Föld boldog mélységeiben – toldotta meg egy másik, hogy amit szól, hosszú út porára mondja. Mind a vízig szárazon – szólalt meg egy szomorúan alakot öltő bolygó li-

(21)

dérc, aki búcsúzóul aranypor szikrázó felhőjében szóródott körénk, hogy amit szól, köpönyeget venni mondja. Mind az éjig tündöklôn – szólalt meg egy csábítóan alakot öltő bolygó lidérc, aki búcsúzóul csiszolatlan gyémánt büszke éleit csillogtatta felénk, hogy amit szól, sűrű könnyek gombjainak mondja. Napról napra is derûsen elborulva – tudatták a Mindentudó Ércek. Napról napra is borúsan felderülve – jósolták a Világonátlátó Kristályok. (22)

Kapva kapok rajtad – mondhattam volna akkor már Pillának, ha tudtam volna, hogy egyszer még neki udvarol majd az egész udvartartásom, amelybe beleveszve egyre apróbb gubancok egyre apróbb gubancaiba gömbölyödve hagyom, hogy ezt az érzést szavak nélkül is szavakba öntse helyettem a gyémánt ragyogása. Túlonnan is túl, de még azon is túl. Hetedhét világnyi világok hetvenhét határán túl. Kapva kapok azon, hogy te is kapva kapsz rajtam – érezhettem volna, amikor útjára indult bennem a zuhanás. Amikor felfrissült bennem a szédület. Amikor alamizsnát vetettek nekem a mindentudó és világon átlátó jóslatok. Kitárulnak a szájak – üzente ő. Elnyelnek a szájak – értettem meg én. Nyelik a mérgüket – tette hozzá ő. Köszörülik a torkukat – tetéztem én. Ásít belôlük a mélység – fokozta ő. Kong bennük az üresség – ismertem el én. Tudván tudva, ha kitárulnak a szájak, akkor hamarosan kitárulunk mi is. Mert kitárulás az is, hogy egy garabonciás felhővé kerekedik. Kitárulás az is, hogy egy göncös forgószéllé kavarodik. Kitárulás az is, ha egy gubancos semmivé fodrozódik. Szakasztott úgy, ahogy szanaszét. Ahogy szakadatlanul is éppen. Ha félôs vagy, akkor féljünk – mondhatta volna Pilla, s azzal már ágról is szakadhatott volna. Ha kívánós vagy, akkor kívánjunk – mondhattam volna, mielőtt az Ég alatt felhővé kerekedtem volna.

(23)

Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Jövök. Azóta is jövök, egyre csak jövök. Mert ha már nem volt hova elillannom, hát a tojás héjába is szépen beillettem. Nincs hát mit tennem, el kell mondanom, amit értésre kell adnom, ahogy a beszédet is csak fel kell szabadítanom, miként kilenc év múltán a bölcsnek is csak felszabadítania illett szívének gondolatait és szájának beszédét. Nem tudva többé helyesről, helytelenről, hasznosról vagy károsról, és nem tudva már azt sem,

ággal-boggal

mások dolgában mi lenne helyes vagy helytelen, hasznos vagy káros. Hogy gondolatai megfagyjanak, teste szétáradjon, izma és csontja mind egybeolvadjon, s ne tudja, teste merre dől, lába hova téved. S hogy a szelet követve maga se tudja már, ő jár-e a széllel, vagy a szél jár-e ővele.38 Amint ágról szakadtam, tüstént szelet is vetettem, s a saját vetésemben rögvest forgószéllé kerekedtem. De forgószél képében is csak magamat kergettem, hogy aztán már magam se tudjam, közben én jártam-e a széllel, vagy a szél járt-e énvelem. Bizony nekem is megfagytak a gondolataim. Bizony nekem is szétáradt a testem. Izmaim, csontjaim bizony nekem is egybeolvadtak. Bizony én sem tudtam, testem merre dől s lábam merre téved. És erre aztán elkapott a zuhanás mámora. Úgy szakadtam az ágról, ahogy a fény hullik a tenger mélységes mélyére. Mint a farönk – egyszerűen. Mint a völgykatlan – mélységesen. Mint a homály – át nem derengve.39 A feladatod így az ajándékod is egyben. Menekülőben vagy, de közben őrző is vagy. Ágról szakadtál, de ezért gyökeret ereszthetsz. Ahogy a terebélyes fa hajszálgyökérből fejlődik, ahogy a kilencemeletes torony kupac földből emelődik, ahogy az ezer mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik.40 Úgy szakadtam az ágról, ahogy a Nap is alászáll a mélybe, hogy gazdagnál is gazdagabb csillagként a tenger mögé tűnjön, hogy onnan aztán bevilágítsa még az alvilágot is. Hogy onnan is csak megáldja a túlcsorduló kelyhet, hogy aranylóan árassza szét vizét és mindenüvé elvigye a Nap visszfényét. Kehely voltam, s kiürülni készültem. Ezzel az ürességgel a lelkemben szálltam alá, ha már alábuktam a hegyekből, hogy ágról szakadva a parázsló hamvak közül még a tüzeimet is szépen kimentsem.41

(24)

(25)

Hét nap és hét éjjel zuhantunk. Zuhanás közben a lidércek néha fénybe borultak. Én néha felhővé gomolyogtam. Göncös néha forgószéllé kerekedett, s minden felhőfoszlányommal együtt engem is maga előtt hajtott. Hajtott távolságon átkiáltani. Hajtott tündérhívó táncot járni. Égi lánggal eléd toppanni. Égi lángban csillagot hajtani. Hajtani, ha akar látni. Hajtani, ha tűzzé akar válni.42

(26)

Elmondom, mit kerestem a zuhanás hét napján és hét éjjelén az idő folyásából kitörve, de rögvest az idő örvényébe szédülve. Esendőségemben is szépen meg-

(27)

esve, de a zuhanást rejtve magamat is csak neked ejtve. A szelet követve, de azt sem tudva, még én járok-e a széllel, vagy már a szél jár énvelem. De ahhoz, hogy ezt én elmondjam, kellene ám egy alkalmas kérdés, hogy arra válaszolva a feleletet magam is illendően a délen virágzó vidékekre vezethessem. Nézz rám. Nézz Göncösre. Nézz Kecére és Pőrére. Nézz a Veszendőséget Fájlalókra. A Felhőkkel Táncolókra. A Kövek Pásztoraira. A Porszemek Legeltetőire. Az Enyészetben Részegülőkre. A Ragyogó Gyémántokra. Az izzó parazsakat felhabzsoló Naposholdas Paripákra. És kérdezz. Ne habozz. És ne habozz. Kérdezz. Ha benned is éppen eléggé virágba borul már a délvidék, akkor veled és általad is csak azt kellene és lehetne firtatni, hogy vajon ugyan milyen emberek volnának a párafelhők közt kóborló szerzetek. Várj. Mondom. Mondom. Várj. (28)

A virágzó délvidéken három jó barát arról beszélgetett egyszer, ki tudna társuk lenni társtalanságukban és ki tudna velük munkálkodni tétlenségükben. Hogy ugyan bizony ki tudna az Ég magasába emelkedni, a párafelhőkkel kóborolni. A végtelenben ugrándozni. Az életről megfeledkezni s az elmúlással meg éppen ugyan mit sem gondolni. S ha már feltettek egy kérdést, kérdően egymásra néztek. S ha már egymásra néztek, fel is kacagtak. S ebből a derűből akkor sem engedtek, ha az életüket már szépen lassan elengedték maguktól. Ha úgy takaróztak a sötétséggel, hogy eközben is csak halálnak halálával haltak. Ha pedig sirattak, akkor is dalt dúdoltak. Ha egyikük tovatűnt az életből, akkor is csak lantot ragadtak. Mit sem törődve, hogy ezzel bárkit is megbotránkoztatnak.43 Amikor egyikük halálnak halálát halta, s holtában is éppen a temetését várta, akadt egy bölcs arrafelé, aki követet küldött a gyászoló barátok társaságába. A követ kellően meg is ütközött viszont, mikor azt látta, hogy a halott barátai bizony lanton játszanak, és egyre csak derűsen dalolnak egykor volt társuk immáron meglelt, az életen túl is meglelt igazságáról. Miután a követ kérdőre vonta a szerinte illetlenül gyászoló lantosokat, s csak hányaveti válaszokat kapott, visszatért a bölcshöz, aki az útjára küldte. Ura elé kerülve aztán magától is egyre csak azt kérdezte: milyen emberek lehetnek ezek egyáltalán, ha már egyszer azt sem tudja, mit is mondhatna rájuk. A bölcs ezt hallva rögtön megvallotta: ostoba volt, hogy a követét elküldte, hogy osztozzon a két barát gyászában. Mert ők a határon túl vándorolnak, a

ággal-boggal

túlsó az innenivel pedig össze nem ér. Akik pedig a határon túl vándorolnak, azoknak nincs mit mérlegelni azon, hogy az élet vajon előbbre való volna-e a halálnál. Számukra a kezdet és a vég egybeér. Hiszen túl a világ szennyén kószálnak, és tétlen munkálkodva teszik a dolgukat. A dolgok alkotójához már úgy szegődnek ők, mint embertársaikhoz, ezért aztán egyre csak az Ég és a Föld egybeolvadt leheletében kóborolnak.44 Hogy miféle emberek volnánk hát? Semmifélék. Ami engem illet: én is csak azok közül vagyok, akiket a tetejetlen fa hullajtott le magáról. Nincs hát bennem semmi emberi, de soha nem is akartam volna, hogy legyen. Ami rabul ejt abból, amire az emberek képesek, az úgyis csak ajándék. Ahogyan az ő számukra is csak ajándék. Hiszen hozzájuk is csak a semmiből jött. Ahogy én is a semmiből jöttem hozzájuk.

(29)

Ahogy megörökítem hát azt, ami megörökítésre vár, magam is csak a semmi fodrozódásában fodrozódom, ahogy bennem is csak a semmi fodrozza önmagát tetszetős kis fodrokba. Üres hát a serleg, mely éppen belőlem csordul ki, s nincs ám egy fia tallérom sem, ahogy azt mondom, hogy rabolj ki.45 De mégis van ám mit rabolni tőlem. Azt lehet elrabolni tőlem, hogy nincs ám kitől mit remélnem, s mégis van ám mit megőriznem. Nincs kitől mit remélnem, így nincs egy emberfia sem, akit emberszámba lehetne venni, ha tőlem kellene kérdezni, hogy volna-e épp valaki, akit érdemes elsiratni. De ha nem emberekhez fordulok, fordulok egy csiga üresen maradt házához. Fordulok egy égbe szökő ág kacér hajladozásához. Egy önmagába kócolt virág buja virágzásához. Egy patak mélyén koptatott kő körül zúgó szertelen áradáshoz. Egy fák ágai közé zuhogó fénynyaláb foszladozásához. Egy erdő mélyén mintázott hópehely kósza kristályához. Egy korhadó fa korhadására vetett árnyékhoz. Egy levelek szövevényébe szőtt kusza szőtteshez. Ha éppen szavakat öltök egymásba, akkor az is csak ilyen szőttes lehet ám. Szőttes, melyet az erdő szőtt bele a maga rejtekébe. Szőttes, melyben levél rejtezik a patak csörgedezésébe. Szőttes, mellyel ágak ágaznak a kövek gördülésébe. Mert titkos tudás el nem tűnhet, varázsige el nem veszhet, szó nem szállhat föld ölébe, de ugyan bizony még akkor sem, ha a táltosok netán éppen halni térnek.46 Nincs hát bennem semmi emberi, de soha nem is akartam volna, hogy legyen. Hiszen magam is csak a tetejetlen ágak között ágazódó semmiből jöttem hozzájuk. Onnan, ahol bármekkora űr tátong is alattam, a Kilenc Főnix

(30)

hálójának szemein mindig szépen ellépkedhetek. Ha szólok, nem az emberekhez szólok hát, hanem az emberek sutba vágva is csak hűlt helyére pályázok. Ahogy a saját hűlt helyemen a Felhőkkel Táncoló varázsa is csak a semmiből jött hozzám, amíg ráztam a fát. Amíg fa rázta a földet. Amíg föld rázta a vizet. Amíg víz rázta az egész teremtett világot.

Ott, éppen ott, ahol a túlsó az innenivel össze nem ér. Ahol megesik veled az Ûr Tátongása. S ahol megesik velem az Ûr Kitöltése.

mo r é n a

1 Vö.: Lao-ce (Lao Tzu): Tao Te King, 20. (Weöres Sándor fordítása). Lao-ce ebben a tanításában vezeti el tanítványait legközelebb személyes érzéseihez, a világ rendjébôl kiszakadva átélt kínzóan különös élményeihez. Zûrzavaros a világ, még nincs meg a közepe, a látható rendje – jegyzi meg, s ezzel el is határolja magát a sokaság embereinek ragyogásától. Mint mondja: köztük ô inkább mozdulatlan marad, még csak jósjelet sem ad magáról, akár az újszülött, aki még csak nem is mosolyog. Nincs is miért mosolyognia: fáradtan bolyong, nincs hova megtérnie, s útja közben is csak azt éli meg, hogy az embereknek mind van fölöslegük, s csak ô olyan köztük, mintha elvesztette volna mindenét. Ezért marad hát nyughatatlan, mint a tenger, és hányódik egyre, mintha sose lenne megállása. De nincs más választása – állapítja meg Lao-ce, megvallva, s ezzel be is ismerve: más ô, mint a többi ember, mert ô bizony a magát Anyaként kínáló ôs-forrásból táplálkozik, s jószerével éppen ezt is tartja magában a legtöbbre. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán)

Vö.: Lao-ce: 39. Lao-ce vigasztaló szavakkal emlékeztet arra, hogy már az ôsidôkben is elérhetô volt az egység: az ég az egység révén lett tiszta, a föld az egység révén lett rendületlen, a szellem az egység révén jutott öntudatra, a völgy az egység révén lett tele, s minden létezô az egység révén született. Ha az ég nem lett volna általa tiszta, szétesett volna; ha a föld nem lett volna általa rendületlen, meghasadt volna; ha a szellem nem jutott volna általa öntudatra, semmivé válna; ha a völgy nem lenne általa tele, kiszáradna; ha a tízezer létezô nem általa születne, születés helyett elpusztulna. Ha mindez így van – folytatja Lao-ce –, akkor ezért lehet az, hogy az elôkelô a jelentéktelent tartja alapjának, a magas az alacsonyt tartja alapzatának. S ezért mondják önmagukról a fejedelmek és királyok: „Árva”, „Elhagyatott”, „Ellátatlan”. Nem azt jelenti-e ez, hogy a jelentéktelent tekintik alapnak? – teszi fel a kérdést Lao-ce, majd meg is jegyzi: ha egyenként számba vesszük a kocsi darabjait, az nem a kocsi. Ne vágyakozzunk hát a jáde ragyogására, legyünk inkább egyszerôek, akár a kô – jelenti ki végül. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán) 2

Vö.: Csuang-ce (Chuang Tzu): A Virágzó Délvidék Igaz Könyve II/3. (Dobos László fordítása). Csuangce egy ízben a Taót elhomályosító törpe igazságokról és az ékesszólással elhomályosított beszédrôl tesz említést. Mo Ti és Konfuciusz követôinek egyik nézetkülönbségével példálózik, majd megjegyzi: a vitatkozók jobban tennék, ha a saját igazuk bizonygatása és a másik tévedésének cáfolgatása helyett inkább a józan eszükre hallgatnának, s belátnák: nincs olyan létezô, aki ne lenne a másik, és nincs, mi ne lenne önmaga. S ahogy ezt végigmondja, a másik és magunk életre keltésének tanítását sem hallgatja el: ez pedig szerinte annyit tesz, hogy tudnunk kell, a másik önmagunkból lép elô, s mi magunk a másik nyomán vagyunk. Mi igaz emitt, hamis lesz amott, s mi itt hamis, ott már igazzá lett – folytatja, hogy aztán megállapítsa: a bölcs nem ebbôl indul ki, hanem önmagát az égi természetesség fényénél követi. Ô maga a másik, a másik ô maga. S ha már mindezt szóra bírta, a Tao tengelyét is szóba hozza: ennek pedig azt a tételt mondja, hogy a másik nem a magunk ellentétpárja. Ez volna hát az a tengely, mely a körforgás közepébôl válaszolgat végeérhetetlenül – hozza végül tudomásunkra. 3

Vö.: Csinosomdrága (magyar népmese). Csinosomdrága az, aki két testvérével, Hamisanpajkossal és Széplegénymákossal a király fele királyságáért és a szép lánya kezéért útnak indult, hogy valahogyan megkeresse a királynak a híres naposholdas paripát. Ô lesz az, aki testvérei közül a legmesszebbre jut, mert ôt ugyan hiába veszejtenék el, még csontja sem hullik. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 4

Vö.: A szélkötô Kalamona (magyar népmese). Rontó az a mihaszna legény, aki azt üzeni az anyjával a királynak, hogy ô bizony elmenne a szélkötô Kalamona megkötözte szelet eloldani. Eleinte nem úgy tetszik, mintha súlya lenne a szavának, de ahogy a követségben járva az anyja a király sírva síró, éppen már a halálán lévô kisgyerekét szépen meggyógyítja, rögtön meg is lesz a becsületük, s nem is tartóztatnák ám Rontót, hogy útnak induljon s táltosával a Kôszáli király elé járuljon, hogy tôle is csak útbaigazítást kérjen. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 5

mo r é n a

Vö.: Vision Of A Landscape – az Ira Vision Of A Landscape címû albumának második száma

Vö.: Szántottam gyöpöt (magyar népdal)

Vö.: Én rázom a fát… (szerelmi kötést kérô ráolvasás) - parafrázis

Vö.: Menj a holtakhoz… (betegséget megelôzô ráolvasás) - parafrázis

Vö.: Vetem zöld szemre, kék szemre (megbabonázás elleni ráolvasás) - parafrázis

Vö.: Csángómagyar, csángómagyar (csángó népdal)

Vö.: Az égig érô fa (magyar népmese). Az égig érô fa, amelyiknek minden levele egész országot tesz ki, egy királykisasszony virágoskertjének kellôs közepén áll. Rengeteg kérôje van a királykisasszonynak, de ô nem akar férjhez menni, mert nem akarja elhagyni se az ô édes apjaurát, se a virágoskertjét, se az égig érô fát. De ahogy egyszer fennhangon is megvallja a maradhatnékát a virágoskertnek és az égig érô fának, nagy, erôs fergeteg kerekedik. Nem tudni, hová tûnik a királykisasszony, de a király álmában meglátja, hogy a fergeteg az égig érô fa tetejére, ott is a kilencfejû sárkány várába ragadta a lányát, s ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi. Nincs mit tenni, kihirdetik hát a nehéz vállalkozást a királykisasszony megszabadítására. De ennek a sárkány legyôzésénél is elôbb az adhatja a legelsô nehézségét, hogy az égig érô fának a király álma szerint akkora levelei vannak, hogy mindeniken elfér egy egész ország – így aztán nehéz fellelni azt, aki nemcsak legyôzni képes egy sárkányt, hanem elôtte még annak is utána tud járni, éppen melyik országnyi falevélen találhatja meg a kilencfejû sárkány várát. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 13

Vö.: Pequeno G-nesis – a Prunos Aun Duermes címû albumának elsô száma

Vö.: Lao-ce: 21. Lao-ce arról is beszél, hogy a hatalmas erény változatai egyre csak az utat követik, holott ugyan az út önmagában véve még nemigen volna más, mint árny és köd: köd és árny, hol képek rejlenek, árny és köd, hol dolgok rejlenek, mélység és köd, hol magvak rejlenek. Ezekben a magokban mégis ott van az igazság, melynek az ôskortól máig nem kallódott el a neve, s általa megnevezhetô mindennek a kezdete. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán) 15

Vö.: Lao-ce: 15. Lao-ce arról is beszél, hogy hajdanában az írástudók legjobbjai éppen azok voltak, akik észrevétlenek maradtak, s éppen ettôl lettek a legcsodálatosabbak. Mert titokzatos erôk hatották át ôket, s ezért senki sem tudta kiismerni ôket. Óvatosak voltak, mint aki télen folyamon kel át; aggodalmasak, mint aki tart a szomszédaitól; méltóságteljesek, mint aki vendégségben jár; engedékenyek, mint a jég, amely éppen olvadni kezd; egyszerûek, mint a megmunkálatlan fadarab; mindent befogadók, akárcsak a völgy; és átláthatatlanok, akár a zavaros víz. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán) 16

Vö.: Lie-ce (Lie Tzu): Az Elomló Üresség Igaz Könyve II/3. (Dobos László fordítása). Lie-ce mesterének, az öreg Sangnak a tanításaiból megtanult a szelek szárnyán repülni, így aztán hazarepült tôle. Hallott errôl Jin Seng is, aki aztán folyton a repülés tudományáról faggatta Lie-cét. Ahogy a faggatózásával célt nem ért, haragjában odébbállt, hogy aztán kíváncsiságától ûzve-hajtva megint csak visszatérjen. Erre Lie-ce elmondta neki, hogyan is volt, amikor ô a mesterénél tanult, s kilenc évébe telt, hogy szívének gondolatait és szájának beszédeit felszabadítsa, de mire mindezt elérte, már azt sem tudta, hogy teste merre dôl, lába hova téved, így repülhetett aztán a széllel keletnek, nyugatnak, mint a száraz falevél. Ahogy ezt mind-mind felidézi, Lie-ce megrója tanítványát. Szemére veti: alighogy tanítványul szegôdött

mo r é n a

hozzá, már háromszor gerjedt haragra ellene. Ha pedig a teste még a levegôt sem állja, tagjai pedig még a földdel sem bírnak, hogyan is akarhatna így az ürességben lépkedni és a széllel repülni – szegezi a kérdést tanítványának Lie-ce. 17

Vö.: A házasodni indult királyfiú (magyar népmese). Földneheze, Mindentudó és Világonátlátó három csodálatos erejû és tudományú kutya, akik egy erdei tisztás közepére rakott, három ôsz öregembertôl egyenként kapott három gyûrûbôl születtek – miután a házasulni indult királyfi a harmadik ôsz öreg tanácsát megfogadva egy egész éjszakát egyedül töltött el azon a tisztáson. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 18

Vö.: Hol volt, hol nem volt... (magyar népmesei sztereotípia). A szófordulat eredete után kutatva feltétlenül érdemes utalni a wu szó jelentéseire a kínai nyelvben. A nemlét jelentésû wu szó folytán ugyanis eleve adva van néhány nyelvészeti indíttatású, a kínai szakirodalomban felbukkant felvetés – s ezek egyike azon alapul, hogy a wu szó nem valaminek a hiányát vagy abszolút nemlétét jelöli, hanem azokat az isteneket vagy szellemeket, amelyek bár nem láthatók és nem hallhatók, valahol mégis léteznek. Ezek folytán nem meglepô, hogy a sámán (wu) és a nemlét (wu) szó etimológiailag is rokonságban állhat egymással, s ebben a tekintetben távoli analógiaként érdemes figyelembe venni továbbá a magyar táltosok rejtezésének hagyományát is. A kínai nyelv egy újabb összefüggést is felvet: a holló (wu) és a sámán közötti kapcsolatot. A holló a kínai mitológiában égi küldött, s így valószínûsíthetô, hogy az égi jelek értelmezésekor is kapcsolatba hozták a sámánokkal. A wu szó legôsibb formájában mindemellett ugyanarra a jóslócsontokon szereplô formára is visszavezethetô még, mint a tánc jelentésû wu szó. A wu (sámán) egyik archaikus formája továbbá meglehetôsen hasonlít a (wu) harcos egyik korai alakjára. (Kósa Gábor Samanizmus a Tang-kor elôtti Kínában címû tanulmánya nyomán) 19

Vö.: Márton Szép Ilona (magyar népdal)

Vö.: Rege a világegyetemrôl – nganaszán teremtésmonda (Csepregi Márta fordítása). A kövek a föld nehezékei, az ô moccanatlan erejük tartja egy helyben azt az új földet, amely a föld istenének elsô nászából szült gyerek, egy ember szülte fûszál sokasodásából született meg. Mert ahogy a fûgyereket a föld istene az egész földet elborító jégre tette, három napra rá fû hajtott ki a jégen, s a jeges világ gyepesedni kezdett. A fûvel betakart jég világa lett hát az az új föld, amelyet meg kell védeni a szárnyas istenek támadásától. A föld védelmét a föld istene, a Fehérember a második nászából született fiára, az Újföld rénistenére bízza, aki a szárnyas rénistenektôl elôször még szarvak nélkül igyekszik megvédeni a földjét, de aztán, mikor kiderül, hogy szarvak nélkül nem tudja felvenni a küzdelmet a szarvakkal támadó szárnyas rénistenekkel, szarvat kér apjától, a Föld istenétôl. A Fehérember erre kinyit egy vasból és ezüstbôl készült ládát. Kivesz belôle egy nagy követ, s azt az Újföld rénistene fejére teszi. Abból lesz a fiának az egyik szarva. Aztán kivesz a ládából egy mamutagyarat, azt is a fia fejére teszi. Abból lesz a fiának a másik szarva. A szarvakkal verekedni induló rénisten ezek után szépen meg is védi az új föld birodalmát a szányas rénistenektôl, így aztán az új föld lassan el is kezdhet már benépesedni. A Fehérember újra együtt hál hát minden szemes állat, minden csúszómászó féreg és minden repülô madárnak az anyjával. A harmadik nászból születô két ikergyerek közül az egyik egy leányka, a másik egy fiúcska. Belôlük és általuk népesedik be az Újföld, amit az Újföld szarvas rénistene tart meg az embereknek. De eljön az az idô is, hogy egyszer az emberekhez forduljon a rénisten, hogy elpanaszolja nekik, milyen nehéz már a szarva, és segítséget kérjen tôlük. Ahogy az emberek megtisztítják Újföld rénistenének szarvait, mint minden rén, ô is rángatni kezdi a fejét. Messzire repülnek hát a szarvairól leszakadó bôrdarabok. Ahová a kôszarváról való kôdarabok hullanak a földön, ott köves hegyhátak keletkeznek. Látja ezt Fehérember, a föld istene, s azt mondja erre a fiának, hogy a kôszarváról széthullott kövek bizony maradjanak csak ott, ahol vannak. Elmagyarázza fiának, hogy az új föld még nagyon könnyû, de ezek a kövek most kicsit súlyosabbá teszik. És ez nagyon is jól van így – teszi hozzá –, mert

mo r é n a

ha a föld a kövektôl meg nem súlyosbodna, még le is eshetne a helyérôl, ha véletlenül megmozdulna. A kövek viszont nehezek, nem hagyják, hogy mozogjon. Ettôl van hát az, hogy azóta a föld mindig egy helyben tud maradni. 21

Vö.: Gyöngyvirág Palkó (magyar népmese). A csodatevô erejû, szakállára felkuporodva elsuhanó törpe Törpeország királyának lányát óvja és védi – késôbb pedig szolgálatainak jutalmául ô lesz a Nap és a Hold között uralkodó Gyöngyvirág Palkó birodalmának udvarmestere. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 22

Vö.: Mese az égig érô cseresznyefáról (magyar népmese). A csillagportól tündöklô égi köpenyt Józsi, a király szolgája látja meg az ég országútjain kóborolva. Józsi vállalkozik ugyanis arra, hogy a király kedvéért felkapaszkodjon az égig érô cseresznyefára és arról annyi cseresznyét rázzon, hogy a király egyszer jóllakhasson belôle. Ahogy a dolgát elvégzi, még szétnéz az égbe magasodó fán szétkanyargó országutakon. Ahogy ott járkál, a szépen eldolgozgató csillagokat is megtalálja: lát egy aranykotlót aranycsirkéket terelgetni, azt gondolja, alighanem a Fiastyúk ez, aki éjjel az égi mezôn tanyázik, nappal meg az égig érô fán kapirgál a csillagpislenkékkel. Aztán odébb látja ám, hogy egy kaszás a harmatos füvet vágja: gúnyáján csillagok tündökölnek, minden suhintásra csillagport szikrázik a kaszája. Ahogy megkérdezi a kaszást, hogy ki volna hát ô: az azt mondja neki, ô bizony a Kaszáscsillag, s száz csillagból ragyog. S mert az égen fû nem terem, ide jár hát szénát csinálni a mennyei állatoknak, a Kosnak meg a Baknak. (Sipos Bella gyûjteménye nyomán) 23

Vö.: Csuang-ce: II/3.

Vö.: Shine On You Crazy Diamond – a Pink Floyd Wish You Were Here címû albumának elsô száma

Vö.: Tündér Erzsébet (magyar népmese). A szegény ember legkisebbik fia a színarany búzát megrabló harkályt üldözve sûrû rengetegbe kerül, ahol egy óriás veszi a gondjaiba: s úgy gondoskodik róla, hogy ha csak valamit kíván a legény, az óriás beleírja a kívánságát a porba, s mindjárt mindene meglesz. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 26

Vö.: Lao-ce: 1. (Karátson Gábor fordítása)

Vö.: Weöres Sándor–Pásztor Béla: A garabonciások énekeibôl, 5.

Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Epilógus

Vö.: Mirkó királyfi (magyar népmese). Az istállóban paripák között válogató Mirkó királyfinak egy ôsz öregasszony azt a tanácsot adja, kérje el az apjától a csontkürtöt, mert ha abba belefúj valaki, hazatér az aranyszôrû ménes; az apja ezek után meg is mondja neki, hogy a csontkürtöt a hetedik pince vakablakába vakolva találja. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 30

Vö.: Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina 4.

Vö.: Kelemen kômûves (ószékely népballada). Déva vára az, ahová a kövek naphosszat tartó összeomlása befészkeli magát. A fél véka ezüstért, fél véka aranyért munkába álló tizenkét kômûves végül abban marad: akinek a felesége legelôbb közéjük jön, azt szép gyöngén megfogják, vérét ontják, tûzbe dobják, hamvait pedig a mészbe keverik, hogy azzal állítsák meg a falak összeomlását. Kômíves Kelemen aztán azzal próbálja megállítani az éppen Déva vára felé hajtató feleségét, hogy az Istenhez fohászkodik. Két fenevadat támasztat az asszony elébe, de ô azokat bántatlanul elkerüli, támasztat

mo r é n a

aztán elébe fekete felhôt, de ô attól sem retten meg, támasztat elébe végül apró köves esôt, de az sem állja az asszony útját, aki ennyi fáradsággal is csak azért ér célhoz, hogy a leomló kövek pusztította várban megégessék és kô közé rakják. Ahogy a véráldozatot meghozzák, a kômûvesek a falakat olyan magasra rakják, hogy ott már az angyalok zengését is szépen meghallják. A kôfalakba rakott asszony egyszer aztán még a kicsi fiát is meglátja, aki Kômûves Kelemen szavát megfogadva csakis azért jön a magas falak elé, hogy valahogyan mégis az anyja szaváért könyöröghessen az áldozati vérbôl magasba szakadt köveknek. Amint a fia könyörgését meghallja, az asszony szíve bánatában meghasad, de úgy, hogy ahol a szíve meghasad, ott a föld hasadéka is kitárul, abba a hirtelen kitárult árokba pedig már a kicsi fiú is menthetetlenül beleszédül. 32

Vö.: Csoóri Sándor: Jöhet-e még? (esszé). Nagyítás, I. évfolyam, 2. szám, 2009. dec. 23., 1–3. o.

Vö.: Csoóri Sándor: Jöhet-e még?

Vö.: Fábólfaragott Péter (magyar népmese). Amikor csatában legyôzik Fábólfaragott Pétert, s aztán rögtön földbe is teszik, jön két aranyökör. Az egyik napkeletrôl, a másik napnyugatról jön. Ahogy megérkeznek, addig hányják a földet a szarvukkal, amíg Péter holttestét meg nem találják. Az sem riasztja meg ôket, hogy Pétert lenyakazták a csatatéren, inkább kérdezgetni kezdik egymást. Megkérdezi az egyik a másiktól, hogy ô ugyan mit tud. Az egyik azt mondja: ô annyit tud, hogy a testet össze tudja ragasztani. A másik azt mondja, ô annyit tud, hogy lelket eresszen a testbe. Ekkor az egyik összeragasztja a szétszabdalt testet, a másik pedig lelket fúj belé. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 35

Vö.: A Prédikátor könyve: 1, 1–14; 3, 1–8. A Prédikátor a hiábavalóságot kezdi emlegetni, de azzal a lendülettel aztán arra is hamar kitér, hogy bizony mégsem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott vagy hogy a füle eleget hallott volna. De ha így van, akkor sem árt tudni – teszi hozzá –, hogy ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: hiszen semmi sem új ám a nap alatt. S ahogy idáig jut, azzal a kijelentéssel sem fukarkodik, hogy ô viszont látott mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, hogy számára bizony mindebbôl csakis az derülhessen ki, hogy minden csak hiábavalóság és szélkergetés. Ahogy azonban a hiábavalóság és a szélkergetés múló, de mégis örök mintázatát egyremásra kirajzolja, az idônek a sorát is szépen kiadja. Azt mondja, hogy mindennek megvan az órája és minden szándéknak megvan az ideje az ég alatt. Azt mondja, van ideje a kô eldobásának és ideje a kô összeszedésének; van ideje a az ölelkezésnek és ideje az öleléstôl való tartózkodásnak. Azt mondja, van ideje az eltépésnek és ideje a megvarrásnak; van ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. 36

Vö.: Tamás kocsis (magyar népmese). Oktalan Tamás, a király halálra üldözött, égre-földre keresett kocsisa mondja menekülés közben egy rengeteg nagy erdôben egy öregasszonynak, hogy ô bizony a halál ellen bujdosik ott, ahol a madár se jár. Menekülnie pedig azért kell, mert a királykisasszony menthetetlenül beleszeret abba, hogy az aranyszôrû paripákat ô oktalanul is csak fordítva fogja be a hintóba, hogy aztán a lovak a hintóval így is szélnél sebesebben repüljenek. Ahogy a királykisasszony szerelmét egy aranytulipán szirmainak kinyílása elárulja, a király a lányát elevenen befalaztatja, a kocsisát pedig hóhér kezére adja. Ahogy Tamás elmenekül, hogy a halál ellen bujdosson, a rengeteg nagy erdô öregasszonya az ô szomorú történetét hallva ad neki egy kalapácsot, hogy azzal bizony könyörtelenül összerontsa a szerelmét bebörtönzô kôfalakat. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 37

Vö.: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek (magyar népdal)

Vö.: Lie-ce: II/3.

Vö.: Lao-ce: 15.

mo r é n a

Vö.: Lao-ce: 64. Ami nyugalomban marad, azt könnyû megtartani; ami még jósjelet sem adott magáról, arról könnyû tervet szôni; ami törékeny, azt könnyû szétzúzni; ami pedig parányi, azt könnyû szerteszórni – hívja fel a figyelmet Lao-ce, hozzátéve: rendet teremteni lehetôleg akkor kell, amikor még nincsen felfordulás. A terebélyes fa is hajszálnyi gyökérbôl fejlôdik, a kilencemeletes torony is csak egy kupac földbôl emelôdik, az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdôdik – hozza fel bizonyságul. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán) 41

Vö.: Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Zarathustra elöljáró beszéde/1–2. (Kurdi Imre fordítása). Tíz évet tölt a hegyek között Zarathustra, miután elhagyta szülôföldjét és a szülôföld tavát: s ott egyre csak a saját szellemét és magányát élvezi. Amint azonban valami megváltozik a szívében, felserken a vöröslô pirkadattal, kiáll a Nap elé, s arról beszél neki, hogy éppen az ô nyugodt szemmel elé pislákoló példáját szeretné követni azzal, ahogyan leereszkedik újra a mélybe. Úgy bukna alá, szállna alá hát a lába alatt fekvô földekre, ahogy a Nap is megcselekszi ezt esténként – de elôbb még áldást kér arra a túlcsorduló kehelyre, melyben önnönmagát ismeri fel. Áldást kér a kehelyre, hogy aztán aranylóan áraszthassa vizét, s hogy aztán ezzel is mindenüvé elvigye a visszfényét a Nap gyönyörûségének. Mielôtt pedig végleg alábukna a mélybe, ehhez az áldást kérô szavaihoz már csak annyit told hozzá, hogy a kehely bizony ürülni szeretne ismét. 42

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Tündérleány (szöveg: Grandpierre Attila)

Vö.: Qat Market – a Speed Caravan Kalashnikov Love címû albumának negyedik száma

Vö.: Csuang-ce: VI/4. Csuang-ce mesél egyszer a három jó barátról – név szerint Ce Szang Huról, Meng Ce Fanról és Ce Csin Csangról –, akik Konfuciusz kíváncsiságát is felkeltették. Ôk voltak azok, akik azon tépelôdtek olykor, ugyan bizony ki tudna társuk lenni társtalanságukban, és ki tudna velük munkálkodni tétlenségükben. Hogy ugyan bizony ki tudna az ég magasába emelkedni, a párafelhôkkel kóborolni, a végtelenben ugrándozni, az életrôl megfeledkezni, s az elmúlással meg éppen ugyan mit sem gondolni. Ce Kung volt pedig az a követ, akit Ce Szang Hu temetésére Konfuciusz elküldött, s aki az ott látottakon nagyon megütközött. De az ô zavaros elbeszélése ébresztette aztán rá Konfuciuszt arra is: ostoba volt, hogy Ce Kungot elküldte, hogy osztozzon Meng Ce Fan és Ce Csin Csang gyászában. Mert ôk bizony a határon túl vándorolnak, a túlsó az innenivel pedig össze nem ér – mutatta be Csuangce, mire ébresztette rá Ce Kung ostobasága Konfuciuszt. 45

Vö.: Weöres Sándor–Pásztor Béla: A garabonciások énekeibôl, 5.

Vö.: Kalevala – XVII. ének – Antero Vipunen (Rácz István fordítása). Ahogy a vénséges vén Vej-nemöjnen varázserôs verseket Tuonela tanyájáról, Manala mély hajlékából nem szerezhetett, egy vándortól azt azért megtudhatta, hogy ha akar, honnan szerezhet száz meg száz verset: hiszen szerezhet ám varázserôs szavakat táltos tátott torkából, Antero Vipunen szájából, de még azon túlonnanról is, a hatalmas hôsnek éppen a hasából. De odáig bizony csak úgy juthat, ha elôször fut asszonyoknak varrótûvel vert csapásán, másodszor megy férfiaknak kardokkal kirakott útján, harmadszorra pedig úgy halad, hogy hôsök harci bárdjának éle lesz az ô töretlen ösvénye. Ahogy aztán Vejnemöjnen Vipunennek valahogyan már a szája széléig jutott, rögtön a tátott torkába is tántorult, s ha már a táltos testébe elért, ott minden zugot megjárt a bodros belekben, de kószált még éppen a kényes zsigerekben is, s addig-addig merészkedett, addig rendezkedett, amíg maga körül az ôt elnyelô testben egy kovácsmûhelyt is szépen berendezett. Ahogy Vipunen, a versek tudója füstös szént érzett a szájában, parázs perzselését sziszegte a nyelvén, s hozzá még vas salakját is fuldokolta a torkán, bizony, szabadult volna a belé férkôzött, bûvös szavait eltanulni vágyó vándortól. De Vejnemöjnen erre bizony csak azzal fenyegette, hogy míg Vipunen varázsigéit meg nem hallja, üllôjét még mélyebbre teszi, egészen Vipunen szívének kellôs

mo r é n a

közepébe. De ha ez nem lett volna elég, fenyegetését még egy szépen szóló vallomással is megtoldotta: s azt ugyan Vipunen elôl el nem hallgatta, hogy szerinte bizony titkos tudás el nem tûnhet, varázsige el nem veszhet, szó nem szállhat föld ölébe, még akkor sem, ha a táltosok bár halni térnek. Ekkor Vipunen, a vén vajákos szavainak kincsesládáját végül kinyitotta: mondott mély eredetigéket, örökségét ôsidôknek, mit nem dalol minden gyermek, de még felnôtt férfi sem érthet meg az esendô esztendôkben, az éppen veszni induló idôkben. De ahogy Vipunen elmondta mindennek kezdetét, egész világ eredetét, megállt a Nap, hogy hallgassa, felkelt a Hold, hogy figyelje. Mire aztán Vejnemöjnen elég szót szerzett, Antero Vipunen torkát tágasabbra táratta, s tudással telve a táltos tátott torkából éppen bizony úgy szökött el, mintha csak aranymókus futna, mintha csak aranyszôrû nyest nyargalna.

Ízig-vérig ...Ha rajtam múlna, inkább azt mondanám, hogy mámor. Inkább azt mondanám, hogy mágia. Inkább azt mondanám, hogy magasság. Akármilyen szóval. Minden más szó helyett. Bármiféle szó nélkül...

Ahol a hulló levelek rejtve rejtegetnek, ugyan még a fák is sírnak. De túl van ám az a világ erdején. De innen van az még a bánat mezején

Hét nap és hét éjjel kóboroltunk az Ég és a Föld egybeolvadt leheletében, amíg egyre csak zuhantunk. Már az első napon hármat-hármat suhintottam az aranypálcával a négy anyaszél felé. Kakastaréj termett hát előttem. A fejem magasságában lebegett mellettem. Ahogy mi zuhantunk, úgy zuhant bizony ő is. Ott zuhant mellettem Göncös is. Ott zuhant mellettem Kece is. Ott zuhant mellettem Pőre is. Ha volt már jó csillagunk, hogy zuhanásba szédült utunkon ő is csak elvezessen, hullócsillag lett ő is menten. Én ugyan itt vagyok, de amíg itt vagyok, minden nappal csak eltelik egy nap – köszönt ránk jó csillagunk, az arany kakastaréj. Egyet sem szólok, holott azt is lassan mondom – bökte ki elismerően Göncös rögtön, hogy szó reptében is csak szót kövessen. Egyet mondok, habár ugyan kettô lesz belôle – válaszoltam neki, hogy a figyelmemmel együtt magamat is mindjárt megosszam. Hol voltam, hol nem voltam – mondta a kakastaréj. Túlonnan is túl, de még azon is túl – ismertem el máris az igazát.

(1)

(2)

Hogyan zuhanjunk? Úgy, mint a szélvész, vagy úgy, mint a gondolat? – kérdezte aztán az arany kakastaréj. Csak úgy, hogy se a kincsek kôszáli ôrében, se a parázson bolyongó lidércben hiba ne essék – mondtam neki. Aztán hová lesz érkezésünk megérkezni? – kérdeztem. Ha nektek volnék, az Ég alatt csakis az Árkok Földjére tartanék – mondta az arany kakastaréj. Miért pont oda? – kérdezte Kece. Az Árkok Földje az a föld, ahol még mindig megvan a kellô tisztessége a zuhanás méltóságának. Mert ez az a vidék, ahol a legtöbb összeomlást élték túl valaha is az Ég alatt. Mielôtt még végleg leomlottak volna a kövek, itt már akkor is árkok szabdalták a világot, hogy bármikor bárki elôtt irdatlanul is csak megnyílhasson a föld. Itt húzódnak meg az Árkok Barázdálta Arcok is. Ôk lesznek tán azok, akik a leginkább meg fogják érteni a zuhanásotokat. Zuhantak már ôk is éppen eleget, amikor nap nap után újra meg újra egyre csak elnyelte ôket a föld és a kikelet – mondta az arany kakastaréj. Mit kell tennünk ahhoz, hogy éppen oda zuhanjunk? – kérdezte Pőre. Vezetnélek titeket én is, de egyedül nem megy. Ajánljátok fel a zuhanásotokat inkább az Ég-Föld Szellemének. Végtére is a zuhanás sem más, mint felajánlás. Felajánlod azt, amit neked terem, annak, aki minden mást megteremtett.47 Hiszen amíg csak zuhansz, egyszerre tiéd az Ég, tiéd a Föld – tiéd az egész teremtett világ. De aztán az Ég-Föld Szelleme dönti el, hogy ugyan bizony mivé és kié legyen a zuhanásod – mondta a taréj. Hogyan ajánlhatnánk fel a zuhanásunkat éppen a Földnek? – kérdeztem. Hét nap és hét éjjel mesélek nektek az Árkok Földjérôl. Mondok meséket, melyekkel ezen a földön múlatják az estéket. Beszélek dalokról, melyekkel ezen a földön ôrzik a titkokat. Ennél jobb ajánlással én sem kedveskedhetek – mondta az arany kakastaréj.

(3)

A zuhanás első napján az arany kakastaréj arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott még a fák is sírnak. De ahol a hulló levelek rejtegetnek, az is jóval túl van már a világ erdején. De még az is jóval innen van a bánat mezején.48 Az első nap éjjelén arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott már nem onnan hajnallik, amerről hajnallott. Hogy kivetették már az elfogató hálót, hogy elfogják a vándort, mint egy útonállót.49 A második napon arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott nem úgy van most, mint volt régen. Nem az a Nap, de nem is az a Hold süt az égen. De ha netán azt gondolnád, hogy az eső esik, csak a szemed lesz, ami könnyezik.50

ízig-vérig

A második nap éjjelén arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott a tavaszi szél vizet áraszt, de még bizony utat is száraszt, amíg minden madár társat nem választ. De a fátyol nehéz gúnya, mert azt a bú földig nyomja. Lépnek hát egymás árnyékára, így mennek hát egymás hajlékába.51 A harmadik napon arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott hamar elbomlik a világ minden erőssége, hamar múlik s változik a szépsége. Hamarébb a füstnél széled el minden erőssége, de szélvésztől terjed el az ő dicsősége.52 A harmadik nap éjjelén arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott a kelő Nap és a lemenő Hold között olyan szarvas jár, hogy egyik lába a Napban, a másik a Holdban tapos. Egyik lába az erdőben, a másik a tengerben toporog. Jobb oldalán nagy szén ég, bal oldalán köd sötétlik. Szeme előtt hajnal virrad, utána meg éjjel szakad.53 Ahogy aztán az arany kakastaréj ezt kimondta, mindannyiunk lábáról lehullott a vasbocskor talpa. Ahogy pedig szétmállott a talpnak a vasa, hamar utána hullott az első váltás vasbocskor maradéka. A zuhanás negyedik napján az arany kakastaréj arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott a Nap az apa,54 de neki is csak a harang a rangja.55 Hogy a mozdulatlan tájban minden áll, csak a kastély inog, miközben felrepül. A negyedik nap éjjelén arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott a földre leszálló emberek ássák fel a kerteket. S ha felássák a lassan málló arcokat, egyszer még megtalálják a behavazott partokat.56 Az ötödik napon arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott a fehér alagútban hosszú ugyan a repülés, de mégiscsak a megsebzett lélekhez ér el a megérkezés. Hogy repül a kő, megy a Föld körbe, de az egyenesről is kiderül, hogy görbe.57 Az ötödik nap éjjelén arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott nem érthetsz semmit, csak azt érzed, hogy megnyílt a föld. Hogy az értelmed kettős értelem, mert a civilizáció túltesz az életen. Hogy a test repül, de a lélek csak hálni jár, mert már a halál is csak az állam szolgálatában áll.58 A hatodik napon arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott az idők leteltével az egek meghasadtak, s mindörökre tajtékzó erők szálltak a Földre. Hogy utolsó utániak a pillanatok, s az égen kihunynak a csillagok. Hogy az utolsó álom a végső utazás, amíg időtlen időkben örök a zuhanás.59 A hatodik nap éjjelén arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott semmi nem történik újra, mert valami végleg megváltozik, miközben éppen ugyan hangtalanul összeomlik. Mert évmilliók jönnek az ember után, de a félelem bére csak ennyi. Így a legjobból a legtöbb kell, de ez is jobb, mint a semmi.60

(4)

Ahogy az arany kakastaréj ezt kimondta, mindannyiunk lábáról lehullott a második váltás vasbocskor talpa. Ahogy pedig szétmállott a talpnak a vasa, hamar utána hullott a vasbocskor maradéka. (5)

A hetedik napon az arany kakastaréj arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, ott az egek lángba borulnak, és halkan megcsörren majd egy karkötő. S örökké elmegyünk, pedig sehol sem várnak ránk, amíg mindig csak képeket hagyunk magunk után.61 A hetedik nap éjjelén arról beszélt, hogy ahová zuhanunk, oda lángban zuhanó testtel merülünk a köpött képek, vakuló életek, halkuló vázak, ömlő formák, röpülő mázak és forduló fények közé. Hangot szólítva szóló álomban hallani régi dob szavát, hangot szólítva látni égi farsangját.62 Ahogy ezt az arany kakastaréj kimondta, el is jött az igazság pillanata. Igazságot köztünk pedig csak az Ég-Föld Szelleme tehetett, hogy eldőlhessen végre, mivé lehet a zuhanásunk: az Ég martalékává vagy a Föld jussává, s ha már netán a Föld jussa lennénk, akkor szállásunk bizony a világ erdejében vagy inkább a bánat mezején lenne-e. Meglassult a zuhanás lendülete, mígnem egy felhőn megtelepedve leltünk nyugalomra. Ahogy aztán az egyik felhőn elüldögéltünk, egyre csak a körülöttünk gomolygó többi felhőre néztünk, de bizony a gomolygást is csak így figyeltük, hogy mögötte máris a fellegajtókat kerestük. Én vagyok az, aki nem jó: a fellegajtó-nyitogató – mondtam az árkok szabdalta rímek tudásával a körülöttem járó felhőknek, hogy a szavakkal a búnak utat adjak, magam pedig az Ég magasában is egyre csak vígan járjak. Fényes csillag az udvarom, mikor megyek, azon lakom – mosolygott rám Göncös, s a tekintetében bizony éppen a tetejetlen fa hetedik magassága szédelgett. Nyitogatom a felleget: mikor nyílik, elmehetek 63 – mondtam rá erre, hogy ezekkel a szavakkal is szépen kiteljen a forgás dalba forgatott üteme. S ahogy a rím a rímmel eltelt, a várakozásunk ideje is kitelt. Kinyílt a fellegajtó, s hófehéren pompázó felhő siklott ki rajta. Esőfelhő volt, de nem ám valamilyen vihar hajtotta, hanem egyenest az Ég-Föld Szellemének kíváncsisága. Hullott is belőle ránk az égi áldás, de nem ám esőcseppek képében, hanem próbát próbáló kérdések özönével. A próbától pedig mi ugyan vissza nem riadtunk, mert ha már egyszer ágról szakadtunk, a fellegajtók nyitatlan nyílásával is csak a soha el nem dűlő világoszlopon kapaszkodtunk. Bizakodóan kitettük hát magunkat a kérdéseknek, ahogy a sarjadó vetés teszi ki magát az esőnek. Bárányfelhő habjain pihenve

figyeltünk, így aztán habos felhők gomolygásából teltek ki a szellemjárta ajkak előttünk. Olvassátok le a felhôk fodraiból felhabzó kérdéseket. Válaszoljatok legjobb tudásotok és legjobb érzéseitek szerint – mondta az arany kakastaréj. Ágról szakadunk, de neked ajánljuk a zuhanásunk, Ég-Föld Szelleme. Ahogy magunkat ajánljuk, azzal a lendülettel éppen az Árkok Földjére tartunk. Kérlek, engedd meg nekünk, hogy ha már hívni kezd a Föld, éppen arra a tájékra hívjon a zuhanásunk lendülete – mondta a felhőn felállva s tisztelettel meghajolva Göncös a szélfútta, de napsütötte felhőajkaknak. Tudom, hogy az Ég Köveinek tudományát már megtanultátok, de hadd lássam, a Föld Köveinek álmát megfejtenétek-e – mondta az Ég-Föld Szelleme előttünk meg-megrebbenő ajka. Hét nap és hét éjjel magam is megestem már. Minden porcikámban ott érzem a föld köveinek esendôségét – álltam fel én is a bárányfelhő fodrai közt, amint Göncös leült, hogy ezzel is jelezzem, a próbatételt mindannyiunk helyett innen már egyedül én vállalom. Hallottad-e már a kövek zengését? – kaptam meg az első kérdést. Hét nap és hét éjjel zuhantam a föld köveihez, s amíg csak zuhantam, egyre csak a föld összeomló kövei közt szájról szájra szálló meséket hallgattam – mondtam, hogy az arany kakastaréj fáradhatatlan igyekezetét valahogyan meg ne hazudtoljam. Álmodtál-e már a föld köveivel? Álmodtam – ismertem el, mert a mesékbe és a dalokba a hét nap és hét éj alatt meg nem lassuló, de fel sem gyorsuló zuhanás alatt időnként én is beleszunnyadtam. Akkor fejtsd meg nekem azt az álmot – hallottam, ahogyan az Ég-Föld Szelleme kapva kap rajtam. Én aztán nem, míg rajtam nem történik 64 – nyeltem magamba a titkomat. Ha meg nem fejted, hetvenhét forgás szédülete emészt meg – intett meg a szellemajak. Én aztán nem, míg rajtam nem történik – tartottam magam ahhoz, ahogy a korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ha meg nem fejted, sárkányok buzogánya fenyeget meg – intett újból a szellemajak. Én aztán meg nem fejtem, míg rajtam nem történik. Ha meg nem fejted, szétporladt pernye hamujában forogsz, gyantában és mézben lebegsz, aztán meg tûzliliom szirmaiba szakadsz – intett óva komoran, de minden fenyegető él nélkül az ajak.

ízig-vérig

Én aztán meg nem fejtem, míg rajtam nem történik. Ha meg nem fejted, nyomtalan nyomokon kell kóborolnod, s dolgod végeztével dolgodvégezetlenül kell az ürességbe tárulnod – tett a vállamra végül képtelen terheket a szellem. Én aztán meg nem fejtem, míg rajtam nem történik – mondtam, hogy ezt a nyomást is szívvel-lélekkel kiálljam. Jó, ha így döntöttél, hát lelked rajta. De hogyan gördülnél, ha az Árkok Földjén heverô kô lennél? – kérdezte az égbe nyíló szellemajak egyszerre csak új csapásirányt kijelölve. Én bizony szakasztott úgy, ahogy szakadatlanul is csak tenném – mondtam, hogy ezzel nyitatlanul is csak az égbe nyíljak. Merre gördülnél, ha az Árkok Földjén heverô kô lennél? – hangzott az újabb kérdés. Én bizony folyton-folyvást és furtonfurt csak arra, amerre Szegfûhajú János szakadt bele abba, ahogy szanaszét szaggatták, mielôtt darabokra hullva, de darabjaiból is felépülve újra élni kezdte volna az életét, de okosabban ám, mint annak elôtte tette, hogy összeaprították – válaszoltam legjobb tudásom és legjobb érzésem szerint, hogy máris egy követ fújjak az Árkok Földjén fújó álomszellőkkel. Miért éppen arra? – faggattak az ajkak. Hét nap és hét éjjel hallgattam a meséket és énekeket. Ahogy a szikrázva fénylô égi kövek tudományával mûveltem magam, ugyanúgy mûveltek ezek a dalok és mesék is. Tudom, amit tudok, s amit tudok, azzal neked is szívesen elôállok. Két útja van annak, hogy az Ég alatt a halál ellen bujdosó kô kövön maradjon. Lehet elpusztulni, de a romlásodat mindig a javadra fordítva újjászületni. Ahogy Szegfûhajú János tette. Lehet sérthetetlennek lenni, s a halált kijátszva egyre csak megmaradni. Ahogy a Csillagszemû Juhász tette.65 De ha az összeomló kövek közt akarsz a kövekkel gördülni, akkor legelébb a pusztulásból kell építkezni. Ezért ha az Árkok Földjére érnék, elôbb lenne szegfûbôl a hajam, mint csillagból a szemem. Ahogy aztán valahogyan a kô kövön maradna, az én szemem mások szemében is rögtön csak csillagot mutatna. Mondd el, mit tudsz az elsô útról. Hadd halljam, mit értettél meg belôle – tért a lényegre az Ég-Föld Szelleme. Azt értettem meg belôle, hogy volt egyszer egy újszülött gyermek. Olyan haja volt annak a kicsinyke kicsi gyereknek, mint a szegfû, így aztán Szegfûhajú Jánosnak nevezték.66 Ezt a gyereket egy szépasszony vette a gondjaiba, ahogy az özvegy édesanyjától nagy nehezen kirimánkodta, mert amint a gyerek tejben-vajban fürösztését, de még felnevelését is megígérte, valahogyan ezzel a

célját is csak elérte. Vitte aztán a gyereket a tenger partjára, suhintott aztán aranyvesszôvel a tenger hullámaira. Kettévált elôtte a tenger, hogy besétáljon a szegfûhajú gyerekkel a tenger közepébe, mert ott volt az ô palotája, melynek színarany volt a födele, gyémánt a fala. Ahogy a falakon belül voltak, a szépasszony rögtön össze is aprította a gyereket, s el is hányta minden csontját-bontját, ízét és porcikáját. Három napig meg sem nézte, de akkor aztán mindenféle csudaírekkel megkenegette a gyermeknek minden szanaszét vetett porcikáját. Erre aztán nagyobbacska fiú lett ám az újszülött csecsemôbôl, nagyobb egy tízéves gyermeknél. Ahogy a fiú újjászületett, s erre már valahogy csak felébredt, azt kérdezte a szépasszonytól, ugyan bizony miért ébresztette fel, hiszen álmában ô már éppen Rézországban járt, s ott sok szépet látott és tanult. A szépasszony erre megnyugtatta ôt, hogy lát még, tanul még ô szebbeket is. Aztán még háromszor összeaprította, hogy darabokra hullva látott álmaiban a fiú még Ezüstországot, Aranyországot és Gyémántországot is meglássa, s minden egyes feldarabolása és összerakása közben nôttön-nôjön, hogy a végén már nagy dali legény legyen, aki százszorta szebb lett, mint annak elôtte volt. Ha ilyen szépen felnevelték Szegfûhajú Jánost, miért engedték el ôt a világjáró útjára? – vetett közbe egy kérdést az Ég-Föld Szelleme. Mert hiába szaggatta szét a testét egy szépasszony két bûvös keze, eztán még a szívének is meg kellett szakadnia. Mert aztán még bánatban hagyott három királykisasszonyt, de jó ideig mit sem ért el abból, amirôl álmodott. Ezért aztán hagyta, hogy ô maga is egyre sóvárogjon, de aki róla álmodik, ôt el nem érhetve maga is csak a saját bús soráról gondolkozzon – válaszoltam. Miért akkor indult a világjáró útjára, amikor a királyénál hetvenhétszer szebb palotájában a hozzá látogató királyt éppen vendégül látta? – kérdezte a szellem. Azért nem volt maradása, mert abban a világban, ahol a pompa teszi az embert, ô éppen csak felmutatni akarta magát. Maradása pedig csak ott lehetett, ahol a rézszôrû ménes táltos paripája egyszerre két csikót ellett. Hogy legyen egy girhes-görhes, bogos csikó, akit a nyaka köré vehet, s akibôl csupán azzal, hogy ina szakadtáig cipeli, máris táltos paripát nevelhet – mondtam. Merre indult Szegfûhajú János, amikor világjáró útjára indult? – firtatta a szellem. A palotájában akkor éppen tizenkét banda húzta a nótát, de úgy, hogy a föld is csak meghasadozott belé. Ô is csak arra tartott hát, amerre a zene hasított neki utat a föld mélyének barázdái között – hasítottam ki a választ én is az eget megindító s a földet megszakasztó zene emlékei közül. Miért szökött meg a táltosán Szegfûhajú János azokból a vendégségekbôl

A minden udvarba benyerítô paripát a tarisznyám hét világában futtával is csak megfuttattam, de közben a Napot is éppen csak a nyugtával dicsértem

is, melyeken a Rézország, Ezüstország és Aranyország királynéja egymást csakis azzal traktálta, melyikük országában mikor szárad majd akasztófán Szegfûhajú János szép haja? S ha már megszökött, miért tért vissza a rézhajú, ezüsthajú, aranyhajú királykisasszonyok hívására, hogy magát ezzel is csak az ellenségei kezére adja? – hangzott az újabb kérdés a felhőajakról, ahogy az Ég-Föld Szelleme lankadatlanul vallatott rézről, ezüstről s holott még aranyról. Amikor a királynék táltosait megcsúfolva saját lovát egetverô futásba hajszolhatta, azzal bizony csak a vére hajtotta. Amikor viszont mindenkinél szebb vágtát kivágva elszökött, de a királykisasszonyok visszahívták, azzal már a szívének parancsa hajtotta. Tudta, hogy hasztalan sóvárognak utána, mert neki csak a gyémánthajú királykisasszony lehet a párja, de ahogy testét a szépasszony is feldarabolhatta, úgy magamagát is áldozatnak kínálta. Éppen anynyira, hogy ettôl aztán a királynék akasztófája is szépen meghimbálhatta 67 – mondtam. Miért hagyta, hogy ha már elszökött, a miatta bánkódó lányok mégis visszahívják? Miért viselte el értük, hogy akasztófára lógassák? – kérdezte a szellem. Jóval túl volt már a világ erdején. De még innen maradt bánat mezején.

Testét a halálnak kínálva váltotta meg hát a bánatot, melyet az álmaihoz hûnek maradva okozott. Mert aki a hetedhét világban a halál ellen bujdosik, nem félheti a halált, de még az életét féltve sem hagyhatja veszni az álmát – mondtam, hogy ezzel is csak a szívemből szóljon, amivel kirukkoltam. Van-e olyan álmod, melyet akasztófán száradva sem eresztenél el magadtól? – vetett cselt megint a szellem. Van. De én aztán azt meg nem fejtem, míg rajtam nem történik – bújtam ki a kérdések zápora alól. Ahogy ezt kimondtam, az eget keskenyen remegő felhőkbe bodorító szellemajak is csak elmosolyodott. Szerencséd, hogy így válaszoltál, mert ha nem így tettél volna, bizony rögtön elnyeltelek volna. De ha ezt ilyen szépen mind elmondtad, ágról szakadhatsz, minden társad veled tarthat, de még az Árkok Földje is befogadhat. Szakadt hasadék ebben a földben Szegfûhajú Jánosnak, hát szakadhat éppen neked is. Te magad hasítod, de aztán vele együtt téged is a zene hasít majd tovább – adott szabad utat a zuhanásunknak az Ég-Föld Szelleme. Amiért jól válaszoltál, ágról szakadván is jó szél fúvásával érhetsz földet. S adok még egy ajándékot is. Ha benézel a tarisznyádba, mától fogva lesz ott egy kis lovad neked is. De az olyan paripa lesz, amelyik minden udvarba benyerít.67 Ahol ô dobog, ahol ô dobrokol, ott mindig olyan udvart találhatsz, ahol felôlem ugyan bátran háztûznézôben járhatsz – igazított el bennünket az Ég-Föld Szellemét megidézve a felhőkkel kacérkodó égi szellemajak. S ha már egyszer úgy esett a zuhanásom, hogy közben hét nap és hét éjjel hallgattam ám az árkok szabdalta földeken termő meséket és énekeket, kiművelt már engem ez az esendőség annyira, hogy tudjam, milyen udvarok nyomát keresve kellene a folyton csak dobogó paripának kedveskednem, ha éppen jártamban-keltemben netán szépen ezt is megtehetem. Mert ő ugyan minden udvarba bedobogna és benyerítene, de szíve szerint mindenütt csak annak nyomára jutna, hogy abba az udvarba a szépen szóló tündéri banda muzsikája valahonnan messziről bizony még elhallatszana. Ahogy ezzel a felismeréssel is csak gazdagabb lettem, a paripát a tarisznyámban futtával is csak megfuttattam, de a napot is csak nyugtával dicsértem. Amíg pedig a paripa a tarisznyám hét világában még éppen javában futkározgatott, a kis paripa dobogásával hívogatott bandát Göncösnek is melegen a figyelmébe ajánlottam, ha már éppen egy tündéri bandérium muzsikájának nyomában dobogó paripánk toporzékolt hét világra szólva a tarisznyánkban. Volt két aranyhajú gyermeke egy királynak, de nem tudott róluk, mert amíg háborúban járt, s a felesége megszülte neki ôket, kicserélték a két aranygyere-

ízig-vérig

Tündér tükre villan, kôfalba kerül az aranygyermek anyja. Tündér táltosa dobban, agyagba döngöl a tündéri bandérium muzsikájának szabadító szava

ket két kutyakölyökre – kezdtem felidézni neki azt a mesét, amelyik éppen a tündérek muzsikaszavának titkát rejtegette. Erre a császár elkeseredésében bizony a feleségét kôfalba rakatta. Az aranygyerekeket viszont nem sikerült ám elveszejteni, ôket aztán egy 125 éves halász nevelte fel, de amikor ô meghalt, a fiú is, a lány is egy szál magában éldegélt a halász házánál. Telt-múlt az idô, de amikor valahogyan mégiscsak kiderült, hogy a király gyermekei élnek, a király szakácsnéja gonoszul ármánykodva Tündér Ilona elérhetetlennek hitt kincseiért küldette az aranyfiút. Küldette elôbb Tündér Ilona táltosáért, küldette aztán Tündér Ilona zenészeinek szépen szóló bandájáért, s küldette végül Tündér Ilona Mindentudó Tükréért. Ahogy ezt csodák csodájára az aranygyermek mind megszerezte, aztán már csak a jó csillaga, Tündér Ilona táltosa tanácsát követhette: szép köntösöket kínáló legény képében ragadta el magának a tündért, hogy olyan valaki legyen ám a szerelme, akinek hatalmában áll, hogy kedvesét szépszerével apjához is, de anyjához is visszavezesse. Ahogy a tündér a hatalmát kipróbálta, ki is bontot-

ták a kôfalból a legény anyját, de aztán darabokra is vagdaltatták, sasoknak, hollóknak hányatták ám a szakácsné lányát, akit a császár az aranygyermekek anyja helyett feleségül vett. A császár hét napig, hét éjjelig tartó mulatságot hívott össze annak örömére, hogy újra visszakapta az övéit. Az elôtt a halászház elôtt pedig, ahová az aranygyermek Tündér Ilona kincseit hozta, hét mérföldre hallatszott el a tündéri muzsikusok hangolása. A tündér aranyfájának aranyágát leszakasztva csalogatták ôket oda, azt a csendülést csalogatták hát ôk is vissza. Ha borongós kedvükben voltak, irtóztató dühvel játszottak. Agyagba döngölve, sárba tiporva, porba borítva a halászházat. De ha addig hangoltak, hogy azzal megint csak visszaszereztek valamit abból a csengésbôl, amely a tündérek közül egyszer magához hívta ôket, mámorosan, mágikusan és magasan játszottak. Felemelve magukhoz azt, amit aztán magukkal is megemeltek. Egek magasába. Aranyágak hajtásába. Felhôk ragyogásába 68 – idéztem fel, hogyan is esett, amikor a Föld egy aranygyermek jóvoltából egyszer már tündéri muzsikaszót termett. Hogy egyszer a falakba préselt kövek börtönében is eljöjjön az ideje az összeomlásnak, hogy aki aranygyermeket hozott a világra, annak többé ne kövekbe zárva legyen a szállása. Hogy látva lássuk: van ám egy hét világra szóló paripánk, hogy minden hangokkal ékes udvart körbeudvaroljon, de háztűznézőben járva is folyton csak dobogjon. Hogy látva lássuk: olyan kincset kaptunk ajándékba, hogy Tündér Ilona szépen szóló bandájának hangja sem tűnhet előlünk a messzinél is meszszebbi távolba. Hogy hallva halljuk: azzal, hogy éppen ilyen ajándékot adott nekünk a szellem, bizony sok hang feldoboghat még körülöttünk. Hogy hallva halljuk: amíg mi a zene oltalmazó rejtekébe bújunk, addig a paripánkkal is minden szépen szóló udvarban együtt toporzékolhatunk. Látva látott, de bizony még hallva is hallott Göncös is, mert egyet sem szólt, de azt is lassan mondta, s amit mondott, annak is megvolt ám rögvest a maga csakis nekem szóló, csakis hozzám elérkező tanítása. Mert ha akadt egy paripám, arra felpattanva máris Lovas lettem. De ha Lovas lettem, háztűznézőben járva bizony bárhol transzba eshettem. Ha a transz az utazó lélek felüdülése, a rock az utazó lélek felüdítése – mondta erre Göncös, hogy bármerre járok is, s magamon kívülre éppen bármilyen udvarban kerülök is, soha ne féljem Tündér Ilona bandájának irtóztató dühét. Hogy minden húrokat szaggató dühből bizony kiérezzem a tündérek muzsikájának csengését. Az egek magasának hívását. Az aranyágak hajtásának simogatását. A felhők ragyogásának áhítatát. A lelkesen és szabadon utazó lélek hét világra szóló utazását.

ízig-vérig

Ha a köveket leomlasztó, a kövek lelkét összetörô világban éppen ugyan ez a transz volna az utazó lélek utazásának útja, akkor te is bízvást járd csak be ezt az utat. Mert ha Lovas leszel, azért még Pásztor is leszel. Ha Lovas leszel, azért még Táltos is leszel. Ha Lovas leszel, azért még Harcos is leszel – folytatta Göncös, amit folytatnia kellett. Világnak világát kapva kapván. Parányok parányát tudva tudván. Irdatlan irtásokat várva várván – tettem hozzá, amit az Ég Köveinek Követeként ehhez magam éppen bízvást hozzátehettem. Ha az Árkok Földjén jársz, neked is csak a transz a balansz.69 Ahol pedig a transz a balansz, ott az utazni induló lélek egy része máris Közép-Nirvániában keresi a valaha jól kimért dolgok valaha elvesztett egyensúlyát – bólinthattak volna rá komolyan és büszkén a mesém értelmének megfejtésére a valahol lentebb már javában engem váró Árkok Barázdálta Arcok. Hiszen bizony egy életen át hasznát vettem annak, amit kaptam s amit kapatosan kapva kapván is folyton csak láttam és hallottam. Mert azóta is egyre csak így igazodhatom el az Árkok Földjén. Ahogy a szépen szóló udvarokat kutattam, egyre csak Közép-Nirvánia70 udvaraiba jutottam. Azokban pedig bárhol topogtam és bárhol dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Javában tehetnék, ha számon tartanám azt, aminek minden maradékát éppen annyiban hagynám, ha ugyan szanaszét szakadva sem lennék jobban betépve, mint amennyire szétcsúszva, s ha szépen elhajolva sem lennék jobban megborulva, mint amennyire megzuhanva. Mert ez a kis ló tanított meg arra, hogy a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a szex71 szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a drog72 szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a rock73 szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Hol gyorsan, hol lassan. Hol lassan, hol gyorsan. Hol felforgatóan, hol letaglózóan. De mindig végérvényesen. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan. Akkor is, ha összeomlásba menekül minden kő az Ég alatt. Akkor is, ha az Ég kövei követeket küldenek, hogy megállítsák az összeomlást, hogy újra csak az legyen lent, ami ezzel együtt fent is lenne. Akkor is, ha az Ég-Föld Szelleme

(6)

a vizsgádat éppen bevégzi, hogy a benned felkorbácsolt tüzet az Árkok Földjén bizony rögvest háztűznézőbe küldje. Tudomásul vettem az útmutatást, s így bizony én is arra készültem hát, amerre Szegfűhajú János készült, amikor éppen tizenkét banda húzta neki a nótát, de úgy, hogy a föld is csak meghasadozzon belé. Ő is csak arra tartott hát, amerre a zene hasított neki utat a föld mélyének barázdái között. Én is arra tartottam hát, amerre a zene hasított nekem utat a föld mélyének barázdái között. Tudtam hát már a dobok szavát. Ez is csak olyan, mint a lódobogás lüktetése. Tudtam hát már a gitár szavát. Ez is csak olyan, mint a mennydörgés morajlása. Tudtam hát már a hangfalak dübörgését. Ez is csak olyan, mint a villámok sistergése. Volt kis ló a tarisznyámban. Minden udvarba benyerített, bedobogott, beágaskodott, s mindenütt csak a tündéri muzsikusok hangja után rúgtatott. Tudtam hát az aranyszőrű ménes táltosainak dobogását. Tudtam hát a fellegek viharzását. Tudtam hát a sárkányok megzabolázását. De ha tudtam a villámokat szépen felnyalábolni, most már tudtam a dob és a basszus lüktetését is két marokkal szórni. Tudtam, hogy szex, hogy drog, hogy rock and roll. Tudtam, hogy mámor, hogy mágia, hogy magasság. Tudtam, hogy itt és ott. Hogy ott és itt. Hogy darabokra szaggatsz. Hogy sós kútba vetsz. Hogy kerék alá teszel. Tudtam, hogy a kövekkel gördülök. Tudtam, hogy a kövek szálán szálasodok. Mindig toporzékolni kész ló dobogott hát a tarisznyámban, mire a szellem a vizsgánkat bevégezte, hogy a puhán gomolygó bárányfelhő is rögtön megritkuljon alattunk, hogy utoljára még újult erőre kapjon a zuhanásunk, s hogy pár pillanat múltán ránk már az Árkok Földje is csak selyemréttel várjon. Persze a selyemrét is csak úgy tette ki magát nekünk, ahogy mi is kitettünk magunkat az Ég-Föld Szellemének. Ahogy a sarjadzó vetés teszi ki magát az esőnek. Így esett hát, hogy esendőségünkben magunk is megestünk, s egészen derékig egy selymes fűvel borított rétbe kerültünk, de úgy, hogy ízzé-porrá zúzódó maradék vasbocskorunkkal a fűcsomók mélyébe még estünkben is lendületes kis barázdát hasítottunk. (7)

Magam is árkot vájtam az Árkok Földjébe, mert nemhiába ajánlottam hát magam az Ég-Föld Szellemének kegyelmébe. A Föld martaléka lett a zuhanásom, s ezzel máris az Ég alá szédült az udvartartásom, amelyben a gyémántok eszeveszett lángolása volt minden kincsem, s a ragyogás ragyogása volt az egyre csak tékozolt örökségem. Túl voltam a világ erdején, de még jóval innen voltam a bánat mezején. Szemem előtt hajnal virradt, utánam meg éjjel szakadt. Lángban zuhanó testtel jöttem, mert vakuló életek halkuló vázai közé merültem.

ízig-vérig

Igaza lett az arany kakastaréjnak. Addig csorgatta ránk röptében az Árkok Földjének barázdáiban rejtőző álmokat, hogy a szívem is csak arra húzott, amerre az Ég-Föld Szelleme addigra már javában el is kormányzott. S mire a szívem is ide húzott, addigra már a föld is fogva tartott. Egy darabig csak húztam-vontam magam, de nem sikerült kihúzódzkodni a rét füvére. Göncös is ugyanezzel veszkődött, amíg aztán a földben végképp el nem törődött. Kece és Pőre viszont nem sokat bíbelődött: ők egyszerűen csak alakot váltottak s lángnyelvek képében siklottak ki a földbe vágott test vájta veremből a virággal virágos rétre. Aztán ami láng volt, megint testet öltött, hogy a kéz is csak kézbe kapaszkodjon. De a lidércek erőnek erejével is hiába erőlködtek, csak nem tudtak kihúzni minket a csávából, így aztán majdnem beleszakadtunk abba, hogy egyre csak hasztalan veselkedünk és vitézkedünk. Amíg a zuhanás mámora kerülgetett, bizony nekem is szétáradt a testem. Izmaim, csontjaim bizony nekem is egybeolvadtak. Bizony én sem tudtam, testem merre dől s lábam merre téved. De most mélyen beleszakadtam a földbe, s ez úgy egyberázott, hogy rögtön hézagtalanul zárult körém a testem. Hát most mitévôk legyünk? – néztem rá az arany kakastaréjra. Egyet se búsuljatok. Ha ismeritek az Ég Köveinek akaratát, most megismerhetitek a mélység árkainak magányát. Aludjatok, mint a fekete föld. Ébredjetek, mint a virágos rét. Ha közben szavak vesznek körül benneteket, ti is szavakkal vegyétek körül a szavakat. Mire aztán teljesen feleszmélkedtek, a lidércek is megjönnek – mondta az arany kakastaréj Göncösnek, s azzal máris a lidércekhez fordult. Menjetek el az élet boráért, mert ha azt megisszátok s ha azt megitatjátok, mindenki hétszerte erôsebb lesz, mint annak elôtte volt. Akkor aztán tûzrôl pattanhattok, s végül szépen talpra eshettek – folytatta. Hol találjuk meg az élet borát? – kérdezte Pőre. Menjetek addig, amíg az Árkok Földjének egyik barázdájába nem ütköztök. Annak a szélén leereszkedve pedig addig menjetek, amíg a mélyén olyan sûrû sötétségbe nem meredtek, hogy arra kardot lehetne akasztani. Ha ahhoz a sûrû sötétséghez elértetek, a kezeteket szorítsátok a lábatok szárához, s úgy vessétek bele magatokat az árkok földjének hetedik mélységébe. Ahogy a mélybe szakadtatok, magatokból lángot gyújtsatok, s bolygó fény tüzénél addig keresgéljetek, amíg az Árkok Sárkányának a palotáját a sötétségben meg nem sejtitek. Abba aztán menjetek be bátran, s forduljatok arra, amerre a palota pincéjének bejárata nyílik. Az Árkok Sárkányának pincéjében mindig a hetedik gádort kell fellelni, mert a pince hetedik gádorában van egy kôhordó, a kôhordóban

(8)

vashordó, vashordóban rézhordó, rézhordóban ezüsthordó, ezüsthordóban aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó. Abban a gyémánthordóban van végül az élet bora.74 Azt kell kieresztenetek, hogy az erônek erejét magatokba vessétek. Ha már folyik elôttetek a bor, nyúljatok a tarisznyátokba, vegyetek elô belôle egy korsót, azt merjétek tele az élet borával, hogy abból még göncös, gubancos és garaboncos torkokba is bôséggel csorgathassatok, hogy ôk is kapva kaphassanak azon, hogy ti is kapva kaptok – mondta az arany kakastaréj. Mi lesz, ha a sárkány zokon veszi, hogy a pincéjét járjuk? – kérdezte Kece. Ha rátok förmed, hogy mit kerestek nála, mondjátok azt, hogy azért jöttetek, hogy összekössétek magatokban a hetedik mélységet és a hetedik magasságot. Erre rögtön megenyhül majd, s akár még áldomást is iszik veletek. A sárkány áldomása lesz az árkok áldása – mondta az arany kakastaréj. (9)

Ki-ki tette hát a dolgát. Mi derékig a föld szorításába szorítkoztunk, a lidércek pedig bolygó tűzként szakadtak bele a tájba. A taréj a magasba szökkent s onnan figyelt. Telt-múlt az idő. Néha aludtunk, mint a fekete föld, néha felriadtunk, mint a virágos rét. Hajnalban harmat áztatott, este lemenő Nap sugara simogatott.75

Rejtôztünk és rejtekeztünk, azt is csak kivárva, hogy három nap és három éjjel után egyszerre csak jó szavakra ébredjünk.

Amíg várakoztunk, a föld szorításában is csak

a tarisznyámban dobogó és ágaskodó lovamra figyeltem, hogy ne csak testben, hanem lélekben is lóra termett jószág legyen belőlem, ha már a szellem jóvoltából egy minden házba benyerítő paripa örömével is ilyen szépen elteltem. A föld szorításának csendjébe szorítva legelőbb is azon töprengtem, hogy azt a lovamat egyáltalán miféle ajándéknak vegyem. Mikor az Ég-Föld Szellemétől kapott ajándékra gondolok, néha rendben elmondom hát róla, hogy azt a szellem eredendően nekem szánta, néha viszont mégis úgy tekintek rá, mintha ugyan nekem adta volna, de vele közben az ég összes követének kedvét is kereste volna. Akárhogyan is forgattam magamban azt, ami történt, azt kellett hinnem, nem lehetett véletlen, hogy az ajándékot én kaptam. A válasz elvben egyszerű volt,

elsőre akár azt is gondolhattam volna, hogy nincs ám mit bonyolítani rajta. A magyarázat mindössze annyi, hogy azért kaptam én a minden házba benyerítő paripát, mert a szellem kérdéseinek próbájára éppen bizony én álltam ki. De ha ezzel akarnám lezárni az ajándék sorsának bolygatását, akkor még mindig elém szökkenne egy újabb kérdés, ahogy a paripám is mindig beszökik egy-egy újabb ház újabb udvarába. Az a kérdés pedig az lenne, hogy miért éppen én álltam ki a próbatételre. Hiszen én is csak ők vagyok, akik velem együtt mindannyian. Magam is csak úgy vagyok magam, hogy hovatovább nemkülönben. Hogy ha egyszersmind példa lettem, hát még például sincsen egyebem. Ezért ha a példámon kívül nincsen egyebem, példát mutatnom sem lehet máskülönben. Ha pedig példát kell mutatnom, akkor magam helyett is csak magamat adhatom, s magamon azt ugyan nem sokallhatom, de nem is kevesellhetem, hogy a másikat is csak magamból előlépve keresem. S ha már mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk, akkor a többiek nyomába is éppen csak úgy eredhetek, hogy róluk a magam bármelyik képében is csak magam beszélhetek. Azt mondom: én. Azt mondom: mi. Azt mondom: mi. Azt mondom: én. Hiszen ha én vagyok a higany, ő lehet a só. Ha ő lehet a só, az a másik ő lehet a kén, de valahol még ugyanezen a földtekén. Ha ő volt a káosz, én voltam a rend. Ha mi voltunk a rend, én voltam a káosz. Mert szőrén ültem meg a minden házba benyerítő paripát, mert ő az én ajándékom, de egyben ugyanő volna éppen a mi példánk is. Tudom hát a dobok szavát. Olyan, mint a lódobogás lüktetése. Tudom a gitár szavát. Olyan, mint a mennydörgés morajlása. Tudom a hangfalak dübörgését. Olyan, mint a villámok sistergése. Tudom az aranyszőrű

ménes táltosainak dobogását. Tudom a fellegek viharzását. Tudom a sárkányok megzabolázását. De ha tudom a villámokat szépen felnyalábolni, tudom a dob és a baszszus lüktetését két marokkal szórni. Tudom, hogy szex, hogy drog, hogy rock and roll. Tudom, hogy mámor, hogy mágia, hogy magasság. Tudom, hogy darabokra szaggatsz. Hogy sós kútba vetsz. Hogy kerék alá teszel. Tudom, hogy a kövekkel gördülök. Tudom, hogy a kövek szálán szálasodok. Tudom, hogy van ajándék, ami kívül van rajtam. Tudom, hogy van ajándék, ami belülre került bennem, ahogy a hó reme, róma, amíg a rege róka is csak rejtem és ejtem, ha már ugyan bizony se vége, se pedig hossza, de annak is már mióta. A minden házba benyerítő ajándék van kívül rajtam. De hogy bennem is megtörténő történet lehet, amit felidézek, az is csak ajándék. Ez került a bentnél is bentebb bennem, hogy amíg velem kint is meg nem történik, bizony soha meg ne fejtsem. De fejteni azzal is csak egyre azt fejtegetem, hogy mások nyomába eredve is csak azt mondom: én. Hogy ezzel is csak azt értsem: mi. De ne legyen véletlen, hogy azt mondom: én. Mert ez is csak egy küldetés. Van egy küldetésem azzal, hogy azt teszem, amire az Ég Kövei felhatalmaztak. Hogy Pásztor vagyok. A szépen szóló kövek pásztora. De van egy küldetésem azzal is, hogy akadt egy éppen nekem szánt ajándékom. Hogy azt teszem, amire az Ég-Föld Szelleme nekem is csak fellegajtót nyitott. Hogy Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. Az Égtől kapott küldetésem pedig anélkül ugyan el nem végezhetem, ha nem hagyom úrrá lenni magamon a személyesen nekem szánt küldetésem. Hogy magam is minden dobogva dobrokoló házban csak háztüzet nézzek, amíg Tündér Ilona szépen szóló bandájának hangja 76

után keresgélek. Hogy a lovat közben csakis úgy üljem meg, hogy látni engedjem, hogy darabokra szaggatsz. Hogy sós kútba vetsz. Hogy kerék alá teszel. De ha a testem szétszaggatod, ha a lelkem felhasítod, ha a szellememet magammal meghasonlani kéred, magammal éppen úgy is összeillek, hogy darabokban illeszkedem oda, ahova illek. Magammal éppen azért úgy is összeillek, ha hasadt lélekkel bújok oda, ahova férek. Magammal úgy is összeillek, ha magammal összekülönbözve termek ott, ahova megtérek. Térek fekete felhő gomolygásával. Térek köves eső záporozásával. Térek két fenevad acsarkodásával. Ezért ha a minden házba benyerítő paripa egy udvarba lelkesen benyerít, oda hát én is benyargalok. S ahogy a patája dobog, azzal a dobogással én is messzire ragadtatok. Ha gyorsul a dobogás, én is felgyorsulok. Ha lassul a dobogás, én is lelassulok. Ha háztűznézőben járok, előbbutóbb magam is a tüzekkel hálok. Ha kell, lobot vetek, s vígan táncoló lángok lángolásába feledkezem. Ha kell, szépen parázslok, s magam is a vörösen izzó hamvak közé roskadozom. Ez a tündéri muzsikusok útja, amit a szellem ajándékával szünet nélkül követhetek. Hogy ha ez kerül a bentnél is bentebb bennem, ezt akár még meg is fejtsem. Hát fejtem is, amíg csak fejthetem, De rejtem is, amíg csak rejthetem, mert ha marasztalom, ezzel is csak magamnak marasztom. Hangokat gyűjtök. Lesz hang az arany dióhéjban. Lesz hang a gyémánt dióhéjban. Lesz hang a harangvirág szirmában. Ezek a hangok előbb-utóbb az álmok barázdáiba csordogálnak, mert ez az Ég köveinek akarata. De gyűjtök hangokat ezeken kívül is. Magamnak marasztott tündéri hangokat. Mindenhová benyerítő hangokat. Patával dobogó, messzire ragadó hangokat.

Ezek a hangok vesznek körül, amikor magam is csak a tüzekkel hálok. Mert ez a szellem ajándékának akaratlanul is csak akarva-akaratlan akarata.

Ajándékba kapott szavakat

szórok

hát szét magam körül, de ezzel is csak addig akarok jutni, hogy hangokat gyűjtsek. Mert a hangok már túl vannak a szavakon. Mert a hangok még innen is vannak a szavakon. Az innenső a túlonnanival pedig össze nem ér, amíg a dobolva dobrokoló égi paripám szőrén a tajték a tündérharmattal ugyan helyet nem cserél.

ízig-vérig

(10)

Ahogy három nap és három éjjel elteltével szépen megébredtünk, máris Árkok Barázdalta Arcok figyeltek körülöttünk, akik aztán néhány kérdéssel is rögtön megtiszteltek, hogy a szófia beszéddel éppen a föld szorításában is a kedvünkre tegyenek. Szakad már a kristályabroncs? – kérdezték, csak hogy biztosak legyenek a dolgukban. Pusztul már ám a gyémántabroncs is – nyugtattuk meg őket azzal, amiben mi is bármikor nyugalomra találtunk. Miszlikbe törnek a hordók. Patakokban patakzik a bor – hagytak belenyugodni abba, hogy a hétvilág rendje is csak úgy változott meg, hogy azért még fel-feltörhet belőle a forrás. Jóslatot látnak a kristályok. Szédületbe szédülnek a gyémántok – árultuk el, hogy olyan kristályok és gyémántok derengésében is akadt már szállásunk, akik éppen ugyan nem abroncsként szorítottak.

(11)

Az Árkok Barázdálta Arcok erre fel aztán tüzet raktak körülöttünk a réten, hogy ne csak a jó szó melegítsen, amíg nekünk is csak a testünk börtönében akad szállásunk. Hát ti miféle szerzetek vagytok? – kérdezték, ahogy a tüzet megrakták. Amíg a hetedik ég magasában a kövek szálán éltünk, magunk is csak az Ég köveinek tudományára feleltünk. De azért az Ég Köveit bányászó törpék közül ott is jócskán kiütköztünk. Óriás az apánk, tündér az anyánk, de bizony már csillagporos a köpenyünk – válaszoltuk legjobb tudomásunk szerint, de aztán mi is nekik szegeztük a kérdést, hogy ők ugyan ki fia-borja lennének. Árkok barázdálnak minket, de a belénk hasító árkok oldalán mindenütt kövek gördülnek. Az árkaink mélye nem más, mint halott redô, nem más, mint ezer rovátka rajza, így bizony bennünk is jó tenyérnyi törmelék már a teremtmények arca 78 – mondta az egyik elvarázsolt arc. Néha mi is csak kôvé válunk hát, és lépteket görgetünk magunk alá. Megyünk mindenüvé, de mindenütt csak sírok közt járunk. Kövek omladékán tanyázunk, s ha valahol megpihenünk, sírkô emelkedik oda, ahol éppen megállunk.79 Mi vagyunk azok a sírkövek, de mi magunk ugyan már semmit el nem siratunk. Ha útra kelünk, néhol inkább körbe állunk. Ha körbe állunk, magunkra borostyánból szôtt ruhát öltünk. Ha borostyán a szôttesünk, magunk is ágak közé ágazódunk – mondta a másik elborult arc. De ha már elég ág elég hajtása keresztezi egymást bennünk, az ágak szôttesét levetve megint az út porába gördülünk. Visszatérünk az árkainkba, hadd üssön ránk újabb barázdákat a sorsunk. Földbe gyökerezünk, s az árkaink

ízig-vérig

oldalán kirajzolt rovátkára meredünk. Látjuk, hogy a halott redôkben ezer a rovátka, de bizony a redôk fodrozódásából azt is szépen kiolvassuk, hogy egy jó tenyérnyi törmeléknek sem veszik el végleg az arca – mondta a harmadik árkok barázdálta szerzet. Miután magukról számot adtak, újra csak velünk foglalkoztak. Ahogy a szavaikból kivettük, ők ugyan kőszáli kincsőröket és bolygó lidérceket bizony még nem láttak, de a csillagporos köpönyegünkkel azonnal és minden gond nélkül megbarátkoztak. Ha már egyszer csillagpor lapul a köpenyeteken, akkor innen ugyan ki nem ütköztök. Ha ágról szakadtatok, hát széllel béleltek vagytok. Ha ezen a világon vertek tanyát, akkor hét ágra süt rátok a Nap, de azzal is csak a garabonciások között lesz a sorotok – állapították meg a Barázdált Arcok minden meglepetés nélkül. Az égi nevetek mellé bátran földi nevet is vegyetek, de a földi nevetekkel csakis a garabonciások közé keveredjetek. Ha beszéltek, az Ég alatt a szavak helyett csak a szófia beszéddel vetélkedjetek. Ha így tesztek, meg éppen ugyan nem értenek titeket, de a földi szavak mérgétôl azért végig védve lesztek – tanácsolták, ha már egyszer földi hivatásunkat is rögtön belénk látták. De ha már a nevünket is védeni akarták a földi szavak mérgétől, bizony derűsen mosolyogtunk egymásra Göncössel. Volt már nekünk annyi nevünk, mintha egyetlenegy sem lett volna. Naptól vagyok, Holdtól vagyok, keresztanyám a csillagok – mondtam az Árkok Barázdálta Arcoknak, hogy a jó szándékukat ugyan bizony ne sértsem, de a nevek erdejében a bátrabbnál is bátrabban tegyek-vegyek, s jártambankeltemben magamnak is egyre újabb és újabb neveket neveljek. Arany deszkák hasadnak, földi férgek mozognak 80 – mosolygott vissza rám Göncös, mert rajta ugyan mit sem változtatott az a csillagpor földi kavargásában felporzó kilátás, hogy a föld szorításába fogva új nevek fogságába kerüljön, de bizony onnan is csak könnyűszerrel megszökjön. Megfogadtuk az Árkok Barázdálta Arcok tanácsát, lett hát földi nevünk is. Az ég köveinek tudományával tudós diákként annak idején ő Tátorján volt, én Talizmán voltam, s a hetedik ég magasában ez éppen jó is volt addig, amíg ő a drágakövek szellemeivel kopogott, én pedig a szédült gyémántok szikrázó fényeiben lángoltam. De ha már ágról szakadtunk, hogy a föld összeomló köveinek álmaiba gubancolódjunk, s hogy álltunkban is csak a csillagporos köpenyeink fekete göncei közé takarózzunk, éppen ugyan újabb nevekkel is viselősek lehettünk. Döntöttünk, s döntenünk bizony nem esett ám nehezünkre: ahogy Göncös Tá-

(12)

Ha ágról szakadtunk, csillagporos köpenyeink fekete göncei és gubancai közé kell takaróznunk

torján lett, úgy lettem én Talizmán, holott magamat közben még Gubancosként is éppen jó néven vehettem. S ha már így vehettem, akkor így is hirdettem, ha a földi utakon valaki éppen néven nevezésre méltatott, s ha néven nevezve egy darab időre engem is csak a saját nevem rabjává rabosított. Nemhiába szorongat, de meg is tart a föld – mondták az elborult arcok a tüzet élesztgetve s a földbe gyökerezett kőszáli szerzeteket vigasztalva. Ennél lejjebb most már nem szakadsz, valami segítség meg aztán majd csak akad – folytatták, éppen ugyan a mélység árkainak magányát is magasztalva. Ha magunkon akár már egy új névvel is segíthetünk, akkor elôttetek is rögtön egy új névvel ékeskedünk – mondtam válaszul, hogy a szavak nélkül megszületett elhatározásainkat fennen kimondva segítségül megint csak magamat hívjam. Az ég hetedik egében Talizmán voltam, s kövek pásztoraként a kövek szálán szálasodtam – vallottam, amit magunkról éppen ugyan meg is vallhattam. Kôszáli kincsôr voltál hát – bólintott erre az egyik Árkok Barázdálta Arc.

ízig-vérig

Igen. Az voltam. S ha az voltam, éppen ugyan az is maradok. De ha már ágról szakadtam s az Árkok Földjére jutottam, akkor itt Gubancos leszek, s ha ezzel a névvel éppen garabonciás hírébe keveredek, ebbôl a csávából a saját jószántamból ugyan ki nem kecmergek – mutatkoztam be nekik újra. Ágról szakadt garabonciás lettél hát – állapította meg a másik Árkok Barázdálta Arc, ha már ez a megállapítás éppen rá várt. Ô Tátorján. Holott ugyan volna ô éppen Göncös is – mutattam rá a társamra, hogy az egyik névtől a másik névig szakadva ő is csak egy és ugyanaz legyen, de az új nevével már őt is csak kőszáli garabonciásnak tiszteljem. Ahogy magunknak a szófia beszéddel a nevek erdejében rögtön újabb neveket neveltünk, ebből az erdőből kijutni bizony rögtön azzal törekedtünk, hogy magunknak éppen a kövek összeomlásáról meséltettünk. S ha már megtudták, hogy bennünket is csak ez a gond emésztett, sebtében el is beszélték, hogyan kezdődött hát az omolva omladozás az Ég alatt. Holott amit elmondtak, az bizony csak szófia beszéd volt. De a szófia beszéd is csak garabonciás beszéd. Szavak emlékeznek benne arra, amire maga a nyelv emlékezik bennük, s amiről a szavak szószólói a maguk tudásának börtönébe zárva éppen akár már mit sem tudhatnak. Keresztet vetek és csillagot aratok – mondtam utoljára is csak biztatva őket, hogy az összeomlás történetét belőlük ezzel is csak bízvást előszólítsam. Mindkét oldalon csakis én vagyok 81 – sóhajtottak fel erre a kövek gördülését megvallva az árkok barázdáival elvarázsolt arcok, hogy aztán az omló kövek történetébe is csak belevágjanak. Ahogy mondták, minden azzal kezdődött, hogy híre ment: a Veres-hegy tetején él egy öregember, akinek olyan vize van, hogy ha azt magadra öntözöd, annyira szép leszel, hogy a Napra ugyan lehet nézni, de rád már nem. Ez a hír aztán még jobban elvette az eszét azoknak, akik az Ég aranyával vetélkedve a Föld aranyából már a többnél is többre szert tettek, s a Föld aranyából is csak a maguk dicsőségére hetvenkedtek. Ők voltak azok, akiknél reggelre a palotákig aranyos út vezetett.82 Aztán reggelre a paloták körül aranyszőlő állott, rajta aranylevelek ékeskedtek, fölötte pedig aranymadárkák fütyörésztek. Aztán reggelre az aranypaloták körül aranytó kerekedett, abban aranyhalacskák úszkáltak.83 S amikor ez nem volt elég, reggelre a paloták mellett a nagy erdőt kivágták, fáját ölbe rakták, földjét beszántották, bevetették, hogy másnap már nekik is a föld szép kalácsával tisztelkedjenek.84 S amikor ez sem volt elég, elhozatták az aranyborjút aranykötéllel a nyakán. Elhozatták az aranytehenet aranykötéllel a nyakán. Elhozatták az aranybikát aranykötéllel a nyakán.85 De már ennek meg kellett történni, ha ennyi arannyal kérkedô akarat is

éppen elég összeomlást termett már az Ég alatt – mondta az omlások omlása ellen fenekedve az egyik Árkok Barázdálta Arc. A Nap szépségével hivalkodó víz híre veszejtette el azt, ami már amúgy is a veszettnél is veszettebb volt. De már ennek is meg kellett történni, ha vesztébe kívánkozott a veszendô – folytatta. Ahogy mondták, a Nap aranyát elorozni akarók seregestül özönlöttek volna a Veres-hegy öregemberének házához. De nem volt nekik elég, amit remélni mertek, útjuk közben még azt is látni akarták, amit addig összeszereztek. Visszanéztek az aranyborjú aranykötelére, melyet szépen maguk mögé vetettek. Visszanéztek az aranytehén aranykötelére, melyet szépen maguk mögé vetettek. Visszanéztek az aranybika aranykötelére, melyet szépen maguk mögé vetettek. Szebben akartak fényeskedni a Nap fényénél, de erre aztán ők is csak kőbálvánnyá dermedtek. S mert a Nap fényével botorul vetélkedtek, kő képében is csak a szolgaság kínjába estek.86 Így aztán nem mozdul a szájuk, de szörnyen kacagnak, akkor is, ha maguk körül éppen semmi vidámat sem találnak. Ahogy beszélnek, az meg olyan, mintha a föld alól kiabálna vagy ezer ember. Szörnyű zúgás támad körülöttük, s aki a fülét be nem dugja mohával, bizony megsüketül.87 S bár kővé váltak, bizony kőbálvány formájában is még szanaszét járkálnak. Akiket az iszonyú lármájukkal megsüketítenek, azt süketségében hamar kővé is dermesztik. Magukon bosszút nem állhatva inkább másokat kuruzsolnak meg, az élő-haló kövek halálát megfialtatva pedig újabb élő-haló köveket dermesztenek. S bár maguk is szolgák, arany helyett most ők is csak szolgákat gyűjtögetnek. Ugyan bizony most is az aranyról szónokolnak, de az aranyat dicsérve ők soha nem a Nap aranyának ragyogását tisztelik, hanem egyre csak a saját aranypalotáik saját aranyszőlőinek saját aranyleveleit emlegetik. Akit ezzel megnyernek maguknak, azt aztán rögtön kővé kuruzsolják, amíg meg nem mozduló szájjal is csak a föld tehetetlen dühének fortyogását kiabálják. Egyre többen lettek, s egyre nehezebb kerülgetni ôket – mondták a velünk az Ég alatt elsőként szóba álló elborult arcok. Ha át akarsz törni közöttük, azt csak egyféleképp teheted – tanították. Ha meg sem szólalsz, s még rájuk sem tekintesz – óvtak és oltalmaztak. Ahogy mondták, a boldogan álmodó köveknek a sorsa bizony ezzel teljesült be: mert ha már kitérni nem tudtak a kőbálványok szolgahada elől, hát inkább magukból tértek ki, ha ugyan mást már nem tehettek. Ezért mondták, hogy ha bárhol bármit felraknak délig, az leomlik estig. Amit felraknak estére, leomlik reggelig. A kövek már mindenünnen a kőbálványok közeledtét érzik, s ezért a kő a kövön bizony meg nem marad, hogy ebből az összeomlásból is csak az kerekedjen ki, hogy a nem várt vendégnek kívül lesz minden tágasabb.

ízig-vérig

De ahol nekünk tágas a világ, ott már nekik is javában tágul a határ. Most már kô forog a kôemberek nyakán. Kôszem csikorog a kôemberek arcán. Kôléptek lépte döng a kôemberek talpán – mondták az Árkok Barázdálta Arcok, megbékélve, de felül is emelkedve. Megbékélve azzal, hogy már ők is csak olyanok, mint a kövek. Hogy ők is csak halott redők. Hogy ők is csak ezer rovátka rajza. De felül is emelkedve azon, hogy körülöttük egy jó tenyérnyi törmelék már a teremtmények arca.88 Nincs már, aki az omladozást számba vegye. Ami omlik, már túlonnan is túl omlik. Túlonnan is túl, de még azon is túl – emlékeztettek, mielőtt a ködbe vesztek. Mi sem eresztettük hát el őket útravaló nélkül. Nyúljatok a tarisznyánkba, vegyetek ki onnan magatoknak egy-egy tarisznyát. Olyan tarisznya ez, melybe belefér hét egész világ. Belefér hát még egy olyan tarisznya is, melybe belefér még egy egész világ – mondta nekik Göncös. Ha ezt a tarisznyát elviszitek, a hetedik ég magasa szédül meg benne. Ott minden falevél egy újabb ország. S minden ország egy külön világ. Ott abrakolja a parazsat a Nap aranyszôrû ménese. Ha valahol megint az omlás omlása omlana rátok, nyissátok ki hát a tarisznyátok – folytattam én is, amit Göncös elkezdett. Arany lesz benne a Nap, ezüst lesz benne a Hold, gyémánt lesz benne az Esthajnalcsillag, s a Nap aranyszôrû ménese rúgtatja le közétek a szebbnél szebben hulló csillagokat – tanítottuk őket mi is a tanításukért cserébe. Ahogy elmentek az Árkok Barázdálta Arcok, még utoljára megrakták a tüzet, melynél háromnapos rejtezésünk után melengettek és melegítettek, hogy mire aztán a tűz utolsó szikrája is elhamvad, az élet borának első kortya is már javában a torkunkba csúszhasson. Amíg a tűz még lángot vetett, a földben gyökerezve is ott lobogott bennünk a frissen megszerzett tudás: mert ha ágról szakadtunk, akkor is kövek pásztorai voltunk, s a kövekről szerzett tudást magunkban szépen elterelgettük, ahogy az élő égi élet éltette köveket is csak műveltük azzal, hogy magunkat nekik is éppen művelésre ajánlottuk. Alighogy a földbe vájt hát bennünket a hét nap és hét éj zuhanása, a rejtőző tűz melegénél máris utolért hát bennünket az Árkok Földjének legfontosabb tanítása. Ha minden úgy esett, ahogy az Árkok Barázdálta Arcok mondják, akkor a föld kövei közt immár bizony élônek is, de élettelennek is kitehetjük magunkat – mondta Göncös, mert ha a kövek pásztora volt, nemcsak az élő, hanem a haló kövek nyájának viselkedésében is azonnal eligazodott.

(13)

A kövek összeomlása az élô kövek válasza a lelkeket vesztô halálra. Ôk még ott lehetnek hát a nyájunkban – mondtam én is, mert az esők útján földre hullva magunk is megestünk, hogy látatlanul is azonnal látva lássuk minden kőbálványon: ha élőből élettelen leszel, a puszta kő csak kővé dermeszt. S látva lássuk minden omlásba gördülő kövön: ha élettelenből élő leszel, a puszta kő csak avatottá tesz. Hogy az omlásba gördülő kő csakis zendülő kő lehet. Hiszen úgy gördül, ahogy a vitézek ujjonganak. Hogy a kőbálvánnyá dermedő kő csakis néma kő lehet. Hiszen úgy dermed meg, ahogy a szolgák megnémulnak. (14)

Itt kôvé válni büntetés is lehet, nem csak beavatás – állapítottam meg egyszerre lesújtva és elkeseredetten. Ha beavatás, akkor a kô képében kapod meg a moccanatlan moccanás ajándékát. Hogy úgy legyen maradásod, hogy közben középen lehetsz, mert ha gördülsz, maga a világ görget. Ha büntetés, akkor kô képében kapod meg az akaratuktól megfosztott szolgák kínját. Hogy úgy legyen maradásod, hogy közben minden él nélkül is csak a kopásnak kitett élek közé zárva sínylôdhetsz – állapítottam meg, mit kell megérnem ahhoz, hogy a kövek egyszer velem együtt is megébredjenek.

(15)

A mi nyájunk az omlásba gördülô kövek nyája lesz. De az a gördülés nem a pusztulás gördülése lesz. De az az omlás nem a menekülés gördülése lesz. Ahová a velünk és nekünk omló kövek gördülnek, ott már azon nyomban is csak a fekete várak magas égbe szökô falai épülhetnek – mondta Göncös, máris tudva, hogy a kőbálványokká dermesztett kövek megsebzett kövek, s hogy a mieink bizony éppen azok a kövek lesznek, akiket nem lehet megsebeznie senkinek, s mégis látva látszik rajtuk az idő munkálkodása. Az időtlen időé, amely a nap sütésében, a szél fúvásában, az eső záporozásában és a Föld ölelésében sürgés nélkül is végeérhetetlenül sürgölődve vette gondjaiba a köveket, hogy ezzel szépen meg is művelje a rajtuk futó éleket.

(16)

Ha élnek még az Ég alatt a tündérek kôvé dermedt testébôl született kövek, akkor ôk csak gördülô kövek lehetnek – mondtam Göncösnek, hogy ebben is csak bízva bízzunk. Ha élnek még az Ég alatt az óriások kôvé dermedt testébôl született kövek, akkor ôk is csak gördülô kövek lehetnek – mondta erre ő is, hogy ezen is csak kapva kapjunk.

A kövek összeomlása az élô kövek válasza a lelkeket vesztô halálra. De az omlásba gördülô kô csak zendülô kô lehet. Csakis úgy gördül, ahogy a halál ellen bujdosó vitézek ujjonganak

Ha élnek még az Ég alatt a halandókból kôvé kuruzsolt kövek, akkor ôk már csak szolgaságba dermedt kövek lehetnek – állapítottam meg, hogy szomorúságra is okot adjunk. De ahogy aztán már bízva bízván is csak kapva kaptunk, szép lassan álomba is merültünk, mert nemhiába szorongatott, közben azért javában meg is tartott a Föld. Árkok barázdálta szavak vettek körül benneteket. Nap ménesével fújtatott szavakkal vettétek körül a szavakat – állapították meg a lidércek, ahogy aztán visszatértek. Hogy puszta ránézésre is ránk olvassák, hogyan rázta fa a földet, föld a vizet, a víz meg az egész teremtett világot. Pince hetedik gádorában gyémántabroncsot szakítottatok. Az Árkok Sárkányával még erre is csak áldomást ittatok – állapítottuk meg mi is az álmunkból szépen felriadva. Hogy puszta ránézésre is rájuk olvassuk, hogyan rázta fa a földet, föld a vizet, a víz meg az egész teremtett világot. Ti mit tudtok? – kérdeztük az élet borát kortyolgatva. Tudjuk a gyémánthordó gyémántabroncsát darabokra hasítani – mondták.

(17)

Hát ti mit tudtok? – kérdezték erre ők is az élet borát kortyolgatva. Tudjuk a gyémánt hasadó szilánkját lélekkel telefújni – mondtuk erre mi is, hogy a föld mélyének röghöz kötött magányát ugyan szóba se hozzuk. Ittunk a borból, mert egymásnak is megörültünk. Ittunk a borból, mert erőnek erejére is szomjaztunk. Ahogy aztán az élet borától hétszerte erősebbek lettünk, mint annak előtte, fürgén kikaptuk ám magunkat a földből, de azzal a lendülettel a lidércek is szépen kisegítettek ám minket a selyemrét zuhanás borzolta rögei közül. Tűzről pattantunk, de még talpra is estünk. Egyik lábbal a Napban, másikkal a Holdban tapostunk. Oldalunkon nagy szén égett, körülöttünk köd sötétlett. (18)

Most aztán merre? – néztünk egymásra nevetve. Az Ég Kövei kövezik ki az utat. Mind a vízig szárazon – nevettek ránk a lidércek. Az Ég Kövei kövezik ki az utat. Mind az éjig tündöklôn – nevettünk vissza a lidércekre. Az Árkok Sárkányának torkán szakadó láng úgy tudja, hogy a tündérek és óriások alakjából is egyre csak alakuló kövek azért omlanak össze, mert álomtalan alvásba menekültek az Ég alatt. Ha már az örök álomba tartanak, el kell temetni ôket. De ha az álomtalan alvásból még álmok álmodására vágynak, akkor fel kell ébreszteni ôket. Hogy aztán új álmokba lehessen visszaringatni ôket – avattak be aztán a lidércek. Az Árkok Barázdálta Arcok tüzének parazsa úgy tudja, az Ég köveinek akarata is oda vezet, ahova a mélység árkainak magánya vezet. Az egyik is a mámor útja, a másik is a mámor útja. S ha elindulunk rajta, a többit már a Beszélô Hegy mondja – avattuk be mi is aztán a lidérceket. Hármat-hármat suhintottam a négy anyaszélnek, hogy újra kitelhessen a szolgálata az arany kakastaréjnak. Én bizony itt vagyok, de amíg itt vagyok, minden nappal csak eltelik egy nap – köszönt ránk újra. Mi is itt vagyunk, de magunkkal még el nem telhettünk. Ha viszont így esett, akkor éppen ideje, hogy egy Beszélô Hegyet keressünk – mondtam neki. Hármat rögtön át is bucskázott a fején a taréj, tüstént neki is lódult a magasban, s azzal már útnak is indultunk.

(19)

Követtük három nap, követtük három éjjel. Akkor megérkeztünk az Árkok Földjének egyik mélybe szakadó barázdájához. Akkor itt most üssetek tanyát, s várjatok nyugalommal. Ha erre jár egy ván-

ízig-vérig

dor, nézzetek a szemébe s biccentsetek neki. Ha szóba elegyedik veletek, az egyik szót a másikba öltsétek. De ha továbbmegy, inkább rá se hederítsetek – mondta jó csillagunk, az arany kakastaréj. Ha valaki a szavát adná, s ti is a szavát vennétek, akkor soha ne feledjétek: mindig csak a Beszélô Hegy felôl kérdezzetek – folytatta, s azzal az aranypálcám végéhez röppent, hogy a pálca nyele megint jó időre elnyelje. Mondott még valamit az Árkok Sárkánya? – kérdeztem a lidércektől, mikor már harmadik napja várakoztunk, s mikor már a várakozással is csak jól megvárattunk. Amit kerülni kell, az az emberek zenéje. Amit keresni kell, az a Föld Zenéje. Amiben hinni kell, az az Ég Zenéje – mondta Kece, hogy ennek utána máshogy fülelhessek az Ég alatt kócolódó bármiféle hangra. Mert ahol mindig szól a zene, ott már üres a szó. Az üresség pedig a belsô terhek hiánya 89 – mondta Pőre, hogy ennek utána más szemmel nézhessek az Ég alatt még háborítatlanul kóborló bármelyik emberfiára.

(20)

Amíg várakoztunk, hosszan néztük az Árkok Földjének köveit, s bizony magunk is láthattuk, hogy elszökött belőlük a lélek. Láttuk, hogy a testük ettől olyan lett, mint valami korhadt fadarab. Hogy a szívük ettől olyan lett, akár a holt hamu. Hogy amit átéltek, arra ne legyen más szótlan szavuk, mint hogy eltemetkeznek. Vártuk hát, hogy a mi testünk ettől is csak olyan legyen, mint valami korhadt fadarab. Hogy a szívünk ettől is csak olyan legyen, akár a holt hamu. Hogy amit átéltünk, arra ne legyen más szótlan szavunk, mint hogy eltemetkeztünk. Mert akinek felzendül az Ég és a Föld zenéje, az nem nézhet többé ugyanúgy az Égre, mint annak előtte. Az arany kakastaréj sem tudta ezt másként. Egy történetet is elmesélt arról az emberről, aki maga is úgy volt, hogy bizony mindent másként látott, miután hallotta a mindenség leheletének kifújását. Ami ha feltámad, akkor a tízezernyi üreg nyomban felzendül. Ami csak úgy üvölt és morajlik, hogy a százöles óriás fák odvai és üregei olyanok lesznek, mint megannyi orr és száj és fül. Hol gerendaszálakat, hol karámot formázva, hol serleg alakba váltva. Hogy a fuvallatok játékából halk hangzatok keljenek, a szélvész nyomán pedig harmónia támadjon. S mikor elül a vihar, a sok nyílás mind üresen álljon. Hogy ennyi legyen a Föld Zenéje, s ha már szóba hozzák, ez se szolgáljon másként, mint ahogyan egyszer már valakinek az örömére szolgált. Felébresztve az Ég Zenéjét firtató kérdést. S magával ragadva egy amúgy is elragadó választ. Ami egyre csak azt ébreszti, aki a tízezernyi fuvallatot is életre kelti.90

(21)

Kiáradt hát belôlünk a víz áramlásának rendje

(22)

Amíg az Árkok Földjén várakoztunk, kiáradt hát belőlünk a víz áramlásának rendje, s kiáradt hát belőlünk az idő szétfolyásának rendje. Hol ide térülve, hol oda fordulva. Hiszen az egyik is egy irány, a másik is egy irány. Mert lehet, hogy az út üres, de működését abba sose hagyja.91 Ezért van az, hogy az Ég alatti világot magába az Ég alatti világba kell rejtened, hogy ne legyen, mi veszendőbe menjen. Mert ugyan ez sem volna más, mint a dolgok állandóságának nagy törvénye.92 Ha szétáradtam, mint a víz, meg is feszülhettem hát, akár az íj. Mert ez is csak a harcosoknak tanult pásztorok szokása. A semmibe lőni a nyilat, de ahol földre hull, a nyíl hegye alól egy maréknyi füvet szakítani. A füvet megenni, s aztán a fű varázslatától feloldozást nyerni, a Földtől eloldozódva pedig az Ég útmutatására lelni. Néha kedvem szerint. Néha pedig ütem szerint. Hogy egyre csak az én ízlésem szerint lendüljön a tánc. Mert az idő rendjének kihasítása is csak a Föld Zenéje. Mert ez bizony már az az üvöltés. A hegyi rengeteg magasz-

Kiáradt hát belôlünk az idô feldaraboltatásának rendje

tos hullámzása a százöles óriás fák odvaiban és üregeiben, amelyek olyanok, mint megannyi orr és száj és fül, s amelyek hol gerendaszálakat, hol karámot formáznak, s netán még serleg alakba is váltanak. Hogy minden suttogjon és suhogjon, üvöltsön és fújtasson, bömböljön és ordítson, zokogjon és nyögdécseljen. S hogy a szélvész nyomán óriás harmónia támadjon, a sok nyílás pedig végül mind üresen álljon.93 Cseppekbôl csurrant csepp vagyok, de már felcseperedtem – mondta várakozás közben az egyik Pásztor. Rejtőzve is a gyémántokban lángolva. Moccanatlan moccanás vagyok, de ezzel is csak táncra termettem – mondta várakozás közben a másik Pásztor. Rejtőzve is a felhőkkel kacérkodva. Mert ha már nem beszélünk, néha legalább szóváltásba keveredünk, hogy akit megszólítunk, azzal máris szót értsünk. S hogy közben váltig váltakozni hagyjuk azt, ami váltig a szavakon túlra készülődik és vállalkozik. Ez a táncoló

(23)

felhők üzenete. Ez a gyémántok ragyogása. Ez a gördülő kövek útja. Ez a tanúságtétel érdeme. Hogy eljuthass odáig, ahol már csak a kiteljesedés számít. Ahol már csak az elemelkedés számít. Ahol már csak a szétáradás számít, s ahol már minden más csak puszta szó lehet. A puszta szó pedig csakis a pusztaságba vágyik,94 ahol aztán maga is lecsupaszodik. Hogy aztán minden, ami szól, csakis úgy szóljon, mintha csak a csend vermeibe szórnál súlyosan kongó szavakat. Hogy úgy koppanjanak, mint a kövek. Hogy úgy gördüljenek, mint a kövek. Hogy úgy repüljenek, mint a kövek. Ezért van hát az, hogy a dolgaim egyik fele szóra sem érdemes. A dolgaim másik felét viszont nem érintheti szó. Ha mégis szavakba feledkezem, hagyom hát, hogy néha rímekbe boruljanak a mondataim. Mert a rémeim ellen néha jó fegyverek a rímeim, ha már egyszer magam is nehezen boldogulnék valakivel, aki maga is nehezen boldogul a rímek megidézésével. Mert olyankor, amikor a világnak nincsen se teteje, se veleje, bármikor eljöhet egy messziről érkező, de mégis ütős rím ideje. Hiszen ez is csak a Föld Zenéje. Hiszen ez is csak az Ég Zenéjének ígérete. (24)

Ahogy a közelünkbe tévedt az első Árkok Barázdálta Arc, a szó rögtön szót követett, ahogy a fehér szó is csak a fekete vár falaival vetélkedett. Megkérdeztük tőle, merre van a Beszélő Hegy. Nem tudta megmondani, de azt szívesen felajánlotta, hogy hallgassuk meg, benne hogyan beszélnek a hegyek, hogyan gördülnek a kövek, s hogyan kerekednek a fekete felhők. Azt kérdeztük, hogyan hallhatjuk meg, mit beszélnek benne a hegyek. Azt mondta, hogy bizony megvan annak is a módja. Árkok barázdájánál tanyáztok, nem lesz túl sok dolgotok. Nézzetek az árok mélyébe, annak is a sûrû sötétségébe. Aztán a kezeteket szorítsátok a lábatok szárához, s vessétek magatokat a mélységbe.95 Ahogy a mélybe szakadtok, suttogni kezd körülöttetek a szél. S ami suttog, az aztán suhog. Ami suhog, az aztán üvölt, ami üvölt, az aztán fújtat. A szél fújásából végül zene támad, aztán már egyre csak azt hallgassátok – mondta az Árkok Barázdálta Arc. Világnak világa, világnak varázsa, nyílj ki – mondtuk, ahogy a szavát megfogadva az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk. Nyílj meg, Föld, hadd vessek gyöngyöt beléd – kértük, ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk, amíg a suttogás suhogásán átzúgtunk. Nyílj meg, Föld, hadd szántsak az árkaidba – sóhajtottuk, ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk. Nyílj meg, Föld, hadd szórjak fényt méhednek kincseire – suttogtuk, ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk.

ízig-vérig

Ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk, az sem volt más, mint amikor éppen ágról szakadtunk. S ha már ágról szakadtunk, a hoszszú földi út porából köpönyeget is vettünk. Ahogy mi zuhantunk, a gyémántok ragyogása mellé is kapva kaptuk ám a kövek gördülését. Ahogy a lidércek zuhantak, ők az enyészet lángjai mellé is kapva kapták ám a láva izzását. Addig zuhantunk hát, amíg ezüstös fénybe borult az árkok sötétje. Ahogy aztán visszaröpített minket a suttogás suhogása, a suhogás üvöltése és az üvöltés fújtatása, máris hegyek beszéltek, kövek gördültek és felhők kerekedtek bennünk. Ha harc, hát legyen harc. Megduplázod az összes tétet – idézte az egyik Pásztor az elborult arcok ezüstös fényei közé veszve. Derûre ború, borúra háború – idézte a másik Pásztor, hogy ezzel is csak elküldjön egy bölcset a fenébe. Így kezdôdött el a világ vége – idézte a harmadik Pásztor, hogy amit kimondanak, az el is kezdődjön végre.96 Hasítottunk a mélybe ezzel akkorát,97 mint egy hat húrral a vállán is éppen a kardját forgató rock and roll szamuráj.98 Magunkba is zúztuk hát a hegyek beszédét annyira, mint egy árkok barázdáiba zúduló rock and roll garabonciás. S ha már így esett, szépen meg is köszöntük az első Árkok Barázdálta Arcnak, hogy megmutatta, benne éppen hogyan beszélnek a hegyek, s azzal aztán újra csak várakozni kezdtünk. Ahogy megint a közelünkbe tévedt egy Árkok Barázdálta Arc, tőle is csak azt kérdeztük, merre van a Beszélő Hegy. Ő sem tudta megmondani, de azt ő is szívesen felajánlotta, hogy hallgassuk meg, benne hogyan beszélnek a hegyek. Már tudtuk, mit kell tennünk: lábhoz szorított kézzel az árok mélyébe révedtünk, aztán felhővé kerekedve a mélybe zúduló széllel együtt suttogtunk és suhogtunk, fújtunk és fújtattunk. Ahogy a szél fújásából zene támadt, abba hét rétegben szépen betakaróztunk. Akkor már addig zuhantunk, amíg aranyló fénybe borult az árkok sötétje. Ahogy aztán visszaröpített minket a suttogás suhogása, a suhogás üvöltése és az üvöltés fújtatása, máris hegyek beszéltek, kövek gördültek és felhők kerekedtek bennünk. Minden eladó, de minden elfogyott. Az óra körbejárt és a szavadon fogott – mondta az egyik Pásztor az Árkok Barázdálta Arcnak. Mint eltévedt utazó érkezel, egy rozsdás város a történelem – mondta a zene takaróját hét rétegben maga alá teregetve a másik Pásztor az Árkok Barázdálta Arcnak.

(25)

Hallgattuk, hogy beszélnek a hegyek, hogy gördülnek a kövek s hogy kerekednek a fekete felhôk

Szerinte te se létezel, és mindenki halott a környékeden 99 – mondta a zene takarójának foszlányait hét szórással az Ég felhői közé szórva a harmadik Pásztor az Árkok Barázdálta Arcnak. Látom, azt kerülitek, amit kell. Azt keresitek, amit kell. Azt hiszitek, amit kell. Kerüljetek hát beljebb – mondta az Árkok Barázdálta Arc, hogy neki se, nekünk se kívül legyen tágasabb. Ennek az Árkok Barázdálta Arcnak is megköszöntük, hogy mélyebbre zuhanva is csak beljebbre kerültünk, s aztán megint csak sort sorba öltve vártunk a sorunkra. (26)

Ahogy megint a közelünkbe tévedt egy Árkok Barázdálta Arc, tőle is csak azt kérdeztük, merre van a Beszélő Hegy. Ő is csak azt ajánlotta, hogy hallgassuk meg, benne hogyan beszélnek a hegyek. Megint árkok mélyére zuhantunk, de most már a mélybe szakadó szélbe kaptunk. A szél fújásából zene támadt, s azon is csak kapva kaptunk. S amíg a sűrű sötétségbe is csak irdatlan irtásokat hasítottunk, addig zuhantunk, amíg gyémántfénybe nem borultunk.

ízig-vérig

Ahogy aztán visszaröpített minket a suttogás suhogása, a suhogás üvöltése és az üvöltés fújtatása, máris hegyek beszéltek, kövek gördültek és felhők kerekedtek bennünk. Lopni jár egy fénysugár, az arcunk repül, meg sem áll – mondta az egyik Pásztor, amikor már semmi kétsége sem volt abban, hogy az emberek zenéje az, melyet kerülnie kell. Az arcunk repül, meg sem áll, de távoli szemekkel figyel ránk – mondta a másik Pásztor, amikor már semmi kétsége sem volt abban, hogy a Föld Zenéje az, melyet keresnie kell. Egy ôrült bolygó szédeleg, túrára indul a képzelet 100 – mondta a harmadik Pásztor, amikor már semmi kétsége sem volt abban, hogy az Ég Zenéje az, melyet hinnie kell. Amikor ennek az Árkok Barázdálta Arcnak is éppen megköszöntük volna, hogy mélyebbre zuhanva is csak beljebbre kerültünk, azt mondta, nyugodtan lehet egy újabb kérdésünk. Merre találhatnánk a Beszélô Hegyet? – kérdeztem ugyanazt, amit már eddig is egyre csak kérdezgettem, mert az arany kakastaréj tanácsában most sem kételkedtem. Szerencséd, hogy jottányit sem engedtél, de szemernyit sem tágítottál. Ennél beljebb már nem kerülhetsz az árkok mélyére, hát tüstént útnak is indulhatsz a Beszélô Hegy lejtôire – mondta mosolyogva az Árkok Barázdálta Arc. Azzal rögtön el is mondta, hogy a Beszélő Hegyen bizony javában élnek a kövek, mert bennük is csak az erő szalad, ahogy éppen a gyémánt hegyén ég el a fény, amikor minden szikrázó hamvából is csak a szitáló pornak a szitáló pora marad. De ha a közelébe érünk, már azt is tisztán látni fogjuk, hogy a kövek ott is csak javában szikráznak, ahogy az égi és földi barlangok nyitatlan nyílását szaggatja a szél.101 De azt is rögtön hozzátette, hogy oda csak az juthat el, akinek kínok kínjával megtépett arany kakastaréj a kalauza. Hogy szerzünk, hogy nem szerzünk ilyen útravalót, az ne legyen az ő dolga, de ha ezen túlesünk, három nap, három éjjel megyünk, mígnem egy irdatlanul nagy erdőbe érünk. Annak a közepén áll a hegy, s annak a teteje fölött a kakastaréj majd váltig lebegni kezd. De amíg a kakastaréj a hegy felett lebeg, addig bizton szerét ejthetjük annak, hogy nyugodtan keresgéljünk. Márványtáblát kell majd keresnünk, s ha az megvan, azon aranybetűs írást kell kibetűznünk. Mert arra lesz kiírva, hogy mivel bírható emberi szóra a hegy torka. Megköszöntük az útbaigazítást, s ahogy magunkra maradtunk, az aranypálcával máris hármat-hármat suhintottunk. Erre rögtön előttünk is termett ám az arany kakastaréj.

Most már aztán telis-tele teltetek? – kérdezte. Most már minket is elrejt a rejtek – válaszoltuk.

(27)

Ti mit tudtok? – kíváncsiskodott az arany kakastaréj. Mi azt tudjuk, mit kell keresnünk a Beszélô Hegyen – feleltük. És te mit tudsz? – tudakoltuk. Én azt tudom, hol kell keresni a Beszélô Hegyet – rikkantotta örömében az arany kakastaréj.

(28)

Amíg csak úton voltunk, minden léptünkkel az Árkok Földjén tapostunk, de minden gondolatunkkal csak az árkok sötétségébe borultunk. Ott voltunk, ahol a lábunkhoz szorított kezekkel is csak bukórepülésbe borultunk. Ahol felhővé kerekedve is csak a szélbe kaptunk, s amikor a szél fújásából kócosan kócolódó zene támadt, már azon is csak kapva kaptunk. Kapva kapva azon, hogy az utolsó álom a végső utazás, amíg az időtlen időkben örök a zuhanás.102 Mert ahogy az árkok magányának zenéjébe bújtunk, máris a Föld Zenéjével takarózhattunk, hogy a zenébe szakadva is csak addig szakadjunk, amíg szakadatlanul az nem szól, ami a hegyi rengeteg magasztos hullámzása rajtunk. Ami a százöles óriás fák odvainak suttogása rajtunk. Ami a megannyi orr és száj és fül suhogása, zúgása és suttogása rajtunk. Nem tudom, hogy van-e élet a Földön rajtuk túl. Nem tudom, hogy miért égnek a hangok, s hogy ki lesz az úr.103 De ha bennük ott van, bennem is ott van az állat. Rock and roll. Soha nem akartam különbet nálad 104 – visszhangozta az Árkok Földjének morajlását az arany kakastaréj. Mert ami fönt hívás, azért lent is váltig hívás marad. Csak éppen már más szavakkal hívogat. Mert nem minden erőnek erejével támadó szót olvasták még rám ugyan, mióta a szédület az udvartartásom és a zuhanás a királyságom, de ha a gyémántok eszeveszett lángolása volt minden kincsem, akkor az ismeretlen szavakból kirobbanó érzésekkel is hamar szót kellett értenem. Szót értettem hát akkor is, amikor ebből az Egyből hamar kibújt a Három, ahogy a szög is csak-csak kibújik a zsákon. Megértettem, amit meg kellett értenem, ha már egyszer az Árkok Földjére sodort a végzetem. Azóta mikor a nap lemegy, én felkelek. Hogy én is ott legyek, amikor újra nincsen új a nap alatt, mert megint csak az harsan fel a kövek felett, hogy a rock and roll nem ám tánc volna, hogy csak úgy háztűznézőbe járva toporzékoljon. Nem tánc lenne, ha éppen volna, hanem inkább látnok volna, ha éppen lenne.

ízig-vérig

Látva látó látnok, aki éppen úgy van, hogy közben majdhogynem nincs is, mert ha lenne, akkor sem tudna az lenni, akit tőle éppen várni lehetne.105 Minden ugyanúgy történik itt is hát, csak éppen megfordítva. Az Ég magasában a Napra kelek, de az éjre virradok. Az Ég alatt a Nappal nyugszom, s a sötétségre riadok. Hogy aztán ott is csak arra eszméljek, ha már éppen eszmélkedek, hogy amit én az Árkok Földjének ismerek, arról szólva néha még mindig Közép-Nirvániát emlegessek.106 De ha ő nem bánja, én nem bánom. Mert itt is csak ugyanaz a csillag, ha ugyanaz a bolygó, ha már az éjszaka van csak előtte, s nem is volna ám mit vesztenie.107 Hiszen a nevek itt is csak nevek. Fogyóeszközök, változó tünemények. Könynyen veszendőbe menő, hívságos kis piperkőcök. Ha tehetem, hát annyiban hagyom őket. Ha elegem lett belőlük, hát megelégelem, s szépszerével is csak felcserélem őket. Hogy amíg kedvem szerint cserélek, addig is csak úgy csereberéljek, hogy könnyedén beleélhessem magam abba, hogy nem ér a nevem, amelynek a rejtekében élek. Hamar kiismertem hát, hogy az Árkok Földjén zuhanó arcok milyen szavakba bújtatják az összeomlással vívott harcot. Hogy milyen igézettől megigézve szorítanak maguknak helyet a föld alatti árkokra elszánva, de a föld alatti barázdákba is szépen beleszántva. Ott, ahol már minden porcikájukban megérezhetik a föld mélyén gördülő kövek morajlását. A rock and roll igézetét, melyet édes és nehéz teherként cipelnek magukkal már időtlen idők óta. Akkor is, amikor a napvilág fenséges fénye váltja fel az árkok fenséges morajlását. Akkor is, amikor minden eladó, de minden elfogyott, mióta csak az óra körbejárt és a szavadon fogott. De a szó is csak szót követett, mire az árok mélyében irdatlan irtás hasadt. S mire a belénk férkőzve suhogó zenében hegyek beszéltek, ezzel máris kövek gördültek és felhők kerekedtek bennünk. Én addig csak a szédült ragyogásban tobzódó gyémánttól tudtam, amit tudhattam. Hogy bármikor felmutathassam, milyen a füst a víz felett, hol nyílik a csillagösvény a mennybe és hová gördülnek tovább a kövek.108 Ők pedig csak az igézve igéző sötétség mélybe szakasztó mámorától tudhatták, amit tudhattak. Hogy bármikor felmutathassák, milyen a kazamata zamata, hol rangosabb a harang rangja, s hogy hiába hűl ki a két kezed, attól még hibátlan lesz a marionett.109 De ha már a zuhanás méltóságát velünk megosztották, nekem is édes és nehéz lett a teher, melyet maguk is csak az összeomlás földjéről ragadhattak el.

(29)

Ahogy a gyémántok ragyogtak, úgy kócoltam magam is a kövek álmába, s úgy vackoltam magam a kövek álmában felfénylő gyémántok ragyogásába. Kincseket őrző szerzetként a hetedik ég magasában. Köpönyeget lobogtató szerzetként az Ég alatti világban. Képeket szóró magvetőként a Föld mélyének irdatlan irtásaiban.

(30)

Mert igaz ugyan, hogy az Ég alatt más és máshogyan adja ki a Hármat, de én akkor is máshogy adnám ki magamat, ha háromszor verhetném vissza, ami ágról szakadva is csak testestül-lelkestül fölzaklat. Ha rajtam múlna, inkább azt mondanám, hogy mámor. Inkább azt mondanám, hogy mágia. Inkább azt mondanám, hogy magasság. Akármilyen szóval. Minden más szó helyett. Bármiféle szó nélkül. De ezzel is csak ugyanazt mondom, így hát nem is lehet semmilyen kifogásom. Elfogadom, hogy ágról szakadva az Ég alatt utazó lelkek sorsáról nekem is akadt ugyan még mit tanulnom. Hiszen a hiányos kikerekül, a görbe kiegyenesül, az üres megtelik, az elvénhedt újjáalakul, a kevés megsokasul, a sok megzavar.110 Elfogadtam, hogy végtére ez a Három sem más, mint a mámor egyik lehetséges fuvallata. Leírhatatlanul, felmérhetetlenül és persze a végsőkig elégtelenül. De azért a maga elégtelenségében is vég nélkül ugyanazt üzenve, mint ami a gyémántok ragyogásából is egyre csak kitűnik. Hogy a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy amit a szex111 szava rejt, abban a végtelen térrel való birkózás vetélkedjen. A lélek önfeledt utazása szárnyaljon. Álombéli ringatózás lebegjen. Hogy amit a drog szava rejt, abban az önkívület marasztalása maradjon. A megtáltosodó test felajzása húzódjon. Izzó parázs terítéke terüljön. Parázsló tűz felszítása szikrázzon. Hogy amit a rock szava rejt, abban egetverő dübörgés és visszafogott hömpölygés zúgolódjon. Hol gyorsan, hol lassan. Hol lassan, hol gyorsan. Hol felforgatóan, hol letaglózóan. De mindig végérvényesen. Ellentmondást nem tűrően. Fenségesen és mocskosan. Mámorosan, mágikusan és magasan. Elállom az utat, ha megszerezlek – nézett rám Göncös a hangokban égve. De hogyha eltûnsz, megkereslek 112 – néztem rá a Föld zenéjének takarójába tépve, a hiányost kikerekítve, a görbét egyenesítve, az üreset meg kiteljesítve.

ízig-vérig

Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. A végtelen térrel birkózva is csak önfeledten szárnyaljon

Tépve tépelôdvén is csak azzal takarózva, hogy tudom ám, milyen a füst a víz felett. Tudom, hol nyílik a csillagösvény az égbe. Tudom, hová gördülnek tovább a kövek.

Ahogy a földbe vágott minket a zuhanás ereje,

néha aludtunk, mint a fekete föld, néha felriadtunk, mint a virágos rét. Hajnalban harmat áztatott, este lemenő nap sugara simogatott. Rejtőztünk és rejtekeztünk, de a harmadik napon egyszerre csak szavakra ébredtünk. De bizony akkor is csak Árkok Barázdálta Arcok figyeltek ránk. Ők voltak azok, akik a kövek összeomlásának történetébe először beavattak, de ők voltak aztán azok is, akiknek szavaiba belehallgatva megtudhattuk, hogyan beszélnek a hegyek, hogyan gördülnek a kövek s hogyan kerekednek a fekete felhők. Az ő tanácsukat követtük, amikor magunk is az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk, s ahogy aztán visszaröpített minket az árkok partjára a suttogás suhogása, a suhogás üvöltése és az üvöltés fújtatása, velük együtt máris hegyek beszéltek, kövek gördültek és felhők kerekedtek bennünk.

Amikor a tarisznyámból a kis lovamat kivettem, az Árkok Barázdálta Arcok udvarain rögtön ismerős szédületekbe szédülhetett, ahogy felnyerített, de aztán dobogni is kezdett. Ahogy toporzékolt, de aztán a kerítésnél ágaskodott. S ahogy a kerítésen engem is átragadott, s a ritmusok ölelésébe is azon nyomban beleforgatott. Ahol ő dobog, ahol ő nyerít, ott mindig olyan udvart találhatsz, ahol bátran háztűznézőben járhatsz — igazított el egyszer felőle az Ég-Föld Szelleme, mert az ajándékba adott kis lovacska mellé rögtön egy útmutatás is kitelt tőle. Azóta is ehhez tartom magam, s ha ő egy udvarba lelkesen benyerít, oda vele együtt én is benyargalok. S ahogy a patája dobog, azzal a dobogással én is messzire ragadtatok. Ha gyorsul a dobogás, én is felgyorsulok. Ha lassul a dobogás, én is lelassulok. Ha háztűznézőben járok, előbb-utóbb magam is a tüzekkel tartok. Ha kell, lobot vetek, s vígan táncoló lángok lángolásába feledkezem. Ha kell, szépen parázslok, s magam is a vörösen izzó hamvak közé roskadozom. S ahogy a dobogással messzire ragadtattam, s közben magam is egyre csak a tüzekkel tartottam, akadt egy hosszú út porából vett köpenyekkel letakart udvar, ahol büszkén szóltak az ércesen pendülő húrok, s erre a szomorúságba ágyazott büszkeségre is fájdalmas szépséggel húzott rá egy harmonika. Aztán suttogva hangzott fel az ének, de ez a suttogás úgy volt visszafogott, hogy mégis ott bujkált benne a harsány kiáltások összes felhangja. Úgy, hogy ebben az udvarban maga a suttogás legyen a rejtély, amiért háztűznézőben kell járni. Hogy hallhasd, ahogy a suttogva énekelt refrénbe annyi szenvedély férkőzik, amennyit teli torokból is hiába kiabálnál. Nem tolakodva, de mégis helyet keresve. Nem zabolátlanul feltörve, de mégis kiütközve. S hogy hallhasd, ahogy beszökik az udvarba egy vékonyan pendülő 113

húr hangja, s hogy ez is csak azt cifrázza, hogy nincs az a mélység, amelyben ne lehetne otthon a magasság összes rajzolata. Hogy ebből is csak azt értsd meg, amire az Árkok Földje tanít. Hogy lehetsz szomorú, de szomorúságodban is büszke. Hogy lehetsz lemondó, de minden lemondásodban is ott éghet a harc tüzének emléke. S akkor máris ott vagy te is a bánat mezején egy tűz mellett, ahol van már annyira eleven a tűz, hogy azért ne taglózzon le a bánat. Hogy a kihunyó fényekkel együtt is csak fekete pompa üljön a lelkeden, ahogy a könnyek is megülnek a szemed sarkában. Hogy ne sírj, mert ahogy a fájdalom tüze perzsel, közben az arcizmod se rezzen. Hogy ne láss el élesen a tűzig, mert közben mégiscsak könnycsepp úszik a szemedben. S ha nem látsz élesen, azt azért még pontosan meghalld, ahogy lassan halkulni kezd a húrok pengése. S amikor a húrok már csak egészen halkan pengnek, fújni kezdjenek a hideg szelek. S amikor eljön az idő, hogy csak a szélfúvás borzolja a tájat, a semmiből egyszerre csak még egyszer felszökjön a dallam, mintha csak a tűz hamvából születne újjá. Hogy szálljon le, szálljon le, ha mondom. Hogy szálljon le az aranycsőre, de még a sárarany körme is, ha mondom. Hogy a körme is csak a szívem tárja ki, ha mondom. Hogy legyen kivel élni, ha élek, s ha élek, csakis vele éljek. Hogy legyen kivel égni, ha égek, s ha égek, csakis érte égjek. S hogy a tűz hamvából újjászülető dallam szavak nélkül is kitartson, hogy aztán az érte elégve élők fellángolása után megint csak magukra maradjanak a tüzeket szétfújó hideg szelek. S aztán ebbe a dermedt nyugalomba hirtelen belecsattanjon egy hang, amely már nem is hangszer hangja többé. Egy hang, amely olyan, mintha két vékony és száraz fadarabot ütnének össze egy visszhangzóan és kongóan üres térben. Messzire csattintva valamiféle kiúttalan dacot, hogy az Üresség Tátongásában 114

is utat találjon még magának az Üresség Kitöltése. Hogy ha tűz mellett ülsz, szökjön a szemedbe könny. Hogy ha földbe gyökerezel a tűzbe suttogott szavaktól, idővel zúgjon fel a fejed körül a szél. Hogy ha ércesen pendült a húr a hangszered nyakán, még pattanjon fa a fához a kezedben. Perdüljön elemi erő az elemi erőhöz. Kerüljön négy elem a négy elemhez. Hogy ha lódobogást érzel a tarisznyádban, máris udvarolni támadjon kedved. Akkor is, ha csak olyan udvar hívogat, ahová szomorúan néznek be a csillagok. Ahol a lovad dobogása is csak úgy morajlik a tenyeredben, ahogy az udvarból kivesző ritmusok tűnnek el a lovad lelkéből lelkedzett lélekben. De azzal a lelkedzéssel én is messzire lelkesedjek ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

maga a világ

elsiratásának útja,

s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

(31)

Hogyan nézett ki az Árkok Sárkánya? – kérdeztem Kecét és Pőrét a sárkánylovam hajában dúló vihart érezve, de ettől a sorsunkat is csak megorrontva. Hét feje volt – mondta Kece.

(32)

Hogyan ittatok áldomást? – kérdeztük a lidérceket. Elnyeltünk három-három kortyot az élet borából, s ahogy a tenyerünkbe buktuk, azzal az arcunkat is megmostuk – felelték. S ô hogyan ivott áldomást veletek? – kérdeztük, pedig már kérdeznünk sem kellett volna. Háromszor nyelt el, háromszor bukott vissza minket – mondták a lidércek.

(33)

Kitárulnak a szájak – mondta Göncös. Elnyelnek a szájak – értettem meg én. Nyelik a mérgüket – tette hozzá ő. Köszörülik a torkukat – tetéztem én. Ásít belôlük a mélység – fokozta ő. Kong bennük az üresség – ismertem el én.

Tudván tudva, ha kitárulnak a szájak, akkor hamarosan kitárulunk mi is, ahogy az egek fenséges martalócai éppen ugyan királyi fenevadként kezdenek kószálni bennem is.

ízig-vérig

mo r é n a

Vö.: A halkisasszony (magyar népmese). Egy éppen legénysorba jutó fiú kihalászik egy kicsi, fényes halat, azt hazaviszi az anyjának, de mielôtt egy késsel felhasítanák, a hal elmondja, tôle aztán bármit kérhetnek, amit csak jónak látnak. Így is történik: el is mondják a kívánságukat, s teljesül is, amire vágytak. A fiúnak a kicsi fényes hal azzal köszöni meg, hogy felmentette az átok alól, hogy magát szép fiatal lányként is feleségül kínálja neki, mert ha kell, akkor ô éppen bizony kellhet. A legény féktelen büszkeségében a lagzira a királyt is meghívja, de azon aztán a király megirigyli a szépséges szép halkisasszonykát a fiútól. A király tanácsadói feladatul szabják hát a legénynek, hogy a világnagy királyi erdô fáit egy szálig kivágja s ölbe rakja. Aztán egy égig érô kôsziklát kell széthánynia, a helyén szôlôt ültetnie, s annak mustját íziben a királynak kínálnia. Ahogy ez mind teljesül, még az Ég-Föld Szellemét is udvari ebédre akarják vele hívatni – a halkisasszony erre egy táltossal el is repítteti a szellemhez, aki viszont megütközésében azt a feltételt szabja, hogy ô ugyan elmegy, de a király neki olyan ebédet adjon fel, akit nem ô teremtett, hanem ô állította elô a maga királyi hatalmával. Ahogy aztán ilyen ebédet fel nem tálalhatnak, az Ég-Föld Szelleme a királyi palotát tóvá változtatja, s benne a királyt és a tanácsosait békák képében ugráltatja. Ezzel a legényt a király ármánykodásától ugyan végleg meg is szabadítja, de azt is örökre az eszébe vési, hogy tudnia kell, kikhez tartozik s kikkel illik atyafiaskodnia. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 48

Vö.: Ahol én elmegyek (magyar népdal)

Vö.: Nem arról hajnallik, amerrôl hajnallott (magyar népdal)

Vö.: Nem úgy van most, mint volt régen (magyar népdal)

Vö.: Tavaszi szél (magyar népdal)

Vö.: Jaj, mely hamar múlik e világ ereje (magyar népdal)

Vö.: Regélek, míg élek (magyar népdal)

Vö.: Trabant: A Nap az apa (szöveg: Víg Mihály)

Vö.: Trabant: Harang (szöveg: Víg Mihály)

Vö.: Trabant: Földreszálló emberek (szöveg: Víg Mihály)

Vö.: Trabant: Fojtsd vissza (szöveg: Víg Mihály)

Vö.: URH: Ismeretlen katona (Müller Péter)

Vö.: Európa Kiadó: Minden eltörölve (szöveg: Menyhárt Jenô)

Vö.: Európa Kiadó: Ez a város (szöveg: Menyhárt Jenô)

Vö.: Európa Kiadó: Tengerpart (szöveg: Menyhárt Jenô)

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Élô világegyetem (szöveg: Grandpierre Attila)

Vö.: Fellegajtó-nyitogató (magyar népdal)

64 Vö.: Az álomlátó kisfiú (magyar népmese). A váltig csak eltitkolt álmot egy szegény ember legfiatalabbik gyereke álmodja, amikor az ökrök legeltetése közben egyszer álomszellô csapja meg, de úgy, hogy az ökrökre már ügyet sem vet. Ahogy gazdája nekitámad, ô egyre csak azzal védekezik, hogy ô bizony egy álommal küszködött. A gazda arra kéri, hogy fejtse meg neki azt az álmot, de ô azzal hárítja

mo r é n a

el a kérést, hogy addig meg nem fejti az álmot, amíg az rajta meg nem történik. De ehhez még azt is hozzáteszi, hogy széles e világon olyan ember nincsen, akinek ô ezt megfejtené. Ezzel az állhatatosságával késôbb még a királyt is felbôszíti, de úgy, hogy még tömlöcbe is vetik a makacsságáért. Onnan, a börtönbôl ad hát tanácsokat a belé szerelmesedô királykisasszonynak, hogy ezzel az országra találós kérdésekkel támadó fekete király fondorlatain is szépen átlásson – de bizony bárhogyan fordul is a sorsa, az álmát ugyan váltig el nem árulja. Hogy történni rajtunk egy álom csak akkor történhessen, amikor széles e világról az összes kômûves összesereglik. (Kriza János gyûjteménye nyomán) 65

Vö.: A csillagszemû juhász (magyar népmese). A halál kijátszása a csillagszemû juhász fegyvere, aki a király tüsszentését hallva bizony szépen elmulasztja a király egészségét emlegetni, s addig dacol vele, amíg ô a lányát neki nem adja, hogy a juhász végre a sorsával megelégedve neki is jó egészséget kívánjon, ha éppen tüsszentene. Ahogy a juhász a királlyal dacol, elébb megpróbálják elemészteni: bezárják a fehér medve tömlöcébe, de a medve a juhász csillagszemétôl egyszerre csak megjuhászodik s a juhász fütyörészését hallgatja. Aztán a juhászt bevetik a tíz halál torkába: a tíz óriás sündisznó közé, de a juhász a szépen szóló furulyájával táncra kerekíti a fenevadakat. Aztán beküldik a száz halálba: abba a tömlöcbe vetik, amelyiknek a közepén kút van, annak belseje pedig ki van rakva száz kaszával, a fenekén pedig egy mécses ég. Ahogy a juhász a kutat is elkerüli, a király inkább már a világ csodáival próbálja megvesztegeti: beülteti bársonyos hintajába, ezüsterdôt kínál neki, aranyvárat kínál neki, gyémánttavat kínál neki, de a hajlandóságát el ezzel sem nyeri. Végül hozzáadja a lányát, erre aztán a juhász annyiszor jó egészséget kíván neki, hogy a király abból több jókívánságot bizony már nem óhajt, s inkább az egész országát az ott egyszeriben megkoronázott juhásznak adja. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 66

Vö.: Szegfûhajú János (magyar népmese). Szegfûhajú János a táltosok tudományával játssza ki a halált – ô nem sérthetetlen marad, ahogy a csillagszemû juhász, hanem inkább elviseli, hogy összeaprítsák, minden csontját-bontját, ízét és porcikáját elhányják. De hiába hull szét, közben azért váltig egyben is marad, s mire hulló darabjaiban csudaírekkel kenegetik, nemcsak a teste erôsödik és gyarapodik, hanem titkos tudásra is szert tesz abban a rejtekben, ahol önmagából kiszakítva, önmaga részeiben részesülve várja, hogy eszméletére ébredve aztán a halált is javában megcsúfolja. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 67

Vö.: Nekem olyan kis lovam van, a’mék minden házba benyerít. Mi az? (ôsi magyar találós kérdés, megfejtése: sámándob) 68

Vö.: Tündér Ilona és az aranyhajú ifjú (magyar népmese). A szépen szóló aranybanda, a tündéri muzsikusok társasága Tündér Ilona három varázslatos kincsének egyike. Az aranyleányocskát gonoszul kitanítgató szakácsné azt mondja a tündéri muzsikusok kompániájáról, amikor az aranygyermeket érte akarja küldetni, hogy olyan ám ez a banda, hogy hét országban hét királynak sincsen olyanja. Aztán egy juhász okosítja ki a banda nyomába eredô aranygyermeket, hogyan is csalja el a muzsikusokat Tündér Ilonától: azt mondja a juhász a fiúnak, hogy az elôtt az istálló elôtt, amelyikben Tündér Ilona táltos paripája lakott, egy nagy aranyfa áll. Abból kell letörnie a fiúnak egy ágat, mert ha az megvan, azután már a banda magától is útnak indul a világba, de éppen bizony arra tartva, amerre az aranyfa ágát viszik. Le is tör az aranyfiú egy ágat, akkorát, mint a karja, s mire azzal hazaér, máris úgy szól a banda az udvaron, hogy attól mindenki megrémül. De tud ám hívogatóan is szólni a banda szava: erre a hívogató muzsikára aztán Tündér Ilona ismer rá, amikor az aranygyermek magával viszi a tündért oda, ahová a táltosát, a bandáját és a Mindentudó Tükrét is elvitte. Ahogy mennek, mendegélnek s közben egymással is szépen megbékélnek, a banda szava éppen hét kilométerre hallatszik eléjük, hogy ezzel a szóval a tündért is rögtön megnyugtassa: hiába ragadták el, mégis vár ám rá egy tündéri zenével ékes otthon a világban. (Horger Antal gyûjteménye nyomán)

mo r é n a

Vö.: Trance Balance – Másik János Trance Balance címû albumának tizenegyedik száma

Vö.: Kamondy Ágnes: Dalok Közép-Nirvániából

Vö.: Sex & Drugs & Rock & Roll – az Ian Dury and the Blockheads Sex & Drugs & Rock & Roll címû válogatásalbumának (The Best Of Ian Dury And The Blockheads) elsô száma 72

Vö.: Sex & Drugs & Rock & Roll

Vö.: A tizenhárom hattyú (magyar népmese). Az élet borát egy születése pillanatában rögtön hétévesnek tetszô aranyhajú táltos fiú szerzi el a hétfejû sárkánytól, miután a sárkány pincéjének hetedik gádorában sorban megszakasztja a kôhordó, a vashordó, a rézhordó, az ezüsthordó, az aranyhordó, a kristályhordó és a gyémánthordó abroncsait. Az élet bora olyan erôs testtel vértezi fel, mint az acél, így aztán le is gyôzi a sárkányt, s megmenti tôle az édesanyját. Aztán anyja testvérének, Miklósnak segít megtalálni az elôtte egykor hattyú képében feltûnô tündérkirálynôt, aki szerelmes belé, de egy hegy mélyén alszik örök álmot a kedvese miatt. A hegy gyomrában Miklós háromszor megcsókolja a tündérkirálynôt, s ahogy ôt felébresztette, a rácsos almáriomból kivesz egy aranyvesszôt, s azzal háromszor-háromszor meglegyinti a tündérkirálynôvel együtt örök álmot alvó többi tizenkét tündért, majd azt mondja nekik, hogy keljenek, de keljenek ám, mert bizony megvirradt. A tündérek erre dali szép legényekké, gyönyörû szép leányokká változnak, a földnek sötét gyomra pedig egyszeriben tündérpalotává lesz, hogy csak úgy zeng a palota a szép muzsikaszótól. Miklóst a tündérek közben aranykútban megmosdatják, aranyfésûvel megfésülik, majd bíboros-bársonyos ruhába öltöztetik, hogy szépen összeeskethessék a tündérkirálynôvel. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 75

Vö.: Meadows – a Yawning Sons Ceremony To The Sunset címû albumának ötödik száma

Vö.: Porka havak esedeznek (magyar népdal)

Vö.: József Attila: Regös ének

Vö.: Pilinszky János: Apokrif

Vö.: Headstones – a Lake Of Tears Headstones címû albumának hatodik száma

Vö.: Ghymes: Tüzet viszek (szöveg: Szarka Tamás, utalással az egyik legôsibb magyar találós kérdésre, amely Arany László népköltési gyûjteményében szerepel, s amelynek megfejtése: hajnal) 81

Vö.: P. Mobil: Fegyvert veszek (szöveg: Schuster Lóránt)

Vö.: Stein Um Stein – a Rammstein Reise, Reise címû albumának kilencedik száma

Vö.: A kígyókirály gyûrûje (magyar népmese)

Vö.: Rózsa és Ibolya (magyar népmese)

Vö.: A virágfejû ember (magyar népmese)

Vö.: Stone Evil – a Jex Thoth & Pagan Altar Split elsô száma

mo r é n a

Vö.: A világszép úrfi (magyar népmese). A világszép úrfi a Veres-hegyre tart, hogy azzal nyerje el kerek e világ legszebb lányának, egy hercegkisasszonynak a kezét, hogy megmosakszik a Veres-hegy öregemberének csudavizében. Sokak nyomdokában jár ugyan, de végül ô lesz az egyetlen, aki nem válik kôbálvánnyá s feljut a hegyre, ahol szóba állhat az ôsz öregemberrel, aki aztán aranytálat tölt meg aranyvízzel, hogy a fiú megmosakodjon benne, hogy még a napfénynél is szebb teremtés legyen belôle. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 88

Vö.: Pilinszky János: Apokrif

Vö.: Wen-ce (Wen Tzu): Lao-ce Utolsó Tanításai, 3. (Varga Sándor fordítása). Lao-ce utolsó tanításait idézve Wen-ce azt is szóba hozza, hogy az Út bizony üres és test nélküli, alapja az egyenletes könnyedség, tükre a tiszta nyugalom, mûködése pedig az alkalmazkodó engedékenység – miközben azért az Út mindig megváltozhat. Hiszen szilárdsága a rugalmasság, ereje az engedékenység, törzse pedig a hamisítatlan tisztaság és a dísztelen egyszerûség – s üressége sem más, mint a belsô terhek hiánya. Ha pedig e terhek híján sem törekszünk a sokra, akkor jön el az az állapot, hogy a külsôt a közép uralhatja. Mert aki képes elérni a közepet, az uralni tudja a külsôt – a középpontban ugyanis a belsô szemek békések, a gondolatok elcsendesülnek, az inak és a csontok megerôsödnek, a látás és a hallás pedig kitisztul. 90

Vö.: Csuang-ce: II/1. Nan Kuo Ce Csi egyszer úgy mered az égre egy asztalkára támaszkodva és nagyban pihegve, mintha teste megvált volna a szellemtársától. Ezt látva Jen Cseng Ce Jü arról kezdi kérdezgetni, vajon mi történt vele, hogy olyan lett a teste, mint valami korhadt fadarab, a szíve pedig, akár a holt hamu. Ce Csi erre azt feleli, hogy éppen eltemette magát, de amikor ezt elárulja, máris kételkedni kezd, hogy Ce Jü ezt egyáltalán megértheti-e, hiszen Ce Jü – mint megállapítja – az emberi dallamokat hallgatja, nem pedig a Föld zenéjét, de ha még a Föld zenéjét netán meghallaná is, az Ég muzsikájával már aligha járhatna így. Ce Jü azért mégis megkérdezi Ce Csit, neki hogyan sikerül meghallani mindazt, amirôl beszélt. Ce Csi ekkor kezd beszélni Ce Jünek a nagy mindenség leheletének kifújásáról, a tízezernyi üreg felzendülésérôl, a hegyi rengeteg magasztos hullámzásáról és a szélvész nyomán támadó óriás harmóniáról. Ce Jü ezt aztán szépen le is fordítja a saját szavaira, mondván, ha így van, akkor a Föld zenéje biztos az üregekbôl törhet elô, ahogyan az emberi dallamok is a bambusz zeneszerszámokból jönnek. De nem éri be ennyivel, mert azt kéri, Ce Csi ugyan mondana neki még valamit az Ég muzsikájáról is. Erre Ce Csi csak annyit jegyez meg, hogy a tízezernyi fuvallat egymástól bizony mind különbözik, s magától kel életre, magától támad fel valamennyi. S ahogy ezt elmondta, a kérdésre éppen egy kérdéssel felel. Azt tudakolná a kíváncsi Ce Jütôl, hogy szerinte ki lehetne az, aki felébreszti ezeket a fuvallatokat. 91

Vö.: Lao-ce: 4. Lao-ce az út ürességét emlegetve arra is kitér: hiába üres az út, de a mûködését azért abba sose hagyja, hiszen mélységes, hiszen mindennek ô az ôsatyja. S ahogy mûködik, azzal semmi mást nem tesz, mint hogy élét tompítja, görcseit oldja, fényét fakítja és elvegyül a porba – sorolja. 92

Vö.: Csuang-ce: VI/1. Csuang-ce azt mondja, hogy a folyómederben eldugott csónakról, a mocsárba süllyesztett hegyrôl egyesek azt mondják: jól rejtve vannak. Csakhogy – folytatja – az éjszaka közepén jön valaki, aki elég erôs, vállára veszi és elmegy vele, a sötétben alvók akkor még mit sem tudnak róla. A kisebbet a nagyobba rejteni helyénvalónak tartják, pedig megesik, hogy akkor is elvész – jegyzi meg, majd hozzáteszi: ha viszont az Ég alatti világot az Ég alatti világba rejted, nem lesz, mi veszendôbe menjen. Ez a dolgok állandóságának nagy törvénye – jelenti ki. 93

Vö.: Csuang-ce: II/1.

mo r é n a

Vö.: Haran Bardan – a Terakaft Akh Issudar címû albumának kilencedik száma

Vö.: Virág Péter (magyar népmese). A lábhoz szorított kézzel az árkok mélyébe vettetés Virág Péter tudománya. A zuhanás mesterségével a földet is kettéhasító táltos, Virág Péter visszaszerzi ugyan a sárkányok elrabolta lánytestvéreit és a sárkányok elveszejtette fiútestvéreit, de ezzel együtt is magára marad az övéi között. Ahogy ez a magány elhatalmasodik rajta, éppen ahhoz az árokhoz vezetteti vissza magát az anyjával, ahol az a virág kinôtt, amelyet leszakítva és lenyelve az anyja ôt világra hozta. Ahogy odaérnek, a föld már kétfelé is nyílik, s miután az anyjától elbúcsúzik, Virág Péter a kezét a lába szárára téve ugrik bele örökre az árok nagy mélységébe. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 96

Vö.: Trabant: A Nap az apa

Vö.: Rave On – Buddy Holly Buddy Holly címû albumának tizenegyedik száma

Vö.: Six-String Samurai (Rock and roll szamuráj) – posztapokaliptikus sivatagi rock and roll road movie; írta: Jeffrey Falcon és Lance Mungia, rendezte Lance Mungia 99

Vö.: Európa Kiadó: Elrontottuk ezt az évezredet (szöveg: Kiss László)

100

Vö.: Európa Kiadó: A Birodalom visszavág (szöveg: Kiss László)

101

Vö.: Trabant: A Nap az apa

102

Vö.: Európa Kiadó: Minden eltörölve (szöveg: Menyhárt Jenô)

103

Vö.: URH: Van-e élet a Földön? (szöveg: Müller Péter Sziámi)

104

Vö.: Európa Kiadó: Mocskos idôk (szöveg: Menyhárt Jenô)

105

Vö.: Neurotic: A rock and roll az nem egy tánc (szöveg: Pajor Tamás)

106

Vö.: Spions: Nirvánia (szöveg: Molnár Gergely); Kamondy Ágnes: Dalok Közép-Nirvániából

107

Vö.: Európa Kiadó: Ha ô nem bánja (szöveg: Menyhárt Jenô)

108

Vö.: Deep Purple: Smoke On The Water; Led Zeppelin: Stairway To Heaven; Bob Dylan: Like A Rolling Stone 109

Vö.: Európa Kiadó: A kazamata zamata; Trabant: Harang; Trabant: Marionett

110

Vö.: Lao-ce: 22.

111

Vö.: Sex & Drugs & Rock & Roll

112

Vö.: Európa Kiadó: Mocskos idôk

113

Vö.: Desolation Song - az Agalloch The Mantle címû albumának kilencedik száma

114

Vö.: Nagy László: Kórus

mo r ĂŠ n a

Úton-útfélen ...Rezzenéstelenül álltunk, s aztán hagytuk, hogy magunkon mégis szépen rezgô rezzenéseket találjunk. De bármilyen rezzenés futott is végig rajtunk, rendre kívül maradtunk az idô múlásán...

Tetejetlen fa ágáról. Hetedik ég magasából. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha mégis igen

Nemhiába kaptuk hát útravalóul az aranypálcát. Nemhiába hívtuk elő belőle az arany kakastaréj tanácsát. Nemhiába ajánlottuk fel vele a négy égtájnak a napvágás négy suhanását. Hiszen igaza volt akkor, amikor az Árkok Földjére hívott. Hiszen ha garabonciás vagy, sárkányok közt kell lenned. Ha sárkányok közt kell lenned, viaskodni is készen kell állnod. De ha viaskodásra készülsz, még a sárkányod kantárát is a tarisznyádba kell dugnod. Az Árkok Földjén a riffek is csak addig kerestek hát, amíg meg nem leltek. S ha már megleltek, rögtön körém is telepedtek. Zuhanás közben, az árkok sötétjében. Föld rögei közt megszorongatva, de a szorongás közben is a lángok kiszakasztásának fénylő pompájába suhanva. Minden reszkető idegszállal öszszeomlásba hajolva, de minden reszkető remegéssel együtt is csak felajzva. Ez a remegés és felajzottság is pontosan olyan volt hát, mint amilyen egy kincsőrző szerzetet foghat el a föld mélyén. Ahol nem tudni, hogy mennyit érnek a drágakövek, de világosan tudni lehet, hogy te legalább annyira kincs vagy, mint amennyire ők is azok lehetnek. Akik pontosan úgy élnek, ahogy a hegy varázsaiban tobzódó kövek élhetnek. S ezért te is pontosan úgy élsz, ahogy csak a hegy varázsaiban tobzódó kövek közt élhetsz. Ezért volt hát jó újra

(1)

megbújni a tetejetlen fa magasából ismerős ritmusok kócossá kócolódásában. A gyémántok szédületéből kiszédülő ragyogásban. Az Árkok Barázdálta Arcok közt elvarázsolt sorok sorjázásában. Így aztán ha rombolni láttuk a káoszt, akkor romboló erőként vetettünk számot vele. Ha teremteni láttuk a káoszt, akkor teremtő erőként vetettünk számot vele. S ahogy telt-múlt az idő, úgy térült-fordult a téboly. Mert a kővé kuruzsolt szolgák sürgölődni akartak. S ezzel újra meg újra mindent feldúltak. S ahogy telt-múlt az idő, úgy térült-fordult a mámor. Mert volt úgy is, hogy az elvarázsolt arcok közben tétlenül munkálkodtak. S átadták magukat önmaguknak. A saját magukban növekvő magasságoknak. A kövek gördülésében moccanó moccanásoknak. Mert az Árkok Földjén nyíló árkok sötétségében is csak úgy van, ahogy Napkeleten is megesett. Ahol az összeomlásba hajló idegek összes remegése és összes felajzottsága egyszerre környékezhette meg a vándort, akinek majdnem az lett a veszte, hogy hallani akarta azt, ami hallással ugyan meg nem hallható. Mert nem az a dolga, hogy hallható legyen, hanem az, hogy betöltse az Eget és a Földet, hogy egybefogja a túlonnan is túli messzeséget. De túlélte, hogy hallja a Sárga Császár zenéjét, ami pedig félelembe kergette, fáradtsággal gyötörte, zavarodottsággal kínozta, sötétséggel takarta, s végül az eszméletétől is megfosztotta. Hogy ezzel is csak megmutassa az utat, melyen minden átkozott és gyönyörű éjszaka megindulhatok, ha hívni kezd a kócolódó kövek koccanása és a szédülő gyémántok ragyogása. A kövek gördülésének örök násza, amelyen az Árkok Földjének minden elvarázsolt arca is ott cselleng, amióta csak az eszét tudja, s mióta csak az eszét veszti. Hogy ráébresszen arra, hova vezet, ha egyszer a sötétséggel takarózol. Ha zavarod leküzdéséért cserébe az eszméleteddel adózol. Mert ha puszta kővé dermedsz, hogy zavarodat együgyűségre cseréld, akkor úgy mutatod fel egyetlen ügyedet, hogy ez már rögtön a Taóhoz vezet. S ha a Taóhoz jutsz, azzal a zenével is eggyé válhatsz, amiről a Sárga Császár beszélt az eszméletét egyszer aztán visszanyerő vándornak. Mert a Sárga Császár azt mondta, hogy ami a vándorral történt, annak úgy kellett történnie. Magam sem mondanám másként. Magamat sem vonnám hát ki abból, ami történt. Ezért hagyom, hogy olyan zene is megkörnyékezzen, mely éppenséggel félelembe kerget. Fáradtsággal gyötör. Kínosan összezavar. Sötétséggel takar. Eszméletvesztéssel büntet és jutalmaz. Mert ennek is meg kell történnie, s ennek is éppen így kell megtörténnie. Ez az útja a Föld Zenéjének. Ez az ára az Ég Zenéjének. Ez a módja az Ég és a Föld nyitatlan nyílásának. Az Üresség Tátongásának és az Üresség Kitöltésének. Hiszen a legmagasabb zene az ég rendjét követi: az öt

100

ú to n - ú t f é l e n

erény mintájára mozdul s a természetességhez igazodik, majd a négy évszak törvényeit keveri egybe s roppant harmóniába fogja mind a tízezernyi létezőt. Egyszer kiteljesedik, majd utóbb aláhanyatlik, díszítés és erő követik egymást a maguk rendje szerint, hogy egyszerre csak kristálytiszta legyen, ami előbb még zavaros volt. A legmagasabb zene hangja olyan hát, mint a fényfolyam. Rezzenése olyan, mint az ébredő bogárkák neszezése. Felriadása olyan, mint a villám és mennydörgés robaja. Befejeződik, de véget nem ér, megkezdődik, de eleje nincs sehol. Elhal és újjászületik, aláhull és felemelkedik: örökké tart, kimeríthetetlen és feltartóztathatatlan. Ezért ébreszthet félelmet. De amikor a Kettő harmóniája szól belőle, akkor tündököl, mint a Nap és a Hold fényessége. A völgybe ér, s erre megtelnek a hasadékok. A szakadékba ér, s erre túlcsordulnak az üregek. De nem áll meg a végesség határainál, hangjai tovább folynak áradón. Vizsgálgatnád, de nem értheted, nézegetnéd, de nem láthatod, követnéd, de utol nem érheted. Te pedig ott állsz, s szédülsz a mindenfelé feltáruló hatalmas Úton. Tested betölt ürességgel, akár a kígyó levetett bőre. Üres héj leszel, s ezért tör rád a fáradtság. Ahogy pedig az üresség átjár, a természetesség hangjai követnek. Nyomtalan, rejtélyes félhomály vesz körül, ami olyan, akár a burjánzó élet sötét forrása, akár az erdők testetlen muzsikája, akár a levegőben úszó piheszál. Úgy árad sodrása szerteszét, hogy már nem uralják korábbi hangjai. Erre az áradásra és sodrásra mondta hát a Sárga Császár, hogy így kell történnie. Ha félelmed lidércnyomásba vált, akkor is. Ha kimerültséged elrejt, akkor is. Ha zavarod együgyűvé tesz, akkor is. Ha a Taóval eggyé válsz, akkor is.115 Ahogy a legmagasabb zene fényfolyamában fürödve lehetett szédülni a mindenfelé feltáruló Úton, úgy szédültem hát én is. De ahogy azok is túlélték a zene felriadását, akikre úgy tört a riadalom, mint a villám és mennydörgés robaja, én is csak túléltem az Árkok Földjének morajlását. A sötétség mélyére vettetve is az Ég rendjét követtem, ahogy ezüstfényből aranyfénybe borultam, aranyfényből gyémántfénybe fordultam. Hogy egyre csak túltegyem magam azon, ami félelembe kerget, fáradtsággal gyötör, zavarodottsággal kínoz, sötétséggel takar, s végül a maradék eszméletembe kerül. Hogy ezzel is csak megmutassa az utat, melyen minden átkozott és gyönyörű éjszaka megindulhatok, ha hívni kezd a kócolódó kövek koccanása és a szédülő gyémántok ragyogása. A kövek gördülésének örök násza.

101

(2)

(3)

Mit adott az Árkok Sárkánya, miután az áldomást megittátok? – kérdezte Göncös a lidérceket, hogy a választól ő is csak megszédüljön a mindenfelé feltáruló hatalmas Úton. Ahogy a kövek gördülésével gördülve a lidércek útjába is szépen belekérdezett, arra én is rögtön felfigyeltem, mert magam is sejtettem még valamilyen titkot az élet borának mámora mögött. Adott nekünk egy-egy arany dióhéjat.116 S küldött nektek is egyet-egyet – mondta Kece semmit sem titkolózva, de amire nem talált szavakat, arról ugyan mélyen hallgatva. Mit mondott? Mit kellene tennünk vele? – kérdeztem én is. Ha azt akarjuk, hogy velünk legyen az árkok morajlása, a fülünkre kell aggatni az arany dióhéjakat, s máris ott zúg bennünk az Árkok Földjének összes zúgása és suhogása. Ha az aranydió suttog neked, máris a mélybe szakadsz, s máris suttogni kezd körülötted a szél. S ami suttog, az aztán suhog. Ami suhog, az aztán üvölt. Ami üvölt, az aztán fújtat. A szél fújásából végül zene támad, aztán már egyre csak azt hallgathatjuk – mondta Pőre. Miért kellene ezt hallgatnunk? – kérdezte Göncös. Erre már az arany kakastaréj felelt. Ahhoz, hogy a tiéd legyen a Föld Zenéje, elôbb-utóbb két forrásban kell megmártóznod egyszerre. Úgy, hogy beléd áradjon a föld árkainak morajlása. S úgy, hogy beléd áradjon a tündérek gyémántpalotájának csengése – nyitotta fel a szemünket, hogy akkor is csak látva lássunk, amikor sötéten örvénylő morajlásokat hallunk. Ha elfogadjátok az Árkok Sárkányának arany dióhéját, abból mindig hozzátok talál az árkok sötétlô morajlása. Ha megnyitjátok a Beszélô Hegy torkát, akkor megtudjátok, hogyan talál hozzátok a tündérek rejtekének gyémántos csengése – mondta az arany kakastaréj. Ha elfogadjuk a dióhéjakat, hányat fordul körülöttünk a világ? – kérdeztem a lidérceket, nem azért, mintha választ vártam volna, de nem álltam meg, hogy jelét ne adjam, én ugyan ezt a próbatételt sem tartanám kevesebbre, mint hogy a kezemet a lábamhoz szorítsam, a mélység árkának sötétjét pedig éppen a magam zuhanásával hasogassam. Ahogy az élet borával áldomást ittunk, a tenyerünkbe bukott három korty borral az arcunkat háromszor mostuk meg – mondta Kece válasz helyett is őszintén felelve. Ahogy a sárkány háromszor elnyelt, háromszor bukott vissza bennünket – tette hozzá Pőre, hogy ugyan semmivel se áltasson, de azért a saját példájával kéretlenül is előálljon. Ahogy ezt meghallottuk, okosabbak ugyan nem lettünk, de az elszántsá-

102

A lángok a völgybe értek, s erre megteltek a hasadékok. A szakadékba értek, s erre túlcsordultak az üregek. A vizek pedig nem álltak meg a test határainál, hanem örvényleni kezdtek bennünk

gunkból mit sem veszítettünk. A kezünket a sárkány ajándékáért nyújtottuk hát, a lidércek pedig elővették a tarisznyájukat, s előhúzták belőle az aranydiókat. Göncössel nyomban a fülünkre aggattuk őket, hogy máris az árkok morajlásával tegyük súlyosabban döndülővé a lépteinket. Amint azonban a fülünkbe morajlott a sárkány arany dióhéja, rögtön a lángok is kiszakadtak rajta. A fülünkön át bizony belehasítottak a fejünkbe, s ott meg nem nyugodhatván bizony bele is áradtak a testünkbe. A lángok a völgybe értek, s erre megteltek a hasadékok. A szakadékba értek, s erre tetőtől talpig túlcsordultak az üregek. De nem álltak meg a test határainál, hanem tovább lángoltak körülöttünk. Kiszöktek belőlünk, ahogy a vándorló lélek szakad ki belőlünk. Álltunk, ahogy a tűz is csak bennünket nyaldosott, s vizsgáltuk volna a tetőtől talpig, de még innen is túl emésztő tüzet. Vizsgáltuk, de meg nem értettük, nézegettük, de meg nem láthattuk, követtük, de utol nem érhettük. Önmagunkba roskadó parázsként izzottunk, de akkorra már lángokba veszve szédültünk a mindenfelé feltáruló hatalmas Úton. A lángok szabdalta testünk végül aztán betöltött ürességgel, akár a sárkány levetett bőre.

103

(4)

Ahogy a sárkány levetett bőrének tüze alól kibújtunk, az aranydió héjából előzúduló lángok egy áldomásnyi időre éppen megint elnyeltek, hogy amíg a tűz újra burokba zárt bennünket, addig velünk is megessen, ami már a lidércekkel is megesett. Hiába volt hát a föld árkainak hetedik mélységében a gazdájuk, onnan is kapva kapott, ha már egyszer lángot szakasztott. Háromszor elnyelt s háromszor felbukott bennünket is, hogy erőnek erejével próbálja ránk a halálnak halálát, ha már egyszer nekünk is csak az volt a feladatunk, hogy az Ég alatt is a halál ellen bujdossunk. Lángok nyeltek el minket, de aztán lángok is hoztak világra bennünket. Fogak kerítése szökött oda körénk, nyelvek fürdője mártózott meg bennünk, és sóhajok fuvallata sodort végig tetőtől talpig rajtunk, hogy ezzel is csak az árkok árkaiba árkolódjunk. Aztán minden lángnyelv visszaszökött az Árkok Sárkányának arannyal aranyló dióhéjába. Most, hogy veletek is megesett, ami velünk megesett, hozzátok is érkezzen meg, ami hozzánk megérkezett – mondta Kece, mert látva látván, hogy lángokba mártóztunk, tudván tudta, hogy erre fel éppen mit is kellene elmondania. Elmondjuk, amit az Árkok Sárkánya nekünk is elmondott, de amit azzal ajánlgatott, hogy egyszer ti is megértitek, hogy mit mondott – mondta Pőre. Mit kellene megértenünk? – kérdeztem, ha már egyszer éppen arra ocsúdtam, hogy a Beszélő Hegy torka felé készülve egyszerre csak olyan távolba szakadtam, hogy egy messze tőlem meghúzódó sárkány torkán is háromszor megakadhattam. Kapva kaptatok az aranydiókon, s az aranydiók is kapva kaptak rajtatok. Ezzel most már azt is tudjátok, hogyan táltosodnak meg a kövek, amikor kapva kapnak rajtuk a szájak. Hogy a fogak kerítésén is átszökkennek, a nyelvek fürdôjében is elmártóznak, de még a sóhajok fuvallatában is megsodortatnak – mondta a Veszendőséget Fájlaló. Miért kellene ezt megértenünk? – kérdezte Göncös, ha már egyszer ő is a sárkány torkán akadt. A sárkány azt mondta, egyszer még ez is jó lesz nektek valamire – osztotta meg velünk az Éjszakát Felajzó azt a béfaló falásnyi tudást, amit csak megoszthatott, ha már egy sárkány is csak osztozni sarkallotta. Hej, szegény világ, hej, vetett ágy! – sóhajtottam, mert ennyiből is megértettem, hogy az Ég alatt barangolván is eljön még a perc, amikor kitárulnak a szájak, hogy egyre mélyülő torokkal nyeljen el a világ. A burok is csak meghasad, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ,

104

ú to n - ú t f é l e n

s te is elnyeled a világot – mondta a tarisznyájában meglapuló égi kövek közé markolva Göncös, ha már egyszer bármikor előtörhetett belőle az égi kövek tudományának tudása, ha éppen bárhol és bárhányszor kövek koccanásába kócolódhatott. Ahogy kô kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne – feleltem neki a tarisznyámban meglapuló égi kövek fényeibe tekintve. Mert magam is az égi kövekhez fordultam ám, hogy tudásukat tudva a gyémántok ragyogásába szédüljek. Aranydió szakadatlan morajlásával a fülünkön, aranydióból szakadt láng lankadatlan forróságával a bőrünkön mentünk hát tovább. Most már mind a négyen úgy mentünk, hogy a magasságot a mélységbe rántottuk s a mélységet a magasba emeltük. Tetejetlen ágak ágaiba ágazódva csakúgy, mint feneketlen árkok árkaiba árkolódva. Kakastaréj termett hát előttem. A fejem magasságában lebegett mellettem. Ahogy mi mentünk, reptében úgy röppent bizony ő is. De ott jött mellettem Göncös is. De ott jött mellettem Kece is. De ott jött mellettem Pőre is. Ahogy haladtunk, időről időre a Föld Árkaiba ütköztünk. Ahogy szakadék szakadt előttünk, jó csillagunk, az arany kakastaréj nagyot rikkantott, s a rikoltására előttünk egy fa is csak-csak szépen meghajlott. Ahogy mélység fölé hajló törzseken végigóvakodtunk, közben magunk is a mélység zúgásával együtt morajlottunk.117 Az aranydió ezért aztán néha a fülemben zúgott, néha pedig csak a tarisznyámban hánykolódott. Hiszen ahogy a lépteim döngtek, a morajlás is csak úgy dübörgött. A léptek döngése a morajlást ugyan foszlányokra szaggatta, de mégis erőnek erejét teljesítette ki rajta. Ezzel is csak olyan volt hát, mint egy tétován támolygó, rozzant gebe. Akit már jóakarattal is csak hiába méregetsz, hiszen úgy látod, már jártányi ereje sincs. Úgy látod, már csak hálni jár belé a lélek. Úgy látod, eliramlott felette az idő. Aztán odavetsz neki néhány szem parazsat. Mert ha egyszer lángra gyúltál, te is felelősséggel tartozol a tűznek. Te is éltető étket adhatsz egy magamagát saját magában rejtegető gebének. Hogy aztán egyszerre csak megtáltosodjon a test, melybe csak hálni jár a lélek. S hogy a hetedik ég magasába szakadjon belőled, ami addig csak hálni járt benned. Hogy eljöjjön, aminek el kell jönnie, amikor az szól, aminek meg kell szólalnia. Azzal a zúgással, morajlással, lüktetéssel, dübörgéssel, tombolással, sistergéssel, özönléssel és áramlással, amellyel szólnia kell, ha ideje van a kövek szétszórásának és ideje van a kövek összerakásának. Ha ideje van a megkeresésnek és ideje van az elvesztésnek.118

105

(5)

Hogy saját szemeddel lásd: ez is csak az a Három, ami mögött az Egy van, hogy vele egy követ fújva áradjon, ami a levegőben zúgó, morajló, lüktető áramlásban már mind-mind megvan, mámorosan és magasan nyújtózva el odáig, ahol az ásó, a kapa és a rock and roll soha el nem választ, amíg csak mámoros a mámor, s amíg csak magasságos a magas. Ezért is jó, hogy azt mondod, amit mondasz. A Hármat mondva, de ezzel is csak az Egyet hirdetve. Holott nem is tudod, mit is beszélsz. Holott nem is tudod, mit érzel – mondhattam volna akkor bármelyik elém toppanó Árkok Barázdálta Arcnak, aki a morajlásban zúgva és zúgolódva éppen maga is csak ott járt volna, ahol a madár se járt volna. Ahol a szabadba táruló lélek utazik. Túl a paták dobogásán. Túl a tüzek ropogásán. Túl az egek mennydörgésén. Túl a dobok dobbanásán. Túl a gitárok morajlásán. Túl a mélyről felszakadó ének süvöltésén. Túl a mámor örvénylésén. Túl a testek ölelésén. Túl a kéjek hördülésén. Túl a vulkánok kitörésén. Túl a magok hasadásán. Túl az egek szakadásán. Azt mondhattam volna neki, amit magamnak is. Hogy ágról szakadt szökevény vagy, aki egyre csak menekül. Hogy ágról szakadt vándor vagy, aki egyre csak megérkezik. Hogy úgy légy egyetlen, hogy közben ne legyél egyedül. Mert kapva kapnak rajtad, s ezen aztán te is kapva kapsz, ha már kiteljesedsz, elemelkedsz, s a tetejébe még szét is áradsz.

106

Pontosan úgy, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ahogy kô kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne.

Ha akad éppen egy ajándékom, vele együtt azt is csak

ajándékba kapom, hogy éppen bizony azt teszem, amire az Ég-Föld Szellemével fellegajtót lehetett nyitnom. Hogy Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Olyan, mint a lódobogás lüktetése. Tudom a gitár szavát. Olyan, mint a mennydörgés morajlása. Tudom a hangfalak dübörgését. Olyan, mint a villámok sistergése. Tudom az aranyszőrű ménes táltosainak dobogását. Tudom a fellegek viharzását. Tudom a sárkányok megzabolázását. De ha tudom a villámokat szépen felnyalábolni, tudom a dob és a basszus lüktetését két marokkal szórni. Szórom is, amit csak szórhatok. S ha a minden házba benyerítő paripa egy udvarba lelkesen benyerít, oda hát én is benyargalok. S ahogy a patája dobog, azzal a dobogással én is messzire ragadtatok. Ha gyorsul a dobogás, én is felgyorsulok. Ha lassul a dobogás, én is lelassulok. Ha pedig Lovas vagyok, akkor az első utamon éppen ugyan szétszaggattatok. Mert az a hétvilág rendje, hogy ha a testem szétszaggatod, ha a lelkem felhasítod, ha a szellememet magammal meghasonlani kéred, magammal akkor is éppen úgy összeilljek, hogy darabokban is csak szépen illeszkedjem oda, ahova különben is szépen beillek. Hogy térjek hát fekete felhő gomolygásával. Térjek köves eső záporozásával. Térjek két fenevad acsarkodásával. Térjek oda, ahol a dobos akarata indítja a fekete felhő gomolygását.119 Térjek oda, ahol a dobok lüktetését

108

idézi a köves eső záporozása. Térjek oda, ahol a dobok megkésett belépése is csak a fenevadak acsarkodása. Mert hiába a dobos írta a számot, éppen a dobverők pihennek a legtöbbet benne eleinte. Hogy mindent, amit a ritmusok tudnak, a dob helyett csak a gitárok húrjait tépve és a billentyűket épp csak leütve szaggassanak ki magukból a zenészek. Hogy a ritmust megadva egyelőre csak a lehangolt, ércesen pattanó húrok lüktessenek, s hogy ebbe a monoton lüktetésbe csak a szintetizátoron gyorsan megbillentve kivillantott akkordok üssenek, s amikor két perc múltán az első akadozva megszólaló dobszót meghallod, azok az ütések is csak a ritmus hullámainak feltarajlásai legyenek, amíg éppen ugyan gyorsan el nem múlnak. Hogy inkább csak jelt adjanak, hogy a lüktetésbe most már a gitár riffjei is belehasítsanak. Ezzel is csak annak engedelmeskedve, hogy a karmesteri pálca most éppen a dobverő formáját kívánja. De ebből a pár ütésnyi kósza szédületből aztán a progresszív rock történetének legnyöszörgősebben kinyüstölt riffje sírjon elő, hogy nagyjából három perc elteltével a billentyűs minden könyörület nélkül pusztán egy darálót fabrikáljon a hangszeréből, hogy olyan akadozva hörgő, sípoló szaggatást csiholjon ki belőle, mint a halállal viaskodó asztmás beteg köhögése. Mint a lefulladni készülő kétütemű motor akadozása. Mint a varrógép tűje alatt kilyuggatott anyag foszladozása. Ebbe a haldokolva megszaggatott akusztikus térbe aztán az elborultnál is elborultabb effektek úsznak be, hogy végül utat adjanak a másodjára is csak akadozva megsorozott dobnak, hogy aztán a dob most már tényleg a dobos földöntúlian eltorzított hangjának törjön utat. De ahol egy javában is csak javulva elborult hangnak utat vágnak, oda már az én paripám is szépen beágaskodhat. De illő is ám, hogy így tegyen, mert illik is ám, hogy így legyen. Ha már egyszer Lovas vagyok,

109

bizony úgy járja, hogy a dobogva dobrokoló paripámmal legelőször éppen a valaha dobos által írt legelképesztőbb udvarban udvaroljak. Ahol éppen egy olyan szám tölti ki a tudat határaiból darabonként kitépett kerítéssel elkerített teret, melyet a banda éppen akkor játszott el, amikor a pszichedélia útvesztőiből legelőször kinézett a tisztább formák világába. Tiszta is a szám formája, mégis szédület hullámzik benne. Tiszta is a szám formája, mégis villámok cikáznak benne. Tiszta is a szám formája, mégis a dobos hangjának sötét foszlányai morajlanak ki belőle. A tiszta formák megveszekedett őrületéből két elborult sorban is csak azt harsogva, hogy aki tagba akar szakadni, azt is csak darabokra kell szaggatni, s ha rajta múlik, ezt a feladatot egy napon ő bizony a magáénak tudja. Hogy az énekszólamot ezzel éppen le is tudja, a saját emberi hangjából közben egy szemernyit sem megmutatva. Hogy a torkában rejtve rejtett hangját is úgy hordozza, mint ahogy a dobjait megsorozza. Ütve egyet a formán, pörgetve egyet a hangok örvényén, félemlítve egyet azon, aki ugyan félné a test megszaggatását. S ha már fél, hadd féljen. Mert akkor a banda már tényleg irtóztatóan játszik. Pedig onnantól fogva a dob rendesen kiüti az ütemeket, a gitár is kijátssza a riffeket, a zongorán is rendesen lüktetnek az akkordok, a zenészek mégsem tudnak úgy tenni, mintha nem éppen a test megszaggattatásának őrülete felől szaporáznának elő. S hogy ami legalább nyomokban kies, azért aztán még a kietlenségbe is kitérjen, a pörgős kis vadulás után minden hang elhalkul, s minden effekt a hűvösen a tájba tépő szél csípős fújdogálásába tódul. Hogy ezek a napok is csak azok a napok legyenek, amikor a fákat kiadósan megcibálja a szél. Amikor a lelkeket alaposan kicsipkézi a testet is csak kihűtő csüggedt dermedés. De ha már itt jártam, ennek a szélnek a fúvása is csak jó volt valamire. Át ugyan nem melegített, de

110

darabokra sem tépett, így aztán itt is csak abban maradhattam a minden udvarba benyerítő paripával, hogy ha egyszer már ágról szakadtam, én ugyan szét is hullottam, de ebben a feldaraboltatásban ugyan semmi félnivalót nem találtam. Mert hiába ám, hogy széthullottam, mert közben a legjava javában is, de a saját javamra is szépen egyben maradtam. Ha élesztőfű simogatott, közben éppen a zuhanás mámora szédített, amíg a fejem körül átbucskázva is csak a hetvenhét forgás próbája emésztett. Tudva: ebbe az udvarba is csak azért jutottam hát, hogy azt mutassam, a halál ellen váltig csak bujdosva sem félem a test szétszaggattatását. De még azt sem, hogy a darabjaimat éppen ugyan a mélybe szórják. Mert nem félem a lélek zuhanását. Mert nem félem a lélek kettéhasítását. Nem félem, ahogy a többi ágról szakadtak sem félik. Mert ezt ugyan meg nem fejtjük, amíg rajtunk meg nem történik, de kiállni azért szakadatlanul kiálljuk, hogy ezzel is csak szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne. De azzal a szakadatlansággal én is messzire szakadok ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

maga a

darabok ra szaggattatás útja,

s ez sem egyéb ám, mint amiről a hegy beszél, amikor a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

111

(6)

Három nap és három éjjel mentünk a darabokra szaggatott hajnali pirkadatban, amíg az arany kakastaréj röptét követve mendegéltünk. Aztán egy nagy erdőbe értünk. Annak a közepén állt egy hegy, s annak teteje fölött a kakastaréj egyszerre csak vidáman lengedezni kezdett. Erről aztán rögtön megtudtuk, hogy most már egy márványtáblát kell keresnünk. Ahogy azt megtaláltuk, azon azt olvashattuk, hogy aki ennek a hegynek a torkát meg akarja nyitni, annak a saját erejéből föl kell hoznia az erdőből tizenkét szál szagos fenyőfát, máglyába kell raknia és meg kell gyújtania. Mikor az utolsó szikra kialszik, akkor aztán bizton megnyílik a hegy torka.120 Göncös volt a legerősebb köztünk, rá hagytuk hát ezt a munkát, hiszen ez aztán semmi se volt neki. Tövestül szaggatta ki a fenyőfákat, megrakta a máglyát és alágyújtott szépen. Gyönyörű illat áradt ki a fenyőből. Mikor aztán az utolsó sziporka is kialudt, egyszer csak mélyen dörgő hangon megszólalt a hegy. Mit kívántok, ti ágról szakadt madarak, ha már egyszer arra vetemedtetek, hogy megnyissátok a torkomat? – tudakolta. Csak azt mondd meg, mit kell tennünk ahhoz, hogy kijusson nekünk a tündérek aranyának csengése – kérdeztem. Szerencséd, hogy tündérekhez visz a dolgod, mert ha méltatlan dologban ügyeskedtél volna, a szavadat bizony a torkodra forrasztottam volna. Mert a nyomorultak torkából csak okádás a szó – vágyaik mélységesek, de sekély bennük az Ég mûködése 121 – dohogott még egy darabig a föld mélyének összes indulatával és összes bölcsességével a hegy. Bizony sok tündér sok palotáját fellelhetnétek, de ha rám hallgattok, akkor csak ott kell keresgélnetek, ahol éppen a moccanatlanság moccan egyet a világban. Ehhez pedig elég lesz azt látnotok, hogyan hívja magához a hegyek ormainál gomolygó felhôket a Felhôkkel Táncoló tündér. Mert ahogy ô a ti láttotokra majd a felhôket hívja, úgy borul majd rátok a tündérpalota minden gyémántjának minden csengése – folytatta a Beszélő Hegy. Hogyan találjuk meg, hol moccan a moccanatlanság? – kérdeztem. Azért jöttetek, mert álom nélküli alvásba dermedtek az omolva összeomló kövek. Keressétek hát meg az utolsóként álmodó kô utolsóként álmodott álmát, abban majd megtaláljátok a moccanatlan moccanás utolsó nyomát. Ha azt követitek, nyomtalanul is a Felhôkkel Táncoló nyomába érhettek. Aztán szabadon sodródhatsz, nincs megállásod. Örvénybe szédülhetsz, tenger a forrásod 122 – mondta a Beszélő Hegy, s elhallgatott.

(7)

Lejöttünk a hegyről s megálltunk az erdőben. Az arany kakastaréjra néztünk, hogy ezek után is tudna-e még segíteni nekünk. Hogy a hegy torka is csak úgy

112

ú to n - ú t f é l e n

113

dörmögjön, ahogy tengernek feneke a vetett ágyunk. Ahogy apró halacskák a mi siratóink. Ahogy égi madárkák a mi éneklőink. Nyúlj a tarisznyádba – mondta Göncösnek az arany kakastaréj. Teremtsd elô a kopogó szellemek nyáját. Ôk azok, akiknek a sürgésére figyelve a hetedik égben magad is csak a kövek koccanásába kócolódtál – folytatta. Hallgatnak a szavadra? – vonta kérdőre Göncöst. Hallgatnak bizony – mondta büszkén a társam. Akkor mondd meg nekik, hogy csakis úgy szálldossanak, csakis úgy röpködjenek, hogy ha kôomladékokat látnak, az álom nélkül alvó kövekhez közben szépen bekopogjanak. Ha semmilyen választ nem kapnak, akkor már csak az utoljára álmodott álmok emlékei között kutakodjanak. De csakis arra figyeljenek, csakis azt kutakodják, hogy az utolsó álmot abban a kôben éppen mikor álmodták. Ha ezek között végül a legfiatalabb álmot is megtalálják, akkor szóljanak, de elébb aztán meg ne zavarjanak – sorolta a legfontosabb tennivalókat az arany kakastaréj. Nyúlj a tarisznyádba te is – szólt rám. Teremtsd elô a ragyogó gyémántok nyáját, hadd szédüljön a szédületük a lépteidbe. Mondd meg nekik, hogy ha a kövek halálával halt kövek ragyogásába szikrázik a fényük, ne eresszenek el onnan addig, amíg el nem temetitek ôket – igazított el, hogy mitévő legyek. Ti pedig váltsatok alakot – mondta a lidérceknek. Kece legyen a hosszú út veszendô pora. Belôled szórunk szét vesztében is veszendôvé szitált port, ha halott kövek omladékához érünk. Ha a gyémántok túlvilági ragyogásba szikráznak, belôled markolunk port az örökre elnyugvó kövek sírjának. Pôre legyen a gomolygó felhôk legszebbike. Szökjél fölénk az égre, aztán ha a többi felhô útját keresztezed, kérdezd meg, látnak-e már moccanatlanul moccanó táncot, ahol a Nap lemegy – magyarázta el, hogy mivé legyenek a hosszú út veszendő porát szitáló lidércek, s mi végre szorgoskodjanak, ha már ők is csak az Árkok Földjén bolyonganak. (8)

Ahogy mentünk, mendegéltünk, kopogó szellemektől vezettetve is csak a hoszszú út porába fújtunk, s a hosszú út porából is csak köpönyeget szabtunk. Magunk körül mindenütt ütemes kopogásba botlottunk, de a gyémántok szédületéből így sem tért ki ám a léptünk. Ahogy mentünk, bizony olyan helyekre is el-eltévedtünk, ahol már halott köveket szikrázott körbe a gyémántok nyája. Mikor szórjuk a veszendôség porát a halott kövekre? – kérdeztük az arany kakastaréjtól. Ha eltemettétek ôket – felelte.

114

ú to n - ú t f é l e n

Hogyan temessük el ôket? – kérdeztük. Ha halott követ látsz, búcsúzz el tôle, aztán tedd magasabbra annál, mint ahol addig feküdt – mondta az arany kakastaréj. Égi erôk ereje hozott a világra, ember oktalan sürgése taszított halálba – mondtam hát a halott köveket búcsúztatva, mert az égi kövek tudománya nekem akkor már óvatlanul is csak ezeket a szavakat sugallta. Aztán megfogtuk a halálnak halálával halt köveket, s bárhol hevertek is, azon nyomban magasabbra tettük őket, hogy ezzel is csak az Égnek áldozzuk minden holtában is hősnek megmaradt darabjukat. Ha éppen a kezünkbe akadhattak, bizony kézre kaptuk őket, de ha már a halál halmába halmozódtak, akkor is csak magasabbra rengettük a halotti halmaikat. Tettünk és temettünk követ fa ágára. Tettünk és temettünk hegy oldalára. Patak partjára. Ablak peremére. Sírkereszt tetejére. Fűcsomó földkupacára. Polcok rekeszébe. Rézkürtök belsejébe. Csövek hajlatába. Teknős páncéljára. Korhadt fa odvába.123 Csakis arra vigyázva, csakis arra ügyelve, hogy amit megfogunk, az aztán mindig magasabbra kerüljön. Tetejetlen fa magas egeihez közelítve. Föld vonzásától távolítva. Halálba dermedésből kimozdítva. Testnek koporsójából kiszabadítva. A halált is csak móresre tanítva. Azt a világot is csak meghódítva, amely kifordít és befordít, és szikrázva ráz, miközben körben mindenhol minden lángokban áll, hogy attól már csak széjjelhasad az anyagi váz.124 Aztán beléptem a Veszendőséget Fájlaló lidérc finoman szitáló porfellegébe, s maréknyi port szórtam a kövek lélektől megfosztott testére. Akkorra én már mint a kô vagyok – mondta Kece, hogy a kövek elenyészésében a saját elmúlását is zokon vegye. Aztán felnéztem az Éjszakát Felajzó lidérc gomolygására, s felhőfoszlányokat szakítottam a saját testükben sírba temetkezett kövek portakarójára. Halott redô, ezer rovátka rajza 125 – mondta Pőre, hogy a kövek vesztét gyászolva a maga veszendőségét is illően fájlalja. Aztán a kopogó szellemektől vezettetve is csak a hosszú út porába fújtunk, s a hosszú út porából is csak köpönyeget vettünk. Ha elfáradtunk, köpönyeget forgattunk, forgó köpönyegünk szárnyával pedig álmot hozó szellőt támasztottunk. Ahol aztán álomtalan alvásba dermedt követ találtunk, annak láttára magunk is azonnal megdermedtünk. Rezzenéstelenül álltunk, s aztán hagytuk, hogy magunkon mégis szépen rezgő rezzenéseket találjunk. De bármilyen rezzenés futott is végig rajtunk, rendre kívül maradtunk az idő múlásán. Hogy bármenynyire elmaradt is mellőlünk a zene, minden moccanásunkban ott maradjon a

115

(9)

Minden porcikánkkal csak úgy magasodunk, hogy a puszta jelenlétünkkel is csak életre-halálra szólva hívjunk. A nehezet a könnyûre rakva, mert ezzel együtt is csak a nyugalom a mozgás apja

tánc. Álltó helyünkben is elemi erőkkel cimborálva, békésen elnyugodva is izzó feszültséget szikrázva. Alvó kövek fölé tornyosultunk, de minden porcikánkkal csak úgy magasodtunk, hogy a bánat erdején túl a puszta jelenlétünkkel is csak életre-halálra szólva hívjunk. Mert azt ugyan nem tudtuk, hogyan is találhatna ránk a moccanatlan moccanás játéka, de azt akkor is javában elpróbálhattuk, mégis mire mennénk általa. (10)

Hét napba tellett, mire a kopogó szellemek minden Ég alatt összeomló kő halálának halálával és álmának álmával számot vetettek. Megtaláltuk az utolsóként álmodó kô utolsó álmát. Mindent bejártunk, mindent felkutattunk, de annál fiatalabb álmot nem találtunk, mint amilyenre a tenger öblének egyik kôtornyán bukkantunk – mondták, ahogyan magukkal magukat is elszámolták. Akkor menjünk abba az öbölbe – buzdított és biztatott az arany kakastaréj a hegyi patak sorsára is ráakadva. Mély folyóba is, de még tengerbe is szakadva.

116

ú to n - ú t f é l e n

Furcsán elnyúló, nyújtózkodásában is egyre csak a tengerpart vonalához simuló félsziget végén ért célba a menet. Az Ég alatt az utolsók közt is legutolsóként álmodó kő álmát keresve, de az útközben örök nyugalomra vágyó köveket is rendben eltemetve. Öten voltunk, s ebből négyen éppen emberi testbe bújva bandukoltunk. Igaz, emberi testet öltve is csak az ágról szakadt természetünkbe feledkezve: egyre csak a szédülten ragyogó gyémántokban lángolva. Egyre csak a szellemekkel kopogó kövekkel gördülve. Egyre csak a veszendőség porával nyugovóra térítve. Egyre csak az éjszakát felajzó lángnyelvekkel elharapózva. Földre szállva is csak az arany kakastaréj pillangóként lebbenő röptét követve. Hogy ha rólunk hallasz, magad se hallhass mást, mint hogy újra az Ég alatt vándorol a két kövek szálán szálasodó garabonciás. Hogy újra az Ég alatt bolyong a két hosszú út porában szitáló lidérc.

(11)

Hófehéren fénylő uszadékfák szarvasagancsokként az égbe ágazódó ágai szegélyezték a kicsiny öböl partját, ahol a partra vetett ágakat valószínűtlenül mélyen kékellő tengervíz udvarolta körbe. A sekély part menti vízben imbolygóan magasra rakott, keskeny kőhalmok emelkedtek ki a hullámok futkározásából. Kőhalmok, melyeket nem a természet, hanem emberi kéz alkotott. Nem tudni, milyen kedvében. Nem tudni, miféle ihletében. Nem tudni, mekkora hévvel és lendülettel. De amit kerestünk, ezzel meg is találtuk. Láttuk, hogy a sziklák algák lepte, hínárok színezte tömbjeire gondos kezek fehér köveket emeltek, s az egyik követ a másikra helyezve magas tornyokat építettek. Akárkik voltak is, akik ezeket a köveket örökül hagyták, még éppen az előtt mehettek el az öbölből, hogy ezen a tájon is végigsöpört volna a kőbálványokat övező, a kövek lelkét elemésztő félelem. A tornyokba rakott kövekben így ugyan már egy szemhunyásnyi álom sem maradt, de amit utolsó álmaikban a kövek még álmodni mertek, abból a magunk álmát azért mi még javában kimerhettük, merni merészelvén is tudván tudva, hogy a nehéz a könnyű alapja, hiszen a nyugalom a mozgás apja.126

(12)

Miután a kövek művét művelve a nehezet a könnyűre helyeztük s a nyugalomból az álombéli mozgást is szépen kimertük, még mindig javában volt mit kezdenünk a kövekkel játszó emberi szándék kiismerésével. Mert sok mindent látni lehetett ugyan, de amit láttunk, annak bizony egyszerre több értelme is akadt. A diadalmasan ingatag tornyok, ha éppen úgy akartad látni, emberhez hasonlatos alakok kedvesen bumfordi szobrai is lehettek. S ha így láttad, akkor az egymásra halmozott kövekben zömök lábakra, hordónyi pocakokra, tömzsi

(13)

117

vállakra és kajánul kandikáló törpefejekre ismerhettél, nagyjából-egészében úgy, ahogy a hóembert alkotó, kerekre gyúrt hógörgetegek látványát szemlélve noszogathatod magad jobbára ugyanezekre a gondolatokra. Ha így tettél, akkor máris annyiban maradhattál, hogy mesés volt körülötted a táj. De azzal sem áltattad hasztalan magad, ha netán arra gondoltál, hogy a kövek egek felé tornyozása nyugodtan lehetne akár az Ég hívogatása is. Mámor is, mágia is, magasság is. Együtt is, külön is, ahogy kő kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy szakadatlanul is lenne. Ha maradtunk, magunkkal tehát csakis abban maradhattunk, hogy aki álmodni engedte az Ég alatt utolsóként álmodó kő álmát, akár az Ég és a Föld hatalma előtt is hódolhatott, de ugyanezzel az erővel akár a saját diadalmas együgyűségének is adózhatott. S ha már ezekig a kétségekig ilyen szépen eljutottunk, azt is pontosan tudhattuk, hogy éppen ez a tudatlanságunk lehet a legféltettebb kincsünk, s ugyan bizony nekünk éppen ezzel kell számot vetnünk, ha egyszer utunk során követ kövön nyugodni látván magunk is csak a tengerbe szakadunk. Mert ez is csak az Út dicsérete, semmi más. Mert az Út is csak olyan ebben a világban, mint a hegyi patak. Mély folyóba és tengerbe szakad.127 (14)

Végül Göncös lett az, aki szellemeinek nyájával együtt mélyen a tengerbe szakadt. Egészen addig, amíg szépen el nem révedezett, hogy az Ég alatt utolsóként álmodó kő álmát a kövek szellemeinek kopogására hallgatva magának lassan, de biztosan, szívvel, de lélekkel is megidézze. S azzal, hogy rejtve rejtőzvén maga is lebegni kezdett egy kő valaha volt álmában, úgy tett, mintha szépen vizet fakasztana a kőből, s hagyná, hogy a maga fakasztotta víz úgy csordogáljon a kezében, hogy ezzel is csak a lelkéből lelkeddzen. Göncös addig lebegett, addig kopogott, amíg a vízbe gázolt hát, s ott az egyik sziklára ült. Ott aztán úgy ült, mintha a kövek tornyai mindig is csak azért emelkedtek volna ki a habokból, hogy köréje gyűljenek, s valamikor és valahogyan az ő szolgálatára legyenek. Pásztor volt, mindig köré sereglett hát a nyája. A hullámok monoton morajlásába szövődve is egyre hallatszott hát körülötte a kövek féltő kopogása: a körülötte sürgölődő szellemek számára ugyan bizony megnyugtató, másoknak viszont rettentőnél is rettentőbb jeladása. Mi pedig békésen elhelyezkedtünk a part kövein és a partra vetett fatörzsek ágain, s néztük, hogyan nem történik semmi. Hogyan ül egy sziklán az, aki a tengerbe szakad, de onnan is csak egy kő valaha volt, időtlen álma felé halad. Volt is benne köszönet, meg nem is. Volt is benne káosz, meg nem is. Keringett is benne a szédület, meg nem is. Álomtalanul alvó kövek rengetegébe vesztünk, ahogy addig is. Kővé gyalázott arcok meggyalázta világban vesztegeltünk,

118

ú to n - ú t f é l e n

ahogy mindig is. Csakis ez lehetett a sorsunk, hiszen ezzel, csakis ezzel teljesült be az üresség akarata rajtunk. Ahogy harminc küllő kerít egy agyat, de köztük üresség rejlik, s a kerék éppen ezért használható. Ahogy agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik, s az edény épp ezért használható.128 Üres edények voltunk hát. Egyre csak üresedtünk hát, hogy végül aztán szépen csurranó és cseppenő álmokkal töltekezhessünk. De amíg Göncös a hullámok közé magasodó sziklán üldögélt, hogy a legmagasabb torony tetején billegő kő már éppen tovatűnő álmába tárja magát, mi is szabadon beletárultunk az előttünk kibomló álomittas messzeségbe. Ez volt a mi égi kerék küllőivel kerített ürességünk: a hasznot adó űr, mellyel egyre csak hasznot hajthattunk, s közben az álmatlansággal megvert köveknek is csak a hasznára váltunk. Ahogy aztán Göncös a kő tűnő álmába szenderült, azon kapta magát, hogy máris végeérhetetlen zuhanásba szédült. Ahogy ő zuhant, úgy zuhant álmában az Ég alatt utolsóként álmodó kő is, aki a mélységbe szakadva is csak úgy érezte magát, mintha bizony maga is az Ég köveinek aranyszőrű nyájában fickándozna. Repül a kô, megy a Föld körbe – mondtam, ahogy Göncös fejébe nézve az álmában is körözni kezdtem. Az egyenesrôl kiderült, hogy görbe 129 – folytathattam volna, ahogy magamat az álmokra figyelő lesben állva is csak az álmok zuhanásába hajlítottam. De ahogy aztán a kő magát táltos paripának álmodta, akadt rögtön egy kőből erezett, kőből faragott, kőből vitézlett vitéz is rajta, de bizony a kő álma azt a vitézt is csak saját magából szalajtotta. Egy volt a kő álma, de rögtön kettő is lett belőle, kettő volt hát a szereplője, s mind a két álombéli szerzetnek maga a kő lett az álmot is csak álomba öltő teremtője. Táltos volt bizony az az álomból szalajtott, színarany kő. Gyémántszeges kantár pompázott rajta. S ő ugyan a Nap aranyszőrű paripája volt, de az sem volt ám akárki, aki egeket hasító röptében őt derekasan és délcegen megülte, mert ugyan bizony táltos volt az a vitéz is, aki az aranyszőrű szerzet hátán a zuhanás tanítását akkor éppen a magáévá tette. Ahogy a paripa hátára pattant a vitéz, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, s egyszeriben fent is volt a fellegek között. Onnét ugrott a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba. De minden ugrással csak kő vetélkedett a kővel. Az aranyhajú kővitéz azzal vitézkedett, hogy úgy állja ki meg nem inogva az összes ugrást, mintha csak a nyereghez szögezték volna. Az aranyszőrű kőparipa pedig csakis azzal vitézkedett, hogy addig-addig rugaszkodott, míg a lovasa a Földet már alig-alig látta. S akkor aztán a hatodik lábával rúgott egyet, hogy a lovasa mégis leforduljon a nyeregből, s addig zuhanjon, míg a földön

119

(15)

majdhogynem összezúzza magát. Ahogy aztán a vitéz már csak hét méterre volt a földtől, az aranyszőrű paripa fürgén alábújt s kifogta a zuhanásból. Ahogy aztán a vitéz megint megsarkantyúzta, az aranyszőrű paripa addig rugaszkodott, hogy a vitéz feje a hajnalcsillagot érte. Akkor megint rúgott egyet a ló, s megint zuhanni kezdett a vitéz. Ahogy már csak három méterre volt attól, hogy a földön összezúzza magát, az aranyszőrű paripa megint csak alábújt, s megint ügyesen kikapta ám a zuhanásból. 130 A vitéz erre fel megint megsarkantyúzta az aranyszőrű paripát, de amikor olyan magasra ért, hogy már a Föld sem látszott, már saját maga vetette le magát a nyeregből. Ahogy egy méterre lett volna a földtől, a paripa ugyan bizony megint csak alábújt volna, hogy szépen kimentse a zuhanásból. De a vitéz erre megmakacsolta magát, erőnek erejével kitért a segítség elől, s akarva-akaratlanul is csak azt hagyta, hogy magába csak a Föld frissen nyíló, mélyen tátongó hasadéka harapja. Nyelje, ahogy a markoláb nyeli a ragyogó fényű Napot. Kortyolja, ahogy a markoláb kortyolja az ezüstösen csordogáló fényű Holdat. Rágódjon rajta, ahogy a markoláb rágódik az Esthajnalcsillag szúrós fényekkel a torkán akadó sugarain. De ahogy a Föld azt a vitézt apróra hasogatva, cafatokra marcangolva, de aztán még jól meg is rágva kisvártatva kibukta, bizony már ízzé-porrá volt zúzva testének minden csontja-bontja és porcikája. Az aranyszőrű paripa erre azonban egyet sem búsult ám: mert látott ő már markolábot a Tündérek Harmatos Útján vadászni éppen eleget, de ebből aztán még azt is szépen kitanulta, hogy búra adni a fejét is csak akkor kellett volna, ha a rajta vitézkedő vitézt ugyan meg nem becsülte volna. Ha meg nem becsülte volna, most ugyan búját vallhatta volna, de ha nem volt éppen miért keseregnie, kellett ám a selyemréten íziben egy jó csomó élesztőfüvet keresnie. Volt ám abban az álomban tündérek harmatával öntözött selyemrét, de nőtt is azon ugyan épp elég élesztőfű. Hozta hát az élesztőfüvet a rétről. Hozta hát az élő-haló vizet a selyemréten fakadó forrásból. Előbb az orrával formásra formázta a vitézt, majd az élesztőfűvel megkenegette.131 Ahogy az élesztőfű érintése a forrón összeforró testet lassan megremegtette, bukott rá a szájából élő-haló vizet is, hogy a korty kortyot kövessen, amikor elnyeli őt a világ, de közben ő is elnyeli a világot, hogy ugyan bizony legyen miért a Földre új életet kiabálnia. Ahogy azt a régi-új életet a táltos diadalmasan a Földre nyerítette, újra csak egy lett, ami az álomban addig éppen kettébe szakadt. Nem volt már táltos paripa, nem volt már táltos vitéz, így aztán egy darab időre csak ízzé-porrá zúzott áldozókő morzsaléka volt az álom össze hordaléka. Volt addig az álomban egy színarany kő – táltos volt ő, akárki megláthatta, hogy gyémántszeges kantár pompázott rajta. Volt addig az álomban egy táltos

120

Fut szét a víz rendje bennem, ha éppen áradok és áramlok. Ha éppen csurranok és cseppenek. Ha éppen esôcseppként vájom ki a követ

paripa nyergébe termett táltos vitéz – akárki megláthatta, hogyan ragyogott a csillagszeme, ahogy az égi zuhanás tanítását tanulta. Lett aztán az álomban egy darabokra szaggatott fekete táltos, s lett aztán az álomban egy darabokat egymásba illesztő fehér táltos. De ahogy a darabok egymás mellé kerültek, de bizony még lélekkel is lelkesültek, az is kővé morzsolódott, aki éppen gyógyított, de az is kővé dermedt, aki éppen gyógyult. Mert ha már az övék volt a zuhanás tanítása, kijutott nekik az omlás tanítása is. Szomorú volt a lelkük, ahogy a kő éppen kőre omlott, s az omlás lendülete bennük is egyre csak tovább omlott, de ebben az omladozásban is tudás omladozott tovább, s volt ám bennük annyi örökség az élő-haló víz minden egyes cseppjéből, hogy azzal a tudással is hamar tudósok lettek hát. Tudni éppen tudhatták, s ha tudhatták, bizony meg is tudták: omlásukban ugyan lehet belőlük áldozókő – csillagszemtől ragyogó ábrázattal. Lehet gördülő kő – árkok barázdálta arccal. Lehet kővé átkozott kő – kővé kuruzsolt néma szolgákkal. Lehet kő testébe rejtőző tündér – a moccanatlan moccanás táncával. Lehet kő irdatlan sziklájában megbújt óriás – a tetejetlen fa suhogásának

121

emlékével. Lehet élekkel éleződő kő – a harcra termett lélek vitézségével. Lehet egyszerűvé egyszerűsödő kő – a cselekvés nélküli cselekvés szótlan fohászával. Lehet sutba vágott kő – a bujdosóktól felkavart hosszú út porával. Lehet zendülő kő – a Föld és az Ég Zenéjének dióhéjba mentett titkával felajzva. Lehet a magas égben bolyongó kő – a három sötétség üres határain egyre átkelve. Lehet az égi kincsestárban őrzött kő – a három fény birodalmában szédülő fényeket szórva. Lehet a bölcsek köve – az anyag felhőiben gomolyogva is csak élő-haló vízben fürdetve. Lehet darabokra hulló kő – önmagát megszaggattatva is csak együvé görgetve. Lehet zuhanó kő – hét nap és hét éjjel mámorába feledkezve. Lehet kövön maradó kő – magas fekete vár fekete falaiban sort sorba öltve. Lehet omlásba omló kő – égi kövek követeinek eljöttét remélve. Lehet ébredő kő – a Kövek Pásztorának egyet sem szóló, de mégis lassan elmondott szavát figyelve. De az álom ennek a tudásnak a kitanulásával ugyan még nem ért véget, mert a darabokra szétesett, de az omlás tudásával már felvértezett kő az élesztőfű varázsától egyszerre csak újra egybeforrt, s ahogy egybeforrt, rögtön gördülni kezdett, s ahogy gördülni kezdett, az éleinek élességéből is egyre csak veszített. (16)

Ahogy gördült, a Mindenben Benne Rejlő visszatért a Rejtett Ragyogásba.132 Kövek élei közt is a világba olvadva. A haladást visszavonulással szolgálva. Ahogy gördült, a Mindenen Szárnyaló visszatért az Élettelenhez. Kövek élei közt is a tudomást egyesítve. A haladást visszavonulással szolgálva. Ahogy gördült, a Mindenen Átütő visszatért a Formátlanhoz. Kövek élei között is az éleket tompítva. A haladást visszavonulással szolgálva.133

(17)

S ahogy az álomban egyre csak gördült a kő, egy hegy lejtőjéhez érve is egyre csak felfelé igyekezett. S ahogy felfelé igyekezett, a tökélyre is csak úgy törekedett, hogy gördültében egyre kisebb és egyre kicsiszoltabb lett. Kicsi, de kicsiszolt ám a kô: belülrôl hatalmas, kívülrôl kicsi, de ugyan bizony az Istennek biztosan tetszô 134 – mondta Göncös a tenger kövei közé szakadva, de a belső hangjaim között a maga látomásos hangját egyre csak szóra bírva. A Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetére illô: ott is egy irtózatos kicsi kertbe való, de abban is csak egy irtózatosan nagy kertben csiszolódó – morogtam magam elé a tenger partján ülve, egyet sem szólva, de azt is lassan mondva, s a kimondatlan szavakat kimondatlanul is csak dalba foglalva. Ahogy feljebb ért, a lejtő idővel már havas csúcsokba veszett. Ahogy aztán a hóban is csak felfelé görgött, lavinák szakadtak rajta keresztül, melyekben

122

ú to n - ú t f é l e n

számosabbnál számosabb kő pörgött. Ahogy a felfelé igyekvő követ egy pillanatra elkapta a lefelé zúgó és iramló pörgés, szemből érkezvén kövek suhantak el körülötte, s ahogy suhantak, neki egyre csak azt susogták, milyen jó lenne, ha az irányt immár vele együtt tarthatnák. De az az álombéli kő bizony nem engedte, hogy kiteljen rajta a lavina forgása, inkább egyre csak feljebb és feljebb noszogatta őt a felette ékeskedő hegycsúcsok égi vonzása. Te vagy az, aki fölfelé zuhan. Te vagy az, aki zuhantában nem követ másik követ – mondta a lefelé zúduló lavinában fagyba dermedő egyik kő a kicsi kicsiszolt kőnek. Én vagyok az, aki követelôzöm benned. Én vagyok az, aki hívlak és követellek 135 – mondta a lefelé zúduló kőnek a felfelé zuhanó kő, mielőtt még ki-ki újra csak a maga útjára térhetett volna. Van, aki félig, s van, aki végig. Ki-ki éppen annyi élettel megbirkózva, ahány halála közben éppen csak volna.136 Aztán az a kicsi kis kő is csak felért a csúcsok határolta fennsíkra. A fennsíkon már nem hó porzott és nem a jég szikrázott, hanem egy zölden zöldellő rengeteg erdő lombja susogott. Ott a kő megpihent, s egy forrás alatt megnyíló patakmederben talált magának szállást. Onnan, a patak szépen csörgedező vize alól nézte, hogyan táncol a felhőknek a lombok alatt az erdők álomtündére. S amit ő látott, azt Göncös is látta, ha már kövek kopogását követve magát maga is csak a kövek álmába szaggatta. S amit Göncös látott, azt mi is javában láttuk. Hiszen éppen magam is csak úgy vagyok egyedül, hogy akad még egy társam. Miközben úgy van társam, hogy én vagyok a társam. Magam vagyok a társam, és a társammal együtt vagyok jó társaságban. A magány valamelyik soros orgiájában. A kövek gördülésének örök nászában.

(18)

Pilla fél lábon állt a hegy tetején, a földtől elemelkedő lábát behajtotta, térdét pedig egészen a dereka magasságáig húzta. Mindkét kezét kitárta, s karját alig észrevehető tempóban, szárnyakat formázó mozdulatokkal lebegtette. Szél borzolta a testét, légörvény kócolta a haját és lobogtatta a ruháját, de ez nem látszott háborgatni egyik mozdulatát sem. Néha csak a kézfejét ingatta meg, csuklójának apró hajlításával változtatva meg tenyerének dőlését. Néha pedig a karját engedte közelebb a törzséhez, vagy emelte magasabbra a vállánál. De bármit is tett, testének mindent rezzenését úgy tárta fel, hogy közben kívül látszott ám lenni az idő múlásán és az időjárás viszontagságán. Nem szólt semmilyen zene, mégis vitathatatlan volt, hogy ami elénk tárul, az nem lehet más, csak tánc. Izzott benne a feszültség, de ez nem az emberek ideges vibrálásához, hanem az elemi erők egyre csak saját törvényeiknek engedelmeskedő játékához hason-

(19)

123

lított. Úgy táncolt, hogy moccanatlanul is csak moccant. Hogy ezzel is csak úgy táncoljon, hogy akarat nélkül akarva alkosson az akarata. Ha úgy moccant a moccanatlanság benne, hogy ágaskodott, medveként ágaskodott. Kimért méltósággal. Ha úgy moccant a moccanatlanság benne, hogy nyújtózkodott, madárként nyújtózkodott. Rebbenő örömmel. Ahogy a levegőt kifújta és beszívta, minden öregtől megszabadult s minden frisset bekebelezett: mindenről megfeledkezett, semmit el nem veszített, s végtelen békességében minden szépségek társául szegődött.137 Nem én cselekszem. Mérhetetlen táncával cselekszik a Semmi – üzenték Pilla mozdulatai, hogyan is van az, mikor nem történik semmi, de ami nincs, azt azért éppen eléggé hagyják kibontakozni. Én pedig hagyom cselekedni, mintha éppen volna. Épp ezért nem jut aztán egyeduralomra 138 – üzente erre minden, a kövek álmában éppen álmot látó s ágról szakadó szemlélő, akiben volt is köszönet, meg nem is. Akiben volt is káosz, meg nem is. Akiben keringett is a szédület, meg nem is. Villámok szikráztak fel Pilla ujjai hegyén, mert hiába takarékoskodott a mozgással, csordultig telve volt energiával, s közben mégis minden mozdulatát áthatotta lényének csendes derűje. Félelmetes erővel szegezte magát a hegy tetejére, s mégis csupa melegség volt minden egyes, az Ég vándorait magához hívó rezdülése.139 Mert halhatatlan volt az alakja, s ahogy a halált a puszta létével is csak móresre tanította,140 éppen úgy magasodott hát fel az egekbe, hogy a puszta jelenléte is csak meghívást sugárzott a földekre. A felhők örömmel gyűltek hát köréje, s velük együtt álmunkban mi is megérkeztünk a hegy tetejére. Pilla közelébe. A Felhőkkel Táncoló tündér halhatatlan táncának soros ünnepére. (20)

Tudtam, hogy jönni fogtok. A felhôk már napok óta csak úgy remegnek végig az égen, ahogy a víz tükre borzong meg a szélben – mondta a kő álmában megálmodott Pilla, amikor először látva látott az álomban bennünket. Az egyik szeme zöld volt, de kékes árnyalatokban játszott. A másik szeme kék volt, de zöldes árnyalatokban játszott. Vetem magam zöld szemre, kék szemre. Kôszikláról kôsziklára, onnan meg az egész teremtett világra 141 – folytattam én is az álomban, mely az álmot álomba öltötte, hogy a hegycsúcs magasába készülve is csak a kövek gördülése legyen az utunk reménysége.

(21)

Aztán felriadt az álomból Göncös, s vele együtt felriadtunk mi is, hogy medveként moccanó, kimért méltósággal riadhassunk rá egymás örömére.

124

ú to n - ú t f é l e n

Megérkeztél, de közben sehol sem maradtál – nézett rám csodálkozva a megint csak kő szálán magasodó garabonciás. Szelet vetettél, de közben vihart arattál – válaszoltam neki a viharfellegek megnyergelésének minden tudásával, mert nekem is akarat nélkül alkotva alkotott az akaratom, ha már egyszer nélküle sehol sem volt maradásom. Most elengedlek, hogy engedd el magad. Gyorsulj, fordulj, és zuhanj hozzám vissza – mondtam, hogy magam is csiszoljak még valamit rajta. Kicsi, kicsiszolt kô! Hívlak, jöjj el, ó, jöjj elô! – válaszolta erre, ezzel is csak hitet téve arról, hogy ugyan bizony ima a dal ma.142 Kicsi, kicsiszolt kô! Hívlak, jöjj el, ó, jöjj elô! – ismételtem el, amit ő megvallott, hogy magam is csak azt hívjam, akit ő is csak hívott.

(22)

Mert így esett bizony az is, amikor egy vándor egyszer pillangó képében repdesett. Álmában csapongó, szabad és boldog pillangó volt, aki mit se tudott a vándorról. Aztán egyszer felébredt és ráeszmélt, hogy ő valójában a vándor volna. Ezért aztán nem tudni, azóta sem tudni, vajon a vándor volt-e álmában a pillangó, vagy a pillangó volt-e álmában a vándor. 143

(23)

Átváltoznak a dolgok – mondta Göncös, miután maga is benne gördülhetett az Ég alatt utolsóként álmodó kő az Ég alatt utolsóként álmodott álmában, s volt ám ez a gördülés olyan szédítő neki, mintha a fején éppen hetvenhétszer átbucskázott volna. Átváltoznak a dolgok – gondoltuk erre mi is, miután magunk is benne gördülhettünk az Ég alatt utolsóként álmodó kő az Ég alatt utolsóként álmodott álmában.

(24)

Láttuk a csúcsok között a fennsíkot, ahol a moccanatlanul moccanó tánc hívja a felhôket – mondta Göncös az arany kakastaréjnak. Vezess el minket oda – mondtam erre neki én is. Búcsút vettünk hát a tenger szélvédett kis öblétől, a kék vízben egymásra tornyosuló fehér kövek imbolygásától és az álomtalan alvásba hulló sziklák rejtve rejtőzve megmaradó álmaitól. Göncös kigázolt a parthoz közeli szikláról, amelyen úgy húzhatta meg magát, hogy a nyugalmát kívülről éppen a kopogó szellemek repítette kövek vigyázták, amíg álmait a kövek álmaiban világgá menő kövek is alaposan felhánytorgatták. Nehéz nektek a Föld, de ti is csak a Földre nehezedtek – mondtam el vigasz-

(25)

125

talásul az Ég alatt utolsóként álmodó köveknek azt, amit az Ég Kövei közt már a Világonátlátó Kristályok is láttak. Hiába veszett el minden álmotok, a Föld hét csínja azért álmatlanul is kitelik rajtatok – mondta el a köveknek biztatásul az arany kakastaréj, amire az Ég alatt a Mindentudó Ércek juthattak volna. (26)

Most már tudja, hogy jönni fogtok hozzá. A táncára érkezô felhôk már napok óta csak úgy remegnek végig az égen, ahogy a víz tükre borzong meg a szélben – mondta az arany kakastaréj, hogy a táltos álmokat látó kövektől is csak a felhők gomolygásának táncoló tündérig jussunk. Ezért aztán el is bújik elôletek, de jelet is hagy nektek – tette hozzá. Hová bújik? – kérdeztem. Szabadon sodródhatsz, nincs megállásod. Örvénybe szédülhetsz, tenger a forrásod 144 – mondta az arany kakastaréj. Milyen jelet hagy? – kérdezte Göncös. Az is csak árny és köd, hol dolgok rejlenek. S az is csak mélység és köd, hol magvak rejlenek 145 – mondta az arany kakastaréj, tudva, hol mélyül az a mélység és hol ködlik az a köd, amelyben a magvak is csak rejtve rejtőznek.

Folyó vizén, partok mentén, Mezôkre tûzô nap brokátszônyegén. Gyermekek selymesen fehérlô hajfürtjén.

126

ú to n - ú t f é l e n

127

mo r é n a

115

Vö.: Csuang-ce: XIV/3. Pej Men Cseng egyszer felemlegette a Sárga Császárnak, hogy a Tung Ting vidékén járva meghallotta a császár az Ég rendjét követô zenéjét, de azt is elismerte, hogy az elsô hangoknál bizony félelem vett rajta erôt, késôbb aztán fáradtság tört rá, a végén pedig összezavarodott. Olyannyira, hogy a zene teljesen magával sodorta, sötétségbe takarta, mígnem az eszméletét is elvesztette tôle. A Sárga Császár ezt mind végighallgatta, de aztán az egészre azt mondta: szerinte nincs ezen miért megütközni, mert ennek éppen így kellett történnie, hiszen ô a legmagasabb zenével is csak az Ég rendjét követte, hogy roppant harmóniába fogja mind a tízezernyi létezôt. Pej Men Csengnek – mint elsorolta – volt hát miért félnie, volt hát miért elfáradnia, volt hát miért együgyûvé lennie, hogy a zenéjébe belezavarodva a Taóval együtt végre eggyé válhasson az Ég rendjével. 116

Vö.: Ribike (magyar népmese). Három próbát állít a királyfiak elé az öreg király, hogy kiválassza, ki legyen közülük a király. Ezek sorában a második az a próba, hogy olyan kutyát kell neki hozni, amelyik egy arany dióhéjba is belefér, de ha onnan kiugrik, az acsarkodása, a morgása bizony hetedhét országra szól. Ezt a próbát is csak a legkisebbik királyfi tudja teljesíteni, ahogy a többit is – mert amikor elindul, nem azon a két szép, egyenes úton jár, amelyekre a fivérei térnek rá, hanem egy igen göcsörtös úton megy, amely a világ végére, s ott is egészen egy kôhídhoz vezeti. Ott él egy aranyos hátú kis gyíkocska, aki ezt a próbát úgy segít neki kiállni, hogy a legkisebbik királyfi kedvéért lemegy a föld alá az icinypiciny törpe emberek közé, s azoknak a királyától könyörög ki a fiúnak egy hetedhét országra szóló sikoltozásra képes, éppen egy arany dióhéjba beillô kutyát. Az aranyos hátú gyíkocska nem más, mint egy lány, aki egész életében mással nem élt, mint csak ribizlivel, így egykor Ribike volt a neve. Ôt egy apácafônöknô a klastromban gyíkká változtatta, s a világ végére rekesztette ki, miután megijedt attól, hogy a lányka nemcsak szép, hanem még jó is. A király állította próbák teljesítése után az aranyos hátú gyíkból viszont újra Ribike lesz – s a legkisebbik királyfi vele tér haza az öreg királyhoz, aki rájuk várakozva a kertben éppen krumplit rak, de olyat ám, hogy a keze alatt mind-mind aranyos almává válik. Ahogy a király Ribikét meglátja, egyszerre csak annyit mond: bizony az a fiú érdemli meg a királyságot, aki menyasszonynak ezt a lányt hazahozta. Ezen aztán a fivérei sem ütköznek meg, hanem csak annyit kívánnak neki, hogy éljen boldogul. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 117

Vö.: It Darkens His Door – az MGR Wavering On The Cresting Heft címû albumának második száma

118

Vö.: A Prédikátor könyve 3, 5–6

119

Vö.: One Of These Days – a Pink Floyd Meddle címû albumának elsô száma

120

Vö.: A repülô kastély (magyar népmese). A Beszélô Hegy torkát a három Almafi közül a harmadik testvér nyitja ki, miután egy ôsz öregember tanácsát követve megvárja a Kaszáscsillag feljöttét, aztán amerre annak a nyele áll, arra indul útnak. A bûvös patak vizén járva úgy kel át a sebes sodráson, mintha száraz mezôn járna, megjárja az ezüstrétet és az aranyrétet, majd átvág egy halott homoksivatagon, hogy három nap éhezés és szomjazás után rátaláljon a tündérek borzasztó nagy palotájára. Abban éri utol ôt egy rettenetes nagy zúgás, s ahogy kirohan, lát egy gyönyörû szép repülô kastélyt, az erkélyén egy gyönyörû szép lánnyal, akibe egybôl bele is szeret. A kastély röptét követve Almafi eljut Tündérországba, ahol tündérlányokkal táncol, s aztán egy fa alatt ébred, a feje fölött pedig az ágon egy aranykakast is észrevesz. Kiderül, hogy a kakas valaha tündér volt, de most ôt is a szerelem emészti, ahogy Almafit is, aki ha kínok kínjával is, de kitépet az aranytarajú kakas tarajából egy aranyló taréjdarabkát, hogy aztán azt a levegôbe dobhassa és vezérlô csillagaként mindenütt követhesse. Legelôbb a Beszélô Hegy torkát nyitják meg, hogy annak szavát követve az aranykakas emberi alakját is visszanyerjék, aztán kedvesét, a tenger fenekén támadt üveghegybe zárt tündért is kimentsék, végül pedig Almafi szívének szép szerelmét, a repülô kastély erkélyéhez láncolt királykisasszonyt is megszabadítsák. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán)

128

mo r é n a

121

Vö.: Csuang-ce: VI/1. Ha van igaz ember, akkor van igaz tudás – jelenti ki Csuang-ce, de ezt a megállapítását rögtön azzal folytatja, hogy tudván tudja, ehhez azt is meg kellene mondania, kit tekint ô igaz embernek. Ekkor hozza szóba a hajdan volt igaz embereket, akik magasba hágtak, de tagjaik nem remegtek, vízbe merültek, de nedvesség nem tapadt rájuk, tûzbe léptek, de meg mégsem égtek. Az igaz ember a talpa mélységébôl lélegzik, a közönséges emberfia pedig csak a torkával zihál – jegyzi meg Csuang-ce, majd nem állja meg, hogy az emberek torkának kétes értékû teljesítményére egy újabb megjegyzést ne tegyen. A nyomorultak torkából okádás a szó: vágyaik mélységesek, de sekély bennük az Ég mûködése – teszi hozzá sommásan a mindenség leheletét belélegezni tanító tanításaihoz. 122

Vö.: Lao-ce: 20.

123

Vö.: Sacred Funeral (Red Elvises) - a Six-String Samurai címû film zenéjét tartalmazó album (SixString Samurai Original Motion Picture Soundtrack) tizenkilencedik száma 124

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Rádébredek (szöveg: Grandpierre Attila)

125

Vö.: Pilinszky János: Apokrif

126

Vö.: Lao-ce: 26. Lao-ce arra is kitér, hogy a nehéz a könnyû alapja s a nyugalom a mozgás apja. Ezért is van az – folytatja –, hogy a bölcs naphosszat munkálkodva a szekere terhét azért el nem hagyja: ragyogót nem remél, de teljes békében, veszteg maradva él. Aki könnyelmû, elveszti alapját, aki nyugtalan, elveszti apját – vonja meg végül a földi sürgés-forgások mérlegét. 127

Vö.: Lao-ce: 32. Akik furtonfurt rendet teremtettek az Ég alatt, nevekkel álltak elô rögtön – mutat rá Lao-ce. – De ha már elôálltak a nevek, velük meg lehetett ismerni a határokat is. Így aztán ismerni kell a határokat, s így kell elkerülni a csapásokat. Mert aki tudja, hol kell megállnia, csakis az térhet ki a veszélyek elôl – folytatja, majd erre fel utat csak annyiban mutat, hogy azt azért szépen elénk tárja, hogy az út ebben az Ég alatti világban csakis olyan lehet, mint a hegyi patak, mely folyóba és tengerbe szakad. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán) 128

Vö.: Lao-ce: 11. Az üresség hasznát felemlegetve Lao-ce rámutat: harminc küllô együtt tesz ki egy kereket, de a kerék éppen attól használható, hogy a küllôk közt az ûr megmarad. Az agyagot forgatva is elkészítjük ugyan az edényeket, de az edények éppen a bennük tátongó ûr miatt lesznek számunkra kedvesek. Ezért van az, hogy a lét hasznot hajt számunkra, de éppen a nemlét az, amely a világ használhatóságát pártfogolja – fejti ki és állapítja meg végül. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán) 129

Vö.: Balaton: Fojtsd vissza

130

Vö.: Mese Bruncik királyfiról (magyar népmese). A magas égbôl zuhanás próbáját Bruncik királyfival ismerteti meg a táltos paripája, aki ezzel is csak azt tanítja, hogy a gazdája hogyan viselje el a félelmet, melyet az egyre gyorsuló zuhanás közben érez. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 131

Vö.: Az égig érô fa (magyar népmese). Az ôt férjéül választó királykisasszonyt, a szép Etelkát visszarabolni próbáló János kanászt szaggatja apró darabokra az utolsó ország árokpartján a hétfejû sárkány. Az a sárkány, akit korábban ô maga szabadított meg az égig érô fa tetején álló kastély tizenkettedik szobájából, ahol a sárkány két szárnya két óriási szöggel volt a falra szögezve, a szakálla két óriási malomkô közé volt szorítva, a két lábára pedig két ötven-ötven mázsás vasgolyó volt aggatva. De ahogy a neki adott három ország három esélyét három menekülés közben János sorban elszalasztotta, s az ôt üldözô sárkányt bizony magáról lerázni egyszer sem tudta, neki is csak a szétszaggattatás lett a sorsa.

129

mo r é n a

A szanaszét rontott testet aztán a hátán, egy zsákban hordozza darab ideig János táltos paripája, mígnem egy kis kígyócskánál meg nem lát egy élesztôfüvet, azt kölcsönkéri, s aztán gyógyításra is fogja. A kibontott zsák száján át János húsát kiszórja, s az orrával a szanaszét szaggatott kanászt megint emberformára igazgatja, s amíg ô igazgatja, a kis kígyócska meg az élesztôfüvet húzogatja rajta. A test hamar be is gyógyul ám, s erre fel a gazdája már csak álomittasan pihen, holott ugyan máris látni lehet már rajta, hogy alvás közben hétszerte szebb lett, mint annak elôtte. Erre aztán a táltos paripa gyengén a gazdája vállába harap, talpra állítja, majd gyengéden megrúgja – s ezzel az életbe szépen vissza is hozza. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 132

Vö.: Lie-ce: I/5. A formák végességérôl szólva Lie-ce megjegyzi: a formákkal együtt talán az Ég és a Föld is véget ér egyszer, és velük mi magunk is bevégezzük majd. Hogy azzal aztán mindent véget ér-e, azt nem tudja – közli, utalva arra, hogy éppen ugyan azt sem lehet soha megtudni, hogy véget érhet-e az Út, holott kezdete sincs, s hogy megszûnik-e, holott nem is létezett. Annyi viszont nyilván tudható, hogy ami élô, az visszatér az élettelenhez, aminek pedig formája van, visszatér a formátlanhoz: de bár akkor már nem él, mégsem ô a gyökerében születetlen, bár akkor már nincs formája, mégsem ô a gyökerében alaktalan – hívja fel a figyelmet. 133

Vö.: Wen-ce: 1. Lao-ce utolsó tanításait idézve Wen-ce úgy tartja, hogy az Út végtelenül magas, de mérhetetlenül mély. Magába zárja az Eget és a Földet: ez volna hát a formátlanból eredô, soha meg nem áradó, zavaros folyó, amely nyugalomban folytonosan tisztul. A hegyek miatta magasak, az óceánok miatta mélyek, az állatok miatta szaladnak, a madarak miatta repülnek. Az Út volna hát az is – teszi hozzá Wen-ce –, amely a túlélést pusztítással, a felemelkedést alázattal segíti, a haladást pedig visszavonulással szolgálja. 134

Vö.: Sziámi Ultrarock: Kicsi, kicsiszolt kô (szöveg: Müller Péter Iván Image Sziámi)

135

Vö.: Sziámi Ultrarock: Kicsi, kicsiszolt kô

136

Vö.: Európa Kiadó: Romolj meg! (szöveg: Menyhért Jenô)

137

Vö.: Csuang-ce: XV/1. Csuang-ce elítélôen szól a remetetudósokról, az úton-útfélen jó tanácsokat osztogató tanítókról, az udvarbéli okosokról, valamint a természetben pusztán csak pihengetôk láblógatásáról – helyettük a légzésüket figyelôk, a testüket féltve táplálók egészségvágyát ajánlja ki-ki figyelmébe. Azokat az érdek nélküli magányosokat, akik tudnak úgy lélegezni, hogy az elöregedettet maguktól elszórják, s a frisset éppen magukhoz vegyék – s közben medvék módjára mutassák fel testük erejét s madarak módjára mutassák fel lelkük könnyed repesését. 138

Vö.: Lao-ce: 3. (Karátson Gábor fordítása)

139

Vö.: Solid As A Stone – az Alix Good 1 címû albumának harmadik száma

140

Vö.: A halál móresre tanítása – a Vágtázó Halottkémek elsô, 1988-ban kiadott lemezének címe

141

Vö.: Vetem magam zöld szemre… (megbabonázás elleni ráolvasás) – parafrázis

142

Vö.: Sziámi Ultrarock: Kicsi, kicsiszolt kô

143

Vö: Csuang-ce: II/10. Csuang-ce felidézi Csuan Csou történetét, aki egyszer azt álmodta magáról,

130

mo r é n a

hogy ô éppen nem más, mint egy csapongó, szabad és boldog pillangó, aki ugyan mit se tud Csouról. Álmából felriadva viszont rá kellett eszmélnie, hogy ô bizony Csou. De ezzel együtt aztán már ezt sem lehet tudni, hogy vajon Csou volt-e álmában pillangó, vagy a pillangó volt-e álmában Csou – mutat rá Csuang-ce, aki annyi bizonyosságot azért fenntart magának, hogy azt azért minden kétely nélkül kijelentse: kettejük között azért mégiscsak kell lennie valami különbségnek. De ahogy a történetet s annak minden ágát-bogát elmondta, Csuang-ce egyszerre csak kiszól a történetbôl, s immár mások nevében mond valamit. Amit szóvá tesz, az pedig csak annyi, hogy ôk pedig erre csak azt mondják: bizony átváltoznak a dolgok. 144

Vö.: Lao-ce: 20.

145

Vö.: Lao-ce: 21.

131

Sebbel-lobbal ...Ez a kô is csak egy kôvé vált óriás testérôl hasadt le. De amíg el nem aprózta az idô, a szél, a verôfény és az esô, szívvel és lélekkel volt hát olyan szíves, hogy azoknak is a kezére adta magát, akiknek az étele nem a szél...

A szédülô gyémántnak is csak a ragyogás a dolga. A gördülô kônek is csak a robajlás a története

Hiába találtunk fogást rajta, fel ugyan mégsem foghattuk, amit az arany kakastaréj találomra is csak találóan mondott, de úgyis tudtuk, hogy egyszer még megértjük, amit magának jól elgondolt, de szóvá csak úgy tett, hogy a szavaival vissza már éppen csak az értelmen túlról térülhetett. Van, ami ugyan szóra sem érdemes, s van, amit bizony soha meg nem érinthet a szó – mondtam, ahogy útra keltünk az álombéli hegycsúcsok közé, hogy aztán idővel nekem is meglegyen a magam igaza. Mert ahogy az egyszeriben valóságossá váló s a fejünk fölé magasodó hegy lábához értünk, ködöt láttunk gomolyogni a csúcsok között. Az a tündér, aki azokra várakozik, akik ha tehetnék, bizony soha nem akarnák feledni, ködpalotát emel, hogy abban várakozzon. Kivárja, hogy újra észbe kapjanak azok, akik eljöhetnek érte 146 – mondta az arany kakastaréj, hogy rajta ugyan ne múljon, hogy aki a tündérekről megfeledkezik, hamar észbe kapjon, s megint minden szakasztott úgy legyen, ahogy szakadatlanul is lenne, ha a rejtekező tündérek ködfüggönye netán hirtelen fellebbenne. Most is gyémánt a palotája, de ilyenkor kívül és belül köd borul végig rajta – tette hozzá.

133

(1)

Mélység és a köd, melyben magvak rejlenek – bólintottam, ahogy a puszta értelmen túlról most már én magam is visszakanyarodtam. (2)

Három nap és három éjjel mentünk fel a hegyre, s mire a havas csúcsokon átverekedtük magunkat, hogy a fennsík zöldellő rengetegében üssük fel a szállásunkat, lassan-lassan elfogyott az a hétszeres erőnk, melyet még az élet borának megízlelése adott. Megaludtunk, megébredtünk, s ahogy azt a forrást is megtaláltuk, melynek patakjában az álombéli kő is elnyugodott, abban aztán mi is elmerültünk. Felpezsdültünk, kipirultunk a hűs víztől, aztán máris felujjongott a lelkünk a madarak csicsergésétől. Mert bizony az erdő madarai izgatottan csivitelték körbe a köztük méltósággal elsuhanó arany kakastaréjt. Nem haraggal fogadták, nem is elűzni akarták, csak éppen a soha nem látott szerzetnek kijáró tisztelettel folyton-folyvást megcsodálták. Látták rajta a Nappal aranyló csillagok fényét. Látták rajta a megszaggattatás szenvedését. Látták rajta a fellegekkel kóborló repülés révületét. S amit láttak, azt éppen tisztelettel fogadták. S amit nem értettek, azt egyre csak félve vigyázták.147 Ahogy aztán jártunkban-keltünkben olyan sűrű lett a köd, hogy már szinte harapni lehetett, megszólalt az arany kakastaréj, akit akkor már szinte látni sem lehetett. Már bent járunk a palota udvarán. Vigyázzatok, húzzátok össze a szemeteket résnyire, hogy a kapun belépve valahogyan meg ne vakuljatok – intett óvatosságra. Így aztán egyszerre csak bent is termettünk a gyémántpalota vakító ragyogásában. Egy darabig bizony csak hunyorogtunk, hogy háborítatlan maradjon a szemünk világa, de aztán bátran körbenéztünk. Elbűvölő fényekbe díszített szobákat láttunk, s egyik szobából a másikba vezetett az ámulatunk. Jó ideig senkit nem találtunk, de sehogyan sem akaródzott elcsüggednünk. Aztán a palota hetvenhetedik szobájába értünk, ahol lassan már moccanatlan moccanások közé tévedtünk. Aztán addig térültünk, addig fordultunk, amíg az egyik sarokban meg nem pillantottuk a saját álmainak szövevényébe rejtező Pillát. A sarokba húzódott, de nem úgy, mint aki fél, hanem úgy, mint aki akarva-akaratlanul is éppen a birtokát birtokolja. A két válla magasában a kezét oldalra nyújtotta, a tenyerét kifelé fordította, a karját meg a sarokban összefutó két gyémántfalhoz simította, s ezzel a moccanatlan moccanással a sarokban magát is rögtön a figyelmünkbe ajánlotta. Tudtam, hogy jönni fogtok. A felhôk már napok óta csak úgy remegnek végig az égen, ahogy a víz tükre borzong meg a szélben – mondta a gyémánt-

134

sebbel-lobbal

palota falának sarkából Pilla. Az egyik szeme zöld volt, de kékes árnyalatokban játszott. A másik szeme kék volt, de zöldes árnyalatokban játszott. Telt-múlt az idő. Tudtam, hogy nem szabad megtörni a varázst, de majd nekem kell megtörnöm a varázst. Mert ha már egyszer én voltam az, aki a Pásztorok közt éppen gyémántokban lángolt, egy gyémántpalota falai között a számból bizony nekem kellett lángot szakasztanom.148 A tarisznyámba nyúltam hát az egyik gyémántért, hogy égből szalajtott gyémántot szorongathassak az Ég alatt fallá emelkedő gyémántok között.149 A kezembe szorított gyémánt csiszolatlan volt, de amíg velem együtt járta a maga útját, ő is egyre csak csiszolódott.150 Mert én voltam az ékszerész, aki csiszolta, és az én életem volt az a szerszám, amely megmunkálta.151 Erőnek erejével, időnek múlásával, léleknek áradásával.152 Mert ahogy az Ég alatt jártam, éppen úgy rezgett és mozgott, motoszkált és dörzsölődött a zsebemben a gyémánt, ahogy éppen az Ég Köveinek követeként követhettem a Föld Köveinek álmát.153 Én is csiszoltam, de közben én is csiszolódtam.154 Ahogy az esőcsepp vájja ki a követ.155 Ahogy a szél gömbölyíti ki a sziklákat.156 Ahogy a nap tüze morzsolja ízzé-porrá a szilánkokat.157 Ahogy az idő végzi a dolgát.158 És persze én voltam az idő.159 Időtlen idők óta.160 Átengedve magam a gyémántok szent őrületének.161 Hogy átengedjem magam annak, ahogy ők engedik át magukat nekem.162 Ahogy ők szikráznak fel nekem.163 Ahogy ők őrülnek meg nekem.164 Ahogy ők ragyognak fel nekem.165 Hogy aztán minden szó, amit magam köré gyűjtök, azon a hangon szóljon, amelyen csak szólnia kell.166 Azzal a zúgással,167 morajlással,168 lüktetéssel,169 dübörgéssel,170 tombolással,171 sistergéssel,172 özönléssel173 és áramlással,174 amivel kell. Hogy beleremegjenek az egek.175 Hogy minden idegszáladat176 felborzolják a törtnél177 is törékenyebb178 ütemek. Nem függök semmitôl – mondtam a gyémántnak. A zsebemből vettem elő, de úgy szóltam hozzá, hogy a beszédemet a moccanatlan tündér is értse. Mert ha túl vagy a szavakon, akkor már túl vagy más kötelezettségeiden is. Nem kell már köszönnöd semmilyen gyémántnak, akivel egyszerre csak szemezni kezdesz. Nem kell köszönnöd a gyémántpalota tündérének, akit egyszerre csak sarokba szorítasz. Nem kell udvariaskodnod. Rögtön belevághatsz abba, ami rögtön beléd vág. Ami mélyről sajog. Ami a mélybe férkőzik.179 Csak függeszkedem – mondta a gyémánt, mert rögvest kész volt felvenni a ritmusát annak, ami bennem dübörgött. Csak úgy, sebtében. Azon nyomban, holott még épp csak a napvilágra bújt a zsebemből. Ahol egyre csak várakozott. Rám. Vagy más őrületekre. Vagy más csatolt részeimre. Vagy más részemmé részesült részletekre. Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Jövök.

135

(3)

Hagyom, hogy egyre csak magához vonzzon a Föld – vallottam meg a gyémántnak, de úgy, hogy a moccanatlan tündér is értse. Csak úgy lendületből. Csak úgy magáért a zuhanás lendületéért. Csak éppen a szédületemet érzékeltetendő. Szédülten és révülten, ahogy illik. Széllel bélelve és hét ágra sütve, ahogy éppen a kövek szálán szálasodó garabonciások közt dívik. Hogy aztán szertelenül szeressem, ahogy függeszkedtem – mondta a gyémánt, aki máris egy húron pendült velem. Azon nyomban. Mind egy szálig. Mert ezerszer áldott és átkozott szavak görgetege ez. Amit ezerszer áldott és átkozott megszállottság görget. Nyújtózom, ereszkedem – szólalt meg egyszerre csak Pilla, hogy ezzel is csak igazat adjon nekem. Szeretkezem, függeszkedem – vágtam rá erre én azt, amit addig még elodáztam, de azért ezt is csak úgy, hogy a moccanatlan tündér is pontosan értse. Ennyiben maradtunk, mert ezzel már meg is beszéltük, amit meg kellett beszélnünk. Aztán a zsebembe bújtattam a gyémántot, hogy ezzel is csak azt üzenjem, hogy soha semmi nem választ el attól, hogy ha kell, magam is csak úgy tűnjek el, ahogy a fény fogy el a tenger mélyén. Ha kell, még várok – mondta Pilla. Ha kell, máris eltûnök – mondtam erre egy szép kacifántosat sóhajtva.

Széllel bélelve is hét ágra sütve, onnan is csak sûrû felleget kerekítve. Sûrû fellegben tûzokádó sárkánnyal, lángot fújtató fekete bikával vetélkedve.

136

sebbel-lobbal

137

S mire minden szóból szavak nélkül is értettem,

a hangok közül egy dalt már minden forma nélkül is pontosan kivehettem, mert amikor már épp csak a zene maradt velem, egy Árkok Barázdálta Arc azt is szépen elmondta nekem, hogy ugyan a forma sem volna minden. Az is lehet ám tündéri zene, amelyik éppen ugyan már annyira bujkál, hogy még a formák takaróját sem húzza magára, hogy aztán magát ezzel is csak leplezetlenül kitárja. Úgy, hogy legyen ebben a kitárulkozásban valami odaadás, s legyen abban az odaadásban valami tétovaság. Mert lehet ám abban is valami tündéri, ha nemcsak azt lehet mások örömére felkínálni, amiben mindennek megvan a maga rejtelmes rendje, hanem azt is, amiben még ott forog a keletkezés örvénye. Az a káosz, amelyben nem rombolni, hanem alkotni készül a teremtő akarat, miközben még maga sem tudja, hogy mi az, amit létrehozhat. Nem tudja, de nem is akarja tudni, s éppen ez az őszinte tétovázás az, amellyel a zene nyelvén nem csak a zenéről vallhat. Hiszen ha azt mondják, posztrock, akkor ehhez azt is hozzá szokták tenni, hogy ez se volna ugyan más, mint a rock nyelvén beszélve olyan hatásokat kelteni, amelyek már messze nem csak a rock lényegéhez

138

tartoznak. De ha messze nem, hát közelről sem. De ha az elejéről sem, akkor még a végéről sem.De egyáltalán nem. Ez is olyan udvar volt hát, ahová úgy érkezhettem, hogy feszült várakozás nőtt és növekedett bennem, de ahonnan elmenni már csak úgy indulhattam, mintha se té, se tova nem lett volna utam. Amint a tudat határain kitépett kerítéssel elkerített udvarnál kíváncsian fújtattam, mert a mindenség leheletével éppen magam is csak apró piheként sodródtam, ahogy a paripám az udvarba benyerített, hosszú ideig csakis annyi választ kapott, hogy ami itt éppen keletkezőben van, az magára már elég régen váratott, de ezt a várakozást is csak azzal tiszteli meg, hogy a feszültséget ugyan bizony a végsőkig fokozza. Úgy fokozta, mintha több mint egy percen át harmóniumon szólt volna.180 Úgy fokozta, mintha a zene áradása csak egy hosszan elnyújtott, szépen kitartott belélegzés volna, amely a mindenség leheletét épp csak magába szimatolja, de ezzel a várakozást is a hosszabbnál hosszabbra maszatolja. De ez a maszatolás semmi tisztátalant magával nem ragadna, s ha gomolyogna, csakis úgy gomolyogna, ahogy az őszi ködökben fürdő tó vize a reggelre kelő egekkel is egybeborulna. S ahogy a táj éppen reggelre kelne, valami múlhatatlanul maradandót még a napfelkeltén is megünnepelne. De a zene ezzel csakis úgy áradna, ahogy a napfelkelte előtt áradnak a fények a kelő nap jöttét előkészítve, s egyben meg is előlegezve. Hiszen ott zúg bennük a pirkadati fény, persze még nem olyan harsányan, ahogy a kelő nap sugara hasít majd a szemekbe, de már így is éppen eléggé lenyűgözően ahhoz, hogy a várakozásban szépen megkapaszkodjon a remény. A remény, amellyel éppen azt reméled, hogy a napfelkeltét aznap is még megéred, s ahogy megéred, azzal a magadban kinyíló minden magasságot még éppen megint feléred.

139

Ebbe a sötétséggel vívódó, de már a fényt is kiengesztelő tépelődésbe az énekhangok is csak úgy szövődnek bele, hogy a várakozást ugyan meg nem törik, legfeljebb csupán kiteljesítik. Mert van bennük annyi lebegés, hogy lágyan kisuttogott zengésükkel a csenddel még mindig kacérkodni tudjanak, de a nappali fénybe szökve azért már valamilyen ingatag formák ingatag kezdeményeit is maguk közé hívják. A szemüket behunyva is csak a csillagokra figyelve, az éjszaka nyugalmában is csak a Nap fényével vetett nappali árnyakra várva. Hogy a várakozás véget értével másfél perc múlva valami a zongora magányos futamaiból, a szintetizátor sípoló hangjainak röptéből és a dob aritmiás lüktetéséből is felfelhősödjön az égre, hogy a teremtésnek végtére is legyen annyi tere, hogy a szélnek is legyen aztán mit szanaszét fújnia benne. Hogy ezt látva is csak azt láthasd, hogy az sem adja ki felhők gomolygásának a formáját, amikor az ének három perc elteltével még pár taktus erejéig utoljára a magasba szárnyal. Nem adja ki, mert a nappali fényekben fodrozódó, elevenen felhabzó felhők akkor már bizony lassú szelekbe kapnak, hogy a szelek rajtuk is csak kapva kapjanak. Három és fél perc elteltével akad az első jele aztán annak, hogy amit a szél elfúj, azon már a foszlányokat is csak foszlányokra szaggatja s a szép lassan feltáruló, de szép mélyen is tátongó űrnek adja, de a foszladozás első jelére akkor még a gomolygás utolsó feltámadása válaszol, hogy aztán a negyedik perc végétől ugyanolyan izgalmas tétovázás vegye a kezdetét, mint amilyen a zene áradását éppen még csak bevezette. Hogy ez a tétovázás arra bizony váltig jó legyen, hogy ha már egy nyerítő paripa hátán szinte minden udvarba beágaskodok, akadjon azért egy olyan utam is, hogy azt az egyet magam mögött hagyva éppen ugyan

140

ne legyen semmi, aminek közben a végére járok. De ha indulok rajta, napfelkelte ragyogjon be mindent bennem, de ha megtérek róla, kiúttalan várakozás haljon el körülöttem mindenünnen. Hogy legyen egy út, ahol valahonnan indulva semmire se jussak, de ezt a távolságot legyűrve azzal is csak megbékéljek, hogy van ám úgy, hogy magamban valami olyat is felépíthetek, ami nem akar ám szilárd alapokon nyugodni. Nincs formája, mert úgy ölt formát, ahogy a Nap vetette árnyék nyúlik el mindig másképp, ahogyan a földre beeső napsugaraknak éppen a kedve tartja. Nincs formája, csak úgy rezdül, ahogy a Nap korongja körül rezdül a tünékenyen remegő fény, ahogy a forrón kavargó levegőben kerengő hevületek kedve diktálja. Nincs formája, mert történetesen éppen az esetlegesség volna ám az ő esete, de esetlenségében sem annyira esendő ám, hogy kidolgozatlanul is ne legyen ám szépen kidolgozva. Akár esik, akár fúj a halál összes árnyéka. Akár tetszik, akár nem a dark ambient valamennyi sötét játéka. Holott ugyan miért ne, ha netán mégis igen. Habár talán mégsem, de ugyan ezzel együtt sem ám az ereje teljében. De annak az erőnek a kiteljesedésével én is alaposan berzenkedjek ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

maga a

formátlan formák megformálásának útja,

s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

141

(4)

Telt-múlt az idő. Üres edények voltunk hát. Egyre csak üresedtünk hát, hogy végül aztán szépen csurranó és cseppenő álmokkal töltekezhessünk. Ha földi halandó lennék, most meg akarnálak rabolni – mondtam Pillának, aki még mindig kitárt karokkal állt a szoba sarkában, miközben álltában is egyre csak lebegni látszott. Ha földi halandó lennék, most meg akarnálak próbálni – mondta Pilla, hogy rímmel rímeljen arra, amit én is csak úgy visszhangzok. Te mit tudnál? – kérdezte aztán. Én bizony tudnám az Ég és Föld között lebegô ágyadat keresni, tudnék viráglajtorjádon ágyad magasába merészkedni, s tudnám onnan aztán hajad szálát venni. Az arany hajszállal be tudnám kötni az ágyad felett kalitkába bújtatott aranypintyôke száját, szépen szóló aranymadár hangjától meg nem zavartatva pedig be tudnám járni a hálószobád összes sarkát. A szobád sarkaiban talált forrásokból pedig bizony ki tudnám merni az életet és a halált 181 – soroltam. De ha mindezt meg tudnám tenni, akkor ezzel meg is tudnálak rabolni, s ha megrabolnálak, alattomban kellene innen kióvakodni, s ha alattomban óvakodnék, közben mégis a gyémántpalota ajtajának küszöbébe botlanék, s ezzel aztán olyan csengést támasztanék, mely Égen és Földön mindenütt hallatszanék – mutattam be azt a jövőt, amelyből egy szemernyit sem kértem, legfeljebb csak senkit semmire nem kötelező szavakra érdemesítettem. Tudom, hogy te is akarnád ezt a csengést. Én is akarom ezt a csengést. Nem is tagadom, hogy éppenséggel pont ezért jöttem. De ilyen árat nem akarok érte fizetni – mondtam aztán, mert még most sem akartam megtörni a varázst.

(5)

És te mit tudnál? – kérdeztem kicsit később a gyémántpalota hetvenhetedik szobája sarkában a lábujjhegyen ágaskodó tündértől. Én bizony meg tudnám próbálni a tudományod. Visszavinnélek az égi barlangba, ahol a tudományodat a kövek tizenharmadik iskolájában mind megtanultad. Ott aztán a szerencse kerekére ültetnélek, s azon alaposan megpörgetnélek, hogy ne csak a zuhanás legyen a legszebb mesterséged. S ha a szédület már megszédített, könyveddel, botoddal, kalapoddal együtt az Ég alatt megint csak a hosszú út porába térítenélek. Hogy onnan vegyél magadnak köpönyeget. Hogy abból magadnak aztán sûrû felleget kerekíthess. Sûrû fellegben pedig tûzokádó sárkánnyal, lángot fújtató fekete bikával vetélkedhess – sorolta ő is, amit sorolnia illett. De ha sárkánnyal vetélkednél, ô is csak úgy nyelne el, ahogy te is elnyelnéd ôt, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot.

142

Ô is csak úgy nyelne el, ahogy te is elnyelnéd ôt, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ahogy kô kövön marad, amikor a föld is földet ér

Ahogy kô kövön marad, amikor a föld is földet ér. S ha földet érnél, akkor bizony megint csak itt lennél, s megint csak olyan csengést támasztanál, amelybôl Égen is, Földön is kihallatszanál – mutatott be ő is egy olyan jövőt, amelyből már korábban sem kértem. Tudom, hogy te is akarnád ezt a csengést. Én is akarom ezt a csengést. Mindig is tudtam, hogy ezért fogsz eljönni, ha egyszer mégis eljössz hozzám a palota falait megszólaltatni. De valamilyen árat meg akarok fizetni ezért – mondta aztán Pilla, mert még ő sem akarta megtörni a varázst. Megmondom, hogy mi legyen – moccant meg Pilla, s párat gyorsan felém lépett, mielőtt még meg nem torpant. Azt akarod, hogy csendüljön meg a gyémántpalota fala, de nem akarod, hogy ennek a megrablásom legyen az ára. Volna éppen más ár is, de azt már nekem kell megfizetni, s én bizony azt boldogan meg is fizetem – mondta a Felhőknek Táncoló tündér, s azzal megint felém lépett párat, s most már egy gyémántpálcát is átnyújtott. Ahányan csak vagyunk, mind kimegyünk innen. A palota körül már nem

143

(6)

lesz köd, viszont látni fogod, hogy az egész gyémántpalota gyémánt kacsalábon forog. Arra a gyémántlábra kell rácsapnod a gyémántvesszôvel, de úgy, hogy attól az ütéstôl az egész palota minden egyes fala szépen megzendüljön. De vigyázz, mert csak egyetlen próbálkozásod lehet! Egyetlen csengést suhinthatsz ki a palotámból, mert azzal a suhintással az egész palota egyetlen gyémántalmává gombolyodik majd össze, hogy a tarisznyádban végül a saját gyémántjaiddal, az Ég Köveivel ereszthesd össze – mondta, hogy mit tegyek, hogy ebből is tudván tudjam, mi lesz az az ár, melyet majd megfizet. (7)

Kimentünk a palotából, s az udvarán megállva már jól kivehetővé vált, hol van a palota lassan forgó és forgolódó kacsalába. Odamentem hozzá, s rásuhintottam a gyémántvesszővel. Erőnek erejével, időnek múlásával, léleknek áradásával. Ahogy az esőcsepp vájja ki a követ. Ahogy a szél gömbölyíti ki a sziklákat. Ahogy a nap tüze morzsolja ízzé-porrá a szilánkokat. Ahogy az idő végzi a dolgát. Olyan szép csengés csengett-bongott onnan pár pillanatig, hogy az Ég Kövei és az árkok partjai is alaposan beleborzonghattak. A palota aztán gyémántalmává gombolyodott, s a tarisznyámba rögtön be is ugrott. Mi még javában a csengés bódító és andalító csilingelésétől borzongtunk, amikor Pilla átadott mind a négyünknek egy-egy gyémánt dióhéjat. Jól suhintottál a pálcával, látszik, hogy illene a kard a kezedbe. Ezek a dióhéjak most aztán úgy telis-tele csordultak a gyémántpalota csengésével, hogy addig hallgathatjátok belôle, amíg csak világ a világ, de még azután is három napig – mosolygott ránk Pilla kéken fénylő és zölden csillogó szemmel. Tegyétek el az Árkok Sárkányának arany dióhéjai mellé. Ha megvolt nektek az árkok mélyének sötétlô morajlása, most már megvan nektek a tündérek rejtekének gyémántos csengése is – mondta, mint aki mindent tud, amit csak az Ég és a Föld hangjairól tudnia kell.182 Adtál, de bizony akkor adsz is – mondtam neki, ahogy az égi kövek tizenkét iskolájában tanultam. Volt is, van is, lesz is 183 – mondta erre ő is, ahogy a felhők gomolygását megintő fűzfavesszők intették meg őt is nem egyszer, de éppen tizenkétszer.184

(8)

Kettő volt a forrás a tündérek palotájában, de most kettő volt a forrás a tarisznyánkba süllyesztett dióhéjakban is. Két forrásban mártózhattunk meg egyszerre, hogy ezzel aztán életre-halálra magához fogadjon minket a Föld Zenéje. Volt egy arany dióhéjunk, hogy abból belénk áradjon a föld árkainak morajlása. Volt egy gyémánt dióhéjunk, hogy abból belénk áradjon a tündérek rejtekének csengése.

144

sebbel-lobbal

S ha már minket csordultig is ez a két forrás folyt körül, akkor a tarisznyánk hét világában a Föld Zenéje is mindenüvé szépen elkerült. Honnan tudtad, hogy eljövünk hozzád? Mindent a felhôk remegésébôl olvastál ki? – kérdeztem Pillát. Úgy hírlik, egyesek arról beszélnek, hogy a messzeségben szellememberek élnek. Ételük szél, italuk harmat, párafelhôkön utaznak, sárkányháton szárnyalnak, úgy kószálnak messze a négy tengeren túl. Úgy hírlik aztán, hogy olyanok is vannak, akik ebben inkább kételkednének, de nekik erre azt szokás mondani, hogy azok az emberek eget verdesô hullámok árjába bele nem fulladnak, ércet, követ megolvasztó, földeket, hegyeket megperzselô tûzvészben meg nem égnek 185 – válaszolta a Felhőkkel Táncoló. Ráztam a fát, fa rázta a földet, föld rázta a vizet, víz rázta az egész teremtett világot. De ha ráztam, hát szedtem, vettem, de még teremtettem is. Vetem hát magam zöld szemre, kék szemre. Patak forrásából patak forrásába. Magas kôszikláról magas kôsziklára, onnan meg az egész teremtett világra. Mit olvasol ki abból, ha ezt mind rád olvasom egybôl? – kérdeztem vissza, hogy kérdéseimmel magam is csak hírek híresztelője legyek. Nyújtózom, ereszkedem – szólalt meg egyszerre csak Pilla, hogy ezzel is csak igazat adjon nekem. Szeretkezem, függeszkedem – vágtam rá erre én azt, amit addig túlontúl is sokszor elodáztam. Ennyiben maradtunk, mert ezzel már megint jól megbeszéltük, amit éppen meg kellett beszélnünk, hogy a szó fia a vér szavára hallgatva ugyan más szavaknak is a fiává váljon, de köddel előtte, köddel utána is csak szófia beszéd maradjon.

(9)

Mit tudsz a Föld Zenéjének hatalmáról? – kérdeztem megint csak Pillát. Volt egyszer egy zenész, akinek három év telt el az életébôl azzal, hogy mindhiába igazgatta ujjait a húrokon. De azt azért megvallotta, hogy nem a húrok pengetését rontotta el s nem a dallamokat tévesztette el, amikor a kezével a húrokon egyre csak tétovázott. De magát is, mesterét is csak azzal biztatta, hogy talán már csak egy kis idô telik el, s aztán megláthatják, mit tud – mondta a Felhőkkel Táncoló. Aztán eljött az idô, amikor tényleg megmutathatta, amit tud. Ezek után mindig, ha tavasszal az ôsz-húrt pengetve a nyolcadik hónap hangján játszott, hirtelen hûvös szél kerekedett, és a füvek, fák gyümölcsöt hoztak. Amikor eljött az ôsz, és a tavasz-húrt pengetve a második hónap hangján játszott, langyos

(10)

145

szellô lengedezett, s a fák virágba borultak. Nyáron a tél-húrt pengetve, a tizenegyedik hónap hangján játszott: hó és zúzmara szemerkélt, a folyók és tavak mind befagytak. Amikor eljött a tél, és a nyár-húrt pengetve az ötödik hónap hangján játszott, a Nap fénye perzselôn felragyogott, s a jégpáncél mind felengedett. Majd legvégül a Kung-húrral együtt a többi négyet is megpendítette, mire jókedvû felhôk úsztak az égre, áldott esô és édes harmat szitált, és mézes források fakadtak 186 – fejezte be történetét a tündér. Lehet, hogy a Föld Zenéje képes lehet erre, de a te moccanatlanságod moccanása is biztosan képes erre – állapítottam meg magam után képeket hagyván is egyre csak elképedve. Ezért terelt ide bennünket a Beszélô Hegy beszédes kedve – szólt közbe az arany kakastaréj a felhőkkel ékes égből nevetve. Beszéltem a felhôkkel az Ég alatt, s áldott esôkkel és édes harmatokkal dicsérték a táncodat – bókolt a tündérnek az Éjszakát Felajzó onnan, ahol az egykorvolt gyémántpalotának is csak a hűlt helye maradt. (11)

Hogyan találtatok meg? – kérdezte Pilla, mikor a hegyen leereszkedtünk. A kövek táltos álma vezetett el hozzád – feleltük szinte egyszerre. Ha ételed a szél, italod a harmat, éppen ezen sem csodálkozhatsz – mosolygott ránk a tündér, hogy ebből aztán saját magunkkal is csak szót értsünk.

(12)

Mit tudsz a kövek összeomlásáról? – kérdeztük, amikor az első kőomlások omladékain átkeltünk. A felhôk elmesélték, hogyan szökött el az összeomlásba menekülô kövek lelke, mielôtt még gonosz érintésekkel közösködhetett volna – mondta Pilla. Mit tudsz a kôemberek országlásáról? – kérdezte tőle Kece. Hallottam a Veres-hegy vizének varázsáról s az ott csúful járó törtetôkrôl. Hallottam, hogy azóta bármilyen összeomlás kerülgeti is ôket, egyre csak a Nappal szemben öntik ki a szemetüket 187 – mondta Pilla. Mindig ki lehetett próbálni az oda vezetô utat, mióta csak világ a világ. De ez a világ már csak abban roskad össze, hogy túl sok bírvágy gyûlt össze benne. Korábban soha nem volt ennyi ember, aki abba veszett volna bele, hogy csupa aranyban éljen s még a többnél is többet szerezzen. Ahová az élô-haló kôemberek kôvé csúfolva is visszatértek, ott most minden palotáig aranyos út vezet. Ott most a paloták körül aranyszôlô áll, azon aranylevelek ékeskednek, rajtuk pedig aranymadarak fütyörésznek – idézte fel a tündér kisvártatva, amit a felhők gomolygásából valaha csak kiolvasott. Elhozatták maguknak az aranyborjút aranykötéllel a nyakán. Az arany-

146

sebbel-lobbal

Kô képében kapod meg a moccanatlan moccanás ajándékát. Hogy úgy legyen maradásod, hogy közben középen lehetsz, mert ha gördülsz, maga a világ görget

tehenet aranykötéllel a nyakán. Az aranybikát aranykötéllel a nyakán. De most már kô forog a kôemberek nyakán. Kôszem csikorog a kôemberek arcán. Kôléptek lépte döng a kôemberek talpán – állapította meg Pilla, amit vele együtt az égen gomolygó felhők is egyre csak látva láttak. Az Ég Kövei azt mondták, tudnunk kell a módját annak, hogy újra öszszerakjuk, ami összeomlott, s újra lélekkel lelkesítsük, amibôl elszökött a lélek – mondta Göncös. Te hogyan raknád össze a köveket? – kérdeztem. Én csak úgy, hogy elôbb felébreszteném, aztán új álmokba ringatnám, végül pedig zendülni tanítanám ôket. Mert a kövek lelkét csak akkor mentheted meg, ha elôbb zendülni tanítod ôket – mondta Pilla. Ha felébresztettem és új álmokba ringattam, hogyan bírhatnám zendülésre az omló köveket? – kérdeztem. Ha tiéd a Föld Zenéje, tiéd lehet még az Ég Zenéje – mondta Pilla. Ébresszük fel a köveket – mondtam, mert megfogadtam Pilla tanácsát. Ébresszük fel a köveket – mondták a lidércek is. Ébresszük fel a köveket – bólintott az arany kakastaréj is.

147

(13)

Most is csak olyan úton jártunk, hogy a hosszú út porában is csak kövek omladékaiban gázoltunk, s egyre csak az ember emelte városok porló romjai között óvakodtunk. Aki a kövek összeomlását megjósolta, a kövek széthullásán már a nyomát sem hagyta, de a pusztulás még a tanítványait is elhallgattatta, hogy ezzel aztán helyettük ugyan a köveket is szóra bírja.188 Hogy aztán az omló omlásban arról is csak a kövek beszéljenek, mi várhatna még közülük arra, aki elsőnek ébredhet, amikor kőnek a kövön már sehol sem marad nyugta.189 Te válaszd ki, ki legyen az elsô ébredô – nézett rám Pilla. Törölgetni kezdtem a port egy szürkén szürkéllő kőről, s ahogy féltő szeretettel simogattam, lassan szép feketén fénylett fel előttem. Faragott kőlap darabja volt, melyet kusza törésvonalak határoltak. Ezüstös erek cikáztak rajta, s frissen támadt fekete csillogásán frissen táncolt a nappal világossága. Te leszel az – mondtam, tudván tudva persze, hogy olyan mélyen alszik, hogy puszta szavakkal még nem üzenhetek neki. Egyedül volt, de nem csak neki szóltam. Vele együtt minden alvót megszólítottam, ahogy a szavaimat a jó szél fúvására bíztam. Keljetek, kövek, megvirradt! Ébredjetek, kövek, megvirradt! – suttogtam.190 Sûrû sötétség szakadjon, álomtalan alvás pusztuljon! – folytattam. Aludtál, mint fekete föld. Álmodj, mint kelô Nap sugara! – folytatta Göncös is, amit elkezdtem. Derülj, édes! Láss álmokat mind a vízig szárazon! – folytatta Kece is, amit magam is tettem és vettem. Borulj, édes! Láss álmokat mind az éjig tündöklôn! – folytatta Pőre is, amit éppen szedtem, vettem és teremtettem.

(14)

S ahogy követ ébresztettünk, magunk is felébredtünk. Ha kőművesek voltunk, hát köveket műveltünk. Mentünk küldeni két fenevadat. Mentünk küldeni fekete felhőt. Mentünk küldeni köves esőt.191 Akit pedig elküldtünk, azzal darab időre magunk is hivatalt cseréltünk. Amíg aztán az időtlen idők is csak az idejüket múlták, kövek művelőiből világ vándorai lettünk, s ahogy testet öltve is csak tagba szakadtunk, a magasba magasodva az áldozat látójából éppen ugyan az áldozat felajánlójává mámorosodtunk. Ott fenekedtünk hát mi is az úton a fenevadakkal. Ott záporoztunk hát mi is az úton a fellegekkel. Ott gördültünk hát mi is az úton a kövekkel. Aztán áldozatot hoztunk és áldozatot ajánlottunk, hogy a falaink magasáról valamit a tündérek harsányan zengő énekéből mégis meghalljunk. S ahogy visszatértünk, kincsek nélkül is gazdagabbak lettünk. Az Ég alatt immár újra köveket műveltek, kőművesekként ugyan pedig a kövek omlásával s a kövek kőszállá

148

sebbel-lobbal

magasodásával is egyaránt vetélkedhettünk. Ha egymásnak feszültünk, rendre összekoccantunk, s aztán rögvest egy követ fújtunk, hogy egyet se szóljunk, de amit lassan elmondunk, követ a kövön abból is csak kellő módon rakjunk. Holott csak szavak maradtak velünk. Holott csak hangok maradtak velünk. Csak a szavak. Csak a hangok. Az ezerszer megáldottak. Az ezerszer feláldozottak. Az ezerszer elátkozottak. Az ezerszer megátalkodottak. A nemszeretem szavak. Az elemésztem hangok. Az elrohadt szavak. A megveszekedett hangok. A húzzatok innen szavak. A simogassatok meg hangok. A gebedjetek meg szavak. A nyavalyatörős hangok. A ragadjatok el szavak. A temessetek el hangok. A torkig vagyok velük szavak. A kard ki kard hangok. A vitézül helytálló szavak. A hüledezve hebegő hangok. A leigázó szavak. Az ostorként pattogó hangok. A büntetés szavak. A büntetek hangok. A hetedhét ország ellen rejtező szavak. A föld alól morajló hangok. A Napba öltözött szavak. A Napba öltözött hangok. De még a ráncba szedett szavak. De még a gubancokba redőződő hangok. Hozzájuk az átszellemülök szavak. Hozzájuk a magasba szökök hangok. Világ ellen bujdosó hangok. Két fenevadak szavak. Riffekkel mennydörgő hangok. Fekete felhő szavak. Köpönyeget veszek hangok. Köves eső szavak. Hosszú út pora hangok. Lidércesen bolyongó szavak. Kövek szálán szálasodó hangok. Testet testbe öltő szavak. Forrón lihegő hangok. Darabokra szaggatott szavak. Kéjekkel lakmározó hangok. Fények a szememben szavak. Párafelhő a szemedben hangok. Borongva boruló szavak. Hasadva hasító hangok. Sárkányon lovagló szavak. Táltosként nyargaló hangok. Ahogy mi felébredtünk, a kő is felébredt, de rögtön gördült is egyet. Ahogy az átváltozóban lévő égi szerzet bucskázik át a fején, s ahogy a hullám fehér taraja omlik le az összeomlás fekete tengerén. Hogy ébrenlétre riadva is csak oda zuhanjon, ahol még a fák is sírnak. Ahol a hulló levelek rejtegetnek: jóval túl a világ erdején. Ahol a hulló levelek rejtegetnek: jóval innen a bánat mezején. Ahogy ránéztünk, semmi jelét nem adta, hogy éppen ébren volna. Simogassátok meg – mosolygott ránk Pilla. Megsimogattuk hát az éber álmokat látó követ. Olyan volt, mintha a kemencepadka titkos ficakjában, hamuba süppedve, de még sutba is vágva üldögéltünk volna s a tenyerünket véletlenül éppen a meleget duruzsoló kemencéhez érintettük volna. Ez még nem a Nap tüze, de már az otthon melege – mondta Pilla, ha már a szabad ég alatt is csak éppen háztűznézőben jártunk. Bárcsak felismernétek – mondta a kő, ha már mindannyian megsimogattuk,

149

(15)

150

sebbel-lobbal

hogy az Ég Köveinek szelíden rezgő szédülete után magunkkal az ő felriadásának örömét is megosszuk. Bárcsak rejtve rejtôznétek – mondtuk neki, hogy vele együtt minden ébredőt jó szóval bújtassunk. Ha már így szóba elegyedtünk, a jó szó is csak a jó szó javára vált, ahogy a jó szél fúvásával elszállt. Te is azért kerested az összeomlást, mint a többiek? – kérdeztük vele együtt ébredve. Igen – felelte a kő velünk együtt rejtőzve. Te is a lelked óvod a lelketlentôl, mint a többiek? – kérdeztük nélküle is éber álomba ringatózva. Igen – felelte a kő tőlünk ugyan elámulva. Látnál-e még álmot az utazó lélek utazásának szédületével? – kérdeztük a zendülés reményét élesztve. Látnék – felelte a kő felélénkülve. Látnál-e még álmot a csillagokkal szemezô álmok tüzével? – kérdeztük az örömtől megborzongva. Látnék – felelte a kő a beszélgetés szálát is csak elejtve, de magát az áldozatnak ezzel is csak kitéve.

(16)

Nyugodtak lehettek: ez a kô mostantól a tetejetlen fáról hullott levelek rejtekében rejtezhet. Áldozókô lesz, zöld ágak bujdosnak majd körülötte. Kaptárkô lesz a szállása, zöld levelecskék susognak majd körülötte. Tüzet visztek majd oda, de nem látjátok. Mert nyitva lesz az aranykapu, holott annak fénye esik rátok. S ahogy a zöld ágak bújnak, ti is úgy bújhattok át rajta. S ha azon a kapun átbújtatok, a követ már bármilyen messzirôl féltve óvhatjátok. Ha ti is így vigyázzátok majd az áldozókövet, nem lehet ám kitéve semmiféle kôbálvány semmilyen érintésének – mondta Pilla, s a szavain érezni lehetett, ennek a kőnek bizony ő maga lesz az őrzője. Rejtette is, amíg csak rejthette. Maga volt a rejtek, amely az ébredő kő éber álmait is elrejtette.

(17)

Felébredt az elsô, aki kiválasztatott. Ha nem tudjátok, ki volt, hát elmondom, esendôségetekben miért éppen ôrá esett a választásotok – magyarázta el aztán, milyen erő ébredésére ébredtünk. Ez a kô is csak egy kôvé vált óriás testérôl hasadt le. De amíg el nem aprózta az idô, a szél, a verôfény és az esô, szívvel és lélekkel volt hát olyan szíves,

(18)

151

hogy azoknak is a kezére adta magát, akiknek az étele nem a szél, s akiknek az itala nem a harmat. Akik kézbe kaphatták, a szájukhoz is emelhették, de ahányszor megnyalták, a kô bizony erônek erejével táplált, de még szomjúságot is oltott 192 – mesélte a tündér. Lehet, hogy ti széllel béleltettek s harmattal iddogáltok, de ez a kô most benneteket is erônek erejével teljesített. Volt hétszeres erôtök abból, hogy az élet borát ittátok. De most lett hetvenhétszeres erôtök abból, hogy ezt a követ ébrenlétre csalogattátok, s az elsô éber gördülésének rezgését ti is magatokra vontátok – jelezte. Mert ahogy vannak óriások testébôl kôvé dermedô kövek, vannak tündérek testébôl kôvé dermedô kövek is. De ha így van, akkor bizony az sem mindegy, hogy ki kit csalogat vissza éppen új életre eszmélkedni, s ki kit ringat vissza éppen új álmot álmodni – állapította meg Pilla, amit már mi is megállapíthattunk volna. Döntenetek kell, de ehhez az is elég, ha most egyszerûen csak színt vallotok – készített fel bennünket arra, hogy hamarosan szirmok színeire bomlik a világ, ahogy a szivárvány kapujának színeit virágozza majd a virág. Ti mire ébrednétek, ha olyan sötétségbôl kelhetnétek fel, amely olyan sûrû volt, hogy még a kardotokat is felakaszthattátok volna rá? – kérdezte. Én bizony az utazó lélek utazásának szédületére – mondta Göncös. Én bizony a csillagokkal szemezô álmok tüzére – mondta Kece. (19)

Jól van, ha így kell lennie, akkor éppen ez esik meg veletek, ha egyszer még magatok is megestek. De akkor hamarosan kettéválik az utatok. A kövek szálán szálasodóké lesz az utazó lélek utazásának szédülete. Hogy garabonciások ébresszék a kôvé vált tündérekbôl megmaradt köveket – mutatott utat nekünk. A hosszú út porában szitálóké lesz a csillagokkal szemezô álmok tüze. Hogy bolygó lidércek ébresszék a kôvé vált óriásokból megmaradt köveket – adott útmutatást nekik is.

(20)

De amíg el nem váltok, bûvös acélból kovácsolt kardot szereztek, bûvös kard pengéjével fa ágába metszetek, fa ágáról pedig édes álmokat hozó levelet vesztek. Amit szereztek, azzal szépen eltakaróztok, s fél világra szóló álmot láttok. Ahogy aztán álmot láttok, fél-fél világ veletek alszik. Így történik, hogy a kôszáli szerzetek víz csordogálását álmodják. Aztán ezt az álmot kínálják oda az ébredô s aztán visszaalvó, de már álmokkal ékes köveknek. Szédületet szórva az utazó lélek utazásának szédületére. Így történik, hogy a bolygó lidércek tûz ropogását álmodják. Aztán ezt az álmot kínálják oda az ébredô s aztán visz-

152

sebbel-lobbal

szaalvó, de már álmokkal ékes köveknek. Tüzet szórva a csillagokkal szemezô álmok tüzére – hangzott az álomtündér kövekkel is csak álmot álmodó jóslata. Ha bűvös acél kellett, hát bűvös acél kellett, de ilyen próbatétel az Ég alatt járva már szinte meg sem lephetett. Én itt maradok, s az ébredô követ újra álmok közé ringatom. Ti induljatok, hogy a tiszta-világtalan nyúllal találkozzatok – mondta Pilla. Az arany kakastaréj boldogan szökkent egyet a levegőben, s már hasított is a széllel, hogy bennünket vezessen. Addig mentünk, amíg egy rettenetes nagy erdő széléhez nem értünk. Annak az erdőnek is nekivágtunk, de ahogy éppen a félútnál jártunk, utunkba került a tiszta-világtalan nyúl. Álomtalanul alvó kő volt a szeme, de csupa élet volt a teste. Ennek az erdônek a másik szélén van egy forrás, de vaksin botorkálva sehogy nem találok el odáig. Ha odáig engem elvisztek, s abban a forrásban háromszor egymás után megmerítetek, olyan darab acélt adok nektek, hogy abból bûvös kardot verethettek – mondta a tiszta-világtalan nyúl.193 Meglesz, amit kérsz. De addig sem leszel már világtalan, amíg odáig el nem érsz. Világot rejtô tarisznyába bújhatsz, amíg egyet se moccansz, de egyet se félsz – mondtam neki, s azzal megfogtam s a tarisznyámba raktam, ahol máris a hetedik ég magasában óvtam és vigyáztam. Oda bújtattam, ahol a Nap ménese is csak parazsat abrakol. Oda rejtettem, ahol a gyémántok ragyogása is csak garabonciást palástol. Ahogy aztán átértünk az erdőn, kedvesen csobogó patak partjára tévedtünk. Elindultunk arra, ahonnan eredt, s megtaláltuk a forrást, melyet a tiszta-világtalan nyúl keresett. Elővettem a nyulat a tarisznyából. Két szemébe néztem, s amíg csak szóltam, mind a két álomtalan kővé dermedt szemének mindig ugyanazt mondtam. Keljetek, kövek, megvirradt! Ébredjetek, kövek, megvirradt! – suttogtam. Sûrû sötétség szakadjon, álomtalan alvás pusztuljon! – folytattam. Aludtál, mint fekete föld. Álmodj, mint kelô Nap sugara! – folytatta Göncös is, amit elkezdtem. Kecének nyújtottam a nyulat, aki óvatosan belemártotta a forrásba. Látsz már? – kérdezte tőle Pőre. Mintha szitán néznék keresztül – felelte a nyúl. Kece másodszor is belemártotta a forrásba. Látsz már? – kérdezte tőle másodszor is Pőre. Most már a vashegyen is keresztüllátok – mondta boldogan a nyúl, s a szemében az imént még álomtalanul moccanó kő máris álmok tüzébe nézett.

153

(21)

Kece harmadszor is belemártotta a forrásba, s azzal elengedte. A nyúl azonnal futásnak eredt, s egy darabig boldogan tekergett és bóklászott a fák és a füvek között. Ahogy elfáradt, derűsen hozzánk ténfergett, s az orrával az egyik fűcsomó alól egy darab acélt is szépen kihengergetett. Jótett helyébe jót várjatok. Adom hát, amit csak én adhatok. Ezt a darab acélt láttam a legszebbnek a vashegy gyomrában. Ha kardot kovácsoltattok, a pengéjébôl ezt a darabot sehogyan ki ne hagyjátok – mondta, s azzal már el is nyelte az erdő sűrűje. (22)

Ha volt már csodákra termett darab acélunk, az arany kakastaréj szépen el is vezetett bennünket a legközelebbi falu kovácsműhelyébe. Ott kardot kovácsoltattunk, de a nyúltól kapott acéldarabot is beletetettük ám a kardba. Ahogy aztán kész lett, úgy belevágódott a hüvelybe, s ott olyan szikrákat vetett, hogy attól a szikraesőtől az egész műhely szépen megvilágosodott. A karddal elmentünk a háromágú tölgyfához, amelyiknek minden ágában erdei tündérek aludtak. Ott aztán az egyik ágról a karddal egy levelet levágtam, de még azt a levelet is íziben kettéhasítottam. Tündérek álma alszik a levélben. Világnak világa takarózik a rejtekében – mondta az arany kakastaréj, amikor a tündér jövendölését beteljesítve végre fejünket hajtottuk az édes álmokat hozó két fél falevélre.194 Ahogy betakaróztunk az egyik édes álmot hozó fél levéllel, fél világnak álmodtunk lágyan csordogáló vizet. Megálmodtuk a valaha volt tündéreket, akik immár kövek képében hallgattak magukról az Ég alatt, s álomtalan alvásban, örök tétlenségben szunnyadtak. Ahogy a lidércek betakaróztak a másik édes álmot hozó fél falevéllel, ők pedig a másik fél világnak álmodtak vidámon ropogó tüzet. Megálmodták a valaha volt óriásokat, akik immár szintén gördülve szédülő kövek képében hallgattak magukról az Ég alatt.

154

Hét évig aludtunk, s mire felébredtünk, akadt már épp elég álmunk, melyet a két fél világ ébredô köveinek újabb álmok álmodására kínálhattunk.

sebbel-lobbal

125

Van olyan álom, hogy olyan udvar lakik benne,

ahol úgy lüktetnek a ritmusok is, ahogy a rájuk elmormolt, eldarált, elkántált szavak lüktetnek. S ahol a szavak lüktetésének is csak a ritmus az értelme. Az a ritmus, amely eleinte csak mennydörög. Aztán a mennydörgés csendbe fullad. Mintha elakadna az ég háborgása. De aztán a csend a basszus dörmögésével támogatott háborgásba vált, s a basszus egyre csak azt játssza, ami hét perc múltán dallamot ölt, azzal formát is ölt, s a tetejébe még mélyen benned dúló háborúságot is ölt. Van hát dallam, ki is bomlik, de nem igazán változik, hiszen nincs is ám miért változnia, mert az is csak úgy lüktet, ahogy a vér szava lüktet, ahogy a törzs ünnepe lüktet a tűz körül táncolva, a tűz fölött lebegve, de még a tűzben is megégve. Ugyanaz a ritmus, ugyanaz a szöveg, ugyanaz a mámor, de persze mégsem ugyanaz, mert ahogy minden egyre csak megismétlődik, kérlelhetetlen erővel 195

156

megismétlődik, egyre delejesebben árad beléd, ami eleinte még csak árad és lebeg, ahogy egyre csak körbevesz, de aztán bizony meg is vesz. Ahogy az isten hidege vesz meg. Ahogy a tűz izzása vesz meg. Ahogy a vér szava vesz meg. Persze megvesztegethetetlenül. Veszettnél is veszettebben, de mégis megveszekedetten. Mert nincs minek elvesznie benne, s te sem veszítesz el semmit vele. Nincs vesztenivalód hát, ezért te is nyugodtan elveszhetsz vele. De el is veszhetsz ám benne. De el is veszhetsz ám tőle. De akkor sem hagyod el soha. Mert ahogy megvesz az isten hidege és a tűz izzása, az is csak olyan, ahogy a vándor a hosszú út porából köpenyeget vesz. Mert szabad a lelked, ahogy vándor a lelked, és utazik a lelked. Testestül-lelkestül. Minden lehetséges szóval együtt, de minden más szó helyett is. Hét perc repül el, mintha nem is hét világ ellen hetvenkedne a tűz ropogása. A tűz ropogásának monoton moraja. Az egekbe emelkedő füst áldozatának egyenes vonala. A felhőkkel kacérkodó füst boldog örvénye. Aztán a szomorúan mormolva, rekedten suttogva kántált férfihang után eljön a női hang, de mintha csak úgy jönne, mintha meg sem érkezett volna. Mintha akkor is itt lett volna, amikor innen el nem maradva is éppen erre maradozott volna. Mert szabad a lelked, ahogy a vándor a lelked, s utazik a lelked. Ha van változás, hát ez az egyetlen változás. Hogy aztán jól kivehetőek legyenek a szavak, mert számodra valamivel ismerősebb nyelven szólnak a szertartásba illően elduruzsolt mondatok. Mert a szeretetről szólnak. A szeretet eltanulásáról szólnak. A szeretet kitanításáról szólnak. A szeretet érintéséről szólnak. A szeretet tiszta háborújáról szólnak. A benned háborgó tiszta harc örvényéről szólnak. Ahogy a benned dúló háborúság megint szeretetbe fordul át, hogy a harc is csak a szeretetről szóljon. Hogy a harc is

157

a szeretet eltanulásáról szóljon. Hogy a harc is a szeretet kitanításáról szóljon. Hogy a harc is a szeretet érintéséről szóljon. Hogy a harc is a szeretet tiszta háborújáról szóljon. Hogy a harc is a benned háborgó tiszta harc örvényéről szóljon. Hogy a tiszta harc örvényében kiforogja magát a szeretet. A szeretetről szóló szavak összes örvényével. A szeretet eltanulásáról szóló szavak összes örvényével. A szeretet kitanításáról szóló szavak összes örvényével. A szeretet érintéséről szóló szavak összes örvényével. A szeretet háborújáról szóló szavak összes örvényével. Az összes örvényben örvénylő összes szó monoton kántálásával. Az érzelmek elfojtásával megdelejezett érzelmek összes szabad lelkével. Az érzelmek elfojtásával megdelejezett érzelmek összes vándorló lelkével. Az érzelmek elfojtásával megdelejezett érzelmek összes utazó lelkével. Hogyha van változás, ez legyen a változás. Hogy akár férfi hangján szállva, akár nő hangján szállva udvarolsz a benned repülő utazásnak, folyton-folyvást olyan utad legyen, hogy ne legyen semmi, ami elveszhetne benne. S hogy te se veszíthess el semmit vele. Nincs vesztenivalód hát, ezért te is nyugodtan elveszhetsz vele. De el is veszhetsz ám benne. De el is veszhetsz ám tőle. Megvesztegethetetlenül. És persze megszentségteleníthetetlenül is. Ahogy a vér szava vesz meg. Persze megvesztegethetetlenül. S persze akkor már éppen megszentségteleníthetetlenül is. Veszettnél is veszettebben, de mégis megveszekedetten. Mert nincs minek elvesznie benne, s te sem veszítesz el semmit vele. Nincs vesztenivalód hát, ezért te is nyugodtan elveszhetsz vele. Elveszhetsz benne. Elveszhetsz tőle. Zúgva zúghatsz benne. Ha erre azt mondják, hogy drone metal, akkor erre is akadhat éppen válasz. Hogy a veszettnél is veszettebben, de mégis megveszekedetten. Kitartóan, ahogy a lehangoltan zúgó gitár hangja tart ki, ha éppen a sem196

158

mibe tartva is csak úgy vész el, hogy előtte még lehet ám tartása. Hogy ezzel is csak úgy tartsák ki a tartást rajta, ahogy a zúgás szakad kitartóan és a végtelenbe nyúlóan a hangfalakba. Akármilyen szóval. Minden más szó helyett. Bármiféle szó nélkül. De ezzel is csak ugyanazt mondom, így hát nem is lehet semmilyen kifogásom. Elfogadom, hogy ágról szakadva az Ég alatt utazó lelkek sorsáról nekem is akadt még mit tanulnom. Hiszen a hiányos kikerekül, a görbe kiegyenesül, az üres megtelik, az elvénhedt újjáalakul, a kevés megsokasul, a sok megzavar. Elfogadva, hogy a Három sem más, mint a mámor egyik lehetséges fuvallata. Leírhatatlanul, felmérhetetlenül és persze a végsőkig elégtelenül. De azért a maga elégtelenségében is vég nélkül ugyanazt üzenve, mint ami a gyémántok ragyogásából is egyre csak kitűnik. Hogy a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. Hogy messzire szakadjon. Halódó testet csak maga mögött hagyjon. Húst és vért soha ne féltsen. Szétdaraboltatva is újra eggyé váljon. Hogy ezzel is csak úgy tartsák ki a tartást rajta, ahogy a zúgás szakad kitartóan és a végtelenbe nyúlóan a hangfalakba. De azzal a zúgással én is messzire szakadok ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása: 197

vér szavának útja,

maga a

s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

159

Kettô az álom, de egyetlen a teremtés. Egyetlen teremtésben egyetlen a zengés

(23)

Ahogy felébredtem, a fél falevél alól egyből kitakaróztam, s a hét ágra sütő Nap sugarában jól meg is mártóztam. Aztán nagyot nyújtóztam, a tarisznyámba a fél falevelet rögtön elraktam, annak a mélyéről az aranypálcát előhúztam, s azzal a négy anyaszélnek hármat-hármat rögtön odasuhintottam. Az arany kakastaréj úgy szökkent a magasba, mintha közben mi sem történt volna. Én bizony itt vagyok, de amíg itt vagyok, minden évvel csak eltelik egy év – köszönt ránk, mit sem neheztelve azért, hogy most nem napokba, hanem évekbe tellett, mire újra a szolgálatunkba léphetett. Ilyen hosszan aludtunk? – hüledezett Pőre is. Hét ágra sütött rátok a nap, erre aztán a kövekkel együtt ti is hétalvók lettetek, de most aztán tele van álmokkal a begyetek – bizonykodott az arany kakastaréj. Sokat álmodtam Pillával. Meg kell bizonyosodnom, hogy akar-e még tudni rólunk – mondtam az arany kakastaréjnak.

(24)

Ahogy visszaértünk az omladékok közé, ahol az első kő kiválasztott bennünket arra, hogy mi is kiválasszuk őt az ébredésre, szinte semmit sem láttunk meg-

160

sebbel-lobbal

változni. Pilla feje fölött felhők tüsténkedtek, körülötte pedig ébren őrködő kövek gördültek. De amit a tenyerén hordott, az egyre csak az az áldozókő volt, akit egykor mi magunk ébresztgettünk, de immár nem ám szürkén szürkéllett, nem is feketén fénylett, s nem is ezüstös erekkel ereződött, hanem olyan erősen fénylett, hogy aki ránézett, majdnem megvakult a nagy ragyogástól.198 Gördült ez a kô annyit, hogy gombolyag kerekedjen belôle – derültem fel már attól, ahogy egy szempillantásig ránéztem, s benne azoknak a köveknek a fényére így is szépen ráismertem, melyek mellett az Ég Köveinek szálán szálasodtam, ahogy éppen a kincsek őreként őrködtem. Gurult ez a kô annyit, hogy égi fények sziporkázzanak belôle – derült fel Göncös is, mert a fényesen ragyogó kőben a moccanatlanság neki még így is csak a kövek koccanásába kócolódó forgást szaporázta. Áldozott ez a kô a világnak annyit, hogy neki is áldozhasson a világ. De ne aggódjatok. Éppen akkorra jöttetek vissza, mire éppen vissza kellett jönnötök. Ha valamit megjövendölök, amíg az kitelik, abban mindig csak három nap egy esztendô. Örülök hát, hogy édes volt az álmotok. Hétalvók voltatok, de ha már egyszer megint a hasatokra sütött a Nap, akkor lassan majd a külön utakra is készen állhattok – mondta Pilla. És te készen vagy? Álomba ringattad az ébren gördülô követ? – kíváncsiskodott Pőre. Álomba ringattam, de még áldoztam is elôtte. Aztán kaptárkôbe tettem, hogy más ott járulhasson elébe. Volt egy aranyos álmom, s most már neki is van egy gyémántos álma, de azt az álmot én ugyan meg nem fejteném, amíg magamon is csak ki nem tölteném – válaszolta Pilla. Lehet-e még másnak is álom a kô? Lehet bizony. Most is csak azért van velem, hogy az aranykapu nyitva legyen. De ha megint útnak indultok, az áldozókövet megint csak a kaptárkô rejtekébe teszem. És mi merre induljunk a köveket ébreszteni? Merre induljunk az ébredô köveket éber álmokra bírni? – kérdezte Göncös. Hallgassatok bele az aranydióba. Hallgassatok bele a gyémántdióba. Ha tiétek a Föld Zenéje, bármikor szóra nyílhat nektek a Beszélô Hegy Torka. Hallgassátok meg, mit morajlanak az árkok mélységei, s aztán mit csendülnek a tündérek rejtekei. Ami a mélybôl szól, azt is hívjátok magatokhoz. Ami a magasból szól, azt is vonjátok magatokhoz. Ahol aztán a mélység hét csínja és a hét ég magasa találkozik bennetek, onnan üzennek majd nektek a hegyek. Hallgassátok meg, mit oszt meg veletek a Beszélô Hegy, s amit veletek megosztottak, most még ti is osszátok meg egymással – mondta a tündér.

161

(25)

Meghallgattuk az aranydió morajlását. Meghallgattuk a gyémántdió csengését. Ahogy összefutott a hangja annak, ami futtában is éppen csak rajtunk ütött, máris világra köszörülte magát a hegy torkának összes öblösen búgó dörmögése,199 ami aztán odáig is eljutott, hogy a dióknak héjából futtában is csak a fülünkig hangzott. Hallottuk, amit a Beszélő Hegy torka szóra méltatott, s amit a hegy szóra méltatott, szóra méltattuk mi is. Kettô az álom, de egyetlen a teremtés – visszhangoztam a Beszélő Hegy arany- és gyémántdiók héjában elszórt és széthintett szavát. Egyetlen teremtésben egyetlen a zengés – visszhangozta Kece ugyanezeket az elszórt és szanaszét hintett szózatokat. Te merre indulsz, ha az Ég Zenéje vár? – kérdezte Pőre, hogy ő is megnyissa bennünk a Beszélő Hegy torkát. Én elmegyek a Világ Zengô Ezüsttavához. Ahogy úton leszek, mindenütt köveket ébresztek, s minden ébredezô kônek új álmokat ígérek – mondta Göncös a hegy szavával kiokosítva. Te merre indulsz, ha az Ég Zenéje vár? – kérdeztem erre én is, hogy én is megnyissam a lidércekben a Beszélő Hegy torkát. Én elmegyek a Világ Zengô Arany Nyárfájához. Ahogy úton leszek, mindenütt köveket ébresztek, s minden ébredezô kônek új álmokat ígérek – mondta Kece a hegy szavával kiokosítva.200

(26)

Ti hoztátok az új álmokat, ti hozzátok az új életet is – mondta erre Pilla. Kettô az álom: ez annyit tesz, hogy ti mostantól a víz csordogálásának álmát kínáljátok. A kôvé vált tündérekben utazó lelkek suhanásával suhogtok. A lidércek pedig a tûz ropogását álmodják. A kôvé vált óriások csillagokkal szemezô álmaiban égnek – tárta elénk, amit mi ki nem mondhattunk, de még csak elgondolni sem tudtunk. Egyetlen teremtésben egyetlen a zengés: ez annyit tesz, hogy akármennyire is más lesz az utatok, a mélységbôl feltörô zengés más utakon járva is ugyanarra tanít meg benneteket – folytatta, hogy ő is csak megtanítson bennünket arra, ami a Világ Zengő Ezüsttavától, de a Világ Zengő Arany Nyárfájától is még javában kitelhet. Ti hozzátok az új életet: ez annyit tesz, hogy nem elég a tündéri hatalmat visszaszerezni, a tetejébe még meg is kell sokasodni. Hogy legyen elég dolgos kéz a kövek összerakásához. Hogy legyen elég szorgos lélek a kövek lelkébôl lelkedzéshez – fűzte hozzá, hogy a Beszélő Hegy szavain túl a saját szavait is kibogozza. Az ezüsttó és az arany nyárfa zengése is a mélybôl tör fel. Nektek is a mély-

162

sebbel-lobbal

bôl kell feltörnötök, ha éppen oda készültök. Máshogy oda el nem találtok, máshogy oda el nem értek – jegyezte meg, hogy ezzel aztán már a pokol férgei közé is rögvest beajánljon, mert belőlük lesz jó a duda, ha az is épp elég szőrös, aki netán ugyan megfújja.201 Így esett hát, hogy ami tudásom van, azóta is csak poklokat megjárt dudásoktól szerzem. Ha így folyt le bennem, ami addig is csak megesett velem, ha tehettem, inkább mélybe szakadó víz formájában csörgedeztem, s ugyan azóta is csak ezt futja szét a víz rendje bennem, amikor netán éppen áradok és áramlok. Amikor éppen csurranok és cseppenek. Amikor éppen esőcseppként vájom ki a követ, hogy aztán hullámként koptassam simára a kavicsot. Hogy aztán simára koptatott köveket görgessek magam elé, aztán hagyjam, hogy továbbgördüljenek a kövek. Aztán elinduljak, hogy felhővé gomolyogjak. Aztán elinduljak, hogy forgószéllé kerekedjek, amikor az egyik elindulásom történetesen éppen menekülés.

A másik elindulásom szabadulás. A harmadik vonzás. A negyedik vonzódás. Az ötödik készülôdés. A hatodik beavatás. A hetedik a megmaradás.

163

(27)

mo r é n a

146

Vö.: Rózsa és Ibolya (magyar népmese). Három próbát áll ki Rózsa azért, hogy elnyerje Ibolya kezét. Elhord egy nagy hegyet, a helyét szôlôvel beülteti, s aztán annak borával tiszteleg Ibolya apja elôtt. Kivág egy nagy erdôt, földjét felszántja, beveti, aztán annak kalácsával is tisztelkedik. Zabolátlan paripák képében nyergeli meg Ibolya apját, mostoháját, s még magát a szerelmét is – de hiába telik le a három próba, Ibolyát mégsem adják oda neki. A szerelmesek erre abban maradnak, hogy megszöknek, s maguk helyett három csepp vérüket hagyják maguk után, hogy azok felelgessenek helyettük, ha a mostoha éppen kérdezôsködne felôlük. Ahogy végül mégis a nyomukba erednek, Rózsa tóvá változik, Ibolya pedig kacsa lesz benne – így rázzák le az üldözôiket, s így jutnak el Rózsa birodalmáig. De Ibolya apja a mostoha unszolására még utánuk küld egy átkot, hogy Rózsa bizony felejtse el Ibolyát. Ahogy Rózsa tényleg mindent elfelejt s az apjához visszatér, Ibolya ködbôl palotát épít, hogy várva várván is ott legyen, ha kell, s ha kelleni már éppen annyira kell, hogy érte még eljöjjenek egyszer. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 147

Vö.: Horse – a The Jesus Lizard Down címû albumának tizedik száma

148

Vö.: The Black Crow King – a Nick Cave and The Bad Seeds The First Boned Is Dead címû albumának negyedik száma 149

Vö.: Emptiness – John Frusciante Inside Of Emptiness címû albumának hatodik száma

150

Vö.: Project X/Heaven and Earth – a King Crimson ConstruKtion Of Light címû albumának tizenegyedik száma 151

Vö.: And With Her Came The Birds – a Cult Of Luna Somewhere Along The Highway címû albumának negyedik száma 152

Vö.: A Plague Of Angels – az Earth Hibernaculum címû albumának negyedik száma

153

Vö.: Nice Day For An Earthquake – a Jakob Subsets Of Sets címû albumának harmadik száma

154

Vö.: Sky In Red – az Exxasens Beyond The Universe címû albumának elsô száma

155

Vö.: Mimesis – a Gomer Pyle Idiots Savants címû albumának második száma

156

Vö.: Roll Over Head – a Red Stoner Sun El Paso Vol 2 címû albumának ötödik száma

157

Vö.: Wakatan – a Palm Desert Dawn Of The Burning Sun címû albumának negyedik száma

158

Vö.: Tulipa – a King Sigh Entering címû albumának harmadik száma

159

Vö.: Meditation Is The Practice of Death – az Om God is Good címû albumának második száma

160

Vö.: The Battle To Heaven – a Mono Hymn To The Imortal Wind címû albumának hatodik száma

161

Vö.: Wish You Were Here – a Pink Floyd Wish You Were Here címû albumának negyedik száma

162

Vö.: Empty Box – a Morphine Like Swimming címû albumának kilencedik száma

164

mo r é n a

163

Vö.: To The Wind – a Neurosis Given to The Rising címû albumának harmadik száma

164

Vö.: Norwegian Hammerworks Corp. – a Madrugada Industrial Silence címû albumának tizenegyedik száma 165

Vö.: Holy Mountain – a Sleep Sleep’s Holy Mountain címû albumának hatodik száma

166

Vö.: Search For The Deathless State – a Queen Elephantine Kailash címû albumának elsô száma

167

Vö.: Said The People – a Dinosaur Jr. Farm címû albumának nyolcadik száma

168

Vö.: Stomach Of The Sun – a Transitional Stomach Of The Sun címû albumának nyolcadik száma

169

Vö.: Before The Beginning – John Frusciante The Empyrean címû albumának elsô száma

170

Vö.: Donde Nacen Los Vientos – a Hielo Negro Donde Nacen Los Vientos címû albumának ötödik száma 171

Vö.: Dunkelheit – a Burzum Filozofem címû albumának elsô száma

172

Vö.: Rock Formations – a Yawning Man Rock Formations címû albumának elsô száma

173

Vö.: Dancing On Your Grave – a Motörhead Another Perfect Day címû albumának harmadik száma

174

Vö.: The Sun Is In The North – az If These Trees Could Talk Above The Earth, Below The Sky címû albumának hatodik száma 175

Vö.: Everyone I Love Is Dead – a Type O Negative World Coming Down címû albumának negyedik száma 176

Vö.: Ratamahatta – a Sepultura Roots címû albumának negyedik száma

177

Vö.: Desire – a Talk Talk Spirit Of Eden címû albumának harmadik száma

178

Vö.: In Two Rights – a Tool 1000 Days címû albumának tizedik száma

179

Vö.: Join Us, Mystic Sister – a Maserati Passages címû albumának elsô száma

180

Vö.: Shadows Of The Sun – az Ulver Shadows Of The Sun címû albumának ötödik száma

181

Vö.: Az örök ifjúság vize (magyar népmese). Tündér Ilona hálószobájában az ágy nincs sem az égen, sem a földön, hanem az ég és a föld között lebeg. Viráglajtorja vezet fel hozzá, fölötte pedig egy kalitkában aranypintyôke éldegél. Ha valaki netán a tündér közelébe szeretne jutni, akkor legelsôül annak a madárnak a száját kell bekötnie egy arany hajszállal, hogy a pintyôke a gazdáját valahogyan föl ne ébressze. A viráglajtorjával ékes szobának a két sarkában két forrás csordogál: az egyikbôl a halál vize folyik, a másikban az örök ifjúság vize buzog. A tündér palotájáig pedig csak táltos paripán lehet eljutni, de annak a farkát ügyesen fel kell ám kötni, mert ha a falon átugorva a ló farkának csak

165

mo r é n a

egy szála is a palotához ér, az egész csodás épület olyan csodás zengésbe kezd, hogy abba a zengésbe aztán az egész világ beleremeg. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 182

Vö.: Tündér Erzsébet (magyar népmese). Egy dió héjában éppen Tündér Erzsébet gyémántos ruhája rejtôzik, hogy ezzel is elejét vegyék annak, hogy elragadja az urától a tündért az átváltozás varázslata. A tündér férje pedig az a legény, akinek egy óriás a pártfogója. Az óriás tanácsolta azt korábban a fiúnak, amikor házasodni szeretett volna, hogy menjen ahhoz a kerek tóhoz, amelyhez galamb képében Tündér Erzsébet jár fürödni, s amikor a fején keresztülbucskázik, hogy aztán szépséges szép lányként menjen be a vízbe, kapja fel a fiú a tündér aranyokkal, gyémántokkal ékes gúnyáját, s szaladjon azzal hozzá. Meg is szerezte a fiú a gúnyát, s az óriás rögtön úgy intézte, hogy meg is legyen a lakodalom a védence és a tündér között. A tündér gúnyáját aztán dióhéjba rejtették, azt a diót pedig az óriás szépen belevarrta a fiú lajbija zsebébe. Ahogy aztán egyszer a fiú visszalátogatott apjához, anyjához, testvéreihez, akik érte akkor már tort ültek, úgy siratták, lett is nagy vigasság – de azon a mulatságon Tündér Erzsébet olyan táncot járt, amelyre a népek csak azt mondták, hogy olyan szépet ôk a világon való életükben bizony nem láttak. A tündér erre azzal áll elô, hogy a leánykori gúnyájában még sokkal szebb táncot járhatna, de azt az ura lajbizsebébôl, egy dió héjából kellene megszerezni. A legény anyja erre álombort tölt a fia poharába, kivágja a ruhájából a diót, odaadja abból a tündérnek a gyémántos gúnyát, aki táncra is perdül, de fehér galambbá is változik benne. A galamb aztán egy könnycseppet ejt az elaltatott legény arcára, de amikor ô arra sem ébred fel, annyit még elmond, hogy ô most már Feketegyász országában fog élni, ott lehet rátalálni, ha még keresni akarja valaki. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 183

Vö.: Attál, adol is, volt is, van is, lesz is (a garabonciások varázsformulája). A háztûznézôben járva kenyeret és tejet kérô garabonciások szertartásos köszönetnyilvánítása. Párdarabja: a „ha nincs, ne is legyen” – ez a fösvényeknek szánt, szelet gerjesztô, záport fakasztó, jégesôt veretô varázsformula. 184

Vö.: Each Day We Pass Is Borrowed Time – az Álfheimr These Songs We Sing Will Fade To Silence címû albumának második száma 185

Vö.: Csuang-ce: I/3. Csien Vu mesél arról Lien Sunak, mennyire megfoghatatlanul csapongónak és nyughatatlannak találta Csie Jü hatalmas beszédeit. Ahogy mondja, Csie Jü szavai véget nem érôen áradtak, mint a Tejút, hogy szinte megrettent tôlük, fôként talán azért, mert oly furcsa és különös volt a mondandója, mintha talán nem is emberi beszéd lett volna. Ahogy Lien Su mégis megkérdezi, mi mindent hozott szóba Csie Jü, Csien Vi beszámol arról, hogy a beszéd szerint a Sokcselédhegyen szellememberek élnek, akik párafelhôkön utaznak és sárkányháton szárnyalnak. Ehhez azonban rögtön hozzáteszi, hogy szerinte bolond beszéd ez, s nem is hisz ám el belôle semmit. Lien Su ezt hallva megjegyzi, hogy számára Csien Vu szavai éppen azt bizonyítják, hogy nemcsak a test lehet süket és vak, hanem a gondolkodás is. 186

Vö.: Li-ce: V/10. Ven, a csengbeli zenemester is hallott arról, hogy akadt egyszer egy lantos, Hu Pa, aki ha megpendítette a hangszerét, a madarak táncra keltek s a halak ugrándoztak. Ez a példa lebegett hát a szeme elôtt, amikor Hsziang mester tanítványául szegôdött: három évig azonban mégis hasztalanul futkároztak az ujjai a húrokon, nem tudott dallamokat játszani. De kivárta azt, hogy ami a bensôjében van, azt a szívével is megragadhassa, s hogy a hangszerét így bírja engedelmességre. Miután Ven ezt elérte, az évszakok járását követve találta meg a hirtelen hûvös szél, a langyos szellô, a

166

mo r é n a

szemerkélô zúzmara és a perzselô nap hangját megszólaltató húrokat, s ha már ezt mind-mind tudta, akkor az összes húrt együtt lefogva a jókedvû felhôket is az égre pengette, ahogyan a lantjával éppen áldott esôt, édes harmatot szitált, majd mézes forrásokat fakasztott. 187

Vö.: Szerencsének szerencséje (magyar népmese). A Nappal szembe kiöntött szemét a jó sorsra érdemesek jó sorsát is alaposan kikezdi, de ez bizony csak akkor derül ki, amikor egy királyfi a maga balsorsát indul rendbe tenni, mert a saját kôvé dermedt vadászát szeretné újra embernek tudni. Akit az átoktól megváltani készül, éppen az a vadász lenne, aki a varjak, a galambok és a sasok szavát megértve szépen elejét vette annak, hogy gazdáját, az ifjú királyt és frissen esketett hitvesét a fiú apja három gonosz varázslattal valahogy megölesse. Ahogy azonban ezt elvégezte, az öreg király a vadászt mérgében halálra ítélte, de ô erre a vesztôhelyén még azt az átkok is magára vette, amit azzal vont magára, hogy amit a madarak szavából megtudott, fennen kibeszélte, s ezzel magát tetôtôl talpig sóbálvánnyá dermesztette. Az ifjú király úgy elbúsult az érte kôvé vált vadász sorsán, hogy addig nem nyugodhatott, amíg az emberét újra életre nem kelthette: ezért aztán felkereste Szerencsének Szerencséjét, aki eligazította, hogy egy tollszáracskára újszülött kisfia kisujjának három csepp vérét kell tennie, a kôvé vált vadász ereit pedig azzal kell megkenegetnie, hogy újra olyan ember legyen belôle, mint korábban volt. Amíg azonban az úton járt, hogy Szerencsének Szerencséjéhez elérjen, a királyfi sok gondot és bajt látott, s egy füst alatt azoknak a hírét is magával vitte. Ezeknek volt az egyike a város szélén lakó három leányok gondja, akik mind a hárman túljutottak már a harmincon, de nem akadt kérôjük, pedig szépek voltak, magukat jól viselték, s a férfiakhoz nemcsak kedvesek voltak, hanem még jómódúnak is mondhatták ôket. Szerencsének Szerencséje az ô balsorsuk okát is megnevezte és a királyfi lelkére kötötte. Azt mondta, az a baja annak a három lánynak, hogy hiába szépek, magukat jól hiába viselik, ha közben a szemetet éppen a Nappal szembe öntik. Ahogy ezt a lányok megértették, s a Nappal szembe többé egyetlen darab szemetüket sem vetették, kérôjük is akadt már éppen egy hét múltán. (Kriza János gyûjteménye nyomán) 188

Vö.: Lukács evangéliuma, 19, 28–44. Lukács szerint amikor Jézus Jeruzsálem felé tartott, s Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet az Olajfák-hegyének hívnak, elküldte két tanítványát, hogy a szemközti faluból hozzanak el neki egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember. Ahogy a tanítványok a szamárcsikóval megjöttek, ráterítették a ruhájukat, s a csikóra felültették Jézust. Amikor már közel jártak az Olajfák-hegyének lejtôjéhez, egy nagy sereg tanítvány örömében hangoskodni kezdett. – Békesség a mennyben és dicsôség a magasságban – kiáltozták, de erre néhány farizeus azt mondta Jézusnak, hogy ugyan hallgattassa már el a zajongókat. Jézus erre csak annyit mondott, hogy ha ôk netán elhallgatnának, akkor helyettük bizony a kövek fognak megszólalni. Ahogy aztán közelebb ért a falakhoz, megpillantotta, de nyomban meg is siratta a várost. De amíg megsiratta, szóba is állt vele: beszélt a falakhoz, melyek szeme elôl ô látva látszóan is rejtve maradt. Beszélt a házakhoz, melyek szeme elôl ô bizony rejtve maradt. Beszélt az oszlopokhoz, melyek szeme elôl ô bizony rejtve maradt. „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elôl” – mondta a várost is csak óva intve, majd annak megjóslásával folytatta, hogy jönnek napok, amikor a falak sokaságát is sánccal veszi körül ellensége, bekeríti és mindenfelôl ostromolja. „Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét” – teszi teljessé a jóslatot, hogy aztán ezzel be is végezze a város elsiratását. 189

Vö.: Lukács evangéliuma, 19, 44

167

mo r é n a

190

Vö.: Not One Stone – a Woven Hand Ten Stones címû albumának harmadik száma

191

Vö.: Kômíves Kelemenné (ószékely népballada)

192

Vö.: A kecskepásztor fia (magyar népmese). Az éhséget és a szomjúságot is eloltó gombolyag kövekkel egy kecskepásztor fiát hozza össze a szerencséje, aki egy hegyoldalban legelteti a kecskéket, amikor hanyatt fekve elszenderedik, s ahogy elszenderedik, megnyílik elôtte a földben egy ajtó. Az ajtó egy pincébe vezet, abban van kád tele arannyal, van kád tele ezüsttel, van kád tele gyémánttal. Az arannyal teli kád tetején pedig van egy aranyeke, elôtte négy aranyökör, s egy aranyember fogja ám az ekét. A legény kiviszi a föld alól az aranyekét a négy ökörrel és az emberrel, s amit kivitt, egy csipkebokor alá teszi, s ott szépen be is takarja. Aztán a pincében a kalapját ezüsttel is megrakja, s azt a kalapot is a csipkebokor alá rakja és takarja. Ahogy azonban harmadjára is visszamegy, addig csodálkozik ide és tova, amíg az ajtó bezárul. Ahogy a föld alatt reked a legény, hét esztendôt tölt ott, amíg már a gúnya is leszakad róla, de azt az idôt csakis úgy bírja, hogy ha megéhezik, elôjön egy nagy ember, ad a kezébe egy gombolyag követ, azt ô megnyalja, s ezzel az éhét is elveri. Mikor megszomjazik, megint eléje áll a nagy ember, ad neki egy más gombolyag követ, erre a fiú azt is megnyalja, s ezzel a szomját is eloltja. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 193

Vö.: Bíró János (magyar népmese). A csodás erejû acélt egy tiszta-világtalan nyúl adja Bíró Jánosnak, hogy azt kovácsolja bele abba a kardba, amellyel az apja tetszését el akarja nyerni. Bíró János apja pedig azért elégedetlen, mert a fia ugyan huszonegy évig a sutba vágva, hamuban ülve nevelkedett, hogy belôle legyen egyszer a világ legerôsebb embere, de amikor aztán világot próbálni ment, s egy öregember útmutatását követve kardokat tanult kovácsolni, elôször olyan karddal tért ám haza, hogy az apja egy kiszáradt akácfa tövét azzal fel nem apríthatta, mert inkább maga a kard törött darabokra. A rettenetes nagy erdôbe jutva s ott a világtalan nyúllal találkozva mégis lett ám végül Bíró Jánosnak olyan kardja, hogy ha az a hüvelyébe vágódott, körülötte az egész világ megvilágosodott, s erre fel már az apja is megnyugodhatott. A csodatévô kardba illô acélt egy jótettért cserébe kapja Bíró János a nyúltól, akit elôtte háromszor belemerít egy forrásba, hogy attól a víztôl olyan éles legyen a nyúl látása, hogy a tekintete még a vashegy közepét is megjárja. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 194

Vö.: Mese Bruncik királyfiról (magyar népmese). A világot takaró s közben édes álmot hozó faleveleket Bruncik királyfi találja meg egy erdôben, ahová azután viszi ôt a táltos paripája, hogy a gazdáját szépen megtanította, hogyan viselje el a félelmet, melyet az egekbôl alázuhanva érez. Abban az erdôben a fáknak a tetejét nem is lehet látni: így lehet hát róluk a táltos tanácsára akkora falevelet hasítani, hogy annak a felével Bruncik magát is, de a lovát is betakarhatja. Ahogy Bruncik reggelig azt is megtapasztalja, hogy a fél falevél alatt milyen boldog álmok estek meg rajta, egy egész falevelet is letép, hogy onnantól fogva mindig a tarisznyájában tudhassa a boldog álmokat hozó világnagy falevél hatalmát. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 195

Vö.: Pure War – Jarboe Disburden Discipline címû albumának tizenegyedik száma

196

Vö.: Big Church – a Sunn O))) Monoliths & Dimensions címû albumának második száma

197

Vö.: Lao-ce: 22.

168

mo r é n a

198

Vö.: A kerek kô (magyar népmese). Háromszor meríti bele egy szegény halászember a hálóját a vízbe, hogy halat fogjon vele, de mindhárom kísérletére csak egy kerek kô akad a hálóban a kezébe. Ahogy harmadjára is kifogja a kerek követ a halász, a vízbe utána már vissza nem dobja, inkább csak a partra veti. Ahogy nagy búsan hazaindul, idôvel mégis meggondolja magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, evés helyett hadd karikázzanak vele a gyerekei. Ahogy kifaggatják a kicsik, mit hozott, nem is mondhat mást nekik, csak hogy egy kerek követ, semmi egyebet – hogy azzal játszanak inkább, amíg el nem felejthetik a vacsorát. A gyerekek azonban úgy belemelegednek a karikázásba, hogy le sem tudnak feküdni, s addig gurítják a követ fel s le a szobában, mígnem nagyokat nem sikolthatnak örömükben, mert a kô úgy gurul, úgy forog, hogy közben mind fényesebb és fényesebb lesz. A halász álmában fordul egyet a nagy sikongatásra, s félálomban éppen rászólna a gyerekekre, hogy most már feküdjenek le, de akkor azt látja, hogy a kerek kô úgy fénylik, hogy majd megvakul a nagy ragyogástól. Felébreszti a feleségét is, s azt mondja neki, az a kerek kô csak valami csudakô lehet, mert úgy ragyog, mint a gyémánt. Az asszony erre lelkendezve meg is állapítja, hogy az a kô azért ragyog úgy, ahogyan ragyog, mert bizony éppen egy gyémánt kerekedett belôle. El is viszi a királyhoz, aki a csodájára jár a vízben talált csudakônek, s egybôl pénzt is ajánl érte az asszonynak, aki a vagyont érô pénz megajánlását hallva zavarában meg sem tud szólalni, inkább csak köhintget. Ahogy köhintget, a király azt hiszi, hogy alkudni akar, s ezért éppen szép sorban újabb ajánlatokat tesz: s harmadjára a kôért már éppen három zsák aranyat kínálgat. Az asszony ezt meghallva már csak biccenteni tud, de erre fel aztán meg is csinálják a szerencséjüket, gazdagok lesznek, s nem is éheznek többet. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 199

Vö.: Everyone I Love Is Dead – a Type O Negative World Coming Down címû albumának negyedik száma 200

Vö.: Az aranytollú madár (magyar népmese). Gyémántpalota áll egy rengeteg nagy pusztaság közepén, annak az udvarára kerül el szép sorban a világ zengô fája, a világ szépen szóló madara és a világ ezüsttava. Két aranyhajú gyermek szerzi össze ezt a sok-sok csodát, akiket születésük után egy erdôben akartak elveszejteni. Fehér szarvas emeli fel a szarvánál fogva azt a kosarat, melyben a halálra szánt gyerekek árválkodnak, s egy erdei tündérlány kútjához viszi ôket. Az a tündérlány addig neveli a gyerekeket, amíg hétesztendôsek nem lesznek, s akkor vízért küldi ôket. A kútnál egy aranytollú madár incselkedik velük, mígnem a származásuk titkát el nem árulja, s egy gyémántalmát és egy aranyvesszôt nem ad nekik. Azt a gyémántalmát az aranyvesszôvel megsuhintják, s így terem hát elôttük a saját gyémántpalotájuk, amelynek a hetvenhetedik szobájának falán rögtön az édesanyjuk és az édesapjuk képe is a falon függ, hogy ha egyszer a szüleik arra járnának, a saját képüket látva a gyermekeikre ismerjenek, hogy aztán minden jóra forduljon. De a sorsuk csak akkor fordul jóra, amikor annak a gyémántpalotának az udvarára egy fekete várból szépen egymás után a világ zengô fáját, a világ szépen szóló madarát és a világ ezüsttavát is elszerzik. Ahogy ezzel a szüleikkel is összehozza ôket a szerencséjük, hét álló hétig áll a vendégség a király házában a családtagok egymásra találásának örömére. Szól a világ zengô fája, szól a világ szépen szóló madara, de oly szépen, oly ékesen, hogy sír, aki hallja, de össze is gyûlik az egész világ, hogy nagy legyen ám a tánc és a vigasság. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 201

Vö.: Aki dudás akar lenni (magyar népdal)

169

Hébe-korba ...Aztán megnyitottam magam a tükör elôtt, s hagytam, hogy kósza fénycsóvái egyszerre csak utat találjanak a lelkem mélyének mind a hét csínjába, hogy aztán már bennük lángoljanak tovább....

Minden rögöt kiforgatva. Minden barázdát széttépve. Minden leheletet kifújva. Táncot ropva is csak sodrással sodortatva, ahol a kô is csak kövön marad és ahol a föld is csak földet ér

Ha az Ég köveitől tanulsz, a mélység kövei között is otthon vagy. Hogy amíg

(1)

a hét ég magasa a mélység hét csínjával össze nem találkozik benned, az árkok morajlásába belehallgatva hamar a nyomára juthass annak, hogyan múlatja magát az idő, amikor tombolóan lüktető ritmusokra hullva porciózza ki magát s gitárok akkordjaitól űzve-hajtva lendíti tovább magát, míg szaggatottan süvöltő szavak vissza-visszatérő refrénjei közé nem veti magát. Hogy ne férkőzhessen közel hozzá más, csak tombolva elnyugvó s elnyugodva tomboló varázslat. Csak derű. Csak nyugalom. Csak révület. Csak igézet. Csak álom. Mindig tetszett ez a tánc. Ami maga volt a sodrás. Tetszett ez a sodrás. Ami maga volt a tánc. Holott ez is csak a mindenség leheletének kifújása. A föld mélyének násza a magasságok szédületével. Ahol a rögök kifordulnak. Ahol korty kortyot követ. Ahol kő kövön marad. Ahol föld földet ér. Hogy legyen csak ásó. Hogy legyen csak kapa. Hogy legyen csak rock and roll. Minden rögöt kiforgatva. Minden barázdát széttépve. Lehet, hogy már akkor is a rögök kifordulása és a barázdák széttépése közé készültem, amikor az Ég alatt először megrázkódott a testem és azonnal bó-

171

(2)

logatni kezdtem. Hogy aztán azóta is egyre csak igent mondjak az árkok barázdáinak mennydörgésére. A ritmusok tomboló lüktetésére. Hogy azóta ne is nagyon szúrjak ám szemet. Mert a rock and roll felől már csak egy ugrás a dark and roll. S ebben aztán nyugodtan elveszhetek az Ég alatt. Mert ha összehúzom magamon a hosszú, fekete köpenyem, semmi mást nem kell már szavakba öntenem. Amit lehet, azóta csakis hangokba foglalok. Hagyom, hogy így köszönjön vissza az értelem valahonnan az értelmen túlról. Hiszen megtanultam, hogyan sírjon és üvöltsön a tavasz, a nyár, az ősz és a tél hangján a gitár. És hogyan dühöngjön és hogyan panaszkodjon aztán. És hogyan lüktessen és hogyan simogasson. És megtanultam, hogyan szóljon a madarak nyelvén.202 Hogy egészen a felhőkig vijjogjon és kurrogjon. Csiviteljen és fütyüljön. Sivítson és süvöltsön. Ahogy a tenger hullámai fölött portyáznak a sirályok. Ahogy a hegyek ormai felett köröznek a keselyűk. Ahogy az erdő mélyén dalolnak a rigók. A szellemek kopogta ritmusok örvényében táncolva. Az emberek kövek alá temetett összes nyavalyás kócerájára szegeződve. Mert ahogy az újabb és újabb rögöket is csak kiforgattam, egyre kevésbé zárkóztam el attól, hogy a gitárt fegyverként fogják rá a világra. Arra a világra, amit mocskosul elkúrtak azok a tetves nyomoroncok, akikbe csak hálni jár a lélek. Azok a kővé kuruzsolt emberi korcsok, akik miatt minden álom egyre csak veszendőbe megy. Minden álom. Mindenki álma. A teremtés álma. Az aranyos szegelet álma. A teljesség álma. Tőlem mindig csak azt kapják hát, amit megérdemelnek. Mert a gitár megtanított arra, mi is volna hát valójában a rock and roll igézete. Én pedig megtanítottam a gitárt arra, hogyan ragyog a szent őrületben veszteglő gyémántok fénye. Hogy tudja, amit én tudok. Tudjon felhővé gomolyogni a felhők között. És tudjon forgószéllé kerekedni az Ég alatt. Szétszóródva és kitárulkozva. Kiteljesedve és elemelkedve. Megrészegülve és szétáradva. (3)

Mert ha a Föld Zenéjét birtoklod, az Ég Zenéjét keresed, az ember zenéjét pedig csak váltig kerülöd, soha nem szabad elfeledned, hogy az ember zenéjét is csak az örök emberi nyomor termelte ki az örök emberi nyomorúság kiszolgálására. Hogy ettől is csak az elcseszett életű söpredék érezhesse magát felszabadultnak. Lelkük rajta. De ez is csak azt mutatja, hogy szinte mindegyikük egy haldokló világ foglya. Az embereknek jót tesz a szomorúság – összegezte magában Pilla később kissé elképedve ezt a tudást. A zenének is jót tesz a szomorúság – összegeztem én is a tudást, amivel a hosszú földi út pora tett gazdagabbá. Mert először van a szomorúság. Aztán

172

hébe-korba

van a düh, amely lendületbe, megállíthatatlan lendületbe csap át. S aztán van a repülés. Amikor elenyészik benned a düh, s elemelkedsz, aztán pedig hagyod, hogy a világ is emelkedni kezdjen körülötted. S amikor mindez zenében forogja ki magát, akkor minden együtt van, amiért a rock and roll egy haldokló világ megigazulása. Ami attól igaz, hogy nem akar semmit felmutatni, csak a tántoríthatatlan lendületet. A lendület pedig maga a hit. Hogy van hova lendülni még. Hogy van hova emelkedni még. Hogy van hol egetverő mámort keresni még. A tetejetlen mámorban pedig mindig ott van valami mélybe szakadóan komor fenségesség. Valami igézően szép szomorúság. Valami monumentális, letaglózóan elementáris erejű fájdalom. Maga a gótika, ahogyan ezt is csak a zene tudja, mikor a goth and roll is csak rock and roll, mintha más soha nem is lett volna. Miközben persze már punk and roll vagy folk and roll is. Vagy dark and roll. Rögtön a sad and roll, a death and roll vagy a doom and roll közeléből közelegve. Az összes sötét indulattal és kétségbeeséssel és szenvedéllyel örökre csak jegyben járva, ahogy éppen ezt a jegyességet a stoner, a sludge, a doom, a slowcore, a sadcore, az ambient vagy a posztrock is szépen megkívánja, mialatt a maga sorát a maga posztján szépen mind kivárja. Egy-egy ilyen poszton magam is bármikor elálldogálok hát, ha már egyszer egy szem kölesnél éppen nagyobbra nőhettem, s így szegről-végről magam is csak egy kielégíthetetlenül szenvedélyes dög martalékává lettem. Hiszen a rock and roll is csak egy nyomorult állat.203 De soha nem is akartam különbet nálad.204 Hiszen soha nem is kellene különb világ annál, mint amelyikben a szél fúj, a Nap süt, a forrás pedig felszínre tör, amikor a rock and roll hullámverésében is mindig csak ott áramlik a Tao. Nincs ezen semmi csodálatra méltó. Mert a víz is csak az úthoz hasonló.205

(4)

Pilla pontosan tudta, hogy a tündérek rejtekének csengésével csengő dió csak az egyik dió, amelyikből a Föld Zenéjét világra hozhatjuk. Tudta, hogy van egy másik dió, benne a föld árkainak morajlásával. A Föld Zenéjének másik forrásával. S ha már tudta, amit tudnia kellett, mi is tartoztunk neki annyival, amenynyivel éppen tartoznunk kellett. Hálánkat leróva, de a rögöknek még a szétporló rögeit is csak kiforgatva, s az árkok morajlását vele is csak szívvel-lélekkel megosztva. Mert ha gitár húrjai közé csapsz, azonnal időt is szakítasz. Mert a hangok örvényében állva érzed a legjobban az idő múlását. Mert te magad uralod minden egyes porcikáját. Tudva, hogy közben minden ütemben egyszerre fészkel meg a mulandóság és az örökkévalóság. De ha tudtam azt, hogyan kell a

(5)

173

morajló árkok rögeinek szétporló darabjait az ágról szakadt vándorokat is szépen megtartó földdé szántani, akkor azt is tudtam, hogyan kell lelket fújni a föld hét csínjába forduló rögökbe. Időt szakítottam hát arra, hogy épp elég elborultak legyünk ahhoz, hogy tüstént ködbe boruljunk és egyből termőre forduljunk. Hogy csodák teremtésébe feledkezzünk, hogy aztán már mindent a csodák teremtsenek újjá bennünk. (6)

Ha a mélység várt ránk, hogy a Világ Zengő Arany Nyárfájához és a Világ Zengő Ezüsttavához is csak onnan törhessünk fel, ideje volt hát az árkok morajlásába térni, hogy a zúgó hangok zúgolódásában mélyen elveszve látva lássuk végre a hangok örvényét. Látva, ahogy lángra gyúlnak a hangok. Látva, ahogy füstbe borulnak. Látva, ahogy a füst pamacsai lassan ködbe vesznek. Hogy aztán megnyissuk a másik forrást is. A tündérek rejtekének csengését. Látva, hogy a hangok hullámokként omladoznak. Látva, hogy patakként csörgedeznek. Látva, hogy a patak csobogói a patak köveinek élei közül lassan már minden élt elvesznek. S ha belőled is elveszik minden él, akkor aztán mindaz, ami élő, visszatér az élettelenhez, s mindaz, aminek formája van, visszatér a formátlanhoz.206 És akkor megláthatod, hogyan ölt testet a Föld Zenéje. Látod, hogy felhő is, meg nem is. Köd is, meg nem is. Égi jelenés is, meg nem is. Földi jelenés is, meg nem is. Mert az égből szakadt ugyan közénk, de mire ideért hozzánk, már minden porcikája megmártózott az Ég és a Föld közötti tér gyötrelmesen gyönyörű ürességében. Amit átjárva ő maga volt az egyetlen mozgás. Hogy belőle szülessen aztán a sokasodás. Az üresség sokasodása. Ami az Égből szakadt közénk, de már a Föld tépte szét és gyúrta újra egybe. Miközben a mindenség lehelete fújt bele életet.207 Látva az Ég és a Föld közötti teret. És bejátszva ezt a teret. Ami úgy üres, hogy nem üres. És üres, de mégsem üres. Mert olyan, akár a kovácsok fújtatója. Üres, és nem szakad be. Mozog, és egyre több száll belőle.208

(7)

A Föld Zenéjét látni engedve le is róttuk az adósságunkat, hogy aztán a mélységbe tartva, onnan meg feltörni készülve se legyen más dolgunk, mint hogy most már mi magunk is megmozgassuk az Ég és a Föld közötti teret. Előbb a Föld Zenéjének morajlásával és csengésével. Aztán a saját kezünk erejével. S ha netán a mélységet eltorlaszoló kő nem mozdul, akkor a kard pengéjével. A kardot a kő alá feszítve is csak utat keresve, utat találva is csak a három fényt kutatva.

174

Idôt szakítottam, hogy épp elég elborultak legyünk ahhoz, hogy tüstént ködbe boruljunk és egybôl termôre forduljunk. Hogy éppen ugyan még csodák teremtésébe is feledkezzünk

Ha a mélyben leszel, sárkányok buzogánya repül majd feléd – mondta az arany kakastaréj, csak hogy felkészítsen arra, ami rám vár, ha egyszer dudás akarok lenni, és a sötétség morajlásába még magam is bele akarok fújni. Ha repül, hát majd visszarepül – mondtam, mert amikor olyan kicsi voltam, mint egy szem köles, már akkor is tudtam, hogy ezzel a mozdulattal soha nem maradhatok majd rest. Az is szôrös, aki fújja – mondta Pilla, hogy az ágról szakadt kőszáli garabonciások diákos szakállának suhanó röptét is méltón méltassa. Ha felhô kerekedik, az is csak így tudja – mondtam erre én is, hogy lángok helyett nekem is csak a dal szakadjon ki számból, miközben persze tudtam, túlontúl is jól tudtam, hogy ez a kettő egy és ugyanaz, legalábbis addig, amíg a dal is mindig csak ugyanaz marad.209

(8)

Akár a Világ Zengô Ezüsttava, akár a Világ Zengô Arany Nyárfája alatt szeretnétek teremni, elôbb az alsó világokba kell utat találni – mondta Pilla. Lesz egy erdô, melynek közepén három óriás tölgyfa áll. Ott kell majd tanyát

(9)

175

ütni, s arrafelé kell majd a föld hét csínja felé vezetô utat keresgélni – helyeselt az arany kakastaréj. Mert ha dudás akarsz lenni, lángot kell fújni, parazsat kell enni, de hozzá még küzdelmet is kell vívni. Azzal, aki lángot fúj, parazsat eszik, s mióta nagyobb lettél, mint egy szem köles, már maga is épp csak arra készül, hogy megküzdjön veled – mondta Pilla, hogy ez a kapu is csak nyitatlanul nyíljon, amikor a felhők hívogatójának sincs más dolga, mint hogy moccanatlanul moccanjon. (10)

Ha így kellett lennie, hát így kellett lennie. Annyi utat tettünk meg már az Árkok Földjén át, hogy a három óriás tölgyfa erdejének elérése sem vett ki belőlünk semmit, amiről magunktól éppen le nem mondhattunk volna. Cseppekbôl lett csepp vagyok, egyre csak szomjazom, de valakik egyre csak rám szomjaznak – szólítottam meg útközben az egyik felhőt. Nem válaszolt, de ebben nem találtam semmi csüggesztőt. Mindig felhôkkel beszélgetsz, ha éppen veszendôbe mennél – mondta aztán megértően Göncös. Te is csak kövek koccanásába kócolódsz, ha netán vigasztalan lennél – mondtam, hogy útközben ezzel is csak beljebb legyünk valamivel. Közelebb oda, ahol az szól, aminek szólnia kell. S ahol azt a táncot járják, aminek moccanatlanul is moccannia kell. Miközben a szó is csak szót követett, mi is mentünk annyit, hogy közben három vasbocskor is elkopott volna rajtunk. Ahogy egyre csak azért mendegéltünk, hogy egyszer még a mélyből is feltörhessünk, arról ugyan meg nem feledkeztünk, hogy a tündérek és óriások testéből kővé dermedt köveknek szép ébredést és szép álmokat kívánjunk. Ahogy aztán éppen elég követ ébresztettünk, hogy az ébrenlét az egyik éber kőtől a másik eszméletlen kőig kerek e világon a mi ösztökélésünk nélkül is mindenütt szépen eltaláljon, előttünk termett a három óriás tölgyfa is. Az arany kakastaréj megnyugodva lebegett az erdő felett, hogy szilajul csillogjon ám rajta a Nap aranysugarainak fénye. Ahová a fényt szórta, oda tartottunk mi is. Kiürítettük a tarisznyánkat. Lett belőle egy kalyibára való fa, abból aztán tanyát ütöttünk. Lett belőle egy falás ökör, abból aztán szép darabokat kanyarítottunk. Lett belőle egy üst, abban aztán kásában ökörhúst főztünk. Azt mondtam, hogy keressék az alsó világ lejáratát addig is, amíg én nem kereshetem. Keressék helyettem is, amíg főzés közben más dolgát el nem végezhetem. A többiek hajnalok hajnalán mentek el, hát én még egy ideig a kalyibában heverésztem. Ahogy félálomban az egyik oldalamról a másikra fordultam, forgás

176

hébe-korba

közben a hajamat is szépen összeborzoltam.210 Aztán ahogy lassan megéberedtem, nyugodt szívvel hagytam ám, hogy szanaszét repkedő, kócossá zilált tincseim egy darabig még a kelő égen árválkodó csillagokat böködjék. Engedve, hogy legalább a forgástól tarajos üstökömmel is csak oda fúródjak bele, ahová a legszívesebben tartozom, amíg magamat dologra nem fogva vissza nem vackolódom az ember gyalázta végidők végvidékére, az omolva omladozó világ kócosságába, az alkotni képtelen káosz köveinek kusza hordalékába. Hordozva a hétvilág tarisznyáját. Hogy az legyen kinn is, ami bent van. Beteljesítve a Mindentudó Ércek jóslatát. Hogy az legyen lent is, ami fent van. Tudva a Világonátlátó Kristályok szavát. Hogy az legyen a lélek a kőben is, ami a mindenség leheletében is. Kövek pásztora voltam, s ha már így esett, az űrön át hangtalan magam is csak úgy estem, hogy hébe-korba is, de folyton-folyvást is tudtam ám a kövek esendőségét. Tudtam a kövek lelkét. Hiszen kócos álomból riadva is csak úgy hullott bennem a múlt, mint a kő. Úgy lengett bennem a néma idő, mint az űr. A hajnali forgolódástól tépetten is úgy csillant rajtam a haj, mint kard éle.211 Ha az arany kakastaréj velem lett volna, bizony őt is felültettem volna a hajam szilajul kardoskodó kerítésére, hogy azzal is csak szép párt alkossunk, ahogy együtt is a világba kócolódunk. Ha meg nem becsülöd, búját vallod – mondtam volna az egekig tarajlóan az arany kakastaréjnak. Ha meg nem vallod, hiába becsülöd – mondta volna nekem ő is. De aztán felkeltem, s az ujjaimmal valahogy mégis elsimogattam a tarajos üstökömről a magas eget ostromló káoszt. Ahogy ébren tettem-vettem, s a tüzes kását kevergettem, s a kásában a húsokat is szépen főni hagytam. Amíg azonban az ételt az üstben kavargattam, egyszerre csak elém toppant egy hosszú szakállal ődöngő fura szerzet. Ki vagy te? – kérdeztem tőle. Azt én meg nem mondom, de annyit mégis elmondhatok, hogy akik ismernek, azt mondják rám, Hétrôfös vagyok 212 – válaszolta. Ha Hétrôfös, hát legyen Hétrôfös. Ezen aztán össze nem veszünk. De ha te Hétrôfös vagy, akkor én Hétágas leszek – mondtam neki, mert a felém kószáló nevekkel mindig könnyedén bántam ám. Mit keresel erre? Mert én az alsó világ lejáratát keresem – kérdeztem. Oda csak akkor mehetsz, ha tüzet viszel, de ebbôl mit sem látni – mondta. Hogy kell tüzet vinni, de ebbôl semmit meg nem mutatni? Úgy, ahogyan te engem jól fogsz lakatni. De én bizony nem. Elôbb a barátaim esznek.

177

Hagytam, hogy szanaszét repkedô, kócossá zilált tincseim egy darabig még a kelô égen árválkodó csillagokat böködjék, amíg éppen vissza nem vackolódom az ember gyalázta végidôk végvidékére

De te bizony igen. Elôbb én jövök, de ha én jóllakom, akkor a keresve keresett utadat akár a szemed láttára is megnyitom. Eddig felôlem akár rendben is lenne. De a társaimat bizony én semmivel meg nem rövidítem. Ha nem viszel tüzet saját magadtól, akkor vigyél tüzet versengésbôl. Aki nyer, az egyszer aztán biztos jóllakik. De ha én nyerek, holnap is tüzet vitethetsz velem. Ha pedig te nyersz, máris utat mutatok neked az alsó világba – ígérte Hétrőfös. Hej, szegény világ, vetett ágy! Szakadt már rám sárkány lángja, hát szakadjon rám a rejtve égô tüzek forrósága is. Aztán hogyan küzdjünk meg? – kérdeztem, tudva, hogy ezzel már el is ígérkeztem. Rejtsél tüzet a markodba. Meríts szépen fôvô húsokat kimarkolva egy marék forrón fortyogó kását a kezedbe, aztán azt hozd nekem el az óriás tölgyfa tövébe, mert a lombok hûsében jó ám csak falatozni. Ami a markodban van, azt a markomba veszem, onnan meg szépen kieszegetem. Aztán ha el nem ejtettél egy szem kását és egy falat húst sem, akkor én jövök. Te is megtelepedhetsz ott,

178

hébe-korba

ahol én eszegettem, s te is a markodba kaphatod, amit én az üstbôl kimertem. De aki a tûzforró falatokat a kezébôl elôször kiszórja, az mindent elveszít ám. S mert az ételt meg nem becsülte s botor módon pocsékba vetette, többé egy falatot sem érdemel. Onnantól fogva a másik lesz az, aki annyit ehet, amennyit csak akar. Legyen hát, ha már egyszer így kell lennie – mondtam, mert ezzel a versengéssel magam is csak ugyanazt kerestem, mint amire a társaimat is rávettem. Először addig-addig mertük, amit mernünk kellett, mígnem a tűzforró kása a tenyeremből ki nem pergett. Akkor éppen háromszor fordultunk addig, amíg ez meg nem esett. Tüzet viszek, nem látjátok? Ha látnátok, oltanátok! 213 – ujjongott fel Hétrőfös, s azzal felpattant a fa tövéből, az üst mellé kuporodott, s a zsebéből előhúzott kanállal szépen mindent kikanalazott a tűzforrón fortyogó főzetből. Azt is, ami nekem maradt volna, s azt is, amit a társaimnak meghagyhatott volna. Ahogy aztán hazajöttek a többiek, csak az az újabb adag kása maradt meg nekik, amit a tűztől kisebesedett kézzel még gyorsan feltettem, de az bizony rendesen már meg nem főhetett. Valami kórság kerülget, nem volt erôm sokáig fôzni. Nem is tudott a kása megfôni, mert nem jutott rá elég idô – mondtam nekik, mert nem akartam, hogy ne futhassak neki még egyszer annak, hogy tüzet vigyek. Akkor is, ha nem látják. Akkor is, ha oltanák. Ingatták is a fejüket rendesen, de aztán megették, amit megehettek: félig nyersen majszolták a kását, félig véresen rágcsálták a húst. No, ha beteg vagy, maradj csak megint a tûz mellett, mi megint keresgélünk tovább – mondták másnap. Másodszor is eljött Hétrőfös, ahogy ígérte, de akkor már jóval tovább mertük, amit mernünk kellett, mígnem a tűzforró kása a tenyeremből ki nem pergett. Akkor éppen háromszor három fordulás esett meg, amíg az újabb szégyen meg nem esett. Tüzet viszek, nem látjátok? Ha látnátok, oltanátok! – ujjongott fel megint Hétrőfös, s azzal felpattant a fa tövéből, az üst mellé kuporodott, s a zsebéből előhúzott kanállal szépen mindent kikanalazott. Azt is, ami nekem maradt volna, s azt is, amit a társaimnak hagyhatott volna. A társaim erre aztán megint félig nyers kását és félig véres húst eszegettek, mert mást bizony most sem ehettek. Harmadszorra azonban már hétszer hét fordulás esett meg, de mire azt kiálltuk, addigra éppen Hétrőfös szégyenült meg. Kipergett a kása a kezéből, de el is lilult az arca a szégyentől. Most már én viszem a tüzet, akár látod, akár nem látod. De ha éppen olta-

179

(11)

nád, akkor bizony te már meg nem látnád – mondtam neki győzelem nélkül is csak győzedelmeskedve. Erre aztán mérgében toporzékolni kezdett, de tüstént megfogtam a szakállát, rácsavartam a kezem szárára, s szép komótosan el is húztam magam után. Odahúztam ahhoz a nagy fához, amelyiknél a tüzes kását is csak marékból marékba szedtük, ott aztán úgy meghajlítottam a fa derekát, hogy félig rögtön behasadt. Hétrőfös szakállát szépen beillesztettem a hasadékba, hogy az orra már a fa kérgét érte. Azzal a nagy fát visszaegyenesítettem, amint volt, mert nem volt kettétörve egészen, csak éppen megrepedt. De ha bizony így repedt meg, ami megrepedt, Hétrőfös ugyan hiába fickándozott, onnan aztán ki nem jutott. Ha az orrod a fa kérgét éri, akkor a szemed már azt is jól felmérheti, hogy a hasadéktól balra is hét ág vastag maradt a fa, meg a hasadéktól jobbra is hét ág vastag maradt a fa. Erre mondom azt, hogy bizony tudnod kellett volna, amit nem tudtál. Ha Hétágasnak nevezem magam, akkor elôbb-utóbb tetejetlen ágak ágaiból szétágazó erô fog felserkenni bennem. Ha hét ágra süt rám a Nap, akkor egyik lábam a Napban, a másik a Holdban tapos. Egyik lábam az erdôben, a másik a tengerben toporog. Jobb oldalamon nagy szén ég, bal oldalamon köd sötétlik. De ha nem tudtad, hát nem tudtad. Kétszer jóllaktál, de ha csak eddig jutottál, eddig bizony ezzel kell elérned. Mire elszáll a mérged, mi is jóllakunk, de aztán hamar vissza is jövünk, hogy az ígéretedet még számon kérjük – mondtam neki, s azzal faképnél hagytam. Ahogy aztán megjöttek a többiek, megint az egészségem felől érdeklődtek. Egészben vagyok, de eddig sem esett ám nagy hiba rajtam. Két napig félig nyers kását és félig véres húst ettetek, de most már lesz hova elmennem veletek – mondtam nekik, s azzal elmeséltem, hogyan vittem tüzet, s miként visz majd el ez a tűz minket éppen odáig, ahol az ezüstös és az aranyló zengések a föld alól is csak a napvilágra gyűlnek. Egyetek, s aztán lesz ám mit meglesnetek – mondta az arany kakastaréj elismerően, majd rögtön a tudtunkra hozta, hogy az a furcsa szerzet, aki nekem történetesen éppen Hétrőfösnek mondta magát, nem más, mint az alvilág királya, aki ha tehetné, éppen a sárkányoktól vívná vissza minden egyes elbitorolt országát. Szerencséd van, hogy éppen a te tüzedet látva éhezett meg. Senki más nem tudja úgy az alvilági járást, mint ahogy ô – mondta az arany kakastaréj. Alighogy a szánkat megtöröltük, máris a fába szorult alvilági szerzetet kerestük. S ahogy a kétszer hét ágnyira megrepesztett fához értünk, máris jobb kedvre derültünk. Mert az történt, hogy Hétrőfös az alatt az idő alatt addig cibálta a fát, hogy végül is kidöntötte a földből. A fa helyén erre nagy-nagy lyuk

180

hébe-korba

támadt, hogy ott nekünk a Föld Köldökét feltárja. De a fa dőlés közben a lyukon keresztbe akadt, Hétrőfös meg szakállánál fogva a lyuk szájában maradt. Az a lyuk pedig, melynek éppen a szájában lógott, máris tűzzel elnyert utat nyitott nekünk az összes alsó világba. Köszönöm, hogy megtartottad az ígéreted. Volna hát egy zuhanásom ajándékba, ha kéred – mondtam neki, mert köszönettel tartoztam, s ezért éppen a legféltettebb kincsemből juttattam neki, mint ahogy király adná ajándékát a királynak. Mert ha már ágról szakadtam, akkor a szédület az udvartartásom, de a zuhanás a királyságom. A gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsem. A felhők vonulása az egyre csak tékozolt örökségem, amikor is az árkok morajlásába veszejtem minden veszteségem. Egy baltával lecsaptam hát Hétrőfös szakállát, s hagytam, hogy neki is a zuhanás legyen a királysága, amíg a sárkányoké minden udvartartása. Mi pedig abban maradtunk, hogy reggel aláereszkedünk a föld mélyébe, s ott aztán már különválva keressük azt az ezüstös és aranyos zengést, amit még a Beszélő Hegy ajánlott a figyelmünkbe. Tudtuk mindannyian: ha az Ég Zenéje vár, mi a Világ Zengő Ezüsttava felé kerülünk a föld alól. A lidércek is tudták: ha az Ég Zenéje vár, ők a Világ Zengő Arany Nyárfája felé kerülnek a föld alól. Pilla pedig azt tudta, hogy ha addig az erdő tündére volt, most a tavi tündérek között lesz a sora. Nem a lidércekkel, hanem a kőszáliakkal lesz hát maradása, amíg ugyan a föld mélyén akad járása.

(12)

Ahogy reggel lett, kenderkötelet fontunk, azt ráhurkoltuk az óriási lyukon keresztbe akadt óriás tölgyfára, s a kötélen egyenként leereszkedtünk. Pőre volt az első, s ahogy ereszkedni kezdett, egy ideig egyre csak fel-felkurjantott, hogy elkiabálja, mit lát, s hogy hírül adja, mire készüljünk, ha majd egyszer mégis utána tévedünk. Az első kurjantásával tüzes békákat ugrasztott meg. A másodikkal tüzes kígyókat riasztott fel. A harmadikkal tüzes varjúkat rebbentett el. Aztán meg már csak annyit kiáltott, hogy a tüzes jószágokat sorra-rendre elijesztve olyan sötétségbe vermelte magát, hogy már a kezéig se látott, ahogy nagy igyekezetében a kötélen kapaszkodott. Kinek csinált ezzel kedvet, kinek nem, de szép sorban azért mindenki megkapaszkodott a kötélben s megjárta a maga útját szép serényen. Ahogy leértünk, a sűrű sötétségben bennünket az arany kakastaréj sárga fénye vezetett, a lidércek pedig máris bolygó tüzek képében lebegtek.

(13)

181

182

hébe-korba

Elköszöntünk egymástól, s nem mondhattunk mást, mint amiben mi magunk is csak reménykedni tudtunk. Kettô az álom, de egyetlen a teremtés – visszhangoztam a föld mélyén is a Beszélő Hegy diók héjában elszórt és széthintett szavát. Egyetlen teremtésben egyetlen a zengés – visszhangozta Kece a föld mélyén is ugyanezeket az elszórt és szanaszét hintett szózatokat. Aztán mi is szétszórtuk és szanaszét hintettük magunkat, ha már bizony olyan sötét volt, hogy arra akár fel is akaszthattuk volna a kardunkat. Magunk maradtunk, de ez nem volt szokatlan. Úgy voltam hát egyedül, hogy akadt még társam. Miközben úgy volt társam, hogy én magam voltam a társam. Magam vagyok a társam, és a társammal együtt vagyok jó társaságban. A magány valamelyik soros orgiájában. A kövek gördülésének örök nászában. S amerre gördültem, amerre nászt ültem, Pillával is egyre csak egy követ fújtam, hogy ezzel is csak perzselőbb legyen, amit útra bocsátottam. Hiszen soha nem fogyott belőlünk a tűz, ha összeszikráztunk. Aligha voltunk ékesek, mint a drágakő, de ha egymásnak feszültünk, rendre összekoccantunk, mint a szürkülő szürkeségében is egyszerűvé egyszerűsödő kő.214 Kövek koccanásába kócolódtunk, s ezzel minden más szó helyett máris mindent elmondtunk. Szavak nélkül is a körforgás közepéből válaszolgatva. Szüntelenül nyomra vezetve egymást, s ezzel is csak egyre egymás nyomába eredve. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk.215 Amerre mentünk, mindenütt az arany kakastaréj fénye világlott nekünk. Boldogok voltunk, hogy szakadt volna ránk az ég. Együtt voltunk, hogy gördült volna ránk a föld. Moccanatlanul moccantunk, hogy robajlott volna ránk a sötétség. Hogy bennünk szakadjon tovább, ami szakasztott úgy van, mint amikor kövek ragyogásában halászik a Gyémántokban Lángoló. Amikor gyémántok kopogásában forgolódik a Kövekkel Gördülő. Amikor hegy csúcsán hívja az ég foszlányait a Felhőkkel Táncoló. Amikor a négy anyaszélnek suhintott pálcából szökik elő a Kakastaréjban Aranyló.

(14)

A nagy sötétségben egyszer csak fény kezdett pislákolni. Ahogy odaértünk, azt láttuk, hogy a fény egy óriási kő körvonalai mellett szivárog ki. Nekiveselkedtünk a kőnek, de nem mozdult. Akkor aztán előhúztam a kardot, melyet a tiszta-világtalan nyúl acéljából kovácsoltattunk, hogy azt feszítsem a moccanatlan kő alá. A kard ki is feszítette a helyéről a követ, s ezzel az utunkat is rögtön szabad-

(15)

183

dá tette. Ahogy járhatóvá vált a nyílás, melyet a kő addig eltorlaszolt, rézsárga fénysugarak szöktek a szemünkbe. Ott voltunk hát a rézvilágban. Az alsó világ legelső birodalmában. Hétrőfös sárkányoktól elveszejtett első országában. Ahogy mentünk befelé a rézvilágba, egyre nagyobb fénnyel áradt körül minket a rézsárga derengés. Mentünk, amerről csak a fények jöttek. Egy idő után már azt is látni lehetett, hogy a világosságot egy réz varjúlábon forgó rézpalota szórja szét maga körül. A rézpalotának a hétfejû sárkány a gazdája – mondta az arany kakastaréj. Ha ôt kell kihívnunk, hát ôt kell kihívnunk – vettem tudomásul a sorsom. Pilla tudta, hogy mi a dolga. Rögvest el is mondta nekem, hogyan bocsátkozzak harcba, ha a sárkányt egyszer hazafelé vezeti majd az útja. A rézpalota szomszédságában ködpalotát emelek, éppen akkorát, mint a másik palota. Mi abba vesszük be magunkat. Te várj kint, amíg a rézpalota felé nem repül egy irdatlan buzogány. Azt kapd el, hajítsd vissza, ahonnan jött, de mielôtt ezt megtennéd, a buzogányt arra kell ám biztatni, hogy röptében is csak vágja a gazdája képébe: ködbôl áll egy tündérpalota a rézpalota mellett, s ô már a magáéba be nem mehet, mert lesz ott valaki, aki a rézpalotába sárkányt bizony már be nem enged. S ha ezt a sárkány megemésztette, akkor a buzogány már azt is elmondhatja: ahol a tündér várja, oda már beljebb merészkedhet, a ködfalak közt pedig aztán egészen a hetvenhetedik szobáig keresgélhet. Bólintottam, hiszen mindent megértettem. S ahogy mindent megértettem, már csak egyet kérdeztem. Ki legyen az, aki a sárkányt a rézpalotába be nem ereszti? Nyúlj a tarisznyádba, s húzz elô belôle egy hétszer kisütött cipót. Azt üsd fel a palota kapujára, aztán ha megjön a sárkány, hagyd, hogy a cipó maga beszéljen helyetted – mondta Pilla. Úgy is lett, ahogy mondta. Ripsz-ropsz elő is gomolygott a ködpalota, szép sudáran állt minden fala. Göncös és Pilla bementek a ködök közé, én meg ott maradtam, hadd nézzek a sárkány szeme közé. Vártam, amíg várhattam, aztán egyszer csak rettentő suhogást hallottam. Szállt ám a rézpalota kapuja felé a sárkány buzogánya, pörgött a feje, süvített a nyele, hogy aki nézi, rögtön inába szálljon a mersze. Elkaptam a sárkány buzogányát, szépen megsimogattam, majd amit Pilla nekem elmondott, neki is elsuttogtam. Aztán már hajítottam is a buzogányt, hogy a sárkány tudja: ha hazaér, viadal várja. Hét mérföldről dobta a buzogányt, de ahogy visszahajítottam, még egyszer hét mérföldet kellett érte visszamennie, hogy megint kézbe kapja. Jött aztán nagy dérrel-dúrral, s már messziről harsogott a hangja.

184

hébe-korba

Hej, te cudar Talizmán! Mikor akkora voltál, mint egy köleskásaszem, már akkor tudtam, hogy veled egyszer meg kell küzdenem. De vártam is ám rendesen – ordította, hogy a rézpalota minden fala megrezgett bele. De most aztán az egyik várat össze kell rontani. De most aztán valakinek el kell veszni – fenyegetőzött mind hevesebben, ahogy egyre közelebb ért. Ahogy aztán futtából dühében megtorpant, olyan port kavart, hogy a ködökbe bújt tündérpalota és a frissen felkavart rézfelhőbe burkolózott rézpalota egymással erre fel akár már versenyt is bujkálhatott volna. Ködbôl áll egy másik palota a rézpalota mellett. De a magadéba már nem mehetsz – mondtam neki, csak hogy a mérge nehogy csillapodjon, de hogy aztán mégiscsak akadjon, ami éppen lehűti és elrettenti. Mert egyszerre csak megszólalt a hétszer kisütött cipó a rézpalota kapujáról. Tudom, hogy ide jönnél, de ide már be nem ereszthetlek, mert amit én kibírtam, azzal te nem vetélkedhetsz – vetette oda neki a cipó. Aztán sorolni is kezdte mindazt, amivel minden sárkányt kétségbeesésbe lehetett kergetni. Mikor mag voltam, felásott földbe takartak, ott enyészet emésztett, kikeltem, felnôttem, sok hideget, meleget, esôt, havat kiállottam, mégis megtermettem. Aztán levágtak, összekötöztek, megcsépeltek, összemorzsoltak, meggyúrtak. Azután hétszer egymás után a Nap tüzére vetettek. Ha ezt így mind kiállod, akkor beeresztelek, de máskülönben nem – vágta oda a cipó hetykén a sárkánynak.216 A sárkánynak nem volt mit tennie, ha mérgében egyszeriben nem akart meghasadni, bizony neki is csak a ködpalotába kellett betérni. Én vezettem, ő meg követett. A ködből emelt tündérpalota hetvenhetedik szobájáig mentünk, hát ott ült egy nagy asztalnál Göncös és Pilla. Az asztalon szép réztálakban izzó parázs ragyogott. A szoba falánál hét hordó sárkánybor sorakozott. Látom, a pincémet is szépen kifosztottátok, de azért az éhségemet is szépen elûznétek – szólalt meg a sárkány megbékélve, de azért váltig harcra is készen. Együnk is, testvér, igyunk is, testvér – mondtam erre én is, hogy az uralom a rendet kövesse, a szolgálat a lehetőt kövesse, a tett pedig a kellő időt kövesse.217 Evés-ivás közben előhúztam a bűvös acélból kovácsolt kardomat, s a pengéjét áhítattal megcsókoltam. Aztán a kardot az asztal szélére tettem. Erre a sárkány is előhúzta a buzogányát, annak fejét szépen a vállgödrébe illesztette, aztán a fegyvert szépen megölelte, megringatta, mígnem ő is csak az asztal szélére tette. Aztán megint csak enni-inni kezdtünk, hogy hamar versenyre keljünk a bensőnket emésztő tűzzel. Amíg parazsat eszegettünk s a rézpalota pincéjéből kiválasztott sárkánybort ittunk, beszédre adtuk a fejünk. Kardod az asztalon, buzogányom a parázson, izzó zsarátnok elôttem, mi kell még? – kérdezte a rézvár hétfejű sárkánya.

185

Kardom az asztalon, buzogányod a parázson, tüzes bor elôttem, mi kell még? – kérdeztem erre én is. Ha már itt vagyunk, én bizony a ködökbe még kissé belekóstolnék – mondta a sárkány. Én meg a ködbe kóstolva csakis ködbôl szakasztott szavakat ízlelgetnék – válaszoltam erre, mert úgy vagyunk nyomon, hogy akinek a nyomába eredünk, annak a nyomába sosem érhetünk. De ez is csak köd és árny, hol képek rejlenek. De az is csak árny és köd, hol dolgok rejlenek. S az is csak mélység és köd, hol magvak rejlenek.218 (16)

Hát, ha a kard is itt van, a buzogány is itt van, a szavak ködébôl én is csak fegyvert ragadok – mondta Pilla, mert ha ködöt kellett ízlelni, rajta volt a tálalás sora. Ettünk is, ittunk is. A bensőnkben égő tüzet egyre csak szítottuk, de a ködből szakadó szavakat is csak rögtön megízleltük, ahogy csak elnyeltük. Volt már úgy, hogy híre ment a világban: királyok kardját ôrzik egy udvarban. Akik errôl beszéltek, a királyok kardjáról bizony úgy tartották, hogy annak olyan ereje van, mellyel még egy kisfiú is el tudna kergetni három hadseregnyi katonát. Akadt hát egyszer egy vakmerô fickó, aki hagyta magát felbiztatni arra, hogy az ôrzôktôl kölcsönkérje azt a fegyvert – mondta Pilla, hogy ha már ködöt kóstolunk, akkor hozzá mindannyian kardot is nyeljünk. Ahogy elment a kard ôrzôjéhez, kérésére azt a választ kapta, hogy ô ugyan kedvére választhat az ott ôrzött három kard közül egyet, de tudnia kell, hogy azokkal ölni ugyan nem lehet. S ha már ennyit elmondott, azt is hozzátette, mégis miféle fegyverek lennének azok a kardok. Az elsôt úgy hívták: Fényességtartó – mondta Pilla. Aztán hozzátette: – Olyan az a kard, hogy ha ránézel, azt meg nem láthatod, ha pedig megforgatod, azt sem tudod, van-e valami a kezedben. Amire rátámad, kárt nem tesz benne, és észre sem veszi, amin áthatol. A második kard neve: Árnyékörökös – folytatta, rögtön megtoldva ezt is egy magyarázattal. – Hajnal hasadtakor, ha a szürkületben a fény felé fordulva vizsgálgatod, halványan úgy tûnik, mintha lenne valami a kezedben, de alakját akkor nem látod. Ha belevág valamibe, megpendül és hangot ad, de úgy hatol át a dolgokon, hogy sebet sem ejt rajtuk. A harmadikat úgy hívják: Éjjeltapasztaló – fejezte be a felsorolást a napkeleti mesékben mindig harapnivalót találó tündér, hogy aztán ennek az elnevezésnek is szépen derengő értelmet adjon. Ahogy mondta, ennek a kardnak nappal csak árnyéka látható, a csillogása pedig nem, ha pedig eljön az este,

186

Boldogok voltunk, hogy szakadt volna ránk az ég. Együtt voltunk, hogy gördült volna ránk a föld. Moccanatlanul moccantunk, hogy robajlott volna ránk a sötétség

feltűnik a csillogása, de az árnyéka észrevehetetlen. Amit megvág, azon suhogó hanggal hatol át, a seb, amit ejt, nyomban összeforr, pengéjén vérnyom nem marad, és az áldozat csak hasogató fájdalmat érez. Az őrzők a kardok iránt tudakozódó vándornak azt is becsülettel elmondták, hogy ezt a három kincset tizenhárom emberöltő óta tartogatják, de közben a világ folyásába még soha be nem avatták.219 Ti melyik karddal rontanátok egymásra? – kérdezte Pilla. Ha már ebben a ködben éppen ilyen pengék szurkálnak, én bizony az éjjel suhogásával tapasztalnám, hogyan hasogat a fájdalom apróbbnál is apróbb darabokra – mondtam én, hogy lassan jelet adjak a küzdelemre. Én is az éjjel suhogásával tapasztalnám, hogyan szaggatlak apró darabokban sajgó apró fájdalmakra – ígérte a sárkány, hogy a ködöket megszurkálva is készen álljon a viadalra. Ha az Éjjeltapasztaló lenne a kedvencetek, akkor magatokat éppen magatok sajgó darabokra hasításával is szépen eljegyeztétek – mosolygott ránk Pilla,

187

(17)

mint aki a tündért marasztaló ködpaloták mélyén mindig is csak ezt a fordulatot várta volna. Ha választok, csakis a saját sorsomat választom – mondtam Pillának, de úgy, hogy a szavamat a sárkány is érthesse. Hogy tudja: én is tudom, amit ő tud. Hogy a hétvilág rendje bizony az, hogy ha a testem szétszaggatod, ha a lelkem felhasítod, ha a szellememet magammal meghasonlani kéred, magammal akkor is éppen úgy összeilljek, hogy darabokban is csak szépen illeszkedjem oda, ahova máskülönben is szépen beillek. Nekem sincs mit eltitkolnom: ha választok, akkor csakis a saját sorsomat választom – mondta erre a sárkány is, de ahogy beszélt, ő már egyenesen rám nézett, s ahogy rám nézett, azzal együtt már a hétvilág rendjével is szépen szembenézett. Ha darabokra szaggatsz, darabokban is a tarisznyámba rakhatsz – mondtam erre a sárkánynak. Ha te a fejemet veszed, akár már hasábfával is kenegethetsz – mondta erre nekem a sárkány. Ahogy ezt elmondtuk, az utolsó falat parazsat is elnyeltük s az utolsó korty sárkánybort is kiittuk. Aztán lementünk a ködpalota udvarára, hogy a ködök közül ködöt, a birkózó testek közül pedig testet szakítsunk magunknak. (18)

Megragadott a sárkány, s úgy belevágott a földbe, hogy térdig szakadtam bele. Sokáig moccanni sem tudtam, de aztán mégis kipattantam, s úgy vágtam őt a földbe, hogy ő pedig éppen övig szakadt bele. Erre ő dermedt meg, de aztán megrázkódott, kipattant a földből, s erre fel már a mellemig vágott be a földbe, hogy rajtam legyen a föld moccanatlan szorításának a sora. Ahogy aztán mégis kirántottam magam a föld szorításából, máris nyakig teremtettem őt a földbe. Erre aztán ő lett az, aki már moccanni sem tudott.

(19)

Mire végeztünk egymás erejével, kölcsönösen megjártuk a földben moccanó moccanatlanságot és a testünket darabokra szaggató fájdalmat. S ahogy a testünket hasogatta a fájás, minden fájás minden sajgásába beleszakadtunk, hogy ezzel is csak darabokra darabolódjunk. Egyben van-e még minden porcikád, testvér? – kérdeztem a nyakig a földbe veszejtett sárkány mind a hét fejétől. Egynek egyben, de közben is csak szanaszéjjel – mondta. Egynek nekem is egyben, de nekem is csak szanaszéjjel – ismertem el én is. Ahonnan ágról szakadtam, ott a hulló csillagok szakadnak így földbe –

188

hébe-korba

adtam a tudtára, ahogy lassan újult erőre kaptam, mert a Világ Vándora akartam lenni, aki közben azért maga sem volna más, mint az Ég Köveinek pásztora. Hogy minden csillag fénylô röpte csakis azt cifrázza, milyen is az, amikor kövek ragyogásában halászik a Gyémántokban Lángoló. Amikor gyémántok kopogásában forgolódik a Kövekkel Gördülô – mondta a sárkány, hogy ő is csak a tudtomra adja, hogy bizony már ősidőktől fogva csak azt lesi, mikor kerülhetek nála sorra. De ahonnan te ágról szakadtál, néha bizony ott is csak égi keréken forogtál. S azon is csak addig forogtál, amíg minden csontoddal folyóvá nem változtál – tette hozzá. Ebben ugyan igaza volt a rézvilág sárkányának. Mert amíg a hetedik ég magasában az égi kerék küllőibe kapaszkodtam, addig a körülöttem fortyogó égi üstben máris folyók futásába borultam. S a folyók futásában is örvényekbe pördültem. S minden örvényben csontokba ütköztem. Az enyéimbe, s a társaiméba is. A lidércekébe, de még a lidércek darabokra hulló összes darabjáéba is. S ahogy minden csontunk folyóvá változott, s még darabjaiban is darabjaira hullott, íziben kapásra nyíltak ám a szájak. Csont voltam, hogy közben máris tüzet okádó sárkányszájak ízleljenek az éjszakában. Hogy minden ízemben megízleljenek. S hogy minden ízemmel ízesüljenek, ha már egyszer meghívtak és meg is ízleltek. Feldaraboltak, fortyogó üstbe kavartak. Csontok folyójában fürösztöttek, de onnan is kivettek. Sós kútba tettek, onnan is kivettek. Kerék alá tettek, onnan is kivettek.220 S ahogy összeraktak, megint csak küllők forgásával szédítettek. Küllők forgása közt kövek kopogásával etettek. Kövek kopogásában csont kopogásával éltettek. Fölös csontom fölös kopogásával új életre keltettek. Megízleltek, de el nem nyeltek – mondta a rézvilág hétfejű sárkánya nyakig a földben szorongva, hogy pontosan emlékeztessen arra, ami az égi kövek szédületében is mindig ott örvénylett velem. Hát, ha el nem nyeltek, el én sem veszejtelek – mondtam erre a sárkánynak, mert az égi kerék küllőin forogva is mindig kapva kaptam azon, ha kapásra nyíltak a szájak. S kapva kaptam azon is, hogy a szájak kapva kapnak rajtam. Lehet, hogy minden csontom folyóvá változott, de a te csontod is folyó futásával futkározott – mondtam neki. De ha én is minden örvényben csontokba ütköztem, akkor már te is csontot cserélhetsz velem – mondta a sárkány. Az éjjel suhogása sulykolta belém, hogyan hasogat a fájdalom apróbbnál is apróbb darabokra – mondtam, hogy ami mondtam, azzal azért az Éjjeltapasztaló metszette láthatatlanul sajgó sebeknek is csak megadassék a becsülete.

189

De azt is belénk sulykolta ám, hogyan szaggat egy apró darab fájdalom apródonként sajgó apró fájdalmakra – toldotta meg a sárkány is. Azzal két fölös csontunkat moccanatlanul is szépen egymásnak adtuk, s apróbbnál apróbb darabjaink közé daraboltuk. Lett bennem egy darabka sárkány a rézvilág sárkányából. Lett hát a rézvilág sárkányában is darabka az ágról szakadt kőszáli garabonciásból. Itt hagylak, amíg csak a hétágú réz almafa ki nem nô belôled. Amint kifújom a mindenség leheletét magamból s szélt kavarok a rézvilágban, te is megrázhatod az ágaidat, hogy minden ágad végén sárkányfej mosolyogjon. Egy darab belôlem éppen veled együtt fog mosolyogni – láttam el útravalóval, hiszen én is pontosan tudtam, milyen az, amikor földben szorongattatsz, amíg ki nem árad belőled a víz rendje s ki nem árad belőled az idő rendje. Hol ide térülve, hol oda fordulva. Hogy amíg az Ég alatti világot magába az Ég alatti világba rejted, bizony ne legyen semmi, ami belőled veszendőbe mehet.221 Annyiban hagylak – mondtam búcsúzóul a rézvilág hétfejű sárkányának. Darabokra szaggatott sárkányt szólítva, hát vajákos beszédet javasolva. Onnan is kiveszlek – válaszolta erre, mert ő is a javamat akarta, amikor szakadt csontjaim folyójába éppen magát is beledarabolta. (20)

A rézvilág mélyén sem volt hát másként, mint ahogy a hetedik ég magasában is megesett velem. Hogy minden ízemben megízleltek. Hogy minden ízemmel ízesültek. Hogy kövek gördülésének útjára tereltek. Hogy csontjaimon csupasz legyen a hús, amikor vakító, csontos holdfényben korog az éj, ha már egyszer vakul a szem. Amikor lángol a hajam álmomban. Amikor tüzel a karom, és kardom van.222

(21)

Bementem a ködpalotába, annak is a hetedik szobájába. Ott volt Pilla hálószobája, ahol a tündér ágya Ég s Föld között lebeg, s csak a viráglajtorja az, ami a takarójáig vezet. Virágok lajtorjáján lépkedtem, s ezzel magam is csak virágokat léptem. S ha virágokat léptem, ezzel máris a tündérek nyomdokába értem. Elf anya szült s óriás apa nemzett: így aztán nehezen veszhetett ki belőlem a tündéri természet. Ha pedig van benned tündéri természet, könnyedén a magáévá tesz minden csillagpor borította részlet. Az is csak egy apró részlet volt hát, hogy Göncöst Pilla ágyában találtam, s Pillát a társam karjaiban láttam. Örültem hát, hogy egymáshoz simulva néztek be egymás lépten-nyomon is csak világokkal ékes álmaiba. Hiszen ha valakit Göncös ölel, az mindig van ám annyira gubancos ölelés, hogy magam is magaménak érezhetem a magány valamelyik soros orgiájában. A kövek gördülésének valamelyik örök nászában.

190

hébe-korba

Amíg sárkányokkal birkóztam, Göncös karjával magam is tündért ölelhettem hát, s amíg ő a tündér karjába zárkózott, addig velem együtt ő is a sárkányba kapaszkodott. Hiszen testestül-lelkestül a földbe temetett, ahogy a sárkány nekiveselkedett, s azzal a földhöz teremtett. De ahogy a felhők gomolyogtak az Ég magasának örvényében, közben úgy ölelt a tündér is a rézvilág egyik palotájának ködében. Ami fönt volt, az volt hát lent is. Amíg ágról szakadván a Nap volt az apánk s a Hold az anyánk, addig Göncöst a Szél hordozta méhében, hogy engem a sárkány szorításával is csak a Föld tápláljon.223

Én is odafeküdtem Pilla Ég és Föld között lebegô ágyára, s én is csendesen meghúzódtam a karok világnagy erdejében. Hogy ami lent volt, az legyen hát fent is, mikor egymás ölelésében ringatózunk a mindenség örökkön kerengô leheletében.

191

Ahogy a világnagy erdőben elpihentem, bizony hamar

arra jutottam, hogy ahány udvarban csak topogtam és dobogtam, mindenütt csak azt láttam és azt hallottam, hogy a gitárok zúgása és a dobok dobbanása is csak éppen azért tesz, amiért én is javában tehetnék. Javában tehetnék, ha éppen számon tartanám azt, melynek minden maradékát annyiban hagynám, ha szanaszét szakadva sem lennék jobban betépve, mint amennyire szétcsúszva, s ha szépen elhajolva sem lennék jobban megborulva, mint amennyire megzuhanva. S mire minden szóból szavak nélkül is értettem, mert már csak a zene maradt velem, egy Árkok Barázdálta Arc azt is szépen elmondta nekem, hogy a dobokkal meghívott és dobokkal hívogató udvarokba betoppanva lehetsz ugyan férfi, karcos, mint a kő. De lehetsz bizony

192

lágy is, hullámzó, mint a víz. Megértve mindazt, ami nő a nőben, ahogyan az örvény is lágyan forog a szépen elhömpölygő folyóvízben. Lehetsz aztán öregember is, tudósa az égnek, magasan röppenő gondolatokkal, mint a sas. De lehetsz rakoncátlan kiskölyök. Szomorú kisfiú. Megszeppent gyereklány. Tágra nyílt szem. Csodálkozó felhő. Hogy az a csodálkozó felhő aztán szomorú kisfiúként, bölcs öregemberként és megszeppent gyereklányként gomolyogjon, ha hihetsz azoknak a hangoknak, amelyekkel a gomolygása szépen apránként összehozhat. S miközben összejössz a felhő gomolygásának hangjaival, egyszerre legyél betépve, szétcsúszva, elhajolva, megborulva és megzuhanva. Attól, hogy itt is csak az szól, ami szanaszét tart, miközben egyben maradsz, dacára annak, hogy még a ritmusok is szétsiklanak alattad.224 Mert először szólnak a zongora dacosan egykedvű, visszafogottságában is markáns szólamai, hogy aztán attól a ritmustól, amit ezek a futamok felépítenek, minden gátlás nélkül eloldalazzanak azok a ritmusok, amelyekkel az első fél perc leteltével egyszerre csak belép a dob. S hogy ez így legyen rendben akkor is, amikor megszólal az ének: a szomorú kisfiúba oltott bölcs öreg éneke. Már semmilyen megrökönyödést sem keltve azzal, hogy az éneke éppen ugyan a zongora és a dob egymástól is távolságot tartó ritmusaitól is szépen távolságot tart. S hogy a ritmusok szolid vetélkedésének csak az első refrén belépése vessen véget, amikor a másfeledik perchez közeledve összezárnak egymással és az énekkel a zongorából és a dobból előcsalogatott, szomorú eltökéltséggel hullámzó lüktetések. Hogy aztán a borítón is veled szemező, de benned is ott élő magányos és szorongó kisgyerek egészen addig keresse a helyét, amíg a negyedik perc leteltével azért toporzékolhat egyet, hogy persze ezzel se jusson ugyan előbbre, de az indulatát valahogyan mégis szabadjára

193

engedje, s az aritmiásan elkalapált zongorajátékot megint csak magához hívja, magányra kárhoztassa, de még közben furcsán sóhajtozó futamokba is fullassza. Hogy amint a hangok elpihegnek és elpillednek körülötted, megint csak a saját kétségeid legyenek a leghűségesebb társaid. A kétségeidet pedig egyre csak azzal tápláld, hogy az itt repkedő énekhang varázslatát soha nem feleded. Mert abban éppen bárkivel kiegyezel, hogy magaddal meg soha nem egyezhetsz. Hogy te is csak úgy ágaskodj a szétcsúszó ritmusok udvaraiban, ahogyan az udvar felett az az elvarázsoltan szomorú énekhang lebegett. Hogy magadat magadon elcsúsztatva te is egyszerre legyél egy szorongásainak börtönébe zárt, szomorúan magányos kisgyerek és egy vénséges vén, bölcsességének csendjébe zárt öreg. Egy gitárját a világra szegező harcos, aki van már annyira karcos, hogy megátalkodottságában néha bizony éppen annyira lágy, mint amennyire morcos. S ha már lágy, ott él benne egy lány is. Hullámzó, mint a víz. Megértve mindazt, ami nő a nőben, ahogyan az örvény is lágyan forog a szépen elhömpölygő folyóvízben. Ha mindennel számot vetsz, ami éppen karcos és morcos benned, s éppen azon tépelődsz, mégis hogyan maradhatnál meg gyereknek, aki ezen az egész szétbarmolt és szétcsúszott világon csakis kívül lehet, s hogyan hagyj el magadból mindent, ami gyermeki, ezzel persze szabadabbnak hiheted magad, holott az igazság mindeközben is váltig csak az, hogy szépen elhajolva sem lehetsz jobban megborulva, mint amennyire megzuhanva. Mert a léleknek az a dolga, hogy útnak induljon. S útközben lehetsz éppen férfi. Karcos, mint a kő. De lehetsz bizony lágy is. Hullámzó, mint a víz. Megértve mindazt, ami nő a nőben, ahogyan az örvény is lágyan forog a szépen elhömpölygő folyóvízben. Lehetsz aztán öregember is, tudósa az égnek. De lehetsz rakoncátlan kiskölyök. Szomorú kis-

194

fiú. Megszeppent gyereklány. Tágra nyílt szem. Csodálkozó felhő. Csodálkozva gomolyogtam hát, amikor ezt az udvart is csak elhagytam, miközben a paripám lépteit szaporáztam. S ahogy kisvártatva már felhőként úsztam az égen, onnan is csak egyet ugrottam és kettőt szöktem. Ugrottam a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba. Ne csak a puszta szó legyen az, ami belőled kicsordulhat – mondtam egyszerre az Aranymennyegzet mind a négy csillagának, de bizony már azzal a biztos tudattal, hogy az én számból akkor éppen a szellemajak szavát is hallani lehet. Feltéve, ha azok a szellemek is csak úgy csodálkoznak, mint a lányos szeméremmel gomolygó felhő. S tágra nyílnak, mint egy szomorú kisfiú szeme. S megtörnek, mint egy hajlott hátú öreg léptének üteme, amikor a ritmusából is csak úgy esik ki, hogy felőle akár zongorázni is lehetne a különbséget, amint éppen olyan béketűrő a lépte, hogy a fát is csak vágni lehetne rajta, amikor a zongorával felesel a szekercelárma. De azzal a szekercelármával én is messzire forgácsolódom ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

maga az esendőség megesésének útja,

s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

195

(22)

Ahogy másnap reggel felszedelőzködtünk, rögtön utat is kerestünk az ezüstvilágba. Az arany kakastaréjt elszalasztottam gyorsan Hétrőföshöz, hogy ugyan üzenje már meg, merre nyílik az ezüstvilág bejárata. El is mondta, de még meg is üzente. Úgy hírlett, megint csak egy irdatlan kő elhengerítése várt ránk. Mielőtt elindultunk, azért még oda is elnéztünk, ahol a hétfejű sárkánnyal viaskodtunk. De bizony ahol a sárkányt a földbe teremtettem, reggelre már hétágú réz almafa nőtt, s mindegyik ágáról egy-egy sárkányfej mosolygott szép szelíden. Jobb neked a földbe gyökerezni, mint a buzogányokkal hadonászni – mosolygott az egyik ágon lengedező sárkányfejre az éjjeltapasztaló fájdalom szabdalta testem egyetlen darabka fölös csontja. Az a csontom, amelyik éppen belőle akadt elő, amikor én is beléakadtam szépen áradó csontjaimmal a csontok szépen áradó folyójában. Jobb neked a földre hullott rézalmákra az aranypálcával ráütni, mint dolgodvégezetlen elmenni – mosolygott vissza rám a sárkányból a saját valaha volt fölös csontom, hogy a kő kopogásában is csont kopogása éltessen, s a fölös csont kopogása rögtön új életre is keltsen. Köszönöm, testvér, a tanácsot. Minden napra jó termést kívánok – köszöntem el tőle, s mentemben az egyik rézalmára az aranypálcával szépen rá is ütöttem. Erre aztán egész regimentnyi rézkatona ugrott elő a rézalmából. Engem királyukként tiszteltek, s rögtön a parancsomra vártak. Fehér szó fia és fekete vár ôre vagy, ha a Föld Köldökén átvetve három fény vetése készül kikelni benned 225 – mondta tiszteletét kifejezve a kapitányuk, hogy neki is csak szófia legyen a szava, s amit mond, azt ugyan minden rézből termett katonája helyett is mondja. No, ha ilyen szépen együtt vagytok, akár Hétrôföshöz is elmehettek. Hozott ô annyi tüzet az Ég alól, hogy annak a fényénél még ti is elsütkérezhettek. Ritkán kérem, ha kérem, hogy értem valaha is fegyvert fogjatok, mert ha küzdeni kell, akkor én inkább lélektôl lélekig hatolok – mondtam erre nekik. De amíg talpon vagytok, hogy a réz a rézzel eggyé váljon, addig is a legnagyobb békesség és csendesség lesz az óhajom 226 – közöltem velük az akaratom, majd még egy rézasztalt is megsuhintottam a pálcámmal, hogy azon nekik rögtön temérdek elemózsia támadjon. Ahogy az ezüstvilágba elindultunk, néha még vissza-visszanéztünk, hogy lássuk, hogyan virul ki a legnagyobb békesség és csendesség a réz világosságánál. Hogy lássuk, milyen az, amikor minden virul, terem s a kezdethez visszatér szüntelen. Mert a kezdethez visszatérés: a béke. A béke: az élet visszatérte. Az élet visszatérte: állandóság. Az állandóság tudása: világosság.227

196

Ha szerencse kerekére ültetnének, azon bizony meg is pörgetnének, hogy ne csak a suhanás legyen a legszebb mesterségem. Hogy ne csak a lángot fújtató fekete bikával legyen miért vetélkednem

Mielőtt az irdatlan kőre rátaláltunk volna, elfogyott körülöttünk a rézvilág fénye. De ahogy a sötétség ránk borult, abból egy szemernyi kis világosság máris előtűnt, annak pedig már ezüstös volt a fénye. Ahogy odaértünk, azt láttuk, hogy a fény egy óriási kő körvonalai mellett szivárog ki. Nekiveselkedtünk a kőnek, de nem mozdult. Akkor aztán előhúztam a kardot, melyet a tiszta-világtalan nyúl acéljából kovácsoltattunk, hogy azt feszítsem a moccanatlan kő alá. A kard ki is feszítette a helyéről a követ, s az utunkat is rögtön szabaddá tette. Ahogy átjárhatóvá vált a nyílás, melyet a kő addig eltorlaszolt, ezüstös fény szökött a szemünkbe. Ott voltunk hát az ezüstvilágban, az alsó világ második birodalmában, Hétrőfös sárkányoktól elveszejtett második országában. Mentünk, amerről csak a fények jöttek. Egy idő után már azt is látni lehetett, hogy a világosságot egy ezüst szarkalábon forgó ezüstpalota szórja szét maga körül. Az ezüstpalotának a tizennégyfejû sárkány a gazdája – mondta az arany kakastaréj. Ha ôt kell kihívnunk, hát ôt kell kihívnunk – hívtam ki magam ellen megint csak a sorsom. S akit megint csak kihívtam, elém is került újra. Felkerült a tarisznyából a cipó az ezüstpalotára, amely mellett megint csak ott termett egy ködpalota. Repült a tizennégyfejű sárkány buzogánya is, s azzal vissza is repült neki egy üze-

197

(23)

net. De ő sem szenvedhette el, amit a hétszer kisütött cipő elszenvedhetett, így aztán vele is a ködpalota hetvenhetedik termében eszegettem a derűsen izzó parazsat s kortyoltam a vörösen habzó sárkánybort, míg viadalt nem vívtunk, s fölös csontot egymás csontjának folyójába nem árasztottunk. A tizennégyfejű sárkánnyal is kardot nyeltünk Pilla meséjéből, s belőlünk is az Éjjeltapasztaló bukott elő, hogy ő legyen az, akinek suhogásával minden porcikánkat összemérjük, amíg egymást egyre nagyobb erővel a földbe nem teremtjük. De itt is csak úgy fordult a viaskodás sora, hogy a sárkány volt az, aki végül nyakig a földbe vettetett, s onnan addig már ki nem kelhetett, amíg tizennégy ágú ezüst almafa képében gyökeret nem eresztett. Vele együtt is folyóvá lett minden csontunk, s a csontok folyójában szétáradva vele is fölös csontot cseréltünk, hogy aztán ezüstkatonák ezüstalmából előtermő regimentjét eligazítva búcsúzkodhassunk. Így lett aztán Hétrőfös sárkányoktól elveszejtett harmadik országával is, ahol már arany kacsalábon forgó aranypalota szórta szét magából az aranyló fényeket. Ott a huszonnégyfejű sárkány volt az aranypalota gazdája, így huszonnégy ága lett az almafának is, amelyik a nyakig földbe teremtett testéből reggelre gyökeret eresztett. Az aranyalmából előtermő aranyregiment aranykatonái aztán itt is csak arra ügyelhettek, hogy amíg talpon vannak, s az arany az aranynyal eggyé válik, addig a legnagyobb békesség és csendesség rendje legyen az a rend, mely fölött egyre csak őrködniük kell. Ahogy mindezt elvégeztük, s a földbe rekesztett s fába oltott sárkányokat is magunk mögött tudtuk, egybetárva hagytuk a három világot, ahol réz volt a fény, ezüst volt a fény és arany volt a fény, amíg minden csak virul, terem s a kezdethez visszatér szüntelen ezen a földtekén. (24)

Az alsó világ újra Hétrőfösé lett, aki elég tüzet vitt oda aztán ahhoz, hogy ne lássátok, mert ha látnátok, ti is csak oltanátok. Rézkatonák, ezüstkatonák és aranykatonák vigyázták a föld alatt rekedt kincseket. De annyiban az alsó világ bizony már a miénk is lett, hogy bármerre szabadon megfordulhattunk benne. Most már csak a Világ Zengô Ezüsttava alá kell odatalálnunk, s onnan valahogyan a felszínre jutnunk – mondta az arany kakastaréj, hogy a szavát követve szabadon élhessünk a magunknak kivívott szabadságunkkal. Hallgassatok bele a gyémántdió héjába és az aranydió héjába, hátha megszólal nektek a Beszélô Hegy hangja – adott tanácsot, mert ennél jobbal maga már nem szolgálhatott.

198

hébe-korba

Gyémántdió héja az egyik fülemen, aranydió héja a másikon, beszél a hegy a lelkemben, mit akarsz még? – kérdeztem Göncöstől mosolyogva s közben mindenre váltig elszánva. Gyémántdió héja az egyik fülemen, aranydió héja a másikon, beszél a hegy a lelkemben, mit akarsz még? – kérdezett vissza erre ő is, mindenre elszánva, de közben ragyogóan mosolyogva. Most is csak úgy voltunk hát, mint amikor éppen ágról szakadtunk. Mind a vízig szárazon. Mind az éjig tündöklőn. Napról napra is derűsen elborulva. Napról napra is borúsan felderülve. Hallgattuk az árkok mélyének morajlását, s közben hallgattuk a tündérek rejtekének csengését. A Föld Zenéje szólt hozzánk, ha már egy út erejéig éppen a föld mélyének hét csínja lett a hazánk. Néha mondta a dió rendesen a Beszélő Hegy szavát, néha mondta rendetlenül. Néha hallgatta bennem Csinosomdrága rendesen, néha hallgatta bennem Rontó rendetlenül. Nincs mit tennem: ha egyszer már ágról szakadtam, szét is hullottam. S ha már egyszer széthullottam, mindent darabokra hullva hallottam. De ha széthullottam, azért egyben is maradtam. Ha élesztőfű simogatott, közben a zuhanás mámora szédített, amíg a fejem körül átbucskázva is csak a hetvenhét forgás próbája emésztett. Ott van hát bennem a zuhanás. Ott van hát bennem a szétszakadás. Ott van hát bennem a megmaradás. Ott van hát bennem a szédület. Ott van hát bennem az átváltozás. Ott van hát bennem a rejtőzködés. Rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok a rejtek, amely elrejt engem. De amíg dió morajlik és dió csendül a fülemben, addig a Föld Zenéje is elrejt engem a magam rejtekében, ahol magam is csak magamat rejtem.

(25)

Te mit tudsz? – kérdeztem Göncöst, ahogy hét nap után feleszméltem a morajlások csengéséből és a csengések morajlásából. Én azt tudom, hogy ajándékot kell kérnünk Hétrôföstôl, amiért visszaszereztük neki az alsó világ három fényét. Az az ajándék pedig egy földbe ásott aranykincs lesz, melybôl olyan kifogyhatatlanul nyilaznak a fénysugarak, mintha csak a Felsô Világ Napja lôdözné ki ôket – mondta Göncös. És te mit tudsz? – kérdezte aztán tőlem. Én azt tudom, hogy bármit is ajánlana, bármivel is kecsegtetne Hétrôfös, mi csak az Aranytükröt fogadhatjuk el tôle.228 Az szórja szét kifogyhatatlanul a fényeket, s az látja meg bennünk azokat az utakat, amelyek egyre csak ránk várnak, miközben maguk is csak út után kutatnak – mondtam neki valamit abból, amit hét nap és hét éjszaka mesélt nekem a hegy. Hogy más szavakkal, de én is csak ugyanazt mondjam. Hogy ami ránk vár, azt én is sóvárogva várjam.

(26)

199

Ahogy ebben szépen megegyeztünk, a kakastaréjnak újabb kérést címeztünk. Hogy ugyan menne már el Hétrőföshöz, s mondaná el neki, hogy adtunk neki országokat, adtunk neki hozzájuk katonákat, de bizony most nekünk is lenne egy kérésünk. S hogy bármit is ajánlana, bármivel is kecsegtetne, mondja mindig azt, hogy csakis a Mindentudó Aranytükör lehet, mellyel ő hozzánk visszatérhetne. Akárhogy féltené, akárhogy sajnálná Hétrőfös a kincset, mondja csak azt: nálunk is meglesz a tükör becsülete, mert a mi lelkünk hét csínját nézve is kitelhet bizony a tükör öröme. El is repült az arany kakastaréj, de meg is hozta a tükröt. Féltette is, sajnálta is, de azért odaadta – mondta a taréj a küldetését röviden összefoglalva. Féltjük mi is, óvjuk mi is, de mi magunkat testestül-lelkestül is odaadjuk neki – mondta Göncös. Azzal kézbe fogtuk az Aranytükröt, s láttuk, milyen szertelen örömmel szórja szét az alsó világban a fénysugarakat. Mielőtt belenéztünk volna, Pillához mentem vele, hogy akire a felső világ felhői hallgatnak, azt lássa meg legelőbb az alsó világ rejtező Napjának tükre. Pilla háta mögé kerültem, s ezen ő nem csodálkozott, hanem most is csak moccanatlanul várakozott. Két kezemet kinyújtottam, mert a tenyeremben már a tükröt fogtam. Karjaim rejtekét Pilla fején áthúztam, s ahogy a kezemmel magamhoz kulcsoltam, a tükröt egyből az arca elé tartottam. De ahogy magamhoz kulcsoltam, a kulcsomhoz belőle ajtót is bűvöltem. Jó varázsfű volt, erre hát feloldoztam. Üres serleg voltam, kicsordultam. Nem volt tallérom, de legalább minden képemben kiraboltattam.229 Hagytam hát, hogy a tükörben Pilla arca legyen az első kép, melyet felmutatunk. Hagytam, hogy a tükörben is csak képeket hagyjak magam után, hagyva, hogy az is bármikor megessen, hogy olyan képeket hagyok magam után, melyeket mások hagytak bennem maguk után. Miközben hiába tagadnám: néha azok a mások is én vagyok, akik kirabolnak, de cserébe a képeiket ők is maguk után hagyják bennem.230 Jöttem távolságon átkiáltani. Jöttem tündérhívó táncot járni. Jöttem égi lánggal eléd toppanni. Csillagerôt benne hajtani. Hajtani, ha akar látni. Hajtani, ha tûzzé akar válni 231 - mondtam, mert ezt kellett mondanom, ha magamat is csak a tükör jóindulatába kellett ajánlanom. (27)

Jó volt hozzánk a tükör, mert mi is jók voltunk hozzá, így jó tett helyébe jót várva a lelkünk hét csínját nézve is kitelhetett hát az öröme. A távolságon is csak átkiáltottunk hát. A tükörben is csak léleklátó fényeket olvastunk hát. Hagyva,

200

Láttam, milyen hatással van a tükörre az Ég alatt gazdagon termô föld látványa, a földé, amelyben nincsenek nevek és nincsenek tennivalók, s amelyben csak lüktetés él a lábak alatt

hogy ő is olvasson bennünk. Látva, hogy ott van hát bennünk a zuhanás. Hogy ott van hát bennünk a szétszakadás. Hogy ott van hát bennünk a megmaradás. Hogy ott van hát bennünk a szédület. Hogy ott van hát bennünk az átváltozás. Hogy ott van hát bennünk a rejtőzködés. A tükör léleklátó fényeibe nézve is csak azt láttam hát, amit egy mester mutatott hajdanán egy léleklátó embernek. Láttam a magvakat ki nem hajtó és a termőre forduló földet. S láttam, milyen hatással van az Aranytükör lelkére a föld vonásainak látványa, azoké a vonásoké, amelyekben a magvak nem csíráznak és nem hajtanak. Láttam, hogy a termőre még nem forduló földet a tükör is csak a haldoklás otthonának látja. Láttam, milyen hatással van a tükörre az Ég alatt gazdagon termő föld látványa, a földé, amelyben nincsenek nevek és nincsenek tennivalók, s amelyben csak lüktetés él a lábak alatt. Láttam, hogy az életet lüktető földben a tükör is csak nyugvó mérleg erejét látja. Aztán megnyitottam magam a tükör előtt, s hagytam, hogy kósza fénycsóvái

201

(28)

egyszerre csak utat találjanak a lelkem mélyének mind a hét csínjába, hogy aztán már bennük lángoljanak tovább. Ahogy ez megtörtént, a Mindentudó Tükör a kövek pásztorainak minden látomását is szépen megolvashatta. Látta hát a Mindentudó Tükör a rejtélyes ürességet és a céltalan kavargást. Látta, milyen hatással van ránk az üresség, mely kifürkészhetetlen, mint az a mélység, melyben a víz mozdulatlan, s az a mélység, amely fölött a víz is csak örvénylő áradat. Látta, milyen hatással van ránk a céltalan kavargás, melyben nincs tudás senkiről és semmiről. Amelyben mi sem tetszettünk másnak, mint szél sodorta gaznak. Nem tetszettünk másnak, mint elfolyó áradatnak.232 Te mit tudsz? – kérdeztem Göncöstől a Mindentudó Tükör arannyal aranyló fényei közül merítve. Én össze tudom rakni a mélységet, amely fölött a víz is csak örvénylô áradat – mondta. És te mit tudsz? – kérdezte ő is az Aranytükör mindentudó fényei közül merítve. Én lelket tudok fújni a mozdulatlan vízbe, hogy mi legyünk benne az elfolyó áradat – mondtam. Amint ezt kimondtuk, az arany kakastaréj is rögtön szóhoz jutott. Azt meg már én is tudom, hogy ha ti lesztek az elfolyó áradat, akkor máris a Világ Zengô Ezüsttavában vet fel benneteket az akaratlanul akarva alkotó akarat – szólt ujjongva. Te leszel a lélek. Téged fújlak bele a kifürkészhetetlenül üres mélységbe – mondtam Pillának, hogy a távolságon ezzel is csak átkiáltsak.233 Hogy megmutassam neki, hogyan és miért égnek a hangok. Hogy ki lesz az úr. S hogy van-e élet a Földön a rock and rollon túl.234 Megmutatom, hogyan égnek a hangok – mondtam Pillának, mint aki meglepetést akar szerezni. Ahogy a felhôket kócolja össze a szél – mondta, mint aki többé már semmin sem lepődik meg. Tízezernyi fuvallat vár rád. Minden suttog és susog, üvölt és fújtat, bömböl és ordít, zokog és nyögdécsel majd – mondtam. Tízezernyi gomolygás vár rám. A hegy elbújik a felhôk mögött, a felhôk pedig elbújnak a hegy ködében – mondta, mert tükör volt ő is, aki könnyedén olvasott a gondolataimban. (29)

Éltünk a szabadsággal. Szabadon barangoltunk hát a föld alatt magunknak kivívott világokban. A Mindentudó Tükröt a tarisznyámba tettem, s ahogy az úton jártunk, hagytam, hogy a három fény világa is hol eltűnjön mögöttünk,

202

hébe-korba

hol megjelenjen előttünk. Amikor sötétben jártunk, a nyugalomban összeolvadtunk a sötétséggel. Amikor fénybe borultunk, tetteinkben mi magunk voltunk a fény.235 Ahogy ezenközben a tízezernyi fuvallaton mind átkeltünk, láttuk a magvakat ki nem hajtó és a termőre forduló földet, melyet az Aranytükör is csak a haldoklás otthonának látott: amelyben nincsenek nevek és nincsenek tennivalók, s amelyben csak lüktetés él a lábak alatt. Az életet lüktető földben mi is csak a nyugvó mérleg erejét láttuk. Aztán láttuk a rejtélyes ürességet és a céltalan kavargást. Az ürességet, mely kifürkészhetetlen, mint az a mélység, melyben a víz mozdulatlan, s az a mélység, amely fölött a víz is csak örvénylő áradat. Ahogy ennek az ürességnek a határára értünk, Göncös összerakta benne azt a mélységet, amely fölött a víz is csak örvénylő áradat. Ahogy ez megvolt, Pilla mellé álltam s lelket fújtam belé, hogy vele együtt egyszer még mi lehessünk az elfolyó áradat. S akarat nélkül alkotó akarattal hagytam, hogy egybefolyjon a Göncös teremtette mélység vize s a Pillával együtt elfolyó áradat. Ahogy ez mind megvolt, leültünk a vizek partján, s aztán csak néztük, hogyan sodor bennünket Pilla képében az áramlás. Egy barlangi folyó vize kapta fel Pillát s néhány kürtőn átforgatva egy csendes vizű tóba sodorta, hogy ott aztán a tó csendje őt is magával ragadhassa. Kisvártatva eljött az idő, hogy a tó partjához érve Pilla szilárd talajt érezzen a lába alatt, de ahogy ezt megérezte, már azt is rögtön tudni vélte, hogy ahol jár, az csak a föld mélyének hetedik csínja lehet, ahol már csak az őrzők szívverése és lélegzete borong a mélyben. Ahogy a látása hozzászokott a sötétséghez, lassan azt is kivehette, hol hullámzanak az egymásba folyó testek a barlangi tó partvidékén. Résen volt, de aztán rájött, hogy nincs mitől tartania. A sárkányok apró lángcsóvákat fújtak ki magukból, de éppen csak annyira kavarták fel a levegőt, mintha lágy szellő lengedezne. Úgy számolta, kilenc sárkányt lát a víz partján hármasával heverni. Ahogy óvatosan surranó léptekkel elment mellettük, élvezettel gyönyörködött a testükben. A fejükön szarv ékeskedett, delejes fénnyel ragyogó szemük fölött pedig dús szemöldök vonult végig. Kígyóként tekergő nyakuk pikkelyes testből tört előre, s gerincükön szabályos ritmusban sorakoztak a tüskék. Pihenő lábaik végén saskarmok mélyedtek a barlang talajába. Amennyire a pikkelyeik látni engedték, a bőrük sárga színben fénylett. Engedelmesen odament az izzó gömbhöz, melyet a sárkányok őriztek, de tőle egy percig sem féltettek. Tudta, hogy a látszat csal: hogy irtózatosan kicsi volt az a gömb, de abban egy irtózatosan nagy gömb bújt meg.

203

(30)

204

hébe-korba

Kicsinek látszol innen – gondolhatta volna Pilla, ha nem tette volna már túl magát azon, hogy egyre csak a saját szemének higgyen. Fönt vagyok, és zuhanni készülök rád 236 – gondolhatta volna erre a gömb, ha valaha volt égi országjárásába feledkezett volna, s ha a tündérrel ellentétben nem lett volna már mindenen túl. Pilla elbűvölten nézte a gömb parazsába költözött izzást. Nem azért volt engedelmes, mert behódolt volna bármilyen akaratnak, hanem azért, mert megérezte, hogy ezzel a figyelemmel fejezheti ki a legőszintébben a sárkányokkal szemben érzett tiszteletét. Süss ki, Nap, ház alá. Bújj el hideg föld alá 237 – mondta Pilla a gömbnek, ahogy rajta kívül csak a gyerekek mondanák, ha netán éppen ők is a föld mélyére rejtező Napot óvnák és vigyáznák. Nézte a gömbben örvénylő parazslást, ahogy a sárkányok is nézhették, mióta csak világ a világ. Tudva, hogy a veszteglő idő ott is csak azért vesztegel, mert abban megállapodva azt érezheted, hogy mindennek helye van benne, ami csak kifejlésre vár. Pilla körül pedig bizony fények akadtak, de még fények is fakadtak. Mert pontosan ez fejlett ki abból a várakozásból, amit ő a magáénak akart érezni. Fényben áradó káprázat. Sötétben káprázó jelenés. Alázat, hősies alázat.238 A tóparti sziklán árválkodó gömb izzása társtalan izzás volt. Hiába felelhettek neki a sárkányokból kicsapó lángnyelvek, azok másféle ragyogást csempésztek a föld alá. Mert a sárkányokból kitörő lángnyelvek bizony ám éltek, diadalmasan és derűsen éltek, élő, eleven bizonyságai voltak a számkivettetésben szunnyadó sárkányok testében szunnyadó töretlen életerőnek. A parázsban szunnyadó izzás pedig félig eleven volt és félig holt. Mert a félig hamvába holt és félig önnön izzásából felizzó gömb a Mélység Kincse volt. A Föld hetedik csínjának az Ég elől elrejtőző napja. A Mindenttudó Aranytükör gazdátlan gazdája. Akit a sárkányok őriztek, hogy ő pedig a sárkányokat őrizze. Mert így térülfordul a tűz, s így kerek a világ, amikor éppen se vége, se hossza. Amíg ragaszthatatlan szív hív magához és szív magához,239 ha már épp elég elragadó az, aki a szívedet is csak elragadni tudja. Pilla éppen ugyan elragadtatással nézte, hogyan vesznek el, majd születnek újjá a fények a föld alatt izzó gömbben. Amikor idáig jutott, azon kapta magát, hogy forró lehelet perzseli a vállát. Nem fordult meg, de tudta, hogy egy sárkány most éppen mögötte várja ki a sorát, mert a sárkány is csak az volt, ami történt

205

vele. A Nap történt vele. Miközben nem is volt teljesen jelen, hiszen ahogy a föld mélye bújtat, csakis úgy rejtőzködött ő is. A sötétséget átjáró síri nyugalommal. Pilla nem tudta, hogy mitévő legyen, de ez nem is érdekelte. Erdei álomtündér volt, de ha már így esett, a vizek közelében is tündéri nyugalmat érzett. A sárkányok nyugalmára a maga nyugalmával akart válaszolni. Ha a sárkányok időtlen idők óta várnak a sorukra, akkor az időtlenség élményének ő is csak az időtlenség élményét adta. Ahogy idáig jutott, azzal már meg is szokta a sárkányok moccanatlanul súlyos jelenlétét, akik csak vártak, de ha vártak, időtlen idők érlelte tökéletességgel tudtak várni. Mert ha volt ösztönük, melyet soha nem szűnő igyekezettel fejleszthettek, akkor az csak a várakozás ösztöne lehetett. Nem unottan vártak, nem kíváncsian vártak, hanem lényegre törve vártak. Holott bizony úgy törtek a lényegre, hogy nem törtek a lényegre. Egyszerűen csak tudták, hogy egyszer majd eljön a megfelelő pillanat, amikor eldől, hogy mi az, ami történik, s ami történik, mi végre történik. Tudták, hogy azt a pillanatot nem téveszthetik el szem elől, de tökéletesen megbízhattak az ösztönükben, amely bármikor, bármennyi várakozás után kész volt megmutatni neki, hogy eljött az idő. Eljött az idő, amikor részt kell venni, amíg pedig nem jön el az az idő, addig bőven elég lehet éppen csak jelen lenni. (31)

Jelen vagyok, ahol ti is jelen vagytok. Beleveszek abba, amibe ti is belevesztek. Ha bevennétek magatok közé, ti ugyan mivel kecsegtetnétek? – kérdezte Pilla egyszerre valamennyi moccanatlanul moccanó sárkánytól. Nem moccan a tested, de ettôl is csak megnyugszol a saját nyugalmadban, ahogy a nyugalmadban is éppen csak eggyé válsz a sötétséggel – válaszolta az egyik sárkány moccanatlan testtel és behunyt szemmel. A világ is csak rád nyílik, ahogy a szemed is lecsukódik. És ahogy a szemed lezárul, a világ van annyira képtelen, hogy közben ugyan képeket hagyjon benned maga után – folytatta. Moccansz, ahogy egy kô gördül. Nem moccansz, ahogy egy kôszál sem moccan. Fekszel, felállsz, lépsz. Szemet vetsz, szemet hunysz, óva intesz, tisztára szûrsz, de közben téged is tisztára szûrnek. Szemen szedsz, ragyogsz, de közben neked is ragyognak – mondta egy másik sárkány, akinek az utolsó szavak elsuttogása jutott, hogy láthatatlanul is csak maga legyen a fény.

(32)

Ahogy a sárkányok behunyt szemmel elmormolt szavai körülvették, úgy vette körül Pillát idővel a víz is. Levette a ruháit, s belegázolt a tó mozdulatlan vizébe. Sötét elem volt a levegő, melyben meztelen alakja kirajzolódott, és sötét elem

206

hébe-korba

volt a víz, melybe belemerült, hogy a tó életre keljen. Hogy a láthatóvá tett áramlásnak egyszerre csak forrása legyen. Pilla volt a forrás. Körülötte siklott az áramlás. Mozgás költözött a víz tükrére. Hullámok siklottak a part fövenyére. Lassan úszott, inkább csak ringatózott. Épp csak annyi mozdulatot tett, hogy fenn maradjon a vízen. Pilla szinte észrevétlen könnyedséggel siklott a barlangi tó tőle megfodrozódó vizén, és beláthatatlan távolságra került attól, ami éppen történt vele. Éppen úgy tett hát, ahogyan én tettem, amikor a drágakövek delejes erejű fényei közt halásztam. S amikor Göncös átvette a körülötte életre kelt kövek lüktetésének ritmusát. Ő is boldog volt, ahogyan mi is boldogok voltunk. És amit érzett, annak nem volt se eleje, se vége. S ha így esett, ahogy ő is megesett, egyszerre csak eljött a megfelelő pillanat. Anélkül, hogy észrevette volna. De a sárkányok azért észrevették. Az vagy, ami történik veled. Az van, amit érzel – szólalt meg csendben az egyik sárkány. Csak az egyik sárkány mondta, amit mondott, de Pilla úgy érezte, mindenhonnan, mindegyik sárkány torkából zúgnak és zsongnak felé a szavak. A tündér továbbra is távol volt attól, ami történt vele, de még abban a távolságban is, ahol éppen elidőzött, minden gond nélkül utat talált hozzá a sárkányok üzente gondolat. Nem volt kérdés és nem volt válasz. Mégis eldőlt minden. Élt a sárkányok gondolata, mert benne is erő szaladt. De Pillában is új életre kelt a gondolat, mert benne is erő szaladt. A gondolat gondolattá lett, a gondolatokból gondolatok lettek. Erre aztán álomba fordult az álom: Pilla átadta a teremtés álmát a sárkányoknak, ahogy a sárkányok is átadták neki a teremtés álmát. Amikor eljött a pillanat, társak lettek hát a vágyakozásban és a várakozásban. Pilla egy idő után kilépett a tó vizéből, s aztán alakot váltott, hogy a színre ő is csak szín legyen. Felhő lett belőle. A vakító fehéren tündöklő felhő lassan siklott és remegett a barlang sötétjében, majd sorban átszelte mind a kilenc sárkány testét. Végül a part menti szikla felé indult útnak, ahol a rejtező Nap köré fonódott, hogy egy ideig együtt világítson a gömb parazsának narancssárgán derengő fénye és a körülötte felhabosodó felhő fehér ragyogása. Aztán áttűntek egymásba a színek. A parázs narancssárgán izzott, de a felhő vöröses fénybe borult. A sárkányok nem mozdultak, de egyszerre csak hófehéren kavargó lángokat fújtak. Egyszerre mindannyian.240 Aztán Pilla újra testet öltött. Még mindig meztelen volt.

207

Érzem, hogyan gomolyog a felhô. Érzem, honnan tör elô a fehér láng – mondta egyszerre valamennyi sárkánynak. Aztán tűnődően, lassan és szépen belebújt a ruhájába, majd visszaúszott oda, ahol mi vártunk rá a kürtőkön túl, nem minden részvét nélkül, de részt ugyan semmiben sem véve, holott ugyan csak a saját jelenlétünkbe veszve. Jelen voltam, de egyszer még részt is veszek – mondta nekünk Pilla, mert mindent megértett, amit a sárkányok is megértettek, mert a jelenlétével tüntethetett ott, ahol a sárkányok várakozása is csak a jelenlétével tüntetett. (33)

A hírnök jön és integet. Hírek már rég nincsenek – hozta szóba néha Pilla azt, amit a sárkányok várakozását látva látott. Rég nem háború, rég nem béke. Felizzik a vágy villamosszéke 241 – mondtam néha Pillának. Látatlanban is igazat adva neki.

(34)

Ez a víz táplálja a Világ Zengô Ezüsttavát? – kérdeztem az arany kakastaréjt ott, ahol az elfolyó áradat partja szakadt, s ahol a part szakadásába magam is beleszakadtam, amikor Pillába lelket fújtam, hogy felhővé gomolygó útjára bocsássam. Igen – felelte a taréj, mert akkor már ő is jelen volt a saját részvételében. Vessétek bele magatokat, ha készek vagytok a zendülésre – tette hozzá, amikor volt már annyira szemen szedve és tisztára szűrve, hogy magát is beleszűrje és beleszórja a jelenlétével vétlenül is csak kivett részbe.

(35)

Megosztottak minket a kövek, de azzal is csak erőt adtak nekünk, hogy maguknak is erőt gyűjtettek velünk. Tudván tudva, hogy az örökre elnyugvó kövek s a boldog álmok szédületében ringatózó kövek egyformán zendülni lesznek rendelve az Ég alatt, ha eljönnek az Ég alá, akik arra hivatottak, hogy a puszta jelenlétükkel is csak zendülést szítsanak. Zendülést szítsanak ott, ahol az óriások és tündérek testéből kővé vált kövek nyugszanak és álmodoznak. Mert a kövek felzendülése a kövek gördülése. Ez a Föld Zenéje. S a kövek felszabadulása a kövek repülése. Ez az Ég Zenéje. S ha az Ég Zenéje szól, megint minden egyre megy. Magasba emelkednek a tűzokádó sárkányok, felhővé gomolyognak, aztán forgószéllé kerekednek a garabonciások, villámként ékeskednek a tündérek, és gyémántok fényétől lelkesítve repülnek az égi kövek. Hogy az Ég Zenéjében táncba szólítsák egymást az álmok. Hogy kezdetét vegye az Ég alatti összeomlásban sokáig eltemetett álmok viaskodása. Ami úgy veszi kezdetét, hogy nem találja az elejét. S úgy folytatódik, hogy vége sem szakadt soha.

208

Eljön az idô, amikor részt kell venni, de amíg nem ilyen idôk járnak, addig bizony elég csak jelen lenni

Összekötöttük magunkkal az Eget és a Földet, összekötöttük magunkkal a felszínt és a mélyet, összekötöttük magunkkal a láthatót és a láthatatlant. Most kell hát zendülést szítani a kövek között – állapítottam meg, hogy ezzel újfent összekössem a magunk útját a lidércek útjával, s hogy a jelenlétemmel tüntetve vegyem be magam abba a királyságba, ahol a szédület az udvartartásom. A zuhanás a királyságom. A gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsem. A felhők vonulása az egyre csak tékozolt örökségem. Átbuktam a fejemen. Nem egyszer, de nem is kétszer. Azt akartam, hogy a szédület legyen az udvartartásom, hagytam hát, hogy folyton-folyvást a hetvenhét forgás próbája emésszen. Ahogy én átbuktam a fejemen, úgy buktak utánam a többiek is. A föld hét csínjának rejtekében, a föld alatt áradó folyók erejében s a sötétben világló őrparázs igézetében forogta ki magát rajtunk a zendülés minden tisztára szűrt átváltozása. S ahogy az Ég alatt minden újra elringatott kő is egyre csak perdült és fordult szanaszét gördülve a maga újonnan álmodott álmában, úgy telt ki rajtunk is mind a hetvenhét forgás örvénye. Minden forgás egy átváltozás volt, de nem

209

(36)

maradt meg bennünk más, csak az utolsó átváltozás. Ha ágról szakadtunk, az Ég Köveivel is alkut kötöttünk. S ahogy a tudás fétisére vadásztunk, esztelen szikrákat szórt a szemünk, mert mégiscsak olyan útra keltünk, ahol egyszer még bárki sárkányszárnyakat bűvölhet magára, ha éppen a szertelenül is széles kedve úgy kívánja.242 Ahogy változások teltek ki rajtunk, váltig csak pásztorok voltunk. S mert a kövek álmában gördültünk, végig együtt maradt a nyájunk. Pilla felhők foszlányaiba kapaszkodva gyúrt magának örvénylőnél örvénylőbben gomolygó egeket. Göncös a kövek koccanásába kócolódott, hogy a szellemek érces koppanásaiban olvasson. Én a drágakövek fényébe feledkeztem, hogy velem együtt is csak a szédült ragyogás tobzódjon. S forgás közben egyszerre csak már köztünk örvénylettek a bolygó lidércek is, mert ők is csak pásztorok voltak. Porszemeket legeltettek a hosszú út porában, s káprázatos vesztükbe menve mentek veszendőbe a sárba dagasztott kövek sárban dagadó álmaiban. (37)

Amikor kitelt rajtunk a hetvenhetedik forgás szédülete, zuhanás lett a királyságom, s velem tartott minden ágról szakadt falevél, aki csak az én udvaraimban udvarolt, hogy az égi gyémántjaim gyönyörű lángolásával lángoljon. S ahogy a tűz útja beleáradt a víz útjába, mi szépen fejest ugrottunk a föld alatt áradó folyóba. Épp eléggé feketék voltunk ahhoz, hogy ezt megtegyük – éppúgy, mint a néptelen rengetegre rászakadó csillagtalan éj. Épp eléggé elborultak voltunk ahhoz, hogy ezt megtegyük – éppúgy, mint a kocsmaasztalon borpatakok közt heverő pohár. Épp eléggé szédültek voltunk ahhoz, hogy ezt megtegyük – éppúgy, mint a kikötőben horgonyzó hajók közt rakoncátlankodó örvény. Jelen voltunk. Hogy aztán részt is vegyünk a dolgok változó változásában, ahogy a pillangó álmában álmodó vándor vesz részt a pillangóról megálmodott álmokban, melyek az emberükre is csak úgy akadnak, hogy közben maguk is pillangóként adják át magukat a pillanatnak. De annak is csak azon is túl, még a túlonnan is túl, hogy már ütötte a kő, ette a fene, csípte a csóka, bánta a kánya, de így is csak a lelkünk bánkódása lelkedzett rajta.

(38)

Ahogy a felszín felé ragadt bennünket az áramlás, egyre erőteljesebben zsongott és zsibongott felénk az ezüsttó örökön örökké tartó zengése. Így aztán hamar fel is bukkantunk a Világ Zengő Ezüsttavának éppen általunk felvert hullámaiban. Olyan zengés szökött körénk erre, amelynek még soha nem mutatta párját a Föld Zenéje. Olyan egyenletesen áradó volt, mint a tenger hullámainak zúgása,

210

hébe-korba

s éppen olyan megnyugtató is volt a hatása. Partra léptünk, s rögvest nyomokat hagytunk az ezüsttó partjához simuló ezüstös homokfövenyen. Átváltozol és átváltozott a táj – nézett rám Pilla, mert nála jobban senki nem tudta, milyen az, amikor látomás szakad rád az égből. Tejfehér köd száll le rád – merült el az emlékeiben Göncös, mert ő is csak átlépte a határt. Ez lesz az a nap, ha ez az az év – kerültem elő az idő fodrai közül, mert elhagytam a vizet és sasként csaptam le rá. A legutolsó állomás 243 – mondta az arany kakastaréj. S a kakastaréj derűsen röppenő szavára a magasból rögtön megfelelt egy derűsen röppenő madárdal. Felkaptuk a fejünket, s a part menti ritkás liget lombjain átszökő tekintetünk ámulva fedezte fel, hogy a tó partjától nem messze éppen az égig ér az a fa, amelynek ágairól a madárdal is felénk röppent. A Világ Szépen Szóló Aranymadarának hangját halljátok. A Világ Zengô Arany Nyárfáját látjátok – mondta a kakastaréj, mintha csak azt mondta volna, hogy a tarisznyánk szájával elnyelt hét világ akkor éppen bennünket is elnyelt volna. Az egyik csodálatos zengés a másikat táplálja. A Világ Zengô Ezüsttavának hullámzása is csak a Világ Zengô Arany Nyárfájának susogását játssza 244 – folytatta. Akkor a lidércek is erre járhatnak? – kérdezte Göncös. Kettô az álom, de egyetlen a teremtés – szólalt meg Kece, hogy neki is csak a jelenléte legyen a részvétele. Egyetlen teremtésben egyetlen a zengés – tette hozzá Pőre, hogy jelezze, újra együtt mehetünk hát élesztőfűvel simogatni, ami széthullott és összeomlott. Mehetünk markunkban elmorzsolt földet szórni. Mehetünk sarat dagasztani s a szélbe port hinteni. Tündér táncát idézve hagyni, hogy szabadon végiggördüljön a föld színén az, aminek még érdes az éle. S hagyni, hogy szabadon égesse szilárd formába a tűz azt, amiben még alaktalan a sár. Hogy megint csak bennünk szakadjon tovább, amikor kövek ragyogásában halászik a Gyémántokban Lángoló. Amikor gyémántok kopogásában forgolódik a Kövekkel Gördülő. Amikor sivatag porában legeltet porszemet a Veszendőséget Fájlaló. Amikor hegyek ormán téríti magához az ég foszlányait a Felhőkkel Táncoló. Amikor a négy anyaszélnek suhintott pálcából szökik elő a Kakastaréjban Aranyló.

211

(39)

(40)

Zendülést akarok szítani a kövek között. A zengô hangok pásztora akarok lenni – mondtam, mert úgy éreztem, csakis azért jutottam el a Világ Zengő Ezüsttavának ezüstös partjára, hogy ezt végre kimondhassam. A régi nyájad mellett megférhet az új nyáj is – mondta biztatóan az arany kakastaréj. Fogadd magadhoz az új nyájadat – bátorított. Mit kell ahhoz tenni, hogy a zengô hangok pásztora lehessek? El kell igazítani valamit a zengés otthonában. Tereld el magadtól minden gondodat. Tereld magadhoz a zengô hangokat. Aztán hagyd, hogy magadat saját magad nyomára vezesd. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elô, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk 245 – adta meg a végső lökést a taréj, a zendülőket annak tudásával is szépen eligazítva, hogy hol vagy akkor, ha a zengés otthonába térsz. S hol vagy akkor, ha valahová éppen a halál ellen bujdosva mész.

Hogy ami halált felraksz délig, estig mind leomoljon. Hogy ami halált felraksz reggelig, délre mind leomoljon. Hogy aki zengô hangok közt, boldogan él, soha meg ne haljon.

212

hĂŠbe-korba

213

Ha Lovas vagyok, a lovammal a víz partján, de

még a part sekély vizében feltornyozott kövek között is szépen ellépegetek. S ahogy a kövek imbolygó tornyai közt járok, a nehezet ezzel is csak a könnyűre segítem, hogy a könnyű örökségét a nehéz örökségébe fejtsem, akárki akárhogyan is perlekedjen. Mert ha van egy örökséged, azt magadban váltig meg kell őrizned, nem törődve azzal, hogy ami benned él, éppen ugyan hol látott napvilágot, mert ami új életre kel, azt te is csak újonnan éled meg. Ha emlékszel rá, mi honnan dereng fel benned, azt akár szóvá is teheted, de ha nem emlékszel, éppen arra is lehet mentséged. Mert bármilyen örökséged volna is, végső soron csakis az lehet a mérce, hogy te bizony jól sáfárkodsz-e vele. Ha egy régi szöveg foszlányai közé új riffet hasítasz, azzal a dalnak máris egy új öltözet ruhát kanyarítasz. De ha a földön dadogó dallamot az égbe emeled, 246

214

azzal magadat már le is mezteleníted. Aztán már a te igazságod is lehet olyan pőre igazság, hogy vele szálljon az ének szájról szájra. De ha szállhat, szállhat akár azért, mert olyan varázslatos, hogy egy másik szájra is rögtön át kell költöznie. Szállhat viszont akár azért is, mert olyan lényegtelen, hogy aki énekli, annak akár oda sem kell rá figyelnie. A tenger partján imbolygó kövek közt rúgtatva egyszer aztán én is egy ilyen udvarban jártam, de ezt az utamat bizony egy percig meg nem bántam. Ilyen udvarban ugyanis már csak azért sem árthat egy lovasnak megfordulni, hogy a paripa dobogásával együtt ágaskodva maga is csak hallva hallhassa: ha súlytalanul könnyű szövegdarabkák röpködnek ide-oda, a nehéz ezzel csak a könnyűre nehezedik, ahogy a súlyosan szárnyaló riffek a könnyű örökségét a nehéz örökségébe fejtik. Hogy tudván tudhassa, azért a szavak szárnyalásától sem kell mindig mindent elvárnia, mert néha az artikulálatlan sóhajoknak és sikolyoknak is volna mit mondania. Szavak nélkül, de nem súly nélkül. Súlyos riffekkel, de nem ám az egekből alázuhanó dobverők utánozhatatlanul nehéz ütései nélkül. Tompán puffanó, mázsásan dobbanó ütésekkel, de nem ám a hegy torkának kinyitása nélkül. Mert ha a Beszélő Hegy szavainak morajlása éppen egy emberi torokba plántálva tör elő, hogy aztán szélfúvásként süvítsen, akkor a szavak értelmét akár el is feledheted. Csak a szédület örvényét kell magadon érezned. Akármilyen szóval. Minden más szó helyett. Bármiféle szó nélkül. Nem ám szóról szóra, hanem inkább hangról hangra. De nem is ám hangról hangra, hanem aztán az egyik túlvilági morajról egy másik túlvilág másik morajára hangolva. S ahogy te hangolsz, rögtön téged is felhangolnak. Hetykén kivágott, kipengetett riff zúg elő, miután pár pillanatra azért egy hetyke nevetés is kihallatszik 247

215

a gitár hangja elé, amely úgy hetyke, hogy talán kissé kötekedő is, mintha férfi készülne kakaskodni egy férfival, kihívóra lesve, kósza kis virtuskodásra várva. De a kötözködésnek nincsen ám kiszemeltje – ráadásul ezek a büszke futamok sokkal inkább csalogatják azt, aki nő létére is volna ám annyira virtusra termett, hogy egy ilyen kötekedéssel magát valahogyan lekötelezze. Nem tudva, hogy az, ami eleinte büszkén pompázik előtte, kisvártatva pompás marad ugyan, de a pompázatosságában már egyre révültebben lidérces szédületek szédelegnek majd. Nem tart sokáig az áltatás, bő egy perc, s rögtön a második refrén után máris jön a szárnyalás és a bolyongás, hogy legyen annyira lidérces ez az udvarlás, hogy a lidérces tünemények három virtusához rögtön legalább három lélek is elbolyongjon. Hogy jöjjenek szárnyra kapni. Hogy jöjjenek a test hajlandóságával kápráztatni. Hogy jöjjenek ködök mögé bújt kincseket keresni. Hogy jöjjenek a föld szomorúságát siratni. Hogy jöjjenek a test kéjeit lakmározni. Hogy jöjjenek a szenvedély tüzében elenyészni. Mert ha szaporán koccan a cin, erdők mélyéről koppan a bőr, dob vezényszavára szakad fel a mélyből a sikoly, akkor minden artikulálatlan kiáltás úgy húz el benned jobbról balra és balról jobbra, hogy ezzel is csak szebbnél szebben lebeg és foszladozik a világ fölött a kellően elvarázsolt szédület összes szétesett elborulása. De ez is csak annak az előjátéka, hogy egyszerre csak a magas egekből zuhanjon alá a bőrökre a mennyeknél is súlyosabb dobverők minden kérlelhetetlenül kimért csapása. Mert van ebben az udvarban egy dobos, aki nem úgy dobrokol, ahogy az én paripám toporzékol, hanem a dobverőit úgy zúdítja le az űrből, mintha minden, a bőröket megremegtető ütése olyan lenne, mint egy üstökös mindent a föld színéig romboló, a földet alapjaiban megrengető érkezése. S alig telik el másfél perc ebből a lidérces bolyongásból, az izzó parázson máris úgy járhatsz, hogy a bőrö-

216

ket eszeveszett erővel megsorozzák, de még a pszichedélia ködéből kitépett húrokba is belecsapnak. De nem ám azzal, hogy a parázs fölött kószáló ködöket eloszlassák, hanem inkább azzal a minden elszánás nélkül is elszánt szándékkal, hogy őket felkavarják, színekkel beborítsák, áldott és átkozott lelkek földöntúli hancúrozásával is kiadósan megszalasszák. Hogy szökjenek azok a lelkek a gitár nyakáról előcirógatva. Hogy szökjenek azok a lelkek a basszus mélyen kongó lüktetésével megbolondítva. Hogy szökjenek azok a lelkek a rock legmegszállottabban a bőröket püfölő dobosának kezétől űzve-hajtva. Szöknek is, űznek is, de még hajtanak is. Marad a cin finom cincogása, de már szinte királyi fenevad elevenen lenyúzott bőre dobban, ahogy a dob rajta is csak elcsattan, s ebbe a harsogóan eleven ütembe dördül bele fémesen csikordulva, de közben a húr pengésének játékát is magáénak tudva a röviden kicifrázott szóló. Ugyanolyan hetykén, ahogy a riff szólt, de még szebben áltatva és szárnyalva, mert ilyen ám az, ha úgy rögtönzöl, ha már a hangnemen kívül semmi sem tart fogva. Aztán jön a harmadik refrén, de ahogy az kicseng, úgy jó négy perc múltán egyszerre csak kitárul az űr, de ezt is csak azért teszi, hogy legyen aztán mivel feltölteni. Visszhangzóan terül szét a sikoly, darabokra bomlik a sikoly, minden maradék levegőjéből kifogy a sikoly, s van annyira elvetemült ez a bomlás és összeomlás, hogy még ebből is kibomoljon valami bontakozás. Akkordok szakadnak fel, úgy röppennek el, mintha csak tust húznának, hogy a riff suhanására üdvözüljenek, aztán megint csak vadul zakatol az űrt újra csak kitöltő riff. Hogy legyen, ami akkor is hetyke marad, ha előtte darabokra szakadt, elemeire foszlott, és éppen kibontakozni is csak a foszlányokra szaggatott sikolyok hangjára tudott. De ahogy hamvaiból újjászületve is csak hetyke marad, megint csak szépen áltat, hogy azért még legyen benned épp elég sóvárgás,

217

ami éppen a rád váró bolyongás úttalan útjára is váltig beléd nyilallik, mint a moccanatlanul moccanó tagjaidat kikezdő sajgás. Hogy máris mindent tudj arról, amit a pszichedelikus rock minden őrülete innentől kezdve évtizedeken át bejátszik — a nehezet ezzel is csak a könnyűre segítve, a könnyű örökségét a nehéz örökségébe fejtve, akárkivel akármeddig is perlekedve. Ha azt mondják erre, hogy hard rock, akkor erre azt mondom, hogy pszichedélia. Ha azt mondják, hogy túl nyers, túl darabos még a teste ahhoz, hogy képzelt képek képzelt keretei közé máris elrepüljön, azt mondom erre, hogy éppen a maga képtelen csiszolatlansága az ő csiszoltsága. S hogy tud ám repülni — csak neked is szárnyat kell bontani hozzá, hogy repüljön. Mert áltat annyira, hogy te is szárnyat bonts. Bolyong annyira, hogy te is vele bolyongj. Szárnyal annyira, hogy te is vele szárnyalj. Lidérces már annyira, hogy te is vele kísérts, ahogy az utadon addig ő is csak szépen elkísér, míg magad is éppen csak a tündérek félelmes és varázsos muzsikájának égi és földi jussát keresnéd. De azzal az örökséggel én is örökséget hagyok ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

lidércek bolyongásának útja, maga a

s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

218

(41)

Hét nap és hét éjszaka tapostam az ezüsttó partját, s jártam körbe az arany nyárfa beláthatatlan magasságokba tornyosuló törzsét. Amikor elfáradtam, a Világ Szépen Szóló Aranymadarát hallgattam. Amikor magamra maradtam, előbbutóbb társakra akadtam. Mert az ezüsttó vizébe hulló minden csillag röpte itt is csak azt cifrázta, milyen is az, amikor kövek ragyogásában halászik a Gyémántokban Lángoló. Amikor gyémántok kopogásában forgolódik a Kövekkel Gördülő. Amikor kihalt pusztaság porában legeltet porszemeket a Veszendőséget Fájlaló. Amikor hegyek mélyén dobol éjt nappallá téve az Éjszakát Felajzó. Amikor tetejetlen fa mélybe vesző gyökerei fölött emel ködpalotát a Felhőkkel Táncoló. Voltam annyira göncös, gubancos és kacifántos, hogy itt is azt lássam: Gubancos a Gyémántokban Lángoló. Hogy ő lángoljon tovább, ha a Nap aranyszőrű ménese épp semmilyen tüzet nem fújtat. Láttam, hogy itt is Göncös a Kövekkel Gördülő. Ő robajlott tovább, ha a Nap aranyszőrű ménese már nem toporzékolt. Láttam, hogy itt is Kece a Veszendőséget Fájlaló. Ő motozott tovább a veszendőség porában, amikor a Nap aranyszőrű ménese már messzire elporzott. Láttam, hogy itt is Pőre az Éjszakát Felajzó. Az ő izmai játszottak tovább a testével összeérő testeken, ha a Nap ménese annyira kihajtotta magát, hogy már a csillagok közt is csak tündérharmat játszott a sörénye aranyán. Láttam, hogy itt is Pilla a Felhőkkel Táncoló. Az ő táncával megbűvölt felhők között suhant tovább az Ég alatt a Nap aranyszőrű ménese, amikor a parázzsal eltelve már éppen a sárkányok teje után járt. Akikkel összeakadtam, ők is a zengő hangok terelését tanulták, amíg hét nap és hét éjszaka volt a világ. Ahogy aztán letelt a tanulóidőnk, magunk is eligazítottunk valamit a zengő világ zengő hangjai között. Minden úgy volt, ahogy lenni szokott s ahogy lennie kellett. Mert a kövek tudományával tudós garabonciások az ezüsttó vizének hullámait igazítják el a parti sziklák körül, mióta csak világ a világ. Mert a tüzek lobogásával tudós lidércek az arany nyárfa leveleit igazítják hozzá a szél fújásához, mióta csak világ a világ. Mert az álmokkal álmodó erdei tündérek a szépen szóló aranymadár énekét mintázzák bele az égig érő fa körül gomolygó felhőkbe, mióta csak világ a világ. Önmagunkból léptünk elő, s mi magunk éppen a másik nyomán voltunk, amíg saját magunk nyomtalan nyomába nem értünk. S aztán magunkba vesztünk, hogy saját magunkkal is cserélhessünk, amíg dolgunk végeztével megint dolgunk nem végezhetjük. Én vagyok a világ vándora – mondtam hát magamnak. Hát te ki vagy? – kérdeztem magamtól.

220

hébe-korba

Én vagyok a Zengô Hangok Pásztora – mondtam magamnak. Nem cserélnél velem? 248 – kérdeztem magamtól. De igen – válaszoltam magamnak. Attól fogva aztán én lettem a Zengő Hangok Pásztora, s az én rejtekemben rejtőzött a Világ Vándora, aki maga sem volt más, mint az Ég Köveinek pásztora, amíg ugyan ágról nem szakadt té és tova. S attól fogva így tettek a többiek is, hogy így legyenek ők is, amíg nekik is csak a világ vándora rejtőzik a saját magukban saját magukból elfészkelődött fészkek szépen szóló rejtekében. Tudjátok a köveket, s tudjátok a zengést – állapította meg az arany kakastaréj, amint a tanulóidőnket letöltve magunkkal hivatalt cseréltünk, s magunkban a Zengő Hangok Pásztorát is jól elbújtatva szépen elébe álltunk. Erre aranydiót és gyémántdiót vettünk elő a tarisznyánkból, hogy a bennünk elterelgetett zengés mellől rögtön az árkok morajlását és a tündérek rejtekének csengését is kihallhassuk. S ahogy diók héjából kiszökve megint csak kiterebélyesedett nekünk a Föld Zenéje, ami a mélyből szólt, azt is magunkhoz hívtuk, de ami a magasból szólt, azt is csak magunkhoz vontuk. S ahogy a miénk lett a Föld Zenéje, ki is nyílt nekünk a hegy diók héjában öblösödő torka. Meghallgattuk, mit oszt meg velünk a Beszélő Hegy, s amit velünk megosztottak, azt mi is megosztottuk egymással. Ezüsttó elôttem, szépen szóló zengés bennem, kövek álma elôttem, mi kell még? – kérdeztem a Beszélő Hegytől. Arany Nyárfa elôttem, szépen szóló zengés bennem, kövek álma elôttem, mi kell még? – kérdezte Göncös is a Beszélő Hegytől. Te mit tudsz? – kérdeztem aztán, miután magamba fordulva magam is szépen meghallgattam a hegy szavát. Én azt tudom, hogy már együtt vannak azok, akik zengô és zendülô lelket fújhatnak az összerakott kövekbe. Hogy ne omoljanak le se reggelre, se délre – válaszolta. És te mit tudsz? – kérdezte aztán Göncös is tőlem. Én azt tudom, hogy most kell megszületniük azoknak, akik összerakhatják a köveket. Hogy legyen minek elkerülnie az összeomlást – feleltem. Kôlánya Tündérnek? – kérdezte, mert máris helye támadt benne az utazó lélek szédületének. Bólintottam. Kôfia Óriásnak? – tette fel az újabb kérdést. Erre már Kece bólintott. Mert helye támadt benne a csillagokkal szemező álmok tüzének.

221

(42)

Ahogy ti testvérek vagytok az ágról szakadók zuhanásában, úgy lesznek testvérek Kôlánya Tündér és Kôfia Óriás a kövek zengésében – mondta erre az arany kakastaréj a saját magában elfészkelődött fészkek szépen szóló rejtekében. Amint ezt meghallottam, tengernek feneke lett az én vetett ágyam, Tengernek színe lett az én takaróm. Égi madárkák lettek az én éneklőim.

Hogy látva lássam, amit látva láthatok. Hogy két kôhengergetô is belekap még a tengerig szakadó örvénybe. Hogy öt álomtekergô is virágot léphet még az aranyos égbe. Hogy álmok vájnak gyógyító barázdát az Árkok Földjén a sziklák minden mélyen sajgó sebébe.

222

mo r é n a

202

Vö.: Blackbird – Jeff Beck You Had It Coming címû albumának kilencedik száma

203

Vö.: Kontroll Csoport: A rock and roll egy állat (szöveg: Müller Péter Iván); Európa Kiadó: Mocskos idôk 204

Vö.: Európa Kiadó: Mocskos idôk

205

Vö.: Lao-ce: 8. Ahogy Lao-ce kijelenti, hogy a víz az úthoz hasonló, semmi sem tartja vissza attól, hogy szavakba foglalja a parancsot. A parancsot, hogy az élet a földet kövesse, a szív a bensô mélyet kövesse, a barátság az emberit kövesse, a beszéd a valót kövesse, az uralom a rendet kövesse, a szolgálat a lehetôt kövesse, a tett pedig a kellô idôt kövesse – hiszen így lesz a legfôbb jó a vízhez hasonló: mindennek hasznos, de éppen ugyan nem harcos. 206

Vö.: Lie-ce: I/5.

207

Vö.: Csuang-ce: II/1.

208

Vö.: Lao-ce: 5. Lao-ce úgy látja és láttatja, hogy az ég és a föld közötti tér is csak olyan, mint a fújtató: üres és nem szakad be, mozog és egyre több száll belôle. Kell rá szó ezernyi, de mégis jobb némán, befelé figyelni. 209

Vö.: The Song Remains the Same - a Led Zeppelin The Song Remains the Same címû soundtrack live albumának harmadik száma 210

Vö.: More Than Ever – a Bedhead Transaction De Novo címû albumána második száma

211

Vö.: József Attila: Vas-színû égboltban…

212

Vö.: Fanyûvô, Vasgyúró, Hegyhengergetô (magyar népmese). A Föld köldökénél tátongó, az alvilágba nyíló út megtalálásához az emberfeletti erejû szerzetek útjába kerülô, a frissen fôtt, még tûzforró vacsorára pályázó, hosszú szakállú, pöttömnyi emberke legyôzése segít hozzá. A több változatban élô mitológiai mese gyôztese Illyés Gyula gyûjteményében Fanyûvô néven, Arany László gyûjteményében Fehérlófia néven, Kriza János gyûjteményében pedig Tehéngyermek néven tûnik fel. A vesztes neve Illyésnél Hétrôfös, Aranynál Hétszünyû Kapanyányimonyók, Berze Nagy Jánosnál Kapanyelô Facika, ugyanô Krizánál pedig csupán egy néven nevezetlen „arasznyi emberke”. 213

Vö.: Tüzet viszek (magyar énekes gyermekjáték)

214

Vö.: Lao-ce: 39.

215

Vö.: Csuang-ce: II/3.

216

Vö.: A diákot erôvel királlyá teszik (magyar népmese). A hétszer kisütött cipót a lúdlábon forduló rézvár kapujára teszik ki a kurucos királyné tanácsát követve, amikor egy királyfiúnak nézett diák nekiindul a világba, hogy a hozzáadott királylánynak ugyan megmutassa, hol is volna az ô birodalma. A

224

mo r é n a

rézvár kapujába kitett cipó azt mondja a sárkánynak, hogy immár ô volna ott az ôrzô, s az ô engedelme nélkül oda már be senki nem mehet. Amikor a hétfejû sárkány kifaggatja, hogy miféle próbákat állott ki ahhoz, hogy az ôrzés méltóságát elnyerje, a cipó elbeszéli, mi mindent kellett kiállnia, amíg földbe vetett magból tüzes kemencében kisült kenyér nem lett. Ahogy ezt a sok-sok próbatételt mind-mind elmondja, a sárkány már tudja, hogy ô ezt ki nem állhatja, s olyan harag fogja el, hogy mérgében kihasad és elpusztul. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 217

Vö.: Lao-ce: 8.

218

Vö.: Lao-ce: 21.

219

Vö.: Lie-ce: V/16. Egy irdatlan erejû, kegyetlen és kiállhatatlan gazfickó, Ho Luan olthatatlan gyûlöletében megöli Csiu Ping Csangot. Fia, a heves, de gyengécske Laj Tan bosszút esküszik, de apja gyilkosa szemében ô csak annyi, mint valami csupasz madárfióka. Gyengeségét felmérve Laj Tan tanácsot kér, s arra jut, Vejbe kell mennie, ahol Kung Csou ôseinek birtokába került a Hszia-királyok kardja. Három kard – a Fényességtartó, az Árnyékörökös és az Éjjeltapasztaló – közül választhat magának, de rögtön a tudomására hozzák, hogy azokkal ölni ugyan nem lehet. Az Éjjeltapasztalót kéri, majd hét napig böjtöl és várakozik, mígnem kézhez nem veheti a fegyvert, amelyrôl akkor még azt is megtudhatja: Kung Csou tizenhárom emberöltô óta ôrzi kincseit, s addig azok úgy pihentek a hüvelyükben, hogy a pecsétjüket soha fel nem törték, s a világ folyásába soha be nem avatkoztak velük. A karddal a kezében Laj Tan aztán egyre Ho Luan nyomában jár, s amikor apja gyilkosa egyszer részegen egy ablak alatt alszik, a nyakától a derekáig háromszor végigsújt rajta. Ahogy aztán rájön, hogy ezzel a karddal tényleg lehetetlen gyilkolni, sóhajtozva hazatér. Ho Luan viszont mire felébred, fájlalja a torkát s hasogatni érzi a derekát – s a kard útjába került fiának is sajog minden porcikája. Nem tudják ugyan, hogy a világ folyásába be nem avatkozó kard csapásai érték utol ôket, de ahogy a bajukat egymás között kibeszélik, elfogja ôket a félsz, hogy az éjjel a házuknál a sötétséget megsuhogtató fickó valamilyen rontást hozhatott rájuk. 220

Vö.: Katalinka, szállj le (magyar gyermekmondóka)

221

Vö.: Csuang-ce: VI/1.

222

Vö.: Allen Ginsberg: Leples bitang (Orbán Ottó fordítása)

223

Vö.: Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina 4.

224

Vö.: Sentimental – a Porcupine Tree Fear Of A Blank Planet címû albumának negyedik száma

225

Vö.: Luna Moth Speaks – a Jex Thoth Totem címû albumának második száma

226

Vö.: Bíró János (magyar népmese). Miután Bíró János hivatalt cserél a király juhászával, mert a juhász elirigyli tôle, hogy a világ vándora lehet, a juhait egy olyan nagy fa alá terelgeti, hogy annak az árnyékában ellegelhetne háromszázezer juh is. Tüzet rak, szalonnát süt, el is szenderedik, s aztán arra ébred, hogy északról kerekedik egy fekete felhô – a kardja kiugrik a hüvelyébôl, s a talpán csapja, hogy a veszélyre fel is ugrassza. Jön is egy nagy hatfejû sárkány – azt megöli, s tôle elszerzi a réz világát,

225

mo r é n a

amelyhez a föld alatt, a hegy oldalában, egy nagy kô mögött talál utat. Ugyanígy szerzi el a tizenkétfejû sárkánytól az ezüstvilágot, a huszonnégyfejû sárkánytól pedig az aranyvilágot. A három fény három világában mindenütt talál egy táltos paripát s egy egész regiment katonát. A katonák királyuknak tisztelik, erre ô egy pálcával ennivalót varázsol nekik, s ahogy a seregei jóllaknak, a katonáknak csak annyi parancsot ad, hogy a részszôrû, az ezüstszôrû és az aranyszôrû paripát szemen szedett búzával etessék és szûrt vízzel itassák, egyebekben pedig a visszatértéig csakis a legnagyobb békességre és csendességre ügyeljenek. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 227

Vö.: Lao-ce: 16. A teljes üresség megvalósulásának értelmét Lao-ce abban látja, hogy ebben az állapotban szerinte a nyugalom is tisztán megmarad: minden a maga rendjén növekszik, s az örök áramlásban is szüntelen csak körbehalad. S ha ez így van, akkor minden virul, terem s a kezdethez visszatér szüntelen. A kezdethez visszatérés pedig nem más, mint béke. A béke nem más, mint az élet visszatérte. Az élet visszatérte nem más, mint állandóság. Az állandóság tudása pedig nem más, mint világosság – teszi hozzá, hogy ezzel is csak fényeket gyújtson, ahogy maga is csak a maga rendjén növekszik. 228

Vö.: Tündér Ilona és az aranyhajú fiú (magyar népmese). Van két aranyhajú gyermeke egy császárnak, de nem tud róluk, mert amíg háborúban járt, s a felesége megszülte neki ôket, kicserélték a két aranygyereket két kutyakölyökre. Erre ô elkeseredésében a feleségét kôfalba rakatta. A szerencsésen megmenekülô aranygyerekeket aztán egy 125 éves halász nevelte fel, s amikor ô meghalt, a testvérek egyedül éltek a halász házánál. Amikor kiderül, hogy a király gyermekeit mégsem veszejtették el, hanem élnek, a király szakácsnéja gonoszul ármánykodva Tündér Ilona kincseiért küldeti az aranyfiút. Küldi elôbb Tündér Ilona táltosáért, küldi aztán Tündér Ilona zenészeinek bandájáért, s küldi aztán Tündér Ilona Mindentudó Tükréért. Ahogy ezt az aranygyermek mind megszerezte, aztán már csak a táltos tanácsát követheti: szép köntösöket kínáló boltoslegény képében ragadja el magának a tündért, aki végül apjához, anyjához is visszavezeti a szerelmét. Kibontják a falból az anyját, darabokra vagdaltatják, sasoknak, hollóknak hányatják a szakácsné lányát, akit a császár az aranygyermekek anyja helyett feleségül vett. A császár hét nap, hét éjjel mulatságot tart, hogy újra visszakapta az övéit, a halászház elôtt pedig, ahová az aranygyermek Tündér Ilona kincseit hozta, hét kilométerre hallatszik a tündér aranyfájának aranyágát leszakasztva elcsalogatott banda hangjának és hangolásának szava. (Horger Antal gyûjteménye nyomán) 229

Vö.: Weöres Sándor–Pásztor Béla: A garabonciások énekeibôl, 5.

230

Vö.: Európa Kiadó: Tengerpart

231

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Tündérlány

232

Vö.: Csuang-ce: VII/5. Csengben élt egyszer egy Csi Hszien nevû léleklátó ember, s Lie Ce szinte megrészegült a tudásától, melynek a hírét mesterének, Hu Cének is elvitte abban a hiszemben, hogy a léleklátó mágus tudománya túltesz a mesterének tudományán. Hu mester elcsodálkozott Lie Ce lelkesedésén, s elhívatta magához a léleklátót, hogy hadd mutassa meg magát neki. Ahogy Hu mester elsô nap megmutatta magát a léleklátónak, ô azt mondta Lie Cének, hogy a tanítója haldoklik, már csak pár napja lehet hátra. A második nap is meglátogatták Hut, mire a mágus azt mondta, milyen szerencse, hogy Hu találkozott vele, mert meggyógyult, újra életerôs lett, hiszen a nyugvó mérleg képét mutatta. A harmadik napon a mágus csak annyit mondott, hogy a mester vonásai nem tiszták, nem tud bennük

226

mo r é n a

eligazodni. A negyedik napon Lie Ce és a léleklátó újra elmentek Hu Céhez, de a mágus alighogy belépett, máris fejvesztve menekülni kezdett. Hu Ce pedig szép sorban elmondta Lie Cének, hogy mikor mit mutatott fel magában, mire fel a léleklátó ember mindig másként viselkedhetett. Elsô nap a föld vonásait, második nap az ég alatt gazdagon termô földeket, harmadik nap a rejtélyes ürességet, negyedik nap pedig a határtalant, a céltalan kavargást mutatta meg neki, ezért látta ôt a léleklátó ember szél sodorta gaznak és elfolyó áradatnak, hogy aztán végül menekülôre fogja magát. Ezután Lie Ce is belátta, hogy még bele sem kezdett az igazi tanulásba. Visszavonult hát, s három évig nem ment az emberek közé. Kimûveltsége visszaváltozott egyszerûséggé, s ezután már magának éldegélt élete végéig – mint egy furcsa formájú kôdarab. 233

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Tündérlány

234

Vö.: URH: Van-e élet a Földön?

235

Vö.: Wen-ce: 31.

236

Vö.: Kontroll Csoport: Kicsinek látszol innen (szöveg: Müller Péter Iván)

237

Vö.: Süss ki, Nap (kárpátaljai magyar esôûzô, napcsalogató gyerekmondóka)

238

Vö.: Trabant: 1184 (szöveg: Vetô János)

239

Vö.: Trabant: Ragaszthatatlan (szöveg: Víg Mihály)

240

Vö.: Sunrise – a Dragontears Tambourine Freak Machine címû albumának második száma

241

Vö.: Európa Kiadó: Európa kiadó (Szöveg: Menyhárt Jenô)

242

Vö.: Neurotic: Sárkányszárnyak (szöveg: Pajor Tamás)

243

Vö.: Trabant: A Nap az apa

244

Vö.: Az aranytollú madár (magyar népmese)

245

Vö.: Csuang-ce: II/3.

246

Vö.: Whola Lotta Love – a Led Zeppelin II. címû album elsô száma, valamint Willie Dixon You Need Love címû száma. 247

Vö.: Arany János: Buda halála

248

Vö.: Bíró János (magyar népmese). Miután Bíró Jánosnak a tiszta-világtalan nyúl adta acélból kovácsolt kardja olyan szikrákat vet, hogy attól körülötte minden megvilágosodik, oldalára köti a kardot, és megy hetedhét ország ellen. Ahogy megy, az útszélen nyalka juhászlegényt lát: ahogy megismerkednek, az egyik azt mondja magáról: ô a király juhásza. A másik azt mondja magáról: ô a világnak

227

mo r é n a

vándora. A juhásznak megtetszik az a szó, amit magáról szólva Bíró János szólt. Bíró Jánosnak pedig megtetszik a juhász szép fehér, lobogós ingujja, bô gatyája, piros lajbija, sarkantyús csizmája. Ahogy ezzel tisztában lesznek, a juhász azt javasolja Bíró Jánosnak, hogy cseréljenek hivatalt, legyen Bíró János a király juhásza, s hadd legyen ô a világnak vándora. Ahogy a ruhájukat kicserélik, egymással minden tudnivalót meg is osztanak, de Bíró János a kardját azért megtartja magának, mert ô bizony annál alább sehogy sem adja, hogy kardos juhász legyen. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán)

228

mo r ĂŠ n a

229

Szegrol-végrol ...Ha ôk szó nélkül tanítottak, szó nélkül maradtunk mi is. Oktalan erôlködés és oktalan sürgölôdés nélkül nézve az áramlást s ezzel is csak birtoklás nélkül alkotva. Cselekedve, de nem ragaszkodva...

230

Ahogy a sziklaköveken felhabzott az ezüstös ár, úgy kergettem hullámot hullám után beljebb is, ahol az ezüsttó zengése még lágyan örvénylett, nem pedig már sziklákkal évôdve lebegett

Szédültem már annyira, hogy a tarisznyámba nyúljak az Ég egyik kövéért.

(1)

A kezembe vettem egy szédülten ragyogó gyémántot, hogy kérdőn nézzek rá. Ha akarat nélkül alkotva alkot az akaratod, az nem azt jelenti, hogy nem jössz, ha hívnak, és nem mégy, ha küldenek – mondta a gyémánt minden csiszolatlanságának minden élével. Nem is azt jelenti, hogy nem védekezel, ha támadnak, és nem cselekszel, ha cselekvésre biztatnak – árnyalta a képet, melyben eleve is ködök és árnyak rejlettek. De nem is azt jelenti, hogy helyben állsz és nem haladsz az áramlással 249 – mondta a moccanatlanság moccanása felé lendülő lendületet véve, de ezzel nekem is szépen lendületet kölcsönözve. A Világ Zengő Ezüsttavának partja volt hát az a hely, ahol haladnom adatott az áramlással, ha már egyszer a föld hét csínjának rejtekében, a föld alatt áradó folyók erejében s a sötétben világló Nap igézetében is kiforogta magát rajtunk a zendülés minden átváltozása, hogy kisugározzon ránk a Rejtett Ragyogást őrző sárkányok várakozásának minden tudománya. Ez is csak úgy esett hát, ahogy

231

(2)

bizony adta már magát úgy a világ, hogy egyszer fél világot beborító falevél alatt álmodtuk meg az ébredő kövek nyitatlanul is egymásba nyíló minden álmát. De ha adta: adja is – mondta Göncös, mert ő is át akarta már adni az álmok álmából álmodott ajándékait a köveknek. De ha volt: van is, meg lesz is – vágtam rá erre, mert álmok készültek álmokká lenni bennem is. Te mit tudsz? – kérdeztem hát Göncöst. Én azt tudom, hogyan kell megsokasodnunk ahhoz, hogy legyen elég dolgos kéz a kövek összerakásához. Hogy legyen elég szorgos lélek a kövek lelkébôl lelkedzéshez – mondta. És te mit tudsz? – kérdezte. Én azt tudom, hogyan kell a zendülés erejét a tündéri hatalom megszerzésére váltanunk – mondtam neki. (3)

A Világ Zengő Ezüsttavának partja lett hát az a hely, ahol nem volt már többé oktalan sürgés, hogy menjek, ha küldenek. Hogy cselekedjek, ha cselekvésre biztatnak, ha a Zengő Hangok Pásztora történetesen azt mondja a Világ Vándorának, hogy kívül tágasabb, de az a tágasság már kint is van ám annyira magas és mámoros, mintha éppen bent magasodna és mámorosodna. Ahogy a parton álltam, a Zengő Hangok Pásztoraként is csak együtt áramlottam az ezüsttó vizének hullámaival. Ahogy a parti sziklákhoz futottak, úgy törtem meg a hullámokat a nyájamból a partra kóborolt sziklakövekkel. Ahogy a sziklaköveken felhabzott az ezüstös ár, úgy kergettem hullámot hullám után beljebb is, ahol az ezüsttó zengése még lágyan örvénylett, nem pedig már sziklákkal évődve lebegett. Ahol a zengés szülte zendülés született, ott jött hát világra Kőlánya Tündér. Mert kapva kapnak a szájak a zendülni gördülő köveken. S ha kapva kap a száj, zendülni gördül a kő, s tündér szájában készül fürdeni egy ágról szakadt kincsőr nyújtotta kő. Én lettem hát az a kincsőr, akinek a tarisznyájából előkerült az égi kő. Pilla lett hát az a tündér, akinek szájában megtáltosodott az égi kő. Vetem magam kék szemre, zöld szemre. Adom magam ízekben ízesülni. Teszem magam szájakban elharapózni – mondtam, s azzal már rá is fújtam arra a kőre, melyet át is nyújtottam Pillának fogak kerítésén átszökkenni, nyelvek fürdőjében megmártózni, ezüsttó arany nyárfájának sóhajával sodortatni. Van teljesség és van hiányosság: ha zendülnek, így teljesednek ki és így omlanak össze a hangok. Nincs se teljesség, se hiányosság: ha nem zendülnek, némán így maradnak csorbítatlanok a hangok 250 – felelte Pilla, hogy a teremtésre hajló káoszt magáénak tudva is minden lehetőségben csak a rendet keresse.

232

szegrôl-végrôl

Aztán addig sóhajtott az arany nyárfa, addig harapózott a kő, hogy le is szállt az égig érő ágak közül egy felhő. Ahogy a felhő eloszlott, egy foszlánya még a tündér körül maradt. Ahogy aztán kitakarta magát a felhőfoszlány lepléből, máris Kőlánya Tündér játszott előtte az ezüsttó partján a Szépen Szóló Aranymadár énekében simára csiszolt kövekkel. Pőre lett az a lidérc, akinek a tarisznyájából előkerült a másik égi kő. Ahogy a követ elővette, máris bolygó tűzben fürösztötte, hogy mire átnyújtja, kék láng és vörös láng küzdelmének hevével hevítse.251 Ahogy a parton állt, a Zengő Hangok Pásztoraként ő is csak együtt zúgolódott az arany nyárfa leveleinek susogásával. Ahogy az égig érő nyárfa ágairól leperdült egy lehulló levél, úgy igazította hozzá a hulló levél zengését az ágakon rezgő levelek zengéséhez. Ahol a zengés szülte zendülés született, ott jött hát világra Kőfia Óriás is. Láss álmokat mind a vízig szárazon. Láss álmokat mind az éjig tündöklôn. Csak úgy tessék, hogy meg is essék – mondta, s azzal máris hűsen remegő tűzbe borította az előbb még tűzforróan izzó követ, melyet aztán át is nyújtott Pillának fogak kerítésén átszökkenni, nyelvek fürdőjében megmártózni, ezüsttó arany nyárfájának sóhajával sodortatni. Az égi kincsestárat megtöltik és mégsem dagad, kiöntik és mégsem apad. Nem tudjuk, honnan ered és hová folyik – ezért sem lehet más, mint rejtett ragyogás 252 – felelte Pilla, hogy a teremtésre hajló káoszt magáénak tudva a kövek esendőségében is csak a kiteljesedést keresse. Aztán addig sóhajtott az arany nyárfa, addig harapózott a kő, hogy le is szállt az égig érő ágak közül egy felhő. Ahogy a felhő eloszlott, egy foszlánya még a tündér körül maradt. Ahogy aztán kitakarta magát a felhőfoszlány lepléből, máris Kőfia Óriás játszott előtte az ezüsttó partján a Szépen Szóló Aranymadár énekében simára csiszolt kövekkel.

(4)

Ahogy a lidércekkel testvérek lettünk az ágról szakadók zuhanásában, úgy lettek hát testvérek Kőlánya Tündér és Kőfia Óriás a kövek zengésében. Mire ez megesett, megint csak időtlenek lettek az idők. Ha pedig így esett, hogy velük magunk is megessünk, hét év repült el velünk, de a kövek fiával és lányával is. Amíg mi óvtuk őket, az ételük szél volt, az italuk harmat lett. Ha világot láttak, párafelhőkön utaztak és sárkányháton szárnyaltak. Ha veszély kerülgette őket, a veszélyt ők is csak kinevették. Eget verdeső hullámok árjába bele nem fulladtak, ércet, követ megolvasztó, földeket, hegyeket megperzselő tűzvészben meg nem égtek.253

(5)

233

Mire letelt a hét év, Kőlánya Tündér aranyhajú álomtündér lett. Szólt a szőlő, mosolygott az alma, csengett barack, hacsak őt meglátta. Ott lakozott benne a tündérek álmokat bíró öröksége. Ott lakozott benne az égi kövek világot szédítő gördülése. Soha nem fogyott belőle a tűz, ha egy másik kővel összeszikrázott, de ha felfénylett, a tudása akkor is csak megállt a megismerhetetlen előtt, hogy szavak nélkül érveljen, ahogyan éppen a rejtett ragyogás csillog.254 Mire letelt a hét év, Kőfia Óriás gyöngyömadta hegyhengergető lett. Szólt a szőlő, mosolygott az alma, csengett barack, hacsak őt meglátta. Ott lakozott benne a tündérek álmokat bíró öröksége. Ott lakozott benne az égi kövek világot szédítő gördülése. Soha nem fogyott belőle a tűz, ha egy másik kővel összeszikrázott, de ha sziporkázott, akkor is csak szavak nélkül szólt, ahogyan a szürkülő szürkeségében is egyszerűvé egyszerűsödő kő simítja el a saját éleit.255 (6)

Kôlánya Tündér elôttem, szépen szóló zengés elôttem, kövek álma elôttem, mi kell még? – kérdeztem az arany kakastaréjtól, mire ennek a kérdésnek is eljött az ideje. Kôfia Óriás elôttem, szépen szóló zengés elôttem, kövek álma elôttem, mi kell még? – kérdezte Pőre is, ha már neki is eljött az ideje. Elôbb elvezetlek benneteket a Napnyugta Hídjáig, ahol aranylépcsô hajlik, szökik, tekeredik az égbe, de úgy, hogy mire felérsz rajta, hetvenhét forgást ad ki a tekergés egyvégtére. Ez lesz a tündéri hatalom megszerzésének útja. Ez az út ad majd nektek elég erôt az összeomlásnak véget vetni az Ég alatt. Aztán hömpölygô folyó szakad ki a híd alatt elfolyó patakból, s akkora örvény táncol rajta, hogy Kôfia Óriás és Kôlánya Tündér is csak kapva kapnak rajta. Mire hetvenhétszer pörgeti meg ôket az örvény, rajtuk is szépen kitelik a forgás. Ez az út lesz a kôfia és kôlánya szerzetek megsokasodásának útja. Hogy legyen elég dolgos kéz a kövek összerakásához. Hogy legyen elég szorgos lélek a kövek álmainak szétgörgetéséhez, ha már éppen akadt elég erôtök az összeomlás végére járnotok – járt mondandójának végére az arany kakastaréj.

(7)

Hogyan jutunk el a Napnyugta Hídjáig? – kérdeztem. Megkérjük Kôfia Óriást, hogy tegyen a kalapja karimájára minket, amíg feljebb kapaszkodik az arany nyárfa törzsén – mondta az arany kakastaréj. Kérünk téged, Kôfia Óriás – süvöltöttem fel a magasba, ahol az óriás feje is csak úgy ingott, ahogy az égig érő fa lombja rezgett. Az óriás lenézett ránk, bólintott s térdre ereszkedett. Nyitott tenyerét az ezüsttó partjára fektette, s ahogy fellépdeltünk a markába, kezét a magasba emelve óvatosan át is tessékelt minket a kalapja karimájára. Az arany kakas-

234

szegrôl-végrôl

Ez az út lesz a kôfia és kôlánya szerzetek megsokasodásának útja. Hogy legyen elég dolgos kéz a kövek összerakásához. Hogy legyen elég szorgos lélek a kövek lelkébôl lelkedzéshez

taréj az aranypálcám hegyébe szökött, s egy túlvilági út erejéig megint csak a tarisznyámba költözött, mi pedig megkapaszkodtunk a kalap szalagjában, majd ahogy az óriás útnak indult, mi is útnak indultunk hamarjában. Vele együtt éppen heten voltunk. Én utaztam a kalap jobbján. Ott kapaszkodott mellettem két tündér: Pilla és Kőlánya. A kalap túlfelén ott kapaszkodott Göncös és a két bolygó lidérc. Ahogy emelkedtünk, szebbnél szebb zengésekbe takart bennünket az arany nyárfa lombkoronája. Ahogy ágról ágra szálltunk, mintha csak madár lelke repesne bennünk, egy ideig még csak a sötétségbe vetett fényt az aranylevelek ragyogása. Aztán ahogy eltelt egy kis idő, a magas égbolt kékje is szépen kiszínezte az arany fényét, hogy jelet adjon arra, hogy most már az aranylevelek is Napba öltözködhetnek. Mi is Napba öltözködtünk, mígnem egyszerre csak a lemenő Nap vörösen izzó, lágyan simogató fényeiben is megfürödtünk. Akkor az óriás tenyerén termettünk, s ahogy onnan lependerültünk, máris a Napnyugta Hídja állt előttünk.

235

(8)

A híd fölött álltunk meg, s amerre a patak vize zúgott, mi is arra néztünk, hogy a hidat alaposan szemügyre vegyük. Suhintottam a négy anyaszélnek, hogy megint az arany kakastaréj vegye sorra, mi lehet még a teendőnk. Jól nézzétek meg a hidat, de még jobban nézzétek a patak vizét. Mert addig kell néznetek azt a rohanó vizet, amíg el nem fogy a félsz belôletek, hogy a sodrás tetejére lépjetek. Menjetek bátran a vízre. Bûvös patak ez: mihelyt rálépsz, mintha száraz mezôn mennél. De ahogy a patak közepére érsz s a híd felé mész, gyönyörû vízirózsákat látsz majd. Egyik szebb, csábítóbb lesz, mint a másik, de akárhogy tetszenek is azok a rózsák, le ne szakítsál belôlük egyet sem, mert a vesztedet okozzák. Ha egy rózsát is leszakítanál, azon nyomban hallá változnál, s menthetetlenül a víz sodrásába csobbannál 256 – mondta az arany kakastaréj. De ha a híd alá értek, akkor más dolgot kell véghezvinnetek – tette hozzá. Ha kôszáli szerzet vagy, a hídnál meg kell szorítanod Kôlánya Tündér kezét, de úgy ám, hogy gyengéden is metszô kézfogása egybôl három csepp véredet szakassza. Egyik cseppet rázd rá a Napnyugta Hídjának egyik lábára. A másikat hullajtsd a híd másik lábára. A harmadikat tedd a híd közepére – fordult hozzám és Göncöshöz. Mondd meg a vércseppeknek, hogy az lesz a dolguk, hogy egyre csak visszaszólítsanak, ha már a hosszú út porában sehol sem találod magadat – folytatta éppen hozzám szólva. – S mondd meg nekik, hogy neked pedig az lesz a dolgod, hogy tudván tudd, soha nem hiheted azt, hogy nincs már vesztenivalód. Mert ha ezt tudod, még mindig hallgatni tudsz a vér szavára. Még mindig odatalálhatsz, ahol a véred várja vissza a vér szavának pásztorát. Ha viszont bolygó lidérc vagy, a hídnál meg kell szorítanod Kôfia Óriás kezét, de éppen úgy ám, hogy a kézszorítása egybôl három csepp véredet szakassza. Egyik cseppet rázd rá a híd egyik lábára. A másikat hullajtsd a híd másik lábára. A harmadikat tedd a híd közepére – adott útmutatást Kecének és Pőrének is. Mondjátok meg a vércseppeknek, hogy az lesz a dolguk, hogy egyre csak visszaszólítsanak, ha már a hosszú út porában sehol sem találjátok magatokat – folytatta. – S mondjátok meg nekik, hogy nektek pedig az lesz a dolgotok, hogy tudván tudjátok, soha nem hihetitek azt, hogy nincs már vesztenivalótok. Mert ha ezt tudjátok, még mindig hallgatni tudtok a vér szavára. Még mindig odatalálhattok, ahol a véretek várja vissza a vér szavának pásztorát. Aztán várjátok meg a reggelt a Napnyugta Hídja alatt. Reggelre kelve pedig próbaképpen szólítsátok magatokhoz a vér szavát, hogy megfelel-e nektek a véretek, ha netán éppen ôt kérditek.

236

szegrôl-végrôl

A lidércekkel együtt mindent úgy tettünk, ahogyan a taréj tanácsolta. Amíg mi a patak vizén jártunk, Pilla a rét füvében évődött az ég felhőivel, Kőlánya Tündér a madarak énekével szépítkezett, Kőfia Óriás pedig az arcát álltó helyében is a bárányfelhők dunyhájára fektette s édesen aludt, hogy az arany nyárfán jártában megjárt irdatlan mélységeket és magasságokat is csak kipihenje. Ahogy a vízirózsák csábítását elkerültük s a patak vizét száraz lábbal megjártuk, a híd alól várakozóan néztünk a kőfia és kőlánya szerzetekre. Odajött hozzánk Kőlánya Tündér, s aztán kezet szorított velem is, Göncössel is. Kőkezének metsző éleivel három-három vércseppünket szakasztva, de a kezünket mégis gyengéden a kezébe fogva. Odajött Kőfia Óriás is, s aztán rettentő markát óvatosan kinyújtva, éppen csak az ujjai hegyével kezet szorított Kecével és Pőrével. Ettől az ujjukon három-három vércsepp nekik is kiütközött, de a szemükben nekik is, az óriásnak is mindvégig barátságos fény ragyogott. Ahogy ezzel megvoltunk, mind a négyen a Napnyugta Hídjára mentünk, hogy három-három vércseppünket az ujjunk hegyéről a híd két lábánál s a híd közepénél szép sorban elhintsük. Aztán arra a rétre húzódtunk, ahol a többiek vártak, s nyugovóra tértünk, hogy egyszer még mi is reggelre kelhessünk.

(9)

Amint megébredtünk és kinyújtóztunk, máris szóhoz jutottunk. Hogy aztán olyan szavakhoz jussunk, melyekkel a véreink helyettünk is megfelelhetnek.257 Megfelelhetnek, ha utánunk kutakodik az, ami egyszer már kővé vált, hogy élettelenné dermedjen, de attól még éppen úgy mocorog, mintha nyoma sem lenne benne a halálnak, hogy ettől is csak veszendőbe menjen minden álom. Minden álom. Mindenki álma. A teremtés álma. Az aranyos szegelet álma. A teljesség álma.

(10)

Ébredj, vérem, mert megvirradt – mondtam aztán reggel a Napnyugta Hídján pihenő egyik vércseppnek. Sûrû sötétség szakadjon, álomtalan alvás pusztuljon! – folytattam, hogy a véreim egymással is szót érthessenek. Aludtál, mint fekete föld – állapítottam meg, hogy a harmadik vércseppnek is jó reggelt kívánjak. Álmodj, mint kelô Nap sugara – álmodtam meg magam is, hogy minden vércsepp minden ébredésében rögtön új álmok is ébredjenek. Derülj, édes! Láss álmokat mind a vízig szárazon! – tette hozzá Göncös, hogy vér a vérrel feleseljen. Borulj, édes! Láss álmokat mind az éjig tündöklôn! – cifrázta meg ő is, hogy a vér a vérnek bizony csak úgy tessen, hogy valahogyan közben meg ne essen.

(11)

237

Köd elôttem, köd utánam: senki utánam ne mehessen

(12)

Rejts el engem a te rejtekedben – mondta valamelyikünk vére valamelyikünknek. Köd elôttem, köd utánam: senki se érhessen a nyomomba – feleltem, mert ha már egyszer ágról szakadtam, szét is hullottam. Köd elôttem, köd utánam: senki utánam ne mehessen – feleltem, mert ha széthullottam, egyben is maradtam. Köd elôttem, köd utánam: senki se láthassa, merre megyek – feleltem, mert ha ott van bennem a zuhanás, ott van bennem a szétszakadás. Ha ott van bennem a megmaradás, ott van bennem a szédület. Ha ott van bennem az átváltozás, ott van bennem a rejtőzködés is, amíg az innenső a túlonnanival össze nem ér, ahogy a dobolva dobrokoló égi paripa szőrén a tajték a tündérharmattal helyet nem cserél. Rejtem is, amíg csak rejthetem – mondta Göncös nekem is, de szintúgy a vércseppeknek is. Magam vagyok a rejtek, amely elrejt engem – feleltem neki is, de szintúgy a vércseppeknek is.

238

szegrôl-végrôl

Köd elôttem, köd utánam: senki se láthassa, merre megyek

Ha már egyszer idáig vagytok, akkor odáig is eljutottatok, hogy ezután mindig odatalálhattok, ahol a véred várja vissza a vér szavának pásztorát – mondta nekünk az arany kakastaréj, ahogy ezt mind végighallgatta. Hogy aztán ugyanezt mondja a lidércek testétől elbolyongó, de még ott is csak tűzről pattanó vércseppeknek is.

(13)

Aztán ha eligazítottátok magatok körül a vér szavát, adjatok jelet egymásnak. Ha meglesz a jel, mellyel egymásnak egymásról is csak egymást jelzitek, nézzétek meg a folyó áradását, hogy lássátok, hogy szakadnak a világba azok, akik sokasodni indulnak. Ahogy ezt végignéztétek s végigéltétek, szóljatok fel a magas égbe. Mondjátok azt, hogy nyíljon meg az út az aranylányhoz 258 – adta hírül az arany kakastaréj, hogy ideje van a forgásnak. Ahogy éppen ideje lenne a forgás szédületének is, ha két kőhengergető egyszer éppen az áradva áradó örvénybe is belekapna, aztán pedig öt álomtekergő egyszer éppen az égbe hajladozó aranylépcsőn is felmenne, s ott a hetedik ég magasában minden ébren álmodott álmával bátran egybekelne.

(14)

239

(15)

Ahogy aztán az aranylépcső elénk magasodott, rögtön a patak is megáradt. Felmentünk a lépcsőn rögtön három forgásra valót, hogy legyen bennünk olyan magas a mámor és olyan mámoros a magas, akárha látófa tetejéről vetnénk szemet a világra. Onnan láttuk hát, amit láttunk. Hogy onnan tudjuk, amit tudunk. Hogy onnan emlékezzünk arra, amit nem feledhetünk soha. Ahogy a magasból az áradat után néztünk, láttuk, hogy a szökőár felágaskodott, s minden hullámán ezüstös hab tarajlott, erre aztán máris tudtuk, hogy ezekben a hullámokban bujkálnak azok az örvények, melyek a kőfia és kőlánya szerzeteket megpörgetik. Hogy sokasodni indulhassanak, akik metsző élű kezükkel a vérünket fakasztották, de akik minden vércseppünk minden ébredését velünk együtt üdvözölték. Mi is velük együtt örültünk hát, hogy éppen ár ragadja el őket, hogy megsokasodjanak. Ha már ennyit sokasodtatok, sokasodjatok még hétszer ennyit. S ha már hétszerte számosabban lesztek, legyetek még számtalanszor is számosan, amerre csak nektek tetszik – búcsúztattuk a lépcsőn is csak köd előtt és köd után állva Kőlánya Tündért és Kőfia Óriást. Mielőtt ők is elbúcsúztak volna, Kőlánya Tündér a szemhéját végigsimította, s mire ezt bevégezte, égnek szegezett mutatóujjának ujjbegyén egy szempillát emelt elém. Elvettem a tündér szeme pilláját, hogy ha azt a szememhez dörzsölöm, magamhoz hívhassam őt. Ahogy ezt Kőfia Óriás látta, a kalapja bokrétájába nyúlt, s abból kihúzott egy darutollat. Elvettem az óriás kalapja tollát, hogy ha azt a fülem mögé a hajamba tűzöm, magamhoz hívhassam őt. Ahogy látták, hogy tudom ám, mire jó az ajándékuk, felismerték, hogy felismertem, amit maguk után a kezem ügyében hagytak. Erre aztán mosolyogva bólintottak, ahogy mindig is szoktak. Kőfia Óriás aztán szépen letérdelt, majd a tenyerét nyújtotta Kőlánya Tündérnek. Testvérét óvón a markába zárta, s azzal bele is lépett a híd alatt egyre csak zúgolódva zúgó habokba, hogy elkapja az ár őt is, bármekkorára nőtt is. Ha ők szó nélkül tanítottak, szó nélkül maradtunk mi is. Oktalan erőlködés és oktalan sürgölődés nélkül nézve az áramlást, s ezzel is csak birtoklás nélkül alkotva. Cselekedve, de nem ragaszkodva. Éppen ugyan még a beteljesült művet sem féltve. Ami a miénk volt, azt meg nem őrizve, de azért ugyan el se veszítve.259

(16)

Én azt tudom, hogy most kell megszületniük azoknak, akik összerakhatják a köveket – mondtam a távolba vesző áradást szépen szemmel tartva, s ezzel eleve is az időtlen idők játékát játszva. Én azt tudom, hogy meleg homok fövenyénél ér véget a sodrás, s ott tör elô a

240

szegrôl-végrôl

tündérekre csorgó forrás – mondta Göncös az időtlen idők derűs forgolódásán túl már az áradás elcsendesedését is látva. Látva, hogy mi történik majd túl a szemhatáron, ahol a megáradt patak a tengerbe szakad, jóval innen a bánat mezején, de már azért túl a világ erdején. Mert látva látott ő is, ahogy én is látva láttam, hiszen mi is csak úgy voltunk, hogy burokban születtünk, de ágról szakadtunk, s aztán hosszú földi út porában lett a szállásunk. Ha pedig az Ég magasában kincsőrző szerzetek voltunk, ugyan a mélységbe szakadva is csak azok maradtunk. De ahova értünk, ott mindig garabonciásnak tetszettünk, holott éppen ugyan már annak is látszottunk. Elaprózódtunk, elhatalmasodtunk, de az éj feketeségéből fel semmit sem adtunk. Mert ami fent igaz volt, igaz lent is. Mert a nyugalomban ugyan összeolvadsz a sötétséggel, tetteidben viszont magad vagy a fény.260 Eljött hát az idő, hogy úgy olvadjak a sötétségbe, hogy tengernek feneke az én vetett ágyam. Hogy tengernek színe az én takaróm. Hogy csúszó-mászó férgek az én hálótársaim. Hogy az apró halacskák az én siratóim. Hogy az égi madárkák az én éneklőim.261 S ha már ennek is eljött az ideje, látva láttuk, hogy tengernek mélyén volt Kőfia Óriás. Láttuk, hogy tengernek színén volt Kőlánya Tündér. S láttuk, ahogy aztán a partra vetette őket az áramlás, ahol egyszer véget ért a sodrás, mire már hetvenhétszer megpörgette őket a tengerbe szakadó, de a tengert is csak megölelő örvény. Láttuk, hogy mikor kitelt rajtuk a forgás, jó meleg fövenybe vetette őket a sodrás. A meleg fövenyben, de még a part közelében tiszta forrásvíz buggyant ki. Ahogy abból mind a ketten ittak, el is aludtak szépen, csendesen. Reggelre kelve aztán aranyhajú csemeték zsibongtak körülöttük.262 Kőlánya Tündér körül három kőtündér játszott. Kőcsobogó, Kőlapuló és Kőlebegő lett a nevük. Kőfia Óriás körül három kőóriás játszott. Kőélező, Kőgörgető és Kőtüntető lett a nevük. Vérré vált bennem a vérem – gondolta szavak nélkül is elámulva Kőlánya Tündér, amíg világ a világ, de egy nappal még azon is túl. Vérré vált bennem a vérem – gondolta az időtlen idő forgatagában szavak nélkül is elámulva Kőfia Óriás, a mindenség leheletének kifújására gondolva. Ami az égből szakadt ugyan közénk, de mire ideért hozzánk, már odáig jutott, hogy minden porcikája megmártózott az Ég és a Föld közötti tér gyötrelmesen gyönyörű ürességében. Amit átjárva ő maga volt az egyetlen mozgás. Hogy belőle szülessen aztán a sokasodás. Ami az üresség sokasodása. Ami az égből szakadt közénk, de már a Föld muzsikája tépte szét és gyúrta egybe, miközben a mindenség újabb és újabb lehelete fújt bele újabb és újabb éleket és életeket.

241

(17)

Éledt hát bennük annyi él és élet, hogy el is küldték rögtön a belőlük sokasodott aranyhajú tündéreket és aranyhajú óriásokat az összeomló kövekben felébresztett új álmokat dédelgetni. Elküldték hát őket a köveket összeomlásba kergető kőbálványokat is megismerni. Hogy lássák, kiknek ellenében kell egyszer még falakat emelni. Kiknek az elrekesztésére kell a köveket összerakni. Kiknek a kővé kuruzsolt szolgáit kell arrébb tágítani, ha a kövekbe már lelket lehet fújni. A kőlánya tündérek és a kőfia óriások hét évig szívták magukba ezt a tudást, mire mindent megértettek. Mielőtt nekieredtek, mindent szépen elismételtek. Egyre többen lettek, s egyre nehezebb kerülgetni ôket – ismételte Kőgörgető. Ha át akarsz törni közöttük, azt csak egyféleképp teheted – mondta erre Kőcsobogó. Ha meg sem szólalsz, de még csak rájuk sem tekintesz – óvta és oltalmazta egymást Kőlapuló és Kőlebegő, de még Kőélező és Kőtüntető is, mert mindannyian egyformán jól tudták, hogy az Ég alatt országló kőbálványoknak nem mozdul a szájuk, de szörnyen kacagnak, bizony akkor is, ha maguk körül éppen semmi vidámat sem találnak. S ahogy beszélnek, az meg olyan, mintha a föld alól kiabálna vagy ezer ember. Szörnyű zúgás támad körülöttük, s aki a fülét be nem dugja mohával, bizony megsüketül.263 S hogy akinek lába akad, az még csak-csak áttör rajtuk, de a boldogan álmodó köveket bizony egyre csak a haló porukba dermesztik, hogy ezzel is csak bitangul elragadják az orvul bitorolt álmokat. De tudták azt is, hogy lesz már kiket dédelgetniük, mert van már, ahol ébrednek a kövek. Mert eljöttek az Ég alá azok, akik az álomtalan alvásból is csak követ ébresztettek. Akik a nyugalomban ugyan összeolvadnak a sötétséggel, de tetteikben mégis ők maguk a fény. Ha tehetik, víz képében csörgedeznek – ismételte Kőlapuló azt a tudást, melyet az ezüsttó partján és az arany nyárfa tövénél született kőlánya kicsinyeink és kőfia óriásaink szavak nélkül is megörökítettek magukban. Áradnak és áramlanak, miközben csak csurrannak és cseppennek. Esôcseppként vájják ki a követ. Hullámként koptatják simára a kavicsot – tette hozzá Kőlebegő azt a tudást, melyet hét éven át egyre csak magába szívott. Aztán köveket görgetnek maguk elé. Maguk csiszolta köveket. Az egyik kô a kiteljesedés köve. A másik az elemelkedés köve. A harmadik a szétáradás köve. Aztán hagyják, hogy továbbgördüljenek a kövek. Ahogy a kedvük tartja. Az egyik gördülés a szétszóródás gördülése. A másik gördülés a kitárulkozás gördülése – ismételte Kőélező.

242

szegrôl-végrôl

Aztán elindulnak, hogy felhôvé gomolyogjanak. Elindulnak, hogy forgószéllé kerekedjenek. Az egyik elindulásuk menekülés. A másik elindulásuk szabadulás. A harmadik vonzás. A negyedik vonzódás. Az ötödik készülôdés. A hatodik beavatás. A hetedik a megmaradás – ismételte Kőtüntető. Ha már ennyit sokasodnak, sokasodnak még hétszer ennyit. S ha már hétszerte számosabban lesznek, lesznek még számtalanszor is számosan – mondtuk, amíg az áramlás útját figyeltük, s az időtlen idők között látva látván is csak a partra vetett sokasodókat néztük.264 Arra hasítanak az élek, ahol már ébrednek a kövek – mondta Göncös elégedetten. Akkor most már teljen ki a hetvenhét forgás rajtunk is – mondtam, mert azt is tudván tudtam: ha a két kőhengergető belekapott a tengerig szakadó örvénybe, akkor már az öt álomtekergő is könnyen utat találhat az aranyos égbe. Mielôtt útnak eredtek, szólítsátok meg a három csepp véreteket – adott egy jó tanácsot az arany kakastaréj is. Amit az égnek mondasz, azt mondd nekik is egyszerre. Mondd azt, hogy nyíljon meg az út elôtted az aranylányhoz, de ízibe 265 – adta ki ő is a jelszót. Ki is mondtuk a jelszót, s amit mondtunk, legalább annyira a vércseppeknek, mint ahogyan a talpunk alatt forgolódó aranylépcsőnek is címeztük. A véreink erre a Napnyugta Hídjának két lábánál, de még a híd közepénél elszórva sem lehettek ám annyira szétszórva, hogy erre fel ne mosolyogjanak ám ránk vissza, hogy az aranylány felé tartó utunkban ugyan ezzel is csak bízvást bízzanak. Nyíljon meg az út elôttetek az aranylányhoz – bocsátottak el aztán minket fennhangon is erőnek erejével, időnek múlásával, léleknek áradásával. Ahogy aztán a Napnyugta Hídja mellett megjelent aranylépcsőn felfelé tekeregtünk, magunk is csak javában imbolyogtunk. Ahogy az ág indázik, úgy hajlott és szökött a lépcső tekervénye az égbe, s azt is csak úgy tette, hogy mire felértél rajta, éppen hetvenhét forgást adott ki a szédelgés összes hajlata.266 Ahogy a lábunkat szedtük, szépen beleszántottuk hát magunkat a napnyugta égi bánatának mezejébe. De ha már gyepet szántok, azon is csak gyöngyöt vetek. S ha már hajtom az ágát, akkor bizony szedem is a virágját. Szedtem, vettem és teremtettem már annyit az Ég alatt, hogy tudjam: akadhat hát nekem is egy aranyvirágom, akit ugyan nem lehet egykönnyen leszednem, még akkor sem, ha egyszerre két ajtó mögött rejtezve leshet engem. Mi a dolgom, hogy az aranylányt megleljem? Hogy a tündéri hatalmat ugyan megszerezzem, de meg nem ôrizve azért éppen el se veszítsem? – kérdeztem az arany kakastaréjt.

243

(18)

(19)

Ha az aranylánnyal szót is akarsz érteni, s nem ám csak beszélni, elôbb a faajtón kell belépni. Az aranylépcsôrôl lelépve könnyen az aranyajtóhoz vezetne a lépted, de erôt kell venned magadon, mert ha nem így teszel, késôbb csak a saját ostobaságod vehet erôt rajtad – beszélt a lelkemre az arany kakastaréj. Ha a faajtón beléptél: lesz ott egy aranypalack, ha azt kinyitják, annak a száján át aranyos fény csobban a világba. Azt a palackot kell magadhoz venned, s csak aztán lehet az aranyajtón belépned. Ott oda kell menned a tündérlányhoz, s bármit beszél, bárhogyan hízeleg, neked csak az aranyos fénynek az egyik sugarát kell rávetned. Ha aztán elcsordul rajta a palackból kiömlô fény, akkor a tiéd lesz a tündéri hatalom. Ha nem, akkor te is aranyba borulsz, de abban már nem lesz sok köszönet – jósolta meg az arany kakastaréj. Aztán ahogy ezt nekem elmondta, elmondta ezt éppen így Göncösnek, Kecének és Pőrének is. Amire így szépen kiokosított, azt persze Pilla is mind-mind hallhatta, de ezzel neki nem nagyon volt ám mit kezdenie, mert tündérnek a tündérrel soha nem volt, de nem is lesz miért vetélkednie. Azért mi mégis kérdőn néztünk rá, mert nálánál jobban egy tündér szeszélyeit nem volt kinek ismernie. Megérkeztél, de közben sehol sem maradtál – nézett rám a tündér a felhőfoszlányok felgombolyításának tudásával. Szelet vetettél és vihart arattál – válaszoltam neki derűsen a viharfellegek megnyergelésének tudásával.

(20)

Azzal nekiindultunk a sorsunknak. Két kőszáli szerzet készült tündéri hatalmat szerezni. Két bolygó lidérc készült tündéri hatalmat szerezni. Velünk együtt egy felhőkkel táncoló tündér készült a sorsát megismerni. Velünk szemben egy nyitatlanul nyíló ajtón túl egy aranylány készült az erejét velünk összemérni. Először Kece lépett le az aranylépcsőről, hogy az ajtók felé induljon. Nem sokat törődött azzal, amit hallott, inkább ajtóstul a házba rontott, s ha már rontott, ő bizony semmi veszélyt meg nem orrontott. Nem került ő semerre, rögtön az aranyajtón nyitott hát be, s aztán rögtön bolygó tűzként libegett a teremben, hogy a faajtó mögött talált fény helyett rögtön a saját fényével kedveskedjen. Látom, sokszor átszitáltad már magadon a veszendôség porát. Szépen bolyong a lángod, örülök, hogy épp te mentesz meg a rabságomból – mondta az aranylány a láng képében bolyongó, ezért aztán se nem áltató, se nem szárnyaló lidércnek. Gyere közelebb, ülj rá te is a királyi trónusomra – mondta az aranylány Kecének, aki erre rögtön emberi alakot öltött, hogy szíves-örömest engedel-

244

szegr么l-v茅gr么l

245

meskedjen. Ahogy azonban a trónra ült volna, az aranylány egy aranypálcával megérintette, s azon nyomban szépen felmagasodó aranyoszloppá kuruzsolta.267 Ahogy időtlenül is eltelt a kellő idő, Pőre is lelépett az aranylépcsőről. Ő is rögtön az aranyajtón nyitott be, hogy a faajtó mögött palackba zárt fény helyett a saját testének palackjában rejtőző üzenettel kedveskedjen. Hogy ezzel is csak a testet érintő test érintésének vágyával áltasson, de közben azért minden áltatásához állhatatosan ragaszkodjon. Látom, sokszor felajzottad már magad körül az éjszaka összes vágyát. A vadállatoké a járásod, örülök, hogy épp te mentesz meg a rabságomból – mondta az aranylány az emberi testet öltve rendre az asszonyölek forróságát járó lidércnek. Gyere közelebb, ülj rá te is a királyi trónusomra – mondta az aranylány Pőrének, aki erre kékes fényben játszó alakját rögtön díszes ruhás emberi alakra cserélte, hogy a kérésnek ezzel is méltó módon engedelmeskedjen. Ahogy azonban a trónra ült volna, az aranylány egy aranypálcával őt is megérintette, s azzal szépen felmagasodó aranyoszloppá változtatta, hogy immár kettő legyen a kővé kuruzsolt lidérc a tündérpalota aranyoszlopainak csarnokában. Ahogy időtlenül is eltelt a kellő idő, Göncös is lelépett az aranylépcsőről. Mielőtt elindult volna, kérdőn Pillára néztem, majd Göncös tarisznyájába még a Földneheze Törpék aranypálcáját is becsúsztattam. Ahogy azt a tarisznyájába tette, bizony már nem is vétette el a sorrendet: ő ugyan először a faajtón lépett be. Ott magához vette az aranyfénnyel töltött palackot, s átment a másik ajtón. Az aranyajtón belépve azonban azzal is beérte, hogy épp csak a palackból kivilágló fényt villantotta az aranylányra, mert azt azért illetlennek érezte, hogy kéretlenül is csak a fényt szaporázza. A palackból kicsorduló fény sugarával így aztán őt bizony meg nem öntözte, a vízsugárként csobbanó arany ragyogásban őt bizony meg nem fürösztötte. Látom, sokszor ünnepeltek már veled a kövekkel kopogó szellemek. Lódobogás morajlik a lépteidbôl, örülök, hogy épp te mentesz meg – mondta erre fel az aranylány az aranyszőrű ménes dobogását őrző kőszáli kincsőrnek. Gyere közelebb, ülj rá te is a királyi trónusomra – hívogatta az aranylány Göncöst, aki erre örömmel el is indult felé. Ahogy azonban a trónra ült volna, az aranylány az aranypálcáját rögtön megsuhintotta, hogy őt is aranyoszloppá változtassa. Erre azonban a Göncös tarisznyájában lapuló aranypálca tüstént előugrott, s rögtön a gazdája felé lendülő másik aranypálca útjába akaszkodott. Ahogy a két pálca egymáshoz ért, mindkettő lendülete megakadt. Az aranylány visszahúzta a maga pálcáját, s erre aztán Göncös is visszavette a levegőben hirtelen mozdulatlanná dermedt pálcáját. Ahogy ez mind megesett, Göncös szó

246

szegrôl-végrôl

nélkül sarkon fordult, s dühösen toporzékoló lovak patájának dobogásától morajló léptekkel ki is jött hozzám az aranylépcső tetejéhez. Visszaadta az aranypálcát, s csak annyit mondott, hogy meg ne tévedjek, meg nem tántorodjak, s mindent szó szerint csakis úgy csináljak, ahogy azt az arany kakastaréj nekünk szóról szóra meghagyta. Eljött az én időm, leléptem hát az aranylépcsőről. Bementem a faajtón, magamhoz vettem az aranyos palackot. Bementem az aranyajtón, megcsavartam az üveg nyakát, s fény sugarát váltig vetettem hát az aranylányra. Az aranyfény az aranylányt szépen tetőtől talpig megfürösztötte, s olyan elragadóvá varázsolta, hogy még a Nap mindentudó tükre is csak beleszédült volna a nézésébe. Az aranyos alakon végigcsobogó aranyfény egyetlen cseppje azonban úgy csobbant bele a vele szemben ragyogó fénybe, hogy rögtön bolyongásnak indult, mintha éppen csak tűzről pattant volna. Az a csepp magányos aranyfény pedig úgy bolyongott, úgy tekergett, hogy egészen Pilláig merészkedett, körülötte pedig addig lebegett, addig tüsténkedett, míg egyszer csak a tündérlányra nem ereszkedett. Ahogy ez mind megesett, Göncös is, Pilla is bejött. Ott álltunk az aranylány királyi trónusa körül, amelyen akkor éppen nem ült már senki. Az aranylány hétszerte fényesebben ragyogva fordult felénk. Ha már tündéri hatalmat kell osztanom, ennél kevésbé fényesen ugyan soha ne osztozkodjam – mondta, ahogy sugárzó örömmel ránk nézett. Ne aggódjatok a lidércekért, most ôk is csak oda magasodnak, ahonnan ti is jöttetek. S ha már magasodnak, mámorosodnak is. S ha már mámorosodnak, éppen a maguk magasságának mágiájába is szépen belefeledkeznek. Ha pedig eljön az ideje, éppen ti fogjátok kiváltani ôket – nyugtatott meg minket, mert látta, hogy az oszlopcsarnokában álló aranyoszlopok közt ismerős lidércekből felmagasodó oszlopokra ismertünk, mert az egyik aranyoszlop elején ugyan éppen daru, a másik aranyoszlop elején pedig éppen ugyan holló csőre ütközött ki aranyos hetykeséggel. Az aranylány aztán Pillára nézett, s kissé felhős lett a tekintete. Ha tûzrôl pattantál, hát rejtett ragyogásba csituljál. Ha tündéri hatalmon osztozunk, valamit a magad hatalmából is adjál – mondta a Felhőkkel Táncolónak az aranylány, mert ő is csak tündér volt, s ő is tudta, ahogy már Pilla is tudta, milyen átváltozásnak jött el éppen a sora. Ahogy mi is Pillára néztünk, aggódva láttuk, hogy egész teste lassan áttetszővé kezd halványulni. Egy árat már megfizettem nektek, amikor a gyémántpalotámat adtam a tündéri csengésért cserébe. Most megint lerovok egy tartozást a magas Égnek,

247

hogy a kô egyszer még kövön maradhasson végre – mondta, hogy értsük, hogyan teljesedik ki éppen a sorsa. Aki a tündéri hatalmát megosztani kénytelen, rejtett ragyogássá csitul az Ég alatt. Elôbb leszek halovány, aztán ami fényem megmarad, az egy pontba sûrûsödik össze, hogy így szökjön el a világba. Elôbb szökik a szentjánosbogarak pislákoló fénye közé. Aztán szökik a szikrázó hókristályok közé. Aztán szökik a kihunyó gyertyák kanócán parázsló vörös izzások közé. Aztán hol itt leszek, hol ott leszek. Hol leszek, hol nem leszek. Ha leszek, apróvá aprózódva is fényekben ragyogok szüntelen. Ha nem leszek, végtelenül és névtelenül vezetek vissza a nemlétbe szüntelen 268 – folytatta. Ránézek, de nem látom. Ezért neve: nem látható – folytattam én is, mert ahová Pilla tűnt, ott a hajnal is csak eléje virradt, de még az éjjel is csak utána szakadt: de ha már szakadt, szakadt ugyan úgy is, hogy rögtön tízezernyi példával lett gazdagabb. Hallgatom, de nem hallom. Ezért neve: nem hallható – folytatta Göncös is. Megragadnám, de meg nem foghatom. Ezért neve: a legparányibb 269 – szólalt meg az arany kakastaréj, hogy most már ő is mindent tudjon. Ha mindent tudtok, akkor azt is tudjátok, hogy most az a dolgotok, hogy a rejtett ragyogások közé szökve is csak a végtelen és névtelen tündér nyomába eredjetek – mondta az aranylány. Megszülettek és egyre sokasodnak az Ég alatt, akik egyszer összerakják a köveket. De ahhoz, hogy lelket fújjatok beléjük, a Föld Zenéje mellé még az Ég Zenéjét is meg kell szereznetek – folytatta. Szél zúgatlan nem indul, így hát most már a Föld legeldugottabb zugaiban is csak az Ég zúgását kell keresnetek – tette hozzá az aranylány. Ahogy ezt kimondta, szépen megcsendültek az aranyajtó mögött az égben sorakozó aranyoszlopok. Kövek koccanásából az arany csengésébe kócolódtunk hát, s ezzel minden más szó helyett máris mindent elmondtunk, ahogy egymást is szüntelenül nyomra vezetve szavak nélkül is csak a körforgás közepéből válaszolgattunk. Sóvárgás hozott, sóvárgás visz el – mondtam Pillának. Jó szél fúvása repített, jó szél fúvása ragad el – mondta erre ő is. (21)

Fájt a veszteség, amit el kellett szenvednem, de ha így esett, ami újfent csak esendővé tett, ezzel is egyre csak megbékéltem. Tudtam, hogy sorsomat csak azzal követhetem, hogy ha eljön az idő, nem sietek elé és nem üdvözlöm lelkesen. S ha pedig távozik, nem marasztalom, de nem is tartom vissza hevesen. Volt már olyan bölcs, aki elmondhatta: egyszer három évig haladt együtt az

248

szegrôl-végrôl

idővel, s amikor elmúlt, ő is odébbállt. Aztán távol volt három évig, de mivel az idő ott volt vele, hát ő is követte. Ezért aztán úgy vélte, amikor semmit sem utasított el és semmihez nem kötődött, ő bizony éppen akkor állt a megfelelő helyen: éppen a középpontban.270 Akarsz egyszer odébb állni az idôtôl? – kérdeztem a lassan már halvánnyá halványodó Pillát. Akarod követni a téged követô idôt? – kérdezett vissza tűnve tűnődőn az éppen a rejtett ragyogásba csituló tündér. Akkor a kicsivel vedd körül a nagyot, és idôzz a középpontban, hogy így uralhasd a külsôt 271 – mondtam neki búcsúzóul, hogy ha rejtett ragyogássá csitul is, azért még kívülről belülre tartva valahol fellelhessem. Követtük hát az időt, mely egyre csak engem követett. Odébbálltunk hát onnan, ahol már a tér is csak hozzám közelített. S ha már odébbálltunk, hagytuk, hogy helyreálljon bennünk az a rend, amelyet az Ég alá szakasztva és ezen a földön marasztva egyszer és mindenkorra állni állítottak nekünk amikor a szó szót követett, ahogy szájról szájra terjeszkedett. Szemed álljon pillantólag – mondtam, hogy szemet szemért adjak cserébe. Szájad álljon csókolólag – mondta, hogy egyre a hajlandóságát hajtogassa. Kezed álljon ölelôleg – mondtam, hogy én is meghajoljak, ha már egyszer hajlítanak. Lábad álljon ugrandólag 272 – mondta egyre halványabbá halványodva, hogy ezzel magát is csak az útra ugrassza. Semmit sem utasítottunk el és semmihez nem kötődtünk. Ezért hát a világ közepében megállapodván is újra csak zuhanni kezdtünk. Mi levetettük magunkat az aranylépcső tetejéről a magas Ég minden mélységébe, Pilla pedig apróvá aprózódva, maradék fényét egyetlen ragyogóan ragyogó pontba foglalva zuhant a világ aprónál apróbb zugaiba. Eltűnt hát a szemünk elől az aranylány. Elhalványodott és egyetlen fénylő ponttá sűrűsödött a szemünk előtt Pilla is. Jutott hát nekünk a tündéri hatalomból, de nem maradt nekünk semmi a tündérek társaságából. Ezért aztán megint szélvésszé kavarodva zuhantunk hát földi gubancok gubancaiba gubancolódva. Földi kérgek kérgében kérgesedve. Földi ágak ágazódásában ágaskodva. Volt már ez így egyszer, s lesz is ez még többször. Ágról szakadván is csak emberek közé veszve. Embernyi magasságokban is csak nyílként hasítva. Köpönyegbe bújva is csak kövek erezetébe szédülve. Tojáshéjban ringatózva is csak vendégségbe tartva.273 Holtaktól a folyóba, folyóból a hegyekbe, hegyekből a fellegbe, fellegből a villámba, onnan az egész teremtett világra szökve.

249

(22)

Ahogy zuhantunk, magasba szakadt magányunkban a távolba kiáltottunk, s ahogy kihallottuk, amit onnan kihallottunk, máris a vérünk szavára hallgattunk. Mert a vércseppeink bizony a Napnyugta Hídján sorakozva is egyre csak azt kiáltották, hogy ha már a mélybe vetettük magunkat, zuhanjunk megint hét napon és hét éjen át. S ha zuhanunk, úgy zuhanjunk, ahogyan az Ég szakad, de ahogyan a Föld is megindul. S ha így zuhanunk, égszakadásig, de földindulásig is arany nyílvesszők leszünk, s hét nap után a földhöz érve a föld felett máris tovasuhanunk.

(23)

Nem volt már Mindentudó Ércből kovácsolt vasbocskorunk, de azért a hosszú út porából szőtt barboncás köpenyünkbe mégis jól beburkolóztunk. Ahogy láttuk, hogy a zuhanás próbáját valahogyan így is kiálljuk, belesuhintottam hármathármat a négy anyaszélbe, hogy az arany kakastaréj az aranypálcából megint előbújjon. Ha hallgatunk a vér szavára, arany nyílvesszôk leszünk. Vajon mi lesz velünk, ha így teszünk? – kérdeztük zuhanás közben az arany kakastaréjt.274 Ti vagytok a jóslat: mert ahol leestek, ott rögtön gyógyfûre leltek.275 Az a gyógyfû, melyre majd földet érve ráleltek, éppen a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetén lesz. Van ott egy irtózatosan kicsi kert, abban pedig egy irtózatosan nagy kert.276 Ott rejtôzteti Pillát a Rejtett Ragyogás a kicsit a naggyal körülvéve, s egyre csak a középpontban idôzve. De abba a kertbe addig el nem mehettek, amíg a sûrû sötétségre kardot nem akasztotok, a sötétség mögött tátongó ûrt meg nem kutatjátok, s aztán azt az ûrt ki nem töltitek. Ahogy különváltatok a lidércektôl, úgy váltok majd külön ti is egymástól. Veled megesik majd az Ûr Tátongása. Lesz belôled Világ Ürességébe Táruló, s lesz belôled Világ Mélységén Átlátó – mondta Göncösnek az arany kakastaréj. Veled pedig megesik majd az Ûr Kitöltése. Lesz belôled Arany Hajszálat Sodorintó, s lesz belôled Tündérek Tûzkútját Dézsmáló – mondta nekem az arany kakastaréj. Ahogy aztán egy harang zúgását egy harangvirág szirmai közé térítgeted, ott leszel, ahol az Ég Zenéje éppen egy harang zúgásába költözik. S ahogy részese lehetsz annak, hogy észrevétlenül is csak az Ég Zenéjével töltekezik az üresség, ott lesz benned a Sötét Ragyogás komor méltósága. Ott lesz benned a Fehér Izzás tiszta tüze. Ott lesz benned a Vörös Lángcsóva beteljesült mûve. Így aztán megint a zuhanás lesz a királyságotok, s a szédület az udvartartásotok. Azt a zuhanást is felajánljátok majd az Ég-Föld Szellemének, s ha elfogadja az áldozatotok, arany nyílvesszôk képében már megint együtt hasíthattok a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetére, hogy ott a Rejtett Ragyogásba hatoljatok.

250

Bolyong annyira, hogy te is vele bolyongj. Szárnyal annyira, hogy te is vele szárnyalj. Lidérces már annyira, hogy te is vele kísérts

Rázom a fát, fa rázza a földet – mondtam, hogy ezzel magamat is csak az Űr Kitöltésére szánjam. Föld rázza a vizet, víz rázza az egész teremtett világot – mondta Göncös, mert ugyan magát ő is csak az Űr Tátongására szánta, de a világot azért ugyan még meg nem szánta. Bántam én is, de azért senkit meg nem szántam. Mert ha ugyan bánok, legalább még szántok. De ha gyepet szántok, azon is csak gyöngyöt vetek. S ha már hajtom az ágát, akkor bizony szedem is a virágját.

Szedem a bánat mezejében, szedem az egek tündérharmatában. Szedem a föld barázdáinak kanyarulatában, szedem az atyaisten égi barázdájában. Szedem a tejes útról nyíló fehér közben, szedem a tüzes istennyilák lángokkal égve ékes csokrában.

251

mo r é n a

Vö.: Wen-ce: 124.

249

Vö.: Csuang-ce: II/4. Csuang-ce egyszer azt firtatja, hogy vajon van-e egyáltalán teljesség és van-e egyáltalán hiányosság, s ahogy ezekkel a kérdésekkel szembenéz, rögtön egy zenészek körül kialakuló jelenetet idéz meg. Mint felhozza: volt úgy, hogy Csao Ven lantot pengetett, Si Kuang az ütemet verte, Huj Ce pedig vutung-fára támaszkodva érvelt, s ahogy ezt tették, bizony másban lelték örömüket, mint a többiek, de amiben örömöt találtak, azzal szerettek volna ám világosságot gyújtani éppen másokban is. Ezzel együtt viszont mégsem lehet tudni, hogy hármójuk tudása tökéletes és hibátlan volt-e, s hogy ennek köszönhetô-e, hogy hallanak róluk a késôbbi korok is. Nem tudni, mert például Csao fia is hiába pengette apja lantjának húrjait – élete végéig semmire se jutott vele. Ezért van úgy, hogy van teljesség és van hiányosság – Csao Si lantját pengeti. S van úgy, hogy nincs se teljesség, se hiányosság – Csao Si nem pengeti a lantját. 250

Vö.: Flying – Anneke van Giersbergen és Danny Cavanagh In Parallel címû albumának tizenharmadik száma 251

Vö.: Csuang-ce: II/4. Ahogy Csuang-ce megvallja, hogy Éggel és Földdel együtt született, s a tízezernyi lény mind egy ôvele, azt a kérdést teszi fel magának: ha viszont minden Egy, akkor mire való a beszéd. Ezt ugyanakkor azzal a megállapítással is kiegészíti, hogy ha már Egynek mond mindent, akkor viszont nehezen boldogulhatna beszéd nélkül. Ezért azt mondja, hogy akik vitatkoznak, alig látnak valamit: hiszen a hatalmas Út névtelen, és az óriás vita szavak nélküli. Aki viszont a szavak nélküli érvelés titkát ismeri, annak égi kincsestára van: megtöltik és mégsem dagad, kiöntik és mégsem apad. Nem tudjuk, honnan ered és hová folyik – ezért nem áradó áradását és nem apadó apadását rejtett ragyogásnak mondják. 252

Vö.: Csuang-ce: I/3.

253

Vö.: Csuang-ce: II/4.

254

Vö.: Lao-ce: 39.

255

Vö.: A repülô kastély (magyar népmese). Három, a földre hullott almákból világra hasadt fiúgyereke van egy szegény embernek és egy szegény asszonynak, mind a hármat Almafinak hívják hát. Ahogy tizennyolc éves korukat megérik, az apjuk világot próbálni, szerencsét keresni küldi ôket – s ahogy útnak indulnak, sorra ugyanarra a próbatételre akadnak, amellyel már az elsô Almafi is szembetalálhatja magát, amikor az út szélén egy kôre ül, s ahogy a tarisznyájából az árpacipót elôveszi, egyszerre elôtte is terem egy igen ôsz öregember. Amit az ôsz öreg az elsô Almafinak elmond, az a próba vár a másik két Almafira is, de közülük csak a harmadik tudja magát eléggé ráncba szedni ahhoz, hogy a Kaszáscsillag feljöttét szépen megvárja, majd amerre a csillag nyele áll, arra induljon útnak. Majd elérjen egy rohanó patakhoz, annak a vizére rálépjen, s azon úgy járjon, mintha száraz mezôn haladna, de útközben akármilyen szép vízirózsákat lát is, azokból egyet se szakítson. Aztán eljusson az ezüstrétre, melyen minden szál fû és rózsa ezüstbôl van, de azokból se vegyen, ahogy az ezután eléje táruló aranyréten is csak úgy vágjon át, hogy az aranyfüvekben és aranyrózsákban semmilyen kárt ne tegyen. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 256

252

mo r é n a

Vö.: Rózsa és Ibolya (magyar népmese). A Vénboszorkány elôl szökni kívánó Rózsa kiterveli, hogy Ibolyával megszúrják a kezüket, majd három-három csepp vérüket csöpögtetik az asztalra, hogy míg fel nem száradnak, helyettük is azok a vércseppek feleljenek, ha kiáltaná a nevüket az ôket fogva tartó mostoha. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 257

Vö.: Gyôzô (magyar népmese). Három királyfi indul útnak, hogy a legbecsesebb találmányt hozzák magukkal, s végül ezzel nyerjék el a királyi hatalmat. Miután megmentenek és megüdítenek egy szélben kidôlt fiatal hársfát, az erdô nagy fényességben elôttük termô remetéje meghívja ôket a háromemeletes kastélyába. De ahogy ott felébrednek, egy aranyruhás, egy ezüstruhás és egy ólomruhás lány képét látják meg a falon, s a három lány a három királyfinak annyira megtetszik, hogy mindenáron a nyomukba akarnak eredni. Az erdô remetéje sorra útba igazítja ôket az aranylány, az ezüstlány és az ólomruhás lány felé, s kitanítja a fiúkat arra, melyiktôl hogyan kell megszerezni a tündéri hatalmat. Az aranylányhoz úgy lehet eljutni, hogy ahol a nap lenyugszik, folyik egy patak, annak medrébôl ki kell venni egy kavicsot, s azzal meg kell karcolni a kezet, hogy három vércsepp hulljon a vízbe. Akkor kell kimondani azt a varázsmondatot, hogy nyíljon meg az út az aranylányhoz. Aranylépcsô visz fel hozzá, s egy aranyajtó és egy faajtó várja a látogatót, akinek elôbb a faajtón kell bemennie, onnan egy aranyüveget ki kell hoznia, s aztán az aranyajtón belépve az aranyüvegbôl a tündérlányt le kell locsolni, hogy gazdát cseréljen a tündéri hatalom. Az ezüstlány egy nagy bükkfa alatt ezüstpálca érintésére megnyíló földhasadék mélyén, egy ezüstkunyhóban vár – rá egy ezüstmadár tollát kell dobni a tündéri hatalom megszerzéséért. A harmadik tündérlány egy mély gödörben, acélkunyhóban várja a látogatót, mellette ott van egy szalmakunyhó, benne egy acélkarddal – azzal a karddal kell kivágni a tündérlány kezébôl a kardot, hogy a tündéri hatalom a vándoré legyen. A három királyfi közül egyedül a legkisebbik, Gyôzô állja ki a próbát – így ô lesz az, aki a rosszul kiállt próbáikon aranyoszloppá és ezüstoszloppá változtatatott testvéreit erônek erejével ismét emberi formába öltözteti, hogy aztán a tündéri hatalomból nekik is javában juttathasson. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 258

Vö.: Lao-ce: 2.

259

Vö.: Wen-ce: 31. Ha a nyugalomban egybeolvadsz a sötétséggel, Lao-ce szerint tetteidben magad vagy a fény, s ha így van, akkor lesz a forma mestere az elme, az elme ékszere pedig a szellem. A bölcsek ebbôl azt szûrik le, hogy sohasem mernek túlzásokba esni: a létre nemléttel válaszolnak; a forrást mindig megtalálják. A teljességet ürességgel keresik; a mértéket el nem hibázzák. 260

Vö.: Ahol én elmegyek (magyar népdal)

261

Vö.: Vízi Péter, Vízi Pál (magyar népmese). A legmagasabb hegy tetején egy kicsiny vasházban fogva tartott királylány egyszer csodával szembesül: forrásvizet lát kibuggyanni a vasházacska földjébôl, abból aztán nagy örömmel iszik, elalszik, s ahogy másnap felébred, két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte – az ô születésüket jósolta a királyné álma, amelyben a kiömlô víz áradása a két fiú vitézségét, a szörnyû nagy áradás pedig az egész világ elfoglalását jelentette. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 262

Vö.: A világszép úrfi (magyar népmese)

263

Vö.: Death Whispered A Lullaby – az Opeth Damnation címû albumának harmadik száma

264

253

mo r é n a

Vö.: Gyôzô (magyar népmese)

265

Vö.: When Trust Becomes Sound – a The Gathering The West Pole címû albumának elsô száma

266

Vö.: Gyôzô (magyar népmese)

267

Vö.: Lao-ce: 14. A nem látható, a nem hallható és a legparányibb volna az a három titok Lao-ce tanítása szerint, amely egységbe olvad, s úgy végtelen s úgy névtelen, hogy közben a nemlétbe visszavezet szüntelen. 268

Vö.: Lao-ce: 14. Az elsô titok az, hogy ránézel, de nem látod, ezért neve: nem látható. A második titok az, hogy hallgatod, de nem hallod, ezért neve: nem hallható. A harmadik titok az, hogy megragadnád, de meg nem foghatod, ezért neve: legparányibb. 269

Vö.: Wen-ce: 61. Lao-ce mesél arról egyszer, hogy az Út nem más, mint önmagad beteljesítése és sorsod követése. Ezért ha eljön az idô, nem sietsz elé és üdvözlöd lelkesen, ha pedig távozik, akkor nem marasztalod, nem tartod vissza. Ezért van az, hogy a bölcs nem akar sokat és nem utasít el semmit – mondja Lao-ce, majd rögtön példát hoz arra, hogyan is volt, amikor éppen a megfelelô helyen, a középpontban állt: hiszen semmit sem utasított el és semmihez nem kötôdött. Ez pedig úgy esett meg vele – idézi fel –, hogy három éven át együtt haladt az idôvel, s amikor elmúlt, ô is odébbállt. Aztán távol volt három évig, de az idô ott volt vele, hát követte. 270

Vö.: Wen-ce: 9. Lao-ce arról is szót ejt egyszer, hogy az Úton járó nincstelenségbe rejtezik és ügyetlennek látszik: így hát nyugalom és üresség jellemzi, s mindig a kellô idôben cselekszik. Ezért van az, hogy a kicsit a naggyal kell körülvenni, s éppen a középpontban kell idôzni, hogy ami kívül van, azt uralni lehessen. S ha így alakul körülötted a világ, akkor az idô hiába kegyetlen veled: ha bölcs tudsz maradni, többre becsülheted a pillanatot, mint a tenyérnyi gyémántot. A pillanatot ugyanis nehéz megtalálni, de annál könnyebb elveszteni – jegyzi még meg Lao-ce. 271

Vö.: A csudahalott (csángó népballada)

272

Vö.: Hungarian Dance # 5 – a Six-String Samurai címû film zenéjét tartalmazó album (Six-String Samurai Original Motion Picture Soundtrack) kilencedik száma 273

Vö.: Az arany nyílvesszô (magyar népmese). Az arany nyílvesszôt egy hamuba sült pogácsával megkínált, s ezért jótett helyébe jótettel szolgáló kisegér adja egy szegény özvegyasszony ügyibe való fiának, aki arra vállalkozik, hogy megvédi a király selyemrétjét annak a ménesnek a pusztításától, amelyik éjjelente a selyemfûre váltig rájár. A kisegér elmondja: az arany nyílvesszôt a kerítés hasadéka mellett sétálgatva, s az álomszellôt így elkerülve kell a tündérkirály ménese elé dobni, hogy aztán a fiú lefekhessen, elalhasson, de reggelre a selyemfüvet bizony háborítatlanul megnôve találja. Ez mind így meg is történik, de az arany nyílvesszônek nem elég a csodatévô erejét elfogadni: ha a csoda megesett, utána még azt az utat is be kell járni, melyet az arany nyílvesszô ismeretlen világokba suhanó szeszélyes röpte belegubancol az égbe. Meg kell találni, hol is, mibe is csapódott be az arany nyílvesszô, mert ha az meg nem lenne, az ereje még utólag is kikezdene – okosítja ki a kisegér a legényt, aki erre ugyan hiába kapná meg a király lányát s fele királyságát, máris útnak indul, hogy az arany nyílvesszô útját 274

254

mo r é n a

magának ô is kihasítsa. Meg is találja aztán a tündérkirály kocsisát, annak homlokában áll a nyílveszszô – mert nem akadt még ember, aki onnan ki tudta volna húzni. A legény kirántja ugyan a nyilat, de ezzel ki is derül rögtön, hogy innentôl fogva a legényt is, a kocsist is elkapja a forgás szédülete, s ahogy változások telnek ki rajtuk, egyre csak a harc lesz a sorsuk. Égetnek egymás alatt kazlat, hogy kiállják az irtózatos lángok égetését. Látják hát, hogy úgy kell viaskodniuk egymással, hogy aki tud valamit, annak a másik éppen tízannyi tudással áll elô: át is bucskázik a fején a legény, beleveti magát a patakba, ahol egy kis hal lesz belôle. Bucskázik egyet a fején át a kocsis is, lesz belôle egy nagyobb hal, már úszik is a kis halacska után. A patak tóba fut, annak partján a kicsi halacska keresztülbucskázik a fején, arra aztán jegygyûrû lesz belôle. A gyûrû kiokosít rögtön egy arra járó királylányt: ha egy nagy hal ugrik ki elé, s lesz belôle egy úri legény, azt a jegygyûrût, amit keres, csak akkor adja oda neki, ha olyan aranyhidat épít a tó fölé, amilyet emberi szem még nem látott. A kis halból lett gyûrû aztán helyre kis legénnyé változik, amint a királylánnyal hazaérnek, s akkor azt kéri: ha az aranyhidat látva a gyûrût át akarná adni, ôt ejtse csak közben a földre. Aztán a fiú megint gyûrû lett, de a tó felett is nagy fényesség ragyogott: mert hamarosan készen is állt a tündérek aranyhídja – hogy bárhogyan fordul is a küzdelem, ezzel már a tündérek fényessége is szépen utat találjon magának az ég alatt, a földek között és a vizek fölött, ott is akár, ahol addig csak a part szakadt. A királykisasszony az aranyhíd fényének ragyogását elismerve jutalmul le is húzza a gyûrûjét, de ahogy át akarná adni, bizony el is ejti, s abból apró kásaszemek kerekednek. Az úri legény erre kakas képét ölti, s a kásaszemeket rögtön szedegetni kezdi. Az egyik kásaszembôl erre fel viszont kicsi bogár pattant ki, az aztán felült egy puska sárkányára. A kakas ezt nem látta, s idôvel aztán már azt is hihette, hogy a bendôjét a nyílvesszôs legénybôl lett kásaszemekkel szépen tele is rakta. Így esett, hogy jóllakottan is csak azzal hencegett, hogy most már onnan szabaduljon a legény, ha éppen tud. De a legény kicsi bogár képében szépen megnyomta a puska sárkányát, s úgy meglôtte a kakast, hogy többé nem kukorékolt. Erre ô is kakassá változott, s a halott kakas felett is csak örömöt ujjongott: azt ujjongta, azt kiabálta, többet tudott hát, mint a tündérkirály kocsisa, mert nem ô pusztult el, hanem ô volt az, aki az ellenségét elpusztította. Ahogy az arany nyílvesszô csodáját a magáénak tudta, de a fején többször átbucskázva magának még a nyílvesszô röptének útját is kihasította, a legény visszament az ô mátkájához. Vele hét országra szóló lakodalmat csaptak, de akkor ugyan bizony már nemcsak a saját boldogságuknak, hanem a legény váltig csak szédült bucskázásai közben a tó fölé építtetett tündéri aranyhíd ragyogásának is javában örülhettek. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) Vö.: Arany János: Szent László füve

275

Vö.: Bíró János (magyar népmese). Van egy öregember, akinek a huszonegy éves koráig mindig a hamuban ülô Bíró János az egyetlenegy fia. Az az öreg a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén él, ahol van egy irtózatos kis kert, de abban a kis kertben van egy irtózatos nagy kert: abban a kertben lakik hát az öregember, aki elhatározza, hogy nem engedi dolgozni a fiát, hanem a sutban növekedni hagyva is a világ legerôsebb emberévé neveli ôt. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 276

255

Híre-hamva ...De bárhogyan is, akárhányszor is telt ki vagy ért véget a sor, mi mindig értettük, hogyan kell egymással számot vetnünk, hiszen a ködben és az árnyban neki is, nekünk is ugyanazok a képek rejlettek...

Hajtotta a vágy, hogy a fekete várral az Ég magasába törjön, Ég magasába érve pedig a tündérek muzsikaszavában fürödjön. Hajtotta ôt a vágy, hogy a kövek szárnyán messzire repüljön

Ahogy aztán a zuhanás szédületébe szédültünk, a jó szél fúvásától tépetten

(1)

is egyre csak Pilla sorsán tépelődtünk. Mert ahogy ő elszakadt tőlem, abba én is beleszakadtam. Ahogy hívni kezdett a zuhanás, útnak is indult bennem a hasadás. Mert darabokra kell ahhoz hullni, hogy legyen mit elragadni. Jött hát az egyik hasadás a másik után. Az egyik törés a másik után. Az egyik repedés a másik után. Ha jégtábla lettem volna, rianás riasztott volna. Ha kenyér lettem volna, morzsáimra szóródtam volna. Ha lángoló fa lettem volna, izzó parazsakra omlottam volna. Sós kútba tettek. Onnan is kivettek. Kerék alá tettek. Ott jól össze is törtek. Erre aztán szétszóródtam és kitárulkoztam. De izzottam, egyre csak izzottam. Mert hét stáció hét forrósága kell ahhoz, hogy végképpen felforrósodjon egy nyom. Hogy a kő hétszer hűlt helye is a kövön maradjon. Ahogy elszakadt tőlem, mentem volna szentjánosbogarak pislákoló fénye közé. Mentem volna szikrázó hókristályok közé. Mentem volna kihunyó gyertyák kanócán parázsló vörös izzások közé.

257

(2)

Hol voltam hát, hol pedig nem voltam. S ezzel is csak arra válaszoltam, hogy ő is csak úgy lett, hogy tűnve tűnőn is csak a nemlétbe veszett. Sóvárgás hozta, hát sóvárgás vitte. De az a sóvárgás engem is csak elrepített. De az a sóvárgás engem is csak elragadott. Mert nekem adta a tündérek rejtekének csengését azzal, hogy a kezembe adta a sorsát. Hogy az aranypálcám suhintására bízta a palotáját. Hogy azt a csengést addig is csak rejtve rejtsem, amíg azt a palotát újra elő nem csengethetem. Rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok a rejtek, amely benne is csak elrejt engem. Ha nem volt, érte magasodott hát bennem a mámor. Érte gubancolódott hát össze bennem minden gubanc. Érte bomlott szét bennem minden bomlás, amit csak a gyémántok ragyogásának szédülete bomlasztott szét bennem. Ha én Földneheze voltam, ahogy ágról szakadtam, ő Boldoganya lett, ahogy a szájában megtáltosodtak a zendülni kész égi kövek. Fogak kerítésén átszökkenve, nyelvek fürdőjében megmártózva, ezüsttó arany nyárfájának sóhajával sodortatva is csak a kőfia és kőlánya szerzeteket a világba szakítva. De ami benne teremtetett, aztán már bennem is gyökeret eresztett. Hiszen bennem is felborzolódott a szép mezők szárnya. Hiszen bennem is magasra csapott a szép tüzek lángja. Hiszen bennem is viharba viharzott a jó szél fúvása.277 (3)

Viharok közt is csak a jó szél fúvása hozta el Ég-Föld Szellemét hozzánk, hogy újra csak kérdések hulljanak ránk az égből, mint az eső szemei. Leolvastuk hát a sötéten tornyosuló felhők rojtjaiból kiszakadó kérdéseket. Megint a legjobb tudásunk és legjobb érzésünk szerint készültünk válaszolni, ahogy szépszerével az Árkok Földje felé zuhanva ezt is megtettük már egyszer. Ahogy ágról szakadtunk, egyszer már neked ajánlottuk a zuhanásunk, ÉgFöld Szelleme. Most a suhanásunk ajánljuk figyelmedbe, mert ahogy arany nyílvesszôként is magunkat ajánljuk, azzal a lendülettel már éppen a rejtett ragyogás nyomtalan nyomát kutatjuk. Egy irtózatosan kicsi kertben megbújó irtózatosan nagy kertet keresünk, hogy elôbb feltáruljon nekünk az ûr, aztán kiteljen nekünk az ûr, s ahogy kitelik, egyre csak úgy teljen, hogy rejtett ragyogásokat teremjen – mondta Göncös a vihar tépdeste felhőajaknak. Tudom, hogy az Ég Köveinek tudományát már megtanultátok, de hadd lássam, a kicsiny kertekbe bújt nagy kertek hamvainak álmát megfejtenétek-e – mondta az Ég-Föld Szelleme előttünk meg-megborzongó ajka. Hét nap és hét éjjel magam is megestem már. Szétszaggatott már a zuhanás annyira, hogy érezzem, amit Szegfûhajú János érezhetett. De ízzé-porrá is zúzott már a hosszú út összes nyûge annyira, hogy érezzem, amit Bíró János

258

h í r e - h am v a

csak sutba vágva, csak a hamuban ülve érezhetett – torpantam meg suhanás közben, hogy a vihar felhői közt lebegve is csak azt jelezzem, hogy az arany nyílvesszők próbatételét most is magaménak érzem. Hallottad-e már a kis kertekben lapuló nagy kertekben sutba dobottak motozását? – kérdezte Ég-Föld Szelleme. Hát, ha magamba belehallgatózom, éppen meg is hallhatom – mondtam erre, mert ugyan semmiből sem tartott azt a tudást előhívnom, melyet ágról szakadván is, az Árkok Földje felé zuhanván is csak hét nap és hét éjjel szereztem. Ha kis kertekben lapuló nagy kertbe bújnál, magadat ugyan hova rejtenéd? – kérdezte a szellem. Az Ég alatti világot csakis az Ég alatti világba rejtheted, hogy soha ne legyen, mi veszendôbe menjen. Ez a dolgok állandóságának nagy törvénye 278 – felelte belőlem az Ég egyik délvidéki kövének emléke. Merre kavarognál, ha a kemencepadka titkos ficakjában kavargó hamu lennél? – vette kezdetét a próbatétel. Én bizony folyton-folyvást és furtonfurt arra, amerre Bíró János húzta meg magát, amikor sutba vágva, hamuban ülve egészen huszonegy éves koráig csak azt várta, hogy kiteljék rajta az apja akarata, s hogy belôle legyen egyszer a világ legerôsebb embere. Mert ha kavargó hamu lennék, csakis tôle lesném el, hogyan kell a helyemen nyugton megmaradnom – álltam ki a szellemmel a szavak bajvívására, mert a rémeim ellen olyankor ugyan bizony mindig jó fegyverek a rímeim, amikor a világnak sehogyan sincsen se teteje, se veleje, s bármikor eljöhet egy messziről érkező, de mégis ütős rím ideje. Hiszen ez is csak a Föld Zenéje. Hiszen ez is csak az Ég Zenéjének ígérete. Semmibe foszló hamuként miért éppen Bíró Jánostól tanulnál? – táncoltak körbe a bajvívásra kiállított kérdések, mint az eső szemei. Ahogy ágról szakadtam, hét nap és hét éjjel hallgattam az Árkok Földjének meséit és énekeit. Ahogy a szikrázva fénylô égi kövek tudományával mûveltem magam, ugyanúgy mûveltek ezek a dalok és ezek a mesék is. Tudom, amit tudok, s amit tudok, azzal neked is szívesen elôállok. Ha van egy irtózatosan kicsi kert, s abban jól elrejtôzik egy óriási kert, s abból a kertbôl éppen olyan fához lehet elérkezni, melynek árnyékában reggeltôl estig szépen ellegel háromszázezer juh, akkor annak a kertnek az összes hamva is csak úgy kavarog, hogy utána is köd elôtte, de elôtte is köd utána. S az a köd is úgy van elôtte s úgy van utána, hogy az Ég alatt a halál ellen bujdosó por kavargása is elcsituljon egyszer. Mert a nyugalommal eggyé lehet válni, de a nyugalmat meg is lehet hódítani. S akár így, akár úgy teszel, a nyugalomban mindig szépen öszszeolvadhatsz a sötétséggel, hogy amikor cselekvésre szánod magad, tetteidben

259

éppen te magad legyél a fény.279 Bíró János mind a két utat megjárta: a sutba vágva a nyugalmat elôbb magába zárta, a sárkányoktól elszerzett világokat meghódítva pedig a nyugalmat a híveitôl is elvárta – mondtam. Tanulnál ebbôl még valamit, ha éppen tehetnéd? Ebbôl is megtanulnám, amit megtanulhatnék, ezért ha a kis kertben lapuló nagy kertbe érnék, elôbb vágnám magam sutba, mint ahogy a sárkányokra vetném magam. Amikor aztán valahogyan a nyugalom belém költözne, ahogy tehetném, azt a nyugalmat magam is a sárkányoktól elhagyott rézvilágba, ezüstvilágba és aranyvilágba költöztetném. Ha költöznél, tudnád, mikor merre költözködj. De amíg évekig csak egy ültô helyedben vesztegelnél, addig ugyan mire jutnál? Bíró János huszonegy évig sutba vágva heverészett. Mit gondolsz, mennyi erôt gyûjthetett? Ameddig a hamuban furulyázva szépen elüldögélt, gyûjtött annyi erôt, amennyivel azt a mestergerendát, melyet nyolc ember meg nem emelt, úgy a falra lendítette, hogy kis híja volt, hogy a fal össze nem dôlt vele. De ez is csak arra volt jó, hogy az apja a hamuból kiparancsolja s dühösen világot próbálni küldje. S hogy addig meg ne elégedjen vele, amíg olyan karddal vissza nem tért hozzá, melyet a tiszta-világtalan vadnyúl adta acélból kovácsoltak. Amikor aztán vele volt az a kard, mely még a gondolatát is kitalálta, akkor az apja megint világot próbálni küldte, de akkor már nem ám dühösen, hanem inkább bizalommal. Miben bízott Bíró János apja? Abban bízott, hogy a hamuban termett nyers erônek végre elôakadt a maga párja: a tiszta-világtalan vadnyúl darab acéljából termett kard. Mert ahogy kiadta magát a sutba vágott fiú világot próbálni készülô világtalansága, valahogyan elôadta magát a forrás csudavizétôl látni készülô vadnyúl világtalansága is. S ahogy annak a két világtalanságnak véget vetett, hogy a két világtalan egymást segítve a világba szökött, a két kéz nyers ereje mellé meg is került ám a jól kikovácsolt acél ereje. Ez volt hát a két látó szem ereje. Hogy ha van erôd a világot megragadni, azt is látva lásd, hogy hol nyúlj hozzá, ha már éppen tettekre ragadtatnád magad. Ha saját szemeddel, hát éppen azzal. Ha a gondolataidat kiolvasó kardod gondolataival, hát éppen azzal. Miért volt az az elsô dolga Bíró Jánosnak, hogy gúnyát cseréljen a király juhászával? Mert azzal is csak rejtve rejtôzött, ahogy lépten-nyomon mindent megôrzött. Ahogy az irtózatosan nagy kert rejtôzik az irtózatosan kis kertbe, úgy bújt bele ô is a király juhászának gúnyájába. Addig ô volt a világ vándora, de ahogy a gúnyáját kicserélte, a kardjától bizony meg nem vált. Hogy kardostul ma-

260

h í r e - h am v a

A két látó szem ereje is csak annyi, hogy ha van erôd a világot megragadni, azt is látva lásd, hogy hol nyúlj hozzá, ha magadat is el akarod ragadtatni

radjon a király szépen furulyáló juhásza. Hogy a rejtôzködés közben az erejét valahogyan azért el ne vesztegesse. Hogy a juhásszal hivatalt cserélve is csak a világot próbálgassa. Karddal vagy furulyával vitte-e elôbbre a sorát Bíró János? Ezzel is, azzal is elôbbre vitte. Juhász képében is volt annyira vándor, mint amennyire vitéz. De volt annyira vitéz is, mint amennyire vándor. A karddal kivívott magának még három világot: rézbôl is, ezüstbôl is, aranyból is. A furulyával meg magára vonta a legkisebbik királylány figyelmét. Pontosan úgy bánt hát a karddal meg a furulyával, mint ahogyan a három legyôzött sárkány vérébôl kiperdülô kulcsokkal és gyûrûkkel. A kulcsok szépen kinyitották neki a hegy oldalából nyíló három rejtett világot, a gyûrûk pedig szépen jelet hagytak a sárkányokkal szembeni diadalairól a királylány ujjain. Amíg szamárháton nótázva járt-kelt, illett hozzá a furulyaszó. Amíg a sárkányoktól elszerzett táltosokon nyargalt, illett az oldalára a kard. A sárkányoktól elszerzett rézvilágban, ezüstvilágban és aranyvilágban miért éppen két paranccsal találja meg a hozzá hû katonákat Bíró János? Csak azzal, hogy a sárkányok lovának szemen szedett búzát és szûrt vizet adjanak

261

a katonák? És csak azzal, hogy egyenek-igyanak ôk is, ahogy nekik tetszik, de amíg vissza nem tér, soha ne feledjék: az ô kedvét egyre csak a legnagyobb békesség és csendesség ôrzésével keressék? – sorolta a kérdéseibe rejtett kérdéseket az Ég-Föld Szelleme, hogy a kérdései is csak úgy tegyenek, ahogy a kertek tesznek, amikor kicsit a naggyal éppen észrevétlen körülvesznek. Ez volt a sutban szerzett bölcsessége. Ez volt a kemence hamujának tanítása. Szemenként szedni a búzát, tisztára szûrni a vizet: ez a táltosokat rejtô irtózatosan kis kert parancsa. Legnagyobb csendet és békességet tartani: ez a nyugalom megôrzésének titka. A nyugalomé, melyben szépen összeolvadhatsz a sötétséggel, hogy amikor cselekvésre szánod magad, tetteidben éppen te magad legyél a fény – mondtam rendületlenül a válaszomat, mert a cseles kérdéseket fontolóra véve azért magam is szépen a cselek közé fonódtam. Miért látta a legfiatalabb királylány magát tetôtôl talpig a juhászfiú szemében? Mert a tetteiben ô maga volt a fény. Réz fényébôl, ezüst fényébôl, arany fényébôl szemenként szedve, de még abban is tisztára szûrve. S jutott ám abból a fénybôl annyi a szemébe is, hogy rögtön egész tükörnyi ragyogást tartson a királylány elébe. Miért ragadta el a rézszôrû táltoson, ezüstszôrû táltoson és aranyszôrû táltoson lovagló vitéz képében mind a három királykisasszony zsebkendôjét? Ô is háromszor mutatta meg magát, mire feltárta rejtôzésének titkát. Minden megmutatkozásával fénybe öltözött, s minden megjelenésével csodát tett. A három zsebkendô három elragadása is csak olyan volt, mint a három sárkány legyôzése s a három fény három világának megszerzése. Ha józan ésszel keresnéd az okát annak, hogy miért kellett a három fény három táltosával háromszor a magasba ugratnia, akkor az okot ugyan meg nem találnád. Mert a józan esze nem vezethette volna ám bármeddig, hanem csak a legkisebbik királylány zsebkendôjéig. De a próbákat nem is azért állta ki, hogy mindent megszerezzen, hanem inkább azért, hogy avatatlanul is mindenkit beavasson. Hogy az ország-világ színe elôtt a tetteivel mesélhesse el, hogyan járta ôt át a fény. Hogy szavak nélkül is tanúságot tegyen arról, hogy létezik még valahol a három fény világa. Miért vezette el a királyt a három fény világába? A király volt az, aki Bíró János harmadik fénybe öltözött jelenésekor sebet ejtett az aranyvitéz sarkán. Nem azért, hogy ártson, hanem azért, hogy tisztán lásson. Jelet hagyjon, s azt a jelet követve a három fény világába maga magának is utat találjon. Aztán bizony el is talált odáig, mert Bíró János egyszer magával hívta ôt a saját, sárkányoktól elszerzett birodalmába.

262

h í r e - h am v a

Ahogy a legkisebbik királylány kezét odaígérték neki, Bíró János maga is király lett. De végül miért éppen az aranyvilágban uralkodott? Ahogy a király a három fény birodalmát meglátta, a lánya keze mellé a fele királyságát már fel sem ajánlotta. Tudta, hogy a föld királyi pompája a három fény tündéri ragyogásával nem vetélkedhet, s hogy a föld törékeny nyugalma a három fény töretlen békességével és csendjével fel nem érhet – mondtam, egyre csak a viharfelhőkből rám hulló kérdések záporában lebegve. Amiért jól válaszoltál, ágról szakadván is jó szél fúvásával repülhetsz. A társaddal együtt te is arany nyílvesszôként suhanhatsz, amíg célt nem érhetsz. Ahogy röpülsz, az egeket nyargalva te is olyan paripa lehetsz, hogy a magasból is minden udvarba benyeríthetsz. S ahol neked tetszô udvart találhatsz, ott már bátran háztûznézôben járhatsz – mondta az Ég-Föld Szelleme, hogy a vihart elcsitítsa s a rejtett ragyogás felé az utat újra csak megnyissa. S amint ezzel a jóindulatát újra kinyilvánította, az égről a vihar fellegeit is rögtön eltakarította. Aranyló testünkön megint napsugarak játszottak, mire a nekünk szegezett kérdések az utunkon újra eligazítottak. Szabad utat kaptunk hát, hogy a rejtett ragyogások közé szökve arany nyílveszszőként is a tündérek tűnő nyomába eredjünk. Hogy előbb a Föld legeldugottabb zugaiban is csak az Ég zúgását keressük, de aztán az Ég zúgását meglelve a tündérek vesztével támadt űrt is kitöltsük. Minden bajvívás elemészti a maradék erődet. Amíg az Ég-Föld Szellemének válaszoltam, egyre csak lebegtem, de ahogy a próbát kiállottam, máris zuhanásra adtam a fejem. Ahogy aztán egyre csak zuhantam, mezők selyemfüve borzolódott, tüzek lángja nyaldosott és jó szél fúvása hasított bennem, de ami kicsi volt, azt a naggyal magam is rögtön körülvettem. S ahogy éppen kínok kínjával emésztő kedvem támadt, zuhanás közben máris felhővé gomolyogtam, s felhő gomolygásából rögvest fekete viharfelleggé sötétedtem. Amikor aztán viharfelleggé lettem, Göncös is forgószéllé kerekedett, s erőnek erejével is csak engem tépett. De a nyíl meg csak süvöltött a levegőégben, s mint egy futó csillag, úgy tündökölt reptében.280 Süvöltött ám, hogy rajta aztán semmi se múljon. Hogy minden suttogjon és suhogjon, üvöltsön és fújtasson, bömböljön és ordítson, zokogjon és nyögdécseljen. S hogy a szélvész nyomán óriás harmónia támadjon, a sok nyílás pedig végül mind üresen álljon.281 Ahogy aztán süvöltő nyílként a maradék erőmmel is elkészültem, úgy zuhantam tovább, mint egy kósza tollpihe. Hogy épp csak annyi erőm legyen, hogy

263

(4)

a tarisznyámban megmarkolhassak egy égi gyémántot, hogy azt a szemem elé tartva szótlanul is csak azt hallgassam, milyen az, amikor a tudó nem beszél, hogy ezzel is csak attól különbözzön, ahogy a nem tudó beszél. Némán a kezemben tartottam hát a zuhanás közben némán is velem együtt szédülő gyémántot, aki hiába ragyogott, akkor éppen nem szédített, de nem is ámított. Addig néztem a gyémántot, amíg arra nem eszméltem, hogy ideje magamra húznom a csillagporos köpönyegem. Hogy burokba születhessek, ha a Föld közelébe érve a burok megint meghasad, amikor forgószél képében is csak magamat kergetem. Amikor elnyel a világ, de én is csak elnyelem a világot, ahogy a kő kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, amint épp szakadatlanul is lenne. Aki betömi odúját, bezárja kapuját, élét tompítja, görcseit oldja, fényét fakítja, elvegyül porba: el a rejtettel azonosulva 282 – gondolta a szédítő zuhanásban meg nem szédülő gyémánt, hogy én is ugyanezt gondoljam, ahogy a csillagokkal szemező álmok tüzében is az utazó lélek utazásának szédületével vetekszem. S ha már égi kő vigasztalt engem, Göncös is nyugovóra tért hát bennem, hogy megint a Nap keljen fel a Földön elomló kövek minden szegeletében. Urunk volt hát a Nap, ha testvérünk volt a Szél. Nénénk volt hát a Hold, ha öcsénk volt a Víz. Bátyánk volt hát a Tűz, ha anyánk volt a Föld. Úgy esett, hogy mi is csak úgy estünk, hogy közben velünk volt az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő.283 (5)

Ahogy a köpenyünk burkából szépen kihasadtunk, arany nyílvessző képében is egyre csak a Föld közelében repültünk. Az az arany nyílvessző, aki Göncös volt, hét napig repült, s akkor egy nyeregbe fúródott. Az a nyereg egy erőtlenül támolygó, rozzant kis gebén lötyögött. Ahogy azonban a nyílvessző a nyerget eltalálta, az ütés a koszos csikót is tetőtől talpig megrázta. Ha megrázta, hát erre ő már magától is megrázkódott, s ahogy az a koszos csikó megrázkódott, bizony egyszerre csak a földhöz vágta magát. Ahogy aztán a földről talpra ugrott, táltos paripa lett belőle, hogy Göncös emberi alakban, már a nyergében ülve kaphasson tanácsot tőle. Mit parancsolsz, édes gazdám? Úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat? – kérdezte legelőbb a táltos Göncöst. Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem kár ne essék, de az Ûr Tátongása azért velem még megessék – felelte Göncös.

264

h Ă r e - h am v a

265

Ha tátongó ûrt akarsz látni, akkor bizony az üveghegy tetejéig kell elérni, de még azon is túl kell jutni. De egyet se búsulj, tudom is arra a járást, s a gyémántszeges patkóm is bírja még az üveghegy oldalán a kapaszkodást – mondta a táltos paripa. Kopogott is szépen a gyémántszeges patkó az üveghegyre vezető üvegösvényen, amikor meg csendben maradt a patkó, akkor éppen széllel süvítve repült Göncössel az aranyszőrű ló. Akkor azt mondta a táltos Göncösnek, hogy most már akkor hunyja be a szemét, mert bizony szoknia kell ahhoz a sötét ürességet, hogy egyszer még maga is bele tudjon tárulni abba. Nyisd ki a szemed, édes gazdám, mit látsz? – kérdezte darab idő múltán a táltos. Látok egy éktelen magas üveghegyet. Olyan meredek, mint a ház oldala, s a teteje az eget veri – mondta Göncös, hogy aztán onnan is továbbmenjenek. Ez volt hát az Ég magassága – mondta a táltos, ahogy a gyémántszegű patkójával a hegy tetejére felrúgtatott. Nyisd ki a szemed, édes gazdám, mit látsz? – kérdezte megint a táltos. Látok magam alatt valami feketeséget, akkorát, mint egy jó nagy tál – mondta Göncös. Ez volt hát a Föld kereksége – mondta a táltos, ahogy az üveghegy tetején cikázva az eget verő üvegösvényen imbolygott. Nyisd ki a szemed, édes gazdám, mit látsz? – kérdezte megint a táltos. Látok egy véges–végtelen hosszú üvegösvényt, s innét is túl mély ürességet – mondta Göncös. Ez volt hát Lételenország üressége 284 – mondta a táltos, ahogy az ürességen átjutva is csak azt hagyta, hogy onnan minden a nyugalomban tisztán megmaradva, minden a maga rendjén növekedve s minden az örök áramlásban körbehaladva jusson el hozzá.285 Nyisd ki a szemed, édes gazdám, mit látsz? – kérdezte megint a táltos. Hátrafelé foszló ürességet, magam elôtt pedig olyan vastag sötétséget, hogy a kardot fel lehetne rá akasztani 286 – mondta Göncös. Akkor vedd elô a tarisznyádból a kardodat, s akaszd fel a sûrû sötétségre. Ülj le a kardod alá, s hagyd, hogy a semmi ágán csüngô kard fölötted is megmegforduljon néha, hogy ezzel is csak a háborítatlanságot vigyázza. Aztán a sûrû sötétségbôl a foszladozó ûrbe nézve tárulj csak bele a Világ Ürességébe – mondta a táltos. Amit a táltos mondott, Göncös mind-mind megtette, s ahogy a kardja alatt megtelepedett, még az idejét is időtlenné tette. Látva maga alatt feketeséget. Látva maga alatt hosszú üvegösvényt. Látva maga alatt foszló ürességet. Látva

266

h í r e - h am v a

maga előtt vastag sötétséget. Ahogy közben az idők is csak időtlenül teltek, a tarisznyájában egyszer ő is csak megmarkolt egy égi követ. Ahogy az a tenyerébe siklott, hamar a szeméhez is emelte, hogy szédülő fényeiben a szeme szépen elcsitult fényét is szépen megfürdesse. A tökéletes: akár a tökéletlen. Mûködése véghetetlen. A teljesség: akár az üresség. Mûködése mérhetetlen 287 – ragyogta a gyémánt, mert ültő helyükben ők ketten is csak úgy szálltak, mint a gondolat. Az égi kő fényében elcsitulva lett erre Göncösből áldozókő – csillagszemtől ragyogó ábrázattal. Lett belőle gördülő kő – árkok barázdálta arccal. Lett belőle kő testébe rejtőző tündér – a moccanatlan moccanás táncával. Lett belőle kő irdatlan sziklájában megbújt óriás – a tetejetlen fa suhogásának emlékével. Lett belőle élekkel éleződő kő – a harcra termett lélek vitézségével. Lett belőle egyszerűvé egyszerűsödő kő – a cselekvés nélküli cselekvés szótlan fohászával. Lett belőle sutba vágott kő – a bujdosóktól felkavart hosszú út porával. Lett belőle zendülő kő – a Föld és az Ég Zenéjének dióhéjba mentett titkával felajzva. Lett belőle a magas égben bolyongó kő – a három sötétség üres határain egyre átkelve. Lett belőle az égi kincsestárban őrzött kő – a három fény birodalmában szédülő fényeket szórva. Ahogy ez mind kitelt belőle, Göncös annyi szédülő fényt szórt szét maga körül, hogy annak is méltán örült, hogy a táltos ló orrának noszogatására egyszer valahogyan mégis ébrenlétre eszmélt. Egyet se búsulj, édes gazdám, de ha én nem vagyok, most te sem lennél. De ha te nem vagy, igaz, én is ronggyá téve lennék – mondta a táltos. Lételenország puszta ürességében te is csak úgy jártál, hogy végül foszlányokra foszlottál. De ami elfoszlott, az rajtad megint szépen újra eloszlott. Volt a tarisznyádban élesztôfû, azzal megkenegettelek. Lételen foszlányokra szakadt foszlányokból is új életre keltettelek. Most aztán tényleg Világ Ürességébe Táruló lehet a neved – mondta a táltos. Ha koszos csikó képében ronggyá tettek, arany nyílvesszôvel mégis táltossá ütöttek – mondta vesztéből megkerülve is boldogan felnevetve Göncös. Ha világ ürességébe szakadtál, a szakadt foszlányokból is új életre keltél – mondta minden baját boldogan kifújva a táltos. Ha már egyszer lett belôlem Világ Ürességébe Táruló, legyen még belôlem Világ Mélységén Átlátó – mondta Göncös a táltosnak, miután az üveghegyről leereszkedtek, egy erdő mélyén csörgedező patak partján tanyát ütöttek, ott hét napon, hét éjen át pihentek, s amikor megébredtek, hétszer kisütött cipóval is, izzó parázzsal is szépen elteltek.

267

(6)

Csak abból lehet a Világ Mélységén Átlátó, aki maga sem volna más, mint Láthatatlan Látó

Megvan annak is a sora, édes gazdám – mondta a táltos. A selyemrétig el kell menni, ott civakodó lidércekre kell lelni, s tôlük a láthatatlanná tevô sapkát el kell szerezni. Aztán a tündérek ablaktalan palotájához kell menni, s onnan a tündérek kásája, a tündérek itala, a tündérek kenôcse és a tündérek kardja mellôl a tündérek szagos olaját el kell hozni, hogy azzal a szemedet meg lehessen kenegetni. Mert csak abból lehet a Világ Mélységén Átlátó, aki maga sem volna ám más, mint Láthatatlan Látó – sorolta el a táltos, hogy mi mindent tegyen meg Göncös. (7)

Ahogy Göncös a táltos nyergébe szállt, a naposholdas paripa egyet ugrott, kettőt szökött, s máris fent volt a fellegek között. Onnét ugrott a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba. A Fiastyúkról lenézett a bánat mezejében elbújó selyemrétre, ahová csak onnan, a csillagok közül zuhanhatott alá a fürkésző tekintet. Akkor aztán le is szálltak oda, ahová a gondolatuk közben már javában megérkezett. A bánat mezején, de már rögtön a selyemrét szélén tényleg ott civakodott három átoklidérc. Göncös ezt látva a táltost a selyemréten eleresztette, s azzal máris a lidércek közé keveredett. Alig vették észre, mert a méregtől se nem láttak, se nem hallottak, szinte már csak szitkozódni tudtak. Ahogy a szavaikból

268

h í r e - h am v a

Göncös kivehette, éppen apjuk örökségén, egy bocskorszíjon osztozkodtak. A szíjat három részre akarták darabolni, de nem tudtak megegyezni, hogy éppen hogyan essenek neki. Az egyik azt mondta, majd ő a fogaival három részre harapdálja. A másik azt mondta, majd ő kézbe kapja, aztán három részre szaggatja. A harmadik azt mondta, majd ő a körmével három részre tépdesi. De ahogy az egyik hozzáfogott volna ahhoz, amit mondott, a másik kettő rögtön kirángatta a kezéből a szíjat, hogy akár túrják, akár gyúrják, nekik egyre csak mindegy legyen, de a maga dolgával előrébb senki se menjen. Annyira megrontotta már őket a halott kövek haló porának összes kietlensége, hogy szánalmasan civódó szerzetekké züllöttek, hogy ezzel is csak nyomtalanul vesszen ki belőlük az égi lánglidércek összes tüzének bolyongása. De Göncös jól ismerte ám az Ég magasából a lidércek összes szokását, hát haló porukban is éppen a kedvükben járt. Az átoklidércek dühében feltaposott porba rögtön bele is markolt, s a felmarkolt porba három egyenlő darab szíjat rajzolt. Ahogy az átoklidércek ezt meglátták, rögtön elnémultak, s ámulatukban azon nyomban Göncös felé fordultak. Hát te ezt is tudnád? – kérdezték egymás szavába vágva, de egymást már nem háborgatva. Tudnám bizony – mondta nekik Göncös, s elő is vette a kését, hogy maguk is lássák, volna mivel darabokra hasítania azt a keservesnél is keservesebb átok verte szíjukat. Ha ezt nekem megteszed, adok neked egy olyan sapkát, melyet ha a fejedbe teszel, elôtted világosság, utánad sötétség lesz, és senki sem fog látni – mondta az egyik átoklidérc. Ha ezt nekem megteszed, én meg adnék olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki, megteszi – mondta a másik átoklidérc. Ha ezt nekem megteszed, én meg adnék olyan tarisznyát, hogy az egész világot beleteszed, az sem fog meglátszani rajta 288 – mondta a harmadik átoklidérc. Ha megteszem, amire kértek, azt mindannyiótoknak teszem. De ha megkapom a láthatatlanná tevô sapkát, azt bizony köszönettel elveszem. Az én tarisznyámba nem egy, de hét világot is beletehetek, így azzal nélkületek is szépen eltelhetek. Parancsot adni pedig még óvatlanul sem merek, ez a világ is csak a kéretlenül osztogatott parancsoktól beteg – mondta nekik Göncös, s azzal késével szép komótosan három egyenlő darabra hasította a szíjat. Elvette hát a sapkát az első átoklidérctől, aki örömmel adta, amit csak adhatott. Feltette Göncös a sapkát: erre aztán előtte világosság fényeskedett, utána meg sötétség terjengett. Egyik lába a Napban volt, a másik meg a Holdban. Szeme előtt hajnal virradt, utána meg éjjel szakadt.289

269

S ahogy a hajnal eléje virradt, az éjjel meg utána szakadt: az Ég tanításával élve akaratlanul is tízezernyi példával szolgálhatott. A lidércek örömmel szorongatták a szíjakat, melyek maguknak szépen kihasíttattak, de aztán megkésve bár, de a sapkáját levetve az örömüket figyelő Göncös épp az imént elejtett megjegyzésére is figyelmesek lettek. Nem adsz parancsot? – kérdezte az egyik. Betegségbe esett a világ? – kérdezte a másik. Hét világgal telhetsz el? – kérdezte a harmadik. Átok ül rajtatok, de ha akad még bennetek tisztesség, azt a tízezernyi lény között a négy évszakkal ti is egyesíthetitek – mondta Göncös, hogy a hetedhét országon túlra szökő gondolattal is Pilla emlékét idézze, s a tízezernyi létező közül felbukkanó történettel is csak az ő ködpalotájának emlékét díszítse. Mert mi onnan jöttünk, ahol a tetejetlen fa ágáról szakadva is hétszer hét és hetedhét a titok. Mert Pilla onnan hívta a sárga sárkányokat dédelgető felhőket magához, ahol tízezernyi a dolog. Mert az is csak köd és árny, hol képek rejlenek. Mert az is csak árny és köd, hol dolgok rejlenek. Mert az is csak mélység és köd, hol magvak rejlenek.290 Hiszen ahogy nálunk hétszer telik ki a forgás, amíg harmadjára is csak hetedhét országon túlra jár a titok, addig nála előbb az egy alakul át, hogy abból szülessen meg a hét. De ha az a hét átalakul, s lesz belőle kilenc, a kilenccel véget is ér a sor. Ám erre is csak új változás jön, hogy az egy újra megérkezzen, amíg az Ég és a Föld őrzi a magvakat, s a tízezernyi lény is csak átváltozik, s közben megint életre kel.291 De bárhogyan is, akárhányszor is telt ki vagy ért véget a sor, mi mindig értettük, hogyan kell egymással számot vetnünk, hiszen a ködben és az árnyban neki is, nekünk is ugyanazok a képek rejlettek. Képek, melyekben egyformán mámoros a magasság. Képek, melyekben egyformán szédítő a mélység. Az Ég felemeli a Napot és a Holdat, elrendezi a bolygókat és csillagokat, feldíszíti a négy évszakot, és összehangolja a sötétet és világost. Nap hevével felmelegít, éjszakával pihentet, széllel felszárít, esôvel és harmattal áztat és nedvesít – sorolta el Göncös az átoklidérceknek, amit Pillától is tudhatott, de a hetedik ég magasából éppen maga is láthatott. Amikor a szentet és a csodákkal telit önmagadban megtalálod, annak ereje mozgásba hozza az Eget: az égbolton sokat ígérô csillagok jelennek meg, sárga sárkányok ereszkednek a földre, fônixek érkeznek, tiszta vizû források fakadnak, a föld gabonát bôven terem, a folyók nem áradnak meg, a tengereken szökôár nem tornyosul. Ha azonban szembeszállunk az Éggel és erôszakosan bánunk a teremtményekkel, akkor a Nap és a Hold elsötétül, a csillagok letér-

270

h í r e - h am v a

nek az útjukról, a négy évszak összekeveredik, az éjszaka világos lesz, a nappal pedig sötét. A hegyek összeomlanak, a folyók kiáradnak; télen zápor hull, s nyáron minden megfagy – folytatta. Amikor a csodákat önmagadban megtalálod, az égi jelek is megváltoznak. Ezért a szent és a csodákkal teli okoskodással el nem érhetô, erôvel ki nem kényszeríthetô. Ha mindezt már tudod, akkor azt is tudhatod, hogy az erényeket Éggel és Földdel, a fényt Nappal és Holddal, a szívet szellemekkel, a tisztességet pedig a négy évszakkal kell egyesítened 292 – ajánlotta. És ha te leszel az, aki az én sapkámat a fejedre teszed, akkor a fényt máris a Nappal és a Holddal egyesíted? – kérdezte a lidérc. Nyugalomban összeolvadok a sötétséggel, tetteimben viszont magam vagyok a fény – válaszolta Göncös, s búcsúzóul megemelte a sapkáját az átoklidérceknek, hogy szeme előtt ezzel is csak hajnalt virrasszon, maga után meg ezzel is csak éjjelt szakasszon. A sapkával a fején Göncös aztán már láthatatlanul bandukolt vissza a selyemréten a táltoshoz. Látom már, hogy mit nem látok – mondta a táltos, ahogy a selyemfüvek hajladozásába révedve azt is nyomon követte, aminek éppen a nyomába sem érhetett. Ha láthatatlanná lettél, édes gazdám, akkor már csak a tündérek olaja hiányzik a látó láthatatlan szemed sarkából – tette hozzá, amikor Göncöst egyszerre csak a nyergében érezte. Elindultak hát a tündérek ablaktalan palotája felé. Kivárták este a Kaszáscsillag feljöttét, majd amerre a nyele állt, éppen abba az irányba indultak el. Bűvös patak állta az útjukat, de ahogy ráléptek a vizére, olyan lett, mintha száraz mezőn mentek volna. A vízen túl ezüstrét volt, ezüstfűvel, ezüstrózsával. Azon túl aranyrét volt aranyfűvel és aranyrózsával. Azon túl üres pusztaság terjeszkedett, annak a közepén meg a fényben egy ablaktalan palota remegett. Picinyke ajtó volt csak elrejtve azon a borzasztó nagy palotán, de azon belépve egy rettenetes nagy terembe jutottak, melyben akkora fényesség ékeskedett, hogy csak úgy kápráztatta a szemet, pedig egy ablak nem sok, de annyi sem volt a falon. A teremben sorba rakott asztalok álltak, rajtuk egy-egy aranytáblával, szépen cirkalmazott írással teleírva. Az első asztalon volt a tündérek kásája. A melléje helyezett aranytáblán az állt, hogy aki azt a kását megeszi, az soha többé meg nem éhezik. A második asztalon volt egy üveg, abban a tündérek itala. Arról azt mondta egy másik aranytábla, hogy aki azt kiissza, az soha többet meg

271

(8)

(9)

nem szomjazik. A harmadik asztalon volt a tündérek kenőcse. Arról meg azt tudatta az aranytábla, hogy aki avval bekeni a testét, az ezer ember erejét kapja. A negyedik asztalon volt a tündérek kardja. Hogy aki azt az oldalára csatolja, az ne féljen semmiféle ellenségtől, mert az a kard legyőzhetetlen. Az ötödik asztalon volt, amit Göncös keresett: egy korsóban a tündérek szagos olaja. Egy tábla azért arról is szépen elmondta, hogy aki avval a szemét bekeni, az mindent lát. Lát le a mélységbe s lát le a föld gyomrába, mert éppenséggel az volna ám a láthatóság olaja.293 Avval aztán a szemét bekente, s ahogy a padlóra nézett, látta az Árkok Mélyének hasadékait, köztük az Árkok Sárkányával. Látta a Föld Köldökénél a mélybe szakadó utat, benne a tüzes békákkal, tüzes kígyókkal és tüzes varjakkal. S látta, amit addig csak a Mindentudó Tükörben láthatott. Látta azt, ami a mélységbe szakadt, de a magasban is szétáradt. S azt, hogy ami a hét magasságba szökött, a mélyben is csak ugyanúgy sodródott szét a Földnek mind a hét csínjában. Látta a dinnyékbe bújt királylányok elhagyta Lételenország rejtélyes ürességét, s benne a céltalan kavargást. S látta, milyen az az üresség, mely kifürkészhetetlen, mint az a mélység, melyben a víz mozdulatlan, s az a mélység, amely fölött a víz is csak örvénylő áradat. S látta, milyen az a céltalan kavargás, melyben nincs tudás senkiről és semmiről. Amelyben mi sem tetszhetünk másnak, mint szél sodorta gaznak. Úttalan úton elfolyó áradatnak.294 Ahogy ezt mind látta, már azt is tudta, hogy történetesen éppen Láthatatlan Látóként vet szemet a világra. S ha szemet vetett a világra, vetette magát zöld szemre, kék szemre. Tündérek forrásából patak forrásába. Magas kőszikláról magas kősziklára, szikla omladékáról kövek hallgatag kertjére. Tudom ám, édes gazdám, hogy mi is csak úgy vágtatunk, ahogy egy arany nyílvesszô suhanhat. De ha egyszer még addig repülsz, hogy messzire suhanva is épp a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetére esel, akkor irtózatosan kicsi kertben leszel, de abban a kicsi kertben mégis egy irtózatosan nagy kertben veszhetsz el. Nézz bele hát most mélyen a kövek hallgatag kertjébe, s amit ott megtudsz, vidd el magaddal a Tüzes-tenger minden rejtett szegletébe – mondta a táltos, mert a gazdája hiába volt láthatatlan, Göncössel együtt azért ő is látva látta, ami szabad szemmel éppen ugyan kivehetetlen. (10)

Göncös lefeküdt hát a tündérek ablaktalan palotájának ötödik asztalára, hogy egyre csak a középpontban időzve a kicsit a naggyal szépen körülvegye. A karját a feje alá tette, s megpihent. Volt, hogy nyugtával dicsért, volt, hogy szemet

272

Vetem magam zöld szemre, kék szemre. Tündérek forrásából patak forrásába. Magas kôszikláról magas kôsziklára, szikla omladékáról kövek hallgatag kertjére

vetett. Amikor aztán ebben jól elszenderedett, az Ég alatt utolsóként álmodó kő utolsó álma táncolt bele a látó láthatatlan szemébe. Amikor pedig felébredt, a hallgatag kövek kertje szökött bele a láthatatlanul látó szemébe. Éppen onnan, ahol a föld kövei is csak a föld csontjainak látszottak, hogy még a moccanatlan moccanásaikból is csak azt lehessen megérezni, ami nincs, mert ha volna, éppen akkor sem volna. A kert szikláinak vonalai soha nem létező zuhatagok látványának örömét szöktetik el hozzád. A laza talajt beborító moha szőnyege az erdők susogását hozza el neked. A fehér homok szeszélyes fodrozódása a tenger hullámainak zúgásával duruzsol körbe. Holott ez az a hely, ahol a fehér homok sem az, mint aminek látszik. Valami olyasmi, ami nincs is. Nem homok, hanem a kristályos szemcsékké szétzúzott kövek törmeléke. Nem homok, hanem a törmelék törmelékének szemen szedett, de még szórva is szórt szórványa. Ami épp csak azért porlik szét a szemed előtt fenséges alázattal, hogy a térből kiszakított kert egyre csakis úgy tűnhessen fel előtted, mint az idő hordaléka és martaléka. Göncös az ablaktalan palota ötödik asztalán fekve is csak ott időzött a kövek kertjének kilátópontján, hogy minden ott legyen vele, ami nincs. Éjszaka volt, s

273

a csillagok fénye új életre, önálló életre keltette a kertet. Amerre a Kaszáscsillag nyele állt, a fények is csak abba az irányba szöktek. S amikor minden égi fény szökésben volt már, a fehér homokba süppedő, sötét kiszögelléseikkel a tájba rajzolódó sziklák is beszélni kezdtek. Ha bármelyikre odanéztél, már hozzád is szóltak. Fehéren és feketén beszéltek. Nem kellett nagy utat bejárniuk a szavaikkal. Éppen a lényegre törtek. Göncös némán szóba elegyedett hát az összes régi ismerősével. Hogy aztán azzal, aki a legjobban megtörettetett, maga is a lényegre törjön. A lényeges dolgok legapróbb részletein át. Itt vagyok, de mégsem vagyok itt – mondta a kristályok egyik szigete a hallgatag kövek kertjében. Hol voltam, hol nem voltam – mondta erre az ablaktalan palotából szólva a kopogó szellemek láthatatlanul látó pásztora. (11)

S ha már ott volt, amikor nem volt ott, szemet vetett erre a világra is. Vetette magát zöld szemre, kék szemre. Tündérek forrásából patak forrásába. Magas kőszikláról magas kősziklára, szikla omladékáról kövek hallgatag kertjére. Hallgatag kertből sziklák szavára. Sziklák szaváról sziklák hangtalan suttogására. Suttogó hallgatásról űr tátongására. S ahogy a Láthatatlan Látó szemen szedett szemmel vetett szemet a világra, a tisztára szűrt vizeknek is csak megesett rajta a szíve. Szemenként szedve, de még abban is épp elég tisztára szűrve. Csak a táltos szava rezzentette fel aztán a kövek közé szökött üresség látomásából, ahol az erényeket éppen Éggel és Földdel, a fényt éppen Nappal és Holddal, a szívet éppen szellemekkel, a tisztességet pedig éppen négy évszakkal egyesítette. Megesett veled az ûr minden tátongása, édes gazdám. Beletárultál a Világ Ürességébe s belenéztél a Világ Mélységébe. Én most egyet ugrok, kettôt szökök, hogy máris fenn legyünk a fellegek között. Onnét ugrok a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba. Onnan aztán levetjük magunkat, s én újra csak elrejtôzöm a világban, te pedig újra csak nyílvesszôként suhansz a világban. Hogy újra együtt repülhess a Tüzes-tenger felé azzal, akire pedig az Ûr Kitöltése vár – mondta Göncösnek a táltos, s valóra is váltotta, amit ígért, ahogyan az ablaktalan tündérpalota kicsinyke ajtaján kiért.

(12)

Így esett, hogy miként Göncös megesett, magam is megestem, hogy a kövek esendőségéhez ezzel is csak egyre közelebb férkőzzem. Arany nyílvessző voltam, s egyre csak repültem. Egy ideig egyedül suhantam, s aztán megint csak egy másik arany nyílvessző társaságában zúgtam és hasítottam. Tudtam, hogy a másik nyílvessző Göncös volt, s tudtam, ha visszaérkezett, máris hétszeres

274

h í r e - h am v a

erővel térhet meg hozzám a zuhanás méltósága. Mert megesett vele az Űr Tátongása. Mert beletárult Lételenország minden ürességébe s belenézett Lételenország minden mélységébe. Ahogy átadta nekem a Világ Ürességét, magamhoz kellett hát próbálnom a Világ Kitöltését. Addig suhantam, addig repültem, amíg bele nem csapódtam egy szekér oldalába.

(13)

Testet öltöttem, s aztán már magam is a szekér bakján ültem. Rá is néztem az oldalamon ülő harangöntőre, s rögtön láttam ám, hogy neki is csak úgy szakadnak a lángok a lelkében, ahogy a gyémántokban izzik fel a ragyogás. Rögtön tudtam ám, hogy aki azzal koronázza meg az életét, hogy élete tűzben izzó ünnepnapjain hébe-korba a harangűrben izzó bronz kavargásába is bele-belenézhet, éppen ugyan azt is könnyen megértheti, milyen is lehet ám a gyémántok lángolása.

(14)

Kiugrok a bôrömbôl örömemben, ha túláradó kedvem van – mondtam neki, mert tudtam, ha ezt mondom, a szó is csak szót követ, amíg a szavakat a hallgatás üresen kongó vermeibe mind bele nem szórom. Messzire zúgó harangszót szakasztok az égbe, ha dolgom van – felelte a mester, mert nemcsak megértett, hanem rögtön egy követ is fújt velem, amíg a szekerek nyomába zökkenve is csak a kövekkel gördülhetett. Ha csengetsz hozzám, napsugár nyit neked ajtót – mondtam, mert ezt sokkal fontosabb volt elárulnom magamról, mint bármelyik lehetséges nevemet. Én is csak ereken folyok a világban 295 – mondta, mert ő sem hagyta, hogy szédület nélkül maradjon bármelyik lehetséges magányában.

(15)

Takaród az Ég, szekered a Föld – ismertem el, ha már magam is új kerékvágásba zökkentem azzal, ahogy őt a magáéból éppen kizökkentettem. Paripád a négy évszak, vezetôd a fény és a sötét – ismerte el ő is, mert ő is csak úttalan utakon kóborolt, soha el nem fáradt, s ha mennie kellett, nem ám kapukon át távozott. De ha már így volt, szavak vesztegetése nélkül is egymásra ismertünk, hogy tudván tudjuk: messzire utazunk, de ki nem merülünk sosem. Mert ez sem más, csak a határtalan föld megismerése. A határtalan földé, ahol takarónk, az Ég mindent betakar, szekerünk, a Föld mindent elbír, paripánk, a négy évszak mindent hasznossá tesz, vezetőnk, a fény és a sötét mindent magába ölel.296

(16)

275

Takaród az Ég, szekered a Föld

(17)

Egyre csak összeomlik minden, amíg kô kövön nem marad az Ég alatt? – kérdeztem a harangöntőt, ha már a szekerek kerékvágásában is csak a kövek omladékaival letarolt tájak között kóboroltam. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Jól tudod. Ami pedig valaha felépült, már az is csak omladozik – tette hozzá a mester. Akkor mi értelme van még harangot önteni? – kérdeztem, hogy a végére járjak annak, hogy el lehet-e még a kedvét venni attól, ami olvadásig forró forrongásokban élteti. Harang a rangod, védve vagy – szólalt meg az arany kakastaréj a fejünk fölött, hogy egyre csak védve legyen az, ami védelemre méltó. A rang harangod, véd a rang – nevetett aztán saját felbukkanásán az arany kakastaréj a fejem fölött. Mint harang, véd a rang. Ha rang a rangod, védve vagy 297– tettem hozzá én is, hogy magam is aranydíszekbe díszítsem az aranydíszeket. Menve szentjánosbogarak pislákoló fénye közé. Menve szikrázó hókristályok közé. Menve kihunyó gyertyák kanócán parázsló vörös izzások közé.

276

Paripád a négy évszak, vezetôd a fény és a sötét

A harangöntő erre elmondott egy mesét a szépen csengő harangvirágról, mely a nagy lakattal lezárt fekete várat nyitja. Azt mondta, ha a hegyeken és a völgyeken át szakadatlanul mész hét nap és hét éjjel, elérhetsz az aranyrétre. Arany azon a réten minden fűszál, csupa színezüst s ragyogó gyémánt minden virág. Annak a rétnek a királyát egyszer azonban legyőzte egy boszorkány, akinek abban volt az ereje, hogy szövőszéken katonákat tudott szőni, hogy azokkal a világot magának erőnek erejével megnyerje. Ahogy aztán legyőzte a boszorkány az aranyrét királyát, őt is, meg a lányát is bezárta egy hegy tetején egy fekete várba. De azon a váron akkora lakat volt, mint egy ház, nem lehetett azt semmilyen erőnek semmilyen erejével kipattintani. Aztán viszont mégis úgy esett, hogy járt egyszer arra két szegénylegény, akik a boszorkány szőtte katonákat az aranyréten mind szanaszét ütötték-vágták, a boszorkányt meg elkergették a szövőszéke elől, hogy végül már csak a fekete várban lehetett előlük maradása. Amikor a boszorkányt űzvehajtva viszont meglátták, hogy olyan magas várba bújt előlük, hogy a madár is nehezen repül be annak a falain, s hogy a lakat is akkora a kapuján, mint egy ház, erősen elbúsultak. De az aranyréten egyszer jött szembe velük egy ősz

277

(18)

öregember. Az az ősz öregember pedig azt mondta nekik, hogy azért bizony egyet se búsuljanak. Azt tanácsolta nekik, hogy menjenek el a gyöngypatakhoz, ott folyik az éppen az aranyrét kellős közepén. Van annak a partján egy harangvirág, az minden éjfélkor megcsendül. Ha megtalálják, arra nagyon kell vigyázni egészen éjfélig. De amikor a csendülését meghallják, éppen akkor kell leszakasztani a virágot. Ha azzal a virággal érintik meg aztán a fekete vár lakatját, mindjárt kinyílik a zár – mondta az az ősz öregember a boszorkányt elszántan űző szegénylegényeknek.298 Ahogy ezt a történetet a harangöntő befejezte, nagy csend támadt. Amikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem, mi lett a történet vége. Harang csendülésével kell csodát tenni – mondta a harangöntő, hogy ugyan bizony észbe kapjak, s ha a fény és a sötétség mindent átfogó ölelése ölel, ne csak a már véget ért történetekbe kapaszkodjak.299 Harang csendülésével kell villámot megtörni – ismertem el az igazát azzal, hogy képzeletben máris a hulló csillagok közt cikázó villámok közé szöktem. (19)

Elomlott-e már a veszendôség pora? – kérdeztem, hogy a szavaimból azért szépen kiütközzön a kívülállás. Mint eltévedt utazó érkezel. Egy rozsdás város a történelem 300 – válaszolta mellettem és fölöttem lebegve az arany kakastaréj a harangöntő helyett, mert ő is elborult már annyira, hogy rajtam kívül is kívül legyen mindenen.

(20)

Kell-e félni a kôbálványoktól? – kérdeztem, ha már a kizökkent kerékvágások között is csak veszettek elveszett világában jártam. A még embernek megmaradt emberek messzire kerülik a törtetésüket, de a kôbálványok is elkerülik az embereket. Nem velük van dolguk, még akkor sem, ha ôket irtja minden irtás, amit csak irtanak – mondta a mester, hogy belőlem se vesszen ki azért minden remény. Ôk csak arra figyelnek, ahol fal emelkedne. Arra ugranak, ha valahol kô mégis kôre kerülne. Ha kômûveseket látnak, máris felbukkannak, s minden sorba rakott, magasra felhúzott követ összeomlásba kergetnek – igazított el aztán. Hagyják gördülni a köveket? – kérdeztem, mert erre fel nekem is akadt már merre igazodnom. Nem tudják, hogy nem kellene hagyniuk. Amíg kô kôre nem gördül, addig felôlük szanaszét csavaroghat minden kô – mutatott utat a mester anélkül is, hogy tudta volna, hogy utat mutat.

278

h í r e - h am v a

Magam is a kövek gördülésébe térek. Hetvenhétszer telik ki rajtam a forgás szédülete – vallottam meg neki. Akkor szédülj csak meg nyugodtan a forgástól. Szarkalábon forgó rézvár legyen a te pörgetô mámorod. Ezüstvarjú lábán forgó ezüstvár legyen a te szédítô oltalmad. Arany kacsalábon forgó aranyvár legyen a te reptetô madarad – mondta a mester. Ha te is így látod, ami téged is csak szédülve szédít, akkor zökkenj ki nyugodtan a kerékvágásból – válaszoltam neki.

(21)

Már nem is épül semmi az Ég alatt. Már csak harangszó kondul az Ég alatt – vallotta meg ő is, mire lassan elringatott bennünket a szekér, mely mindent elbírt, amíg az Ég volt a takarónk, amely végtére is mindent betakart. S mire vezetőnk lett a fény és a sötét, mely mindent magába ölelt, bizony a paripánk lett a négy évszak, hogy ők is csak mindent hasznossá tegyenek, amíg csak bennünket húznak és vonnak. Elôbb szól a lélekharang, aztán szól az öregharang. S mára már annyit szólt a lélek mindenütt, hogy újra becsülete lett az ôszülô öregembernek. Mennek is, akiknek mehetnékük van. Mennek a gyöngypatakhoz. Mennek az aranyrét kellôs közepére. Mennek az éjfél beköszöntésére. Mennek a harangvirág csengésébe. Mennek a fekete várak sáncainak rejtekébe. Mennek öreg csengések csengésének védelmére. Magam is csak öregharangot önteni járok-kelek hát, amíg akad még reggel, amire ráébredhetek – mondta a harangöntő mester, hogy ezzel is csak zúgóhangok zúgása fakadjon fel belőle, ahogy a lélek is csak kiszakad a száján. Imára hívni az élôket? – kérdeztem. Elsiratni a holtakat – felelte. Megtörni a villámokat? – kérdeztem. Elsiratni a holtakat – ismételte meg.301

(22)

Elmondtam neki, hogy nekem is megvan a magam dolga. Ha neki az a dolga, hogy harangszót szakasszon az égbe, akkor nekem az a dolgom, hogy a kész harang zúgóhangjának örvényében szálljak messzire, ahogy hangok közé próbálom a Világ Kitöltését. Hogy a messzinél is messzebbre szállva apróbbnál is apróbbra hulljak. Hogy az anyag anyagtalan labirintusának gubancaiban tévelyegve fűszálak futásába és a kavicsok erezetébe térjek. A kövek gördülésének örök nászában zúgjak. A pompázatos űr sötét pompájában csendüljek. Az űrben születő örvény kavargásában fújtassak.

(23)

279

Aki alkotni hívja a káoszt, mindig is magát a teremtést dicséri – bólintott rá szándékaimra a mester. (24)

Még három nap telt el, mire megérkeztünk abba a városba, ahová a munkája szólította. Akkor most aranyló hajszálak tekergésébe kell veszned – mondta a mester útközben az egyik éjszakán. Hajuk szálát sem görbítve azoknak, akiknek valaha is a harangba tarthat a haja – folytatta, amikor úgy gondolta, hogy volna még miért tanácsot adnia. A gyöngypatak mellett nyíló virág emléke elôtt tisztelkedjél, ha valahol aranyhajakat gyûjtenél. Tedd hát ôket bíborba, bársonyba, illeszd ôket gyöngyös koszorúba 302 – szabta meg a feladatom. Már én innen elmegyek, többet vissza se jövök – mosolyogtam rá, mert értettem, honnan tépte le a szavával azt a bíbort, melynek hellyel-közzel még hozzám is elérhetett a szakadása.

(25)

Úgy találom meg, akiknek a haja szála sem görbülhet, hogy én is csak azt követem, ahogy az arany hajszálak tekeregnek – mondtam másnap éjjel, de még mindig útközben.

(26)

Mielőtt megérkeztünk, a mester azért még azt is elmondta, amit az Ég alatt tudnom kellett róla. Megtudtam, hogy a közelben vár rá egy harangöntő műhely, ahol immár együtt fogunk csodát tenni, ha az égiek is így akarják. Azt is elmondta, hogy hamvazószerdán kezdjük a harangöntést, hogy a mindenszentek ünnepén csendüljön fel a harang. De addigra, amikorra az álharangot ecsetelni kezdjük, meg kell térnem hozzá onnan, ahol az aranyló hajszálak tekeregnek. Mert ha nem hozom magammal, amit kell, nem kel életre a harang lelke. Mert az álharangra felhordott rétegekből csak akkor áll össze a tökéletes köpeny, ha abba az agyagba már az aranyhajú lányok haja is gyönyörűen belesimul.

(27)

Mire megérkeztünk, azt is megtudtam, hogy miféle lányok haja után kell sóvárognom. Hogy kell egy szál aranyhaja annak a lánynak, aki úgy született, hogy az anyja egyszer a réten talált egy szép virágot, leszakította, de úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta, a szájába kapta, s addig forgatta a szájában, amíg véletlenül le nem nyelte, hogy aztán abból a szál virágból lánya szülessen.303 Ha megtalálod, bárhogyan hívják is mások, a neve Virág legyen – kötötte a lelkemre a mester. Kell egy szál aranyhaja annak a lánynak, aki úgy született, hogy kiment egy

280

Hajad szála meggörbülhet, hajad szála megkerülhet. Hajad szála labirintusba szakadhat, labirintus szála a szabadba szaladhat

asszony a kertbe, s az almafa mellett azt látta, hogy lepottyan egy alma, s amint a földön kettéválik, egészséges, gyönyörű kis lánycsecsemő fordult ki belőle, hogy az asszony lányaként ő is csak felcseperedjen.304 Ha megtalálod, bárhogyan hívják is mások, a neve Alma legyen – győzködött a mester. Kell egy szál aranyhaja annak a lánynak, aki úgy született, hogy egy aszszony a kertben szagolgatta a szebbnél szebb virágokat, megállt egy rózsabokor mellett, szakítani akart róla. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp őrá perdült. Ebből aztán rögtön azt érezte, hogy lánygyereke lesz, de ő csak attól fogva a tizennegyedik esztendőnek a végére jött a világra.305 Ha megtalálod, bárhogyan hívják is mások, a neve Gyöngyharmat legyen – igazított el a mester. Csak önszántukból tekeredhetnek köréd a hajszálak – kezdett tanítani arra, hogy mi vár rám. S ha már ezzel kiokosított, azt is elárulta, hogy az álharang köpenyén elsimogatni termett arany hajszálak csakis jóstudományú, a vér szavát is csak szavakba öltő hajszálak lehetnek. Aztán hogyan tehetném próbára a hajszálak jóstudományát? – kérdeztem.

281

(28)

Mind a három arany hajszálat az ujjad köré kell csavarintanod. Ha vér csöppen ki belôlük, akkor azok a hajszálak a harang szavát bizton az Ég Zenéjéhez terelik. De ha víz csöppenne ki belôlük, az Ég vizei bizony könnyedén a földre teremtenék a harang szavát. Ha tehát vércseppek helyett csak vízcseppeket kapsz, bizony még ne hagyd abba a keresgélést – mondta a harangöntő mester, hogy ezzel aztán a gondolataimmal, de az arany hajszálak tekergésével is magamra hagyjon.306 (29)

Tudtam, mire vállalkozom, de még nem sejtettem, mit fogok tenni. Nem tudom, hogy mire várok, de ha látom, felismerem 307 – mondtam az első napi munka után az első kupa vörösborba belekortyolva a mesternek, mert akkor is csak mohón éltem a szakadék szélén. Zökkenj ki a ritmusból, és hagyd, hogy valaki más is kizökkenjen veled – mondta a mester, azzal felhajtotta a borát és magamra hagyott. Van, aki félig, van, aki végig – mormogtam magam elé, hogy a maradék magányomat is csak megrontsam és megostromoljam.308

(30)

Keresnem kellett, de úgy, hogy a keresésben ne legyen semmiféle keresettség. Fogást kerestem a világon, s hagytam, hogy a világ is fogékony legyen rám.

Kettôn állt a vásár. Rangra várt a harang. Arany hajszálak vártak arra, hogy várva várjak rájuk.

282

h Ă r e - h am v a

283

Ha Lovas vagyok, a lovammal az Ég magasába

tekergő aranylépcsőre is bátran felléptetek. Ha a semmibe vezet a lépcső, akkor is szívesen lépdelek ám rajta, mert az üresség sohasem volt éppen az ellenemre, ha magát akaratlanul is csak akarva akarta. Hiszen onnan is csak egyet ugrok, kettőt szökök, s máris fent vagyok a fellegek között. Onnét ugrok a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba. Tündérharmattal tajtékzó dobokon dobrokolok, amíg belém nem hasít az első fémes csendülés. Ha gitár húrja, hát gitár húrja — a halott lelkek azt is csak úgy feszítik meg, ahogy az íjat felajzom, de azt is csak úgy fogják ám a világra, ahogy az íjat szegezik az előtted elsöprő vadakra. S ahogy a húrokon csengő fémes csattanásokkal magamat is felajzom, a repülésre magamat is buzgón buzdítom — hogy én is csak úgy szálljak, ahogy az énekhang lebeg a szépen hömpölygő dobok és a szépen hasító riffek fölött. Hogy alig négy perc múltán már legyen 309

284

bennem annyi üresség, hogy az Ég fémeivel is csak suttogó hangokkal keljek győztest soha nem hirdető versenyre. De azt se bánom, ha az aranylépcsőn felfelé tekeregve éppen ugyan imbolygásra ítél a sorsom, mert ahogy az ág indázik, úgy hajlik a lépcső tekervénye az égbe, de mire éppen felérnél rajta, éppen hetvenhét forgást adna ki a szédelgés összes hajlata. De ha egyszer éppen egy minden házba benyerítő paripa az ajándékom, vele együtt azt is csak ajándékba kapom, hogy az aranylépcsőn szédelegve is csak oda kaptassak minden kaptatón, ahol az Ég-Föld Szelleme nekem fellegajtót nyitott. Hogy szedjek, vegyek és teremtsek annyit az Ég alatt, hogy tudjam: ha már elég üres vagyok, akkor akár új érzésekkel is gazdagodhatok. Annál újabb érzés pedig nekem sohasem kell, mint azt megtapasztalnom, hogy az aranylépcső tetejéről az űrbe kiugratva még a tetejetlen ágak magasába is szépen felnyargalok. Árnyéklelkek közt suhanok, hogy a titkaikat is közéjük rejtsem. A világra jönni készülő lelkek szellemei közt emelkedek, hogy a kelő napsugárral őket is csak születni küldjem. A dicső ősök lelkei közt forgok, hogy a táncra perdülő forgolódásban minden elmúlt diadal újra csak elibém perdüljön. Küldök a kelő nap sugarával egy szépen lelkedző lelket megszületni. Kérdezem tőle, hogy szeretne-e repülni. Kérdezem tőle, hogy szeretne-e fölös csonttal születni. Kérdezem tőle, hogy akar-e rejtekezni, ha már a róka rege is csak rejtem. Nem válaszol, de ez is csak azért van, mert még nem tudja, maga felől éppen ugyan mit tarthatna. Hát tartom, amit maga felől tarthat, amíg őt magam is csak magamnál tarthatom. Hogy legyen ott benne a zuhanás. Hogy legyen ott benne a szétszakadás. Hogy legyen ott benne a megmaradás. Hogy legyen ott benne a szédület. Hogy legyen ott benne az átváltozás. Hogy legyen ott benne a rejtőzködés.

285

De a semmibe vezető lépcső kaptatóján nyargalva is én vagyok minden éppen születendő lélek lelkiismerete, hogy dobbal dobrokolván a semmibe zarándokolva is minden titkukat csak magamba rejtsem. Hogy utat tegyek, de az a fellegajtón túli utazás halhatatlanul is csak én magam legyek. Hogy én legyek az a régi álom, melyben ott játszik az összes árnyalat, amely a sötétség és a világosság között neked és nekem egyre csak az örömünkre szolgálhat. Hogy én legyek a válasz, amit egyre csak megtalálni reméltél. A válasz pedig az, hogy igen. Igen: akarok repülni. Hogy a kelő nap sugarával repülve rögtön a földig szökjek, s ott aztán dobokkal dobrokoló életre keljek. De az a lélek már nem az én régi álmokkal forgolódó lelkem lesz, mert ha a semmibe zarándokolva is csak lélektől lélekig értem, akkor mindig akadhat néhány újabb érkezésem. De azzal a tekergéssel én is messzire kóboroljak ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

maga az

űr

kitöltésének útja,

s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

286

h í r e - h am v a

Azt a lányt, akit mások talán máshogy hívtak, de én csak Virágnak nevezhettem, nehéz lett volna szem elől tévesztenem, ha már egyszer éppen egy kocsmaasztalon táncolt előttem.

(31)

A lány, akit én csak Virágnak nevezhettem, mezítláb ugrott fel az asztalra, s a ruháját kissé felhúzta, hogy látni lehessen, amint a lábfejét kacéran mórikálja, ahogy a táncot ropja. Óvatosan tette-vette magát az asztalon, mert érezte, hogy a talpa hamar átnedvesedett az asztalra csorgott vörösbortól, de ettől persze csak még észvesztőbben gyönyörű volt a mutatványa. Ahogy arra is ügyelt, hogy ne egész testből táncoljon, nehogy egyensúlyát veszítse egy óvatlan megtántorodás miatt, a magára parancsolt visszafogottságtól csak még inkább elemi erejű lett a mozgása. Ha az egyik lábát szilárdan megvetette, akkor a másik lábát még inkább közszemlére tette. A szoknyáját néha egészen a térde fölé húzta, hogy ezzel is csak még szembetűnőbb legyen, hogy bizony nincs ám más dolga, mint hogy a gyönyörű lábszárát gyönyörűen illegesse. Egyre ismétlődő dallamra táncolt, egyre hetykébb ütemességgel. A zene monoton volt, de a végsőkig felajzott, mert az ő tánca is egyre ajzóbb hatású ajzószerként hatott a zenészekre. A végsőkig felajzott – mert ha a tündéri muzsikusok bandáját kerestem, akkor bizony odáig is könnyűszerrel eljutottam, hogy közel érezzem magamhoz a monotónia démonait,310 akik a paripám dobogását hallva gyakran kerülgettek ám.311 Olyanok voltak, mint a tántoríthatatlanul gördülő hullámok, melyek az egyre hevesebb szélben egyre hevesebben ostromolják egy jól kiépített part menti sétány hullámtörő gátjait.312 És aztán áttörnek. És aztán már minden más lesz.313 Mert tejfehér köd száll le rád. Mert átváltozol, és átváltozik a táj.314 A sétány nem sétány többé, hanem az égiektől megszállt, elemi erőktől háborgatott övezet. A járdákon víz hömpölyög. A háborgó vízben a viharban kitört faágak hánykolódnak, hogy közben épp az éppen veszendőbe menő, emberek alkotta tárgyakon bukjanak keresztül, holott akkor a tárgyak nem is tárgyak már, hanem csak vész forgatta hulladékok. Ahogy a város utcáira betörő tenger sem tenger már, hanem megszálló hatalom. Holott nincs ebben semmi rossz. Mert némelyik felfordulásban néha mégis alkotni kész a káosz. A monotóniával az önkívületbe sodró zene is így tör át bennem minden gátat.315 Először csak ostromol, s én ellenállok.316 Aztán megadom magam, hagyom leomlani a határaimat.317 Hagyom, hogy meghódítsanak s az önkívületbe ragadjanak az elemi erők.318 Odáig szédítve, ahol már úgy lüktet benned a zene, ahogyan a csillagok pulzálnak.319 Ahogy a tengerek áradnak és apadnak.320 Ahogy a bolygók keringenek.321 Ahogy a kövek gördülnek.322 Ahogyan a madarak szár-

(32)

287

A távolba vesztem és elmaradtam. Látható voltam és láthatatlan. Ahogy a tengerek áradnak és apadnak. Ahogy a csillagok pulzálnak. Ahogy a bolygók keringenek. Ahogy a kövek gördülnek

nya verdes.323 Ahogy a záporeső ütlegeli a földet.324 Ahogy a mindenség kifújja a leheletét.325 (33)

Virág tánca is megszálló hatalom volt. A tudatomba férkőzött. Teremtett akkora felfordulást a kocsmában, hogy végre alkotni tudott bennem a káosz. Úgy éreztem, hogy ezek a bortól fénylő, gyertyafényben fürdő bokák az én idegszálaimon topognak. Az asztalon döngő léptek zaja az én zsigereimet rázta meg. A szeméből sugárzó mámor az én lelkemet töltötte el. Megemeltem felé a kupámat. Összeakadt a tekintetünk. Látta a szememben, hogy úgy élek együtt a táncával, ahogyan a madarak szárnya verdes. Így hát a távolba vesztem és elmaradtam. Látható voltam, és láthatatlan. De ami látható volt belőlem, azt hallotta is. Azt hallotta, hogy azt mondom neki, hogy a harangöntő segéde vagyok. S hogy úgy innék vele áldomást, ahogyan a harang szól. Messze rezgően. A zsigereimbe hatolóan. Eget rengetően. Mert azt akarom, hogy neki is a harang legyen a rangja. S hogy a harangunkban benne legyen az ő haja. De erre előbb inni kell, ha nincs ellenére. Nem volt ellenére. De érezhetően elkomolyodott.

288

h í r e - h am v a

Várakozóan, de minden gyanakvás nélkül nézett rám. A kupára mutattam, ami az asztalon állt előttem. S ami azon az estén már sokadszorra telt meg jóféle vörösborral. Elmondtam neki, hogy abból a kupából vesszük majd magunkhoz az egek rengését, hogy aztán már bennünk rengjen tovább minden rengés. És arra is megkértem, hogy minden kérdezősködés nélkül tegye meg azt, amire kérem. Bólintott, s várta, hogy mitévő legyen. Kértem, hogy álljon fel az asztalomra, közvetlenül a kupa bor mellé. Oda, ahol nemrégiben még a táncát járta. Megtette. Aztán azt kértem, hogy húzza fel a szoknyáját egy kicsit, s toppantson egyet a meztelen lábával a kupa bor mellett az asztalon. Úgy, hogy ne boruljon fel a kupa, de alaposan megremegjen az asztal. Úgy, hogy a szívéből jöjjön az a toppantás. Azt toppantsa ki magából, amit érez. Akár az örömét, akár a bánatát, akár az elkeseredését. Megtette. Nem tudtam megítélni, hogy milyen szenvedély járta át a mozdulatát, de volt benne érzés, annyi szent. Hiszen ahányat toppantott az asztalon, éppen annyi virágot lépett az asztalon.326 Köszönöm, hogy virágokat lépsz, ahogy a harang szavához is megtérsz – mondtam neki, ahogy éppen a Föld rengésével készültem vele ringatózni. Köszönöm, hogy harang zúgásába térítesz, ahogy a lépteimre is sort kerítesz – mondta erre ő is, ahogy éppen a Föld rengését készült nekem kitoppantani. Ahogy aztán megrezgett az asztal, rögtön felkaptam a virágok közül a kupát. Hogy azonnal magamba kortyoljam azokat a hullámokat, amelyeket ő vert fel nekem. Hogy bennem hullámozzon tovább, ami belőle termett. Aztán arra kértem, üljön mellém. Az öklömmel rácsaptam az asztalra. Úgy, hogy az én mozdulatom nyomán is hullámok rezegjenek a kupában lapuló bor felszínén. Odakínáltam neki a kupát, hogy ő is kortyoljon belőle egyet gyorsan. Megtette. Most már benne is ott hullámzott, ami belőlem termett. Ez volt a hullámok kortyolása. A rengések portyázása. A védőgátak ostromlása. Elkértem egy szál aranylóan szőke haját, s ő odaadta. Az aranylóan szőke hajszálat az ujjam köré tekertem, s ahogy egy csöpp vér elhullott róla, a hajszálat máris a maradék boromba ejtettem. Ahogy a kupa mélyére néztem, azt láttam: kicsi aranykígyó lett a szőke hajszálból, s az is addig tekergett, addig siklott a borban, amíg aztán meg nem szólalt. Hajad szála meggörbülhet, hajad szála megkerülhet – mondta a Virág haja szálából született, a kupámban is csak a maga farkáig görbülve kerengő aranykígyó. Leittam a bort az aranykígyóról, akit aztán csak úgy, még a bortól csatakosan a tenyerembe öntöttem, hogy valahogyan mégiscsak megmelengessem. Aprócska gyémántkorona fénylett rajta, s neki is vörösborban fürdött mindene,

289

(34)

ahogy a virágot lépő tánc minden lépte is éppen azt tette. Megmutattam a kígyót Virágnak, aki álmélkodó örömmel nézett. Ha te a kígyón álmélkodsz, én a lépteiddel kivirágzó virágokon álmélkodok – mondtam neki, s azzal meg is kérdeztem, miféle virágok lennének azok, amelyek hetyke kis toppantásainak emlékére az asztalon ékeskednek. Olyanok, mintha páfrányok lennének – találgattam. Olyanok is, meg nem is. Ezek most éppen holdruták. Ha megérnek, napocskák nyílnak rajtuk. Ha meg megnevezed ôket, éppen a Holddal tisztelkedsz elôttük – mondta Virág, de nem a virágokra, hanem a tenyeremből kikandikáló aranykígyóra figyelve. Már én innen elmegyek, többet vissza se jövök – mosolygott rám erre fel a kígyócska, ahogy egy kissé erőre kapott. Tegyelek bíborba, bársonyba? – kérdeztem tőle magam is mosolyogva. Ha megteszed, apám elôtt rögtön meglesz a becsületed. Ahová mész, oda aranyhintóval mehetsz – mondta az aranykígyócska. Aranyhintóba ugyan nem ülök, de ha nem ülök, csakis olyanba nem ülök, amelyiket hat ló húzna, ha húzna. De mind a hatnak arany lenne ám a farka, ha a fogat éppen elôragyogna 327 – mondtam. Ebben aztán szépen meg is állapodtunk. Elköszöntem Virágtól, s elmondtam, hogy én oda megyek, ahová történetesen a virágból született táltosok is tartoznak. A föld hasadékaiba zuhansz? – kérdezte, mint aki mindent tud a gyöngyös koszorúk közepén tátongó űrről. Bárhova is ugrok, a kezemet elôtte az oldalamhoz szorítom – mondtam, mint aki mindent tud a testhez simulva bíborló bársony tapintásáról. (35)

Kimentem a kocsmából, s aztán kigyalogoltam az új harang kondulását váró városkából. Ahogy a város határába értem, az erdő szélén felhővé gomolyogtam, aztán meg szélvésszé kerekedtem. Merre menjünk, hogy hazaérj? – kérdeztem az aranykígyócskát, ahogy szélvészként vigyázva is csak magamhoz öleltem. Mutatom az utat, egyet se félj – mondta az aranykígyócska, de aztán a széllel viharzó út közben arról is kiokosított, hogy ne lepődjek meg attól, ahogy az apja, a kígyókirály a háláját kifejezi. Ne ijedj meg attól, hogy elnyel téged, mert ahogy kibuksz a száján, bizony még százszor különb legény leszel, mint annak elôtte voltál – tanított az aranykígyócska. Ahogy megérkeztünk, úgy is lett, ahogy mondta. Amint a kígyókirály meg-

290

h í r e - h am v a

tudta, hogy milyen szolgálatot tettem az aranykígyócskának, egyszeriben el is nyelt, s aztán ki is bukott, de ahogy a rajtam kapva kapván táruló szájból megint csak világra szöktem, megint csak erőnek erejével erősödtem.328 Eddig is becsültelek, de már az ízedben is magamra ismerek – mondta a kígyókirály elismerően, megérezve, hogy nyelt már el sárkány, de én is nyeltem már el sárkányt. Gombócként akadva meg a torkokon, amíg el nem nyeltek. Kapásra várva kapkodva, amíg volt bennem mit meg nem emészteni. Köddé gomolygok a fejedben. Felhôvé kerekedek a határban. Ami ugyan a te határod, de ami egyben a te határtalanságod is – mondtam az öreg kígyókirálynak, mert ha tehettem, mindig magam voltam a fűszer a falathoz, amely belőlem vétetett. Segíthetnék még valamiben? – kérdezte az öreg kígyó. Ha csak abban nem, hogy még két aranyhajú lány aranyhajának szálát megszerezzem – feleltem. Kell egy szál aranyhaja annak a lánynak, aki úgy született, hogy kiment egy asszony a kertbe, s az almafa mellett azt látta, hogy lepottyan egy alma, s amint a földön kettéválik, egészséges, gyönyörû kis lánycsecsemô fordult ki belôle, hogy az asszony lányaként ô is csak felcseperedjen – mondtam, de mire ezt kimondtam, a tenyeremen máris ott tekergett Alma aranyhajának aranyló haja szála. Hajad szála harangba kerülhet, hajad szála labirintusba görbülhet – mondta nekem vért jósolva az aranyhaj, s azzal máris a zsebemben termett. Kell aztán még egy szál aranyhaja annak a lánynak, aki úgy született, hogy egy asszony a kertben szagolgatta a szebbnél szebb virágokat, megállt egy rózsabokor mellett, szakítani akart róla. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp ôrá perdült. Ebbôl aztán rögtön azt érezte, hogy lánygyereke lesz, de ô csak attól fogva a tizennegyedik esztendônek a végére jött a világra – mondtam, de ahogy ezt kimondtam, a tenyeremen máris ott tekergett Gyöngyharmat aranyhajának aranyló hajszála. Harang szava labirintusba szakadhat, labirintus szála a szabadba szaladhat – mondta nekem vért jósolva az aranyhaj, s azzal ő is a zsebemben termett. Elköszöntem az aranykígyócskától és az öreg kígyókirálytól, s azzal sötét felhőként máris az égen nyargaltam, hogy a készülő haranghoz a gyöngyös koszorúba szőtt arany hajszálakat magam is hozzárakjam. Ahogy a város határában szelet vető táltosként a földre ereszkedtem, a zsebemből a két újonnan szerzett arany hajszálat egyenként elővettem, s mindkettőt az ujjamra tekertem. Ahogy azokat megszorítottam, magam körül bizony rögtön újabb vércseppeket is elhullajtottam, hogy bizony ezek a véreim is csak tudván tudják: többé soha

291

nem hihetik, hogy nincs már vesztenivalójuk. Mert ha ezt tudod, még mindig hallgatni tudsz a vér szavára. Mert ha ezt tudod: veszendő vesztedből is csak odatalálhatsz, ahol egyre csak a véred várja vissza a vér szavának pásztorát. (36)

Te szerezted a hajszálakat, te is simogasd szét ôket – mondta a harangöntő mester, miután a vércseppel maguknak szép jövőt jósló hajszálakat szépen megcsodálta, s erre fel el is jött ám az ecsetelés ideje. Megtettem, amire kért, mert örömömre szolgált ám, amit kért. Minden rétegben máshogy keveredett el a sár finom foszlányaival az agyag, a samottliszt, a tej, a cukor és a tojás. Minden rétegbe más és más számban kerültek a darabokra darabolt arany hajszálak, hogy az álharang belsején rétegről rétegre alakuló köpenyt ne kezdhesse ki semmiféle repedés. Tíz réteget kellett ecsettel felhordanom, amíg a mester azt nem mondta, hogy most már elég lesz. A harang köpenyére vasabroncsokat és emelőhorgokat szereltek, hogy miután a magban megrakott tűzzel alaposan kiégették, fel is tudják még emelni. Ahogy elvitték az álharangot, a köpeny visszakerült a mag fölé. Akkor aztán az ecset után a kalapácsot is kézbe vettem, amikor az öntőgödörben a harang pontos formáját már éppen a földdel kezdték körbedöngölni. Addig ütöttem, addig kalapáltam, amíg a mester elő nem állt az újabb kérésével. El kellene menned a tüzes ércek folyójához, mellyel a tündérek jól körbekerítik, s izzó vasak hömpölygésével ôrzik az örök fiatalság vizének kútját. Annak a folyónak a medrében bizony ólom is hömpölyög, de azt aztán már a tündérek fújják forróra, ha a közelben netán betolakodót orrontanak. Annak a tûzforrón égetô, ércekkel ércesedô folyónak az örvényeibôl kellene merítened egy dióhéjnyi rezet meg egy dióhéjnyi ónt. Ha a harangba abból a rézbôl és abból az ónból is kerülne egy szemernyi, akkor lenne egészen bizonyosan az Ég Zenéjébe zengô a hangja – mondta.

(37)

Ahogy új feladatom nyomába eredve megint csak messzire szakadhattam, minden eget újfent csak arany nyílvesszőként hasítottam. Egy ideig egyedül suhantam, s aztán megint csak egy másik arany nyílvessző társaságában zúgtam. Tudtam, hogy a másik nyílvessző Göncös volt, akivel már jó ideje megesett az Űr Tátongása, hiszen már beletárult Lételenország minden ürességébe s belenézett Lételenország minden mélységébe. Ahogy zúgtunk és suhantunk, egymás röpüléséből annyit azért rögtön megtudhattunk, hogy bizony máris előbbre jutottunk. Benne és vele már ott tátongott az űr, magam pedig az űrt kitöltő harangzúgáshoz is javában arany hajszálakat gyűjtettem, arany hajszálakból aranykígyócskához tekeregtem, kí-

292

gyókirály szájában mélyre nyelt falat lettem, de ahogy onnan kibuktam, bukásomat máris sárkányízű szavakkal fűszereztem. Kitölti az ûrt a harang zúgása, szédül felém az ólomfolyó örvénye – fújtam bele a suhanásommal a magam előtt széthasított levegőbe. Ha már tátong bennem az ûr, kitelik veled az ûr – fújta bele Göncös suhanása is a maga előtt széthasított levegőbe. Amint egymás megértésének erejével egymást is megerősítettük, megint külön utakra suhantunk, de ahogy suhantam, bizony még hét napig repültem, amíg arany nyílvessző képében egy nyeregbe nem fúródtam. Az a nyereg egy erőtlenül támolygó, rozzant kis gebén lötyögött. Ahogy azonban a nyílvessző a nyerget eltalálta, az az ütés a koszos csikót is tetőtől talpig megrázta. Ha megrázta, hát erre ő már magától is megrázkódott, s ahogy az a koszos csikó megrázkódott, bizony egyszerre csak a földhöz vágta magát. Ahogy aztán a földről talpra ugrott, táltos paripa lett belőle, hogy erre már én emberi alakban, a nyergében ülve kaphassak tanácsot tőle. Mit parancsolsz, édes gazdám? Úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat? – kérdezte tőlem a táltos. Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem kár ne essék, de az ólomfolyó izzása azért velem még megessék, de aztán ahogy megestünk, onnan még egy dióhéjnyi rezet meg egy dióhéjnyi ónt is meríthessünk – feleltem, hogy a károk megesését hollószárny suhogásával is elhessentsem. Ha izzó ólomfolyót akarsz látni, ahhoz elôbb a tündérek kútját ôrzô sereg soraiba kell aggodalmat csepegtetni. De egyet se búsulj, tudom ám a járást a tündérek kútjához s a kút mellett álló tündérpalotához – mondta a táltos paripa, hogy kárt ugyan bizony se a hollóban, se a szárnyában ne tegyen. Ebbe aztán örömmel beleegyeztem, de annyit azonban ezzel együtt is kérve kértem, hogy ugyan ejtenénk még útba az aranyrétet is a tündérkút felé menet. Mert ha már azon folyik át a gyémántpatak, s annak a partján nő az a harangvirág, amelyik minden éjfélkor megkondul, hát én bizony most azt szakítanám le, ha éppen tehetném. S ha azt magammal vihetném, a tarisznyámban ugyan bizony a gyémántdió és aranydió mellé rejteném. Semeddig se tartott, amíg eltartott, ami javában is csak megtartott, erre hát rögtön az aranyrétre tartott velem a naposholdas paripa. Ahogy odaértünk, leültem a gyémántpatak partjára. Arany volt azon a réten minden fűszál, csupa színezüst s ragyogó gyémánt volt minden virág. Minden úgy volt, ahogy a mester mesélte, de minden úgy volt, ahogyan a hetedik ég magasában a Dübörgő Hegy is szépen elrejtette.

294

h í r e - h am v a

Tudtam, hogy jönni fogsz. A felhôk már napok óta csak úgy remegnek végig az égen, ahogy a bennem fénylô gyémánt borzong meg a szélben – mondta a gyémántpatak, mintha az egyik szeme zöld lett volna, mint a fűszálak a selyemréten, de a másik meg kék, mint a leszakadni kész egek a bánat mezején. Eddig is kedves volt nekem minden, ami gyémánt. De ami számomra kedves gyémánt volt, az persze csak csiszolatlan lehetett. De ami csiszolatlan volt, egyre csak csiszolódott. Mert én voltam az ékszerész, aki csiszolta, és az én életem volt az a szerszám, amely megmunkálta. Erőnek erejével, időnek múlásával, léleknek áradásával. Én is csiszoltam, de közben én is csiszolódtam. Ahogy az esőcsepp vájja ki a követ. Ahogy a szél gömbölyíti ki a sziklákat. Ahogy a nap tüze morzsolja ízzéporrá a szilánkokat. Ahogy az idő végzi a dolgát. És persze én voltam az idő. Időtlen idők óta. Átengedve magam a gyémántok szent őrületének. Hogy átengedjem magam annak, ahogy éppen ők is átengedik magukat nekem. Te is átengeded magad nekem, ha én is átengedem magam neked? – kérdeztem a patakot. Erônek erejével? – kérdeztem. Léleknek áradásával – felelte. Ha én aztán – mosolyogtam. De én inkább – mosolygott a gyémántpatak is. Mégis akkor – nevettem fel erre. Felôlem ugyan – nevetett fel ő is.

(38)

Nem függök semmitôl, de ettôl még szabadon zuhanok – mondtam a gyémántpataknak, rögtön belevágva abba, ami rögtön belém vág. Vonz magához a föld, el mégsem apadhatok – vallotta meg ő is. Szédülten és révülten, ahogy illik. Széllel bélelve és hét ágra sütve, ahogy éppen garabonciások közt dívik. Elviszem a virágot, ha éjfélkor megkondul – mondtam a pataknak. Minden vár fekete vár, ahova a leszakadó ég betódul – mondta a gyémántpatak, hogy áldása legyen rajtam s minden zúgáson, amely abból fakad, ami a színe előtt éppen a kezembe akad. Ott van az aranydióban az árkok morajlása. Ott van a gyémántdióban a tündérek rejtekének csengése. Ott lesz a harangvirág zúgásában a fekete várak kapuinak feltörése – mondta a gyémántpatak, hogy újabb világok virágával legyen teljes a tarisznyámban lapuló virágok világa.

(39)

295

Ha egyet mondok, kettô lesz belôlem. Hogy ezzel is csak megessen velem az Ûr Tátongása, s ezzel is csak megessen velem az Ûr Kitöltése, hogy a világ ne szakadjon szét még nálam is örökebben örökre

(40)

Aztán eljött az éjfél, s a virágból harangszó csendült fel, hogy a világban óvatlanul szárnyaljon szét. Leszakítottam a virágot, hogy ne maradjon óvatlan, amire vigyázni kell, hogy a világ ne szakadjon még jobban szét. Ahogy a virágot a tarisznyámba tettem, a naposholdas paripára pattantam, s ahogy ő vezetett a tündérek tűzkútja felé, én is csak úgy nyargaltam.

(41)

Ahogy megérkeztünk s a magas égből leszállottunk, olyan palotát láttunk, melynek ugyan párja nincsen. Ezüst volt a fundamentuma, arany az oldala, gyémánt a fedele. Kilencszázkilencvenkilenc ablaka volt, aranyból, gyémántból valamennyi. Kilencszázkilencvenkilenc grádicsa volt, az meg aztán színarany valamennyi. Ahogy a palota körül nézelődtünk, a táltos azt mondta nekem, hogy tegyem a fejemre a láthatatlanság sapkáját, s vegyem elő a tarisznyámból a tündérek háromágú tölgyfájáról levágott falevelet. Azzal takarjam be őt rögvest, hogy édes álmok rejtsék őt, amíg rejthetik, hogy a tündérek őrszemei őt valahogyan meg ne orrontsák. De mielőtt ezt teszem, tudjam meg tőle, mi a dolgom – tette hozzá, máris elmagyarázva, hogy bizony az volna a feladatom, hogy láthatatlanul bemenjek a tündérkirályné palotájába, ahol éppen a vacsorát tálalják. Abból egyek, vegyek, ne kéressem magam, s még csak arra se ügyeljek,

296

h í r e - h am v a

hogy észre ne vegyenek. Meglátni ugyan meg nem láthatnak, de ahogy kapva kapok a tündéreknek szánt falatokon, abból ők majd szépen kiokosodnak. Ahogy aztán riadót fújnak s az ólomfolyót forrónál is forróbbra tüzesítik, kijöhetek hozzá s levehetem róla a falevelet. Álmokból riadva is a szolgálatodra leszek, s amit csak lehet, majd ügyesen megteszek – mondta a táltos, s egy nyárfa tövében rögtön a földre is heveredett. Betakartam a megfelezve is egész világok álmát hordozó fél falevéllel, s aztán a palota felé indultam. Felmentem a kilencszázkilencvenkilenc aranylépcsőn, s a fenségesen illatozó, terített asztalhoz ültem. A tündérkirályné oldalán eszegettem, s ezt bizony megtiszteltetésnek vettem. Kivettem a részem a vacsorából, ettem is, ittam is, s az étel fogyatkozását bizony nem is nagyon rejtegettem. Ahogy a tündérkirályné a jelenlétemet megérezte és kifigyelte, felkelt az asztaltól, végigment hetvenhét szobán, s minden tündért talpra ugrasztott, akit csak látott, hogy minden tündér torka csak az ólomfolyót fújja.329 Az ólomfolyó tűzbe borításával egyre csak egy szigetet védtek, mert azon állt a tündérek féltve őrzött kútja. Tudtam, miért azt a kutat vigyázzák, hiszen tudtam, hogy aki annak a vizét kimerte s azt megízlelte, az élete során át egyre csak az örök fiatalságot viselhette. Hagytam, hadd szaladgáljanak hát. Hiszen minél riadtabban fújják az ólomfolyó összes kanyarulatát, annál több örvényt mintáznak bele. S minél több örvény kavarhatja fel az ércek folyóját, annál több foltban láthatom viszont a réz csillogását és az ón kacsintását. A magára hagyott vacsoraasztalnál még egy darab ideig elüldögéltem, s a tündérek finom étkeiből még el-elcsipegettem. Ahogy aztán ezzel elteltem, a kilencszázkilencvenkilenc grádicson leereszkedtem, s a palota kapujából az ólomfolyót seregestül fújó tündérek sorfalait néztem. Láttam, hogyan csap a magasba az izzó érc forrósága, s láttam, hogy ennek olyan forróság lesz a vége, hogy a kúttól hetvenhét mérföldnyire sugárzik szét a tűz ereje. Mielőtt még magam is megpirultam volna, a nyárfa tövéhez mentem, s a táltosról a fél falevelet szépen felhajtottam. Álmodtál-e valami szépet, édes lovam? – kérdeztem. Álmodtam bizony, édes gazdám – felelte a naposholdas paripa. Azt álmodtam, hogy a te kezedben is megfordult már az a csontkürt, melylyel a Nap aranyszôrû ménesét legelni hívják – mondta nagyot nyújtózva, s magát úgy megrázva, hogy a szőre fényesebben ragyogott, mint valaha. Minden álmod úgy váljon valóra, ahogy a hetedik ég magasa a csontkürt szavát tudja – mondtam neki a tündérek vacsorájával eltelve, s hozzá a tetejetlen fa magasának emlékeitől is azonnal felderülve.

297

Hát, ha te tudod a csontkürt szavát, akkor én is tudok a csillagokig repülni s onnan alázuhanni – mondta a táltos, miután a nyergébe ültem. Amennyi tündér csak volt, akkor már mind az ólmot fújta. De a naposholdas paripa olyan magasba ragadott, hogy a fejem már a csillagokat verte, s ott már mit sem lehetett érezni az ólom melegségéből. Aztán a táltos a kút fölött hirtelen a mélybe ereszkedett, de aztán az utolsó pillanatban egy kanyarulatot vett. Mindegyik tündér az örök ifjúság vizének kútját vigyázta, így aztán már csak hüledezve nézték, hogy a kardom hegyére tűzött gyémánt dióhéjat az ólomfolyó egyik örvényében egy szép rézfolyásba merítettem. Aztán egy szempillantás alatt a gyémánt dióhéjat arany dióhéjra cseréltem, s azt pedig az ón folyásába merítettem. Ha már egyszer vállaltam, hogy egyre forróbb földekbe kell egyre forróbb gyökereket eresztenem, megint csak egy követ fújtam a mindenség leheletével, hogy máris egyre perzselőbb legyen a leheletem. Nem voltam ékes, mint egy drágakő, de ha a tündérek tehetetlen haragja elől menekültem, a táltos hátán is csak úgy koccantam minden csillaghoz, mint a puszta kő. De ha volt már tündérek közül kiverekedett rezem, volt már hozzá tündérek közül kiverekedett ónom is. Most aztán ne úgy menjünk, édes lovam, mint a szélvész, hanem úgy, mint a gondolat, hogy a forró réz és a forró ón ki ne hûljön, amíg ugyan meg nem érkezünk – kiáltottam örömemben, ahogy megint csak a csillagok közé rúgtattunk a szökés mámoros lendületével. Ahogy egy szépen suhanó gondolat lendületével a harangöntő műhelyhez megérkeztünk, a naposholdas paripát megsimogattam s útjára engedtem, hogy megint csak rossz gebe képében rejtőzködjön. Én meg a mester elé siettem, hogy a fél dióhéjnyi rezet és ónt még forrón gőzölögve megmutassam. A mester elismeréssel nézett rám, s aztán a réz és az ón forróságának erejét is megpróbálta. Még ott gôzölög bennük a tündérek fújta összes forróság – állapította meg, de rögtön kérdően szemügyre is vett. De nem látom ám rajtad, hogy fiatalabb lennél – jegyezte meg. Ahogy ezt mondta, rámosolyogtam, hogy ezzel is csak az idő árkai barázdálják az arcom. Az örök fiatalság vize nem is kísértett meg? – kérdezte aztán, mert ezt mégiscsak hihetetlennek találta. A mindenség öltöztetett testi formámba, de az életemmel bizony nehéz munkát adott. Ha viszont így esett, az öregség könnyebbséget, a halál pedig már pihenést hoz nekem. Ha volt, aki jól intézte az életem, lesz azért olyan is,

298

Nem tudom, mi az, ami ringatózik, de én már régen vele ringok. Egyik fa ágáról másik fa ágára. Fogást keresve a világon, s hagyva, hogy a világ is fogékony legyen rám

aki jól intézi majd a halálomat is 330 – avattam be őt is abba, amelyben az önmagamból életre kelő mások közül történetesen Pilla volt a leginkább beavatott. Hetvennyolc rész a réz, huszonkettô rész az ón – öltöztette testi formába a harangöntés receptjét is a mester, ha már azon frissiben el is jött a folyékony bronz harangűrbe ömlésének ideje. Hogy aztán eljöjjön a forró fém hűlése, hogy amíg a fém egyre jobban kihűl, addig ezért kint egyre jobban izzani tudjanak a kedélyek. Amíg magam is a forróság szertefoszlását vártam, néha megint csak láthatatlanul láttam. Teret hódítván egy láthatatlan térben. Régi emléket kergettem s régi világot sürgettem, amíg csak a fékevesztett szabadságot nyergeltem. Hallva a régi dob szavát. Látva égi farsangját.331 Felderültem. Beborultam. Ilyen az, amikor beborítok, lesüllyedek, elillanok, eltüntetek. Ilyen az, amikor beborítok, lesüllyedek, eltüntetek, elillanok.332 Már ringatózik az idô – mondtam a mesternek, amikor várakozás közben rótt végeérhetetlen útjainkon néha egymásba ütköztünk.

299

(42)

Nem tudom, mi az, ami ringatózik, de én már régen vele ringok – mondta ő erre szomorúan, s ezzel anélkül is telibe talált, hogy egyáltalán megcélzott volna. Mert egyetlen esetben érzek megértést az emberekkel szemben: ha szomorúnak látom őket. Ilyenkor ugyanis mindig abba az illúzióba ringatom magam, hogy netán mégis azért fogja el őket a kétségbeesés, mert ráeszméltek arra, mennyire reménytelen minden földből szakított álmuk, s mennyire dögletesen förtelmes minden maguk teremtette hívságos alkotásuk. Mert ha éppen ugyanezt éreznék, velük aztán magam is elragadtatottan együtt éreznék. Elragadtatottan és elhagyatottan. Úgy, ahogyan kell. Hagyva, hogy egyszerre zuhanjunk bele a kétségbeesésbe. Gyönyörűen szállva és pörögve. Egyre csak a mélység hívásának engedelmeskedve. Hagyva, hogy elemelkedjünk a földtől, amely egyre csak a rögeihez köt és vonz. Feledve a tömegek vonzásának összes szabályát. Ugyanúgy szállva és pörögve, mintha csak zuhannál. De közben már emelkedve, egyre csak emelkedve. Ha felhővé gomolyoghatsz, idővel az egek magadhoz hívásáról is mindent megtudhatsz. Megtudhatod, hogy csakis akkor repülhetsz igazán magasba, ha közben ugyanaz a szédület kerülget, mint ami a zuhanás örvényeiben is szépen ott udvarol neked. Mióta csak az Ég alá szakadtam, ezért is tartottam nagyra egyre jobban és jobban az örökös összeomlásoktól kellően kiábrándult, de még mindig elvarázsolt arcok zenéjéből feltörő dühöt vagy elkeseredést. A leomlott kövek gördülésében tomboló lendületet. A ringatózó monotóniákba fulladó elomlást. A fenségesen hullámzó kétségbeesést. (43)

A harang zúgásában is ezt a fenséges hullámzást tartottam ám megváltó erőnek. Elmondtam hát a mesternek, hogy hamarosan elválnak az útjaink. Hogy én bizony a kész harang zúgóhangjának örvényében fogok végleg szétszóródni és kitárulkozni.

(44)

Amikor végre kiemeltük a harangot az öntőgödörből és végre levertük róla a ráégett agyagot, addig reszeltük és csiszoltuk a harang testét, amíg fényes és sima nem lett. Úgy simogattuk a bronzból kiöntött gyönyörű alakot, mintha csak a legszebbik szeretőnket simogattuk volna, hogy kisvártatva szépen szóló hangot csalogassunk ki belőle. Mondjuk éppen akkor, ha már felhagytunk a simogatással, hogy éppen birtokunkba vehessük őt. Hogy közben ő is birtokba vehessen minket. Pihegve és lihegve. Felszisszenve és felhördülve. Suttogva és nyögdécselve. Sóhajtva és kiáltva. Sikítva és sikoltozva.

300

h í r e - h am v a

Kiteljesedve. Elemelkedve. Szétáradva. Földi testet égi testbe öltve. Lélektől lélekig szállva. Ezerszer áldva és ezerszer átkozva. Aztán eljött a megfelelő hangvilla kézbevétele. A teremtés legújabb dicsérete. Megütöttük a harang pártázatát, és ujjongó örömmel fogadtuk az alaphang tiszta felcsendülését. Aztán megkerestük az alaphang alsó és felső oktávját, és minden egyes haranghang minden egyes székhelyét. Pontosan azzal a szigorral, melyből a mester soha nem volt hajlandó engedni. A mértékegység a félhang tizenhatod része volt. A megengedett eltérés pedig két egység. Nem több, és nem kevesebb. Ha nem maradtunk volna belül a tűréshatáron, akkor nem lett volna szabad eltűrnünk a művünket az Ég alatt. De belül voltunk a megfelelő határokon. Miközben persze már túl is voltunk minden határon. A harang első öt részhangját maga a mester csalogatta elő az ütőgyűrű fölött a köpenyen egyre magasabbra, a harang válla felé haladva. De a megtalált és tisztán megcsendülő hangok elővarázsolásának örömét legalább mindanynyiunkkal megosztotta. Sorban a kezünkbe adta a megfelelő hangvillákat, és sorban rámutatott a harang megfelelő pontjaira. Hogy bennünk is készülődni kezdjenek a hangok az Ég magasába. A zúgóhang felett egy oktávval szólalt meg a prímhang. Persze sokkal rövidebben. A prímhang felett egy kisterccel pedig ott volt a harmadik részhang. Ami már csak tizedannyi idő alatt csengett le, mint a zúgóhang. Minden úgy volt hát, ahogyan lennie kellett. Ahogy megvolt az ünnep, a harangtoronyba emelt és ott immár végső helyén is megszólaltatott harang ünnepe, eljöhetett a zarándoklat ideje is. Éjjel, persze éjjel. A kíváncsi tekinteteket kerülve. A feltűnést kerülni végtére is annyi, mint önmagadhoz közelebb kerülni. A mester barátságát nem akartam ostobán elvesztegetni, őt kértem hát meg arra, hogy segítsen a semmibe veszni. Köszönetképpen a harangszóért, melybe költözve magam is megint útra kelhetek az éj sötétjében máris elveszve. Zúgni zúgolódván is csak magamhoz térülni készülve. Porrá törve. Legyömöszölve. Mindenkinek ez jut az eszébe 333 – tettem hozzá saját gondolataimhoz búcsúzóul. Megint csak leletet mentve. Jó helyről merítve. Olyan emlékekkel bíbelődve, amelyekre egy-egy morajló ködökbe borult arcnak már ráment a maga ezerszer áldott és ezerszer átkozott élete.

(45)

Aztán felmentem a harangtoronyba, közvetlenül a harang szomszédságába. A sötétben kanyargó lépcsőn a szokásosnál is óvatosabban lépkedtem. Egy kupa bort vittem magammal a magasba.

(46)

301

Ahogy a harang mellé értem, megsimogattam. Úgy simogattam, hogy közben ott motoszkáljon az ujjaimban az összes aranyló hajszál emléke, amelyet csak magammal hoztam, hogy jóstudományát megtapasztalva, jó híreket hulló vérét kivallatva szépen a harang köpenyére simítsam. Meghúztam a kupát, aztán a mester meghúzta a harangot. Meglendült a nyelv, hogy a bronzköpenynek ütődjön. Egyetlen fenséges zúgás áradt szét a harangból és ömlött végig minden porcikámon, hogy tetőtől talpig megremegtesse a testem és a lelkem.334 Ha nem lett volna a lelkem éppen a bor lelkével eltöltekezve, ez a harangzúgás sem így zúgott volna, ha éppen így tartja a kedve. Kitartott, de éppen múlóban is volt már benne a harangzúgás csengése, tűnőben volt az első kondulás emléke, de máris a szélvésztől terjedt el az ő dicsősége. Hamar elbomlott benne a világ minden erőssége, hamar múlt, de hamar meg is változott a szépsége. Hamarébb a füstnél széledt el minden erőssége, de szélvésztől terjedt el az ő fensége.335 Ha ő elmúlt, vele múltam el én is. Ha ő elszéledt, vele széledtem el én is. Ha ő elterjedt, vele terjedtem el én is. Ahogy elmúltam, elszéledtem és a világban mégis vígan elterjedeztem, élénken rezgett és remegett hát bennem minden, ami az imént még a harang rezgésében is ott rezgett és remegett. Ami a harang testében a tündérektől szöktetett rézben és ónban is elomlott és elömlött. A bennem lecsengeni induló zúgóhang a távolba szakadt, hogy csaknem két percig tartó fenséges útra induljon a levegőben. Áthatolva az ember építette, omladozva málló falakon és a természet alkotta dombokon. Ott susogva a hegyoldalakra felkúszó erdők lombja között. Ott repülve az ég madarai között. Szépen megmártózva a magasban gomolygó felhők között. Akik között én is bármikor ott lehettem. És akik között egyszeriben ott is termettem. Mert ahogy a harang zúgása szárnyalt, úgy indultam útnak én is, ahogy az Ég Zenéje indult útnak bennem is. A harangtorony tetejéről zsindelyeket szedtem, s amit leszedtem, azzal a karomat szépen be is borítottam. Kövek szárnyából magamnak szárnyat raktam, s azzal a levegőt hasítva a toronyból máris kiugrottam, hogy ha már a hangok szárnyán terjedezem, terjedjek ugyan bizony szanaszéjjel a térben is. Ahogy magamat a mélységbe szédítettem, a tornyot borító zsindelyekre lefegyverző mosolyt vetettem. Vetettem a lebegőben lebegve, vetettem a torony magasában szédelegve, vetettem a zuhanás mámorára a szebbnél is szebben készülve. Ahogy magamat az élő-haló mámornak kitettem, a pusztító indulatot magamban, de éppen ugyan másban is megláttam.

302

h í r e - h am v a

Láttam, hogy belőlem is csak az az indulat figyelt, mely benned is az égő idő lángjainak játékára ügyelt.336 Zsindelyek erdeje felett siklottam, de már zsindely hasította a levegőt a karommal, ahogy az égő idő termikjét magam alá gyűrve darab időre magam is csak ragadozó madárként szitáltam. Aztán kitárt karokkal zuhantam a föld felé. Pár pillanatig a mester tekintetét is elkaptam, ahogy ragadozó madárként a zsákmányom felé hullottam. Tágra nyílt szemmel, de minden félelem nélkül nézett rám. Csodálkozott rajtam, de közben nem csodálkozott már semmin. Benne is éppen az az indulat horgadt fel, amelyik bennem is ott tanyázott. Benne is rohant a folyó, amely sziklákat is képes elragadni. Benne is gyorsan siklott a ragadozó madár, amely villámgyorsan tud lecsapni. Ott volt benne az erő és ott volt benne a csapás kiszámítottsága.337 Rámosolyogtam. Azt a mosoly villantottam rá, amelyet a benne felismert felindulással már a magam örömére is megosztottam. Aztán lecsaptam a zsákmányomra. Rabul ejtettem magam. Megint megesett, hogy megint megestem. Szerelmet adtam, s hozzá rózsát küldtem. Vért hullattam, s a kezemen istenek vérét őriztem.338 Égig érő torony fala mellett suhantam, s ahogy zuhantam, közben a falat megkötő habarcsban a magamat megkötő ígéretekbe is szépen belehabarodtam. De mielőtt teljesen megestem volna, a tarisznyámból a harangvirágot még gondosan kivettem, s őt is a harang zúgásába teregettem, ahogy a harang zúgását is a szirmai közé térítettem. Miként a harang zúgása szárnyalt, úgy indultam útnak én is, ahogy a horizonton túl az Ég Zenéje indult útnak éppen felém is. Indult úgy, mintha egy rongyos vándordiák vállán cipelt harang volna. Indult úgy, mintha a mi nyomainkat követte volna. Indult úgy, mintha a mögöttünk izzó hidak parazsa hívta volna. Indult volna úgy, hogy elhagyja a föld minden olyan teremtményét, aki a földbe is csak úgy kapaszkodik, hogy az eget soha ne hasítsa. S ha az eget nem hasítja, azt ugyan meg nem láthatja, milyen a horizonton túl, ahol valaha éppen még fiatal volt az idő, amíg mi is csak vele fiatalodtunk. Ahol a fű is zöldebb volt, amíg a fények is tündöklőbben tündököltek. Ahol az ízek is édesebbek voltak, amíg a csodák barátok közt érkeztek. Ahol a hajnali köd is csak úgy növekedett, ahogy a végtelen folyó vize is tovaáradt.339 Ahogy az Ég Zenéje elől ki nem térve a harang zúgását is a harangvirág szirmai közé térítettem, közben az időtlen időkben is egyre csak időtlenül zuhantam.340 Ahogy zuhanás közben a föld is csak magához szólított, alig egy méterrel a tér kockakövei fölött egyszerre csak felhővé gomolyogtam. S ahogy foszlányokká

303

(47)

foszlottam, rögvest a harang távolba szakadó zúgásába költöztem, hogy magam is a távolba szakadjak, de amíg a távolba szakadok, addig is csak azokat szeressem, akik nem tudnak élni, hacsaknem úgy, mint alábukók, mert ők azok, akik alázuhanásukkal is egyre csak mindenen átjutnak. Csak azokat szeressem, akik aranyló szavakat szórnak tetteik elé, de mégis többet váltanak be, mint amennyit ígérnek, mert közben egyre csak saját alábukásukat akarják. Csak azokat szeressem, akik súlyos cseppekhez hasonlatosan, egyenként hullanak alá az ember felett tornyosuló sötét fellegekből: hogy zuhanásukkal is csak a villám eljövetelét adják hírül.341 Felhővé gomolyogtam, de közben átalakultam. Felhőből felhők foszlányává fogytam, s a saját foszlányaim közt is egyre csak szétszálazódtam.342 És ahogy zilált szálakká zilálódtam, egyre csak gubancokba gubancolódtam. És egyre apróbb gubancok egyre apróbb gubancaiba gabalyodtam. Parányivá örvénylettem, majd apróbbnál apróbb világokban kavargó örvénnyé zsugorodtam. Míg végül arany nyílvesszőként suhanva az aranyló hajszálak világ parányai közé vesző tekergésének is éppen a szakasztott mása lettem. Először ott volt bennem a Sötét Ragyogás komor méltósága. Másodszor ott volt bennem a Fehér Izzás tiszta tüze. Harmadszor ott volt bennem a Vörös Lángcsóva beteljesült műve.

304

Mert tátongott is még az üresség, de töltekezett is már az üresség. Hogy becsületemre legyen mondva. Hogy hûségemnek legyen mondva. Hogy erôt erôsítve legyen mondva.

h Ă r e - h am v a

305

mo r é n a

Vö.: Szépmezôk Szárnya, Széptüzek Lángja, Jószél Fúvása – mítosztöredékeket ôrzô ôsmesék mintáit követô alakok Komjáthy István Mondák könyve címû szövegében 277

Vö.: Csuang-ce: VI/1.

278

Vö.: Wen-ce: 31.

279

Vö.: Arany János: Szent László füve

280

Vö.: Csuang-ce: II/1.

281

Vö.: Lao-ce: 56. A tudó nem beszél, a nem-tudó beszél – állapítja meg Lao-ce, hogy aztán hozzátegye: a tudó a rejtettel pedig úgy azonosulhat, hogy betömi odúját, bezárja kapuját, élét tompítja, görcseit oldja, fényét fakítja, s ezzel is csak éppen elvegyül a porba. 282

Vö.: Francesco D’Assisi (Szent Ferenc): Naphimnusz (Dsida Jenô fordítása)

283

Vö.: Királyfiú Kis Miklós (magyar népmese). Királyfiú Kis Miklós két évig egyfolytában csak sír és zokog, miután megszületett, s csak akkor csendesedik el, amikor egy szerencsemondó öregasszony azt ígéri neki, hogy mire betölti a tizenhét esztendôt, megszerzi neki Lételenország királylányát. Ahogy aztán házasulni kíván, hûséges inasával útnak indul, de sehol senkitôl még csak a hírét sem hallja Lételenországnak, egészen addig, amíg egy remeteházban élô öregasszony követségben országról országra járó cselédje, egy holló meg nem mutatja a Lételenországba vezetô utat. Lételenország határát egy iszonyú magas kôszikla jelzi, amely tízszer magasabb, mint a Fogarasi-havasok. A holló tollának két szárnyával belelegyintenek Lételenországba, s erre a király kastélyában is minden élô teremtés úgy elalszik, mint a föld. Királyfiú Kis Miklós és az inasa így háborítatlanul el is viszi azt a két dinnyét, amely Lételenország királyának két szép lányát rejti. A királyfi ezek után azonban a királylányt meg nem becsüli, így késôbb még búját is vallja – ezért aztán kôbálványból életre kelô hûséges inasa lesz az, akivel Lételenország királyának szép leánya egybekelhet, miután hét papot hívatnak, s a hét pap éppen hét imádságot mond el az életbe meghívott, ébredni szólított kôbálvány mellett. (Kriza János gyûjteménye nyomán) 284

Vö.: Lao-ce: 16.

285

Vö.: Mirkó királyfi (magyar népmese). Mirkó királyfi azért indul el a világba, mert az apja egyik szeme sír: látja, hogy szétzüllik az ô szép országa, a másik szeme pedig nevet: egy vitéz pajtására gondol, aki a selyemréten lakik, de azt ígérte neki, ha minden ellenségét legyôzte, hozzá jön el lakni. Mirkó megígéri az apjának, hogy hazasegíti hozzá az ô régi vitéz pajtását. Amikor kiderül, hogy a selyemrétre akar menni, egy ôsz öregasszony felbiztatja, hogy el kell kérnie az apjától a csontkürtjét, hogy azzal hazahívja az aranyszôrû ménest, s a ménes után ott sántikál majd egy girhes-görhes csikó, azt válaszsza ki magának. Lesz abból a csikóból egy táltos paripája Mirkónak, s ahogy ôt egy teknô parázzsal megeteti, már készen is állnak az útra. A magasba emelkednek, úgy repülnek. Látnak egy rézhidat, egy ezüsthidat, egy aranyhidat, egy égig érô üveghegyet, maguk alatt valami feketeséget, maguk elôtt az üveghegy csúcsa alatt pedig egy véges-végtelen hosszú üvegösvényt, amelyen csak éppen végig tudnak menni anélkül, hogy az ég tetejébe bele ütnék a fejüket. Az üvegösvény vastag sötétségbe vezet, 286

306

mo r é n a

de ahogy annak elmúltával világosság támad, meglátják a selyemrétet, s annak közepén az öreg vitéz sátrát, amely ugyan bizony épp elég szépen sötétlik, mert fekete selyem ám annak minden szála. Az öreg vitéz a sátor közepén alszik, s az álmát egy folyton-folyvást vagdalkozó kard vigyázza, hogy még álmában se bánthassák az ellenségek. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) Vö.: Lao-ce: 45. Ami nagyon tökéletes, olyan, mintha tökéletlen lenne, ami hasznos benne, az viszont nem fogyatkozik sohasem – mondja Lao-ce, hogy aztán arra is célzást tegyen, hogy ami tökéletesen kiteljesedik, az pedig olyan, mint az üresség, s ami hasznos benne, éppen ugyan az sem merül ki sohasem. (Tôkei Ferenc prózafordítása nyomán) 287

Vö.: Bendebukk (magyar népmese). Két fiú indul el szerencsét próbálni az özvegyen maradt öreg édesanyja mellôl: az egyik Bendebukk, aki egy csatakos kis bundát meg egy csizmavakaró vaskót kap örökségül az apjától. Egy keresztúton a két fiú elválik egymástól, Bendebukk megy bal felé, s aztán azt hallja, hogy három ördögfi egy bocskorszíjon veszekedik. Azt az apjuktól kapták örökségbe, de nem volt késük, amivel elvágták volna a szíjat. Az egyik egy késért cserébe azt ígéri a fiúnak, ad neki egy olyan sapkát, melyet a fejére rakva elôtte világosság, utána meg sötétség lesz, ôt pedig senki nem fogja látni. A másik ígér neki egy csodatévô lámpást, a harmadik pedig egy olyan tarisznyát, melybe az egész világot bele lehet rakni, de ettôl az még nem lesz zsúfolásig megrakva. A késéért cserébe át is veszi Bendebukk a csodatévô alkalmatosságokat, s a láthatatlanná tevô sapkát rögtön a fejébe is nyomja, hogy amit megkapott, azt már éppen meg ne láthassák nála. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 288

Vö.: Amíg élek, regélek (magyar népdal)

289

Vö.: Lao-ce: 21.

290

Vö.: Lie-ce: I/2. Lie-ce egyszer visszaidézi az ôskeletkezés és az ôsegyszerûség korát, melyben még csak a ködös zûrzavar élt, s nem volt forma, melynél e könnyûség megmaradt volna. Szavai szerint mikor a könnyûség átalakul, létrejön az egy, az egy átalakul, s lesz belôle hét. A hét átalakul, lesz belôle kilenc, és a kilenccel véget ér a sor. Ám új változás jön, s újra itt az egy. Ez az egy a formák változásának kezdete: ami tiszta és könnyû, az felfelé tört és Éggé lett, ami zavaros és nehéz, az lesüllyedt, hogy Föld legyen. 291

Vö.: Wen-ce: 12. Wen-ce felidézi, hogyan beszélt a szent és csodákkal teli jelenségek mûködésérôl Lao-ce, aki tanításaiban azokat a bölcseket is hosszan méltatta, akik az erényeket Éggel és Földdel, a fényt Nappal és Holddal egyesítették, s ennek utána aztán a szent és csodás dolgok egész tömkelegét láthatták – de ahogy az égi erôt és a földi elmét megragadták, egyre csak kitartottak az összhang mellett, hogy aztán fel is oldódjanak annak békéjében. 292

Vö.: A repülô kastély (magyar népmese). A bûvös patakon, az ezüstréten és az aranymezôn átkelô Almafi a tündérek ablaktalan palotájába jutott, ahol meg is találta a tündérek varázsos kenôcsét és szagos olaját, amely mellett egy gyémánttáblácskán ott is volt az írás, hogy aki azzal a szemét bekeni, az mindent lát, le a mélységbe, a föld gyomrába. Ahogy a kenôccsel magát megkente, borzasztó erô szállta meg, ahogy a szemét az olajjal bekente, meg is látott menten a föld gyomrában mindenféle szörnyeteget. De ahogy azzal az erôvel megerôsödött, s ahogy azzal a látvánnyal meggazdagodott, le is heveredett rögtön, hogy kialudja magát. Abból az álomból riadt fel aztán a repülô kastély röptének rettenetes nagy 293

307

mo r é n a

zúgására – s annak az erkélyén egy gyönyörûséges szép lány látására, akibe abban a pillanatban bele is szeretett. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) Vö.: Csuang-ce: VII/5.

294

Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Epilógus

295

Vö.: Wen-ce: 2. Wen-ce emlékezete szerint Lao-ce egyszer azt is kifejtette, hogy a nagy emberek békések, nem sóvárognak; nyugodtak, nem aggódnak – de nem is nagyon lehetne ez másképp velük, mert takarójuk az Ég, szekerük a Föld, paripájuk a négy évszak, vezetôjük pedig a fény és a sötét. Ôk ugyanis így tartanak ki az Út szíve mellett, s éppen ezzel ismerik meg a határtalan földet. Ezért a világ dolgait nem cselekvéssel kell megvalósítani – folytatja Lao-ce –, hanem saját természetükhöz igazodva kell segíteni. A tízezer lény fejlôdését csak úgy segíthetjük, hogy megragadjuk a lényegest és visszatérünk hozzá. A bölcsek ezért önmagukban az alapot csiszolják, kívül pedig nem díszítik magukat. Felfényesítik éltetô szellemüket és félreteszik tanult véleményeiket. 296

Vö.: Trabant: Harang

297

Vö.: Az aranyréten (magyar népmese). Erôs Péter volt az a legény, akit azért hívtak így, mert nem akadt ember az egész országban, aki legyôzze. Amikor az aranyrétre elérkezett, az arany fûszálak, a csupa színezüst s ragyogó gyémántvirágok közt elébe állt egy derék szál legény, Erôs Mihály, s kérdôre vonta, mit keres ô ott. Nem is sokat kellett várni arra, hogy az erejüket egymáson kipróbálják: de hét nap és hét éjjel hiába küszködtek, egyik a másikat nem tudta földhöz vágni. Ahogy abban maradtak, hogy ôk bizony egyforma erôsek, rögtön barátságot is kötöttek, s az aranyréten hemzsegô, boszorkány szôtte katonákat együtt ütötték le, ahogy csak bírták, s aztán azt a boszorkányt is hamar elûzték, aki a katonákat szôtte. Hegy tetején állt a fekete vár, ahová a boszorkány elôlük elmenekült, de az ôsz öreg tanácsát megfogadva, az éjfélkor megkonduló harangvirágot leszakítva annak zárát is felnyitották. A fekete várban a boszorkányra is rátaláltak, s Erôs Péter egyszerre csak úgy odavágta az asztal alá, hogy a gonosz lelke rögtön kirepült. De ahogy a gonosz lélek kirepült a fekete várból, megvilágosodott az egész vár, ragyogott az ég, ragyogott a föld, ragyogott minden. S ha már ennyi ragyogás termett az aranyréten, hattyú is szállt a füvére, a szárnyát is megrázta, s olyan szép tündérlány lett belôle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Aranykoronát viselt a fején, azt tette a földre, hogy azzal próbáljanak kereket oldani a legények, amíg Erôs Péter a tündérek utáni sóvárgásban odáig el nem jutott, hogy elôbb aranybárány, aztán madár, végül pedig nagy lombos nyárfa testi formáját öltötte, hogy magából kifordulva Erôs Mihály segítségét valahogyan így is csak kivárja. Ahogy aztán a tündérek koronáját a fekete várból lett fényességes várba késôbb mégis bementette, Péter a tündérlány kezét is elnyerte, hogy aztán már ásón, kapán és nagyharangon kívül egyéb ugyan el ne válassza ôket. Péter a tündérrel, Mihály pedig a fekete vár királyának lányával kelt hát egybe, s ha mindenki a párját megtalálta, azzal az aranyrét is szépen két részre lett osztva. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 298

Vö.: Bell Study With Distant Delays – Brian Eno The Long Now – Pelissero címû albumának ötödik száma 299

Vö.: Európa Kiadó: Elrontottuk ezt az évezredet

300

308

mo r é n a

Vö.: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango…” (a középkori harangokra vésett mottó)

301

Vö.: Most viszik, most viszik (magyar népdal)

302

Vö.: Virág Péter (magyar népmese). Virág Péter születése elôtt az anyja elment ponyvával és sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Ott talált egy szép fehér virágot, le is szakította, de úgy, hogy nem maradt rajta a szára. Bevette a szájába s véletlenül lenyelte: de nemsokára fia is született abból a szár nélkül leszakított virágból. (Illyes Gyula gyûjteménye nyomán) 303

Vö.: A repülô kastély (magyar népmese). Egy szegény embernek és egy szegény asszonynak nem volt gyereke, de volt ám egy almafája. Ahogy egy szép ôszi napon kiment az asszony a kertbe, egyszerre három alma esett le a fájukról. A földön mindegyik alma kettévált, és három gyönyörû kis csecsemô fordult ki belôlük. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 304

Vö.: Gyöngyharmat János (magyar népmese). Volt egyszer egy királykisasszony, de nem volt annak gyereke, pedig nagyon szerette volna, hogy legyen. Egyszer aztán kiment a kis kertbe sétálni, szagolgatta a szebbnél szebb virágokat, s megállt egy rózsabokor mellett is, szakítani akart róla egy virágot. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp arról éppen ôrá perdült: ebbôl aztán rögtön megérezte, hogy gyermeke lesz. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 305

Vö.: Tamás kocsis (magyar népmese). Oktalan Tamás, a halál ellen bujdosó kocsis, akinek szerelmét a király elevenen kôfalak közé rakatta, egy csodatevô kalapáccsal miszlikbe vereti azt a tornyot, amelybe a királykisasszonyt befalaztatták. Aztán csodatevô kardjával a király seregét tönkreveri, s a király életét pedig a királykisasszony ujja köré csavarintott arany hajszálak jóslatára bízza. A három aranyhajszálból nem vér, hanem víz csöppen ki, így a király életét Tamás meghagyja, egész királyságát viszont elfogadja, kövek közül kiragadott szerelmét pedig hét országra szóló lakodalomra hívja. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 306

Vö.: Európa Kiadó: Romolj meg

307

Vö.: Európa Kiadó: Romolj meg

308

Vö.: Stairway To Nowhere – a Dead Soul Tribe A Lullaby For The Devil címû albumának ötödik száma 309

Vö.: Weight – az Isis Oceanic címû albumának hetedik száma

310

Vö.: Thebes – az Om God Is Good címû albumának elsô száma

311

Vö.: Kabir – a Queen Elephantine Surya címû albumának harmadik száma

312

Vö.: Time To Burn – az Olde Crone Olde Crone címû albumának hatodik száma

313

Vö.: Trabant: A Nap az apa

314

309

mo r é n a

Vö.: Opiate Sun – a Jesu Opiate Sun címû albumának második száma

315

Vö.: Vocal – a Madrugada Industrial Silence címû albumának elsô száma

316

Vö.: La Tierra Delfin – a Los Natas Toba Trance címû albumának elsô száma

317

Vö.: Screamin’ Eagle – a QOTSA-related Desert Sessions 1 & 2 nyolcadik száma

318

Vö.: Silent Tongue – az U.S. Christmas Salt The Wound címû albumának kilencedik száma

319

Vö.: Carry – az Isis Oceanic címû albumának negyedik száma

320

321 Vö.: Losing The Power Of Speech – az Obiat Accidentally Making Enemies címû albumának elsô száma

Vö.: Rock And Roll – a Led Zeppelin negyedik (a leggyakrabban a Four Symbols névvel megjelölt) albumának második száma 322

Vö.: Archaeopterix - a La Ira De Dios Archaeopterix címû albumának elsô száma

323

Vö.: Light Of Day, Day Of Darkness – a Green Carnation Light Of Day, Day Of Darkness címû albumának elsô és egyetlen száma 324

Vö.: Wind Coda – Lou Reed Hudson River Wind Meditations címû albumának negyedik száma

325

Vö.: A szegény lányról, aki aranyvirágot lépik (magyar népmese). Egy szegény ember nagyobbik lánykája táltos volt, csodahatalommal született, de valójában nem is tudott róla. A gonosz mostohájuk elmarta ôt is, öccsét is az apjuktól, aki az új asszonya parancsát alávaló szolgasággal követve egy erdei kalyibába viszi el a gyerekeit, akik ott élnek, éldegélnek aztán, mígnem egy királyfi észre nem veszi ôket, ahogy ott vadászgat az erdôben. Mindkét gyerek nagyon megtetszett a királyfinak, s a lányt rögtön feleségül is kérte. A lány erre azt mondta, ô az öccsét ugyan el nem hagyja, de egy fésûvel két szép szál virágot azért rögtön kifésült a hajából, s azt a királyfi az édesanyjának azzal elküldte, hogy ha másnap érte jönnek, akkor elmegy ô is. El is jöttek értük, de nem ám csak a királyfi és az anyja, hanem a menet utolsó kocsijára felszökött egy boszorkány, akinek a lánya a királyfi jegyese volt. A boszorka a táltos lányt kicserélte a saját lányára, a szegény lánynak pedig mind a két szemét kivette s a nádasban egy nádhoz kötötte. De a királyfi már nem is látott olyat, hogy a lány, akiért olyan nagy dérrel-dúrral elmentek, virágot fésült volna a hajából, hiszen nem bújt elô bizony abból a szénakazalból a tetûn kívül már semmi más. A nádasban közben egy halász rátalált a szeme világát vesztett lányra, s neki mind a két szemét szépen visszaszerezte. Az újra látóvá lett táltos lány szolgáló képében lopta be magát aztán a király udvarába, ahol a királyfi elé kerülve örömében olyan szépeket lépdelt, hogy a lába nyomában két szép virág fakadt rögtön elôttük. Ahogy a királyfi mindent megértett, a táltos lányt szíves-örömest feleségül vette, a lány öccsét pedig abból a kôfalból is rögtön kimentette, amelybe a boszorkány meg a lánya rakatták bele. Azok a gonoszul ármánykodók is megkapták ám, amit megérdemeltek: nagy hordóba szegelték ôket, s azt a hordót egy nagy hegyrôl leeresztve bizony ízzé-porrá törték. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 326

310

mo r é n a

Vö.: Most viszik, most viszik (magyar népdal)

327

Vö.: Kígyó Darvitéz és Tatár vitéz (magyar népmese). Kicsi kalyibában élt az erdôben egy tolvaj, aki a halálos ágyán azt tanácsolta a fiának, folytassa az ô mesterségét, de a fiú bizony majdnem éhen halt, mert nem vitte rá a lélek a tolvajlásra, erre az anyja el is küldte ôt szerencsét próbálni. Útközben garabonciásokkal találkozott, s a diákok el is hívták maguk közé a kollégiumukba. De oda bizony egy darabig el nem ért, mert a kialudt pipáját olyan tûznél akarta parázzsal megrakni, amely nem ám tûz volt, ahogy eleinte látni vélte, hanem egy gyémántkorona izzóan ragyogó fénye. Egy kicsi kígyó fején ragyogott az a korona, akinek gyenge testét a marhák annyira megtaposták, hogy nem maradt már ereje hazatérni az apjához. A fiú elvitte hát a kis kígyót a kígyókirály rezidenciájába, ahol a király háláját bizony úgy fejezte ki, hogy egyszeribe elnyelte a fiút, de ki is hányta abban a szempillantásban, mire viszont kibukta, olyan derék szép szál legény lett a fiúból, hogy nem volt már párja a hét puszta határban. A kígyókirály nevet is adott neki: elnevezte Kígyó Darvitéznek, s a garabonciás diákok kollégiumába már annyi arannyal küldte, amennyit csak elbírt. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 328

Vö.: A zöld királyfi (magyar népmese). Egyszer megnyílik a föld, és három ördög viszi el a király három lányát. Aztán születik a királynak három fia is, de azok nem is tudnak arról, hogy volna nekik valahol három lánytestvérük is. Ahogy a király elöregedik, a fiai elindulnak neki fiatalító vizet szerezni a tündérek kútjához. De a két idôsebbik nagyon leragad egy csárdában, s csak a kicsi zöld királyfi megy tovább közülük. Kap egy vén remetétôl egy tarka táltos lovat, azzal járja tovább az útját, így aztán szép sorban el is ér azokhoz a gyémántpalotákhoz, amelyekben a nénjeit elragadó ördögök laknak. A sógorai útba igazítják, de maguknak is kérnek a fiatalító vízbôl, cserébe viszont csodás alkalmatosságokkal segítik a királyfit, hogy ne csak elérjen a tündérek királynôjének palotájához, de valahogyan még ki is keveredjen onnan. Kell is ez a segítség, de még annál is jobban kell a táltos paripa tanácsa: azt megfogadva kerülik el a kutat védô forró ólom forróságát s merítik ki maguknak a kútból a fiatalság vizét. Ezzel a merészségével a zöld királyfi az apját is megfiatalítja, de még a tündérkirálynô szívét is elnyeri, aki maga kerekedik fel Tündérországból, hogy a nyomára jusson annak a legénynek, aki bizony meríteni tudott a tündérek kútjából. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 329

Vö.: Csuang-ce: VI/1. Meghalás és születés: ez a sors rendelése, ahogy a nappalok és az éjszakák folytonossága az Ég munkája – jelenti ki Csuang-ce, majd arra is kitér, hogy ha az Égre mint atyánkra tekintünk, akkor sokkal inkább így kell tennünk azzal, mi nála is hatalmasabb. Hiszen minden dicséretrôl és minden átokról megfeledkezve sokkal jobb volna ám a Taóvá átváltozni – mutat rá. Mikor a források kiszáradnak, a halak a földön hevernek, szájukból adnak egymásnak nedvességet és síkos testükkel kenik össze egymást – hoz egy példát, de rögtön hozzáteszi: mennyivel jobb volna viszont nekik, ha önfeledten úszkálhatnának a folyókban és a tavakban. Magára visszatérve elmondja: a mindenség öltöztette testi formájába, életével nehéz munkát adott neki. De aki jól intézte az életét, az bizony jól intézi majd a halálát is – fogalmazza meg, miért hozhat neki az öregség könnyebbséget, a halál pedig éppen ugyan pihenést. 330

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Élô világegyetem

331

Vö.: Trabant: Pirosbetûs napok (szöveg: Vetô János)

332

Vö.: Balaton: Ez lett a vége (szöveg: Víg Mihály)

333

311

mo r é n a

Vö.: If A Bell Became A Drone… – Brian Eno The Long Now – Pelissero címû albumának harmadik száma 334

Vö.: Jaj, mely hamar múlik e világ ereje (magyar népdal)

335

Vö.: Disarm – a The Smashing Pumpkins Siamese Dream címû albumának hatodik száma

336

Vö.: Szun-ce (Sun Tzu): A hadviselés törvényei 5./Az erô (Tôkei Ferenc fordítása). Kavargásban és zûrzavarban felfordulást mutat a harc – ismeri el Szun-ce, de rögtön meg is jegyzi: ez mégsem lehet igazi felfordulás. A gomolygásban és az összevisszaságban formánk kerekké válhat, de vereséget mégsem szenvedhetünk. A felfordulás a rendbôl keletkezik, a gyávaság a bátorságból születik, a gyengeség az erôbôl jön létre. A rend vagy a felfordulás a számarányoktól függ, a bátorság vagy gyávaság az erôtôl, az erô és a gyengeség pedig a formától – sorolja a tudnivalókat. Arról, hogy a csatában az erôt hogyan lehet érvényesíteni, azt mondja: a rohanó folyó gyorsasága, amely sziklákat is képes magával ragadni, maga az erô. A ragadozó madár gyorsasága pedig, amellyel villámgyorsan tud lecsapni áldozatára, maga a csapás kiszámítottsága. 337

Vö.: Cain – a Tiamat Pray címû albumának elsô száma

338

Vö.: High Hopes – a Pink Floyd The Division Bell címû albumának tizenegyedik száma

339

Vö.: Success – Joe Zawinul és a The Zawinul Syndicate World Tour címû dupla albumának tizenharmadik száma (II/5) 340

Vö.: Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Zarathustra elöljáró beszéde/4. Miután Zarathustra túlcsorduló kehely lett, amely ürülni szeretett volna ismét, hogy közben is csak aranylóan árassza szét vizét, s áradó vizében is csak felvillantsa az áldott és áldó Nap gyönyörûségét, alá is bukott a hegyrôl, éppen úgy, ahogy a Nap bukik alá a mélybe. Amint kijutott az erdôbôl és beért a legközelebbi városba, a piactéren nagy csôdületet talált, mert híre ment, hogy ott valami kötéltáncost lehet majd látni. Zarathustra beszélni kezdett a sokasághoz, hogy az embert felülmúló embert tanítsa nekik, mert mocskos folyam az ember, s tenger legyen, aki magába akarja fogadni ezt a mocskos folyamot, és nem akar közben bepiszkolódni. A kötéltáncos mutatványára váró csôdületnek ezért aztán éppen azt magyarázta, hogy az ember nem más, mint szakadék felett feszülô kötél: veszélyes átkelés, veszélyes úton levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás, s hogy szeretni is éppen csak azt lehet még benne, hogy általjutás ô és alábukás. S ahogy ezt a szeretetet szóba hozta, bizony meg is vallotta – elmondta, mit és hogyan szeret azokban, akik nem tudnak élni, hacsaknem úgy, mint alábukók, mert ôk azok, akik mindig mindenen általjutók. 341

Vö.: Askeleet Valottomuuteen – a Jääportit Kauan Koskematon címû albumának elsô száma

342

312

313

Térülve-fordulva ...Mert vesztesek közé menni is csak annyi, mint tisztán látni. Magatokat elveszejtve is csak a saját szemeteknek hinni. Mert a történelmet mindig a gyôztesek írják, hogy a múltat rögtön a hazugságaik közé tiporják...

Van egy irtózatosan kicsi kert, abban pedig egy irtózatosan nagy kert, a kicsit is csak a naggyal körülvéve s egyre csak a középpontban elidôzve

A harang zúgásába szakadva is csak arany nyílvessző voltam, s egyre

(1)

csak repültem. Egy ideig egyedül suhantam, s aztán megint csak egy másik arany nyílvessző társaságában zúgtam és hasítottam. Tudtam, hogy a másik nyílvessző Göncös volt, akivel addigra már megesett az Űr Tátongása. Ő is tudta, hogy éppen velem repül együtt a Tüzes-tenger felé, mert velem is megesett az Űr Kitöltése. Tudtuk, hogy most már beteljesedhet rajtunk az arany kakastaréj jóslata, amely maga is jóslattá avatta a röptünk. Úgy repültünk hát, ahogy a jósló nyílvesszők dolga a repülés. Oda kellett leesnünk, ahol rögtön gyógyfűre lelhettünk. Ez az arany nyílvessző suhanásának a vége, mert ez az arany nyílvessző égi rendeltetése. Tudtuk, hogy az a gyógyfű, melyre rá kell lelnünk, a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetén lesz. Van ott egy irtózatosan kicsi kert, abban pedig egy irtózatosan nagy kert.343 Ott rejtôzteti Pillát a Rejtett Ragyogás a kicsit a naggyal körülvéve 344 s egyre csak a középpontban idôzve – idéztem fel a tudást, melyet az arany kakastaréj korábban már cseppről cseppre belém csepegtetett. Ha tudtuk a dolgunk, el is végeztük a dolgunk. Hét nap és hét éjjel repültünk, amíg a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetéig nem értünk, de ott aztán már

315

(2)

olyan alacsonyan szálltunk, hogy közben a fűszálak is bátran elincselkedhettek velünk. Ahogy repültünk, ahogy suhantunk, egyszerre csak ködfoszlányokba ütköztünk, s ahogy egyre sűrűbben a ködök közé értünk, egyre inkább végéhez közeledett az utunk. Épp csak észrevettük az érett napocskákkal virító holdrutákat, hogy éppen ott hullhassunk elébük, ahol a Napnak és a Holdnak egyszerre tisztelkedtek. Ahogy a holdruták közé estünk, rögtön földi alakot öltöttünk, s megint csak a tagbaszakadt garabonciások fekete köpönyegébe csavargóztunk.345 A tarisznyámból elő is vettem az aranypálcát, s hármat-hármat megint csak odasuhintottam a négy anyaszélnek. Az arany kakastaréj erre fel tüstént ott is lebegett köztünk, s máris elégedetten vette szemügyre, hová is érkeztünk. Jó jel, hogy holdrutákhoz értünk, de abból még támadhat bonyodalom, hogy üres ködpalota áll elôttünk – mondta, de a hangjában nem volt ám különösebb csalódottság. Egyszerre reménykedik és csügged az a tündér, aki ködpalotát emel, hogy abban várakozzon – állapította meg aztán, ahogy vezetni kezdett bennünket a ködpalota üres termei között. Miért a palotában keressük a kertet? – kérdezte Göncös az arany kakastaréjt. Az a kert annyira apró, hogy bárhol lehet. Akár éppen a palotában is. De egyvalami egészen biztosan itt lesz. Pilla apróvá aprózódásának emléke. Ha azt megtaláljuk, abba az emlékbe már mi is szépen beleszôhetjük magunkat – bizakodott az arany kakastaréj. Hetvenhét szobája volt a magányos ködpalotának, de mire bejártuk, legalább az arany kakastaréj okosabb lett helyettünk. Mondom, ami történt. Elmondom, hogyan történt. Kimondom, s ezzel már meg is történt – készített fel bennünket a ránk váró tudásra az arany kakastaréj. Aztán elmondom, amit érzek. Elmondom, mit mire vélek – válaszolta erre Göncös. Kimondom, s ezzel máris mindent megértek – helyeseltem neki én is az egyik gubancos álmot éppen a másikba öltve. (3)

Az a kert, amelyet kerestek, most éppen egy arany almafa forgácsába bújt. De az a forgács olyan forgács, hogy az aprónál is apróbb, mert már egy szétforgácsolt forgácsnak is csak a féltve ôrzött maradéka. De ha abba a kertbe valahogyan bejuttok, magatokra már egy irtózatosan nagy kertben találtok – mondta az arany kakastaréj. Miért kellett ennyire apró darabokra hasogatni a fát? – kérdeztem.

316

t é r ü lv e - f o r d u lva

Pilla a ködpalotát el-elhagyva addig sétálgatott a szigeten, hogy a Tüzestenger felôl érkezô arany nyílvesszôket figyelje, hogy egyszer a nagy fáradtságában egy sziklára heveredett a tenger partján. Azon aztán elaludt, s ahogy álmában egyet fordult, máris kitelt rajta a forgás. Ahogy a tengerbe zuhant, lett belôle egy szép aranyhal. Azt az aranyhalat a szomszéd sziget halászai kifogták, ott egy asztalon szépen feltálalták. De ahogy elôtte megtisztogatták, az egyik pikkelye az udvaron leesett a földre. A halpénzecske a földben kifakadt, lett belôle egy szép arany almafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megérett az alma rajta, de éjszaka a tündérek mindig elvitték a gyümölcsét. Akik ezt elszenvedték, ostoba emberek voltak, mert se az arany almafának, se a tündérek érkezésének nem örültek, hanem inkább az ôket ért káron keseregtek. Aztán a sajnálkozásukból méreg fakadt, s mérgükben egyszerûen kivágták s eltüzelték a fát. De ahogy a tüzeléshez felvágatták, felapríttatták a fát, az egyik favágó egy kis darabot belôle zsebre tett azzal, hogy hazaviszi azt kincsnek. Az arany almafát eltüzelték, de aztán valahogyan híre ment, hogy a favágó otthonában akad egy forgács, mely olyan világosságot támaszt, hogy akik ott élnek, éjjelente gyertya nélkül is látnak.346 Azok az ostoba emberek, akik a fát felapríttatták és eltüzelték, ezt hallva irigykedni kezdtek, s azt is kisütötték valahogy, hogy az a forgács csak az ô egykori arany almafájuk forgácsa lehet. Elkezdték fenyegetni a favágót, hogy adja vissza nekik az arany almafa szépen világló forgácsát, mert ha ezt nem teszi, erônek erejével veszik el tôle. A favágó erre se mérges nem lett, se sajnálkozni nem kezdett, hanem arra jutott, hogy a kincsek eltékozlóinak ô bizony vissza semmit nem ad. Ha megtartani nem tudta a forgácsot, hát tovább forgácsolta, s az apróbbnál is apróbb darabokra hasította. Az aranyforgács aranyforgácsait aztán a Veres-tengerbe szórta, hogy annak tüzes fényében a forgács világosságát is szépen elrejtse. Azoknak a forgácsoknak az aprónál is apróbb darabjai rejtették hát el Pillát az emberek sóvárgása elôl. Azoknak a világban szétszóródott faforgácsdaraboknak az egyikében rejtôzik most ô is. Abban a tündérkertben, melyet ott magának összekertészkedett. De azok az aranyforgácsok azóta már mind erre a szigetre sodródtak vissza. Már annyira aprók, hogy a fényüket csak úgy véletlenül ugyan meg nem láthatjátok. Azokat a forgácsokat kell megtalálnotok, s azokból a Pilla kertjét rejtô darabkát ki is kell még választanotok. Ha azt kikutattátok, akkor abban az irtózatosan nagy kertben már nélkülem is rátalálhattok – fejezte be mondandóját az arany kakastaréj. Ha a Mindenben Benne Rejlôt kell megkeresni, Mindenen Átütônek kell lenni – mondtam Göncösre nézve, mert még ugyanúgy élt bennem az arany

317

(4)

nyílvesszőnek a hét égen is váltig áthasító suhanásának emléke, mint a föld mélyébe szakadó barázdák összes dörmögése. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – válaszolta Göncös, mert még élt benne az Éjjeltapasztaló pengéjének testet meg nem szabdalva is csak darabokra szaggató suhogása. S ezzel aztán megint csak Pilla napkeleti meséibe szökött a képzeletünk. (5)

Így vagyok azóta is, ha nem találsz otthon. De ha nem találsz otthon, akkor is csak a nyomtalan nyomokba érek. Elveszek az anyag rejtelmeiben, mert van valakim, akit éppen a föld nyelt el, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ott szikrázom hát a só szikrázóan fehér kristályaiban. Az anyag parányinál parányibb vegyületeiben. Bugyrok bugyraiban, burkok burkaiban, hurkok hurkaiban, buborékok buborékaiban. Elmegyek, de visszatérek. Mert éppen ez az én erőm. Hogy újra meg újra a Mindenben Benne Rejlő után vetem magam. Elérve a Felhők Táncát. Eljárva a moccanás moccanatlanságát. Gyémántok elszédülő fényével is megvilágítva a Rejtett Ragyogást. Látva látván akkor is, ha atyja a Nap és anyja a Hold. Kapva kapni utána akkor is, ha a Szél hordozta méhében s a Föld táplálta.347

(6)

Te sem találod magad otthon? – kérdeztem Göncöst mosolyogva, de derültségemben is mindenre elszánva. Én sem találom magam otthon – válaszolta még nálam is eltökéltebben, de nem kevésbé derűsen. Akkor belefújom magam a mindenség leheletébe – mondtam. Akkor beleszövöm magam egy aranyforgács vesztébe – mondta erre ő is. Most ereken folyok a világban – tettem hozzá. Most elhúzódom a világ mögé – tette hozzá ő is. Ez az én lélegzésem és leheletem – tetéztem. Napsugár nyit ajtót helyettem 348 – tetézte erre ő is.

(7)

Tetejetlen fa ágáról zuhantatok, nemhiába nincsen ám se teteje, se veleje annak, amit mondotok – mosolygott az arany kakastaréj, miközben persze érteni már ő is mindent értett. Akármilyen szóval. Minden más szó helyett. Bármiféle szó nélkül. Csak régi emléket kergettem – ismertem el, ahogy a sötétség mélyére vettetve ezüstfényből aranyfénybe borultam, aranyfényből meg gyémántfénybe fordultam. Csak régi világot sürgettem – ismerte el Göncös is, ahogy egyre csak azon

318

Ha nem találsz otthon, akkor is csak a nyomtalan nyomokba, az anyag ággal ágazódó rejtelmeibe érek. Bugyrok bugyraiban, burkok burkaiban, hurkok hurkaiban fénylek

tette túl magát, ami félelembe kerget, fáradtsággal gyötör, zavarodottsággal kínoz, sötétséggel takar, s végül az eszméletébe kerül. Fékeveszett szabadságot nyergeltem – mondtam, hogy ezzel is csak azt az utat mutassam, melyen minden átkozott és gyönyörű éjszaka megindulhatok. Hallva a régi dob szavát – mondta Göncös, amit akkor szokott mondani, ha már javában hívni kezdi a kócolódó kövek koccanása és a szédülő gyémántok ragyogása. Látva égi farsangját 349 – mondtam erre én is, amit akkor szoktam mondani, ha magával ragad a kövek gördülésének örök násza, s éppen szépen kiteljesedik rajtam a hetvenhét forgás próbája. Már tudjátok is, merre induljatok? – kérdezte az arany kakastaréj. Jobbra lassan – mondtam magától értetődően, hogy ha már szabad kóborlásba fogok, a Kilenc Főnix hálójának szemein is szépen ellépkedjek. Balra lassan – mondta Göncös legalább annyira magától értetődően, mert volt teteje és volt veleje minden bennünk elágazódó ágnak, de éberen ránk törő

319

(8)

álmainkban mégis tetejetlen volt a varázslat. Mert ott bomlott ki, éppen ott bomlott ki látva is láthatatlan lelki szemeink előtt a felhőket szédítő tündértánc. A tánc a ködben. A tánc a hóban. A tánc a fagyban. Ahol táncba csalva is csak úgy lélegezhetsz, akár a túlvilág. Ahol a ritmus még halkan ring a hajban, de közben mégis úgy gyorsul fel mindened, akárha maga az ölelés is éppen ezt tenné ám, ha netán maga is ringani kezdene. Aztán újra kavarog. Aztán végre csikorog. Aztán mégis mosolyog. De addig is a Napra hunyorog.350 (9)

Szóval a Dallamok Kapuján léptek át – állapította meg a szavainkat is csak értve elértvén az arany kakastaréj, mert ő is emlékezett a Pilla meséjében élő lányra, akinek a dalait visszaidézve bennünk is egyre csak ott rezgett az apróvá aprózódó, s közben is csak rejtett ragyogásba áttűnő Pilla szavainak minden moccanása. Úgy őriztük hát ezt a zengést, ahogy a Dallamok Kapujánál élők őrizték a lány énekének emlékét, akinek egyszer kelet felé tartván útközben elfogyott minden elemózsiája, így a Dallamok Kapujánál kezdett énekelni, hogy valamicske kis ételt kapjon cserébe. Azután folytatta útját, de hangja még három nap múltán is tovább búgott a kapugerendák közt, s mindenki azt hitte, hogy a lány még mindig ott van, ahol a hangja még mindig szépen megbújhatott.351 A lány éneke sem volt hát más, mint a távolságon átkiáltó hang áradása. Az ő énekének emléke sem volt más bennem, mint tündérhívó tánc dallama. Mert a távolság átkiáltása a kristálytiszta álom titka: a szív megrendülése, a tenger áradása, a hang csendülése.352

(10)

Ahogy átléptünk a Dallamok Kapuján, gyémánt hegyén égett el a fény.353 Aztán semmivé fodrozódott. Aztán gyémánttáblán354 szökött át a gondolat. Aztán semmivé fodrozódott. Aztán gyémánt ragyogásában355 szédített a zuhanás. Aztán az is semmivé fodrozódott. De ha ágról szakadtál, mindegy, hogyan fodrozod semmivé a semmit, amikor éppen elodázod, hogy arról beszélj, amire nincsen szó, mert a szó is csak szót követhet, amikor a hiányos kikerekül, a görbe kiegyenesül, az üres megtelik, az elvénhedt újjáalakul, a kevés megsokasul, a sok pedig megzavar.356 Csak a fény sokasodik a Gyémánt Útján.357 Csak a gyémánt ragyogása az, ami megtelik. Csak az aranykapu az, ami nyitatlanul is nyílik. Nyitva állva is csak bújni bujtogatva. Tízezernyi lény figyelmétől kísérve is csak bújást bújtatva. Zöld leveleket is csak aranyló fénybe bontva. Hetvenhét volt a forgás, s egyre csak tartott a bujkálás. Nyitva volt az arany-

320

t é r ü lv e - f o r d u lva

kapu, én meg egyre csak bújtam és bújtam rajta. S amíg magamat bújtatva bújtam, a gyémánt fényét is csak az arany fényére fújtam. Ha már ágról szakadva éppen egy fekete erdőben eredő s fekete tengerbe tartó folyó partjára sodort a sorsom, én is csak úgy beszélek el a valóság mellett, ahogyan a valósággal huzakodó nyelv teszi, amíg az ásó, a kapa és a nagyharang el nem választ. Amíg bújik, aki egyre csak bújik. Amíg nyitva van az aranykapu, s egyre csak bújni lehet rajta. Mert krajcárom sincsen. Mert elszakadt az ingem. Mert hosszú út porából is csak köpönyeget veszek. Mert búval és bánattal azért csak kizsinóroztatom. Mert sűrű könnyeimmel bizony mégis kigomboztatom.358 Mert mellébeszélni nem azt jelenti, hogy elkerülöd a lényeget, hiszen a lényeget csakis azzal közelítheted meg, ha egyre csak kerülgeted. Így nem kell tudnod mást, mint amit a vadászó madár is tud, amikor már a magasban szitál. Ez is csak az ég szubsztanciája, semmi más. Mint egy f-moll hármashangzat. Önmagában még nem jelent semmit, de ha te is úgy akarod, magával ragad. Hogy én is csak úgy akarjam, hogy madár legyek arra az időre, míg ez az érzés nyomja a szívem. Hogy elrepüljön a lélek, amíg percek alatt telnek az évek.359 Föld fölött pásztázó suhanás közben érintve, amit csak érinteni lehet. Hol meszsziről alázuhanva, hol közelről rárepülve. Ahogy a tó vize felett szálló madarak szárnya súrolja a víz tükrét. Ahogy a szimbólumok súrolják a szavak értelmét. Hogy máris figyeld: most egy madár szárnya fogja súrolni a tó vizét. A szemed láttára. A lelked okulására. A szellemed épülésére. A testedbe messziről visszatérő lélek soha nem szűnő örömére.

(11)

Mert a kövön megmaradó kő keresése is csak a kapu felnyitása akar lenni, semmi más. Hogy legyen mit kinyitni és bezárni. Hogy legyen hol örökké elmenni és örökké visszatérni. Hogy legyen miért nyomot veszteni. Hogy ha nem találsz otthon, legalább az aranyló Nap egyik sugara nyisson ajtót neked.

(12)

Hogy ha éppen nyitni nyitsz a világra, a gyermekkor alkímiája is beteljesüljön, sikerüljön végre. Mert egyszer az érintetlen kapuknak is eljön az ideje, ahogy az álom zsiliprendszerét mégis kinyitják. Így aztán mindenből csönd lesz és közelség.360

(13)

Láttam hát, hogy Göncös is a világ paránya lett. Éreztem, hogy magam is a világ paránya lettem, hogy a sóval behintett földdel egyenlővé téve is csak úgy

(14)

321

Mindegy, hogyan fodrozod semmivé a semmit, amikor éppen elodázod, hogy éppen arról beszélj, amire nincsen szó, mert ha lenne, meg ugyan akkor sem érinthetne

legyek, mintha csak a föld nyelt volna el, hogy először a sötétség ragyogása maradjon velem. Láttam Pilla forgácsokba forgácsolt álmait: mindenben benne rejlettek, ahogyan ő is. Egymás elől szökött az őrzés és a szabadítás összes energiája, s mégis egymás társaságát kereste minden oldás minden oldozódása. Hiszen ez is csak solutio, semmi más: a feloldott anyag eltemetése a föld mélyének valamelyik bugyrában, a sötétség sötétségének valamelyik sötétségében. Kellett hát találnunk valamilyen átjárást a felszínről a mélybe. És kellett valamilyen oldás, ami bomlásnak indítja a gátakat ezen az úton. Mert ez is csak a Hold egyik művelete, semmi más. (15)

Láthatatlan világ foglyai voltunk, miközben a nyomtalan nyomokon kóborolva mind a ketten egyre csak az ürességbe tárultunk. Úgy, ahogyan már annyiszor megtettük, amikor csak hálni és csak élvezni járt belénk a lélek az Ég alatt. Amikor a fél világot betakaró és édes álmot hozó falevél alatt pihentünk, hogy megtanuljuk: az alvás maga is csak menekülés. A sors előzetes ajándéka a halálból.

322

t é r ü lv e - f o r d u lva

Rejtőzködő esély arra, hogy kivond magad a rendszer fennhatósága alól, s hogy esztelen álmokba ringasd magad, ahogy Pilla is ezt teszi, amint kitelik rajta a hetvenhét forgás kavargása, s amint átjárja őt a rejtett ragyogás hatalma. Itt, ha vesztettem is, jól jártam – mondtam néha Pillának, akkor is, ha nem találtam. Leleteket mentve még egy másik világban. Magasabban, de talán mélyebben is. Itt van egy híd a folyón, hosszában 361 – válaszolta néha Pilla. Leleteket mentve még egy másik világban. Mélyebben, de talán még hosszabban is. Amíg úgy telt ki rajta a hetvenhét forgás hatalma, hogy mindenben benne rejlő, de mindenben egyre csak elvesző tüneménnyé avatta őt a sorsa, álmokat hívott magához, hogy ezzel is értünk üzenjen. Burokba zártan is buborékról buborékra szökve. Hogy aki a parányit meglátja, éles szemű legyen, s aki gyengeségét megőrzi, hatalmas életű legyen.362 Világ parányain pásztázva lett hát éles a szemem, mert úgy voltam repülő nyílvessző, hogy közben íjász is voltam. Híven őrzött gyengeségeimmel együtt is hatalmas volt az életem, mert apróvá aprózódtam, miközben azért magamon is javában elhatalmasodtam. Mert ha van benned tündéri természet, könnyedén a magáévá tesz minden apró részlet. Ha megszólal benned a vér szava, könnyedén magához vonz a saját véred soha el nem csituló zúgolódása. Így ha Pilla nyomának felforrósodását kerestem, nem is volt más dolgom, mint a vér szavának engedelmeskednem.

(16)

Ha Pillát fürkésztem az apróvá aprózódó messzeségben, először a parányit meglátva is csak azt láttam, hogy ugyan bizony álmodhatott magának egy lehullott őszi falevelet, s rögtön meg is álmodta a lehullott falevél erezetét, de ezzel már ki is jelölte a saját legújabb szigetét és börtönét. Ami éppen egy folton is csak foltnyi helyet foglalt el a világ alatti világ testében, amelyben veszendővé válva újra otthonosan vehette körül a létezés hiánya. Így aztán egy darab ideig egy lehullott őszi falevél erezetének aprónál is apróbb szegleteiben időzött, hogy álmába tárulkozva én is vele időzhessek, amíg ugyan az idők is éppen csak időtlenek. Aztán a parányit meglátva is csak azt láttam, hogy álmodott magának egy csigaházat. És megálmodta a csigaház egyik eldugott tekervényét. Így aztán egy darab ideig egy csigaház tekervényében időzött, amíg előttem járva is csak nyomtalan nyomokba lépett, hogy egyre hevesebben perzselő forróságot őrző nyomokon marasztaljon, amíg csak magam elől is mélyen elrejtőzve követhetem, hogy nekem is éppen a minden legyen a mindenem.

(17)

323

Egyik parányi világ sem kínált nekem nagyobb esélyt arra, hogy odataláljak hozzá, mint egy másik. Ha viszont mindegy volt, hogy merre sodorta előlem Pillát a hetvenhét forgás apraját forgató lendülete, akár arra is tarthattam, amerre az érzéseim sodortak. Ha csigaház tekervényébe, hát csigaház tekervényébe. Ha levél erezetébe, hát levél erezetébe. Ha hangyatojások rakásába, hát hangyatojások rakásába. Kicsi volt a rakás, de nem épült nagyobbra. Suhant a nyílvessző, de semmi nem dőlt az útján halomra. Ez az én lélegzésem és leheletem – mondtam inkább az engem is elnyelő föld rögeinek. Most ereken folyok a világban – mondtam inkább a barlangok cseppkövein gyöngyöző víznek. Most elhúzódom a világ mögé 363 – mondtam inkább a hegy oldalán ékeskedő moréna görgetegében fölöttem halmozódó köveknek. (18)

Amit láttam, arról ugyan aligha tudtam, hogy hol látom. Nem úgy eredtem hát Pilla nyomába, hogy bármilyen irányban is tájékozódtam volna, hanem csak úgy lendítettem előre magam, ahogy a higany ugrik meg, ha az anyag rabságából is csak szökhetnéke van. Inkább csak a tündér hűlt helyén tanyázó melegség maradéknyi parázslását figyeltem. Érezve, hogy mennyire hűl éppen, ami a sötétség sötétségének valamelyik sötétségében éppen kihűlőben van Pilla hűlőben is derengve fénylő helyén, ahol a nyoma nemrégiben még forró nyom volt. Ha én voltam a higany, ő volt a só. Ha viszont ő volt a só, Göncös volt a kén. Valahol, még ugyanezen a földtekén. Hiszen amikor ő volt a káosz, mindig én voltam a rend, ahogy persze ő is maga volt a rend, ha éppen én voltam a káosz.

(19)

Szedek, veszek, teremtek, de minden csak egyre megy – mondtam a csigaház egyik tekervényének. Ha kertelek, akkor is csak udvarolok – felelte nekem Pilla forró nyomának emléke a csigaház tekervényéből, ahonnan az éber álmok nyitotta utakon szökött éppen a semmi fodraiba. Magamnak marasztom, mégis sok van a rovásomon – mondtam a lehullott falevélben tekergő egyik erezetnek. Akkor is ágak ágaskodnak a rontásokon – felelte Pilla forró nyomának emléke a levél erezetéből. A nemlétbe táruló álmok mélyében is megfordulván.

(20)

Rázom a fát, fa rázza a földet, föld rázza a vizet, víz rázza az egész teremtett világot – mondtam egy hangyaboly mélyén a hangyatojások rakásának.

324

t é r ü lv e - f o r d u lva

Holtakhoz megy a víz, a holtaktól meg a folyóba, folyóból meg a hegyekbe, hegyekbôl meg a fellegbe, fellegbôl meg a villámba, onnan csap le az egész teremtett világra – felelték a hangyák. Vetem magam zöld szemre, kék szemre. Kôszikláról kôsziklára, onnan meg az egész teremtett világra – folytattam én is, mert hegycsúcs magasába készülve is csak a kövek gördülése volt a reménységünk. Ahogy az álombéli sziklákkal gördültem álmokról álmokra, egyre kisebb késéssel tettem magam helyre Pilla álmaiban, a buborékok buborékában, de még a burkok burkában is. Hogy mind nagyobb forróságtól hevítve süvíthessek a cél felé.364 A parányok parányaiban. Az apróra irdalt irtásokban. A forró nyom felforrósodásának első forrósága sötét sárban megbújó homokszemcsékből sütött felém. Tenger partján veszteglő parányi világba veszve.365 Sirályok vijjogásával megborzongatva. Mert az elemi részecskék vándorlását mindig elemi erőkkel cimboráló hangok kísérik – az óvatosan felremegő képek társaságába lágyan felcsendülő hangok rezgését csalogatva. Ahogy a Hold műveleteiben is mindig ott muzsikál valamilyen tücsökzene, mert az anyag megremegése mellé mindig kijár az anyag megrezgése. Ez is csak a kövek gördülése. Ez is csak a mindenség leheletének kifújása. Ez is csak a rock and roll dicsérete. Minden más szó helyett. Akármilyen szóval. Bármiféle szó nélkül.

(21)

Legyen elég annyi, hogy az első forróság sötét sárban megbújó homokszemcsékből sütött felém. Sirályok vijjogásába veszve. Hozzám képest alig megkésve, amihez képest már én is csak alig voltam elkésve. Mert tündéri álmokba férkőző nyílvesszőként suhantam előre tündéri álmok álmai felé, ahogy egyszerre láttam kívülről és belülről minden meghódított anyag minden apró porcikáját. Hogy aztán minden meghódított anyagon áttűnve rendre arányokat téveszthessek. Elveszve a fenn és a lenn között, hogy valahol a kint és a bent között a folt hátán is csak folt legyek – éppen úgy arányulva a sal kristályaihoz, ahogyan a mercurius arányul a sulphur tüzéhez. Az érzékeimmel ugyan fel nem mérhettem, de lelki szemeimmel mindvégig jól kivettem, hogy milyen egész milyen része vagyok, amikor éppen ugyan forró nyomok közt araszolok. Pontosan tudtam hát, hogy a sötét sárban megbújó homokszemcsék miben bújnak meg, miközben én is megbújok bennük, hogy az első forróság tüze testestül-lelkestül áthevíthessen. Tudtam, hogy gyerekek kezének simogatása nyomán öltött alakot az az idomtalan sár és homok, amelyben éppen otthon vagyok. Hogy gyerekek lelkes igyekezete magasította

(22)

325

homokvárrá, tapogatta és lapogatta szilárd kis erőddé a napsütötte tengerpart ügyesen összehordott homokját, iszapját és sarát. Azt a sarat, amelynek eldugott bugyraiban nemrégiben még a hetvenhét forgás lendülete szöktette előlem Pillát. Aztán megint kisebb, egyre kisebb késéssel tettem magam helyre Pilla buborékok közt cikázó álmaiban. Kezdtem már kiismerni ezt a táncot. A világ alatti világ anyagának gyorsan elenyésző felhőiben suhanva egyre inkább kezdtem felhőnek érezni magam. Mert ha már egyszer az Ég magasának felhője lehettem, kilőtt nyílvesszőként a mélybe térve azt is kiérdemelhettem, hogy az anyag mélyének felhőjébe keveredjem. Újra csak felhő lehettem, akit egyszer már megigézett egy erdei tündér céltalanul mocorgó, moccanatlan moccanása. Tündéri álmok mocorgásában motoszkáltam hát. A felhők gomolygásán átsuhanó nyílvesszővel együtt szállva, de közben azért magammal is éppen elég jól elcimborálva. (23)

Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának második forrósága a föld barázdáiba esőpatakokkal bemosott szürke hamu pernyéiből sütött felém. Varjak károgásától övezve. Föld mélyén voltam megint, s hamuvá porladt pernyék közt suhantam az anyag felhőiben. Egy elvadult kertben lehullott és elégetett avar hamujában megpihenve faragtam le a késésem, miközben belőlem még mindig nem faragott le semmit az utam. A hamuban sutba vágva minden idegszálammal éreztem az egykor volt őszi falevelek minden szépségét. Pompázatos színüket, amellyel átadták magukat az enyészetnek, és révült örömüket, amellyel átadták magukat a minden porcikájukat elhamvasztó tűznek. S azt is, ahogy aztán szépen elporladva boldogan lubickoltak a kertet áztató őszi esők vizében, s ahogy aztán a vízfolyásokkal együtt maguk is utat találtak a talaj egyik-másik barázdájának térülő-forduló rögében. Porrá lettem, s magam is a porszemekkel együtt bomlottam tovább.366 Belül egyre csak ragyogtam, mert egyre csak ragyogott bennem a ragyogás. Kívül pedig bolondul bomlottam, mert egyre csak bomlott bennem a bomlás. Saját irdatlan irtásaimat a Hold fénye járta át, rajtam kívül, a világom fölötti világban pedig az ősz kerti barázdáin lépkedő varjúk károgása kárált. Az anyag megremegett, s megint csak akadt olyan hang, amely ezzel együtt éppen megrezgett.

(24)

Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának harmadik forrósága villámsújtotta fenyő oldalán gyöngyöző gyanta részecskéiből sugárzott felém.

326

Tündéri álmok mocorgásában motoszkáltam. Az anyag felhôinek gomolygásán átsuhanó nyílvesszôvel együtt szállva, de közben azért magammal is épp elég jól elcimborálva

Barátposzáták füttyével kísérve. A suhanó arany nyílvessző irtotta irtásokon már a Nap fénye ömlött végig, a gyanta sárgává dermedt kocsonyájában pedig egyre csak buborékról buborékra szöktem. Még nem érve Pilla nyomába, de máris forró nyomok felforrósodásától hevülve.367 Valahol, messze magamon kívül még a poszáták énekével is lelkesítve. Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának negyedik forrósága a föld édességéből, a havasi kaptárokban rezgő méz porcikáiból sugárzott felém. Méhek döngésétől zúgva. A méz óceánjában lebegtem, s nem vettem ki, mi zúg valahol messze magamon kívül. A méz anyagának buborékaiban egyszerre járt át a föld kényeztető édessége és a Nap fényének éltető melege, s ez éppen olyan volt, mint amikor fújni kezdett körülöttem a mindenség lehelete.368 A méhek döngése felébresztette hát bennem a ködök morajlását, s ezzel máris a felhők magasában követtem Pilla nyomát.

(25)

Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának ötödik forrósága a hegyekben talált rám. Egykor emberi vér vörös foltjaival megpettyezett, de már

(26)

327

hófehérre tisztult csontok hártyáiból sugározva felém.369 A holtakat az égig érő hegycsúcsok közt rögtön az égbe temető keselyűk kárálásával riogatva. A felhők foszlányaiban szétszaggatva estem darabokra, s fehér csontok parányinál is parányibb üregeiben találtam nyugalomra. A Nap sárgás ragyogása vakító fehérséggé tisztult körülöttem, s ezzel rögvest magam is az égbe temetkeztem. Utólag is az égből leszálló keselyűk és a kopár sziklák közt kóborló vadak martaléka lettem, amikor az égig érő csúcsok lábánál heverő hófehér emberi csontokba telepedtem. Alattam a felhőket karcoló hegyek kőkemény, ásóval kikezdhetetlenül fagyos rögeivel, fölöttem a prédájukra leső keselyűk óvatos körözésével, körülöttem, a világ alatti világban pedig a megtisztulás, a végső megtisztulás mészfehér hártyáival. A csontban lakozó mész is csak annak a mésznek a rokona persze, amelylyel a sötét kéneket csalogatják elő az anyag gomolygó felhőiből. Azé a mészé, amely a kínok kínjával támad a kének kénjére. A sötét sulphur összes romlandó és bomlandó tisztátalanságára. Ez is csak calcinatio, semmi más. És ez sem megy másként, csak a Mars hathatós segítségével. Vérontást ígérve, de egyben a tavaszt is elhozva. Az égbe temetett test temetkezésének felénél jártam, amikor a fehérre tisztított csontok burkaiba szöktem, hogy a koponyát koptatva is legyek azért annyira agyafúrt, hogy a fejbe nézve magamat a révület mélységéhez mérjem, s ezzel ugyan lefaragjam a késésem. Éreztem, hogy a nyílvessző röptével meghódított test éppen elfoglalt apró porcikái már nem is a mulandó testben, hanem a majdan elporladó csontok alkotta vázban tanyáznak. A csonthártya burkai azonban még sértetlenek voltak, így bennük még nyugodtan burokba zárulhattam. Az égbe temetett test maradék porcikáival együtt magam is az égbe készültem, mert ott és addigra éppen odáig jutottam, hogy hamvamba holtan is az égbe vonzódtam. S akkor minden hús és minden vér, minden szirom és minden szivárvány a magasba szökött. Oda, ahol a Földneheze Törpe újra óriás lehet, miközben mégis törpe. Burokba zárultam, holott ugyan az égbe készültem. A forrónál is forróbb nyomon jártam, holott ugyan a keselyűk csőrével meghódított hófehér csontokból már az égi tűz koronája felé vándoroltam. (27)

Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának hatodik forrósága tűzliliom vörös szirmaiból sugárzott felém. Szajkók csivitelésétől felajzva. Mert minden úgy volt, ahogy még a gyémántok jósolták a lidérceknek. Szoríthattak magukért. Mert szirmok színeire bomlott a virág. És azért is szoríthattak magukért, mert a nyomukba érve egyszeriben magam is szirmokba bomlottam. Mert éppen úgy suhantam, ahogyan már bomlóban volt bennem a bomlás.

328

t é r ü lv e - f o r d u lva

Éppen egy hegyoromra felfutó erdőben bomlottam ki, hogy részese legyek a vöröslő fények ünnepének. Mert egy parázsló tűz izzó forróságába vezetett a nyílvessző röpte. Szétszóródtam. Kitárulkoztam. Pilla nyomába értem.370 Most volt csak forró a forróság. Sárból vétettem, de tűzben porló porrá lettem. Szétporladt pernye hamujában forogtam, gyantában és mézben lebegtem, de aztán tűzliliom szirmaiba szakadtam. A csontban tanyázó mésszel is csak a menthetetlenül rossz romlandóság ellen fenekedtem, aztán magasba szöktem, de végül a kopár ég hűvöséből az örvénylő tűz parazsába hullottam. Szétszóródtam és kitárulkoztam. És izzottam, egyre csak izzottam. Legyen elég annyi, hogy a forró nyom felforrósodásának hetedik forrósága szabadban hamvadó tűzben izzó parázsból sugárzott felém. Kitárt és széttárt farkú páva kurrogásával megbolondítva. Mert hét stáció hét forrósága kell ahhoz, hogy végképpen felforrósodjon egy nyom. Hogy a kövön mégis kő maradjon. A sárban veszteglő sötét ragyogás a Nigredo. A gyantában és mézben megmártózó fénysziporka az Albedo. A hamvadó, de még mindig irgalmatlanul forró parázs mélyéről felbukkanó vörös fénypászma a Rubedo. A kő kövön maradása. A kő gördülése. A kő kővé dermedése. A páva felszállása. A büszkén színeket színlelő pávafarok összes árnyalatának felmutatása.371 Buborékról buborékra szöktem, burkok burkait hasogattam. Aztán éppen az éber álmát álmodó s éppen újra utat mutatni készülő Pilla színe elé hasadtam, s moccanatlanul is egy vörösen izzó parázs egyik vörösen izzó lángnyelvében moccantam. Így esett hát, hogy a nyílvessző egyszerre csak átütötte a legutolsó buborék falát. Mindenen átütöttem és mindent újjáteremtettem. Szelet vetettem, felhővé gomolyogtam, de egyre csak a forgás változása telt ki rajtam, mígnem buborékok közt suhanó nyílvessző lettem. Felhőből felhők foszlányává fogytam, majd a saját foszlányaim közt is egyre csak szétszálazódtam. És ahogy zilált szálakká zilálódtam, egyre csak gubancokba gubancolódtam. És egyre apróbb gubancok egyre apróbb gubancaiba gabalyodtam. Parányivá örvénylettem, majd apróbbnál apróbb világokban kavargó örvénnyé zsugorodtam. Labirintus voltam s labirintussá lettem. Aranyló hajszálak tekergését követtem, s az egyre forróbb nyomokon járva az anyag burkait felhasító Nap fényében magam is csak bearanyozódtam.372 Odagördültem a kőhöz, s közben a kő is odagördült hozzám. Ahogy egymással az ágról szakadva, de az anyag felhőibe is belegomolyogva szépen meg-

329

(28)

estünk, aligha voltunk ékesek, mint a drágakő, de ahogy összekoccantunk, mi is csak úgy feszültünk egymásnak, mint a szürkülő szürkeségében is egyszerűvé egyszerűsödő kő. Én úgy gördültem, ahogy éppen az Ég Zenéje indult bennem útnak. A Pillát hozzám görgető kőben pedig éppen Tündér Ilona bandája muzsikálta nekem az Ég Zenéjét. Gördülő kőben gördült hát a tündérek kincsével játszó banda, de abban a nagy kőben már minden kis kő szépen kövön maradt, ahogy a hangok is a többi hangok közé kavarodtak. A hegedűből a tenger fölött sikló sirályok vijjogása szólt. A nagybőgőből az ősz kerti barázdáin lépkedő varjúk károgása kárált. A síp a barátposzáták fütytyét trillázta. A vonók a havasi kaptárokban duruzsoló méhek döngését húzták. A cimbalmon a holtakat az égbe temető keselyűk köröző röpte suhogott. A másik hegedű hátán olyan szépen kopogott a fa, ahogy a parázsló tűz izzó forrósága ropog. S ahogy a tűz is a banda játékába szökött, olyan izzó forróság sütött belőlük, mintha maguk körül már ők is csak a tündérek ólomfolyóját fújták volna. Holott ők voltak ám, akik felizzottak. Holott ők voltak ám, akik sárból vétettek, de minden szebbnél szebben szóló, hetedhét országra kiáltó hangjukkal is csak tűzben porló porrá lettek. Szétporladt pernye hamujában forogtak, gyantában és mézben lebegtek, de aztán tűzliliom szirmaiba szakadtak, ahogy forrongó hévvel hevülve ragyogtak, s ahogy folyton-folyvást, az ólmok örvényeit tajtékozva is egyre csak izzottak. Így esett, hogy hét stáció hét forróságával a hangok tüzében is végképp felforrósodott a nyom, hogy a kő ezzel is csak a kövön maradjon. Az Ég Zenéjét játszó tündéri banda hangjai közt szíves-örömest elvesztegeltem. Aztán magam is a muzsikájuk izzó parazsába hamvadtam, magamat én is apróvá apróztam, de közben magam elé én is csak vörös fénypászmákat szórtam. A belőlem fogytán fogyva elszökő vörös fény aztán egyszerre csak aranyforgács arany ragyogásával ölelkezett. Láttam a fények ölelkezését, s láttam, hogy ebben a pompában valahol már én is ott ölelkezem. Láttam az arany almafa forgáccsá forgácsolt forgácsának fényét. Láttam, hogy ez az a fény, mely előbb elhalványult, aztán egy pontba sűrűsödött össze, hogy a forgács forgácsai közt elszóródva is csak így szökjön el a Tüzes-tenger szigetének partjaira. Előbb a szentjánosbogarak pislákoló fénye közé. Aztán a szikrázó hókristályok közé. Aztán a kihunyó gyertyák kanócán parázsló vörös izzások közé. Hogy aztán hol legyen, hol meg ne legyen, s ha legyen, akkor is csak apróvá aprózódva legyen, s apró fények apró ragyogásaiban ragyogjon szüntelen. Megtaláltam Pillát. Voltam olyan apró, hogy az ő aprósága nem volt már túl apró nekem, s így az őt rejtő forgácsot is szépen a tenyerembe vehettem.

330

t é r ü lv e - f o r d u lva

Előbb csak a tenyeremben melengettem az aranyos fényben ragyogó faforgácsot, aztán a tenyerembe is szorítottam az aranyló fa hasábjából lehasadt szilánkot. Ahogy ezt tettem, rögtön szúró fájdalmat éreztem, s azzal a szilánkba zárt Pilla szilánkja már a bőröm alá is bújt, hogy ott legyen immár a világnak világa, amikor éppen fény szakadna ki belőle a testemmel határos határba. Ahogy a tenyeremet kinyitottam, Pilla egyetlen szemnyi kis világló világát éppen ugyan már nem láttam, de helyette tüstént ott mosolygott rám a tenyeremről három újdonatúj kis vércseppem. Frissen gyöngyöztek rajtam, s ahogy világra jöttek, máris testvéreik után kutattak. Van három csepp vér valahol, ahol az a vér is csak vér a véredbôl – kiáltotta felém az egyik csepp vérem. A Napnyugta Hídjánál vár rám az a három vércsepp – mondtam nekik, hogy a vér szavának igazát ezzel is csak elismerjem. Hûs cseppeket érzünk, holott mi még forrók vagyunk – mondták mindent értve és elértve a tenyeremből hasadt vércseppek, s azzal átadták a forrót annak, ami hűs, megkapták a hűstől azt, ami dús, dúskáltak abban, ami hús, s szűkölködve lüktettek abban, ami vér. Ahogy a vér a vérrel így szót értett, erre fel én is rögtön ott termettem a Napnyugta Hídjánál, s kinyújtott tenyerembe máris örömmel vetette magát a véreimmel szót értő többi vérem három cseppecskéje. S ahogy a véreim örömmel zsongtak és zsibongtak, a semmi fodrai közül valahogyan Göncös is a híd alá fodrozódott, hogy a vér szavát meghallva rögtön ő is odataláljon, ahol ugyan bizony egyre csak a véred várja vissza a vér szavának pásztorát. Belefújtad magad a mindenség leheletébe? – kérdezte, hogy az örömét ő is kifejezze. Beleszôttem magam egy aranyforgács vesztébe – mondtam, hogy a jó szót magam is jó szóval viszonozzam.

(29)

Nyíljon meg az út elôttem az aranylányhoz – adta ki a jelszót Göncös, hogy ha a forró nyomok hűlt helyén felhalmozott késésemet így lefaragtam, most már ő se nagyon késlekedjen. Ahogy ezt kimondta, a Napnyugta Hídjánál meg is jelent előttünk az aranylépcső. Ahogy az ág indázik, úgy hajlott és szökött a lépcső tekervénye az égbe, s azt is csak úgy tette, hogy mire felértél rajta, éppen hetvenhét forgást adott ki a szédelgés rajta. Kitelt rajtunk a forgás, meg is jelent előttünk az aranyos fénnyel megöntözött, aztán Napba öltözött aranylány. Eljött az idô, hogy kiszökjön a lidércfény az aranyoszlop fogságából. Eleget

(30)

331

magasodott, eleget mámorosodott már itt a két lidérc ahhoz, hogy most már kiváltsuk ôket – mondtam neki, mert akkor éppen ágról szakadt szerzetek kiszabadításából állt az életem. A tündéri hatalommal mire mentetek? – kérdezte az aranylány. Lesz mit megosztanunk veled, hogy legyen miért a kedvünkre tenned. Aki tûzrôl pattant, rejtett ragyogásba csitult. Az aprónál is apróbbá aprózódott, de én megleltem, s most már én vagyok az, aki elrejtem. Magam vagyok a rejteke, s el is rejtôzhet bennem – tartottam elé a tündért bújtató aranyszilánkkal ékes tenyerem, ahogy ezzel éppen be is számoltam ám az anyag parányi felhőiben gomolygó útról, ha már jártunk a sárban veszteglő sötét ragyogásban. Ha már jártunk a gyantában és mézben megmártózó fénysziporkában. Ha már jártunk a hamvadó, de még forró parázs mélyéről felbukkanó vörös fénypászmában. Ha már a tündéri muzsikusok zenéjében kavargó fényekkel ölelkeztünk, s amit a Tüzes-tenger kivetett, azt magunknak éppen ugyan mi is kivettük. Hét forgácsát találtuk a rejtett ragyogássá csitult arany almafának – vettem sorra, ami a Göncös lelte leletekből és az én egy szem kincsemből kitelt. Kivettünk egyet fenyôn gyöngyözô gyantából. Kivettünk egyet üres csigaház kanyargásából. Kivettünk egyet égbe temetett csontok hártyájából. Kivettünk egyet tûzliliom vörös szirmából. Kivettünk egyet esô áztatta kerti rögbôl. Kivettünk egyet eltüzelt ôszi falevelek pernyéjébôl. De az a forgács, amelyikben Pilla is benne él, már bennünk is javában eléldegél – mondta Göncös, aki maga is megjárta, amit én is megjártam, hogy ezenközben azt is csak megtudja, mi lehet a megpróbáltatásom jussa. Hallgat a forgács a véretek szavára? – kérdezte az aranylány, hogy a végső bizonyságról is megbizonyosodjon. Átadta a forrót annak, ami hûs, megkapta a hûstôl azt, ami dús, dúskált abban, ami hús, s szûkölködve lüktetett abban, ami vér – feleltem, hogy ne legyen benne semmilyen kétely. Kettô aranyforgács a fényt ôrzô aranylányé és az égbe tekergô aranylépcsôé lesz – jelentettem ki, hogy kezdetét vegye a tündéri hatalommal szerzett tündéri kincs elosztása. Kettô aranyforgács az arany oszlopcsarnok oszlopaiként az égbe nézô lidérceké – folytattam. Kettô aranyforgács az ágról szakadt kôszáliaké – folytatta ő is, hogy minden rendben menjen. Aki tûzrôl pattant, s a hetedik forgácsban most is rejtett ragyogásba csitul, azt te lelted meg, s ezért amíg rejteni kell, te rejtheted – adta meg a tündérek felhatalmazását arra, hogy még egy tündér is megférjen a bőrömben, ha már

332

t é r ü lv e - f o r d u lva

Elôbb a szentjánosbogarak pislákoló fényei közé. Aztán a szikrázó hókristályok közé. Aztán a kihunyó gyertyák kanócán parázsló vörös izzások közé

ágról szakadva is forgószéllé kerekedtem, s forgószél képében is csak magamat kergettem. Megint csak úgy voltam hát, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ahogy a kő kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy szakadatlanul is lenne. Ott volt bennem a zuhanás. Ott volt bennem a szétszakadás. Ott volt bennem a megmaradás. Ott volt bennem a szédület. Ott volt bennem az átváltozás. Ott volt bennem a rejtőzködés. Rejtettem is, amíg csak rejthettem. Magam voltam a rejtek, mely elrejtett engem, s már ketten rejtőztünk a testem körül forgatott éjfekete köpönyegben. Volt hát bennem fölös csont. Volt hát bennem fölös aranyszilánk. Csontok folyójában fürösztöttek, de onnan is kivettek. Sós kútba tettek, de onnan is kivettek. Kerék alá tettek, de onnan is kivettek. S ahogy összeraktak, megint csak égi kerekek küllőinek forgásával szédítettek. Küllők forgása közt kövek kopogásával etettek. Kövek kopogásában csont kopogásával éltettek. Fölös csontom fölös kopogásával új életre keltettek.

333

(31)

Aztán átadták a forrót annak, ami hűs, megkapták a hűstől azt, ami dús, dúskáltak abban, ami hús, s szűkölködve lüktettek abban, ami vér. Ahogy a vér a vérrel szót ért, úgy lett bennem fölös csontdarab. Ahogy a vér a vérrel szót ért, úgy lett bennem fölös aranyszilánk. (32)

Ahogy elosztottuk, amit szétoszthattunk, az aranylány aranypalotájának oszlopcsarnoka is szegényebb lett két aranyoszloppal. Ott termett előttünk Kece, s ott termett előttünk Pőre. Ne aggódjatok értünk. Ha már magasba nyúltunk, magas mámor volt a jussunk. Arany képében is csak a Nap aranytükrébe néztünk 373 – mondták, s alig várták, hogy megtudják, hányadán is állunk.

(33)

Pilla tûzrôl pattant, aztán rejtett ragyogássá csitult a világban. Ô apróvá aprózódott, mi arany nyílvesszôként repültünk. Kitelt rajtunk az Ûr Tátongása, kijutott nekünk az Ûr Kitöltése – mondta el szépen Göncös, amire éppen akadhatott még szó. Harangszó szakadt az Égbe, abban lakik az Ég Zenéje. Abban lakom én is, de most már Pilla is bennem élne – tettem hozzá én is, hogy a szó rejtve rejtezvén is csak szót kövessen.

334

Égi burokban születve, s aztán ágról szakadva. Ágról szakadván emberek közé veszve. Embernyi magasságokban nyílként hasítva. Köpönyegbe bújván kövek erezetébe szédülve. Tojáshéjban ringatózván vendégségbe tartva.

t ĂŠ r Ăź lv e - f o r d u lva

335

Ahogy lódobogás lüktetését éreztem a hét világot

rejtő tarisznyában, onnan az Ég-Föld Szellemétől ajándékba kapott kis lovamat rögtön ki is vettem, mert nekem is tüstént udvarolni támadt kedvem. Mert tudtam, hogy tudja, hogy most is csak olyan udvar hívogatja, ahol öröme telhet abban, hogy a csillagokat az égről lerúghatja. Ahogy a kezembe fogtam, javában éreztem is, hogy a dobogása is csak úgy morajlik a tenyeremben, ahogy az udvarban kidobolt ritmusok lüktetnek a lelkében. Hallottam, hogy abban az udvarban a dobok is csak úgy lüktetnek, ahogy a paták dobbannak, vagy ahogy éppen a lovak ügetésének távolba vesző ringása diktálja. Ahogy aztán magamat is beleringattam a se nem lépő, se nem vágtató haladás fenyegetve is csak szépen elringó ritmusába, még fél perc sem telt bele, máris belém robbant a komor fenséget árasztó, engesztelhetetlen zúgásba torzított basszus zsigerekbe mélyedő morajlása. Hogy tudjam, merre tartok, ha éppen ebben a ritmusban szelem át a tájat, s hogy már egyszer se lepjen meg, amikor elcsukló, fojtott hörgésbe fulladó sóhajtás tűnik át a 374

336

szélfúvás hömpölygésébe, miközben még azt se tudhatod, hogy emberi torkokból tör-e fel egyáltalán ez a sóhaj. Hogy vihar-e ez a szélfúvás, vagy inkább sóhaj-e ez a felzúdulás. Ügetnek a dobok, morajlanak a gitárok, mennydörgés reszket végig a tájon, s azt mondhatnád, nem történik semmi, persze csak akkor, ha éppen semminek lehetne nevezni azt, hogy bármi történik is, bármilyen erők harcolnak is a lelkedért, te rendületlenül haladsz előre, még akkor is, ha a nyeregben táncoló fejedet váltig a földig érő viharfelhőkbe szegezed. S amikor már megszokod, hogy ennyi jutott, s a térnek ebben az engesztelhetetlen legyűrésében kell szabaddá tenni az éppen baljósnál is baljósabban szökellő gondolataidat, négy perc elteltével szépen elmaradozik a ritmus a tájból, amelyet legyűrsz, de amelybe közben te is belegyűröd magad. S hiába szoktad meg ezt a gyűrődést és lebegést, a dobok lüktetése egyszerre csak elhagyja a paták dobbanásának követését: a basszus hangsúlyos morajlása kifújja a dobokat a tájból, hogy már csak a vihar előszelei süvítsenek a sötétben, ahogy éppen a gitárokból bújnának elő a magasba szökő felhangok. Úton vagy még mindig, de már moccanás nélkül utazol a stoner és a doom pszichedéliát formázó látomásai között. Így aztán vagy már annyira időtlen, hogy egyszeriben semmi meglepőt nem találsz abban, hogy öt perc múltán kósza futamokat kezd fújni körülötted egy szaxofon, s ahogy ő erőre kap, mindjárt dallamot játszik köré az ércesen pengő, akkor éppen torzítatlanul szóló basszusgitár, hogy a viharok elvonulásával történetesen éppen a csend adja meg a körítést játékuknak. Mert játék ez, még akkor is, ha látomásaid szerint bizony komor tájban elbújt komor lények adják játékra a fejüket ezekkel a lágyan megfújt, s közben visszafogottan kipengetett, így is, úgy is érces futamokkal. S ahogy itt a magányodba veszve is javában elidőzöl, kíváncsi óriások fürkészik a

337

magányodat. A hetedik percben már hallod is a súlyosan döngő lépteiket, ahogyan tétován körbejárnak, hogy eldöntsék, neked éppen mit és hogyan árthatnának, ha éppen netán ártani támadna kedvük. Ebbe ugyan te bele nem árthatod magad, inkább csak behunyod a szemed, s közben szépen megszokod a lépteik dobbanását. Ahogy viszont a lépéseik ritmusát követve egy idő után lassan rábólintasz a léptekre, legnagyobb meglepetésedre már túl is vagy a veszélyen. Ahogy a körülötted dübörögve lépegető óriások rájönnek, hogy nincs fogásuk rajtad, hörgő morajlás szakad ki belőlük, hogy ők is csak úgy szóljanak, ahogy a vihar szólt, amelyik korábban elvonult feletted. Ez a hörgő morajlás a nyelvük, ők egyre csak ezen beszélnek, ezért még azt sem tudod, mire vélheted, amit veled ezzel éppen megosztanának. Hogy kedved telhet-e benne, vagy inkább rettegned kell tőle. De mire rájössz, hogy ebben akár a kedvedet is lelheted, a lehangolt gitárok zúgásából valamivel a tizenegyedik perc előtt vokóderrel torzított hang süvölt el feletted. Nem neked szól, ahogy a fölötted elviharzó szél sem törődik éppen veled, de ezt a kántálást minden zokszó nélkül is jó néven veszed. Nem tudod ugyan, hogy szavakat formáz-e ez az alig artikulálva zúgó süvöltés, de ez is betölti annyira a teret, mint egy álmokat hozó irdatlan falevél. Magadra húzod hát ezt a hangot is, s megnyugvást keresel és találsz alatta. Hallod, hogy elemi erők tombolnak feletted, de érzed, hogy közben téged azért mégis békén hagynak, s ahogy békén hagynak, ezzel bizony máris veled cimborálnak. Ha baljós hangok örvénylenek fölötted, de minden zúgásuk és morajlásuk közben is csak bársonyosan óvnak és vigyáznak, akkor, de csakis akkor, ha ezt mind-mind kiálltad, akár abban is részed lehet, hogy a hangok nemcsak vigyáznak, hanem dédelgetnek is. Így eshet, hogy röpke tizenhárom perc múltán legalább annyira hihetetlen dallamokat fújjanak köréd, mint amikor ebben az udvarban a dobok lüktetésén

338

elügetve éppen egy szaxofon játékát hallhattad. De ezen is csak akkor ütközhetnél meg, ha nem tudnád, hogy aki dudás akar lenni, annak bizony pokolra kell inkább menni. A poklot megjáró dudások mulatsága is csak olyan vigasság lehet hát, hogy úgy van benne köszönet, hogy nincs benne köszönet. De attól még, hogy köszönetet éppen nem mondanak, a dudások a karjukkal még akkor is neked integetnek, ha a szemedbe közben éppen egyszer sem néznek. Ahogy a nádnyelves sípot a szájukba csókolják, a karjukkal a hónuk alá kapott tömlőt is szépen meglapogatják. A dallamukat pedig addig-addig fújják, amíg a basszus dübörgését maguk mögül ugyan ki nem hajtják. S ahogy ez a dudaszó az udvarból szépen kikísér, a fejedben minden ég minden viharának zúgása szépen elfér. Mert poklot ugyan még így sem jártál, de az udvarban a föld morajlásának udvarolva egyre csak a poklok zúgásának hangfoszlányaival takaróztál. Hogy a kis lovad nyerítésével becserkészett udvar felderítésével bizony kincsek nélkül magad is egyre csak gazdagodjál. De én ugyan elapróztam már magam annyit, hogy erre fel abban a gazdagságban én is szépen eltobzódhassak ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

maga

az óriások

hétmérföldes

lépteinek útja, s ez sem egyéb ám, mint

ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

339

(34)

Kece Pőrére nézett, Pőre Göncösre mosolygott. Mert először van a szomorúság. Aztán van a düh, amely lendületbe, megállíthatatlan lendületbe csap át. S aztán van a repülés. Amikor elenyészik benned a düh, s elemelkedsz, aztán pedig hagyod, hogy a világ is emelkedni kezdjen körülötted. Benned bújt el a rejtett ragyogás, s benned él az Ég Zenéje. Zengésért kiáltanak az omló kövek, mi kell még? – kérdezte tőlem Göncös. Bólintottam. Itt az idô, hogy elnyerjük a Nap, a Hold és az Esthajnalcsillag jóindulatát – mondtam. Itt az idô, hogy darabról darabra összerakjuk az omladékká omlott köveket – helyeselt Göncös. Itt az idô, hogy lélekbôl lelkedzett lelket leheljünk beléjük, hogy többé ne vehessen erôt rajtuk az omlás és a romlás – adtam igazat Göncösnek, mert először van a szomorúság. Aztán van a düh, amely lendületbe, megállíthatatlan lendületbe csap át. S aztán van a repülés. Amikor elenyészik benned a düh, s elemelkedsz, s hagyod, hogy a világ is emelkedni kezdjen körülötted. S amikor mindez zenében forogja ki magát, akkor minden együtt van, amiért a rock and roll egy haldokló világ megigazulása. Ami attól igaz, hogy nem akar semmit felmutatni, csak a tántoríthatatlan lendületet. A lendület pedig maga hit. Hogy van hova lendülni még. Hogy van hova emelkedni még. Hogy van hol igaz mámort keresni még. Az igaz mámorban pedig mindig ott van valami komor fenségesség. Valami igézően szép szomorúság. Valami egetverően monumentális, letaglózóan elementáris erejű fájdalom. Maga a gótika, ahogyan ezt is csak a zene tudja.

(35)

Rejtett ragyogással szentelünk figyelmet az Ég fényeinek – mondták a lidércek, ha már így együtt voltunk megint, mert ha áldozatot kell hozni, csak az ő dolguk lehet a szilánkokban pislákoló, de mégis a csillagokkal vetélkedő fények terelgetése. Rejtett ragyogással szítunk zendülést az összeomló kövekben – mondta Göncös, ha már így együtt voltunk megint, mert ha áldozatot kell hozni, csak a testükben is, de a tarisznyájukban is aranyszilánkot rejtegető garabonciások dolga lehet a morajló, csengő és zúgó hangok terelgetése.

(36)

Áldozókövek művei voltunk, s magunk is köveket készültünk áldozni immár, hogy kőművesekként a kövek omlásával s a kövek kőszállá magasodásával is egyaránt vetélkedhessünk.

340

t ĂŠ r Ăź lv e - f o r d u lva

341

(37)

A tarisznyámba nyúltam, s a tarisznya mélyén megbújó hét világ közt is egyre csak az aranypálca után keresgéltem. Ahogy előhúztam, a pálcát rögtön meg is suhintottam, s szavak nélkül is rögtön az arany kakastaréjt szólítottam. Bennem bújt el a Rejtett Ragyogás, s bennem él az Ég Zenéje. Zengésért kiáltanak az omló kövek, mi kell még? – kérdeztem tőle. Együtt van minden, amit együvé kellett gyûjtenetek. Aranydióban az árkok mélyének morajlása, gyémántdióban a tündérek rejtekének csengése, harangvirág zúgásában a fekete várak kapuinak feltörése. Ha kell, a Föld Zenéje is, de az Ég Zenéje is zendülést zengethet a kövek álmaiba. Ez lesz a lélek kiáradása – állapította meg a taréj. Kôfia Óriások és Kôlánya Tündérek kerülgetik az egyre csak a mélybe szakadó árkokat és a köveket egyre csak leomlasztó kôbálványokat. Ha kell, lesni fognak a szavaitokra. Ez lesz az erô megmutatkozása – jelentette ki a taréj. Kell még valami? – kérdeztem, miután gyanúsan sokáig hallgatott, mintha még adósunk lenne egy útmutatással. Igen. Kell. Az lesz az áldozat felajánlása – mondta a taréj, s azzal elöljáróban rögtön felidézte, hogyan is volt, amikor a Veres-hegy vizének hírétől megveszekedő hetvenkedők a Nap fényével botorul vetélkedtek, s közben vesztükre kőbálvánnyá dermedtek, kővé kuruzsolt szolgáikat pedig a boldogan álmodó kövekre szabadították. És hogyan is volt, amikor az álmodó kövek erre azzal feleltek, hogy magukból tértek ki, ha ugyan mást már nem tehettek, s ha éppen a kőbálványok érintésétől félhettek, s magukból kitérve csakis az omolva omladozó összeomlásba feledkeztek. A derekabb kövek azóta mind esendôvé lettek, hiszen csak az összeomlás maradt az egyetlen fegyverük. Ezért van az, hogy ha ma bárhol bármit felraknak délig, az leomlik estig. Hogy amit felraknak estére, az leomlik reggelig – ismételte el az arany kakastaréj azt, amit már addig is tudhattunk, ha már a kövek szálán szálasodtunk, mielőtt még ágról szakadtunk. De annak is megvan a maga története, hogy miért éppen az összeomlás lett a kövek fegyvere. Ez a történet nem a Veres-hegy tetejére, hanem az Ég magasába szökô falakhoz vezet. A fekete várak kapui mögé. Mert ha minden onnan indult el, akkor minden oda is térhet vissza: innen ered a kövek összeomlásának minden keserve, de innen ered a kövek felzendülésének minden tudománya is – kezdett a múltba révedni az arany kakastaréj.

(38)

Tudjátok meg: a legelsônek megépült fekete vár ma már ugyan láthatatlan, de ha éppen a nyomtalan nyomába érsz, azzal is az Árkok Földjén keresgélsz.

342

t é r ü lv e - f o r d u lva

Hiába nem látják, még így is félve félik a kôbálványok, de nem is vettek ám erôt rajta, hogy a kövön maradó köveit valaha is újra összeomlásba kergessék. Tudjátok meg, hogy az a vár pedig azért áll olyan rendületlenül, mert éppen bizony ott áll, ahol a világ soha el nem dûlô oszlopa állhatna. Ezért is félik hát a várat a világ köveit omló és romló omladozásba hajszoló kôbálványok. Látják, hogy ragyogóan fekete a fala, s a csillámlóan fekete fal sötétségében még javában ott bujkál minden kövének minden titka. S látják, hogy ezt a rejtôzködést még a Nap is tiszteletben tartja, s fénylô sugaraival bizony egyet sem simogat rajta. Mert csakis így maradhat a fekete vár az Ég Köveinek tetejetlen tengelye. Mert csakis így maradhat a fekete vár a világ soha el nem dûlô oszlopa. Sötétlô szomorúság álcáját magára húzva, de mélyen a kövek kövei között egyre csak a csodák csodájára járva. Vért hullató, vért ontó történet riadalma mögé húzódva, de a két fenevad, a fekete felhô, a köves esô fenyegetése mögött egyre csak az égi kövek tündéri muzsikaszavát elhallgatva. Ahogy a vár elhallgatja a tündéri muzsikaszót, úgy hallgatja el a várat valaha megépítô tizenkét kômûves, hogy mit hallottak, amikor a vérrel megpecsételt falak moccanatlan magasában állva maguk is csak az Ég Köveinek tündéri zengésével zendültek. Hallgatnak, pedig sehogyan sem talál rájuk a halál aratása. Hallgatnak, pedig mindenütt fogást talál már a világon a kövek omlása. De tudjátok meg: bárhogyan kezdte is ki a világ összes falát a pusztulás, él még Kômíves Kelemen. Ha magába fordul, most is csak a tündéri muzsika égi köveket zengetô zengését hallgatja. Él még Kômíves Kelemenné: most is a föld kövei közül figyel, s bármikor kész az összeomlásnak gátat vetô áldozatra. Él még Kômíves Kelemen és Kômíves Kelemenné egy szem fia: a föld kövei közé hasadva is egyre csak várja ôt a virágot termô árkok partja. A fiú tudja az alsó világba hasadt kövek szavát. Az anya tudja a föld színén elboruló kövek szavát. Az apa tudja az Ég Kövei közt zengô zengések szavát. De él még a másik tizenegy kômûves is: ôk is csak a hetvenhét forgás világot megváltó változását várják. Ôk is csak az Ég Zenéjének tündéri muzsikaszavát hallják. Ma is a fekete vár tetejérôl vett zsindelyek a szárnyaik, s kövek szárnyán szállva a vár titkát bizony ma is váltig vigyázzák. A várról terjengô szóbeszédet elfojtani ugyan nem tudják, de a borzongó emberi természetnek így is puszta merô hasznát látják. Hagyják hát, hogy a történet titkát elmossa a vérrel szerzett riadalom riadalma. Hagyják hát, hogy mindent áthasson az estére felrakott, reggelre leomló kövek aggodalma. Hagyják, mert a kuszán omló kövek roskadozásánál jobb porhintést ôk keresve sem

343

Hagyják, hogy a történet titkát elmossa a vérrel szerzett riadalom riadalma. Hagyják, hogy mindent áthasson az estére felrakott, reggelre leomló kövek aggodalma

találhatnának. Hagyják, mert ahol por szitál, ott a por fátyolába a szemenszedett igazságot rejtegetve felôlük ugyan bármit beleírhatnak. Így esett, hogy azóta is innen ered a kövek összeomlásának minden keserve, de azóta is innen ered a kövek felzendülésének minden tudománya. Jó viszont, ha tudjátok, hogy van még valahol tizenkét kômûves, akiknek keze alatt valaha egyre csak omolva omladozott a világ. De aztán feladták, eltették a követ, de még a helyére is illesztették, ahogyan kell. Fáradt, zsibbadt, remegett a lábuk, mégis szakítottak a múlt árnyaival, hogy a kezük alatt életre kelt ritmus aztán már sehogyan se maradjon el.375 De jó, ha azt is tudjátok, hogy ugyanennek a tizenkét kômûvesnek a keze most már a magas vár tetejérôl szedett zsindelyekkel van befedve. Mert amikor a délcegen megálló vár tetején végre megállhattak, magukra szépen kövekkel ékes szárnyakat borítottak. Ahogy aztán az Ég Zenéjét hallva az Ég Köveinek zengésével is elteltek, szépen a kövek szárnyára keltek, s ha repülni támad kedvük, ôk a kövek szárnyai alatt azóta is csak tetejetlen zengésekre lelnek.376

344

t é r ü lv e - f o r d u lva

Azóta ôk is az Ég Köveinek követei, ahogyan ti is azok vagytok éppen. Ôk azok hát, akiknek a szárnyalásából mindent kiolvashattok. Megtudhatjátok, milyen a kövek összeomlása. Megtudhatjátok, milyen az Ég Köveinek zengése. S ha ezt mind megtudtátok, a magas fekete vár titkával a világra szakadt összeomlást ti is megállíthatjátok – avatott be a taréj, hogyan szárnyalnak a karjukon zsindelyeket lengető kőművesek. A fekete vár falainak omladozása volt hát az Ég alatt roskadozó kövek védekezésének forrása. De a fekete vár falainak felmagasodása lett az Ég Zenéjének is a forrása. Innen tanulták a kövek, hogyan védekezzenek a világot átható pusztulás erôi ellen. Ez a védekezés lett a kövek összeomlása. De innen tanulták a kövek azt is, hogyan tisztelkedjenek boldogabb idôkben az Ég Köveinek magassága elôtt. Ez a tisztelkedés lett a kövek felzendülése – hívta fel a figyelmet az arany kakastaréj a zendülők magukat óvó tisztes óvatosságára. Ma bizony megint dôlnek, ma bizony megint omlanak a kövek szerte a világon az Ég alatt. Nem hagyva semmi épületet épen az embereknek, akik maguk sem hagytak semmit épen, hogy ezzel is csak éppen ilyen sorsra juthassanak. S ha ledôltek a kövek, már csakis gördülnek a kövek. S ha gördülnek, van már bennük annyi morajlás, hogy bármiféle zendülést csak úgy meg ne kívánjanak – készített fel bennünket arra, hogy hogyan készüljünk fel a Föld Zenéjének és az Ég Zenéjének a felajánlására, ha már egyszer a kövek összeomlása most sem egyéb ám, mint a kövek menekülése a saját világát felfaló ember elől. Az ember elől, aki nem érte be azzal, hogy a kő pusztán csak a hajléka legyen, hanem a magas követ is csak még magasabb kőre terelte, hogy magát ezzel erőtlenül erősködve is egyre csak az egekhez mérje.

(39)

Ha zendülést akartok szítani, még azt is tudnotok kell, hogy mielôtt a kövek esendôvé lettek, mérés nélkül is jól kimért egyensúly volt a világban, s ugyan bizony ez az egyensúly volt az is, melyet szépen kimérve a föld köveivel a tizenkét kômûves valahogyan az Ég Köveit is elérte. Voltak lelketlenül lapuló kövek. Voltak lélekkel áradó kövek. A lelketlenül lapuló kövekben nem ébredtek álmok. Ezek a kövek voltak a föld csontjai. A lélekkel áradó kövekben a valaha kôvé dermedt tündérek és óriások álmai éltek. Ezek a kövek voltak a föld izmai.

(41)

345

(40)

Csontok és izmok egymásra hagyatkoztak, ha mozdultak, egymással együtt mozdultak, ha pihentek, egymással együtt nyugodtak. Voltak aztán a kôvé pusztuló emberek. S voltak aztán a kôvé nemesedô emberek. Mert a kô hívásának engedelmeskedni az úton járva kétféleképpen is lehet, hisz csakis az a lényeg, hogy honnan hová tartasz, amikor egy szótlanul hét világra szóló kô magához ragad. Ha élôbôl élettelen leszel, a puszta kô is csak kôvé dermeszt. Ha élettelenbôl élô leszel, a puszta kô is csak élesebbre élez. (42)

Ezt a mérés nélkül is jól kimért egyensúlyt borítja be most az omló kövek porának fátyola. S ez az a fátyol, amely nemcsak az emberek elôtt, de a kövek elôtt is minden titkot ködbe borít. Tudják hát a kövek az omlás omladozását. Tudják hát a kövek az égi kövek zengését. Tudják hát a kövek a magas fekete vár sötétségét. De nem tudják, hogy most mit mire véljenek. Amíg tehát a kövek el nem hiszik, hogy ti nem azok a hetvenkedôk vagytok, akik a Veres-hegy öregemberének Nappal vetélkedô vizét is csak üres pompának vélték, nem bírhatjátok ôket zendülésre. S amíg most már a kövek el nem hiszik, hogy ti nem azok a kômûvesek vagytok, akiknek a keze alatt omladozva is csak omlott a kô, nem bírhatjátok ôket zendülésre. Mert ha elveszett a bizalom, nehéz visszanyerni. Ezért kell az Ég Köveinek még veletek is éppen követséget járatni. Így hát most kétszer kell kitölteni egyazon történeten a hetvenhét forgást, s hagyni kell, hogy más kifejlés szédüljön ki belôle, mint éppen annak elôtte. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elô, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk.377 Fel kell áldozni magatokat, hogy vesztesekként, vesztesek közt lépjetek be egy valaha már elvesztett megmérettetésbe. De ez is csak egy próba lesz, semmi más.

(43)

Mert vesztesek közé menni is csak annyi, mint tisztán látni. Magatokat elveszejtve is csak a saját szemeteknek hinni. Mert a történelmet mindig a gyôztesek írják, hogy a múltat rögtön a hazugságaik közé tiporják. De ha egyszer már megfordultál a vereséget elszenvedôk között, magadat mindig pontosan eligazíthatod. Ezért kell hát a kövek omlásával omló és bomló történetek közé érnetek, s ott aztán minden érzéketekkel megéreznetek, hogy a kövek állhatatlanságára csodálkozva ti ugyan veszteseket vagy csak elveszetteket látnátok-e. Kövek vesztébe fulladt veszteseket látnátok-e, vagy inkább csak a kövek törmelékébe omló elveszett arcokat látnátok-e. Kövek törmelékébe omló arcokat látnátok-e, akik azért a veszettnél veszettebben sem mentek még veszendôbe, hogy ha éppen akadna

346

t é r ü lv e - f o r d u lva

róluk mit mondani, abban ugyan senkinek ne legyenek többé elvesztegetett szavai. Csak éppen veszve sem elveszô szavak. Csak éppen megvesztegethetetlen szavak. Csak éppen maradandó szavak. Csak éppen marasztaló szavak. Mert élnek a mesék, mert rajtuk is csak kitelik a forgás. Mert élnek a kövek, mert bennük is erô szalad folyvást.378 Ki kell hát tölteni a forgást a Veres-hegy zarándokainak útján. Mert ami arról hírlik, éppen szemenszedett igazság, de szemenszedett por hintése is lehet. De ha már látva láttok, akkor már tudván is tudnotok kell. Ki kell hát tölteni a forgást Kômíves Kelemen feleségének útján. Mert ami arról hírlik, éppen szemenszedett igazság, de szemenszedett por hintése is lehet. De ha már látva láttok, akkor már tudván is tudnotok kell. S amíg le nem telik a hetvenhét forgás rajtatok, magatokon kívülrôl is áldozatot kell hoznotok. Jó, ha tudjátok, hogy Pilla lesz a követetek a kövekben. Ô lesz a hétszer kisütött cipó – mondta a taréj, hogy háromszor nekiveselkedve vesse el bennünk a tudás magvait.

(44)

A Veres-hegy kôvé vált vándorai aranypalotáikba a Nappal vetélkedô vízben megmártózva, aranyos fényben pompázva akartak visszatérni – emlékeztetett a taréj, hogy azzal a lendülettel a figyelmünket rögtön a vesztett történetek országlása felé terelje. A magas fekete vár kômûvesei magasba szökve álló falakkal akartak az Ég Köveinek, a Föld Köveinek és a Mélység Köveinek áldozni – mondta vesztünkre, de éppen épülésünkre is a taréj. Nem ti vagytok a Nap szépségének elorzói, s nem ti vagytok a fél véka arany sóvárgói, de ezt a köveknek el is kell hinni rólatok, mielôtt köztük zendülést szítanátok – állapította meg a taréj. Ha Pilla lesz a híretek hírvivôje, arany almafa szilánkját a tenyeredbôl ki kell hasítani, vérben ázva is csak szét kell morzsolni, s hétszer kisütött cipóba hétszer bele kell sütni. Hétszer kisütött cipót hétszer kell megtörni, minden megtört karéját morzsákra kell morzsolni, cipó morzsáját föld porába kell hinteni, cipó porát, föld porát két marokra kell fogni, két marok terhét négy anyaszélbe kell szórni. Ahogy ez mind megtörténik, a négy anyaszél elviszi majd a vér szavával ékes híretek a gördülô köveknek. De hogy milyen hír kel majd szárnyra rólatok, arról már magatoknak kell gondoskodnotok – mondta az arany kakastaréj.

(45)

347

Mentünk kövekben élni. Mentünk kövekben halni. Mentünk kövek ellen bujdosni. Mentünk kövek gördülését görgetni. Mentünk kövek zendülését szítani

(46)

Kell mellétek a veszendôk közül egy moccanatlan szájjal is szörnyen kacagó, szótlanul is ezer ember hangjával a föld alól kiabáló kôbálvány társnak, ahogy a Veres-hegy tetején élô öregember Nappal vetélkedô vizébôl kérni elindultok. Aztán elindultok, hogy máshogy töltsétek ki magatokon a forgást, mint ahogy ott már egyszer kitelt a forgás – mondta az arany kakastaréj, hogy ha már megint négyen voltunk, akik egyszer már ágról szakadtunk, megint négyünkre méretezett legyen a feladatunk, ahogy a fellegajtók nyitatlan nyílásával is csak a soha el nem dűlő világoszlopon kapaszkodunk. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Kell mellétek a veszendôk közül egy föld kövei között elnyugvó asszony fia társnak, ahogy a két fenevad acsarkodása, a fekete felhô gomolygása és a köves esô záporozása felé elindultok. Aztán elindultok, hogy máshogy töltsétek ki magatokon a forgást, mint ahogy ott már egyszer kitelt a forgás – mondta az arany kakastaréj, hogy ha már megint négyen voltunk, akik egyszer már ágról szakadtunk, megint négyünkre méretezett legyen minden feladatunk.

348

t é r ü lv e - f o r d u lva

Ami rossz, még jóra fordítható – néztem rá Göncösre, hogy újra csak Pilla örökségéből merítsek, merni merészelvén is csak a tudás legjavát tudva. Ami jó, az csak jó forrása lehet – nézett rám vissza, mint aki mindent ért, ha a virágzó délvidékre néz. Ezzel a felismeréssel máris a két varázslat örökébe léptünk, így azonnal megértettük hát, miért lehet életbevágóan fontos, hogy mielőtt zendülést szítanánk, még az egyszer már lezajlott történetek szálait is magunkba szőjük, hogy tisztán lássunk, ha már látva látunk. Hogy ezzel is csak kiteljen a forgás mámora, s hogy ezzel is csak nőhessen, növekedhessen a kövek irántunk érzett bizalma. Lélekben már mentünk is kövekben omló, kövekkel gördülő, kövekkel bálványozó, köveknek áldozó történetek forrásaiban megmerítkezni, hogy egyszer mi is forrás legyünk, hogy a kő a kövön egyszer még a belőlünk patakzó patakok oldalában is szépen megmaradjon, s álmában is csak álmokat lásson. Mentünk kövekben élni. Mentünk kövekben halni. Mentünk kövek ellen bujdosni. Mentünk kövek zendülését szítani. Sodródtunk, nem volt megállásunk. Holott mindenkinek megvolt a dolga, elvétve is csak bolondnak, durvának mutatkozva. Bolondnak, durvának mutatkozva is csak az ős-forrásból táplálkozva.379 Másként, mint az emberek. Ugyan bizony áramlásban forogva. Ugyan bizony homályban maradva. Először mentünk a Veres-hegy aljába, hogy aztán még elmehessünk a fekete vár omló falainak tövébe. Mentünk elejét venni annak, ami ugyan egyszer már megesett, de a maga esendőségében velünk éppen még máshogy is megtörténhetett.

(47)

Merre induljunk, hogy kôbálvány legyen a társunk? – kérdeztem az arany kakastaréjt magamat már magam elveszejtésére is csak szilajul elszánva. Keljetek át az Árkok Földjén, s az árkok morajlása mögül halljátok ki a föld alól kiabáló ezrek hangjának zúgását. Ez lesz az a hang, amit a kôbálványok moccanatlan szájjal is szétkiabálnak. Aztán ahogy közeledtek, a fületeket mohával betömjétek, s az aranypaloták közelében az aranybika nyomát figyeljétek. Azt kövessétek, s akkor hamar a kôbálványokhoz s a kôbálványok kôszolgáihoz értek. Ôk azok, akikben dermedô kôvé pusztult a dermedô kô – mondtam. Éppen úgy, ahogyan ti vagytok azok, akikben egyszerû kôvé élesedett az egyszerû kô – bólintott az arany kakastaréj. Mire juthat a pusztulva pusztuló kô az élessé élezôdô kôvel? – kérdeztem. Ha megszelídíted bennük a Föld dühének fortyogását, bármeddig eljuthatsz velük – mondta az arany kakastaréj.

(48)

349

(49)

Átkeltünk az Árkok Földjén, s hallottuk a föld alól kiabáló ezrek hangjának zúgását. A fülünket mohával betömtük, így aztán az aranypaloták közelében az aranybika nyomát is szépen megkereshettük. Ahogy azt megtaláltuk, azt követve hetedhét ország ellen mendegéltünk erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át. Az egyik folyón átgázolva egy gyönyörű szép szigetre értünk. Az a sziget a Rózsák Szigete volt, mert volt ott rózsa, nem egy, de száz, nem száz, de ezer, s mind a szebbnél is szebb. Volt égővörös, volt haloványvörös, sárga, mint a színarany, s fehér, mint a fehér liliom. Ahogy ezek között a virágok közt mendegéltünk, aranysövényű kerthez értünk, amelynek kapujában két sárkány állott strázsát. Garabonciások és lidércek a sárkánytól ugyan meg nem ijednek, megindultunk hát mi is feléjük, de ahogy a kapun áthaladtunk, a két sárkány meg sem moccant. Nem ám, mert kő volt mind a kettő. A kertben aztán egy ember állt az ösvény szélén. Köszöntünk neki illendően, mondtuk, hogy a jó Nap adjon jó napot, földi. De bizony a földi azt sem mondta, hogy befellegzett, mert hát az az ember is tiszta kő volt. Ragyogó szép palotát láttunk a kert közepén, s ahogy addig elmentünk, az utunkban volt száz földi ember, ha nem több, de mind meg voltak merevedve egy álltó helyükben, mert csupa kő volt valamennyi. A palotában minden ajtó magától nyílt előttünk, s ahogy egy aranyabrosszal, aranytányérokkal, aranyvillákkal, aranykanalakkal és aranykésekkel megterített asztallal ékes szobába értünk, ott éppen öt főre volt minden kiporciózva. Ahogy leültünk az asztalhoz, a tányér rögtön színig lett levessel, s egyből kanalazni kezdhettünk. De ahogy mi kanalaztunk, úgy kanalaztak az ötödik terítéknél is: hiszen ott is mozgott ám a kanál, és fogyott is a leves. Aztán sorban kerültek az asztalra pecsenyék, borok, gyümölcsök, evett abból mindenki, az is, aki látszott, de az is, akiről csak tűnő mozdulat árulkodott. Ahogy jóllaktunk, keresztülmentünk vagy száz szobán, s azt láttuk, hogy a legutolsóban öt ágy már meg is volt vetve. Befeküdtünk az ágyba, s hogy kényelmesen elheveredjünk, egy pillanatra a mohát is eligazgattuk a fülünkben. De ahogy a moha egy kicsit is kilazult, az ott támadt résen ezer hang kiabált a fejünkbe a föld alól.380 Ahogy ezt meghallottuk, tudtuk, hogy jó helyen járunk, de ha már elfáradtunk, hát el is szunyókáltunk. Darab idő múltán aztán felébredtünk, s ahogy egy kicsit még az ágyban forgolódtunk, csak úgy találomra szót váltottunk a Rózsák Szigetének aranypalotájával s annak minden láthatatlan lakójával. Szépen bimbózik a virág, de a köveken telik ki az átok. Megérte-e, hogy az aranybikát magatokhoz hoztátok? – kérdeztük. Nektek is megérné, ha káposztalevélbôl darutollas kalapot eszkábálhatná-

350

t é r ü lv e - f o r d u lva

tok – mondta egy hang, közvetlenül a fejünkben megszólalva, hogy a föld alól kiabáló ezrek hangját ezzel is maga mögött hagyja. Szépen bimbózik a virág, de a köveken telik ki az átok. Megérte-e, hogy a pusztuló kövek összeomlását kivártátok? – kérdeztük. Nektek is megérné, ha salátalevélbôl ezüstsarkantyút kanyaríthatnátok – mondta a hang a fejünkben. Szépen bimbózik a virág, de a köveken telik ki az átok. Megérte-e, hogy a lelkes kövek lelkét magatoktól elmartátok? – kérdeztük. Nektek is megérné, ha kancsó szûrött vízbôl rézfokost csináltathatnátok 381 - mondta a hang a fejünkben. Ha vagyok, csak azért vagyok, hogy hatalmam semmin se legyen. Ez az én lélegzésem és leheletem – szólaltam meg mohával betömött füllel, a hangomat így bizony meg nem hallva, de a bennem zúgó vér lüktetésének ritmusát mégis minden porcikámban szólni hagyva. De most ereken folyok a világban. Most elhúzódom a világ mögé. Oda indulok, ahol, ha csengetek, napsugár nyit ajtót 382 – mondta Göncös, a hangját rögtön a fejembe lopva, s tüstént a betömött fülem mögött doboló vérem lüktetésére hangolva. A Veres-hegyre mentek? Oda. De te is velünk jöhetsz, hogy a jó Nap adjon neked végre jó napot. De annál rosszabbat, ami ott ért, még elképzelni sem tudok. De ami egyszer megesett, másszor még máshogyan is megeshet. Képzelj a fejedre darutollas kalapot. Pattints a lábadra ezüstsarkantyút. Fogj a kezedbe rézfokost. Csitítsd el magadban a Föld mélyének fortyogását. Hagyd magad mögött a kôvé kuruzsolt szolgák hadát. Ha szerencsével jársz, minden földi aranyadat elfeledheted s minden köveket rontó ármányodat levezekelheted. Akkor aztán a kövek lelkét, de még a magad lelkét sem kell elemésztened. Veletek megyek. Vegyétek ki a mohát a fületekbôl. Amíg a Veres-hegy egyre csak elôttem van, ezredmagammal is csak csendben leszek – mondta a kőbálvány, s azzal aztán magát is láthatóvá tette. Valaha ember volt ő is, de az arca olyan ripacsos volt, hogy annyi apró kavics motoszkált az arcán, mint égen a csillag. Neked is megvan a végzeted, nekünk is megvan a végzetünk, egymás ellen most aztán kár lenne fenekednünk – mondtam neki, hogy ember képében mutatkozva éppen ugyan a bennem élő Talizmánt is felvillantsam. Csontom a szikla, agyvelôm a szél, varas bôröm a rengeteg göröngy 383 – mondta Göncös, hogy ember képében megjelenve a benne élő Tátorjánt is szépen megmutassa.

351

Aranyam földi arany, házam, szolgám halott kô, hangtalan hangom a föld alól üvölt – mondta a kőbálvány, hogy maga helyett magával a Föld összes összeomlását is elsirassa. (50)

Elindultunk hát a Veres-hegy öregemberének háza felé a Nap szépségével hivalkodó víz híre után járva. Most sem volt másképpen, mint amikor az első hódítók útnak eredtek, hogy aztán a hegy lankáin kővé dermedjenek, s élettelen életükben, amíg még világ a világ, kőbálványokként sínylődjenek és kérkedjenek. Csak most már a veszettnél is veszettebb volt az összeomlás. Csak most már veszettnél is veszettebb vesztébe kívánkozott a veszendő, mert nem volt kő, aki ne lett volna esendő. Mentünk hét napon és hét éjen át, aztán elérkeztünk egy tanúhegy aljára, amelynek felhők közé vesző ormain éppen a naplemente vörös fényében játszottak a bazaltorgonák. Nem tudtuk, hogyan néz ki a Veres-hegy öregembere, de azt már tudtuk, hogy millió és millió év elmúlásáról tanúskodni nem éppen emberi dolog. De ez is csak a hegyek lehetősége, ahogy a tanúságtétel is csak a hegyek ősz öregemberének mestersége.

(51)

A saját tanúságában elárvuló hegy is csak olyan hát, mint a szürkülő szürkeségében egyszerűvé egyszerűsödő kő. Hiszem hát a hegyeket, melyek a csillagok közé nyúlnak. Hiszem hát a csillagokat, melyek a Hold előtt tisztelkednek. Hiszem hát a Holdat, mely a puszta létével is csak a Nap kedvére tesz. Hiszem hát, hogy a jó Nap ad nekem jó napot. A hegyek tanúsága az a tanúság, melyet bármikor kedvtelve szemlélhetek, hiszen magam is csak olyan vagyok, mint az idő, mely kikezdte a tanúhegyek oldalán húzódó puha rétegeket, hogy aztán ott is csak az maradjon meg, ami számít. Hogy csak az ne omoljon alá a mélybe, ami marasztalásra méltó. A bazaltok oszlopa. A bazaltok párnája. A bazaltok orgonája. A bazaltok sípja. A tanúhegyen kapaszkodva is a kövek koccanásába kócolódtunk, s ezzel minden más szó helyett máris mindent elmondtunk. Szavak nélkül is a körforgás közepéből válaszolgatva. Hogy mire ránk talál a válasz, akkorra én már mint a kő legyek – mint halott redőkben az ezer rovátka rajza, mikor a jó tenyérnyi törmelékben is csak rejtve rejtőzik a teremtmények arca.384

(52)

Ahogy a hegyen felfelé kapaszkodtunk, bennem is ott kapaszkodott egy gondolat. Hogy aki tanúhegyet látott, bizony talán engem is látott már. És persze láthatta, ha volt rá szeme, hogy lásson, hogy mire is figyelhetett az időtlen idők óta időtlen s közben mégis tanúvá öregedő hegy. S hogy lássa, hogy amit a ta-

352

Mentünk elejét venni annak, ami ugyan egyszer már megesett, de a maga esendôségében velünk még máshogyan is megtörténhetett. Mentünk, hogy fogyjon a föld és maradjon állva a szikla

núhegy látott, az tetszett a tanúhegynek. Hogy a hegy látta a tengert, mely magába zárkózott, hogy aztán sós helyett édes ízek járják át. Hogy a hegy látta a tó alatt cikázó törésvonalak mellől az ég felé zúgó, lövellő és tolakodó bazaltlávát. Hogy a hegy látta, ahogy a tó szigeteit ékesítő vulkánokból előtüsténkedő láva lassan elcsendesül és lustán szétfolyik. Hogy ahol alig jutott belőle a felszínre, kúpokat hagyjon maga után. Hogy ahol bőven jutott belőle a felszínre, koporsókat hagyjon maga után. Hogy aztán minden kúp és minden koporsó között szabadon szétszéledjen a romlás. Hogy áradjon a víz, hogy fújjon a szél, hogy fogyjon a föld. Hogy fogyjon a föld és maradjon állva a szikla. Akár oszlopokba magasodva, akár párnákba bújva. Kapva kapnék, ha kapásom lenne – nyitottam be az egyik borospince mellett álló házba a tanúhegy oldalában, mert megérkezni is csak úgy szoktam, ahogy ágról szakadtam, amikor tetejetlen ágról hullottam. A házban egy ősz szakállú, öreg pincemester üldögélt, s ahogy az ajtót rányitva napsugarat vetettünk rá, ő is rögtön felragyogott. Én is innék egyet az egészségedre – találta el rögtön, hogy a jöttünknek megörülve éppen mit is mondjon. Nem csodálkoztunk azon, hogy ő sem csodálkozott rajtunk, de aligha lett volna miért megütköznünk annak találékonyságán,

353

aki a tanúhegy borát a tanúhegy földjéből egy életen át egyre csak előcsalogatta. Annak találékonyságán, akinek mérés nélkül is jól kimért az egyensúlya. Annak találékonyságán, akit soha nem boríthat be az omló kövek porának fátyola. (53)

Ahogy a pincemester házába tértünk, az aranypálcával a levegőbe suhintottam, hogy legyünk annyian, hogy immár magunkkal is szépen számot vethessünk. Arany kakastaréj lebegett felettem, ahogy a bőröm redőiben is ezer volt már a rovátkák rajza. Mire az aranypálcát megragadtam, a tenyerem tekervényeiben már ott is cikázott Pilla aranyszilánkjának aranyló fénye, éppen ugyan apróvá aprózódva, aranyalma fájából forgáccsá forgácsolva, de még a szilánkok maradék szilánkjából is szépen elősziporkázva. A tenyerembôl etetem a csillagokat – mondtam, ahogy kezet nyújtottam az ősz öregnek, ha már a tejes út minden ága-bogát a markomba kaptam. Akkor hát magam is a kezemet adom a csillagoknak – válaszolta, ahogy a kézfogásomat elfogadta, ha már velem együtt a szivárvány minden színét is a borához hívta.

(54)

Együtt voltunk hát megint, hogy gördült volna ránk az ég. Együtt voltunk akkor is, ha akkor éppen nem magunk között voltunk, mert éppen egy kőbálvány is ott toporgott szótlanul mellettünk, ha már addig a fejét a hegy csúcsáról le nem véve megint szépen kitöltötte azt, ami egyszer már kitelni próbált rajta. Mi pedig a rajtunk kapva kapó kapun belépve is csak moccanatlanul moccantunk, hogy robajlott volna ránk az ég. Hogy bennünk szakadjon tovább, amikor kövek ragyogásában halászik a Gyémántokban Lángoló. Amikor gyémántok kopogásában forgolódik a Kövekkel Gördülő. Amikor hosszú út porában legeltet porszemet a Veszendőséget Fájlaló. Amikor hegy csúcsán hívja az ég foszlányait a Felhőkkel Táncoló. Amikor a négy anyaszélnek suhintott pálcából szökik elő a Kakastaréjban Aranyló. Urunk volt a Nap. Testvérünk volt a Szél. Nénénk volt a Hold. Öcsénk volt a Víz. Bátyánk volt a Tűz. Anyánk volt a Föld. Velünk volt az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő.385

(55)

Amikor beljebb kerültünk, az ősz pincemester kétujjnyi bort töltött nekünk, s a pohárral a kézben a házból rögtön a pincéjéhez kalauzolt. A pince bejáratánál álltó helyünkben is meg-megálltunk. Koccintáskor egymás szemébe néztünk, ahogy illik. De az első kortyot nem inni kínálta, s ezt azonnal megéreztük. Az út bora a lélek itala – mondta.

354

t é r ü lv e - f o r d u lva

Az út mámora a lélek útja – viszonoztuk a szavait a gyertyákkal kivilágított pince pislákoló derengései közé ereszkedve. Mielőtt megittuk volna az elsőként kitöltött tételt, a pohár alján csillogó, sárgásan aranyló bort a pincebejárat mohlepte, penész ékesítette falának vetettük. Hogy jusson valami a föld mélyének, a föld mélyén munkálkodó szellemeknek is. A borász persze bólintott, tudta, hogy ez is csak egy áldozat. Nem szólt semmit, de maga is a falra öntött egy kortynyit a borból. Mindannyian kivettük a részünket az áldozatból, s kivetettünk magunkból egy részt a penész borította falnak. Mert az egyik kivettetésem menekülés. A másik kivettetésem szabadulás. A harmadik vonzás. A negyedik vonzódás. Az ötödik készülődés. A hatodik beavatás. A hetedik a megmaradás.

(56)

Nem tudom, miben hiszel. De azt látom, hogy tudsz áldozatot hozni – állapította meg a borász minden tanakodás nélkül. Nem tudom, milyen hatalmat tisztelsz. De azt látom, hogy tudsz lelkeket szelídíteni – értettem egyet vele minden fenntartás nélkül, de annak biztos tudatában, hogy ahol kellő áhítattal töltenek bort egy pohárba, ott soha nem jut hely a hitetlenségnek, ugyan bizony még akkor sem, ha az őszen őszülő név akár időtlen időkig is néven nevezetlen marad.

(57)

Ahogy beértünk a pince mélyébe, a borász egy karos gyertyatartót a pince kiöblösödésében álló asztal közepére tett. Aztán kitöltött három pohár bort egy tüzesebbik fajtából. Hogy olthatatlan tűz lángoljon a torkunkban, mielőtt az ízelítőnek szánt újabb borok tetszeleghetnének a szánkban. Felhajtottuk az erőnek erejével a pohárban táncoló bort, s jól megnéztük egymás szemében a kiadósnál is kiadósabb korty fakasztotta könnycseppeket, mielőtt még szépen eldörzsöltük volna őket a szemünk sarkában.

(58)

Bármikor ott termek, ahol a csend terem – tért az első kortyok megízlelése és megforgatása után a lényegre Kece. Ott terem a csend, ahonnan te éppen elôteremsz? – kérdezett vissza az ősz pincemester. Nem. Ahol én teremtem, ott morajlás is megterem. A felhôket viharos szelek kergetik. A viharok mélyérôl villámok csapnak a földre – mondta Kece. Ez nem mind csend – jegyezte meg az öreg. Ez nem mind elmúlás – idézte fel az Ég magasában dübörgő hegyek köves esőt viharzó viharzását Pőre.

(59)

355

Ez nem mind tánc – mondta az öreg. A hegyoldalon legördülô kô is csak úgy forog, ahogy a patak medrében simára koptatott kavics pihen – mondta Göncös. Csak hogy maga is szurkolni kezdjen annak, ami éppen versenyre kelt. (60)

Megfordult a poharunkban s aztán a gyertyák fényébe nézett egy szürkebarát. Hogy aztán növények illatát szórja szét bennük. Megfordult a poharunkban s aztán a fénybe nézett egy kéknyelű. Hogy a nedves bazaltkő illatával kedveskedjen, s rögtön el is hozzon nekik úgy röpke négymillió évet. Megfordult a poharunkban s aztán a fénybe nézett egy kadarka. Nem szabály szerint kóstoltunk, de a pohár mögött derengő fénybe azért régi jó szokás szerint néztünk, ha már egyszer a csend termeiben bizony magunk is csak cifra lángnyelvekkel játszottunk. A lángok pedig csakis úgy nyelveltek velünk, hogy éppen ugyan a gyertyák hegyén táncoltak, szemek bogarába költöztek, de néhány születésre váró lelket még a tetejetlen fa ágain is javában felébresztettek. De még arrafelé is kiszöktek, ahol egy Kőfia Tündér álmában éppen arra ébredt egy Kőlebegő lelke, hogy elérkezett és kiteljesedett az idő az indulásra. Éppen ugyan a zengésre. Ugyan bizony a zúgásra. Netán mégis a morajlásra. Ahogy csak a felhőket kergető vihar tudja. Ahogy csak a hegyek mélyén lakó bazalt tudja. Ahogy csak a pohárban táncoló bor tudja.

(61)

S akkor Pőre is kóstolót tartott. Elvett egy gyertyát a gyertyatartóról, beleszagolt a lángjába, majd egy mély sóhajtás után jóízűen beleharapott a fénybe. Elnyelte, magába harapta a lángot. Hogy csak az számítson, ami benne marad. Hogy ezzel én is felismerjem önmagamat.386 A gyertya lecsupaszodott, ahogy a csend termeibe költöző szavak is lecsupaszodtak már. A lángok kihunyva is elviselték, s egyben ki is töltötték az űrt – éppen úgy, ahogyan az aranylóan remegő bor tölti ki a poharat. Aztán újabb gyertyák csupaszodtak le, mint ahogyan a fák is levetik magukról a lombot ősszel. Betakarítom a termést – mondta Pőre két falatnyi fény között. Ez is csak szüret – mondta az öreg minden meglepetés nélkül. Vonzom a felhôket, de vonzom a köveket is – mondtam még ágról szakadva is csak lángnyelveket harapdálva. Ha esôcsepp lennék, akkor is pohár öblébe hullanék - mondta az öreg. Ha én harmatcsepp lennék, hajnalban én is bazalthegyre szállnék. Szállnék a szegény köveknek szabadulására – szállt be a játékba az arany kakastaréj is. De ez itt még nem az éjszaka, hogy fekete lenne benne minden vár fala – mondta az öreg.

356

t é r ü lv e - f o r d u lva

Ha esôcsepp lennék, szállnék a kövek ormára. Szállnék a szegény kövek szabadulására

Nem is borul ám ránk az esô függönye – mondta az arany kakastaréj, hogy szóról szóra éppen ő is csak a szó fia legyen, s ezzel az egyszer már megesett dolgok között egyszer még maga is megeshessen. A lidércek átnyújtották az utolsó falatnyi gyertyalángot a pincemesternek. De ő nem elharapta, hanem csupán elfújta a lángot. Hogy azzal is csak fogytán fogyatkozva fogyjon a fény. Ahogy aztán a fény elfogyott, nekünk is már csak a csillagszemünk ragyogott. Csak a gejzírek sípoltak a fülükbe valahonnan sok millió évnyi távolságból. Időtlen idők óta voltak időtlenek az idők, míg ki nem nyíltak a csend termei. Akkor kövek? – kérdezte az öreg, miután fészket rakott benne egy Kőlebegő tó suttogását és suhogását hívogató lelke. Akkor zúgás – felelte Göncös. Felébresztve azt, ami már ébredezett. Akkor morajlás? – kérdezte az öreg, mert már tudni vélte, mit kell tennie. Akkor tetejetlen zengés – erősítettem meg, ami egyre csak erőre vágyott, amíg el nem jött hozzá az, ami a hideg testeket forróvá tette. Szétkiáltva lelkemből az erőt. Letörölve a port a fényről. Arcomat kihalászva egy folyóból. Szavakat tanulva a kövek nyelvén. Nyomaimat megcsillantva az űrben.387

357

(62)

Ahogy kijöttünk a pincéből, meghunyorogtuk a kelő Nap fényét. Aztán útnak indultunk oda, ahol a tetejetlen zengés terem – akkor is, ha még fogalma sincs arról, hogy éppen most készül termőre fordulni. Az ősz öreg oda vezetett minket, ahol a bazaltsípok az égbe magasodtak. Magunk mögött és magunk alatt hagytuk hát a tanúhegy üledékes talaját, ahol a szőlők teremtek, s úttalan utat találtunk a bazaltsziklák közé. Átvágva az erdő sűrűjét meg-megtörő kőfolyásokon. Egyre jobban rálátva az alattuk a holdfényben szürkéllő Veres-tóra, mely alig húszezer év óta szemezett még csak a több millió éves sziklákkal. Aztán a kőfolyásokon átvágva az egyik bazaltorgonához értünk. Ott voltunk, ahol több mint négymillió éve kezdetét vette a ribillió. Mert ha lángra gyúltál, hiába mondod, hogy a kiömlött láva is csak hűlni kezdett egyszer. Mert a hűlő lávát szabdaló repedéseknek is megvan a maguk sorsa, hiszen úgyis tudod, hogy méhsejteket formáz majd a minta. S a minta előbb a felszínre tör, aztán a mélybe hatol. Hogy végképpen a magáévá tegye a lassan megszilárduló lávát. Aztán már csak a föld mállik szét és omlik alá több millió éven át. Aztán csak a viharok jönnek és az eső esik. Mígnem a szél fúj, a nap süt és a forrás felszínre tör. A rock and roll hullámverésében pedig mindig ott áramlik a Tao. Ilyen a hűlő kövek sorsa. Ilyen az elfeknek kőszáli kincsőrt nemző óriások útja. Ilyen az ágról szakadó köpönyeglobogtatók síri nyugalma.

(63)

Ha már láttam a lávát szabdaló repedéseket, szépen átjárhatott annak emléke, hogy Pilla egyszer bizony már engem a föld alá gyűrt, ahogy a láva is éppen maga alá gyűrte a földet. Hogy látomásokkal ébresszen rá arra a másikra, aki én magam vagyok, akkor is, ha éppen egy félig élő, félig halni készülő fa gyökerei közt civódok. Arra a másikra, aki önmagunkból lép elő, hogy mi magunk is a másik nyomán legyünk. Akkor is azt mondtam, amit ma is mondanék. Azzal, hogy a földbe gyûrtél, te is gyökeret eresztettél bennem – mondtam, amikor Pilla először elvarázsolt. S ugyanezt mondanám ma is, ha megint életre kelne bennem az az önmagam, aki csak a másik nyomán tudhat létezni. S ugyanezt mondhatta volna a Göncös talpán megtapadt, pár száz méterrel lejjebbről érkezett széttaposott rög is a bazaltorgona egyik sípjának. S ugyanezt mondhatta volna a Tetejetlen Zengés ébresztője a Felhőkkel Táncoló tündérnek. Mert változik a helyzet, de változatlanok a viszonyok. A termést betakarítják. A köveket elgörgetik. A szelet az égbe vetik. A felhőket megtáncoltatják. Te gyûrted le magad, nem én gyûrtelek le téged – mondta Pilla. Akkor is, mindig is, bármikor is. Bennem is, rajtam kívül is. Ha gyökeret vertél bennem, én is rügyet bonthatok rajtad – feleselhettem

358

t é r ü lv e - f o r d u lva

én is valaha, s perlekedhetett volna a széttaposott rög is, de akár a bazaltok ízét ízlelő borász is. Rajta hát! Pattintsd ki magad – mondhatta volna erre a tenyerem bőre alatt az aranyforgács mindenkinek, akiben rügyek készültek pattanni attól, hogy ő egyszer már varázslatba öltöztette őket. Rajta hát! Fúrd mélybe magad – felelhetett volna a biztatásra a biztatás. A tündér biztatása viszont a kövek biztatása lett. A kövek bizakodása aztán pedig bazaltsíp zengése lett. Mert úgy esett, hogy az ősz öregember megsimogatta az egyik bazaltsípot, és erre zenébe borult a táj. S ami megesett, azért esett, hogy végre maga is megessen. Hogy maga ásta verembe essen. Ahogy a múlt örvénylő vermébe, úgy a mélység tátongó ürességébe. Hogy ott legyen puszta a szó, amely egyre csak a pusztaságba vágyik, ahol aztán maga is csak lecsupaszodik. Megejtően és esdeklően. Esztelenül és megveszekedetten. Mert ez a táncoló felhők üzenete. Ez a gördülő kövek útja. Ez a tanúságtétel érdeme. Először csak sürögni-forogni kezdtek a hangok, ahogy a mélyben kezd izzani a láva a kitörni készülő vulkán kürtőjében. Aztán zúgni, morajlani kezdtek a hangok, s éppen azzal az észrevétlen biztonsággal vették be magukat a tájba, amellyel a morajló ködök foszlányai lepik el és hódítják meg maguk körül az arra érdemes vidékeket és az arra érdemesített lelkeket. Az első messzire hangzó, a mélyből a magasba szökkenő hang olyan volt, mint egy nagyharang kondulása. Hosszan zengett ki a zúgása, lassan bomlott ki a szárnyalása, öblösen telt volt a hangzása. Végeérhetetlenül járta be az eget, mintha ércből pattant volna ki, hogy nagyot kondulva adjon hangot a hangnak. Aztán forróság költözött a bazaltsípok testébe. A forróság ott volt a legperzselőbb erejű, ahol először bazaltot érintett a kéz, amely hangot adott a hangnak. Mert a Tetejetlen Zengés ébresztése is csak az időtlen idő hívogatása. Hogy amikor már időtlen idők óta időtlenek az idők, egyszerre csak szabadjára engedjék a forróságot, amely valahol és valamikor a bazaltorgonákat szülte. Valahol és valamikor a riffeket a magasba röpítette. Valahol és valamikor a dobokat megpörgette. Valahol és valamikor az akkordok meneteit meneteltette. Mert a mámortól forró hangok mélyén mindig ott lakik a tűz születésének mámora. Mert nem hinném, hogy egy A-dúr szeptimakkord megszólaltatása bármiben is különbözhetne egy vulkáni lávaoszlop zenébe borításától. Így is, úgy is csak az szól, aminek szólnia kell. Csak kiteljesedik, ami elemelkedik. Csak elemelkedik, ami szétárad. Akármilyen szóval. Minden más szó helyett. Bármiféle szó nélkül. Csak hangot adtál a hangnak – mondtam a Tetejetlen Zengés ébresztőjének. Csak hagytam, hogy elhagyjanak – mondta az öreg a Felhőkkel Táncolónak.

359

Akivel vetélkedhettünk volna, azt már bennünk is csak csodálatos asszonynak hívták a föld mélyérôl kiabáló kiáltások. Mert a csodálatos asszony kapuja Ég és Föld gyökere

Csak elégek, hogy elég legyek – tettem hozzá.388 Csak hullámokba csorgattad, ahogy a kövek zengtek – mondta Pőre, mert ezzel is csak választ adott a mindenség leheletének kifújására. Mert ilyen a teremtő érintése. Előbb a köveken, aztán a világba kövesedett többi szilárd koloncon. Mindenen, amin csak átfuthat a hangok rezgése. A zene hullámainak hullámzása. A földből kiszakított, de földöntúlivá foszlott zúgások morajlása.389 Te vagy az – mondtam a Veres-hegy ősz öregjének. Ki vagyok én, ha az vagyok, akinek te gondolsz? – kérdezte a Tetejetlen Zengés ébresztője. Az egyik bazaltsíp is csak egy másik bazaltsípra fújhat. A tetejetlen fa örömében is minden ágára madarat fogat – mondtam válaszul, hogy a kő kövön maradjon, amíg a tetejetlen zengés is eget szakaszt. Hogy a felhők tánca is csak megindítsa és megszakítsa a földet. Ahogy a huzat feltámadásával áramlik a levegő a barlang egyik sarkából a másikba. Ahogy viharok alatt vonul végig a

360

t é r ü lv e - f o r d u lva

mennydörgés hangja a táj egyik sarkából a másikba, a fény villanásától is csak a szél zúgásába. Szerencséd, hogy nem neveztél néven – mosolygott rám a Veres-hegy ősz öregembere. Azzal átnyújtott nekem egy kulacsot. Húzzátok meg, teljen bennem örömötök – tette hozzá. És akkor meghúztuk a Veres-hegy öregemberének vizét, hogy a jó Nap adjon nekünk jó napot. Ahogy a szánkat a kezünkkel megtöröltük utána, pár cseppet az ujjainkról a mellettünk tétovázó kőbálványra is odaszórtunk, hogy a föld dühének fortyogását azzal benne is csak megszelídítsük. Mert amikor odáig jutottunk, hogy kijutott nekünk a Nap szépségével vetélkedő szépség vizéből, az a korty már úgy követett bennünk kortyot, mint amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ahogy a kő kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy szakadatlanul is lenne. Az volt bennünk a Nap szépsége, mint ami a kövek halott redőiben az ezer rovátka rajza. Így aztán nem vetélkedtünk. Akivel vetélkedhettünk volna, azt már bennünk is csak csodálatos asszonynak hívták a föld mélyéről kiabáló kiáltások. Mert ő a völgy örök szelleme. A csodálatos asszony kapuja Ég és Föld gyökere.390 S ahogy a tanúhegy tetején állva is csak semmivé fodroztuk a semmit, én is csak ott jártam, ahol a semmi fodrozódik. Aztán jártam messzebb is, de jártam közelebb is. Hol voltam, hol nem voltam. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. S ahogy közben magunk mögött maradt a Veres-hegy bazaltorgonája, a távolba veszve is csak bennünk zengett a tetejetlen zengés minden foszlánya. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Ha semmibe veszel, egyszer még én is ott fodrozódhatok körülötted – mondtam a bennem rejtőző Pillának a hangok örvényébe szédülve, s lassan már magam körül is szépen megperdülve. Akkor semmibe veszlek – árasztotta el őt is az öröm, ahogy rajta is úrrá lett a forgolódás. Akkor a nyomodba eredek – áradt el bennem is az öröm, s átbucskáztam a fejem fölött, hogy újra csak magam legyek, ahogy a másik nyomába eredek. Egyedül vagyok, nem biztos, hogy élek – mondtam a semmi fodrainak, ahogy forgásokban forgolódtam. Egyedül repülök, nézem a felhôket 391 – mondta Pilla a semmi sejtelmes és ártalmatlan fodrainak.

361

(64)

(65)

Mielőtt zendülést szítottunk volna, egy valaha már végbement történet szálait szőttük újra magunkba, hogy ezzel is csak kiteljen a forgás mámora, s hogy ezzel is csak nőhessen, növekedhessen a kövek belénk vetett bizalma. Ahogy a tanúhegy tetején semmivé fodroztuk a semmit, a kőbálvány is hamar semmivé fodrozódott köztünk. De mielőtt teljesen nyoma veszett volna, még éppen megállított egy szóra.

(66)

Hallod-e, te, Kôszál ôre, nem néznél-e a fejembe? – kérdezte a kőbálvány jártában is csak megállván. Néznélek is, látnálak is, de te azzal nem mennél semmire – mondtam neki, ha már a semmi fodrai közt is csak éppen úgy jártam-keltem, ahogy éppen a kövek szálán is csak szépen szálasodtam. Nem jönnél-e, te, Kôszál ôre, hosszú útra, rengetegre? – erősködött mégis a kőbálvány. Van ám nekem hosszú utam: hosszú utam, rengeteg utam 392 – adtam át a forrót annak, ami hűs, hogy inkább dúskáljak abban, ami hús. Hát akkor kérdezz csak, ha volna ám, ami ugyan nem férne a fejedbe – törődött bele a kőbálvány a helyzetébe. Jót tett-e neked az ég aranyának vize? – kérdeztem, hogy egy valaha megesett történetbe ezzel magam is csak kérdéseket ejtsek. Magam is csak ezt kerestem, mielôtt útnak indultam. Kitelt-e a becsülete ezzel a földi aranyadnak? Meg is becsültem, de most a búját is vallom. Csitul-e benned a Föld dühének fortyogása? Egyet se szólok, de azt is lassan mondom. Ha már ezt most így mind elmondtad, mégis elmondom, hogy mit látok a fejedben. Lehet, hogy semmire se mész vele, de lehet, hogy viszed még vele valamire. S ha viszed, amit viszel, azt bizony a társaidnak is elviheted. Elviszed az édes anyaföldnek mind a hét csínjába s a mélység barázdáinak minden hasadékába – könyörültem meg rajta, mert van ám nekem hosszú utam. Hosszú utam, rengeteg utam: könyörülettel, de könyörtelenséggel is teljes utam. Mert ahogy az őrzés könyörületes, úgy vagyok könyörületes én is. S ahogy az őrzés könyörtelen, úgy vagyok könyörtelen én is. Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc az Égi Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Tudd meg, hogy hétszer hetvenhét a forgás, amíg egy átváltozás kiforoghatja magát. Amíg a kôbálvány kifordulhat önmagából s bálványkô lehet, amikor

362

t é r ü lv e - f o r d u lva

aztán már a puszta önmagát adva is bárkit megvédelmezhet – mondtam, hogy én is csak úgy legyek jó csillag, ahogy az égi kövektől kapott arany kakastaréj vezet. Fekete várnak is csak a tornyára. Szegény köveknek is csak a szabadulására. Kôbálvány vagy, de akár még bálványkô is lehetsz. De ahhoz bizony még ki kell fordulnod önmagadból. Vissza kell fordulnod oda, ahol akkor jártál, amikor nemhogy a Veres-hegy vizérôl mit sem tudtál, hanem még a föld aranyával sem kacérkodtál. Rossz példa voltál, de még jó példa is lehetsz. Itt voltál velünk, amikor a jó Nap adott nekünk jó napot. Itt voltál velünk, amikor a Veres-hegy öregemberének vizét egy kulacsból szépen meghúztuk, s a szánk szélén eltörölt víz maradékát még éppen terád is kiszórtuk. S ha már ez velünk épp így megeshetett, éppen az lett bennünk a Nap szépsége, mint ami a kövek halott redôiben az ezer rovátka rajza.393 Ha a rossz éppenséggel már jóra fordul benned, amikor ugyan bizony a forgás is javában kitelik rajtad, akkor benned is csak az lehet a Nap szépsége, mint ami a kövek halott redôiben az ezer rovátka rajza. Akkor te is hol leszel, hol meg nem leszel. Akkor veled is úgy lesz, hogy hol voltál, hol meg nem voltál. Veled is úgy lesz, hogy ha éppen voltál, kôbálvány maradtál. S veled is úgy lesz, hogy ha éppen nem voltál, azzal a nemléttel éppen ugyan bálványkô lettél. Ha így jársz a hosszú úton, de még a rengeteg úton is, akkor egyszer még akár csengethetsz is nálam, s ha csengetsz, éppen ugyan egy napsugár nyit majd neked ajtót. Nem vagyok, de akkor már te sem leszel – ott és akkor csakis ez lehet ám a mi hatalom nélküli örök létezésünk.394 Hogy aztán már soha senkivel és semmivel ne vetélkedjünk. Mert akivel te is, de én is valaha is csak vetélkedhettünk volna, azt már bennünk is csak csodálatos asszonynak hívják majd a föld mélyérôl kiabáló kiáltások. Mert ô lesz a völgy örök szelleme.395 Ha vár, ô vár rád az édes anyaföldnek mind a hét csínjában s a mélység barázdáinak minden hasadékában. Föld alatt rejtezô Nap sugarában, moccanatlanul moccanó sárkányok óvatlanul óvó oltalmában – mondtam, hogy a tanúhegy tetején ezzel is csak semmivé fodrozzam a semmit, de ebben is legyen még azért annyi sodrás, hogy egy jobb sorsra érdemes kőbálvány is hamar semmivé fodrozódjon köztünk. Így mentünk hát elejét venni annak, ami ugyan egyszer már megesett, de esendőségében velünk éppen máshogy is megtörténhetett. A Nappal vetélkedve kővé dermedt kőbálványra is csak a Veres-hegy vizét hintve. A fekete vár köveiben élő asszony előtt meghasadó föld fiát is csak a föld hét csínjában keresve. Így esett hát, ahogy elejét vettük annak, ahogy a Veres-hegyen hetvenkedők

363

(67)

kővé dermedtek, s ahogy magukat kőbálványként a kövek sorsába írták, s a köveket is csak összeomlásba hajszolták. S ahogy ez velünk az újnál is újabban megesett, egy kérdést az arany kakastaréj is szépen nekünk szegezett. Vesztesek fortyogása közt léptetek be egy elvesztett megmérettetésbe. De ne veszítsétek ám el, amit közben éreztetek. Szerintetek elvesztették-e a Nappal vetélkedô hetvenkedôk, amit csak elveszthettek? – kérdezte tőlünk az arany kakastaréj. Vezekeltek annyit, hogy a kôbálványt magukban bálványkôvé avassák, s a földi aranyukat egyszer még az Ég aranyára váltsák, ha valahogyan a Föld árkaiba zuhannak, de ott is csak a saját földi aranyukból lett sáraranyba porladnak – vágtam rá, ahogy a felismerés velem is eljátszott. Hogy a jó sorukat kivárva is csak a hetedik csín aranyától nézzenek fel a hetedik ég aranya felé, amíg az Esthajnalcsillag rézszínû derengése, a Hold ezüstös fénye és a Nap aranyló ragyogása is csak szikrákat szikrázik fel bennük az égre – tettem hozzá, tanácsot adva is csak a saját példámat követve, mert ágról szakadva bizony engem is csak ez a három fény ragyogott be egyre. Vesztesek omladozása közt léptetek be egy elvesztett megmérettetésbe. Ne veszítsétek hát el, amit közben éreztetek. Mondjátok: elvesztették-e a kôbálványoktól romlásba döntött kövek, amit elveszthettek? – kérdezte tőlünk az arany kakastaréj. Aludtak, mint a fekete föld göröngye. Aztán felriadtak, mint a virágzó rét a kelô Nap sugarára – mondtam, hogy magam írjam a történelmet, s hogy ezzel aztán rögtön magamévá tegyem a múltból a jövőbe készülődő jóslatokat. Hogy a térdeplő ég is elém kuporodjon. Hogy a vonagló tér is nekem fészkelődjön. Hogy a lovagló fény is csak hozzám rúgtasson.396 (68)

Ahogy a Veres-hegy magasában tanúi lehettünk a Tetejetlen Zengés ébresztésének, tudtuk, hogy már csak a föld mélyén bujdosó, a bánat mezején kóborló fiút kell megtalálnunk, akiről csak annyit sejthetünk, hogy talán bizony záporesők hullanak rá, hogy anyja helyett anyjaként azok etessék. Hogy talán bizony lenge szellők fújnak rá, hogy anyja helyett anyjaként azok ringassák. Mert volt bánat mezeje az Ég alatt meglapuló Földön, de volt bánat mezeje a Föld mélyének hét csínjában is. S ha volt, akkor nekünk elő kellett kerítenünk. Csak a Föld hét csínjának mélységeit kellett hát megjárnunk, hogy a magas fekete vár soha el nem dűlő oszlopán a mélyben országló fiút is csak a Föld köveinek szavát tudó anyja s az Ég kövei között szárnyaló apja elé állítsuk. Zuhantunk már a föld hasadékába, ahogyan a kômûves fia is zuhant. Mi bizony akkor, amikor az Árkok Barázdálta Arcok éppen azt mutatták nekünk,

364

t ĂŠ r Ăź lv e - f o r d u lva

365

hogyan beszélnek bennük a hegyek. Azon az úton induljunk-e el most is? – kérdeztem az arany kakastaréjt, hogy ennek a próbának is a végére járjak. Ha az árkok mélybe veszô barázdáihoz mentek, most sem lesz más dolgotok, mint amikor a Beszélô Hegy nyomára jutottatok. Nézzetek az árok mélyébe, annak is a sûrû sötétségébe. Aztán a kezeteket szorítsátok a lábatok szárához, s vessétek magatokat a mélységbe. Ahogy a mélybe szakadtok, suttogni kezd körülöttetek a szél. S ami suttog, az aztán suhog. Ami suhog, az aztán üvölt, ami üvölt, az aztán fújtat. A szél fújásából végül zene támad, aztán már egyre csak azt hallgassátok – tanított az arany kakastaréj arra, amire az Árkok Barázdálta Arcok is megtanítottak valaha. Aztán zuhanás közben szólítsátok meg a mélységet. S ahogy a mélység az oltalmába fogad benneteket, az árkok lassan olyan sötétek lesznek, mint a bánat mezejének fûcsomói közt meglapuló föld rögei. Ahogy ezt a sötétséget megérzitek, zuhanás közben nyújtsátok ki a kezeteket, s tartsátok is kinyújtva, amíg a kéz kézhez nem ér. Akkor szorítsátok meg a fiú kezét, mert ahogy a kéz a kézhez ér, bizony éppen ô lesz az, aki utolértek. Szálljatok fel vele az árkok tetejére, s menjetek el vele a fekete vár omló falainak tövébe. De ha majd a fekete vár romjainál állsz, vedd elô a tarisznyádból a gyémántpatak mellôl letépett szépen szóló harangvirágot. Ahogy az megkondul, a fekete vár kapuján túl az omló kövek néhai útja is feltárul, hogy omlástól omlásig vezessen. Ahogy azon az úton végigmentek, elôbb-utóbb odáig is elértek, ahol a halott rom omlását táplálva egyre csak a múlt ködébôl omladozik az omlás. Ahogy aztán a kövek halott redôinek ezer rajzolata között jártok, a fiú is megláthatja majd az anyját és az apját. (69)

Az Árkok Földjére érve az első sötéten tátongó árok mélyére néztünk, de annak is a legsűrűbb sötétségébe meredtünk. Ahogy éppen eléggé elsötétültünk ahhoz, hogy zuhanni kezdjünk, a kezünket a lábunk szárához szorítottuk, s aztán a mélybe szakadtunk. Suttogni kezdett körülöttünk a szél, hogy aztán ami suttog, az suhogjon is. A szél fújásából végül zene támadt. Abban a zenében együtt volt minden, amit addigra összegyűjtöttünk a Föld Zenéjét és az Ég Zenéjét keresve. Az aranydióban szóló morajlás, a gyémántdióban szóló csengés, a harangvirág zúgásából előbújó kapudöndülés, a tündérek rezével, ónjával öntött harangból hömpölygő zúgás, de még a tanúhegy bazaltsípjából felzendülő Tetejetlen Zengés is. Világnak világa, világnak varázsa, nyílj ki – mondtuk, ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk.

366

t é r ü lv e - f o r d u lva

Nyílj meg, föld, hadd vessek gyöngyöt beléd – kértük, ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk. Nyílj meg, föld, hadd szántsak az árkaidba – sóhajtottuk, ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk. Nyílj meg, föld, hadd szórjak fényt méhednek kincseire – suttogtuk, ahogy az árkok mélyének hetedik mélysége felé zuhantunk. Ahogy aztán éppen olyan lett a körénk ásító szuroksötét mélység ábrázata, mint a bánat mezejének fűcsomóinak közt meglapuló föld legkomorabb árnyalata, kinyújtottuk a kezünket. Kece volt az, aki végül a fiú kezét megragadhatta. Föld alatt is süt a Hold. Megy egy élô, s megy egy holt 397 – mondta a holtak közt bolyongva bolygó lidérc, ahogy a kéz kezet ért. Nem úgy van most, mint volt régen. Nem az a Nap süt az égen 398 – mondta egy hang, mely zuhanás közben is pontosan úgy szólt, ahogyan a bánat mezején zúgó szél még a szótlan magányában is megedzhette.

(70)

Ahogy aztán visszaröpített minket a föld színéig a suttogás suhogása, a suhogás üvöltése és az üvöltés fújtatása, felszálltunk a fiúval az árok tetejére, s rögvest oda is suhantunk vele a fekete vár valaha omlásnak indult falainak tövébe. Azok a falak bizony még mindig moccanatlanul meredtek az égbe – hiszen már örökkön-örökké védte őket a vérben fogant áldozat tisztessége. De a délcegen álló falak köré mindenünnen odaborult az emberi végromlás minden omladéka – hiszen ott már kiölte az embereket környező kövek lelkét a föld aranyával megrontott kőbálványok érintésének mérge. Elővettem hát a gyémántpatak partján leszedett harangvirágot a tarisznyámból, hogy konduljon meg, s nyissa meg a fekete vár kapuin túlra omló kövek közé a járást. Elővettem a Mindentudó Tükröt, hogy a belőlünk elmaradozó képeket bizony még máshonnan elmaradozó képek tükörképeibe is mélységes mélyen beszöktesse. Ahogy aztán a harangvirág megkondult, mi is bevehettük magunkat oda, ahol egyre csak omladozik az omlás. A fekete vár kapuin túl, a kövek halott redőinek ezer rajzolata között járkáltunk. Halva született képek maradtak utánunk, bennünk és mögöttünk. Halandó képek maradtak mellettünk, fölöttünk és alattunk. A tükröknél jobban senki nem tudja, micsoda rettenet megrepedezni. A Mindentudó Tükörnél jobban senki nem tudta hát a minden hasadékban repedezve remegő összeomlás tébolyát pár kép erejéig megállítani. Megállította hát az omlást, mert maga sem tett mást, mint hogy a kicsivel vette körül a na-

(71)

367

gyot, hogy időközben maga is a középpontban időzzön, hogy ami kívül van, azt éppen ugyan belülről is uralhassa.399 Megállította hát az omlást, mert a pillanat hevében a teremtmények arcából kimarkolt jó tenyérnyi törmeléket akkor bizony többre becsülte, mint amennyire egy jó tenyérnyi gyémánt sorsát nagyra tarthatta volna. S ahogy megállította az omlást, lett akkora a csend a fekete falak között, hogy annak a csendnek tengernyi mélység volt a vetett ágya. Hogy annak a csendnek tengernyi hullám volt a takarója. Hogy annak a csendnek égi vizek halai voltak a siratói. Hogy annak a csendnek égi felhők madarai voltak az éneklői.400 S ahogy eljött a csend ideje, volt már ideje a kő eldobásának, s volt már ideje a kő összeszedésének. Volt már ideje az ölelkezésnek, s volt már ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Volt már ideje az eltépésnek, s volt már ideje a megvarrásnak, volt már ideje a hallgatásnak, s lett már ideje a szólásnak.401 Láttuk hát, hogyan élt a fiú a magas fekete vár soha el nem dűlő oszlopán épp a föld mélyéig hasadozó kövek közt barangolva. Láttuk, hogyan hulltak rá a záporesők, hogy anyja helyett anyjaként jóllakassák. Láttuk, hogy fújtak rá a lenge szellők, hogy anyja helyett anyjaként szépen elringassák. Láttuk, amit láttunk, és hallgattunk, amiről hallgattunk. Tükör képében láttuk hát, hogyan élt az asszony a magas fekete vár soha el nem dűlő oszlopán épp a föld színén elboruló kövek közt országolva. Tükör képében láttuk, hogyan borult ezüstbe – ahogy a gyémánttal ékes selyemrét a selyemszoknyáról is csak kivirítana. Tükör képében láttuk, hogyan borult aranyba – ahogy az Ég Kövei között követséget járó aranypapucs is csak felaranylana. Láttuk, amit láttunk, és hallgattunk, amiről hallgattunk. Láttuk hát, hogyan élt a kőműves a fekete vár soha el nem dűlő oszlopán a kövek szárnyán szárnyalva is csak az Ég Kövei között keringve. Láttuk, hogyan maradt talpon a fekete vár tetején az irdatlan magasságba veszve. Láttuk, hogyan veszett a felhőkbe, amikor magához hívta a naposholdas paripák csillagporral porzó útja. Láttuk, amit láttunk, és hallgattunk, amiről hallgattunk. (72)

De ahogy az asszony tükörből hasadozó képe a fia tükörből hasadozó képét meglátta, meg is szólalt ám ő rögtön. Repedező kép szólt repedező képnek egy ércnél maradandóbban romlatlan tükörben, s ahogy az egyik szépen szóló kép a másik szépen szóló képbe hasadt, hasadt az úgy, hogy közben tükör mélye volt a vetett ágya. Hogy közben a tükör színe volt a takarója. Hogy közben a tükörben hullámzó égi vizek halai voltak a siratói. Hogy közben a tükörben repeső égi madárkák voltak az éneklői.402 Hiába, hogy engem a kô is kövön marasztalt, hiába, hogy téged a föld mé-

368

t é r ü lv e - f o r d u lva

lye hívott. Rátaláltam a szép kôhídra, kôhídnál a szarvasnyomra – mondta az anya tükörképe a fiúnak, ha már egyszer éppen ideje volt az ölelésnek. Hiába, hogy engem a kövek szárnya repített, hiába, hogy téged a föld mélye hívott. Rátaláltam a kôhídra, kôhídnál a szarvasnyomra – mondta a kőműves tükörképe is a fiúnak, ha már egyszer ideje volt a kövek összeszedésének. A föld hasadékaiba hasadva a szarvasnyom után ugyan én is elindultam, s még a hûs forráshoz is eljutottam 403 – válaszolta a fiú tükörképe a szüleinek, ha már egyszer ideje volt az öleléstől való tartózkodásnak. Ahogy a kô szoríthat, most én is úgy ölelnélek – remegett meg az anya képe. Ahogy a kövek szárnya borít, most én is úgy szorítanálak – villant meg a kőműves képe. Kedves édesanyám, engem már te sose ölelj. Kedves édesapám, velem össze már te sose borulj. Mert amíg én árok partjában szárba nem szökök, s valahogyan szár nélkül is csak le nem tépnek, hogy virágból lett gyermekként bizony megint megszülessek, addig titeket már csak a szarvam hegyére tûznélek, s úgy hajigálnálak. Hajítanálak titeket a bánat mezején rétrôl rétre, de még a kôrôl is kôre. Kôrôl kôre, de hegyrôl is hegyre. S addig hajítanálak benneteket, míg éles kôsziklához nem vágódnátok. Addig hajítanálak, míg ízzé-porrá nem zúzódnátok – mondta a fiú képe, mert ha ideje volt a megvarrásnak, ugyan bizony ideje lett az eltépésnek is. Kövek szorítanak, de a serleg teli borral – mondta az anya tükörképe a földre omló kövek útján szorongva. Kövek repítenek, de a serleg teli borral – mondta a kőműves tükörképe az égi kövek útján keringve. Hiába a bor, az én szám többé nem iszik pohárból – felelte a fiú tükörképe a föld mélyébe hasadt kövek útján járva. Nem léphetek már tûzhely hamujába, már csak puha avarban gázolok 404 – mondta, s azzal el is homályosult anyja és az apja előtt a fiú tükörképe. Vigyetek vissza az árkok szélére, hadd vessem magam vissza a bánat mezejére – fordult hozzánk már nem a tükörben repedező képekből, hanem saját árnyai közül kiszólva a fiú, de a szeme már nem volt szomorú. Csak éppen az árkok barázdálták az arcát, s csak éppen a mélységből szakadó morajlások felhőzték a tekintetét. A Mindentudó Tükör jóindulata kísért, s ezért minden nyomunkban csak képeket hagytunk magunk után, hogy azok a képek is csak abban jeleskedjenek, hogy képtelenebbnél képtelenebb sorsokat vessenek. Vessenek fekete vár köveinek omlásába, szórjanak omló kövek fájdalmába,

369

(73)

Hogy az erdô lombjának hullása már egyre csak az ô futását várja

hajítsanak a bánat mezejére, de azon is csak rétről rétre. Azon is csak kőről kőre. Azon is csak hegyről hegyre, hogy a tűzhely hamujából puha avarba gázoljon a föld hetedik csínjában szarvassá vált fiú összes lépte. (74)

Nyílj meg, föld, hadd szántsak az árkaidba – mondta a szarvassá vált fiú. Ahogy az Árkok Földjének első tátva tátongó, táltosok parazsát rejtő hasadékához értünk, rögtön eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ahogy a mélybe vetette magát, már csak annyit láttunk belőle, hogy a kezét a lába szárához szorítja, s ahogy a mélység röpte hívja, a szarvas agancsa is nőni kezd rajta. Hogy karcsú legyen a teste, s a völgyek összes hajlata csak őt hívja. Hogy karcsú legyen a lába, s az erdő lombjának hullása már egyre csak az ő futását várja. Hogy hűs vízre legyen szomjas a szája, s az erdei tisztások összes forrása az ő szomjúságát oltsa. Hogy suttogni kezdjen körülötte a szél, hogy aztán ami suttog, az suhogjon is. Hogy ami suhog, az aztán üvöltsön. Ami suttogott, ahhoz elküldtünk gomolyogni egy fekete felhőt. Ami suhogott, ahhoz elküldtünk záporozni egy köves esőt. Ami üvöltött, ahhoz elküldtünk üvölteni két fenevadat.

370

t é r ü lv e - f o r d u lva

Hogy ami üvölt, az a föld hét csínján át is egyre csak a magáét fújja

A Nappal vetélkedve kővé dermedt kőbálványt is elvittük hát odáig, ahol a Veres-hegy vizével megkínáltak. A fekete vár tornyainál meghasadó földbe bújt fiút is megmutattuk hát a várfalak omlásának. Így esett hát, ahogy vesztesek hírébe keveredve, vesztesek hírébe kevert szerzetek közt léptünk be egy már eleve elvesztett megmérettetésbe. De kitöltöttük a forgást a Veres-hegy zarándokainak kövekké dermedő útján. De kitöltöttük a forgást a fekete vár kőműveseinek vérrel megpecsételt útján. Láttuk, ami a híresztelések mögött volt. Hallottuk, ami a vér szavával szólt. Rajtunk már semmi sem múlott. Akik elvesztek, azokkal magunk is elvesztünk, de ahogy velük tartottunk, a tükörképek repedésein átszökve idővel tőlük is megváltunk. A kövek megejtő esendőségébe omlottunk, hogy ezzel magunk is csak megessünk. Küldtünk két fenevadat. Ezek is csak mi voltunk. Küldtünk fekete felhőt. Ez is csak én voltam, amikor széllel bélelt ráncokba szedve is csak köpenyembe gubancolódtam. Küldtünk köves esőt. Ez is csak Göncös volt, ahogy a köpenye göncéből saját esendőségükbe szédült köveket rázott.

371

(75)

Aztán az esők útján földre hullva magunk is megestünk. Látva a kőbálványon: ha élőből élettelen leszel, a puszta kő csak kővé dermeszt. Látva a szarvassá vált fiún: ha élettelenből élő leszel, a puszta kő is csak élesebbé élez. A velünk együtt hullott friss esőtől párolgó erdei utakon mi is puha avarban gázoltunk, ahogy egyik lábbal a Napban, másikkal a Holdban tapostunk. Oldalunkon nagy szén égett, körülöttünk köd sötétlett. Mert a szédült gyémántnak is csak a ragyogás a dolga. Mert a gördülő kőnek is csak a robajlás a története. Vesztesek közt léptetek be egy elvesztett megmérettetésbe. Ne veszítsétek ám el, amit közben éreztetek. Mondjátok: elvesztették-e az ég hetedik magasával vetélkedô kômûvesek, amit csak elveszthettek? – kérdezte tőlünk az arany kakastaréj, amikor rajtunk már semmi sem múlott. El ugyan mit sem vesztettek. Magos Déva vára bizony egyre csak mágus Déva vára maradt. Fekete a fala, fekete fal sötétségében bujkál minden kövének a titka. De ezt a rejtôzködést még a Nap is tiszteletben tartja, s fénylô sugaraival bizony egyet sem simogat rajta – válaszolta Göncös. Mert csakis így maradhat a fekete vár az Ég Köveinek tetejetlen tengelye. Mert csakis így maradhat a fekete vár a világ soha el nem dûlô oszlopa – tettem hozzá erre én is. Vesztesek közt léptetek be egy elvesztett megmérettetésbe. Ne veszítsétek hát el, amit közben éreztetek. Mondjátok: elvesztette-e a kôbe rakott asszony, a kövek szárnyán szálló kômûves és a kövek hasadékaiban elnyelt fiú, amit elveszthetett? – kérdezte tőlünk az arany kakastaréj. A fiú tudja az alsó világba hasadt kövek szavát. Az anya tudja a föld színén elboruló kövek szavát. Az apa tudja az Ég Kövei közt zengô zengések szavát – mondtam, hogy a magas fekete vár titkát tudjam is, de ugyan rejtsem is. (76)

Veszett világokba veszve is szépen megestetek. Ami rossz volt, jóra fordult. Ami jó volt, bizony csakis jónak lett a forrása. Ezt most már hírül kell vinni, hogy jó híreteket keltsék a kövek között, akik a hírekkel is csak szárnyra kelnek az omlás omlásai fölött – mondta az arany kakastaréj, ahogy az Árkok Földjén letanyáztunk, hogy végül már a kövek közt szítandó zendülésre készüljünk.

(77)

Kell küldeni két fenevadat. Ez a szédület udvartartása. Kell küldeni fekete felhôt. Ez a zuhanás királysága. Kell küldeni köves esôt. Ez a gyémántok lángolása. Ez mind a ti küldetésetek. Igaz, ezt már mind el is végeztétek. De kell még küldeni hétszer kisütött cipót. Mert ez a Rejtett Ragyogás dicsérete. Ez a feladat áll most elôttetek – állapította meg az arany kakastaréj.

372

t é r ü lv e - f o r d u lva

Pilla lesz a hírvivôtök, mert a moccanatlan moccanás az Ég alatt lapuló tízezernyi dolog észrevétlen mozgatója. Az arany almafa tenyeredbe írt szilánkját ezért hát szét kell morzsolni, s hétszer kisütött cipóba hétszer bele kell sütni. A hétszer kisütött cipót hétszer kell megtörni, minden megtört karéját morzsákra kell morzsolni, cipó morzsáját föld porába kell hinteni, cipó porát, föld porát két marokra kell fogni, két marok terhét négy anyaszélbe kell szórni. Ahogy ez mind megtörténik, a négy anyaszél elviszi majd a híretek a gördülô köveknek. Elviszi a hírt, hogy azok jönnek, akik tisztességgel eltemették a holt köveket, de felébresztették s még álomba is ringatták az élni kész köveket. Elviszik a hírt, hogy jönnek azok, akik a jó szél fúvásával is csak onnan szólnak, ahonnan egy szótlanul hét világra szóló kô is csak magához ragad. Hogy szóljanak az élôbôl élettelenné dermedt köveknek, hogy nekik is a jó Nap adjon jó napot. Hogy szóljanak az élettelenbôl élôvé ébredô köveknek, hogy nekik is a jó Nap adjon jó napot. S ha az éber álmokat álmodó kövek szótlanul is hét világra szólnak, elviszik majd a hírt, hogy azok jönnek, akik két fenevad, gomolygó felhô és köves esô képében jöttek. Hogy azok jönnek, akik felébresztik a hitet, hogy ha álmot adtak, akik jönnek, ôk egyszer még meg is zendítik a köveket. Hogy a kô a kövön zengve váltig csak megmaradjon, s hogy a Föld Zenéjétôl és az Ég Zenéjétôl délceg fal a zenétôl délceg falhoz is csak derekasan álljon – igazított el minket az arany kakastaréj, ahogy a jó szárnyakon szálló hírünk most már minden mást is eligazíthatott ezen az omlataggá és romlataggá bomlott világon.

(78)

Miután az elvesztett történetekben magunkat mások helyett is, mások után is elvesztettük, az arany almafa szilánkját a tenyeremből kihasítottuk, a tündért rejtve ragyogó szilánkot az őt buzgón köszöntő véremben azon nyomban szépen megfürdettük, aztán vérben ázva is csak hétszer szilánkokra törtük, de a szilánkokat aztán a hétszer kisütött cipóba bizony még hétszer belesütöttük. Ahogy az elvesztett történetekben járva mi is mindent elvesztettünk, magunk is feláldoztattunk, de aztán magunk is áldozatot hoztunk. Áldoztunk a köveknél. Áldoztunk a fáknál. Áldoztunk a forrásoknál. Jósoltunk a felhőkből. Jósoltunk a madarak röptéből. Jósoltunk a csillagok állásából. De azzal is csak mi magunk voltunk a jóslat, ahogy a hírünk éppen a rejtve rejtett fák, források és kövek között is szépen szárnyra kelhetett. A hétszer kisütött cipót aztán hétszer megtörtük, minden megtört karéját morzsákra morzsoltuk, cipó morzsáját föld porába hintettük, cipó porát, föld porát két marokra fogtuk, két marok terhét négy anyaszélbe szórtuk, jó szél fúvását jó szélbe szórt jó szavakkal cifráztuk.

(79)

373

(80)

Fúdd el, jó szél, fúdd el hosszú útnak porát 405 – mondtuk a kövekhez követségbe induló, mindenben benne rejlő s a szelek szárnyán is csak mindenen átütő tündérnek. Omló kövekbe is lelkes lelket fújjál – biztattuk a rejtett ragyogás szélbe szórt derengését víznek alámentére, de szélnek is felfuttára.406 Kô kôhöz rakásának idejét is idejében hozd el – lelkesítettük a Felhőkkel Táncoló tündért, aki moccanatlanul moccanva lett a parányok paránya: ragyogását a nemlétbe rejtve, a léttelen létet az úttalan útra térítve, s az omló kövek felé vezető úttalan úton is egyre csak apróvá aprózódva.

(82)

Néztem utána, ahogy a szélben elszalasztottam, s tudtam, többször már nem engedhetem ki őt a kezem közül. Mert ugyan én szakasztottam, de el is én hervasztottam. De ha őt szakasztom, magamnak is csak őt marasztom, ha ő ugyan meg nem teremhetett minden fa tetején,407 s ha már egyszer nekem sem lehet maradásom minden kővé dermedt kőszáli óriás tenyerén. Mert nemhiába virrasztok a számkivettetésben. Mert nemhiába nem alszom éjszaka, ha úgy hányódom, ahogyan ezer levelével hányódik a fa, ha ő is csak odáig van már annyira, hogy ismeri az évek vonulását. Ismeri az évekét a gyűrött földeken. Ismeri a dermedt vályúkat, ha már egyszer ismerheti a bennük csorgó mélyvilági kínt is. Az iszonyú terhet, amely alatt hangokba zárva omlik alá egy fekete torony teste, amikor az omlás omladozása alatt is csak az ürességtől tarka már a halott redők törmeléke.408 Néztem utána, ahogy a szélben elszalasztottam, mert akit szelet vetve is csak a szélben szalasztottam el, arról most aztán tényleg tudván tudtam, hogy történetesen éppen magamnak szakasztottam.

374

S azt is tudván tudtam: ha már magamnak szakasztottam, bizony magamnak is marasztalnám, hogy ne legyen nélküle olyan végtelenül üres a világ.

t ĂŠ r Ăź lv e - f o r d u lva

375

mo r é n a

Vö.: Bíró János (magyar népmese)

343

Vö.: Wen-ce: 61.

344

Vö.: Dressed In Black – az Ulver Blood Inside címû albumának elsô száma

345

Vö.: A háromágú tölgyfa tündére (magyar népmese). Háromágú tölgyfa ágából bújt elô a tündérlány, aki hûséget esküdött a megmentôjének, miután egy királyfi levágta azt az ágat, amely fogva tartotta. De tündérruhában nem mert ám a királyfi kastélyába menni, ezért inkább a városon kívül egy szép kútnál várta meg, de még ott is felmászott arra a fûzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kúthoz kiment egy boszorkányné is, s annak vizében meglátta a fényes fehérségû szép tündért. A boszorkány bedobta a tündért a kútba, helyette meg a saját lányát küldte fel a fûzfára, hogy a királyfit megvárja. A királyfit a boszorkány lánya ugyan meg is tévesztette, de a tündérlányból lett a kútban egy aranyhal. A boszorkány lánya azt az aranyhalat a királyfival kifogatta, meg is fôzette, meg is ette. De ahogy a szakácsné tisztította a halat, egy halpénzecske leesett a földre, abból lett egy szép arany almafa. A boszorkány lányából lett királyné azt a fát is kivágatta, de ahogy a favágó azt felaprítgatta, egy kis darab kiesett belôle. Azt a kis darabka fát a favágó a zsebében hazavitte, a tûz mellé egy kis szegletbe letette. De ahogy aztán beesteledett, a szegény ember házában olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Az a kis forgács világított aztán annál a háznál, de ahogy a háziak elmentek, a tündérlány még abból is kijött, s a háznál még külön is rendet tartott. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 346

Vö.: Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina 4.

347

Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Epilógus

348

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Élô világegyetem

349

Vö.: Ghymes: Tánc a hóban (szöveg: Szarka Tamás)

350

Vö.: Lie-ce: V/11. Élt a Han Birodalomban egy O nevû lány, aki egyszer kelet felé, Csi felé tartott, amikor arra kényszerült, hogy a Dallamok Kapujánál énekelni kezdjen, hátha így jó szívvel lesznek hozzá az emberek és megkínálják valami ennivalóval. Meg is kínálták, s erre ô újult erôvel folytathatta az útját, de a hangja még három nap múltán is tovább motoszkált a kapugerendák közt, hogy ezzel aztán mindenkit megtévesszen s abban a hitben tartson, hogy ô bizony nem ment el, hanem még mindig ott énekel. S ha már mindenkit megtévesztett, egyvalamit legalább szokásba is hozott. Mióta ô ott járt a Dallamok Kapujánál s három napig maga után hagyta dalainak csengését, az odavalósiak mind-mind remek énekmondók lettek: hiszen ôk is követték O példáját, s aztán már maguk is maradandónál maradandóbban csengô hangokat hagytak maguk után, amerre csak jártak. 351

Vö.: Vágtázó Halottkémek: Tündérlány

352

Vö.: Trabant: A Nap az apa

353

376

mo r é n a

Vö.: Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina 4.

354

Vö.: Shine On You Crazy Diamond – a Pink Floyd Wish You Were Here címû albumának elsô száma 355

Vö.: Lao-ce: 22. A bölcs az egy-egészet óvja, ezért lehet éppen ô a világ példája – hívja fel a figyelmet Lao-ce. A bölcs pedig arról ismerszik meg, hogy nem áll a fénybe. De épp ezért fényes, magát nem hirdeti. De épp ezért híres, magát nem dicséri. De épp ezért dicsô, magát nem kínálja. De épp ezért ô a vezetô. Vezetni pedig úgy vezet, hogy attól a hiányos kikerekül, a görbe kiegyenesül, az üres megtelik, az elvénhedt újjáalakul, a kevés megsokasul, a sok viszont megzavar – sorolja fel a világ tétlen kiigazításának küzdelem nélkül kiküzdött összes módját. 356

Vö.: Vadzsrajána – a szankszrit kifejezés jelentése: „gyémánt-jármû”. A szó a tantrizmus egyik irányzatára utal, amely a mahajánából ered. A vadzsrajána a buddhizmus mágikus cselekedeteit foglalja magában (mudra, mandala és mantra), s egy, a buddhizmusnál is ôsibb örökség, a valaha volt indiai természetvallás hagyományait ôrzi. 357

Vö.: Elmegyek, elmegyek… (magyar népdal)

358

Vö.: Balaton: Nem saját nevem (szöveg: Víg Mihály)

359

Vö.: Pilinszky János: Nyitás

360

Vö.: URH: Vigyetek el (szöveg: Müller Péter Sziámi)

361

Vö.: Lao-ce: 52. Aki a parányit meglátja: éles szemû; aki gyengeségét megôrzi: hatalmas életû – állapítja meg Lao-ce, de ezzel az éles szemekbe szûrôdô fényeket is rögtön tisztába teszi. Aki tiszta fény, s a világossághoz folyton visszatér, nem éri veszély: az állandóságban él – folytatja, hogy a maga állandóságát is csak állandósítsa. 362

Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Epilógus

363

Vö.: Prayer – a Neurosis Sovereign címû albumának elsô száma

364

Vö.: Part 2 – Boris Flood címû albumának második száma

365

Vö.: Incubation Metamorphosis – a Nadja Touched címû albumának harmadik száma

366

Vö.: Infinity – a Jesu Infinity címû albumának elsô és egyetlen száma

367

Vö.: The Bees Made Honey In The Lion’s Skull – az Earth The Bees Made Honey In The Lion’s Skull címû albumának hetedik száma 368

377

mo r é n a

Vö.: Voodoo – a Hielo Negro Donce Nacen Los Vientos címû albumának elsô száma

369

Vö.: Amor En El Aire – az MGR Amigos de la Guitarra címû albumának elsô és egyetlen száma

370

Vö.: Older Than The Ancients – az Alchemist Austral Alien címû albumának ötödik száma

371

Vö.: Mere Your Pathetique Light – a Mono Walking Cloud And Deep Red Sky, Flag Fluttered And The Sun Shined címû albumának második száma 372

Vö. Az aranyhajú királyfiúk (magyar népmese). A királyi udvar boszorkánya nem szenvedhette, hogy két gyönyörû aranyhajú gyereket szül a királynak a felesége – ki is cserélte a gyerekeket két kutyakölyökre, az aranyhajú csemetéket pedig egy nagy folyóvízhez vitte ki s a hullámokra vetette. A víz kivetette ôket, a partnak is a jó meleg fövenyébe, annak a melegségében felnôttek, derék nagy fiak lettek. Az álmukban azonban egy fehér szakállú, fehér hajú ember elmondja nekik: nem ágról szakadt szerzetek ôk, hanem királyúrfiak. Elmentek hát a városba, ahol születtek, de az ördöngös szüle addig ármánykodott, amíg nem az apjukhoz, hanem elôbb a Nap barlangjába küldte ôket, hogy a Nap mosdóvizével mosdjanak meg, hogy aztán hétszerte szebbek legyenek, mielôtt az apjukkal összemelegednek. Ahogy a Nap mosdóvizében megmártóznak, a boszorkány a Nap kendôjével is megtörültette ôket, de még a Nap tükrével is szemeztette ôket. Ahogy aztán a Nap házát még kétszer megjárták, s a Nap kendôjével magukat megtörölték, s a Nap tükrében magukat megnézték, már úgy tértek vissza az apjukhoz, hogy nem fogott rajtuk semmiféle ármány. Ami ôket elveszejtô út akart lenni, az bizony inkább ôket megerôsítô út lett, s ahogy a Nap erejével így fokról fokra megerôsödtek, a király elôtt is hamar kitudódott, hogy nem kutyák, hanem szép aranyhajú legények az ô gyermekei. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 373

Vö.: Titel 2 – a Toner Low Toner Low II címû albumának második száma

374

Vö.: Szörényi Levente: Munkadal (szöveg: Bródy János – a Kômûves Kelemen címû rockballada albumon rögzített változatának elsô dala, illetve az elsô dal második tétele) 375

Vö.: Deva – a Faun Light címû albumának hatodik száma

376

Vö.: Csuang-ce: II/3.

377

Vö.: Trabant: A Nap az apa

378

Vö.: Lao-ce: 20.

379

Vö.: A rózsa (magyar népmese). Egy kereskedôtôl az egyik lánya mindössze egy rózsát kért, mielôtt az apja idegen országba indult volna. De ahogy a kereskedô ajándék után járt, rózsabokrot ugyan talált, de rózsát egyetlenegyet sem lelt. Elindult hát hetedhét ország ellen, s egyszer egy szigeten végre rózsákat pillantott meg: be is ment hát arra a szigetre, s ott egy aranysövényû kerthez ért, de annak kapujában két kôvé dermedt sárkány állt strázsát, s annak ösvényein kôvé dermedt szolgák álltak a 380

378

mo r é n a

vártán. Látott aztán dali szép úrfiakat, gyönyörûséges kisasszonyokat is, de tiszta kô volt valamennyi. Bejutott végül a kertben álló palotába is, ahol minden földi jótól roskadoztak az asztalok. Ahogy hozzálátott az evéshez, látta, hogy vele szemben is mozog a kanál. Ahogy nyugovóra tért egy ágyban, hang szólalt meg hozzá egy másik ágyból, de annak sem lehetett látni a gazdáját. Másnap aztán levágott egy gyönyörû szép fehér rózsát a kertbôl, de erre nehéz, fekete fergeteg kerekedett, dörgött az ég, hullott az istennyila. A fellegbôl kigömbölyödött egy csudálatos és szörnyûséges, ripacsos arcú teremtés, aki a rózsa leszakasztásáért cserébe hét napon belül a kereskedô legszebb, legkedvesebb lányát kérte. El is ment a szörnyhöz a lánya, de aztán addig-addig fordult a soruk, hogy a ripacsos arcú csudaszörny szépséges tündérkirályfivá lett. Akkor szélhintóba szálltak, hogy együtt a kereskedôhöz menjenek s ott hét országra szóló lakodalmat csapjanak. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) Vö.: A zöldszakállú király (magyar népmese). Az ördögök királya kérte azt a zöldszakállú király fiától, hogy káposztalevélbôl darutollas kalapot, káposztalébôl ezüstsarkantyút, szûrt vízbôl pedig rézfokost csináljon neki. Ezeket a lehetetlent megkísértô próbatételeket a királyfi ugyan ki nem állta volna, ha nem maga az ördögkirály lánya lett volna a legnagyobb segítsége – de a lány bizony szívesen segített a legénynek, hogy ezzel hálálja meg a legény jóságát, aki korábban egy patakban hét szép aranykacsát talált, a parton meg egy inget látott a szélben lobogni. Ahogy tette volna el az inget a tarisznyájába, az egyik aranykacsa tündérszép lánnyá változott, s az ingét szépen visszakérte, de a jó tettért cserébe még jó tettet is ígért. Amit ígért, meg is tartotta: irinyó-pirinyó kis dongó képében tért be a próbatételek elé állított királyfihoz az ablakon, hogy vele mindegyre csak egy követ fújjon. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) 381

Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Epilógus

382

Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Epilógus.

383

Vö.: Pilinszky János: Apokrif

384

Vö.: Francesco D’Assisi: Naphimnusz

385

Vö.: Laca–Koko–Jony–Wahorn: Edd meg a fényt (szöveg: fe Lugossy László)

386

Vö.: Laca–Koko–Jony–Wahorn: Tibeti reggel (szöveg: fe Lugossy László)

387

Vö.: Burned Out - a Bedhead Beheaded címû albumának hatodik száma

388

Vö.: This Is a Sight We Had One Day From the High Mountain – a Maserati Inventions For The New Season címû albumának ötödik száma 389

Vö.: Lao-ce: 6. A völgy szelleme, amely maga az üresség, sohasem hal meg. Ezt nevezzük csodálatos asszonynak – avat be Lao-ce, hogy aztán a beavatást azzal folytassa, hogy a csodálatos asszony kapuját is bemutassa, s azt éppen az ég és a föld gyökerének tartsa, s abban a végtelen munkálkodás jeleit is méltassa. 390

379

mo r é n a

Vö.: A. E. Bizottság: Kamikázé (szöveg: ef Zámbó István – fe Lugossy László)

391

Vö.: Molnár Anna (székely népballada)

392

Vö.: Pilinszky János: Apokrif

393

Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Epilógus

394

Vö.: Lao-ce: 6.

395

Vö.: VHK: Aláírhatatlan történelem (szöveg: Grandpierre Attila)

396

Vö.: A halott vôlegény (magyar népmese)

397

Vö.: Nem úgy van most (magyar népdal)

398

Vö.: Ahol én elmegyek… (magyar népdal)

400

Vö.: A Prédikátor könyve: 3, 3 –7

401

Vö.: Ahol én elmegyek… (magyar népdal)

402

Vö.: Slow Collision – a The Deer Tracks Aurora címû albumának harmadik száma

403

Vö.: Bartók Béla: Cantata Profana. Volt egy öreg apó, s annak kilenc szép szál fia, akiket nem mesterségre nevelt, hanem a hegyeken és a völgyeken egyre csak a szarvasok nyomában járatott. Ahogy vadra vadászott a kilenc fiú, egyszer egy szép hídra találtak, azon pedig csodaszarvas nyomára akadtak. Ahogy azt követni kezdték, annyit barangoltak, hogy valahogyan utat tévesztettek, de aztán annyira el is tévedtek, hogy az erdô sûrûjében még karcsú szarvasokká is lettek. Ment volna értük az apjuk, s ahogy a fiait követte, a hídon a csodaszarvas nyomát ô is meglelte, s ahogy a nyomot követte, el is jutott egy hûs forráshoz, ahol szarvasokat látott. Az egyiket a puskájával rögtön célba is vette, de a legnagyobb szarvas hamar le is intette. Mert az a legnagyobb szarvas bizony az ô legidôsebbik fia volt, hát a többiek helyett is csak ô szólt. Azt mondta az apjának, hogy rájuk bizony sose célozzon, mert különben a szarvuk hegyére tûzik, és rétrôl rétre, kôrôl kôre, hegyrôl hegyre hajigálják, s addig dobálják, amíg végül egy éles kôsziklához nem vágják, hogy azzal is csak ízzé-porrá zúzzák. Ahogy az apjuk rájött, kikkel is volna dolga, hívta volna haza a fiait: mondta nekik, hogy az anyjuk már várva 404

380

mo r é n a

várja ôket hazulra, ahol a fáklyák is égnek, az asztal is készen van, s ahogy a serleg teli van borral, úgy van az anyjuk teli gonddal. De ezt a sok jó szót hiába sorolta, mert a szarvassá változott legidôsebb fia ezt mind elhárította: hazaküldte az apjukat, de annyit váltig állított, hogy ôk vele már nem tartanak, mert az ô szarvuk ajtón már be nem térhet, mert csak a völgyekben foroghat. Az ô karcsú testük gúnyában már nem járhat, mert csak a lombok közt suhanhat. Az ô karcsú lábuk tûzhely hamujába már nem léphet, csak a puha avarban futhat. Az ô szájuk pohárból többé pedig már nem ihat, csak a hûvös forrásból kortyolgathat. Vö.: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek (magyar népdal)

405

Vö.: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek (magyar népdal)

406

Vö.: Magamnak marasztom (magyar népdal)

407

Vö.: Pilinszky János: Apokrif

408

381

Lépten-nyomon ...A tarisznyánkból elôhúztuk a tetejetlen fa ágainak egy-egy gallyacskáját, s azzal kavartunk bele a hosszú út csillagporral tarkított porába, hogy mi bizony ágról szakadván se lehessünk soha porba taposva...

Csak éppen átadjátok a forrót annak, aki hûs. Csak éppen megkapjátok a hûstôl azt, ami dús

Az Árkok Földjén tanyáztunk, hát a mélységbe bele-beleszédülve várakoztunk. Ahogy eltelt hét nap és hét éjszaka, éreztük, hogy bejárta már a föld összes kőomlását a jó szél fúvása, s ezzel javában ki is telhetett már a mindenen átütő tündér követjárása. Akkor a tarisznyámba nyúltam, s elővettem Kőlánya Tündér szempilláját s Kőfia Óriás darutollát. A pillát a szememhez dörzsöltem, a darutollat a hajamba tűztem, s vártam, hogy ami a Napnyugta Hídjánál elvált tőlünk, az most újra velünk legyen – hétszeresen megsokasodva, de még annál is számtalanszor számosabban a világba szakadva. A kövek összeomlásának vágyára egy percig sem hallgatva, de a gördülő kövek örömét egymás közt is csak megsokszorozva. Ahogy a pillával megdörzsölt szememet kinyitottam, s ahogy a darutollal felborzolt hajamat elsimítottam, már előttünk is állt Kőlánya Tündér és Kőfia Óriás. Ha már ennyit sokasodtunk, sokasodtunk még hétszer ennyit. S ha már hétszerte számosabban lettünk, lettünk még számtalanszor is számosabban, hogy ha hasznunk lehet, bizony a hasznunkat is vehessétek – mondták a viszontlátás örömét szépen kibeszélve. Ha van elég dolgos kéz a kövek összerakásához, lehet éppen elég szorgos

383

(1)

lélek a kövek fellelkesítéséhez, ha már akadhat elég erônk az összeomlás végére járni – mondtuk a viszontlátás célját ezzel is csak kitűzve. Akad elég erônk? – kérdeztem az arany kakastaréjt. Amit lehetett, már mindent megtettetek. Az árkok mélyének morajlásából és a tündérek rejtekének csengésébôl a Föld Zenéjét kicsalogattátok, a morajlást, a csengést aranydióban, gyémántdióban is magatokkal hoztátok. Magatokat a Világ Ürességébe tártátok, s magatokat a Világ Ürességét kitöltendô az egekben messzire hangzó harangszóba szakasztottátok, de a húzatlanul konduló harangszóba költözve még az Ég Zenéjét is elragadtátok, amikor éppen az is csak elragadott benneteket. A kövek bizalmának elnyeréséért is mindent megtettetek: magatokat minden ôket összeomlásba kergetô történetben elveszejtettétek, de aztán a meghasadt tükörképekben magatokat a rosszat jóra fordítva éppen újjá is teremtettétek. A Mindentudó Tükörrel az összeomlás tébolyát pár kép erejéig már megállítottátok: de amit megállásra bírtatok, annak most már a hûlt helyét is eltüntethetitek. Csak éppen átadjátok majd a forrót annak, ami hûs. Csak éppen megkapjátok a hûstôl azt, ami dús. A Veres-hegy magasában Tetejetlen Zengést ébresztettetek, a kövek omlásának múlt ködébôl kiütközô omlásai között szarvassá vált fiút kísértetek. Veletek van hát a Föld Zenéje. Veletek van hát az Ég Zenéje. Veletek van az a zengés, amely a tetejetlen fa aranyló ágaiból fakad. Veletek van az a zengés, amely egyszer még a kövön maradó kôben is otthonra akad. Veletek van a Rejtett Ragyogás derengése, s veletek van a Tetejetlen Zengés ébredése. Van seregetek, melyet most egybehívhattok. Velük az omló köveket is kövön marasztalhatjátok. Velük a kövön maradó köveket lélekkel is telefújhatjátok. Velük az állva maradó falakban éppen még zendülést is szíthattok. Ezt most mind meg kell tennetek, mert ezt most mind meg is tehetitek. (2)

Megvan az ideje a rombolásnak és megvan az ideje az építésnek. Most jön el az ideje az építésnek. Megvan az ideje a kövek szétszórásának és megvan az ideje a kövek összerakásának. Most jön el az ideje a kövek összerakásának. Hiszen tudjátok, mert a hetedik ég magasában éppen ti is elmondtátok: megvan az ideje a megkeresésnek és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megôrzésnek és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek és megvan az ideje a megvarrásnak.409 Ha minden követ összeraktatok s minden kôben zendülést szítottatok, akkor jön el az ideje a megôrzésnek. Akkor jön el az ideje a megvarrásnak.

384

l é p t e n - n y omo n

Most pedig hallgatnom kell, hogy egyszer még eljöjjön az ideje a beszédnek is. Most pedig kô kövön maradjon, kô kövön zendüljön, hogy egyszer még eljöjjön az ideje a háborúnak. Hogy aztán eljöhessen az ideje a békének. Adjátok ki a jelszót – mondta az arany kakastaréj. Kô kövön maradjon – mondtam Göncösnek. Kô kövön zendüljön – mondta Göncös válaszul. Hívd hát össze a sereget. Hogy üsse kô, de csípje csóka – mondtam erre Kőlánya Tündérnek, hogy a sárkánylovam haja éppen ugyan vihar legyen. Hívd hát össze a sereget. Hogy üsse kô, de bánja kánya – mondtam erre Kőfia Óriásnak, hogy sárkánylovam hasa éppen ugyan hajnalpirkadás legyen.410

(3)

Kőlánya Tündér körül valamikor még csak három kőtündér játszott. Akkor éppen Kőcsobogó, Kőlapuló és Kőlebegő lett a nevük. Kőfia Óriás körül valamikor még csak három kőóriás játszott. Akkor éppen Kőélező, Kőgörgető és Kőtüntető lett a nevük. Ahogy aztán vérré vált bennük a vérük, ami kétszer három volt, hétszer anynyi lett, de erre fel sokasodtak még hétszer annyit is. Ahogy aztán hétszerte számosabbak lettek, lettek még számtalanszor is számosabban, hogy a tízezernyi átalakulás rajtuk is bőven kiteljen. Három a fény. Belôletek hullik ránk a köves esô – mondta Kőlánya Tündér, mert ő is csak Hadak Ura volt már. Három a fény. Tôletek indul útjára a két fenevad – mondta Kőfia Óriás, mert ő is csak Hadak Ura volt már. Három a fény. Nektek gomolyog bennünk a fekete felhô – mondtam nekik válaszul, mert én is csak a Kövek Pásztora voltam már. Seregnyien seregeltek hát előttünk a Kőcsobogó, Kőlapuló és Kőlebegő tündérek. Seregnyien seregeltek hát előttünk a Kőélező, Kőgörgető és Kőtüntető óriások. Amerre csak fordultunk, mindenütt aranyba borult a látóhatár. A tündérek aranyhaján felszikrázó napsugarak a föld színét aranyozták be, az óriások aranyhajával incselkedő napsugarak a felhőket ragyogták be. De ott volt az arany világosságában a réz világossága. De ott volt az arany világosságában az ezüst világossága. De ott volt az arany világosságában a gyémánt világossága. Mert selyemrét volt már akkor a Hadak Útja. Mert tündérharmat játszott akkor már a selyemrét minden füvén. Mert a jó Nap adott jó napot akkor már a seregek ünnepén. Büszkén nézett utódaira Kőlánya és Kőfia, s aztán nekünk is számot adtak arról, milyen sereget hoztak, ha már egyszer elhívattak.

(4)

385

Ismerik, milyen álmokba ringatja a forgás szédülete a már felébresztett köveket – mutatta be az övéit Kőlánya. Ismerik, milyen szomorúság emléke járja át a kôbálványok lerontotta kövekben fészkelô összeomlást – mutatta be az övéit Kőfia. Ismerik a kôbálványok házainak kôvé kuruzsolt szolgáit, de azt is, hogyan kell ôket arrébb tágítani. Ismerik a kôbálványok moccanatlan szájából feltörô föld alatti zúgást, de azt is, hogyan kell tôle megszabadulni. Ismerik, hol ébrednek a kövek az omlás omladékai között, s tudják, hol lehet falat emelni a halál ellen bujdosva. Ismerik a hírét azoknak, akiket most éppen meg is láthatnak. Tudják, hogy kik fújnak lelket a falakba, melyeket ôk egyszer még felrakhatnak – mondta Kőlánya Tündér, hogy a kőtündérek seregszemléje az égnek szánt áldozat elfogadása is legyen. Nyugalomban ôk is összeolvadtak a sötétséggel, de tetteikben ôk is maguk lesznek a fény, mellyel a hajukban máris a napsugár játszik – mondta Kőfia Óriás, hogy a kőóriások seregszemléje a magas égnek szánt áldozat elfogadása is legyen. Volt hát seregünk. Áldott volt az ünnepünk. Minden harcosban hétszer tört meg a hétszer kisütött cipó. Minden harcosunkban föld porába omlott a cipó minden morzsája. Minden harcosunkban a négy anyaszél vetett szelet – cipó porát, föld porát, jó szél fúvását szélbe szórt szavakkal cifrázva, de minden szépen cifrázott szóban fehér szó fiát, fekete vár őrét találva. (5)

Boldogan néztem Göncösre, s odaadtam neki az aranypálcát, aztán elővettem a tarisznyámból egy rézalmát, egy ezüstalmát és egy aranyalmát, melyeket az alsó világban szedtem, vettem, teremtettem, amikor sárkányok ellen fenekedtem, de a sárkányok életét el nem vettem, s ha legyőztem is őket, mindegyiket épp csak nyakig a földbe temettem. Hogy szökkenjen szárba belőlük reggelre réz almafa, ezüst almafa, arany almafa, hogy a róluk hulló érett almákban teremjen nekem egy-egy suhintásra egy egész regimentnyi katona. Tartottam hát az almákat, melyeket az alsó világ sárkányaitól szedtem, vettem, teremtettem, s erre fel Göncös is megsuhintotta az aranypálcát, mellyel útravalóként még a hetedik ég magasában is csak a Földneheze Törpék láttak el. Lett aztán előttünk egy egész regimentnyi rézkatona, ezüstkatona és aranykatona, hogy alig fértek már bele a tündérekkel és óriásokkal eltelt határba. Elibénk is állott rögtön a három fény három kapitánya, hogy mindegyikük szépen jelentést tegyen. S mindegyik azt jelentette, hogy az őrhelyükön, ahonnan a pálca ideszólította őket, éppen a legnagyobb békesség és csendesség

386

Látni, hol ébrednek a kövek az omlás omladékai között. Látni, hol lehet falat emelni a halál ellen bujdosók között. Látni, milyen álmokban ringatózik a forgás szédülete az ébredô kövek között

rendje lett a rend – hogy amit szentül meghagytam, szent is maradjon, amíg egyre csak egybetárul a három fény három világa, amelyben réz a fény, ezüst a fény és arany a fény, amíg minden csak virul, terem s a kezdethez visszatér szüntelen. Amíg ôrt álltunk, a réz a rézzel eggyé vált, annyi szent – mondta a rézregiment kapitánya. Amíg ôrt álltunk, az ezüst az ezüsttel eggyé vált, annyi szent – mondta az ezüstregiment kapitánya. Amíg ôrt álltunk, az arany az arannyal eggyé vált, annyi szent – mondta az aranyregiment kapitánya. Ha már ilyen szépen fényekbe borultunk, akad tán annyi erônk, hogy az omló kövekben megfészkelt reménytelenséggel is megvívjunk – mondtam, mire rászántam magam, hogy cselekvés nélkül is csak cselekvésre ösztökéljek. Mert ha akarat nélkül alkotva alkot az akaratod, az nem azt jelenti, hogy nem jössz, ha hívnak, és nem mégy, ha küldenek. De nem is azt jelenti, hogy egy helyben állsz és nem haladsz az áramlással.411

387

(6)

Elmondom, hogy a kôtündérek és a kôóriások mit tegyenek – vontam hát magamra a Kőlánya Tündér és Kőfia Óriás figyelmét. Menjetek el szerte a világba, s a kövek omladékai közé hozzatok olyan köveket, amelyekben magatokra ismertek. Hozzatok olyan köveket, melyeket azok ébresztettek, akik csillagporos köpenyben is csak ágról szakadtak. Hozzatok olyan köveket, melyeket álmukban is csak a tetejetlen fa levelei dédelgettek. Azokban a kövekben a sûrû sötétség már véget ért, s az álomtalan alvás is már csak egy rossz emlék. Úgy aludtak, mint a fekete föld, de úgy álmodnak már, mint a kelô Nap sugara. Ha ilyen kövekre leltek, azok a kövek már bizonyosan álmok közt ringó kövek lesznek. Amelyikben az utazó lélek utazásának szédületét látjátok, annak megszelídítését Kôlánya Tündér seregének engedjétek. Amelyikben a csillagokkal szemezô álmok tüzét látjátok, annak megszelídítését Kôfia Óriás seregének engedjétek. Attól pedig ne féljetek, hogy az Ég alatt gördülô köveknek ne lenne hozzátok bizodalma, mert a köveken szerte a világban már éppen kitelt egy követjárás sora. A hétszer kisütött cipót hétszer megtörtük, minden megtört karéját morzsákra morzsoltuk, cipó morzsáját föld porába hintettük, cipó porát, föld porát két marokra fogtuk, két marok terhét négy anyaszélbe szórtuk, jó szél fúvását pedig jó szélbe szórt szavakkal cifráztuk. Ha tehát egy álmot álmodó kôben ott bujkál az utazó lélek utazásának szédülete, akkor már szavak nélkül is szót értett a Felhôkkel Táncoló Szél fúvásával. Ha tehát egy álmot álmodó kôben ott bujkál a csillagokkal szemezô álmok tüze, akkor már szavak nélkül is szót értett a Felhôkkel Táncoló Ég boltozatával. Ha ezekkel a kövekkel házaltok ott, ahol egy fal ugyan bizony még sehogyan meg nem állhat, akkor az alapokra a tündérek és óriások testének valaha kôvé dermedt termése kerüljön. Rakjatok termô terheket békésen az alapokra. Helyezzetek követ csendesen a kôre. Húzzátok fel a falakat. S ami a kezetek munkájától aranyló fénybe borul, a falakban felsorakozva is csak álomba ringatózik majd. S amíg békében és csendben született álmát álmodja a kô, addig nem lesz ám úrrá rajta az összeomlás vágya. Azon meg már nekünk kell majd úrrá lenni, hogy az omlást omlasztó kôbálványok ne találjanak fogást az éber álmot álmodó kövek nyugalmán, de a kövek mûveit mûvelô kômûveseken sem. Van seregünk, s nem marad tétlen a seregünk. Amíg a kövek fel nem zendülnek, lesz bennünk is elég zengés ahhoz, hogy az egekig érjen, de egy fekete vár ormán is csak a tündérek szépen szóló bandájával zenéljen – mondtam.

388

l é p t e n - n y omo n

De amíg ez mind meg nem esik, mi ugyan türelemmel várunk – adtam Kőfia Óriás és Kőlánya Tündér tudtára, hogy tőlünk ugyan mire számítsanak. Kivárjuk, amíg az álmokkal álmodó kövek a magasba nem tornyosulnak, s kivárjuk, amíg a kövek összeomlását ösztökélô kôbálványok a Föld mélyének hét csínjába nem vesznek. Ahogy ez mind meglesz, közben az aranyhajú tündérek és óriások sürgésétôl az Árkok Földjének minden zuga aranyos szegelet lesz, s amint a nappal aranyló, éjjel ezüstösen szikrázó fényekbe borult falak mindenütt állnak, újra követjárást követelünk a jó szél fúvásának. Ahogy a két markunk terhét elôször a négy anyaszélbe szórtuk, úgy szórjuk szét újra mindazt, amit a jó szél fúvása a felhôk táncából, a cipó hosszú út porában szitált morzsájából visszahozott hozzánk. S amit újfent a jó szél fúvásába szórunk, abba már rögtön lelket is fújunk. S azt a lelket, mely ott jár át minden falat, ahol a kô kövön marad, elôbb a Föld Zenéjével, aztán az Ég Zenéjével lelkesítjük. S a fellelkesülô kövek lelkes álmaiban akkor aztán a zendülés is megébred – mondtam a tündéreknek és az óriásoknak, hogy az első elindulásuk menekülés legyen. Hogy a második elindulásuk szabadulás legyen. Hogy a harmadik vonzás legyen. Hogy a negyedik vonzódás legyen. Hogy az ötödik készülődés legyen. Hogy a hatodik beavatás legyen. Hogy a hetedik megmaradás legyen.

(7)

Szépen is szólt, hét világra is szólt, ahogyan ezt mind elmondtad. De még meg kell kérdezni az Ég Köveit arról, hogy ehhez ôk mit szólnának – figyelmeztetett az arany kakastaréj arra, hogy még mindig akadhat próba, melyet ki kellene állnom, ha már annyira elérkezettnek látom az időt arra, hogy aki a seregek indulására jelet adhat, az immár jelet is adjon. Bennük és nekik él a három fény világa, hogy látva lássák, de még vigyázva is vigyázzák, ahogy a réz a rézzel, az ezüst az ezüsttel, az arany az arannyal eggyé válik, s a három égi fény határai közt a legnagyobb csend és békesség honol. Látva látnak ôk annyit, hogy éppen azt is megmondhassák, itt van-e az ideje a kövek összerakásának. Bízhatsz a szavukban, ôk is csak azt mondják majd, amit nekik a Szél anyja, a Hold anyja és a Nap anyja is mondani találnának. Mondani találnának a jó Föld csillagokat simogató jó szélfúvásával. Mondani találnának a szép Hold szép fényének ezüst szikraesôjével. Mondani találnának az áldott Nap aranysugarának fényzuhatagával – készített fel az Ég Köveinek kivallatására az arany kakastaréj. Van a tarisznyádban egy darab a Mindentudó Ércbôl? – vágott bele abba, ami élekkel éleződve éppen ugyan bármikor belém vághatna. Vanni éppen van, hogyan is ne lenne – válaszoltam neki. Van a tarisznyádban egy darab a Világonátlátó Kristályból?

(8)

389

Kivárjuk, amíg az álmokkal álmodó kövek a magasba nem tornyosulnak. Kivárjuk, amíg a kövek összeomlását ösztökélô kôbálványok a föld mélyének hét csínjába nem vesznek

Vanni éppen van, hogyan is ne lenne – válaszoltam neki. Vegyél elô egy darabot a Mindentudó Ércbôl. Az elmondja neked az Ég Köveinek akaratát. Ahogy aztán az Ég Köveinek akaratát teljesítitek, a Világonátlátó Kristály mindent kiolvas belôletek – közölte az arany kakastaréj. Belenyúltam hát a tarisznyámba, s kivettem egy darab ércet. Tudnád-e, hogyan tudnám, ha éppen tudni akarnám, hogy itt volna-e már az ideje a kövek összerakásának? – kérdeztem az érctől, ahogy a tenyeremben melengettem. Tudni éppen tudnám, de még akár el is mondanám. Ha szétomló köveket akarsz összerakni, a Nap ménesébôl egy naposholdas paripát kell magadhoz hívni. Ha az égbôl már szépen hozzád rúgtatott, s közben széles jókedvében eléd már néhány csillagot is lerúgott, a földbe egymástól egy ölnyire kilenc délceg kopját kell szúrni. A kilenc kopja közt oda is, vissza is a lovat háromszor kell elvezetni, de közben egyre csak a lába járását kell ám figyelni. Ha a kopjákat derekasan kerülgeti, akkor se a lábát a kopjával meg nem sérti, se a kopják rendjét meg nem rendíti. De ha valami nem tetszik neki, magát bizony

390

l é p t e n - n y omo n

keserûségében felsebzi, s a kopjáid sorba sorozott sorát dühében bizony szilajul átrendezi. Hogyan kereshetném a kedvét, hogy magát meg ne sebezze, s hogy a kopják rendjét meg ne terelgesse? Az ô kedvén te aztán fogást nem találhatsz. De ha jóra és jó idôben vállalkozol, akkor akarva-akaratlanul is a naposholdas paripa kedvére teszel – mondta a Mindentudó Érc. Ahogy a dolgom megtudtam, a dolgomat el is végeztem. De ahogy a szépen felcafrangozott és szépen megzabolázott ménló előttem topogott, bizony a szívem is a torkomban dobogott. Göncös rakta ki a kopják sorát, én tartottam az aranyszőrű paripa aranyzabláját. Aztán indultam a kilenc felé. Mentem háromszor innen is túlra, hogy túlonnan is túl jussak. Jöttem háromszor a túlról is innenre, hogy túlonnan is túl jussak. Ha a lovat én vezettem, a ló lábát bizony nem én figyeltem. Nézte helyettem Göncös, hogy nézzem én helyette azt, ami a kilencben volt a három, s ami a háromban volt az egy. Hogy a réz a rézzel, az ezüst az ezüsttel, az arany az arannyal a naposholdas paripa aranyzablájával a kezemben is éppen eggyé váljon, s hogy a kilenc kopja földi határa a három égi fény határával is szépen egybetáruljon. Amíg a határokon jártam, addig ugyan se láttam, se hallottam, de ahogy az utamat bevégeztem, a kíváncsiság azért rögtön felébredt bennem. A ló lábára nézni ugyan bizony nem mertem, s a kilenc kopja rendjére is csak odasandítani volt érkezésem. Te mit tudsz? – néztem rá kérdően Göncösre. Én össze tudom rakni az összeomló köveket – mondta szélesen mosolyogva, hogy ezzel is csak azt tudassa, szépen telt ám ki a paripa járása. Te mit tudsz? – kérdezett vissza derűsen. Én lelket tudok fújni beléjük 412 – feleltem neki erre felszabadultan, mert akkor már tudván tudtam, hogy semmi baj nem történhetett: se a paripa lábában, se a kopják rendjében semmilyen kár nem esett. A paripát azzal meg is simogattam, de meg is paskoltam, hogy az örömemet rögtön rá is átragasszam. Meg is örült annak, ahogy én is megörültem, s lett is olyan széles jó kedve, hogy egyet ugrott, kettőt szökött, s aztán egyszeriben fent is volt a fellegek között. Onnét ugrott a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba, s ahogy a csillagok közt jót rúgtatott, a Hadak Útján a Nap ménesébe is szépen elporzott.

391

(9)

Van ám okotok az örömre. Akkor most vegyél elô a tarisznyádból egy Világonátlátó Kristályt – mondta a Mindentudó Érc a tenyeremben melegedve. Jóra és jó idôben vállalkoztok: ha magatokat éppen elszántátok, a kövek összerakásának most akár neki is láthattok – mondta erre a másik tenyeremből kisvártatva a Világonátlátó Kristály. Gördüljön hát végig a föld színén az, aminek még érdesek az élei. Égesse hát szilárd formába a tûz azt, ami még alaktalan sár – folytatta, amit a jóslatok tüzében égve maga is elkezdett. Tudjuk, hogy eljött az idô. De még meg kell tudni, hogy ti vagytok-e azok, akik kiadhatjátok a jelet a seregeknek, hogy az Ég alatt a telô holddal felkerekedve mindenünnen kövön marasztalható köveket szerezzenek. Ezt csak az Ég-Föld Szelleme döntheti el. Döntött ô már felôletek, s talán ezután is fog még dönteni, de bizony most sem lehet ôt megkerülni – olvasta ki belőlünk a sorsunk a Világonátlátó Kristály. (10)

Erre felhővé gomolyodtam, Göncös pedig szélvésszé kerekedett s a magas Égre kergetett, hogy ahol mi kérve kérünk, a válaszra bizony felhőajkak rebbenjenek. Fel is ültünk egy felhő tetejére, s ahogy fellegajtót nyitogattunk, hogy a búnak ezzel is csak utat adjunk, máris fényes csillaggá lett az udvarunk, ahol a csillagporba seregeket írva is csak a szellemnek udvaroltunk. Arról az udvarról nyitogattam aztán a felleget, tudva, hogy amikor a fellegajtó kinyílik, azon a kérdésekkel én is bemerészkedhetek. Nyílt is az ajtó, s röppenhetett volna mindjárt a kérdés, de a fényes csillag udvarán egyszerre csak helyénvaló lett még az emlékezés. Igazságot köztünk eddig egyre csak te tettél, Ég-Föld Szelleme. Neked köszönhettük, hogy eldôlt, hogy Ég martalékából Föld jussa lettünk, s a Földön az Árkok Földje lett a helyünk, ahol aztán a világ erdejében és a bánat mezején is útra kelhettünk – mondta Göncös, hogy a szellemjárta emlékei között először ő keresgéljen. Neked köszönhettük, hogy az Árkok Földjének hasadékaiból közénk szökhetett egy álom, melyet egyet se szólva, de azt is lassan mondva ôrzünk, de amíg rajtunk ugyan meg nem történik, meg a világért sem fejtünk – mondtam én, hogy a bennünk készülődő kérés se legyen a kelleténél kevésbé gubancos. Te vezettél rá minket arra, hogy ha az Árkok Földjén idôzünk, elôbb lehet szegfûbôl a hajunk, mint csillagból a szemünk, de ahogy aztán valahogyan a kô kövön marad, a mi szemünk is rögtön csillagot mutathat. Te ugrattad a tarisznyánkba azt a paripát, amelyik addig dobog, addig dobrokol, amíg minden udvarba be nem nyerít. Amikor arany nyílvesszô képét öltve suhantunk, a

392

l é p t e n - n y omo n

suhanásunkkal a rejtett ragyogás nyomtalan nyomában jártunk. Te mutattál utat az arany nyílvesszôk röptének, hogy földet ugyan bizony ott érjünk, ahol egy irtózatosan kicsi kertben éppen egy irtózatosan nagy kert bujkál. Megjártuk a kertet, feltárult, de aztán ki is telt nekünk az ûr, hogy amint kitelik, egyre csak úgy teljen, hogy moccanatlanul moccanva is csak rejtett ragyogásokat teremjen. De ha már ilyen szépen fényekbe borultunk, bizony abban is reménykedni kezdünk, hogy akad tán már annyi erônk, hogy az omló kövekben megfészkelt reménytelenséggel is megvívjunk. Küldenénk a seregeinket a követ kövön marasztalni. Küldenénk a seregeinket a derekasan álló falakat megvédeni. Küldenénk a seregeinket a kôbálványok ostromával szembeszállni. Küldenénk a kövön marasztalt kövekbe az utazó lélek szédületét. Küldenénk a kövön marasztalt kövekbe a csillagokkal szemezô álmok tüzét. Küldenénk a kövön marasztalt kövekbe a tündérek muzsikájának zengését – soroltam, ami a seregeinkkel együtt bennem is csak a sorára várva sorakozott. Tegyél igazságot köztünk, Ég-Föld Szelleme, s mondd meg, kiadhatom-e a jelet erre az ütközetre – adtam elő a kérést, amiért a magas Égbe szakadtunk. Kiadni éppen kiadhatod, de amíg nekem azt meg nem mondod, hogy mi végre emelkedhetnének most a magas falak a magas Égbe, addig a saját szerencsédet bizony ki nem kovácsolhatod – rebbentek meg velünk szemben a felhők ajkai. Akarsz szerencsével járni? – kérdezte tőlünk egy közelünkbe óvakodó bárányfelhő, hogy ő is csak úgy szóljon, ahogy csak az Ég-Föld Szelleme szólhat. Akarok – feleltem, hogy magamat ezzel a próbatételre szépen ki is jelöljem. Akkor mondd el, mit tudsz magas Déva váráról és a tizenkét kômûvesrôl – hangzott a felhőkből ránk záporozva a legelső kérdés. Hét nap és hét éjjel zuhantam a föld köveihez, s amíg csak zuhantam, egyre csak a föld összeomló kövei közt szájról szájra szálló meséket hallgattam. Amit lehetett, azt azokból már szépen kiolvastam – mondtam, majd azt azért a kezdet kezdetét rögtön kijelölve szépen el is mondtam, hogy tudom ám: éppen fél véka ezüst s fél véka arany volt az ára, hogy a falak a magasba érjenek. Mi volt az az ezüst? Mi volt az az arany? – kérdezte tőlem a szellem. Az sem volt más, csak a Föld ajándéka. Az sem volt más, csak az emberek fizetsége. Ha szóba hozták, az bizony csak arra volt jó, hogy az Ég magasát mit sem értô emberek szépen belenyugodhassanak, hogy a kômûvesek a szemük láttára éppen valamin nagyon munkálkodnak. Akárhány történet akárhány végét láttam és hallottam, a magas Déva vár tetejét megjáró kômûvesek kezén a föld ezüstjét, a föld aranyát forogni bizony egyszer sem láttam. Ezért mondom

393

azt, hogy nem fizetség volt az, hanem csak magyarázat. Magyarázat arra, amit a vár aljánál ténfergô emberek a maguk eszével meg nem érthettek. Magyarázat arra, amirôl a köveket mûvelô kômûvesek soha nem beszélhettek. Ha nem a fél véka ezüstért, fél véka aranyért dolgoztak a kômûvesek, ugyan bizony mi hajtotta ôket? – kérdezte a szellem. Hajtotta ôket a vágy, hogy a fekete várral az Ég magasába törjenek, Ég magasába érve pedig a tündérek muzsikaszavában fürödjenek. Hajtotta ôket a vágy, hogy amint az angyali zengésekkel szépen eltelnek, zsindelybôl magukra szárnyakat rakjanak, s azokon a szárnyakon a magas égbôl mind lerepüljenek. De ahogy lerepülnek, szépen mind hazamenjenek, s a magas égben szóló tündéri muzsikából el egy darabot se felejtsenek. És milyen vágy hajtotta Kômûves Kelemennét? Ô milyen áldozatot hozott azért, hogy a falak odáig érjenek, ahol a tündéri muzsikák zengenek? Az összeomló kövekben a szilaj sziklák emléke lakik. A legszilajabb sziklák sora pedig az, hogy néha varázslatot lássanak, s néha maguk is varázslattal szolgáljanak. Néha víz fakad belôlük. Néha vér hullik rájuk. Néha darabokra esnek. Néha kövek szálaivá szálasodnak. Kômûves Kelemennének is csak ugyanaz a sors jutott hát, mint a tizenkét kômûvesnek vagy az ô egyetlen kicsi fiának. Kitelt rajtuk a forgás a kövek útján, s ha már így estek, belôlük is új élet esett erre a világba. Kerülte vagy kereste a sorsát Kômûves Kelemenné? Se nem kerülte, se nem kereste. Ha keresett valamit, az legfeljebb a válasz lehetett. A válasz arra, hogy Ég törvénye vagy Föld törvénye készül-e kitelni rajta. Honnan tudta meg, hogy az Ég szólítja, nem pedig emberi ármány csalja? Látott egy álmot, amelyikben az ô kerek udvarkáján egy kerek kutacska állt. De az a kutacska piros vérrel buzgott, de az az udvarka vérfolyócskával folyott. Ettôl az álomtól ô ugyan meg nem riadt, hanem inkább a kocsijába fogatott, hogy elinduljon arra, ahol sziklák ormán kövek omladoztak, hogy amint omladoznak, egyre csak a vér ízére szomjazzanak. Miért nem riadt meg a vér látomásától Kômûves Kelemenné? Tudta a vér szavát. Tudta a vér hatalmát. Tudta a vér szeretetét. Tudta a vér igazát. Tudta a vér három kövét. Tudta a piros vért, amelyik az udvarok árkain át más árkokba is csak azért folyik, hogy egyszer még egy malmot ott is meghajtson. Tudta, hogy az a malom háromkövû legyen. Tudta, hogy a legelsô köve szeretetet járjon. Tudta, hogy a második köve aprópénzt hullasson. Tudta, hogy a harmadik köve igazgyöngyöt járjon. Milyen rejtve rejtett jelet kapott még Kômûves Kelemenné, hogy biztos legyen a küldetésében?

394

l é p t e n - n y omo n

Ha a vérrel buzgó, vérrel folyó álom nem lett volna számára elég riasztó, jött még elé három más riadalom is. Mind a három riadalmat Kômûves Kelemen küldte – aki volt már olyan erôs, ha a vér szavát szólította, hogy az ô ôszülô istene az ô hívó szavát bizony rögtön meghallotta. Volt hát ereje ahhoz, hogy az asszony elé a Hadak Útjáról rögtön három riadalmat küldessen. De volt ereje ahhoz is, hogy a három jel három intésével törvényt bizony csakis úgy tegyen, hogy abban az akarata mindenkinek szabad legyen. Jött az asszony elé két fenevad. Ez ugyan ôt meg nem állította. Jött elé fekete felhô. Ez ugyan ôt meg nem állította. Jött elé köves esô. Ez ugyan ôt meg nem állította. De ahogy ezt a három isteni jelet maga elôtt látta, a kocsisának már szabad akarattal, de biztos tudással csakis azt mondhatta, hogy a kocsi az övé. A hat ló a gazdáé. Az ostor a kocsisé. De az út az Istené. Azé az Istené, aki a Föld köveit éppen az Ég Köveihez szólítja, de közben tizenkét kômûvesnek is egyre csak az adott szavát adja. Mit választott azzal Kômûves Kelemenné, amikor azt mondta, hogy a kocsi az asszonyé, a hat ló a gazdáé, az ostor a kocsisé, de az út Istené? Azt választotta, hogy ô legyen az Ég Köveinek követe, mert ezzel is csak azt ismerte el, hogy Istennek tetszô utat jár, ahogy a fekete vár összes omolva omló köve felé egyre csak közeledik. S ahogy ezt kimondta, az Ég és a Föld már egyszerre tudta, hogy kitelhet a változások sora, s megeshet az élet hetvenhét forgása. Kiforoghat a változás az asszonyon, aki a földön kövön maradó köveknek a vérét adja. Kiforoghat a változás mind a tizenkét kômûvesen, akik az erejüket és a tudásukat az égbe emelkedô köveknek adják. S kiforoghat a változás Kômûves Kelemen és Kômûves Kelemenné kicsi fián, aki a föld árkaiba hasadva a zuhanás szédületét a mélység köveinek adja. Kié volt az elsô felajánlás? Az Ég Kövei elôtt áldoztak elôször. A Föld Kövei elôtt áldoztak másodszor. A Mélység Kövei elôtt áldoztak harmadszor. Hogyan tisztelkedtek az Ég Kövei elôtt? Az Ég Köveinek követét az Ég Köveit szólító ruhába öltöztették. Kômûves Kelemenné azt kérte, adjanak rá aranypapucsot. Adtak is rá aranypapucsot szívesen. Kômûves Kelemenné azt kérte, adjanak rá selyemszôrû szoknyát. Adtak is rá selyemszôrû szoknyát szívesen. Kômûves Kelemenné azt kérte, tegyenek elé rengô bölcsôcskét. Tettek is elé rengô bölcsôcskét szívesen. Aztán szép gyengén megfogták, szép gyengén megölték, szép piros vérét pedig mész közé keverték. Hogyan lehet szép gyengén ölni? Sehogyan. De nem is öltek – hanem egy életet szépen elvettek, s annak helyébe szépen egy másikat tettek. Ha ott ugyan új élet nem született volna, a kövek

395

közül az asszony késôbb a fiával szavak nélkül szólva ugyan egyetlen szót sem válthatott volna. Milyen életet kapott Kômûves Kelemenné? Föld Kövei között elnyugvó, Föld Kövei közül elôszóló életet. Aranyszínû életet – amely úgy aranylik, ahogy az Ég Kövei között követséget járó aranypapucsa is csak aranylott. Selyemszínû életet – amely úgy ezüstlik, ahogy a gyémánttal ékes selyemrét a szoknyájáról is csak kivirított. Kövekbe omló életet – amely az égbe magasodó kövek szorításában is csak megmaradhatott. Hogyan tisztelkedtek a Föld kövei elôtt? Ahogy a szép piros vér szavára hallgatva a kô egyre csak a kövön maradt, magas Déva várának fala is az égbe szakadt. Ahogy a falakat egyre csak az égnek szöktették, Kômûves Kelemennét is kövek alá temették. Elôször befedték szép faragott kôvel. Aztán befedték faragatlan kôvel. Ahogy az asszony testén a szép faragott köveken a faragatlan kövek szépen elterültek, a magas vár tetejére a zsindelyek is szépen odakerültek. Megálltak aztán a kômûvesek a vár tetején, s ahogy az irdatlan magasságban a saját köveik ormán talpon maradtak, addig bámultak, addig nézelôdtek, amíg maguk is a felhôk közé vesztek. Ahogy a felhôk közé vesztek, zengô hangok muzsikájába feledkeztek, a zengô hangok muzsikájából pedig velük is csak a tündérek incselkedtek. Hallották a tündéri muzsika bölcsôként ringató szavát. Látták a naposholdas paripák kavarta csillagporos utat. Érezték az Ég Köveinek mámoros szédületét. De hiába hallották, amit hallottak, hiába látták, amit láttak, hiába érezték, amit érezték, hûséget ôk mégis a Föld Köveinek esküdtek. A Föld Köveibôl kirakott zsindelyeket a vállukra rakták, a karjukra borították, s magukat a fekete vár ormairól szépen a föld felé vetették. A karjukon csapkodó kövek aztán a földrôl rájuk kacsintó kövekre köszöntek, s addig suhantak, amíg a repülô kövek szárnyán valahogyan a kômûvesek is épen és szépen hazajutottak, hogy miután az Ég Kövei közé követet küldtek, a Föld Kövei közt a kövön maradó köveknek továbbra is utat mutassanak. Hogyan tisztelkedtek a föld mélyének kövei elôtt? Ahogy az asszony a Föld Kövei között kezdett csak az Ég Köveinek szóló életet, s a kômûvesek a tündérek égi muzsikájában az ég köveivel is csak együtt szédültek, útnak indult magos Déva várához Kômûves Kelemen és Kômûves Kelemenné egy szem fia is. Útnak indult, mert az apja neki azt mondta, hogy az anyja ott van a kövek közé rakva, s ha szólni akar vele, akkor azt már csakis a kövek közé szólva szólhatja. Odament a fiú, hogy azt kérje: szóljon bár egyet hozzá a kövek közé berakott anyja. Szólt is az asszony, meg nem is, mert egyet se szólt, de azt is lassan mondta. Ha szólt, csakis azt szólta, hogy

396

l é p t e n - n y omo n

szólni ô ugyan már szólhatna, mert kövek fala szorítja, s azoknak a köveknek már erônek erejével erôs a tartása. De ahogy ezt éppen elmondta, szavaival a szívét meghasította. De ahogy a szíve meghasadt, a vár falai alatt rögtön egy mély hasadék akadt. A kicsi fiú szavak nélkül is értett az egyszer se mondott, de mégis lassan szóló szóból: s abba a hasadékba magát rögtön beleszédítette, hogy a föld mélyében valahogyan a magasba szökô kövek szavát is szerteszét vigye. Tudta-e az asszony, hogy a fiát a föld hasadékába vettetve vele is csak a táltosok útját járatja? Tudta bizony. Mielôtt vérét a kövek közé hullatva követségbe éppen az Ég Köveihez küldték volna, azt azért féltô gonddal megkérdezte, hogy lesz-e, aki a kicsi fiát megszoptassa, s lesz-e, aki a kicsi fiát megfürössze. De abban aztán szépen meg is nyugodhatott, amit azon nyomban tudván is csak megtudott. Mert akkor már tudván tudhatta: záporesôk hullnak majd, s ôk lesznek azok, akik a fiát megszoptatják. Mert akkor már tudván tudhatta: lenge szellôk fújnak majd, s ôk lesznek azok, akik a fiát elringatják. Mert akkor már tudván tudhatta: a föld hasadékaiban felnövô fiúk az árkok partján egyszer még virágok szárába szökkennek. De ahogy onnan letépetnek, gyermeket váró aszszonyok szájába kerülnek, s ahogy ôket véletlenül lenyelik, az asszonytestben hamar meg is fogantatnak, s velük a földön egyszer még a csodáknak is a csodájára járnak. Csodájára lehet-e még járni a fiúnak? Csodájára lehet-e még járni az anyjának? Csodájára lehet-e még járni az apjának? Él még Kômûves Kelemen: ha magába fordul, most is csak a tündéri muzsika égi köveket zengetô zengését hallgatja. Él még Kômûves Kelemenné: most is a Föld Kövei közül figyel, s bármikor kész az összeomlásnak gátat vetô áldozatra. Él még Kômûves Kelemen és Kômûves Kelemenné egy szem fia: a Föld kövei közé hasadva is egyre csak várja ôt a virágot termô árkok partja. A fiú tudja az alsó világba hasadt kövek szavát. Az anya tudja a föld színén tanyázó kövek szavát. Az apa tudja az Ég Kövei közt zengô zendülés szavát. Ha ezt ôk mind tudják, az Árkok Földjén miért nem tudnak többet róluk? Az Árkok Földjén miért tartják úgy, hogy csak a szomorúság vehet erôt rajtuk? Mert magos Déva vára bizony mágus Déva vára. Fekete a fala, fekete fal sötétségében bujkál minden kövének minden titka. De ezt a rejtôzködést még a Nap is tiszteletben tartja, s fénylô sugaraival bizony egyet sem simogat rajta. Mert csakis így maradhat a fekete vár az Ég Köveinek tetejetlen tengelye. Mert csakis így maradhat a fekete vár a világ soha el nem dûlô oszlopa. Sötétlô szomorúság álcáját magára húzva, de mélyen a kövek kövei között egyre csak

397

a csodák csodájára várva. Vért hullató, vért ontó történet riadalma mögé húzódva, de a két fenevad, a fekete felhô, a köves esô fenyegetése mögött egyre csak az égi kövek tündéri muzsikaszavát elhallgatva. Maga körül egyre csak a zsindelybôl szerzett szárnyakon elszállt tizenkét kômûvest találva. Tizenkét kômûvestôl is csak a hetvenhét forgás változását várva. (11)

Tudván tudod, amit tudván tudhatsz, ha már a világ soha el nem dûlô oszlopáról is csak az Ég tengelyében forogva szólhatsz – mondta az Ég-Föld Szelleme. Látom ám, hogy a körforgás közepébôl válaszoltál – folytatta. – Mert a másikkal együtt is csak önmagadból léptél elô. Mert te magad is a másik voltál, de az ûrt kitöltve a magad mása is csak te magad lettél. Nem te tárultál az ûr tátongásába, de nem is te hullottál a világ ürességébe. Nem a te szemed volt látva is láthatatlan, de a világ mélységén azért így is szépen átlátsz. Szökik a tekinteted a világ oszlopának tetejetlen magasába, szökik a tekinteted a világ oszlopának feneketlen mélyére. Szökik a tekinteted a láthatatlan fekete vár világlátó bércére, szökik a tekinteted a követ kövön marasztaló sötét kapuk nyitatlan nyílására. Látom, nem feledted el, hogy a másik önmagunkból lép elô, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk. Látom, nem feledted el, hogy nyugalomban összeolvadsz a sötétséggel, de tetteidben magad vagy a fény. Láthatatlanul is látva él benned a tizenkét kômûves szelleme. Most már te is a fekete vár kapuin nézel ki az omlással omló világra. De él még benned Kômûves Kelemen: ha magadba fordulsz, most is csak a tündéri muzsika zengését hallod. De él még benned Kômûves Kelemenné: most is a föld kövei közül figyelsz, ahogy magadat áldó áldozatra adod. De él még benned Kômûves Kelemen és Kômûves Kelemenné egy szem fia: ha a Föld Kövei közé hasadsz, téged is egyre csak vár a virágot termô árkok partja. Tudod az alsó világba hasadt kövek szavát. Tudod a föld színén tanyázó kövek szavát. Tudod az Ég Kövei közt zengô zengések szavát. Küldheted hát a sereget a követ kövön marasztalni. Küldheted a sereget a derekasan álló falakat megvédeni. Küldheted a sereget a kôbálványok ostromával szembeszállni. Küldheted a kövön marasztalt kövekbe az utazó lélek szédületét. Küldheted a kövön marasztalt kövekbe a csillagokkal szemezô álmok tüzét. Küldheted a kövön marasztalt kövekbe a tündérek muzsikájának zengését – mondta az Ég-Föld Szelleme, hogy a próbáját rajtunk ezzel be is végezze. A felhőn szépen felálltunk, s magunkat tisztelettel meghajtottuk. Ahogy aztán felegyenesedtünk, a fejünkön rögtön át is bucskáztunk, s rögtön a mélybe is ugrottunk.

398

l ĂŠ p t e n - n y omo n

399

(12)

(13)

Ahogy zuhantunk, magunkkal utoljára még számot vetettünk. Számot vetettünk azzal, hogy megkérdeztük a Mindentudó Ércet. Számot vetettünk azzal, hogy meghallgattuk a Világonátlátó Kristályt. Számot vetettünk azzal, hogy kivallattuk a naposholdas paripa kilenc kopja közt dobogó lépteit. Számot vetettünk azzal, hogy megválaszoltuk az Ég-Föld Szelleme kérdéseit. Amint mindennel számot vetettünk, magunkból magot is vetettünk. A föld magjaként az Árkok Földjére zuhantunk, mert ebben bizony volt már éppen gyakorlatunk. Most nem olyan magasról hullottunk alá, mint amikor éppen ágról szakadtunk, így szépen talpra is szöktünk, miután estünkben a rét göröngyeibe is belegömbölyödtünk. De ahogy magunkat újra csak a Földnek adtuk, már a tizenkét kőművestől is csak a hetvenhét forgás változását vártuk. A láthatatlan fekete vár falait látva is csak a várkapuk nyitatlan nyílását éreztük. A világot megvallató kérdésekre is csak a hetvenhét forgás közepéről válaszoltunk. Tudtuk, hogy eljött az idő. Tudtuk, hogy velünk és nekünk jött el az idő. Jelet adtunk hát. Az Ég alatt a telő holddal Kőfia Óriások és Kőlánya Tündérek kerekedtek fel. Egyet sem szólva, de azt is lassan mondva. A dolgukat szavak nélkül is csak tudván tudva. Erre készültek egy egész álló életen át. Velünk együtt tudták az alsó világba hasadt kövek szavát. Velünk együtt tudták a föld színén tanyázó kövek szavát. Velünk együtt tudták az Ég Kövei közt zengő zendülés szavát. Tudták a föld aranyát halomra halmozó kőbálványok föld alól fortyogó üvöltését. Tudták a kővé kuruzsolt szolgák életlen éleinek megtörettetését. Tudták az élekkel élesedve gördülő kövek ébredését. És már azt is tudták, hogy eljöttek az Ég alá azok, akik az álomtalan alvásból is csak követ ébresztettek. Akik a nyugalomban ugyan összeolvadtak a sötétséggel, de tetteikben mégis ők maguk voltak a fény. Ôk azok, akik víz képében csörgedeznek – ismételte a kőtündérek seregében lépkedve Kőlapuló azt a tudást, melyet az ezüsttó partján és az arany nyárfa tövénél született kőlánya kicsinyeink és kőfia óriásaink szavak nélkül is megörökítettek bennük. Áradnak és áramlanak, miközben csak csurrannak és cseppennek. Esôcseppként vájják ki a követ. Hullámként koptatják simára a kavicsot – tette hozzá a kőtündérek másik seregében lépkedve Kőlebegő azt a tudást, melyet hét éven át egyre csak magába szívott. Aztán köveket görgetnek maguk elé. Maguk csiszolta köveket. Az egyik kô a kiteljesedés köve. A másik az elemelkedés köve. A harmadik a szétáradás

400

l é p t e n - n y omo n

köve. Aztán hagyják, hogy továbbgördüljenek a kövek. Ahogy a kedvük tartja. Az egyik gördülés a szétszóródás gördülése. A másik gördülés a kitárulkozás gördülése – ismételte a kőóriások seregében lépkedve Kőélező. Aztán elindulnak, hogy felhôvé gomolyogjanak. Elindulnak, hogy forgószéllé kerekedjenek. Az egyik elindulásuk menekülés. A másik elindulásuk szabadulás. A harmadik vonzás. A negyedik vonzódás. Az ötödik készülôdés. A hatodik beavatás. A hetedik a megmaradás – ismételte a kőóriások seregében lépkedve Kőtüntető. Csatába indultak a seregeink. Mentek a halál ellen bujdosni, mentek a kövek összeomlását megállítani, mentek az álmokba ringatott köveket falakba emelni, s mentek a kőbálványokat még a kardokról pattanó szikraesővel is szépen megöntözni. Mentek hát a seregek mindenünnen kövön marasztalható köveket szerezni. Mentek hát a seregek ébredő kövek mosolyogva szertefoszló álmában derengeni. Mentek kövekért, melyekben a sűrű sötétség már véget ért. Mentek kövekért, melyekben az álomtalan alvás már csak rossz emlék. Mert a kövek összeomlásának ideje volt véget vetni. Mert az Árkok Földjén újra ideje volt a mámor magasába szökő, látva is látszó fekete várat építeni.

(14)

Ahogy a seregeink tőlünk messzire távolodva, de azért egyre csak előretörve a négy anyaszéltől simogatván az éggel incselkedő hegyeket megmászták és a hullámokkal incselkedő partokat is alaposan bejárták, ugyan mi sem maradtunk azért tétlenek. Küldtünk álmot az éber álmot alvó köveknek, hogy bizony szép álmokból serkenjenek fel a seregek jöttére. A tarisznyánkból előhúztuk a tetejetlen fa ágainak egy-egy gallyacskáját, s azzal kavartunk bele a hosszú út csillagporral tarkított porába, hogy mi bizony ágról szakadván se lehessünk soha porba taposva. A halál ellen bujdosva kavartunk hát bele a hosszú út porába, melyből már köpönyeget is épp elégszer borítottunk a vállunkra. A szépen kavargó porba beleírtuk a tizenkét kőműves várában derekasan megálló falakat, amelyekben a kő a kövön moccanatlanul moccanva is egyre csak megmarad. Porba írtuk a kövön maradó köveket, hogy a seregek erejével egybehívott kövek éber álmaiban a kövek is csak a látva látható fekete vár helyére gördüljenek. Hogy gördüljön végig bátran a föld színén az, aminek még érdesek az élei. Aztán a porba írt álmok közt még víz képében is elcsörgedeztünk, hogy sárba

(15)

401

dagasszuk az élni kész követ. Hogy ami a föld porából a föld sara lett, abban is bátran égesse szilárd formába a tűz azt, ami még éppen alakra vár. A tetejetlen fa gallyacskáival kirajzolt port a négy anyaszéllel a seregeink nyomtalan nyomába küldtük, de a szépen szálló port még az aranydió héjából, a gyémántdió héjából elhintett muzsikaszóval is megringattuk, hogy a jó szél fúvásában bizony a tizenkét kőműves kövek szárnyán szálló röptét is ott tudhassuk. Tudván tudva az Ég Zenéjét játszó tündéri dallamok összes kapujának nyitatlan nyílását. Tudván tudva a fekete vár ormainak összes szépen szóló áhítatát. (16)

Vártuk, hogy egyszerre csak együtt legyen annyi lélekkel lelkes kő, amennyiből az Árkok Földjén az omolva omló társaik között az első égbe szökő fal is csak kinő. Hogy legyen abból egy új fekete vár, melyet már minden szem látva lát. Hogy legyen abból egy új fekete vár, amely az omlásnak újra derekasan az útjába áll. Hogy legyen abból egy új fekete vár, amelynek az Ég alatt minden újjáépülő fal majd a csodájára jár. De annak a várnak a mintáját az Ég alatt az összes fal kövesse, hogy az omlásba omló köveket a földbe ásott alapokkal újra csak a föld rögeihez kösse.

Hogy a kô újra kövön maradjon. Hogy a fal újra derekasan álljon. Hogy a romba dôlt ház újra hajlékul szolgáljon. Hogy aki az égbôl zuhanva ágról szakadt, ezért semmilyen árat túl nagynak ne találjon.

402

l ĂŠ p t e n - n y omo n

403

Lódobogást éreztem

a tarisznyámban, de rögtön el is csendesültem, mert ha éppen lassulóban van a dobogás, én is bármikor lelassulok. S ahol magam is hamuvá hamvadok, ott magam is a sutba vágva mélázok. De ahogy a hamu körülöttem felkavarodik, máris olyan udvarban vagyok, ahol szintúgy álmosan heverészhetek egy fa alatt, ahogyan éppen a sutba vágva is mindig megtehetem. Nem is udvar már ez, hanem egy egész mező. A lovamat el is csapom hát rögtön a selyemrétre, s egy fa alá telepszem azon a végeérhetetlen nyári délutánon.

404

Már nem perzsel a nap, hanem csak a fények borítanak lágyan elomló árnyékokat mindenre. Nem történik semmi, de ez éppen nagyon jól van úgy, ahogyan van. S ahogy nem gondolsz semmire, a zene sem nagyon gondol semmire. Csak hangképeket fest eléd a gitár, hogy ez is csak azt hozza és fodrozza eléd, milyen az, mint amikor lehunyod a szemedet, s az erős fény a szemhéjadra netán karikákat rajzol. Kezdetben nincs is dallam körülötted, inkább csak hangfoszlányok maszatolnak és motoszkálnak melletted, de ebben aztán te is szívesen elvesztegeted az időtlenül múló idődet. S mire már nem marad semmilyen gondolat a fejedben, akkorra a csendes derű tölti ki az egész lényedet. Úgy csendes ez a csend, hogy akad benne zaj, de az nem tolakodik ám, hanem épp csak beléd foszlik, hogy aztán már benned foszladozzon tovább. Úgy zajong ez a zaj, mint ahogy a darazsak döngicsélnek, a tücskök ciripelnek. Ahogy a fűszálak borzolódnak a szélben, s ahogy a falevelek susognak az ágon. Aztán valamivel az első fél perc letelte előtt a dob szép békésen elkezd sertepertélni. Nem ám kemény ütésekkel, hanem épp csak úgy, ahogy a szíved bizakodóan feldobog, ahogy egy érzés is csak óvatlanul feléd lopakodik. Az érzésben persze máris ott van a kérdés. A kérdés pedig csak az lehet, hogyan akadhat helye ebben a háborítatlan nyugalomban éppen a szomorúságnak. Amikor az első perc végén a billentyűkön megszólal egy motívum, benned is szólni kezd egy válasz. Érzed, olyan ez az udvar, hogy egészen magasról hallatszik benne a szintetizátor hangja. Úgy, mintha csak valahonnan az egekből szólna, s ott is magasan a gitárok hangja felett lebegne. S ahogy elválik egymástól a föld, ahol állsz, s az ég, ahonnan ez a téma kibomlik, azt is pontosan a zsigereidben érzed, hogy ami itt felépül, az kisvártatva le is épül, mert ami itt megszületik, annak még véget is kell érnie egyszer, de még éppen a te 413

405

tétova eszmélkedésedben. Amit a magasból hallasz, az is csak azt üzeni, hogy leszáll még az este, hogy hűvösödni kezdjen a fa alatt. Ahogy pedig a kihűlő föld hidege eltaszít magától, lassan feltápászkodsz majd, és a hosszas ücsörgéstől bizonytalanul tántorgó léptekkel visszaindulsz a lovadhoz. Hogy visszaügess oda, ahol nem ám a sutba vágva ültél, de mégis az emberek felzaklatta világ zavaros dolgaival vesződtél. Ha pedig mindezt magad mögött tudod, végül csakis azt bánhatod, hogy nem vagy kő, aki még pár száz évet nyugodtan heverhetne, amíg a napon szét nem porladna, vagy amíg az őszi esők dagasztotta sárban elsüppedve a föld mélyére nem bújna. Hogy nem vagy falevél, aki vígan lengedezne, amíg egyszer csak le nem hullana. Hogy nem vagy fa kérge, amelyen gyanta csorogna, hangya mászkálna, madár csőre kopogtatna. Hogy nem vagy felhő, aki gomolyogna, s ha foszlányokra bomlana, akkor is csak az égben maradna. Hogy nem vagy fűszál, akin katicabogár topogna. Hogy nem vagy pitypang, akinek a bóbitája messzire szállna. Aztán ahogy másfél perc is lassan eltelik, a billentyűk témája is erős hangsúlyokkal terjeszkedik. Szép egyenletesen összeborul az, amit a gitár tud s amiről a magasból szóló billentyűk árulkodnak, hogy aztán két perc múltán megint csak ellebegjünk a semmibe, ahogy az alapmotívum megint belebomlik a tájba. Mire lassan eltelik három perc, megint ugyanolyan erősek lesznek a hangsúlyok az ég és a föld találkozásánál, amennyire korábban is erősek lehettek. Hogy éppen elég tudás legyen benned ahhoz, hogy már szavak nélkül is arra járj, ahol a refrének taposnák ki neked az utat, amikor a szó is csak szót követ. Aztán elkezd megtörténni veled az, amiért ez a nyári délután kitárult előtted: a billentyűsor békésen variálgatni kezdi a témáját. Még mindig a magasból szól, de már valahogyan mégis feléd fordul. Még mindig a

406

magasban jár, de közben már a gondolataid közé férkőzik. Nem tart sokáig ez az érzés, de ami megtörténik veled, azt nem ám időre mérik. S ahogy az időtlen idők tovatűnnek, magad is újra sutba vágva tűnődhetsz. Azon, hogy ha az ég magasa néha beléd omolhat, felőled akár még a világ romlása is tovább romolhat. Mert ha az ég magasa beléd omlik, kicsit máris egy kő gurul benned, de úgy, hogy kő képében is csak a moccanatlan moccanás ajándékát kapod meg. Hogy úgy legyen maradásod, hogy közben középen lehetsz, mert ha gördülsz, akkor is maga a világ görget, ha téged éppen a sutba vágva elveszteget. De azzal a veszendőséggel én is a messzeségbe vesszek ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

útja, s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

407

(17)

Tudtuk, hogyan is ne tudtuk volna, hogy annál a frissen megépülő fekete várnál lesz a seregeink első háborújának első csatatere. Mert annál a csatatérnél gyűlik össze a halál ellen bujdosó égi követek és a halálnak halálát terjesztő földi bálványok minden ereje. Ha megjönnek a kövek, hogy kövön maradjanak, a kôvé kuruzsolt szolgák majd a környékünkre járnak, s ahol csak tehetik, kômûvesek munkája után szimatolnak. S amit kiszaglásznak, abban nem lesz nekik köszönet. Hívják az uraikat, hogy bontsák meg újra a falakat. Szórnák szét a köveket, hogy újra csak omlással ünnepeljék az omladékokat. De ti már azt nem fogjátok hagyni. Akkor jön el az Árkok Földjén a kövek nyugalmáért megvívott elsô háború, a Lelkek Harca – mondta az arany kakastaréj.

(18)

Vártuk hát, hogy együtt legyen minden lélekkel lelkes kő. Hogy maradjon annyi Ég Zenéjével zendülő kő, amennyiből az első égbe szökő fal is csak kinő. Hogy üsse kő. De ha üti a kő, eszi a fene. De ha eszi a fene, bánja a kánya. De ha én ütöm is, hát harapom is. De ha harapom, bánom is. Mert tüzet viszek, de nem látjátok. Mert ha látnátok, oltanátok. De ha el nem értek, meg nem kaptok. Hiszen már nyitva van az aranykapu. Éppen ugyan csak át kell bújnom rajta. Hát bújok is. Bújtatok is. Rejtőzöm is. Ütök is, harapok is. Bánok is, de azért senkit meg nem szánok. Akkor inkább gyepet szántok, de azon is csak gyöngyöt vetek. S ha már hajtom az ágát, akkor bizony szedem is a virágját.

(19)

És ahogy hét napon és hét éjen át vártunk, megjöttek az éber álomban forgolódó kövek, hogy velük is csak gyepet szántsunk. De hogy abban a szántásban is csak gyöngyöt vessünk. Hogy aztán magunkhoz szólítsuk a tetejetlen fa ágát. Hogy úgy szedjük virágját, hogy feketén tornyosuló vár ormán tisztelhessük az illatát. Kőfia Óriások rakták kőre a moccanatlanul moccanó köveket. Kőlánya Tündérek rakták össze a falakban zendülő tündéri hangokat. Tizenkét kőműves emléke járta be az omlással meg nem kísértett falakat. Álltunk az Árkok Földjén, s büszkék voltunk arra, hogy ott állhattunk, ahogy a seregek munkáját csodálva a falakkal ékes tájba bámultunk. Láttuk a magas fekete vár falait. A napsütötte tájba magasodva is csak feketék voltak – éppúgy, mint a néptelen rengetegre rászakadó csillagtalan éj. Derekasan megállva is csak elborultak – éppúgy, mint a kocsmaasztalon borpatakok közt heverő pohár. Moccanatlanul moccanva is egyre csak szédültek – éppúgy, mint a kikötőben horgonyzó hajók közt rakoncátlankodó örvény.

408

l é p t e n - n y omo n

Aranyban, ezüstben fizetség nem lesz már – mondtam, mert a föld aranyát ugyan semmire se becsültem, de egy fohászt a gördülő kövek szavával rögtön az Ég magasába, de még a magam hűlt helyére is azon nyomban elküldtem. Te vár, csodás vár, leszel-e egyszer a miénk? – kérdeztem, hogy ahol magas a vár, büszke a vár, de még kőműves keze is jár, ott a szirtek tetején a szeleket azért jobbára magam is felkavarjam már. Magas a vár, büszke a vár, s a magasban is megáll már – mosolyogott rám biztatóan Göncös. Felhôkbe karolsz már, szeleket kavarsz már – tette hozzá, hogy azzal fehér szó fiaként máris csak fekete vár őrének tiszteljen. Te vár, csodás vár, átokbölcsô lettél 414 – mondtam egyet sem szólva, de azt is lassan mondva, hogy az igéző szavak sohasem múló igézetével az ősi átkot rögtön fel is oldjam. S hogy az átok valaha volt bölcsőjét már magam is csak úgy ringassam, hogy bárki maradt is benne: ha szomjas, záporesők hulljanak, hogy azok bizony jól megitassák.415 Ha éhes, kövek gombolyagja gördüljön elé, hogy annak éleit megnyalogathassa s az éhét azzal máris javában csillapíthassa. Ha nyűgös, lenge szellők fújjanak majd körülötte, hogy bizony még helyettem is szépen elringassák. Mire a magas fekete vár falait megláttuk, a selyemréten álltunkban is rögvest felhőkbe karoltunk, de még szeleket is kavartunk, s az igéző szavakkal bizony máris a kövek koccanásába kócolódtunk. De ahogy ezzel mind megvoltunk, minden más szó helyett máris mindent elmondtunk. Szavak nélkül is a körforgás közepéből válaszolgatva. Szüntelenül nyomra vezetve egymást, s ezzel is csak egyre egymás nyomába eredve. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk. De ahogy mi nyomon voltunk, éppen mások is a nyomunkra akadtak.

(20)

Jöttek a kőbálványok, mert ugyan bizony már riasztották is őket a szolgáik. Ahol nekünk tágas volt a világ, egyszerre csak nekik is javában tágult a határ. Kő forgott a kőemberek nyakán. Kőszem csikorgott a kőemberek arcán. Kőléptek lépte döngött a kőemberek talpán.

(21)

Itt a háború – mondta az arany kakastaréj. Ha harc, hát legyen harc. Megduplázod az összes tétet – idézett egy valaha hallott idézetet Göncös az elborult arcok ezüstös fényei közé veszve. Derûre ború, borúra háború – idézett egy sort Kece is, hogy ezzel is csak elküldjön egy bölcs elmét a fenébe.

(22)

409

Így kezdôdött el a világ vége 416 – idézett Pőre is, hogy amit kimondanak, az el is kezdődjön végre. (23)

Meghozták a seregek a köveket, melyekben a sűrű sötétség már véget ért. Magasba szöktek a fekete falak, melyekben az álomtalan alvás már csak rossz emlék. Délcegen álltak a vártornyok, melyekben otthonra talált a tündéri muzsikából zengő égzengés. Jöttek is a felforgatás erői. Jöttek is a halál követei. Jöttek is kővé kuruzsolt szolgák seregei. Hozták aranykötélen az aranytehenet. Hozták aranykötélen az aranyborjút. Hozták aranykötélen az aranybikát. Gördüljenek a kövek – mondtam erre a Nap sugarával simogatva is csak sötéten ragyogva. Élezzenek az élek – mondta erre Göncös derekasan megállva is csak szépen elborulva. Égessenek a tüzek – mondta erre Kece moccanatlanul moccanva is egyre csak szédülve. Tapadjanak a sárkoloncok – mondta erre Pőre tétova szédülettel is csak az örvények közt rakoncátlankodva.

(24)

Szép selyemrét terült el a fekete vár alatt, azon vonultak hát fel ellenünk a kövek rontására a maguk közé kőbálványokat is betessékelő kőszolgák. Ahogy megérkeztek, tömött sorokban álltak fel, a soraik előtt pedig egyre csak a három aranyjószágot vonultatták el: ahogy a maguk lelkesítésére, úgy bizony a föld aranyával hetvenkedő kőbálványok örömére is. Megálltunk velük szemben mi. Volt seregünk nekünk is, de azt a fekete vár kapui vigyázták. Ha így esett, hát magunk is megestünk. S voltunk annyira esendők, hogy csak négyen legyünk a csata mezején. Azok négyen, akik az Ég Köveinek követeiként ágról szakadtak, hogy a jó szél fúvásával egyszer az Árkok Földjére jussanak. De a tenyerembe hasított seb kínzóan is csodás sajgásában ott volt az ötödik. De fekete kapu mögött kőtündéreket vigyázva ott volt hatodik. De fekete kapu mögött kőóriásokat csitítva ott volt a hetedik. Ott volt a Kövekkel Gördülő. Ő robajlott tovább, ha a Nap aranyszőrű ménese már nem toporzékolt. Ott volt a Gyémántokban Lángoló. Ő lángolt tovább, ha a Nap aranyszőrű ménese már semmilyen tüzet nem fújtatott. Ott volt a Veszendőséget Fájlaló. Ő motozott tovább a veszendőség porában, amikor a Nap aranyszőrű ménese már messzire elporzott. Ott volt az Éjszakát Felajzó. Az ő izmai játszottak tovább a testével összeérő

410

l é p t e n - n y omo n

testeken, ha a Nap ménese annyira kihajtotta magát, hogy már a csillagok közt is csak tündérharmat játszott a sörényük aranyán. Aranyforgács aranyszilánkjából a tenyerem bőre alól is kihasítva, hétszer kisütött cipóba gyúrva, de még a jó szél fúvásába is szórva ott volt a Felhőkkel Táncoló. Az ő táncával megbűvölt felhők között suhant tovább az Ég alatt a Nap aranyszőrű ménese, amikor a parázzsal eltelve már éppen a sárkányok teje után járt. Te mit tudsz? – kérdezte tőlem Göncös. Én tudok aranyborjúval vetélkedni – mondtam neki. Ha te mész dudát fújni, én megyek Éjjeltapasztalót forgatni. Bele is akad majd a borjú lábába a rontás – felelte erre a társam, ahogy a tarisznyájába nyúlva a titkos sajgásokat hasító kardot is elővarázsolta. Mentem hát a mezőn dudát fújni. Jött szembe velem az aranyborjú a szemembe vakító fényt vetni. Fújtam, amit csak fújhattam, mert bizony eluntam már magam attól, hogy magam is csak úgy éljek, hogy jártomban-keltemben egyszer mindig a férges kutyák nyomába érjek. Dudás akartam lenni. Pokolra kellett hát menni. Hogy ugyan bizony ott legyenek a méltó helyükön a férges kutyák. Hogy belőlük legyenek a jó dudák. Ahogy a dudámat fújtam, jött rám az aranyborjú, hogy elvakítson, s ha vaktában netán elbotolnék, bizony nyomban a földbe taposson. De ahogy én a dudát fújtam, s az aranyborjú is egyre csak a lábát szedte, fekete felhő kerekedett a mezőn, s az aranyborjú ragyogását szépen magába nyelte. Aztán a sötétlő felhőből villám csapott le, s az aranyborjú lábát egyből átszelte. Baja annak ugyan nem esett, de egyszerre csak bicegni kezdett. S ahogy a lépte döccenősre romlott, ijedtében nekem rögtön hátat is fordított. Megköszöntem Göncösnek, hogy felhővé kerekedett. Ő is megköszönte, hogy hetyke dudaszóba fújtam a becsületünket.

(25)

Te mit tudsz? – kérdeztem aztán Göncöst, mert tudtam, hogy ami elkezdődött, annak még messze nincsen ám vége. Én bizony tudok az aranytehénnel birkózni – felelte rögtön. Ha te mész dobot ütni, én megyek Éjjeltapasztalót forgatni. Bele is akad majd a tehén lábába a rontás – vágtam rá erre én is, mert addigra a titkos sajgásokat kihasító kardot már én is magamhoz vettem. Ment hát a mezőn dobbal dobrokolni. Jött szembe vele az aranytehén a szemébe vakító fényt vetni.

(26)

411

Ha kitelik rajtunk a forgás, mi is felszökünk az égre. Haragunkban tajtékot fújva is csak a kék vihart korbácsoljuk dühösebbre, hogy a vörös bika is csak vörös habot toporzékoljon a fellegekre

(27)

Háztűznézőbe akart menni. Még a poklok udvarába is be akart nyeríteni. Hogy ott legyenek a férges kutyák. Hogy belőlük legyenek a jó dudák. Ahogy a dobjával dobrokolt, jött rá az aranytehén, hogy elvakítsa, s ha vaktában elbotolna, bizony nyomban a földbe tapossa. De ahogy ő a dobot ütötte, s az aranytehén is csak a lábát szedte, fekete felhő kerekedett a mezőn, s az aranytehén ragyogását szépen magába nyelte. Aztán abból a sűrűn sötétlő felhőből villám csapott le egy szemvillanásra, s az aranytehén lábát egyből átszelte. Baja annak ugyan nem esett, de egyszerre csak bicegni kezdett. S ahogy a lépte döccenősre romlott, ijedtében neki rögtön hátat is fordított. Megköszönte hát Göncös, hogy én is felhővé kerekedtem. Megköszöntem én is, hogy ő sem esett ki a vágta ritmusából, amíg széllel bélelve magam is szépen a fellegeket kergettem. Te mit tudsz? – kérdezte Göncös, hogy mégis nekiveselkedjünk az égnek. Én bizony tudok aranybikával küzdeni. Tudok fekete vár kapui mögül réz-

412

l é p t e n - n y omo n

regimentet, ezüstregimentet és aranyregimentet hívni – feleltem neki, mert tudván tudtam, hogy az aranybika ellen most már erőnek erejével kell küzdeni. Ha te mész regimentet hívni, én megyek regimentet bújtatni – mondta erre az egekből is csak ágról szakadt társam, mert tudta, hogy a végső ütközetben az erő felmutatása mellett most már bizony cselt is kell vetni. Lesz a kôóriásokból kôrengeteg. Lesz a kôtündérekbôl kôsziklakert. Elbújik a jobbszárny a kôrengeteg kômeredélyei között. Ôk lesznek az egyik fenevad. Elbújik a balszárny a kôsziklák kôszálai között. Ôk lesznek a másik fenevad – sorolta Göncös, hogy a fekete felhő és a köves eső közt ólálkodó fenevaddá egyszerre csak kiket avat. Ha a fenevadak már szépen a pokolfajzatokra várnak, támad is majd az aranyregiment rögtön az aranybikával szemközt. Mi is támadunk. Küldünk a két fenevad közé fekete felhôt. Ez leszek én. Küldünk a két fenevad közé kénköves istennyilát. Ez leszünk mi. Küldünk a két fenevad fölé fekete felhôt. Ez leszünk mi – vont mérleget Göncös, hogy ezzel is csak a világ mérés nélkül is jól kimért egyensúlyát szolgálja. Hogy legyenek újra lelketlenül lapuló kövek, amikor lesznek újra lélekkel áradó kövek. Hogy a föld csontjaiban éppen ugyan ne ébredjenek még kósza álmok, de a föld izmaiban mégis tündérek és óriások álmai motoszkáljanak. Csontok és izmok pedig egymásra hagyatkozzanak: ha mozdulnak, egymással együtt mozduljanak, ha pihennek, egymással együtt nyugodjanak. Fekete felhô gomolygásából, köves esô záporából aztán ezrével küldünk sistergôs, tüzes istennyilát a kôvé kuruzsolt szolgákra. Ezzel valahogyan az aranybikát is csak magunkra haragítjuk. Ha feltolul benne a harag, kitelik rajta a forgás. Felszökik az égre, vörös bikaként toporzékol vörös habot a fellegekre. Akkor kitelik rajtunk is a forgás, s mi is felszökünk az égre. Mi kék bikaként fújtatunk, hogy haragunkban tajtékot fújva is csak a kék vihart korbácsoljuk dühösebbre – vettem fel én is a ritmust, amit Göncös a dobon dobrokolva a föld porából már egészen az egekig felvert. Csont és izom bennünk is egymásra hagyatkozott. Ha mozdultak, egymással együtt mozdultak. De ha folyóba omlottak, egymással együtt örvénylettek. Minden csontom folyóvá változott hát, s ahogy elfolytam, más folyók futásába borultam. S a folyók futásában is örvényekbe pördültem. S minden örvényben kősziklákba ütköztem. Folyók áradásába ragadtattam, ahogy kövek omló darabjai közé morzsolódtam. Úgy gördültem, ahogy egy zengésbe feledkező kő forog. Úgy szédültem, ahogy egy apróra morzsolódó kő támolyog.

413

(28)

Gördülő kő voltam, hogy a földre alászakadó egekben máris tüzet okádó sárkányszájak ízleljenek. Hogy minden ízemben megízleljenek. S hogy minden ízemmel ízesüljenek. Hogy ha ellenem fordulnak, az ízemmel ízesülve éppen a bennem fortyogó, csontok folyójában örvénylő erőmmel is tisztában legyenek. Azon nyomban. Azon frissiben. Mind egy szálig. Mind ez idáig. Amit tenni készültünk, így aztán bizony meg is tudtuk tenni. (29)

Sorakoztak a seregek, de a sorukra is vártak ám a seregek. Vártak a sorukra a szolgáik oltalmába húzódva a kőbálványok, ha már egyszer dudát fújva, dobot dobrokolva visszakergettük közéjük az aranyborjút és az aranytehenet. Vártak a sorukra a kőrengetegben és a kősziklák kertjében a rézregimentek és az ezüstregimentek. Vártak a sorukra a fekete vár kapui mögött a kőfia tündérek és a kőlánya óriások. Egymással szemben, egymással farkasszemet nézve éppen csak két regiment toporgott. Ott állt a fekete vár alatt elterülő csatamezőn az aranyregiment. Ott állt a fekete vár alatt elterülő csatamezőn a kővé kuruzsolt szolgák cifrán kanyargó menete. De ami lent volt, annak még fent is meg kellett lennie.

(30)

Folyók áradásába ragadtattunk, ahogy kövek omló darabjai közé morzsolódtunk, s azzal máris felhővé gomolyogtunk, s a fekete felhőből a kővé kuruzsolt szolgákra is csak tüzes istennyilát szórtunk. Ezzel a szépen kanyargó menetet ugyan megbontottuk, de a csatát még csak éppen kirobbantottuk. A kővé kuruzsolt szolgák a köves esőből záporozó köveket bátran a tüzes istennyilák közé hajigálták, s a fekete felhők gomolygására pedig bizony a csatamező porfelhőjével acsarkodtak. Ahogy az ellenünk érkező sereget szépen felingereltük, a fekete felhővel szépen a magasba szálltunk, hogy ott egyre csak az aranybika támadására várjunk. De amire vártunk, magára bizony már nem sokat váratott. Kitelt a forgás az aranybikán, az égre szökött, s lett belőle egy vörös bika. Kitelt a forgás rajtunk is, s lett a fekete felhőkből az ég magasában egy kék bika. Enyém a varázslat, tiéd a kuruzslás – mondta a kék bika a vörös bikának, hogy az haragjában még több vörös habot toporzékoljon a fellegekre. Egyet se szóltam, de szóhoz ezzel is csak én jutottam. Enyém a javaim java, tiéd a javaid özöne – folytatta aztán a kék bika, hogy haragjában tajtékot fújva is csak a kék vihart korbácsolja dühösebbre. Egyet se szóltam, de szóhoz ezzel is csak Göncöst juttattam. A levegőt hasító két bika erre aztán a szarvával ugyan rendre egymás felé

414

l é p t e n - n y omo n

döfött, de szarv a szarvba bizony már bele nem akaszkodhatott. Az orrlyukaikból olyan forró láng fújt egyikről a másikra, hogy az a felhevült testeket egymástól már éppen eléggé távol tartotta. Égette a kék láng a vörös lángot, de égette a vörös láng is a kék lángot. Ahogy a vörös bika haragjában már minden vörös habot feltoporzékolt a fellegekre, haragjában a kék bika is minden tajtékot kifújt, hogy a kék vihart ezzel is csak dühösebbre korbácsolja. De azt a vihart a kék bika bizony addig-addig korbácsolta, amíg fogta magát, a fején átbukott, s magát egyszerre csak ostorrá változtatta. Ahogy a kék bikából az istennyilák ostora lett, olyan mennydörgést csattintott az égre, hogy minden kővé kuruzsolt szolgának torkán akadt a lélegzete. De azzal a lélegzettel az aranyregiment a csatamezőnek bizony már neki is vágott. Ahogy a kék bikából lett ostor a föld felé tartott, földet érve bizony már éppen az aranyregiment kapitánya kezébe hullott. Ahogy a vörös bika ezt meglátta, irgalmatlan düh fogta el, de a fején ő is rögtön átbukott. Lett belőle aranybika, s erre már ott toporzékolt ő is a kővé kuruzsolt szolgák hada előtt, s a bőszen fortyogó dühét a sántán biccenő aranyborjúra és a sántán biccenő aranytehénre is rögtön átragasztotta. De annak az indulatnak ugyan volt is már mivel szembenéznie. Mert akkor már aranyszőrű lovakon nyargaltak az aranyregiment harcosai, s ahogy a kővé kuruzsolt szolgák elé értek, rájuk rögtön arany nyílvesszőket lőttek. A balszárny lovasai nyílzáport zúdítottak a kőbálványok derékhadára, amíg odáig el nem jutottak, ahonnan a jobbszárny lovasai is csak kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasok pedig egyre csak úgy keringtek, mint ahogy a malomkerék forgott, ha éppen köveket őrölve is csak a gördülő kövek dicséretére robajlott. Arany nyílvesszők nyílzápora bontotta meg a kőbálványok és kőszolgáik rendjét, de ahogy megbomlottak, egyet rögtön meg is iramodtak. Volt hova iramodni, mert az aranyregiment lovasai tőlük egyszerre csak elrettentek, mintha az aranybika, az aranytehén és az aranyborjú dühének tüze őket bizony tűzzel égette volna meg. De ahogy a csatamezőn a fekete vár felé visszarebbentek, az üldözőiket a saját indulatuk lendülete éppen a kőrengeteg és a kövek sziklakertje felé terelte. Ahogy aztán odáig elértek, a kőrengetegből a rézregiment, a kősziklák közül az ezüstregiment is rájuk csapott. Jöttek a kőbálványok és kővé kuruzsolt szolgáik: azt hitték, üldözhetnek, mert győzni is csak ők győzhetnek. Aztán nem győzték átkozni a sorsukat – mert egyik oldalról hátukba kapták a réz re-

415

(31)

gimentjét. Másik oldalról hátukba kapták az ezüst regimentjét. Szemből telibe kapták a menekülést csak tettető, s aztán újult erővel csak nekik rontó aranyregimentet. Akkor már kard éle vágta az élettelenül is csak a halálba hívó kövek élét. Akkor már kard éle vágta a halál összes kővé kuruzsolt szolgáját. Felszikrázott a rézkard a kővé kuruzsolt szolgán. Felszikrázott az ezüstkard az omlás rontását rontó kőbálványon. Felszikrázott az aranykard az aranyborjún, aranytehénen és aranybikán. (32)

Abba a szikraesőbe aztán a bolygó lánglidércek is rögtön beleszöktek, s abban a halott derengésben ők is rögtön a regimentek segítségére siettek. S ha az üres serlegből már Kece és Pőre is kicsordult, magukról ők is mindent a tüzes szikrák táplálta porba írtak. Porba írták a gyomrukat, mely a folytonos pusztulás lett. Porba írták az ágyékukat, mely a szakadatlan keletkezés lett. Porba írták agyvelejüket, mely a kerengő szél lett. Porba írták varas bőrüket, mely rengeteg göröngy lett.

(33)

A lidércek megírta rengeteg göröngybe erre aztán tollas buzogányok hasította barázdák is rögvest beleszakadtak. Mert ahogy harcba szálltak a bolygó lidércek, úgy vetették magukat a Lelkek Harcába a kőbálványok is. A hadiszerencse forgandóságát látva azon nyomban kitörtek kővé kuruzsolt szolgák közül, s a csatában dúló küzdelemmel mit sem törődve rögtön tollas buzogányokat szórtak a fekete vár falainak rontására. Lengették a kőbálványok a buzogányaikat, suhogtatták is a felhők közé a buzogányokon a levegőégben hasító tollakat, mert rontották volna ők is a fekete várban égbe magasodó délceg falakat. Mert nem tudták ugyan, hogy mi les onnan bentről rájuk, de azt azért még félve félték, hogy jöhet még onnan ellenük néhány rettentő riadalom riadása. Hogy jöhet még onnan rájuk fekete felhő gomolygása. Hogy jöhet még onnan rájuk köves eső záporozása. Hogy jöhet még onnan rájuk két fenevadak tombolása. Volt is okuk tartani azoktól, akik akkor éppen ellenük tartottak, s minden igézve kimondott szavukban mindent igézetet javában meg is tartottak. Nyisd ki, rózsám, kapudat, hadd kerüljem váradat – kiáltották ekkor a fekete várban hadba készülő kőóriások szilajul toporogva a kőtündéreknek. Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta 417 – nevettek rájuk boldogan felajzva a kőtündérek, s egyet suhantak, kettőt perdültek, s máris a csatamező fölött vitézkedtek, hogy az óriások rendíthetetlen harci kedvéből ugyan semmit el ne vegyenek, de a jó példával rögtön ők is az élek élezte élen sürgölődjenek.

416

l é p t e n - n y omo n

Él még benned Kômíves Kelemen és Kômíves Kelemenné egy szem fia: ha a föld kövei közé hasadsz s a föld fáinak kérgében kérgesedsz, téged is egyre csak vár a virágot termô árkok partja

A buzogányokat először ugyan a kőbálványok suhintották meg, de ahogy elkapták őket, lendültek már hamarosan éppen a kőóriások kezében is. Ahogy a buzogányok ugyanis a levegőbe emelkedtek, a fekete vár kapuin a tündérek és az óriások seregei is rögtön kitörtek. Legelőbb is persze a tündérek repültek a levegőt hasító buzogányok tollai közé, hogy őket síppal, dobbal, nádi hegedűvel is megtáncoltassák, de bizony aztán még körbe is énekeljék. Bújj, szívem, barázdán, de gyorsan menjünk át. Bújj, bújj, bokrostul, bokrod itt maradjon, bújj, bújj, bokrostul, füled itt maradjon – énekelte a csatamező fölött szállva az egyik kőcsobogó tündér a buzogány tollainak bokrában. Bújj, bújj, bokrostul, lábad itt maradjon. Bújj, bújj, bokrostul, orrod itt maradjon – énekelte az egyik kőlapuló tündér a buzogány tollainak bokrában. Bújj, bújj, bokrostul, szemed itt maradjon. Bújj, bújj, bokrostul, szájad itt maradjon 418 – énekelte egy kőlebegő tündér a buzogány tollainak bokrában. Erre aztán mi sem maradtunk restek, mert ha már a mieink is csak bokrostul bujdostak volna, a buzogány tollainak bokrán át az aranybúza minden szemét bizony mi is csak szemen szedtük volna, de még tiszta vízen is átszűrtük volna.

417

Gyere át, gyere át, te szép aranybúza - kiáltottuk újra tagba szakadva is egyre csak a magas Égbe, hogy a mi szavunk is csak beleharsanjon a tündérek buzogány tollát bájoló énekébe. Nem lehetett annyira hangos a földbe is csak újabb barázdákat hasító harc lármája és a buzogányok elbájolásának égi duruzsolása, hogy az aranybúza szemei erre minket éppen szemen ne szedtek volna. S ha már kék bika testéből fekete barboncás testébe szökve is voltunk annyira szemen szedve, de még tisztára is szűrve, hogy az aranybúza aranya ragyogott ránk éppen az elégnél is elegendőbben aranyos szavakat, hát örömest meg is hallgattuk az égből éppen nekünk szóló szíves szózatokat. Átalmennék, át én bizony, ha az átjáró nyitva volna – susogta nekünk a harc mezeje fölött záporozni készülő aranybúza minden hét ágra szóló szeme. Nyitva van az, de csak bizony bújj át rajta. Bújj, de bújj ám bokrostul, de a bokrod is csak itt maradjon – biztattuk az aranybúzát a buzogány tollainak bokrán át, hogy ne csak szelet vethessünk végre ezen a világon. Új Hold, fényes Nap, bocsáss kapun átul – bólintottam a magas égbe, hogy ha éppen biztatok, ne csak az aranybúza hét ágra szóló szemeit biztassam. Új Hold, fényes Nap bocsát kapun átul 419 – bólintottak rám a magas égből, hogy az aranybúza szemei is csak úgy záporozzanak az álmok álmokkal ékes barázdáiba, hogy egyre csak kelve keljen bennük minden arannyal ékes kerengés. Hogy aztán ami moccanatlan moccanással kering, aztán rögökkel megrögzötten, a földindulástól még az égszakadásig is egyre csak regéljen, de hogy amit a rege rejt, abból még neked is javában ejtsen. De hogy ami neked ejtve is csak megszállottan regél, erre fel az a földtől éppen az égig szökjön: ugyan bizony de hó reme róma, de annak is már mióta. Onnan szökjön a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból meg a Fiastyúkba, szemen szedve is csak planétaistenek közé szórva, s bizony teremni is csak a csillagok közt termőre fordulva. Vagyok bátor jó vitéz, megyek hídon átul – kiáltotta lelkesen az aranybúza búzaszemeinek záporozásába minden rézkatona, ezüstkatona és aranykatona, hogy a kapun át a harcra teremve is éppen csak szemen szedett harcos legyen. Vagyok bátor jó vitéz, megyek hídon átul – kiáltotta lelkesen az aranybúza búzaszemeinek záporozásába minden kőtündér és kőóriás, hogy a kapun át a harcra teremve is éppen csak szemen szedett harcos legyen. Vagyok bátor jó vitéz, megyek hídon átul 420 – kiáltotta lelkesen az aranybúza búzaszemeinek záporozásába minden bolygó lidérc és kőszáli kincsőr, hogy a kapun át a harcra teremve is éppen csak szemen szedett harcos legyen. Ahogy az énekkel elbűvöltük, elbájoltuk, de még éppen meg is igéztük a buzogányok tollainak bokrát, csapódtak a buzogányok a csatamezőn ugyan

418

l é p t e n - n y omo n

mindenhova, de se a rézregiment, se az ezüstregiment, se az aranyregiment katonáit el nem találták. De ahogy aztán földet értek, máris volt hova repülniük. Mert akkor a csatamezőn már a kőóriások is megálltak, s minden a földbe barázdát hasító buzogányt egyből megragadtak s a kőbálványok közé visszakézből is csak rögtön odavágtak. A csatamezőn akkor már kardok szikráztak, a mező felett már buzogányok suhantak, s a fekete várat övező selyemrét ezüstösen csillogó füvébe pedig már barázdák hasadtak. Azokat a barázdákat éppen ugyan a tollas buzogányok hasították, de a mélyüket a maguk rettentő sürgölődésével éppen még a csatázó seregek is szépen kivájták. S ha vájták, éppen addig vájták, hogy azzal szépen mindegyik barázdát a föld mélyének árkaiba árkolták. Azok a barázdák hát éppen bizony a föld mélyének csínjai közé szakadtak, mert azok a hasadékok pontosan olyan barázdákba hasadtak, mint amilyeneket a földbe egykor a Virág Péter lánytestvéreit elrabló sárkányok karmai is belehúztak. Látták hát a selyemrét göröngyei között a kővé kuruzsolt szolgák a tollas buzogányok kiszaggatta barázdákat. Látták, hogy ezeket a barázdákat is csak úgy húzták, mintha a sárkányok karmai húzták volna őket. Azt pedig a saját kárukon már alaposan megtanulták, hogy a földbe sárkánykarmokkal belekarmolt barázdát pedig követni kell, mert az az út a föld mélyén lakozó sárkányok útja, s aki azt nem tiszteli, annak keservesnél is keservesebb lehet a sorsa.421 Tudták, amit tudtak, s amit tudtak, az ellen ugyan semmit sem tehettek. Tudták ezt a kőbálványok is, s erre már ők is csak igéző szavakkal felelhettek. De ha már a szolgáikat magukhoz vissza nem igézhették, el őket éppen csak úgy küldték, hogy tőlük egyszer még a visszaútra is futhassa. Ahogy a tündérek vezették a buzogányok tollait, úgy vezették hát ők is a kővé kuruzsolt szolgák lépteit. Bújjatok barázdán, de gyorsan menjetek ám. Bújjatok bokrostul, de bokrotok itt maradjon. Bújjatok bokrostul, de fületek itt maradjon. Bújjatok bokrostul, de orrotok itt maradjon. Bújjatok bokrostul, de szemetek itt maradjon. Bújjatok bokrostul, de szájatok itt maradjon – kiáltották a szolgáik után a kőbálványok, de szavaikból akkor már a föld alól kiabáló szolgák ezreinek távolba szakadó hangja zúgott. A kőbálványok még mindig moccanatlan szájjal kiabáltak, de nem kellett már moha a fülbe, hogy a föld mélyének fortyogása az őket rohamozó harcosokat ugyan ki ne kezdje. Mert ahogy a szolgáik közül egyre többen a föld mélyére meneteltek, az ő hangjuk ereje bizony már senkit el nem rettentett, akit erre a világra az Ég és a Föld szedett, vetett és teremtett.

419

(34)

Bújjatok bokrostul, de bokrotok itt maradjon. Bújjatok bokrostul, de fületek itt maradjon. Bújjatok bokrostul, de szemetek itt maradjon. Bújjatok bokrostul, de szájatok itt maradjon

(35)

(36)

Mentek hát a föld árkaiba a kővé kuruzsolt szolgák. Aztán mentek utánuk egyenként a kőbálványok is. Akik maradtak, azok még egyre állták a három fény regimentjének rohamát, de ahogy közülük egyre többen és többen a földbe fordultak, a három fény három kapitánya a regimenteknek egyszerre csak intő jelet adott. Megállt erre a harc a fekete vár alatt, nem villant már kard, nem szállt már buzogány a selyemrét fölött. Aki sötét felleg volt, testet öltött. Aki bolygó tűz volt, éppen ugyan senkit nem áltatott. Aki tündér, aki óriás volt, a fekete várba húzódott. Aki a réz, aki az ezüst, aki az arany vitéze volt, hagyta mind megint, hogy a legnagyobb békesség és csendesség rendje legyen a rend újfent. Hogy amit nekik szentül meghagytak, szent is maradjon, amíg egyre csak egybetárul a három fény három világa, amelyben réz a fény, ezüst a fény és arany a fény, amíg minden csak virul, terem s a kezdethez visszatér szüntelen.

420

l é p t e n - n y omo n

Ott álltunk mi is újra a regimentek előtt – azok négyen, akik az Ég Köveinek követeiként ágról szakadtak, hogy a jó szél fúvásával egyszer még az Árkok Földjére jussanak. De a tenyerembe bújt seb minden egyes sajdulásában ott volt az ötödik. De fekete kapu mögött kőtündéreket vigyázva ott volt a hatodik. De fekete kapu mögött kőóriásokat csitítva ott volt a hetedik. Ott volt a Kövekkel Gördülő. Ott volt a Gyémántokban Lángoló. Ott volt a Veszendőséget Fájlaló. Ott volt az Éjszakát Felajzó.

(37)

Ahogy a tenyeremben a Felhőkkel Táncoló rejtve rejtett szilánkjának sajgó emléke megbújt, hozzám az arany kakastaréj is éppen úgy fordult. Így lehet a Lelkek Harcának véget vetni. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – mondta az arany kakastaréj, mert ő is csak azt figyelte, ahogy a kőszolgák és a kőbálványok a föld mélyére tartva éppen barázdát billegettek. Ott lesznek ôk férges kutyák – mondta a rézregiment kapitánya. Belôlük lesznek a jó dudák – folytatta az ezüsregiment kapitánya. Vezekelhetnek ott annyit, hogy a földi aranyukat egyszer még az Ég aranyára váltsák – tette hozzá az aranyregiment kapitánya. De a földi aranyukat elôbb még a föld sarába temessék – mondta az arany kakastaréj, mert ő jó csillagként már azt is látva látta, hogy mi lesz az aranyborjú, az aranytehén és az aranybika föld sarában is csak az aranyat taposó sorsa.

(38)

Látta, hogy az utolsó kőbálványok a föld árkainak szélén még megállnak s a három arany fenevadnak parancsokat osztogatnak, de azt is pontosan tudta ám, hogy a bujtogatva a föld alá bujdosók éppen mire bujtogatnak. Ha a föld mélye várja ôket, a kôbálványok bizony egészen a föld hetedik csínjáig mennek. Ha már egyszer a Veres-hegyre is feljutottak, most is csak a Nap színe elé járulnak. Ahogy ott fent a Magas Ég Napja várta, most ott lent a Föld Mélyének Napja várja ôket. Ha egyszer hódítani akartak, most éppen ôrizni fognak. S annál jobban az ôrzést ugyan meg nem tanulhatják, ahogyan azt a föld mélyének sárkányai nekik hét életen át, hét világ ellen bujdosva megtanítják – mondta. Nem lesz hát a Lelkek Harcának se gyôztese, se vesztese. Ti rájuk szakítottátok az eget, erre ôk most megindítják nektek a földet. De ahogy a föld megindul, azzal még a maradék aranyuk is jóra fordul – folytatta, hogy bennünket ezzel is csak nyugalomra intsen.

(39)

Minden úgy is lett, ahogy mondta. Láttuk, hogy valóra válik, amit jósolt, s hagytuk is valóra válni, ami a földből ilyen szépen kifordult. Ahogy ugyanis az utolsó kő-

(40)

421

bálvány a barázdába lépett, s azzal is csak a föld árkaiba veszett, egyszerre csak az egész föld megremegett. A rengéstől moccanatlanul is szépen megmoccant a fekete vár, s addig mocorgott, addig reszketett, amíg az aranyborjú hozzá szépen odalépegetett. Aztán odament az aranytehén is. Aztán odament az aranybika is. Úgy volt minden, ahogyan az arany kakastaréj mondta. A kőbálványok odaküldték a fekete vár alá az arany fenevadakat, hogy amíg ők a föld csínjaiban megfordulnak, addig a fekete vár ormain a tündéri muzsikák hangjai is csak a forgásba feledkezhessenek. Hogy amíg ők megtanulják az őrzést, addig aranyat lépő állataik is csak megtanulják a forgást.422 Láttuk hát, hogy a kőbálványok Nappal hetvenkedő földi aranya most éppen sárba temetkezik, s mi ugyan be nem avatkoztuk volna ebbe a halotti torba. Az arany fenevadak a szarvukkal szépen megböködték a fekete vár sarkait, s ahogy a falaknak nekifeszültek, magukról habos verítéket vetettek, de azzal az aranytajtékkal a vár falának tövében rögtön egy aranyforrás is eleredt. Azzal a forrással a testük kiapadhatatlan aranyát szép lassan, de még a lassúnál is lassabban a sárba dagasztották, s közben mindig csak annyi sarat kavartak, hogy jusson is, de maradjon is. Hogy legyen annyi sárarany, amelyben a szarvuk ösztökélésére a fekete vár tornyostul, falastul, mindenestül maga körül mindig szépen megfordul. Régi törvény, nagy rôt ökör – fújta bele szavait az aranybika az arany erezte alaktalan sárba. De hó reme hóra – fújták rá erre a fekete vár falaiból az élni készülő kövek. Porka rögök esedeznek – fújta bele szavait az aranyborjú az arany erezte alaktalan sárba. De hó reme hóra – fújták rá erre a fekete vár tövéből a sárba dagadó kövek. Nyulak, rókák játszadoznak – fújta bele szavait az aranytehén az arany erezte alaktalan sárba. De hó reme hóra – fújták rá erre a fekete vár tornyairól az érdes élekkel éleződő kövek. Benyomulunk a nyomokba – fújta bele szavait a távolba tűnve egy kővé kuruzsolt szolga a selyemrét földjének billegő barázdájába. De hó reme hóra – fújták rá erre a fekete vár udvaráról a tündéri seregek. Hulló kövek udvarára – fújta bele szavait a selyemrét földjének billegő barázdái közt utolsóként eltűnő kőbálvány a porka rögök esedezésébe. De hó reme hóra 423 – fújták rá erre a fekete vár magasából a nap tüzében ékesre égő kőóriások, s ahogy az arany fenevadak ösztökéltek, ők is csak úgy veselkedtek. Veselkedtek egyet a fekete váron fordítani. Veselkedtek egyet a forgást magukon kitölteni. Veselkedtek egyet a szédületet is csak megszédíteni.

422

l é p t e n - n y omo n

Veselkedtek egyet a regest is csak elrejteni.424 Veselkedtek egyet a szabadságot régi szokás szerint is csak tartva tartani. Hagytuk, hogy kiteljen a forgás a fekete váron. Hagyták az arany fenevadak is, hogy a vár ormain a tündérek muzsikája szóljon. Hagyták a regimentek is, hogy a három fény ezzel is csak egybetáruljon. Hogy amíg réz a fény, ezüst a fény és arany a fény, minden csak viruljon, teremjen. S ami virul, ami terem, az éppen a kezdethez térjen vissza szüntelen. Mi pedig hagytuk, hogy az arany kakastaréj a föld aranyával erezett sárba szökkenjen, s ott a sár mellett száradó porba még egy arany kakaslábat is szépen beleírjon. S amit mi hagytunk, az maga is hagyta ám magát: termett hát a fekete vár aljában egy arannyal forgó arany kakasláb, hogy éppen az arany fenevadak keltette forgásnak is legyen min sarkallni, de az arany kakastaréjnak is legyen immár mivel kacérkodni. Ha kakas lába a vár lába, szállj fel te is a vár tornyába – mondtuk neki derűsen, mert ahogy a várnak is ilyen derék lába akadt, attól bizony a mi arcunkon is mosoly fakadt. Haj, repülj csak, taréj, repülj. Várnak is csak a tornyára. Szegény köveknek is csak a szabadulására 425 – kiáltottuk oda neki, hogy magunk is csak hajgatva halljuk, ahogy a varázst varázsoljuk.

(41)

Így esett, hogy amint arany kakaslábon forgó vár lett a fekete vár, amelynek tornyán a tündérek bandája játszott, a tündéri muzsikáláson kapva kapván az arany kakastaréj még a vár ormain is elkaparászott. Aztán szakított zsindelyt magának ő is. Aztán a kövek szárnyán suhanva visszaugrott a magasból közénk ő is, hogy szépen művelt kövek műve legyen éppen ő is.

(42)

Mi is kövek műve voltunk, de már bennünket is csak a fekete vár művelt. De ki is művelt már addigra annyira, hogy mire a kő újra kövön maradt az Ég alatt, mi is zendülést szítottunk a feketén tornyosuló falakban álmodó kövek között.

(43)

S ahogy zendülést szítottunk, magunk is csak a mindenfelé feltáruló hatalmas Úton szédültünk. Testünk betöltött ürességgel, akár a kígyó levetett bőre. Üres héj lettünk, de ahogy az üresség átjárt, már a természetesség hangjai is követtek. Nyomtalan, rejtélyes félhomály vett körül, ami olyan volt, akár a burjánzó élet sötét forrása, akár az erdők testetlen muzsikája, akár a levegőben úszó piheszál bolyongása.426

(44)

423

Szétáradtunk és elsodródtunk, hogy magunkból kitérve, de magunkhoz egyre csak hűnek megmaradva fent is csak azt lássuk, ami lent van. S lent is csak azt lássuk, ami fent van. Fának ágainál, fának gyökereinél láttuk hát, hogy amint a zendülés az Ég magasába köszönő kövekben a szebbnél is szebben megébred, közben a jó szél fúvásával köztük széthintett zene is az Ég rendjének követésére éled. Hallottuk, hogy az Ég alatt újra kövön maradó kövekben egyre csak az öt erény mintájára mozdul a zengés zendülése. A természetességhez igazodik, majd a négy évszak törvényeit keveri egybe, s roppant harmóniába fogja mind a tízezernyi létezőt. Egyszer kiteljesedik, majd utóbb aláhanyatlik, díszítés és erő követik egymást a maguk rendje szerint, hogy egyszerre csak kristálytiszta legyen, ami előbb még zavaros volt. Hallottuk, hogy amikor a Föld Zenéjével együtt szól az Ég Zenéje, akkor a kövekbe költöző zene hangja is olyan, mint a fa ágai közt játszó fényfolyam. Rezzenése olyan, mint az ébredő bogárkák neszezése. Felriadása olyan, mint a villám és mennydörgés robaja. Befejeződik, de véget nem ér, megkezdődik, de eleje nincs sehol. Elhal és újjászületik, aláhull és felemelkedik: örökké tart, kimeríthetetlen és feltartóztathatatlan. Ezért ébreszthet félelmet. De amikor a Kettő harmóniája szól belőle, akkor tündököl, mint a Nap és a Hold fényessége. A völgybe ér, s erre megtelnek a hasadékok. A szakadékba ér, s erre túlcsordulnak az üregek. De nem áll meg a végesség határainál, hangjai tovább folynak áradón. Vizsgálgatnád, de nem értheted, nézegetnéd, de nem láthatod, követnéd, de utol nem érheted. Te pedig ott állsz, s szédülsz a mindenfelé feltáruló hatalmas Úton. Tested betölt ürességgel, akár a kígyó levetett bőre. Üres héj leszel, s ezért tör rád a fáradtság. Ahogy pedig az üresség átjár, a természetesség hangjai követnek. Nyomtalan, rejtélyes félhomály vesz körül, ami olyan, akár a burjánzó élet sötét forrása, akár az erdők testetlen muzsikája, akár a levegőben úszó piheszál. Úgy árad sodrása szerteszét, hogy már nem uralják korábbi hangjai.427 Tudtuk, hogy ez az áradás és sodrás hát az, amelynek meg kell velünk esnie, hogy ettől esendőségünkben mi is csak megessünk, ha már egyszer széllel bélelve is csak ágról szakadtunk. (45)

Ezért küldtük a csatába a két fenevadat. Ha a félelmünk lidércnyomásba váltott, akkor is. Ezért küldtünk a jó szél fúvásával fekete felhőt. Ha kimerültségünk elrejtett, akkor is. Ezért küldtünk a jó szél fúvásával köves esőt. Ha zavarunk együgyűvé tett, akkor is. Mert ha együgyű vagy, a mindenség leheletével csak akkor fújhatsz egy követ. A kövön maradó kőnek pedig együgyűnek kell lennie,

424

Akár a burjánzó élet sötét forrása, akár az erdôk testetlen muzsikája, akár a levegôben úszó pihe

amíg szürkülő szürkeségében is csak egyszerűvé egyszerűsödik. Amíg pedig mi az együgyűségünk egyetlen ügyében áradtunk és sodródtunk, hogy a jó szél fúvásával is csak hét ágra süssünk, az aranyhajú tündérek és óriások sürgésétől az Árkok Földjének minden szeglete aranyos szegelet lett. Láttuk hát, hogy a nappal aranylóan ragyogó, éjjel ezüstösen szikrázó fényekbe boruló falak délcegen állnak, s ha már így esett, ami esendővé ugyan bizony még véletlenül sem lett, újra követjárást követeltünk a jó szél fúvásának. Testet öltöttünk, de tagba szakadva is csak szétszóródtunk és eláradtunk. Ahogy a két markunk terhét először a négy anyaszélbe szórtuk, úgy szórtuk szét újra mindazt, amit a jó szél fúvása a felhők táncából, a hétszer kisütött cipó hosszú út porában szitált morzsájából visszahozott hozzánk. S amit újfent a jó szél fúvásába szórtunk, abba már rögtön lelket is fújtunk. S azt a lelket, mely ott jár át minden falat, ahol a kő kövön marad, előbb a Föld Zenéjével, aztán az Ég Zenéjével lelkesítettük. S ahogy ezt elvégeztük, a fellelkesülő kövek lelkes álmaiban aztán a zendülés is csak megébredt.

425

(46)

(47)

Esőcseppként vájtuk ki álmokkal a követ. Aztán falakba be nem rakott köveket görgettünk magunk elé. Az egyik kő a kiteljesedés köve volt. A másik az elemelkedés köve. A harmadik a szétáradás köve. Aztán hagytam, hogy továbbgördüljenek a kövek. Ahogy a kedvük tartja. Az egyik gördülés a szétszóródás gördülése volt. A másik gördülés a kitárulkozás gördülése volt.

(48)

Ahogy a délcegen álló s vitézül megvédett fekete vár ékesen ékeskedő feltornyosulása véget vetett a kövek összeomlásának, az Árkok Földjén mindenütt lidércek terelték a hosszú út porát, tündérek árkolták az álmok barázdáját, óriások rakták össze a kövek egész garmadáját. Délcegen állt a fekete vár összes fala, de ez a délcegség akkor már a párját ugyan nem ritkította. Kinőttek a falak az Ég alatt, mert már végleg kitelt az omlás sora. Először az Árkok Földjén nőttek a falak. Aztán nőttek falak arra, ahol a fehér anyaszél kapta fel s ragadta magával az Ég Zenéjét. Aztán nőttek falak arra, ahol a vörös anyaszél fújt. Aztán nőttek falak arra, ahol a sárga anyaszél lengedezett. Aztán nőttek falak arra, ahol a fekete anyaszél forgatta fel a földből kigördült rögöket.

(49)

Aki csak falat emelt, mind délceg álmokat teregetett: a falakban seregestül sorakozó kövek ébren is szépen forgolódó álmait. Aki csak falat emelt, maga is álomba álmodta magát. A kövön maradó kövek álmaiba költöző zene hangja pedig olyan volt, mint a fényfolyam. Rezzenése olyan volt, mint az ébredő bogárkák neszezése. Felriadása olyan volt, mint a villám és mennydörgés robaja.428 Ha felriadt a zene a kövekben, föld mélyének morajlása szállt át a világon. Ha felrezzent a zene a kövekben, tündérek rejtekének csengése szállt át a világon. Ha kőről kőre költözött a zene a kövekben, harangszó szállt át a világon.

(50)

Az emberek maradékainak maradékai erre fel szépen előóvakodtak rejtekeikről, ahová a lelküket vesztett falak összeomlása elől húzódtak, s lassan visszamerészkedtek az újra álomittasan álló kőfalak közé. A falakra tetőt húztak, a házak köré kerítéseket emeltek. Akik pedig nem álltak ellen annak, hogy a kövek köréjük boruló zengését testükben is, de lelkükben is megjárassák, azoknak időről időre csillagok tüze gyúlt ki a szemében.

(51)

A Csillagszemű Arcok aztán a magukat is csak álmokba szövő tündérek árkolta barázdákhoz jártak, hogy ott is csak virágos világokat termő álmokban fürödjenek, ahol az Árkok Barázdálta Arcok a tarisznyájukban már hét világot rejtenek.

426

l é p t e n - n y omo n

Ott aztán nekik is dobszót kopogott a puszta kő – hogy ez legyen a föld szívdobbanása. Ott aztán nekik is tüzeket ragyogott a gyémánt – hogy ez legyen a szédület tobzódása. Ott aztán nekik is moccanatlanul moccant a felhő – hogy ez legyen a nyugalom fensége. A kőtündérek eztán már csak arra vigyáztak, hogy a frissen kivakolt házak csak hajlékok legyenek, s ne pedig hivalkodásra szolgáljanak. A kőóriások eztán csak arra vigyáztak, hogy a kerítések csak védelmet nyújtsanak, ne pedig egy viszályt a másiktól elrekesszenek. A katonák aztán csak a csatamezőn a buzogányok tollával kivájt árkokat őrizték, hogy amelyik bálvány a barázdákba ment, időnek előtte vissza ne szólíttasson újra.

(52)

Akinek csillag volt a szeme, mind az álmodó kövek oltalmába húzódott. Aki a réz, aki az ezüst, aki az arany vitéze volt, hagyta mind megint, hogy a legnagyobb békesség és csendesség rendje legyen a rend újfent. Amikor pedig az Árkok Földjén minden csak virult és termett, egyszerre csak mindenkit az aranyos szegelet álma szedett, vetett és teremtett.

(53)

Ne szorítsátok ki hajlékaiból, ne rontsátok meg az életet 429 – üzentem körbe egy rézkatonával az össze nem omló köveknek szerte a világon. A természet hálója hatalmas: ritka szövésû, rajta át nem hatolhatsz 430 – üzentem körbe egy ezüstkatonával az össze nem omló köveknek a világon. Az ég az egység által makulátlan, a föld az egység által rendületlen 431 – üzentem körbe egy aranykatonával az össze nem omló köveknek szerte a világon, mert amíg rézkatonák, ezüstkatonák és aranykatonák szolgálták az Ég alatt egybetárt, Ég s Föld birkózásával egybeszerzett három világot, az én szememben változatlanul csak a legnagyobb rend és békesség rendje lehetett a rend. A rend, melyben réz a fény, ezüst a fény és arany a fény az egész földtekén. A rend, melyben minden csak virul, terem s a kezdethez visszatér szüntelen.

(54)

Mert a kezdethez visszatérés: a béke. Mert a béke: az élet visszatérte. Mert az élet visszatérte: állandóság. Mert az állandóság tudása: világosság.

432

427

mo r é n a

Vö.: A Prédikátor könyve. 3, –7

409

Vö.: Nagy László: Karikáznak az ördögök

410

Vö.: Wen-ce: 124.

411

Vö.: Fábólfaragott Péter (magyar népmese)

412

Vö.: Local Authority – a Mogwai The Hawk Is Howling címû albumának negyedik száma

413

Vö.: Kex: Déva vár (szöveg: Baksa-Soós János)

414

Vö.: Kômíves Kelemen (ószékely népballada)

415

Vö.: Trabant: A Nap az apa

416

Vö.: Bújj, bújj, zöld ág (magyar gyermekmondóka)

417

Vö.: Tavaszköszöntô (magyar népdal)

418

Vö.: Zöldágjáró (magyar népdal)

419

Vö.: Zöldágjáró (magyar népdal)

420

Vö.: Virág Péter (magyar népmese)

421

Vö.: Nog Uash’tem – a Dark Buddha Rising Entheomorphosis címû albumának negyedik száma

422

Vö.: Porka havak esedeznek (magyar népdal)

423

Vö.: Haj, regö rejtem, majd neked ejtem… (magyar népdal)

424

Vö.: Felszállott a páva (magyar népdal)

425

Vö.: Csuang-ce: XIV/3.

426

Vö.: Csuang-ce: XIV/3.

427

Vö.: Csuang-ce: XIV/3.

428

Vö.: Lao-ce: 72. Ha a népnek nem kell félnie a hatalomtól, a hatalom akkor tökéletes – beszél a

429

428

mo r é n a

csend és a békesség rendjérôl Lao-ce, s ehhez fûzi hozzá aztán azt, hogy milyen alapokon nyugszik is ez a rend. Mint mondja, ennek pedig csakis az lehet az alapja, hogy az életet nem szabad a hajlékaiból kiszorítani. Ennek pedig csakis az lehet az alapja, hogy az életet nem szabad megrontani. Vö.: Lao-ce: 73. Az égi út nem harcol, mégis gyôzni tud, nem szól, mégis válaszol, nem hív, mégis sereget gyûjt, tétlen, mégis irányít – sorolja el Lao-ce annak bizonyságait, hogy a bátrak és vakmerôek halála ugyan gyászos, de aki abban bátor, hogy nem mer, az életet ad. Ezért van az – folytatja -, hogy a természet hálója hatalmas, bár ritka szövésû, rajta át nem hatolhatsz. 430

Vö.: Lao-ce: 39. Lao-ce az ôsi egység létezésének titkát bemutatva ejt szót arról, hogy a titok bizony csak annyi, hogy az ég az egység által makulátlan, a föld az egység által rendületlen, a szellem az egység által finom, a völgy az egység által virágzó. 431

Vö.: Lao-ce: 16.

432

429

Színében-javában ...Minden szétszóródásomat és minden kitárulkozásomat harmadszor is az Ég-Föld Szellemének ajánlottam, hogy ezzel is csak dûlôre jusson az, ami az égen is, de bennem is éppen borulni készült...

Fújja a követ, ha már telik rajta a zengés. Fújja a követ, ha már gördül benne a morajlás. Fújja a követ, ha már az Ég kapuja is csak nyitatlanul nyílik benne

Kô kövön marad, álom álomba folyik, hosszú út pora aranylóan fénylik,

(1)

mi kell még? – kérdeztem az arany kakastaréjt, miután látva látszott, hogy áll a fekete vár, s az Árkok Földjén már aranyosak a szegeletek, holott pedig már csillagosak a szemek. Felzendültek a kövek, de ehhez még egész seregek kellettek, s ezt bizony te magad is elismerheted. Akkor lehet csak tartós a zengés, ha már harc nélkül is mindenütt szépen gyökeret ver az Ég alatt. Ha már nem fegyverrel kell megvívni érte, s nem a tündérek és óriások álmait kell kitakargatni érte – mondta az arany kakastaréj. Hogyan verhetne gyökeret a zengés végképp az Ég alatt? – tudakoltam, hogy a völgy szellemével a csodálatos asszonyt is magamhoz szólítsam, s az ő kapujában éppen az Ég és a Föld gyökerét is látva láthassam.433 Volt egyszer egy ágról szakadt törpe, ôt a Veres-hegy ôsz öregembere is sokszor magához kérette. Földig ért a szakálla, azon suhant, ha jött, de ha szolgálatra kérték, keresztülbucskázott a fején, s azon nyomban aranyszôrû paripává lett. Földneheze volt ô is, amíg a tetejetlen magasságban lakott, de táltosként repült ô is, amíg az Ég alatt lelkeket hódított.

431

(2)

Vele kell találkoznotok, mert ô egyszer már megtette azt, amire nektek most szükségetek lehet. Elhozott a Veres-tengerbôl huszonnégy arany almafát, holott azokat huszonnégy sárkány ôrizte. Az a huszonnégy almafa kell most ennek a világnak. De nem azért, hogy fényesen ragyogjanak, hanem azért, hogy örökre zengve zengô ágakért ágaskodjanak. Mert ha az arany almafákra a zengô fák ágai is felkerülnek mindenütt, ahol a kô most is a kövön marad, akkor lesz úgy, hogy ennek a zengésnek soha nem szakadhat már vége. Akkor már nem kell ahhoz tündéri sereget állítanod, hogy a kövekbe fújt lélekbe zengést szakasszon a jó szél fúvása. Akkor már nem kell a három fény világának regimentjeit idesuhintanod, hogy a kövek lelkét elveszejtô bálványok a föld árkaiba temetkezzenek. Ha a zengô fák huszonnégy ágának a huszonnégy arany almafán lesz maradása, akkor száll a Tetejetlen Zengés egy egész örökkévalóságig erre a világra – mondta kérlelhetetlen magabiztossággal az arany kakastaréj. (3)

Azokat a zengô ágakat azonban a fekete tengerek közül lehet csak elhozni, hogy aztán onnan a huszonnégy arany almafa ágai közé szépen kijussanak – folytatta. A huszonnégy zengô fa zengô ágait is huszonnégy sárkány ôrzi, közéjük pedig csak egy megint másik Földneheze ismeri a járást – éppen a huszonnégy arany almafát elragadó törpének a bátyja. De ha ôt megkeresi az öccse, mindig hallgat a vér szavára, még akkor is, ha vérét a vérétôl a világ legutóbbi megzendüléséig egyre csak távol tartotta a Világvámja. De amikor legutóbb híja akadt a zengô ágaknak, mert ágát szakasztották az alvó sárkányok mellett is egyre csak zengô fáknak, akkor bizony megzendült az aranyerdô. Akkor bizony zengett-zúgott a tenger is. Akkor bizony zengett-zúgott még az ég is. S ahogy csúffá tették a zengô fákat ôrzô sárkányokat, úgy tették csúffá a Földnehezék a Világvámja hegyét is, aki bosszúságában rettentô széllé kerekedett, forgószéllé változott, de annyira, hogy aztán örökre az is maradt.434 Ezzel aztán a dolgotok egyszerre könnyebb is lett, meg nehezebb is. De ezzel a magatok álmát azért még javában kimerhetitek, mert merni merészelvén is tudván tudjátok, hogy a nehéz a könnyü alapja, hiszen a nyugalom a mozgás apja.435 A Világvámja hegyének irdatlan száján már át nem kell mennetek, de a zengô fákat ôrzô sárkányokban hétszerte több éberségre kell figyelnetek. Ha alszanak, már csak úgy alszanak, hogy az egyik álmát mindig a többi huszonhárom vigyázza. De úgy, hogy a zengô aranyerdôt az álmot vigyázva is mind egyre csak járja.

432

s z í n é b e n - j avá b a n

Hogyan találhatnánk meg ezt a törpét, ha csak annyit tudunk róla, hogy ôt is a Veres-hegy ôsz öregje szólítja néha? – kérdeztem az arany kakastaréjt. Ti is Földnehezék vagytok, ôk is csak azok lettek. Ti is ágról szakadtatok, valaha ôk is csak így estek meg. Egymás között már nektek magatoknak kell hát szót értenetek – válaszolta az arany kakastaréj.

(4)

Belekóstoltunk a Veres-hegy öregjének borába, s aztán a Tetejetlen Zengésben beleittunk a Nap szépségét sarjasztó vízbe is. Akkor az lett bennünk a Nap szépsége, ami a kövek halott redôiben az ezer rovátka rajza – mondta egyszerre csak Kece, hogy kisegítsen bennünket, amíg a szó is csak szót követ. Az ezer kôrovátka rajzát beleírjuk a körkörösen porló porba, s hagyjuk, hogy ezt a port is csak magával sodorja a jó szél fúvása – mondta Pőre, mert ő is azonnal rájött, mitévő lehet egy ilyen helyzetben a veszendőség porának pásztora, ha szabadon szökik szárba benne a szárnyalás, az áltatás és a bolyongás minden lidérces hajtása. Ahogy a zengô ágakat elrabló Földneheze ezt a port meglátja, abban a szélben már a Nap szépségét is megtalálja – tette hozzá Kece, hogy egy percig se áltasson, de azért a Világvámja maradék szélviharán még így is túlra szálljon. Akkor odarepül majd, ahonnan a jó szél fúvása az ezer kôrovátkával teleírt port is csak elfújta – értett vele egyet Pőre, hogy ő se áltasson, de a veszendőség porával együtt szálldosó törpékkel is csak együtt bolyongjon. Az egyik bazaltsíp is csak egy másik bazaltsípra fújhat – bolyongtam el én is a lidércek bolyongásával. Az egyik Földneheze is csak a másikhoz szállhat – borult tűzbe Göncös is a lidércek lángolásával.

(5)

Úgy esett hát, hogy amíg a kövekben háborítatlanul zsongott a zendülés felfedezésének öröme, addig a lidércek a porba kuporodtak, s vonalat vonalba öltve egyre csak rajzoltak, hogy ezzel is csak kiteljen bennük a Tetejetlen Zengés szédülete. A porba írtak hét nap és hét éjjel, s ha a jó szél fúvása egyszer-egyszer felkavarta, amit port porba róva rajzoltak, a felkavarodott vonalak közé nyugodtan újabb vonalakat illesztettek. A kör határán megbomló íveket újra meghúzták, de a körön belül átrendeződő mintákat maguk is nyugodt szívvel újra átrendezték, rögtön beleértve hát a rajzba azt is, amit csak a mindenség kósza lehelete fújt a vonalak közé.436 Ha uruk volt a Nap, testvérük volt a Szél. Ha nénjük volt a Hold, öccsük volt a Víz. Ha bátyjuk volt a Tűz, anyjuk volt a Föld.

(6)

433

Úgy volt velük az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő múlása,437 ahogy a kövek halott redőiben is csak az idő munkálkodásával kelt életre az ezer rovátka rajza. Ahogy aztán kész volt a kör, madárrá változtak, s a csőrükben a kör közepébe egy múló idő erezte kavicsot vittek. Ahogy a kör készen lett, tűztestet öltöttek, s boldogan futkározó lángokként a kör körívén is csak körkörösen lobogtak. (7)

Mit látsz a körben? – kérdezte tőlem az a tűzzel táncoló lángnyelv, akiből éppen Kece beszélt. Látom a szentjánosbogarak pislákoló fényét. Látom a szikrázó hókristályok egymásra szegezett nyilait. Látom a gyertyák kanócán parázsló vörös izzás táncát. Ez mind-mind Pilla moccanatlan moccanása – mondtam, mert akkor éppen így rajzolta ki bennem a Nap szépségét az ezer rovátka rajza. Mit látsz a körben? – kérdezte Göncöstől a lángnyelv, akiből Pőre beszélt. Látok egy éktelen magas üveghegyet. Ez az Ég magassága. Látok egy akkora feketeséget, mint egy jókora tál. Ez a Föld kereksége. Látok egy végtelen üvegösvény szegélyezte ürességet. Ez mind-mind Lételenország magánya – mondta Göncös, mert akkor így rajzolta ki benne a Nap szépségét az ezer rovátka rajza. Ahogy ezt mind elmondtuk, szépen kivártuk, amíg a porba rótt körhöz utat nem talált a jó szél fúvása. A lidércek lobogó lángok képében vártak, hogy a veszendő por szétszórását is csak az örök tűz vigyázza, mi pedig a köpenyünk szárát összehúzva burokba zártuk magunk, hogy égi csillagpor burkából hasadjon ki a tekintetünk, amikor a világot pásztázza. Ahogy szél kerekedett, Göncössel mi is széllé kerekedtünk, s ahogy a szélfútta porral a Világvámja hegyéből termett viharok közé értünk, a szelek örvényén a porba rajzolt kör porából néhány porszemet mi is csak átsegítettünk. Ahogy ezzel megvoltunk, az Árkok Földjére mi is visszatértünk, de az Ég alatt suhanva azért még a büszkén álló falak újonnan születő rendjében is elgyönyörködtünk. Nem omlanak a kövek sehol, amerre csak a szem ellát – mondtuk a lidérceknek, akik a kör veszendőbe menő porának hűlt helyét vigyázták. Zendülést szítanak a kövek, amerre csak a hangjuk eljár – osztották meg velünk a lidércek, amit mi is megosztottunk velük.

(8)

Ahogy kitelt rajtunk a várakozás összes fordulata, egyszerre csak a szakállán suhanva előttünk termett két Földneheze törpe.

434

s z í n é b e n - j avá b a n

Ez az ég magassága. Ez a föld kereksége. Ez mind Lételenország magánya

Mi dolgotok volt nektek a Veres-hegy öregjével, hogy az ô vizének cseppjei száradnak a felôletek szálló porban? – kérdezte az egyik törpe gyanakodni ugyan nem gyanakodva, de azért szolgaként sem hódolva. Ott voltunk egyszer, amikor a Veres-hegy bazaltsípjait megsimogatta, hogy Tetejetlen Zengést támasszon a föld minden sarkába – válaszoltuk a teremtő érintésre gondolva. Hát, ha ez így esett, akkor a szolgáitok ugyan nem leszünk, de amivel éppen fáradoztok, azzal mi is bármeddig szívesen elfáradozunk – mondta a másik törpe, mert ennyiből már szót értett a vér a vérrel. Ahogy a vér a vérrel szót értett, a szó fia szavak néven nevezhetetlen nevei is csak szépen előkerültek. Nevezzetek Hétszûnyûnek – mondta a Világvámja szelein átsiklott törpe. Nevezzetek Kapanyányinak 438 – mondta a Világvámja hegyét kiúttalan széllé bolondító öccse. Nevezzetek Tátorjánnak – mondta Göncös, hogy a maga feketén gubancos köpönyegének szárnyát lebegtető forgószeleket maga körül azért valahogyan még el ne vesse.

435

Nevezzetek Talizmánnak – mondtam erre én is, hogy a magam csillagporos köpönyegébe redőzött összes göncöt és gubancot azért valahogyan még ki ne mutassam. Ti is testvérek vagytok? – kérdezte Kapanyányi. Ô is csak az lett nekem, mint hegynek a kô – mondta rám mutatva Göncös, hogy rokoni szálat ezzel is csak rokoni szállal gubancoljon. Én is csak az vagyok neki, mint táncnak a hó – vágtam rá erre, hogy Göncöst ehhez illően magam is bemutassam. (9)

Elmondtuk, amit az arany kakastaréj is elmondott. Hogy ha a zengő fák huszonnégy ágának egyszer a huszonnégy arany almafán lesz maradása, akkor száll a Tetejetlen Zengés egy egész örökkévalóságig erre a világra. Huszonnégy arany almafát éppen bármikor elhozhatunk nektek, mert abból a huszonnégybôl, amit a Veres-tengerbôl hoztunk, sarjadzott már hétszer huszonnégy fa is – bólintott Kapanyányi. De a huszonnégy zengô fa ágát újra el kell ragadnunk a fekete tengerek partján álló zengô aranyerdôbôl. S ha ezen mesterkedünk, huszonnégy sárkány fenekedik majd ellenünk – mondta Hétszűnyű. De az Ég alatt nektek is, nekünk is ezzel telik ki a becsületünk – mondta Göncös, mert a kövek tizenhárom iskolája belé aztán a vitézek örökségét is szépen átörökítette, amíg a nyelvével a fellegek közt nyíló égi hegy barlangjában a tápláló kő minden élét felderítette. Erre meg Hétszűnyű bólintott rá minden habozás nélkül, hiszen ő is csak az iskolatársunk volt, ahogy éppen a hegynek is az lehet a kő. Ahogy éppen a táncnak is az lehet a hó. Szépen zeng körülöttetek a világ, de egyszer minden zendülés véget ér – mondta, hogy minden kételyével együtt azért azt is elismerje, milyen szépen szólásra emelkedett körülöttünk az Ég Zenéje és a Föld Zenéje. Minden zendülés véget ér, csak éppen az nem, amelyik a zengô aranyerdô ágából csendül ki a világba – tette hozzá Kapanyányi, hogy ezzel is egy követ fújjon velünk. Fújja a követ, ha már telik rajta a zengés. Fújja a követ, ha már gördül benne morajlás. Fújja a követ, ha az Ég kapuja már nyitatlanul nyílik benne. Fújja a követ, ha a mennyek harangja már húzatlanul húzódik439 benne.

(10)

Hétszűnyű és Kapanyányi az Árkok Földjére a huszonnégy arany almafát bizony azonnal meghozták onnan, ahol már almafák erdejébe sűrűsödtek az arany almafák.

436

s z í n é b e n - j avá b a n

Az arany almafákat erre fel el is plántáltuk az Árkok Földjén, de még a tündéri álmok barázdálta mezsgyék határain túlra is beástunk egyet-egyet közülük. Mert nőttek már falak arra is, ahol a vörös anyaszél fújt. Mert nőttek már falak arra is, ahol a sárga anyaszél lengedezett. Mert nőttek már falak arra is, ahol a fekete anyaszél forgatta fel a földből kigördült rögöket. Ahogy a Földneheze Törpék az első vitézi szolgálatukkal ilyen hamarost előálltak, elindultunk, hogy a kövön maradó kövek előtt tisztelkedő arany almafákra tüstént zengő ágakat hozzunk. Szerencsénk van, hogy a Világvámja-hegy száján már nem kell átmennünk – mondta Kapanyányi, ahogy a szakállunkra ülve a fekete tengerek felé az ég magasában is csak suhanni kezdtünk. Ha bezárult egy száj, kinyílik egy másik száj – mondtam, mert ahogy útra keltem, máris útjára indult bennem egy zendülő kő örökké gördülni vágyó gördülése. Hogy tüstént felfrissítse bennem a szédületet. Hogy rögvest szétszálazza bennem a gubancokat. Hogy azon nyomban kiélezze a bennem éleződő összes éleket. Kitárulnak a szájak – ismerte el Göncös is, mert benne is frissülőben volt már a szédület. Elnyelnek a szájak – értette meg Kapanyányi a vér szavát. Nyelik a mérgüket – tette hozzá Hétszűnyű. Köszörülik a torkukat – szólalt meg Kece. Ásít belôlük a mélység – sorolta Pőre, ami még soron következhetett. Kong bennük az üresség – fejeztem be, amit a gyémántok lágyan rezgő szédületével szédülve valaha elkezdtem. Felhővé gomolyogtunk, szélvésszé kerekedtünk, nagy gomolyag fekete felhőben bolygó tűzzel villámlottunk, s ahogy a jó szél fúvásával és a szép tüzek lelkesedésével útnak eredtünk, hamar a sötét vizek széléig jutottunk. Ahogy aztán a fekete tengerek partját megláttuk, leereszkedtünk, s a víz szélén le is szálltunk. Testet öltöttünk, s fekete köpenyeinket magunk köré kanyarítva egyre csak szürkülő egek alatt jártunk, mígnem odáig értünk, ahol már egészen hamuszürke volt az ég és koromfekete volt a tenger, hogy csak a hullámok taraja fehérlett fel rajta néha. Ha nem jártam volna az alsó világok mélyén, ahol a rézvilág, az ezüstvilág és az aranyvilág fényeinek határain túl olyan sűrű volt a sötétség, hogy kardot lehetett volna akasztani rá, azt hihettem volna, hogy a fekete tengerek partvidékénél mélyebben befelé forduló helyet keresve sem lehetne találni. De tekeredtem már arany hajszálak közé, hogy egyszer még tetejetlenül szóló harangszót szakasszak az éj sötétjébe, s ha ezzel is csak az Űr

437

(11)

Kitöltése esett meg velem, nehezen hihettem, hogy az Űr Tátongása éppenséggel legyőzhetetlen. Te vagy a Világ Ürességébe Táruló. Mondd hát, mit üzen neked a fekete víz tengerének tátongása – fordultam Göncöshöz, mert ami benne tátongott, azt egyszer már magam is kitöltöttem. Ami itt hullámzik, az is csak Lételenország 440 üressége – mondta Göncös, ahogy az ürességen átjutva is csak azt hagyta, hogy onnan minden a nyugalomban tisztán megmaradva, minden a maga rendjén növekedve s minden az örök áramlásban körbehaladva jusson el hozzá.441 Ahol a part szakad, szürkén foszlik az üresség. Ahol a tenger mélyül, egyre csak vastagodik a sötétség. A legjobb helyen vagyunk hát. Nézz elôre, s aztán nézz hátra. Nézz hátra, s aztán nézz elôre. Vedd elô a tarisznyádból a kardodat, s akaszd fel a víz fölött terjengô sûrû sötétségre. Ülj le a kardod alá, s hagyd, hogy a semmi sötét ágán csüngô kard fölötted is meg-megforduljon néha, hogy ezzel is csak a háborítatlanságodat vigyázza. Aztán nézz a sûrû sötétségbôl a foszladozó ûrbe. Aztán nézz a foszladozó ûrbôl a sûrû sötétségbe. Ha a kedved úgy tartja, aztán tárulj csak bele a Világ Ürességébe. Ha úgy vág az eszed, mint a kardod, akkor magad is hamar beláthatod, hogy ennek a partnak a homokja is csak úgy kavarog, mint az a hamu, mely a sutba vágott, erejükkel még csak készülôfélben lévô táltosok körül forgolódott. Azt a hamut szél ugyan nem fújja, de a sutba vágottak moccanatlan moccanása azért szépen eligazgatja – folytatta Göncös. (12)

Felakasztottam a kardomat a sűrű sötétségben a semmi sötét ágára, s azzal máris helyet kínáltam magam mellett mindenkinek, aki valaha is csak ágról szakadt. Annak is, akit bizony sutba vágtak, hogy a kemencepadka titkos ficakjában, de még ott is csak a hamu lassan forgó örvényeiben legyen a tanyája. Hogy huszonegy éves koráig nőttön nőve s erővel erősödve se legyen más öröme, mint éppen csak a furulyája. Hogy a háromszor hét évet kiállni csak úgy tudja, hogy a Föld Zenéjétől egészen az Ég Zenéjéig tartson a jussa. Ahogy ezt végiggondoltam, azzal máris kitelt mellettem Bíró János sora. De ha Lételenország ürességébe tárulva, s ott is csak a sötétség hullámzását hallgatva képzeletben egy táltost már ilyen szépen magam mellé ültettem, hát eljött hozzám a többiek emléke is azon az egy ültő helyemben. Ott tudtam hát magam mellett Szegfűhajú Jánost, aki sokfelé járt, s közben sokszor szétszaggatták, de mielőtt a darabjaiból tagba szakadva megint újra élni kezdte volna az életét, széthullva és semmivé foszladozva is okosabb lett ám, mint annak előtte lehetett, hogy éppen megint összeaprították.

438

s z í n é b e n - j avá b a n

439

Ott tudtam magam mellett Kőműves Kelement, mert ha magam elé képzeltem, őt is csak egyre hajtotta a vágy, hogy a fekete várral az Ég magasába törjön, Ég magasába érve pedig a tündérek muzsikaszavában fürödjön. Hajtotta őt a vágy, hogy amint az angyali zengésekkel szépen eltelik, zsindelyből magára szárnyakat rakjon, s azokon a szárnyakon a zuhanást sem félve éppen ugyan messzire repüljön. S ha már többen is voltunk, akik a zuhanás riadalmától éppen meg nem riadtunk, rögtön közénk tévedt Virág Péter emléke is, aki a zuhanást még csak annyira sem félte, hogy ne éppen egy lakomáról legyen hozzá érkezése. Ahogy neki párja nem akadt, magának társat sem választhatott, de a zuhanás mámorát magának megítélve mégis egyesítette magában azt, ami benne szépen egybekelhetett. A hideget a forróval egybeeresztette, s hagyta, hogy ami langyos lett, azt a világ annak rendje s módja szerint kiköpje.442 S ha a langyosak éppen egy mulatság kellős közepébe buktak, ő válaszul éppen addig bukott, míg végül egy árok mélyére nem zuhanhatott. Amerre Virág Péter járt, a föld nem az eget ostromolta, hanem magamagát is csak meghasította – bólintott maga elé Göncös, mert a gondolataimat ő is hiba nélkül olvasta. Ahogy a föld elôtte meghasadt, úgy nyílhat meg elôttünk a tenger, hogy lássuk, hol bújik meg benne az az út, amely fölött a csónak a habokat szépen szánthatja – szólt szépen maga elé Kece, mert amit Göncös elkezdett, akár ő is folytathatta. De hiába nyílik meg a tenger, hogy a zengô aranyágak szigetéig az utunkat mutassa, ha olyan sötét marad, hogy nincs az a szem, amelyik azt az átjárót megláthassa – mondta Pőre. Lehet még akár huszonegy évünk is arra, hogy a kardunk a sut sötétségében pihenôk elé a fény hordozóját is elhívja – kecsegtetett bennünket a legnagyobb nyugalom és békesség rendjével az arany kakastaréj. (13)

Olyan volt hát itt is, mint a sárkányoktól elnyert föld alatti birodalmakban – ahol a réz a rézzel, az ezüst az ezüsttel és az arany az arannyal egybetárult, de a három fény világának mezsgyéin túl közben azért éppen olyan sötét volt, mint az üveghegy tetején futkározó véges-végtelen hosszú üvegösvényen túl, ahol a tátongóan mély üresség legmélyén a sötétség is csak mindent letarol. Mert van a magasság lebegő sötétsége, van a mélység szédítő sötétsége, és van Lételenország üres sötétsége. Ez a három, egymás határát is csak omolva omlasztó sötétség örvénylik és hullámzik ott, ahol a fekete tengerek szélén a part szakad, s a zengő fák aranyerdeje felé vezető úttalan tengeri út is magára

440

s z í n é b e n - j avá b a n

marad, hogy amíg mi a társai nem leszünk, addig is a középpontból feleljen szüntelenül.443 De ha kitöltöttük a forgást a három fény világában, kitelhetett rajtunk a várakozás a három sötétség világában is. Puha, de karcos, sistergő, de hömpölygő örvénylés volt ez, ahol akár tompán magadba fordulsz, akár magadból élénken kifordulsz, olyan hullámzás vesz körül, ahol magadat már csak azért is sutba vághatod, hogy legyen időd arra ügyelni, hogy amíg a három fény valahol meszsze távol egybetárul, addig a három sötétség benned is, de veled is egyre összebéküljön. S amíg békül, ami békességre vágyik, fény nélkül is a legnagyobb békesség és csendesség rendje legyen benned az a rend, mely fölött a sötétben is egyre csak őrködnöd kell. Ez az őrzés a háborítatlan nyugalom őrzése – noha tudván tudod, hogy ebben a nyugalomban lassan összeolvadsz a sötétséggel. Ez az őrzés is az érlelődő cselekvés keresése – noha tudván tudod, hogy ebben a keresésben a tetteidben is te magad lehetsz a fény. Úgy voltunk hát a fekete tengerek partján, ahogy a Tetejetlen Fa ágán, a hetedik ég magasában voltunk. Földneheze Törpékkel dübörgő hegy barlangjának sötétjében élve, de ott is csak az Ég Köveinek kincsét őrizve. Sötétségben elbújva, de bújócska közben is csak a szédület ragyogásában pompázva. Elaprózódtunk, elhatalmasodtunk, de az éj feketeségéből fel semmit sem adtunk. Nem vágyakoztunk a gyémántok ragyogására, hanem inkább csiszolatlanná koptattuk az összes éleinket, s a sötétben meghúzódva magunk is csak egyszerűek lettünk, akár a puszta kő lenne, ha az a kő is csak egy kövön heverne. S ha már olyan egyszerűek voltunk, mint a puszta kő, azt is megéreztük magunkban, milyen az egyszerűség szédülete. Megéreztük: a szédülten ragyogó gyémántok szédülete maga a káprázat. Megéreztük: az éleiket a múló idővel egyszerűvé tompító kövek szédülete maga a gördülés. Szikráztak már bennünk annyit a fények, hogy a tündöklő szikrákba belekáprázzunk. Akkorra pedig kihunytak már körülöttünk annyira a fények, hogy a sötétség hullámai közé gördüljünk. S ahogy a sötétség hullámai a fekete tengerek partján újra meg újra elborítottak, tudtuk, hogy a sorsunkat csakis azzal követhetjük, hogy az idő érkezését nem üdvözöljük lelkesen, miközben az idő múlását nem marasztaljuk, de nem is tartjuk vissza hevesen. Így aztán ugyanazt tettük, mint ami csakis a sutba vágott szerzetek dolga lehet. Haladtunk együtt az idővel, de amikor elmúlt tőlünk, mi is odébb tágultunk,

441

(14)

miközben persze álltó helyünkben egy tapodtat sem mozdultunk. S ha közben az idő mégis velünk maradt, akkor követni is csak azzal akartuk, hogy végezni egyre csak a saját dolgunkat próbáltuk. Amikor pedig semmit sem utasítottunk el és semmihez nem kötődtünk, akkor lehettünk éppen a megfelelő helyen: a középpontban.444 S ha a középpontban voltunk, akkor máris a körforgás közepéből válaszoltunk, mert idő híján éppen ezzel is csak a világ soha el nem dűlő tengelyén időztünk. Keringtek már annyit nekünk a csillagok, hogy magunkat tündöklő fény híján is csak az égi természetesség fényénél követtük, s ha ez éppen így esett velünk, akkor lehettünk már annyira esendők, hogy mi magunk már éppen a másik nyomán jártunk. (15)

Amikor volt már olyan sötét körülöttem, hogy semmilyen él nem éleződött többé bennem, a körforgás közepéből kérdezve régen kimondatlan, de mégis réges-régi kérdéseimmel végre magam is a bolygó lidércekhez fordulhattam. Miért vagytok szomorúak? Izzó parázs földjén kószáltatok, naposholdas paripák parazsat lakomázó lakomáin vendégeskedtetek. Bolygó tûz fényében játszhattok, mocsarak zsombékjain merenghettek, ugyan miért búslakodtok? Tudtok tûzként lobogni, tudtok asszonyölekben tanyát verni, tudtok szépen szóló szavakkal a világ ámulatára áltatni – soroltam annak a másiknak a tudását, aki egyre csak belőlem lépett elő, hogy bennük is otthon legyen éppen. Azért vagyunk szomorúak, mert bizony a gyász is csak éltetô erô. S ha már gyászolni tudod azt, ami elveszett, akkor magad elé a veszendôt bármikor megidézheted – mondta Kece a sötétbe vesző körforgás közepéről szólva, de a kérdésem miatt egy cseppet sem megorrolva. Ôrzôk vagyunk mi is, ahogy ti is csak azok vagytok. Ahogy ti a karddal vigyáztok, úgy ôrködünk mi a bujdosó énekkel, hogy a mi fegyverünk éppen a soha nem múló szomorúság legyen – mondta erre fel Pőre is a világ soha el nem dűlő tengelyéről szólva.

(16)

Puhán ölelt, de érdesen karcolt a három világtalanság komor pompája.445 Magába mélyesztett a sötétség, de maguk közül azért ki is vetettek a fekete árnyak. S ahogy az örvények ereje bennünket is megforgatott már annyira, ahogy a fekete várat forgatta az arany fenevadak szarva, erre aztán éppen a bolygó lidérceken lett a kérdezősködés sora. És ti miért fordultok ki magatokból? Kövek szálán szálasodtatok, értitek az Ég Köveinek tudományát. Tudtok a fejeteken átbucskázni s bármilyen alakot ölteni. Tudtok felhôvé gomolyogni, szélvésszé kerekedni s a haragos égen egy-

442

s z í n é b e n - j avá b a n

mással kergetôzni. Tudtok bikával, sárkánnyal küzdeni, s tudtok a benneteket elnyelni kitátott szájakon is kapva kapni. De ha kapásotok van ám, akkor ti is tudtok pazar pompával szájaskodni, ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s közben ti is elnyelitek a világot – vetette fel a kérdéseit Pőre, ahogy a sötétség örvénye őt is szépen felvetette. Azért fordulunk ki magunkból, mert bármilyen szép is a küldetésünk, az égi ágak vitéz hajladozásairól bizony el nem feledkezhetünk – mondta Göncös, mert ő volt az, aki a vaksötétben is csak a harc tüzét őrizte. Ahogy benneteket ôriz a szomorúság ereje, úgy tart meg minket a szenvedély egekig csapó vihara – mondtam el én is, ha már egyszer én voltam az, aki a vaksötétben is csak a mámor tüzét őrizte. De ez a tomboló szenvedély sincs híján a szomorúságnak – állapította meg az idő nyomtalan nyomába eredve Kece. Nincs bizony. De az a békével elomló szomorúság sincs híján a szenvedélynek – felelte az idő folyásából is csak kiáradva, de a másik tudását is a magáénak tudva Göncös. Magunkat megvallva a másikban magunk is életre keltünk, s az a másik is csak mi magunk lettünk, de a sötétségben az idő folyásából kiáradva annyira azért felgomolyogtunk, hogy bizony már mi magunk is csak felhővé felhősödtünk. Volt abban a felhőben szél fúvása – az éppen Göncös lehetett. Volt abban a felhőben egy nagy gombolyag tekergése – abban bizony éppen én gubancolódtam. Volt abban a felhőben derengő fények bolyongása – az éppen Kece lehetett. Volt abban a felhőben égi tündérharmat csillámlása – az éppen Pőre lehetett.

(17)

S ahogy a sötétségben magunk elé néztünk, egy ültő helyünkben egyszerre a nagy gomolyag felhőben mi is csak ott gomolyodtunk. Abból a felhőből támadt elő aztán egy csodálatos szarvas s a csodálatos szarvasnak ezer ága-boga, de annak ezer ága-bogán is ott fénylett ezer égő gyertya. Ezer égő lángja lett hát körülöttünk a csillagoknak, hogy még azok is gyújtatlan gyulladjanak, de hogy még azok is csak oltatlan aludjanak. Az a szarvas a szarva közt hozta a kelő Napot, de az arany hajnalcsillagot is a homlokán ragyogtatta. Ahány szőre szála volt, annyi csillag tündökölt rajta, de a szügyéről még az ezüstös Hold is ott világlott a látva látó szemek okulására. A felhőből kivált szarvas egyet ugrott, egyet szökött, s máris a fekete tengerekben úszott, de ahogy a tenger hullámai ringatóztak, s ahogy a tenger habjai susogtak, a vízben a szarvassal kelő Nap, de még a szarvassal úszó Esthajnalcsillag is szépen visszatükröződött.

(18)

443

Amit én leszakítok, az mindig csak olyan, hogy akár a semmi ága is lehetne. De ha a semmi ága lenne, magán éppen még egy kardot is szépen elviselne

Szőre csillagai pedig vízbe merültek. Szügye gyöngyszín Holdja pedig a habok közt fürdött. Sötét messzeségből pedig úszva megérkezett. Kékes habok közül pedig a partra kilábalt. De ahogy a partra kilábalt, a tenger partján meszszire futott. De messzire hiába futott, maga után bizony rögtön szép aranyhidat hagyott. De ahogy ezt meghagyta, a három fény ránk hagyott útja nekünk akkor már csakis a világ rámájának aranyos középpontját mutatta. (19)

A tengeren felragyogó aranyhíd bizony éppen a ránk váró utat mutatta, s ahol a partot elérte, már ott is várt ránk Hétszűnyű hétpróbás csónakja. Ahogy a föld Virág Péter előtt meghasadt, úgy nyílt meg hát előttünk a fények szikráival kivirágzó tenger, hogy lássuk, hol bújik meg benne az az aranyos út, amely fölött a csónak a habokat szélsebesen szánthatja, de még a zengő ágak szigetét is szépen megjárhatja. Lekaptam a kardomat a semmi sötétbe vesző ágáról s a hét világot rejtő tarisznyámba süllyesztettem. A többiek is tudták, hogy eddig ugyan jelen voltak, de most már bizony részt is vesznek. Ki is vette mindenki a maga részét, hogy a tetteiben csakis úgy legyen a fény, ahogy az aranyhíd hívogatott a tenger vizén. Ahogy beszálltunk, a csónakon Hétszűnyű rögtön akkorát lökött, hogy az aranyhíddal megjelölt úton szépen keresztül is hasított. Eleinte csak az aranyhíd ragyogta be a fekete tengerek sötétjét, de ahogy a vizet irdatlan lendülettel

444

s z í n é b e n - j avá b a n

hasítva a sárkányok őrizte zengő ágakhoz közeledtünk, az Ég is lassan kivilágosodott felettünk. Miért kell ilyen gyorsan szelnünk a tengert? – kérdeztem a csónak orrában a hajamat a szélbe kavarva. Hogy legyen elég lendület a csónakban ahhoz, hogy a túlsó parton még hét mérföldet a szárazon is siklani tudjon – mondta Hétszűnyű. Úgy is történt, ahogy Hétszűnyű mondta. Amíg a csónak a szárazon siklott, Kapanyányi a csónakban felállva tüstént álomszellőt fújt szét az aranyerdő minden sarkába. De most aztán siessünk – mondta, ahogy a földet szántó csónaknak a zengő aranyerdő szélén egyszerre csak elfogyott az ereje. Ahogy az álomszellôt fújtam, töméntelen ellenállást éreztem. Annyi éberség reszket a Zengô Fák Sárkányaiban, hogy ezt alig pár percre sikerülhet csak leteremtenem – jósolta, s azzal már szaladt is be az erdőbe. Mi is szaladtunk utána, s ahogy a vakító fényben és a bódító zengésben az aranyerdő fáit kerülgettük, a sárkányok nyugtalan szuszogását is egyre csak hallani véltük. Milyen ágakat szakítsunk le a zengô fákról? – kérdeztük Hétszűnyűt. Amit én leszakítok, az mindig csak olyan, hogy akár a semmi ága is lehetne. De ha a semmi ága lenne, magán még egy kardot is elviselne – mondta Hétszűnyű, s azzal máris letört egy aprócska ágat. De ahogy azt leszakította, még annál is százszorta jobban megzendült az aranyerdő, ahogy addig zengett. Ahogy megzendült az aranyerdő, megzendült a tenger is. Ahogy zengettzúgott a tenger, úgy zengett-zúgott az Ég is.446

(20)

Amint a huszonnégy ág a markunkban volt, a csónakba ugrottunk. Akkor már sárkányok ébredeztek a zengő aranyerdő fái között, s ahogy az álom a szemükből kiszökött, azzal a lendülettel azért mi is csak szökni próbáltunk. Hétszűnyű akkorát lökött a csónakon, hogy a túlsó parton is még tizennégy mérföldet csússzon. De ahogy az aranyerdőig kihasított szántást a fekete tengerek partjáig a csónakkal újra végigszántottuk, máris lángok bélelték a föld barázdáit, amelyek között siklani próbáltunk. Még nem is láttuk az erdőből utánunk rontó sárkányokat, de a szájukból szakadó láng perzselését máris a hátunkba kaptuk. Fekete köpönyegünket erre jól magunk köré húztuk, hogy a fekete tengerek vizét a ránk boruló csillagporos sötétséggel is kiengeszteljük. Ahogy aztán a vizet hasítottuk, a parton már huszonnégy sárkány ágaskodott és fenekedett. Ahogy ágaskodtak, ahogy fene-

(21)

445

kedtek, a fekete tengerek fölött hánykolódó eget egyszeriben vörösre is festették a torkukból hasadó lángokkal. Mi viszont nyugodtak maradtunk, s nyugalmunkban szépen összeolvadtunk a sötétséggel. Úgy olvadtunk a sötétségbe, hogy útközben a fekete tengernek feneke volt a vetett ágyunk. Hogy útközben a fekete tengernek színe volt a takarónk. Hogy útközben az ágy széléről is lángot szakasztó fenevadak voltak a hálótársaink. Hogy útközben az apró halacskák voltak a siratóink. Hogy útközben az égi madárkák voltak az éneklőink.447 (22)

A sűrű sötétség megint csak foszló ürességbe lágyult előttünk, a fekete tengerek partján viszont máris tizennégy mérföldes barázdát húztunk. Abba a barázdába a zengő aranyágak zengése rögtön belecsorgott, s a fényben is csak fénnyel játszó álmokat csörgedezett.

(23)

Ahogy ez lett, úgy legyen veletek is. Úgy legyen ott is, ahová zengô ágakat visztek – mondta Kapanyányi. Megköszöntük neki is, meg a testvérének is, amit értünk tettek. Ha Tetejetlen Zengés szakad rátok, azért a kövek zendülését is csak a figyelmébe ajánljátok – kértem őket, hogy a tetteimmel a fénybe olvadva is csak a Veres-hegy áldott öregje előtt tisztelkedjek.

(24)

Visszatértünk az Árkok Földjére, ahol a sárral kitelt árkokon már a mezők füvei is kikeltek, s ahol a köveken maradó kövek, de a szabadon gördülő kövek is egyre csak a zendülés örömébe feledkeztek. A kövek lelkét megnyomorító bálványok a föld alatt rekedtek, a falakban álló kövek álomittas álmokkal álmodtak, s a hegyeken szabadon gördülő kövek pedig zendülve pördültek. Ha felzendültek, a falak kövei és a hegyek kövei is voltak már akkor olyan délcegek, hogy a napjaik ne múljanak másként egyre és másra, hanem csakis az égi kovácsisten bennük új életet szülő csapására várva.448

(25)

Nem sok kellett ahhoz, hogy minden úgy legyen, mintha eleve csak az Ég Köveinek akarata munkálta volna. A huszonnégy zengő ágat felakasztottuk az Árkok Földjén, de még azon is túl, túlonnan is túl az Ég alatt őrködő arany almafákra, hogy a zendülés erejének fogytával is mindig legyen, ami a zengést táplálja.

(26)

Dobszót kopogott a puszta kő – ez lett a föld szívdobbanása. Tüzeket ragyogott a gyémánt – ez lett a szédület tobzódása. Moccanatlanul moccant a felhő – ez lett a nyugalom fensége.

446

s z í n é b e n - j avá b a n

Ahogy a nyugalom fensége moccanatlanul moccanva is csak úrrá lett az Ég alatt, az álmok tündérek árkolta barázdái fölött egyszerre aranyhíd támadt.449 Mi bizony akkor az egyik arany almafa alatt hevertünk, melyen éppen akkor is javában zengett a fekete tengereken átmentett egyik zengő ág. Kitakartuk hát magunkat az édes álmokat hozó világnagy falevelek alól, s hunyorogva pislogtunk az aranyhídra, mert a napra lehetett nézni, de rá ugyan nem. Nem is tudtuk ám első látásra, hogy miféle aranyhídnak akadt nálunk érkezése, mert eleinte csak a föld szívdobbanása dobbant bennünk olyan szívet vidámítóan nagyokat, hogy a csodálkozástól az édes álmokkal ékes csillagszemünk is rögtön tágra nyílt. Tüzet ragyogtak a szemünkben az Ég gyémántjai, ahogy aranylóan pompáztak a hídon a Nap sugarai – s eleinte bizony azt hittük, hogy megint csak az az aranyhíd vetette magát elénk, amelyik már a fekete tengereken is a világ rámájának aranyos szegeletét mutatta nekünk. De ez az aranyhíd bizony már nem a fekete tengereken hasított ki nekünk fénnyel világló utat, hanem az Árkok Földjének két megtermett barázdája között húzott ki fénnyel szépen kiszőtt naputat. Mert nem ám a tenger sötétjébe hasított fénypászmát, hanem a kéklő égre rajzolt arany ragyogást. S azzal a ragyogással éppen ugyan a Napnak útját szikrázta, mert ahogy annak a hídnak az íve ívelt, az bizony pontosan a kelő, delelő és nyugvó nap égi útjának ívére rímelt. Abban a két barázdában, melyekben az aranyhíd a két lábát megvetette, a zengő aranyágak zengése javában csorgott, s a fényben is csak fénnyel játszó álmokat csörgedezett. De az a zengés olyan fenséges volt, hogy az aranyhíd testén töretlenül is csak felfelé tört. Volt abban a zengésben szél fúvása – az éppen Göncös lehetett. Volt abban a zengésben kő gördülése – abban éppen én morajlottam. Volt abban a zengésben bolyongó tűz pattogása – az éppen Kece lehetett. Volt abban a zengésben égi tündérharmat csordulása – az éppen Pőre lehetett. Volt abban a zengésben táncosok kacagása – az éppen Kőlánya Tündér hét világra szóló ujjongása lehetett. Volt abban a zengésben a föld szívdobbanása – az éppen Kőfia Óriás hetedhét világra szóló lépte lehetett. Volt abban a zengésben egy hetedik zendülés is – de az éppen ugyan csak Pilla lehetett. Az a zendülés hétszer kisütött cipó életet keltető tüzében izzott, de a cipó morzsájával még a négy anyaszélbe is elszóródott, s a hetedhét világ ellen bujdosva a gördülő kövekben is csak hitet ébresztett. Zendült egyszer égő házban. Zendült egyszer jeges áradásban. Zendült egyszer bolondok házában, zendült egyszer hajló, szép búzában, zendült egyszer kongó kolostorban, zendült egyszer disznók közt az ólban. Zendült egyszer ellenség elébe állva – a hetedik zengést aztán maga is csak magában előtalálva.450

447

(27)

Ahogy azt a Nap útján futó, de még az álmok barázdái fölött is átívelő aranyhidat nézegettük, egyszerre csak forgószél támadt, de az a forgószél egyre csak a hídon haladt. Ahogy a híd közepére ért a szél forgása, megállapodott, de egy darab ideig még ezenközben is csak arany porszemeket kavargatott. Az aranyló porszemek aztán a szélből kilépő Pillára szállottak, hogy a jó szél fúvásával elfújt tündért szépen elénk vezessék, de még útközben is a Napba öltöztessék. A kô kövön marad, az álom álomba folyik, a hosszú út pora aranylóan fénylik – mondta Pilla, ahogy az aranyhídról lelépett s újra köztünk termett. Az álmok barázdáiban is aranyos a csengés. Zengô aranyágakból fut szét az álmok árkaiban a zendülés – mondtuk neki, mert már csak ő hiányzott. Hûlt helyemen is csak a Nap útja fénylik mögöttem, de jön még a torkokból szakadó láng, hogy ellenünk fenekedjen – újságolta el azt, amit az aranyhídon forgó forgószélből is csak az Árkok Földjére jönni látott, de aztán még szóba hozta azt is, amit éppen már maga mögött hagyott. Elvittem a híreteket a messzi kövek erdejébe. Elvittem a híreteket a messzi kövek tengerébe. Elvittem a híreteket a messzi kövek messzeségébe. Hogy azok jönnek, akik tisztességgel eltemették a holt köveket, de felébresztették, s még álomba is ringatták az élni kész köveket. Hogy jönnek azok, akik megzörgették a föld csontjait. A lelketlenül lapuló köveket. Jönnek azok, akik megacélozták a föld izmait. A lélekkel áradó köveket. Aztán azt adtam hírül, ami magamnak is megadatott: hogy a kô kövön marad, hogy az álom álomba folyik, hogy a hosszú út pora aranylóan fénylik. Azt adtam hírül, ami magamnak is megadatott: hogy miután a hitem hétszer felzendült, kaptam én is egy föld kövei között elnyugvó, föld kövei közül elôszóló életet. Aranyszínû életet – amely úgy aranylik, ahogy az Ég Kövei között követséget járó aranypapucsa is csak aranylott. Selyemszínû életet – amely úgy ezüstlik, ahogy a gyémánttal ékes selyemrét a szoknyájáról is csak kivirított. Kövekbe omló életet – amely az égbe magasodó kövek szorításában minden elomlással együtt is csak megmaradhatott.451 De ez az élet a fekete vár falaiban lakik – ismertem fel, honnan fúj a szél. Lakott ô már minden kôben, amelyikben hitet ébresztettem – válaszolta Pilla, mert ő is csak egy követ fújt velem. Ha akadt neked kövekbe omló élet, akkor a követ kövön marasztalni nem egyedül tudtad – mondtam, hogy én se tágítsak, ha nekem is kívül tágasabb. Volt is segítôm, akárki tudhatja – vont vállat Pilla. Beszéltél vele? A kômûves feleségével? – mondtam, hogy én is mérleget vonhassak, hogy mérés nélkül is jól kimért egyensúly maradjon a világban.

448

s z í n é b e n - j avá b a n

Beszéltem vele. De nem volt ô már akkor kômûves felesége. A Kövek Aszszonya volt, hiszen elôször befedték szép faragott kôvel, holott aztán befedték faragatlan kôvel. Lett neki ebbôl egy aranyszínû élete. Lett neki hozzá egy selyemszínû élete. De a kômûvesek akkorra már a vár tetején álltak, s asszonyaik emléke helyett inkább a zengô hangok muzsikájába feledkeztek, a zengô hangok muzsikájában pedig velük is csak a tündérek incselkedtek. Mit mondott neked a Kövek Asszonya? Azt mondta, hogy az én testem is csak az ô teste, ha már egyikünknek, de másikunknak is a kövek omladozásában kellett elvesznie. Ahogy magát a kövek kövön maradásának feláldozta, magának téged is úgy marasztalt volna? Nem: az aranypapucsa neki is csak úgy aranylott, ahogy az Ég Kövei között követséget járhatott. S megjárta ô már annyiszor ezt a követséget, hogy látta: a hosszú út pora körülöttem is aranylóan fénylett. Látta, amit látott, de erre csak annyit mondott: ô bizony ám nem tudja, hogy honnan, honnan nem. És mit válaszoltál erre? Hogy én viszont tudom, hogy miért ne, ha netán mégis igen. Tudom, hogy a kô kövön marad, de most még az álom is álomba folyik, de még a hosszú út pora is aranylóan fénylik. Hát, ha így van, akkor átadjuk a forrót annak, ami hûs – húztam ki magam a selyemréten hajló fűszálak közt is csak szálegyenesen. Megkapjuk a hûstôl azt, ami dús – szálasodott tovább a kövek szálán az égbe szökve Göncös. Dúskálunk abban, ami hús – kelt szárnyra Kece. Mi is forrón lüktetünk abban, ami vér – lobbant lángra Pőre. Ha a Zengô Ágak Sárkányai nem nyugodnak bele a zengô ágak elvesztésébe, megint küzdenetek kell. A Lelkek Harcát még a kövek nyugalmáért vívtátok. Most a kô kövön marad, de még az egekig is elzeng. Így aztán már a kövek zendülését kell megvédenetek. Ez lesz az Árkok Földjének második háborúja. Az Álmok Harca – mondta az arany kakastaréj. Felborzolódik a szép mezôk szárnya. Magasra csap a szép tüzek lángja. Viharba viharzik a jó szél fúvása – sorolta fel a jeleket Pilla, melyekből egyre csak csatákat olvashatott ki. Átkel a fekete tengereken a Zengô Fák három sárkánya – mondta ki végül azt, ami vihart készült vetni a zengő hangokkal szépen beteregetett mezők éppen álmokat terelő barázdáiba.

449

(28)

(29)

Borzolódik a szép mezôk szárnya. Magasra csap a szép tüzek lángja. Viharzik már a jó szél fúvása

A fekete tengerek sárkányai közül hárman útnak indultak, hogy visszaszerezzék a zengô ágakat. Az Álmok Harcában ôk lesznek a zengô ágak ôrei. Ôk lesznek azok, akik az Üresség álmát védik – mert nem törôdhetnek bele abba, hogy csorba esett a sötét tengerek mosta ürességen. Mert nem törôdhetnek bele abba, hogy csorba esett az aranyerdô ágaiban zúgó zengésen. Tágra nyílik a szájuk, s láng szakad majd belôlük. Most ez lesz az Ûr Tátongása. Az Álmok Harcában ti lesztek a zendülô kövek ôrei. Ti lesztek azok, akik a Tágasság álmát védik – hogy egyre csak az égig érjen a zendülés, amíg a kô kövön marad. Hogy a Nap, a Hold és a csillagok házáig érjen a csendülés, amíg a kô kövön marad. Hogy mindenütt a Nap Háza épüljön a földön addig, amíg a kô kövön marad. Most ez lesz az Ûr Kitöltése. (30)

Mit kell tennünk a Tágasság Álmáért? – kérdeztem Pillát. Csak azt, amit eddig is tettetek. Vigyáznotok kell a kövek álmainak álmodását. A kô kövön maradását. A gördülô kövek szabadságát. A zendülés szédületének hullámzását. S ha erre mind-mind vigyáztok, én is veletek vigyázok – felelte a tündér. Tanultam még más igét is, vettem titkos varázsverset: de azt már az utak szélén szedegettem, hanga körül húzogattam, bozótokból bontogattam, cserjé-

450

s z í n é b e n - j avá b a n

sekbôl csipegettem, füvek fejébôl fosztottam, keréknyomról kerítettem – mondtam, hogy ha már magamban éppen ekkora tágasságot tárok, hanga húzogatásából, bozótok bontogatásából, cserjések csipegetéséből, füvek fosztásából, nyomok kerítéséből teremjenek körülöttem a határok. Téli hideg is tanított, zúgó zápor nótát zengett, szellô szárnyas szókat súgott, hullám habja dallal zúgott, füsti fecske is ficsergett, vén fenyô fújt vidám verset 452 – mondta erre Göncös is, hogy a rímeimre a téli hideg tanítását eldidergő rímeivel is csak az legyen nekem, mint ami éppen a táncnak lenne a hó. Ahogy Pilla látva látta, hogy egymás látomásaiba is csak úgy költöztünk, hogy Göncös az lett nekem, mint hegynek a kő, s hogy a látomásaimba költözve ő is csak az lett nekem, mint a Kilenc Főnix hálóján lépdelt lépkedés, nyugalmában ő is egybeolvadt a sötétséggel, hogy aztán a tetteiben maga se lehessen más, mint éppen a fény. Amikor az elsô vörös lángok beszakadnak az Árkok Földjének határába, vetitek magatokat a sárkányok elé, s lesz belôletek sûrû erdô – folytatta hát a tennivalók felsorolását. – Vetitek magatokat a sárkányok elé, s lesz belôletek süppedôs mocsár. Ha ez mind megvolt, s a sárkányok csak nem tágítanak, akkor én is odavetem magam eléjük, s lesz belôlem hullámzó tenger. Aligha hinném, hogy ez ôket megállíthatja, de ha ez mind megesik velük, az erejüket ez is alaposan kikezdi. Ami láng még szakad belôlük, az elé aztán már nekünk magunknak kell kiállnunk. A Zengô Ágak Sárkányai vörös lánggal égetnek, ezért a vörös lángot mi már csak kék lánggal égetjük – mondta Pilla, hogy az égre felszökő bikát bennünk is megszólítsa, de még harcba is hívja. Ha ennek is meg kell lenni, hát ebbe is belefogunk – mondtuk, s magunkat az édes álmok öleléséből is a kék lángok lobogása felé ösztökéltük. De mielőtt még lángokra gyúltam volna, vetettem magam a sárkányok elé, s lett belőlem sűrű erdő. Ha küzdeni akartok, rajtam ugyan át nem repültök. Törjetek át rajtam, ha mertek – susogtam az erdő fáinak lombjaival a sebtében bizony már hamarost megérkező sárkányok fülébe. A sárkányok persze rögtön belém csörtettek, zihálva, fújtatva préselték át magukat az útjaimon. Ami fát kitörhettek, kitörtek, ami bozótot felégethettek, felégettek, de hiába igyekeztek, ezzel vesződve azért alaposan megrekedtek. Ahogy csörtettek, ahogy törtettek, bennem ugyan kárt nem tettek, de amíg ők csak az erejüket tékozolták, én azért szépen gyűjtögettem a magam erejét. Voltam én akkora erdő, hogy meg sem éreztem azt a rontást és azt a dúlást,

451

(31)

ami rajtam megesett, miközben az erdő háborítatlan szegleteiből minden madárdalt, minden patakcsobogást, minden patadobbanást, minden avarzördülést és minden harmathullást szépen magamba zártam. Mosolyogtam a vakondtúrás szélén kikandikáló félénk orrocskán, ámultam a fáról fára szökkenő mókus szépen lavírozó vörös farkán, elmerengtem a fák törzsén menetelő hangyák útján. Ahogy ezen mosolyogtam, ahogy ezen merengtem, közben azért kék lángokat vetni is elkészültem. (32)

Szinte észre sem vettem, hogy a sárkányok átjutottak az erdőn. De ha én nem figyeltem, figyelt helyettem Göncös. Vetette magát hát ő is a sárkányok elé, s lett belőle zsombékkal teleszórt, süppedős mocsár. Ha küzdeni akartok, rajtam ugyan át nem repültök. Gázoljatok át rajtam, ha mertek – súgta a zsombékok kévéivel, a sás rügyeivel a sárkányok fülébe. A sárkányok persze rögtön beléje gázoltak, vízbe süppedve, zöld sás csomóin taposva evickéltek át a mocsárba vesző úttalan utakon. Ami szárazon áttaposhattak, azon áttapostak, ami vízen átgázolhattak, azon átgázoltak, de hiába igyekeztek, ezzel vesződve azért alaposan megrekedtek. Göncösben ugyan kárt nem tettek, de amíg ők az erejüket tékozolták, ő is csak javában gyűjtögette a maga erejét. Volt ő olyan végeérhetetlen mocsár, hogy meg se érezze azt a rontást és azt a dúlást, ami rajta megesett, miközben a mocsár mélyében ő is csak az elhalt gyökerek, levelek és szárak szövedékébe szövődött, de a víz színe fölött zöldellő zsombék csomóiban már új gyökérrostokat ő is csak a régiekbe fonogatott. Ahogy a víz alatt a halál szövedékében ringatózott s a víz felett már az új élet hajtásaival zsibongott, azért kék lángokat vetni ő is elkészült. Holott közben persze ő is csak úgy járt, ahogy én is jártam: szinte észre sem vette, hogy a sárkányok átjutottak a mocsáron. De ha ő nem figyelt, figyelt helyette Pilla.

(33)

Vetette magát hát ő is a sárkányok elé, s lett belőle csendesen a végtelenbe nyúló, emeletmagas hullámokat is méltósággal görgető tenger. Ha küzdeni akartok, rajtam ugyan át nem repültök. Ússzatok át rajtam, ha mertek – morajlották fehéren feltarajló hullámai a sárkányoknak. A sárkányok rögtön beleugrottak, s magukat néha a hullámok közé fúrva, néha pedig a víz alá buktatva árral szemben is csak szelni kezdték a habokat. Amit átfúrhattak, azt átfúrták, amin átbukhattak, azon átbuktak, de hiába igyekeztek, ezzel vesződve azért alaposan megrekedtek.

452

s z í n é b e n - j avá b a n

Kárt ugyan Pillában sem tehettek, de amíg ők az erejüket tékozolták, a hullámokkal gördülve ő is csak javában gyűjtögette a maga erejét. Volt ő olyan beláthatatlan tenger, hogy meg se érezze azt a rontást és azt a dúlást, ami rajta megesett, miközben a tenger mélyének sötétjében a Hold fényével is beérte volna, de a hullámok magasra szökő árjával ugyan a Napból elszórt fényekkel is incselkedett volna. De ahogy a tenger mélyén fénylő szemek a víz színéről is a magasba meredtek, közben azért kék lángokat vetni is elkészült. Holott persze ő is csak úgy járt, ahogy én is jártam: szinte észre sem vette, hogy a sárkányok átjutottak a habjain. Ahogy a testünkből sarjadó akadályokon átjutottak, vesztettek az erejükből a sárkányok, de nem hagyott alább a lendületük. Már csak azért sem, mert ahogy a sűrű erdőn átcsörtettek, a süppedős mocsáron átgázoltak és a hullámzó tengeren átúsztak, egyre tisztábban hallották az Árkok Földjének arany almafáin zengő aranyágakat. Azt a zengést, melynek híjával ugyan nem voltak, de amellyel egymás lelkéből lelkedzve mégis megfogyatkoztak.

(34)

Ha a Zengô Ágakért jöttetek, kék lángokkal kell megküzdenetek. Az Árkok Földjének határán legelôbb is üveghegybôl, fekete várból és aranyhídról les rátok a kék láng. De amíg annak a leshelyét ki nem kutatjátok, a hátatokat biztonságban nem tudhatjátok – mondta Pilla a felhők végtelen gomolygásából beszélve a sárkányok végtelen zengéshez szokott fülébe. Ahogy ezt kimondta, át is bucskáztunk a fejünkön. Lett belőlem az ég tetejét verdeső naposholdas üveghegy, s lett Göncösből a föld sötét álmaiba falazott fekete vár. Kék lángot mi ugyan még nem lobbantottunk fel magunkban, de az üveghegy mélyének járataiba rögtön beszökött Kece, a fekete vár bástyáiba pedig rögtön bevette magát Pőre. Bolygó tűzként táncoltak hát bennünk az ágról szakadt lidércek, akik elemükben voltak, mert harcba ugyan nem szálltak, de az üveghegy kristályaiban és a fekete vár bástyáiban meg-meglebbenve tűnő fényeikkel magukhoz egyszerre csak igazi nagyvadakat csalogathattak. Minden rezdülésükkel harcba igyekvő kék lángokat ígértek hát, de ahol csak a sárkányok szeme elé kerültek, egyre csak halvány derengések képében lengedeztek, s ugyan bizony csak szökve szökő lángnyelveket nyújtogattak. Ha felmutatták magukat, már tova is tűntek, ha vörös lángok pusztító csóvájába értek, abban a tűzben ugyan meg nem égtek. S amíg a Zengő Ágak Sárkányai az üveghegy oldalán és a fekete vár falain a velük ugyan ki nem álló kék lángok csapására várva toporzékoltak, mi saját,

(35)

453

újonnan megszületett testünk irdatlan rejtekében magunkat ugyan semmivel sem áltattuk. A belőlünk támadt üveghegy szirtjeiben és a belőlünk támadt vár bástyáiban meghúzódva az édes álmokat hozó két fél falevéllel nyugodtan eltakarózhattunk, s a harcnak véget vető erőről a fának leveleiben tekergő álmokat látva ugyan bizony végeérhetetlenül álmodhattunk. Mert ahogy a sárkányok ereje egyre fogyott, mi az álmainkból is egyre csak gyarapodtunk. Álmodtunk magunknak úttalan utakat, hogy azok szélén újdonatúj varázsverset is csak hangák közt húzogassunk, bozótokból bontogassunk, cserjésekből csipegessünk, füvek fejéből fosztogassunk, keréknyomról kerítgessünk. S amíg a lidércek is csak a sárkányok erejét aprították, én bizony azt láttam a hanga közül húzott, bozótokból bontott és cserjésekből csipegetett, de onnan még a magas egeken is túlra szökő álmomban, hogy a Hadak Útján már nagyban vonul egy sereg: s a szekerük most sem más, mint a Nagyhadak Szekere. De láttam azt is, hogy a Kereszt élén áll a Hadvezető, mögötte halad a Három Hadnagy, s leghátul őrzi vonulásukat a Hadhajtó. S láttam ám azt is, hogy a Hadvezető és a Hadhajtó között a Hadak Útja olyan sűrűn van ám meghintve csillagokkal, mintha valami rendkívüli hadjárat készülne. De az édes álmot hozó fél falevél ekkor egyszerre csak úgy forgatta fel a velem is csak édesen ringatózó álmomat, hogy ezt a felvonulást éppen ugyan már nem is seregnek láttam, hanem lakodalmas nászmenetnek véltem. A Hadvezető erre fel Nászvezető lett az álmomban, őt követték a Három Vőfélyek, de már a Vőlegény is. Ahol az imént a hadak sűrű csillagait láttam, ott aztán már násznép képében ragyogott minden csillag. Harmatos Út lett a Hadak Útja. Tündérek harmatja került minden kanyarulatára – mondta az álmokat fejtve a belőlem világra szökkent üveghegy a Göncösből világra szökkent fekete várnak. Kristálytó vizétôl nedves a Szépasszony Vászna – mondta erre a saját álmát a figyelmembe ajánlva Göncös, mert ő az álmában kódorgó csillagok közt bizony nem Vőlegényt, hanem csupán egy megcsalt kedvest látott. A Szépasszony hûtlen lett a kedveséhez, aki arcul ütötte ôt, s letûnt a feneketlen kristálytóba. Nem biztatva ôt mással, nem bocsátva el ôt mással, minthogy mostantól várhat rá a Szépasszony, ha akar, de ha vár, ezer évet is várhat – mondták a Göncös álmában sereglő csillagok, hogy aztán a fekete vár árkai is ezt az álmot meséljék az üveghegyről figyelő kristályüvegek összes táblájának. Ezer éve tûnik hát fel az égen a Szépasszony, s a kristálytó vizében öntözi meg az éjenként az égen kiteregetett vásznát. Az a kristályvíz csillog hát a Szépasszony Vásznán 453 – mondta a Göncösből világra szökkent fekete vár a belőlem világra szökkent üveghegy minden üvegkristályának.

454

s z í n é b e n - j avá b a n

Szabadon gördûlhet végig a föld színén az, aminek még érdes az éle. Szabadon égetheti a föld színén szilárd formába a tûz azt, amiben még alaktalan a sár

Ha égi vizet láttatok, nem az számít, hogy a Tündérek Harmatjában vagy a Szépasszony Vásznában csillog-e, hanem az, hogy eljön-e az a víz hozzátok, ha egyszer magatokhoz szólítjátok – mondta Pilla a felhők végtelen gomolygásából akkor éppen hozzánk szólva. Ôrizzétek meg jó emlékezetetekben azokat a csillagokat, akiket az álmotokban vonulni láttatok. Lehet, hogy hamarosan nem csak a puszta szó lesz az, ami belôlük kicsordulhat – tette hozzá, mert amíg mi álmokat teregettünk ki egymásnak, ő azt látta, hogy fogytán fogyatkozik már a lidércek áltatta sárkányok türelme. Ahogy a Zengô Ágak Sárkányai megunják a hiábavaló tusakodást a lidércek bolygó tüzével, kirontanak a fekete várból s leugranak az üveghegy tetejérôl. Ahogy ez meglesz, rajtam lesz az átváltozás sora. Én magam leszek az az aranyhíd, amelyikrôl hozzátok az Árkok Földjére értem. A zengô barázdák fölött én is elnyúlok, s a Nap útján járva magamtól én is folyton csak magamhoz jutok. Ha úgy leszek híd, ahogy a Nap útja ível, ti is azok lesztek nekem, mint a hegynek a kô, s ti is azok lesztek nekem, mint a táncnak a hó. Ha az éber álmotokban már én is csak kôvel gördülök elétek, s már én is csak szûz hóval borulok elétek, hagyjátok el az üveghegyet és a fekete várat, s forgószél képében gyorsan foglaljátok el azt a hídfôt rajtam, amelyen megállva éppen a hátatok mögött lehet a zengô kövek álma. A kô kövön maradása.

455

(36)

A gördülô kövek szabadsága. A zendülés szédületének hullámzása. A Tágasság minden arany almafán ott zendülô álma – mondta Pilla. Aztán vessetek ki magatokból annyi kék lángot, amennyit csak bírtok – mert ezzel a sárkányokat bizony éppen az aranyhídra csalogatjátok. De ha ott egymással szemben álltok, akkor aztán már tényleg az Álmok Harcát vívjátok. Ha ott tartotok, hogy a kék láng vörös lángot éget, s a vörös láng erre fel kék lángot éget, én már csak annyit segíthetek, hogy az aranyhídon egymásra törô lángok fényét a saját testemben szépen megforgatom, s ha kitelik rajtuk a forgás, akkor mindegyik fénypászmát egyre csak a magas égbe szórom – folytatta. Ha az égbe jut, a kék láng hajnalt akar hasítani, a vörös láng pedig delelôre akar járni – bólintottam. Az öt elem közül egyik sem lehet állandó gyôztes, a négy évszak közül egyik sem maradhat meg örökre. A Napnak is van hosszúsága és rövidsége, a Holdnak is van élete és halála – mondta az Ég alatt aranyhíddá nyújtózkodó Pilla, hogy ő is csak értelmet adjon az üresség és a teltség éppen hadat viselni kezdő játékának.454 Ő lett hát a híd, akin a lábunkat megvetve csatasorba álltunk. Ő lett hát az arany, akin kék és vörös lángokat a magas egekig terelgettünk. Mert el is fogyott ugyan a lidércekkel kergetőző sárkányok türelme, de erre fel aztán dőlt ki, szakadt elő, hasadt is szét belőlünk annyi kék láng, hogy rögtön ránk is irányult ám a sárkányok figyelme. Ha kardot ragadtok, Fényességtartó is legyen ott nálatok – mondta Pilla, ahogy éppen aranyhíd lett, s ahogy alattunk elnyújtózva szépen aranyba öltözött testét éppen az álmok barázdái fölé ívelte. Vegyétek és forgassátok. De nézzétek meg jól, mert aztán már nem láthatjátok. Amint a markolatát megragadjátok, többé észre már nem vehetitek, de azért még magatoknál tarthatjátok. Ha élôre támadnál vele, kárt nem tehetnél benne, ám ha lángok színeibe borul a világ, a színre ugyan színnel felelhettek vele. Mert Fényességtartó minden színre a saját színével felel, s minden tûzben háborgó támadást a saját tüzével emészt el – készített fel bennünket Pilla arra, mi vár ránk abban a csatában, melyben a kezünk egyre csak a Fényességtartó markolatára tapadhat. Egymásra néztünk Göncössel, s szavak nélkül is értettük egymást. Fényességtartót vettem a kezembe, hogy azzal átadjam a kardot a láthatatlanságnak. Ahogy Fényességtartót a kezemben tartottam, a tarisznyám száját ki is tártam. Göncös belenyúlt, s előhalászta belőle a tiszta-világtalan nyúl adta acélból kovácsolt kardot, s azzal a négy anyaszélbe rögtön bele is csapott.

456

Fényességtartó minden színre a saját színével felel. Amint a markolatát megragadjátok, többé ugyan észre már nem vehetitek, de azért még szépen magatoknál tarthatjátok

S ha már így esett, forgószéllé kerekedtünk, s azzal rögtön az aranyhíd egyik végén termettünk. Vörös láng szakadt felénk a híd másik felére felugró három sárkány torkából. De ahogy a kardokkal próbaképpen a levegőbe suhintottunk, a kardok pengéjén mi is egyből kékes derengéseket találtunk.455 Veletek vannak a csendbe dermedô vizek kékje fölött bolyongó tüzek – mondta Kece, aki akkor már maga is tűz volt, hogy ha lángok színeibe borul a világ, a színre ő is színnel felelhessen. Veletek vannak az alkonyati ég kékjébe borongó tüzek – mondta Pőre, hogy a színre ő is színnel felelhessen. Velünk voltak hát a vizek kékjétől az ég kékjéig bolyongó tüzek – de most nem áltattak, hanem maguk is minden tüzet megidéztek, melyet a szédülten ragyogó drágakövekben a szédület mámorai valaha is csak fellobogtattak. A gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed – ajánlotta a figyelmembe az Ég Köveitől kapott tudást Göncös, mert karddal a kezében megint csak úgy beszélt, ahogy a gyémántok ragyogása szédült. A ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged – rágtam a szájába a tudván tudott tudást én is, mert karddal a kezemben már én is csak azt mond-

457

(37)

tam, amit csak a föld köveinek koccanásába kócolódva szólhattam. Ahogy belénk égetett a Zengő Ágak Sárkányainak első lángcsóvája, mi is a sárkányokba égettük az első lángcsóvákat. Nekik a kapásra táruló torkukból szakadt a vörös láng, nekünk a levegőbe belehasító kardunk hegyéről röppent el a kék láng. Kapva kaptak rajtunk, de mi is kapva kaptunk ám rajtuk. Ahogy a lángok egymásba csaptak s az ütközetben az aranyhídon is szétfolytak, a híd aranyán megszikrázott a lángok fénye, s ami ott aztán szikrát vetett, az rögtön az égbe is kivettetett. A zengő ágakat őrző sárkányok lángja az ágról szakadt garabonciások köpönyegébe kapott, erre aztán a garabonciások lidércfényekkel szikrázó kardjának kék lángja a sárkányokat is torkon ragadta. Azok a lángok, melyek az ellenfelet el nem érhették, egymásba kavarodtak, s a kékes-vöröses tűz örvénye az aranyhídról hamarost az égbe tornyosult.

Lobot vetett a magas égre, onnan meg a hetedik égbe. A hetedik égben táncoló szikra pedig unos-untig utat talált ám az Ûr Tágasságát a szebbnél is szebben kitöltô földi hajlatokba.

458

s z í n é b e n - j avá b a n

459

Lovas vagyok. Egy minden házba benyerítő paripa

lovasa. De ha Lovas vagyok, máris tudom a dobok szavát. Olyan, mint a lódobogás lüktetése. Tudom a gitár szavát. Olyan, mint a mennydörgés morajlása. Tudom a hangfalak dübörgését. Olyan, mint a villámok sistergése. Volt udvar, ahová azért jutottam, hogy azt mutassam: nem félem a test szétszaggattatását, de még éppen azt sem, hogy a darabjaimat ugyan a mélybe szórják, mert nem félem ám a lélek zuhanását. Aztán lett egy udvar, hogy oda pedig csakis azért jussak, hogy azt mutassam: könyörgéssel megidézni, de két kezemmel megvendégelni sem félem a halált, s ha nem félem, csakis azért nem félem, mert attól sem tartok ám, hogy kettéhasadjon a lelkem, s hogy közben a harcra és a fohászkodásra is magam legyek a saját vendégem.

460

Tudván tudva: ha Táltos vagyok, fohászkodom. Tudván tudva: ha Harcos vagyok, csatázom. De a fohászomban is ott van a harc. Egy fenséges harc a Hadak Urával. Ahogy a harcomban is ott van a fohász. Egy könyörtelen fohász az Öreg Isten Ostorával. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár széthasogatja a hangodat. Azt mondják, ez maga volna a rock minimalizmusa. Erre mondom hát azt, hogy minimalistának lenni is csak annyi, mint élni és halni. Amíg élsz, a halált is csak kiosztva. Amíg halsz, addig az életet is csak megtorolva. Tudni kell egyszerre fohászkodni, de erőt is mutatni, a halált sem félve, de a halált is akarva. A halál eljövetelét idézve, de a halált is kimérni merészelve. A halál mantráját megszólaltatva, de a halált kiosztva éppen magadat is megosztva. Mint ahogy a korbács szíja csattan. Mint ahogy a kard pengéje csattan. Hogy ne érdekeljen, hol fáj, ha fáj. Hogy ne érdekeljen, hol kóstol a testbe, ha mégis a húsba vág a beste lelke. Hagyva, hogy az ima első szavának első hangja is éppen akkor törjön fel, amikor az első fémesen kitépett akkord is felhördül a gitár nyakáról, hogy ezzel aztán maga is csak a ragadozó madár gyorsaságát példázza. Mert van az erő, amely olyan, mint a rohanó folyó gyorsasága, hogy sziklákat is képes legyen magával ragadni. S van az a gyorsaság, amely villámgyorsan képes lecsapni az áldozatára: hogy ez legyen a csapás kiszámítottsága. S van az a kiszámítottság, amellyel egyszerre csap le rád a Táltos halálosan könyörtelen fohásza és a Harcos fegyverének irgalmatlan csengése. Hogy az ima első három sora után lecsapjon a mennykő is: hogy kiadja magát a kiszámítottan is kiszámíthatatlan csapás minden fegyve456

461

re. A kard pengéjének fémes csattanásával szóló gitár. A fohászból is indulatba átcsapva suhogó könyörgés. A Táltos és a Harcos minden lépését vágtába hajszoló, feszesen dörrenő dob. A dob útján dobrokolva is csak durván dörmögő basszus. Ha erre azt mondják, noise rock, akkor erre azt mondom, hogy sziklák között rohanó hegyi folyó. Ha erre azt mondják, hogy minimalizmus, akkor erre azt mondom, hogy hegy orma fölött szitáló ragadozó madár. Hiszen a rend vagy a felfordulás a számarányoktól függ, ahogy a bátorság vagy gyávaság éppen az erőtől, az erő és a gyengeség pedig éppen a formától függ. A forma itt sem más, mint a fémes csattanás felhangzása. A kovács üllőjén kalapált izzó vas megcsendülése. Hogy fegyver legyen belőle, akárki meglássa. Hogy ragadozó madár röpte legyen belőle, akárki repülje. A fémesen csattogó hangzás is jó hát bizony arra, hogy a dob kegyetlen sorozását kiszabja. Hogy az elbeszélt könyörgést az indulatok fokozódásával a szenvedélyesen égre kiáltott deklamálásba forgassa. Hogy az első ima is csak olyan legyen, mintha utolsóként szólna. Az ölés botrányos vágyát is csak botrányos vágyakba fojtva, de amit elfojtasz, azzal már másokat fojtogatva, a halál mantrájának is csak a hamvába halva. Ahogy aztán a halál is csak a hamvába hal, úgy dobog a lovam patája is, amikor az ima vágtája messzire ragad. De ha háztűznézőben járok, előbb-utóbb magam is a tüzekkel hálok. Ha kell, lobot vetek, s vígan táncoló lángok lángolásába feledkezem. Ha kell, szépen parázslok, s magam is a vörösen izzó hamvak közé roskadozom. A minden házba benyerítő paripa ágaskodásával én is csak elágazódtam hát, ahogy a fa ága elágazik, ha tetejetlenül is csak az égbe merészkedik. Volt annak a háznak olyan tüze, hogy ott háztűznézőben járva már éppen addig sarjadtam, hogy a bennem nőttön-növő életet 457

462

és halált egyszerre két ágra váltottam. Úgy ágaskodtam, úgy dobrokoltam, hogy a soromat mindkét soron szépen kitöltsem. Azóta ha Táltos vagyok, fohászkodom. Azóta ha Harcos vagyok, csatázom. Hogy csak úgy csattan. Hogy csak úgy éget. Hogy csak úgy hasít. Ahogy a dob szétveri a falakat. Ahogy az ének leordítja az arcodat. Ahogy a gitár széthasítja a hangodat. De azzal a csattanással magamat én is messzire ostorozzam ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

maga az

élő-haló fohász

útja,

s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

463

(38)

A híd aranyáról felszökve bizony az égre feslettek a lángok, s aztán már a sötét űrben cifrázták a tűzzel táplált táncot. Az ég kékjébe a víz kékje ömlik – mondtam a kardot le nem eresztve, a tűz tengeréből ki nem szakadva, de látva, hogy a sárkányok vörös lángjai közt a mi kardcsapásaink a víz kékjével rontanak az ég kékjére. Az ég vörösébe a tûz vöröse szökik – mondta Göncös a kardot le nem eresztve, a tűz tengeréből ki nem szakadva, de látva, hogy a sárkányok torkából szakasztott láng is a magasba tornyosul. Az a tûz, ami a mi vizünkben van, az égre tör. Az a víz, ami az ô tüzükben van, a földre hullik – mondta az aranyhíd testébe bújt, de már a tüzekben is egekbe tornyosuló Pilla, mert akkor már benne is kettévált, ami korábban még együvé került. Ahogy földi álmok barázdáin átívelő aranyhíd volt, elnyújtózott a földön. Ahogy tűzből fakadó égi lángok tornya volt, felágaskodott az egekben.

(39)

Ez hát az égi vizek felborzolása – mondtam, ahogy az Álmok Harcának forgatagában magam is kardot forgattam. Ez hát az égi tüzek fellobbanása – bólintott rá Göncös is, ahogy mellettem állva a sárkányok tüzének élét egyre csak kicsorbította.

(40)

De ahogy a mi kardcsapásaink elvették az élét a sárkányok lángcsóváinak, a sárkányok is elfújták az erejét a mi lángjainknak. Elbírt a kék láng a vörös lánggal, de le nem győzte. Elbírt a vörös láng a kék lánggal, de le nem győzte.

(41)

Ismered a rohanó folyó gyorsaságát, amely sziklákat is képes magával ragadni? Ezt kellene még felmutatnunk – mondtam Göncösnek, ahogy magam is a tüzekbe tornyosultam. Ismered a ragadozó madár gyorsaságát, amellyel villámgyorsan tud lecsapni az áldozatára? Ezt kellene még felmutatnunk – mondta erre ő, mert ugyan vér volt a véremből és ugyan lélek volt a lelkemből, de attól ő még rendre máshogyan számolt le azzal, ami gyötörte, mint ahogyan azt én magam tettem volna. A rohanó folyó gyorsasága, amely sziklákat is képes magával ragadni: ez az erô. A ragadozó madár gyorsasága, amellyel villámgyorsan tud lecsapni az áldozatára: a csapás kiszámítottsága 458 – mondta a lángok borította, de fényét egyre csak híven őrző aranyhíd alattunk, hogy ezzel is csak leszűrje a tanulságot abból, amit mondtunk. Ragadjátok hát magatokkal a sziklákat. Hagyjátok gördülni a köveket. Árasszátok el zendülô kövekkel az Árkok Földjének összes barázdáját – bizta-

464

s z í n é b e n - j avá b a n

tott bennünket a Napba öltözött tündérlány azzal, hogy a rohanó folyó gyorsaságával, de a ragadozó madár gyorsaságával is csakis azt adjuk ki magunkból, ami egyre csak bennünk él. Ami pedig bennünk élt, az is csak láng volt: a saját ragyogásukba szédülő gyémántok lángolása. Ha ezt kellett kiadnom magamból, nekem sem lehetett más utam, mint az aranyhídról az égbe tornyosuló tűznyelveknek. Váltig harcoló testemet éppen lélektől lélekig szállva hagytam hát el, hogy magam is lobot vessek a magas égre, onnan meg a hetedik égbe, s hogy a hetedik égben táncoló szikra aztán velem együtt is utat találjon a csillagok égi víztől harmatos ösvényére. Elvetem, ami állhatatlan, múljon el tôlem, ami elvetetlen – mondtam a tűz csóváival magasba röpülve a kardjával a vörös lángokat szabdaló Göncösnek. Elmulasztom, ami emésztetlen, elvetem magamtól, ami marasztalatlan – mondtam elhagyott, de azért váltig harcban álló testemnek a földön, de már az égi kerék előttem gyorsan megpördülő küllőinek is a csillagok közt. Mert ahogy az egymást el nem emésztő kék láng és a vörös láng csóvái feltornyosultak, úgy nőttem fallá magam is ebben a tűztoronyban. Kipakoltam a földmagot, melyet a magasba szállva magammal hoztam, hogy a föld magjával együtt magam is csak az égbe virágozzam. S akkor már szanaszét mindenütt guruló kereket láttam, s bizony ég küllői szálltak meg hajamnak sátraiban.459 S ahogy a tűz tornyában magam is fallá magasodtam, meglódult velem az égi kerék is, hogy újabb szédületekbe forgasson. Hogy azzal is csak a saját álmaimba taszítson, s ott is csak arrafelé térítsen, ahol égi kő ért szót az égi kővel, miközben mi is csak a földi kövek álmaiként gördülünk más földi kövek más álmai felé. Égi kövekkel kopogó csillagszellemek hada rajzott körülöttem, s esőként ránk záporozó égi kövek morzsolták és aprították szét a testem. Mert ez volt az égi kövek akarata. S ahogy beteljesült rajtam a kövek akarata, úgy fogyatkozott a bennem fogyatkozó akarat minden maradékának minden maradéka. Fogytán voltam a saját akaratomnak, szépen hely támadt hát bennem a csillagok akaratának: hamarost hamarját vetettem460 hát, hogy az Ég Köveinek akaratát egy füst alatt éppen a magaménak a helyére toldjam. Szétszóródtam és kitárulkoztam, hogy az a kő, akinek az álmában ízzé-porrá morzsolódsz, megint más kövek álmaiként gördüljön megint más kövek megint más álmai felé. Hiszen ez is csak egy meghívás volt. Minden darabodnak külön-külön szóló szíves invitálás. Ha így esett, ami bennem is csak esendővé lett,

465

(42)

részeimmé részesülve is csak ott voltam hát, ahol a Násznép vonult, s ott voltam hát, ahol a Nagyhadak vonultak.461 S ahogy magam is ott voltam, a saját bőrömön éreztem, hogy ez a két sürgölődés egy és ugyanaz. Tudván tudtam hát, hogy ott van a vonulásban a házasodók derűs mulatsága, s hogy ott van a vonulásban a hadba indulók konok elszántsága – hogy ha úgy esik, egyformán ideje legyen kinek-kinek poharat emelni vagy éppen kardot rántani. Ahol a hadak sűrű csillagait láttam, ott a násznép képében ragyogott minden csillag. Ahol a násznép sűrű csillagait láttam, ott a sereg képében ragyogott minden csillag. Ahol a hősök éppen a csillagokkal szekereztek, magam is csak ott szekereztem. S ahogy a csillagok ösvényén lebegtem, magam is csillagporba borultam. S ahogy ízzé-porrá zúzódtam, ízig-vérig az égi vizek folyóiba merültem. Minden csontom folyóvá változott, s ahogy elfolytam, más folyók futásába borultam. S a folyók futásában is örvényekbe pördültem. S minden örvényben égi kősziklákba ütköztem. Égi folyók áradásába ragadtattam, ahogy az égi kövek omló darabjai közé morzsolódtam. Úgy gördültem, ahogy egy zengésbe feledkező kő forog. Úgy szédültem, ahogy egy apróra morzsolódó kő támolyog. De akárhogy gördültem, nappal beléptem ám a szivárvány kapuján. De akárhogy szédültem, éjjel beléptem ám a tejes út kapuján. Gördülő és szédülő égi kő voltam, hogy közben máris tüzet okádó sárkányszájak ízleljenek a földre alászakadó egekben. Hogy minden ízemben megízleljenek. S hogy minden ízemmel ízesüljenek. Azon nyomban. Azon frissiben. Mind egy szálig. Mind ez idáig. (43)

S ha már fenn is voltam, de azért még lenn is voltam, a kék lángok és a vörös lángok harcába is beleszóltam. Minden szétszóródásomat és minden kitárulkozásomat harmadszor is az Ég-Föld Szellemének ajánlottam, hogy ezzel is csak dűlőre jusson az, ami az égen is, de bennem is éppen borulni készült. Hogy eldőlhessen végre, Násznép vagy Nagyhadak serege lesz az égi csillagok kék lánggal, vörös lánggal felébresztett népe. Ahogy szétszaggatott az égi kerék küllőinek forgása, úgy került hús az égi lélekkel eltelt égi testem minden csontjára. Ahogy egyben voltam, hogy hét világra szóljak, az egek csillagútján megtelepedtem, s a Kristálytó partján a Szépasszony Vásznán én is csak illedelmesen leültem. Ha magamat az Ég-Föld Szellemének ajánlottam, amit mondtam, az égi kristálytó hullámainak mondtam. Felajánlom neked, Ég-Föld Szelleme, égi lelkem tüzekbe tárulását, hogy ezzel is csak arra kérjelek, szólítsd meg a nevemben az égi ösvényeken vonuló

466

s z í n é b e n - j avá b a n

csillagok menetét. Szólíts meg ôket, hogy maguk is lássák, de tôled is tudják: kék láng éget vörös lángot a tündérek aranyhídján. Hogy ôk is tudják, ha már éppen látják: ragadozó madár szitál és rohanó folyó árad a kék lángok tüzében – mondtam a kristálytó egyik szépen fodrozódó hullámának, hogy ezzel egyszer még szóra bírhassak egy tündérharmattól fényes szellemajkat. Mert az Ég-Föld Szelleme is ott volt azon az úton, ahol a Násznépek és a Nagyhadak vonultak. S ő nálam bizony hetvenhétszer jobban tudta, hogy egyszerre van ott a vonulásban a házasodók derűs mulatsága és a hadba indulók konok elszántsága. Hogy ha úgy esik, egyformán ideje legyen kinek-kinek poharat emelni vagy kardot rántani. Menyegzőt ülni vagy hadat üzenni. De most nemcsak magadért állsz helyt, hanem a lángok birkózását is el akarod dönteni – állapította meg az Ég-Föld Szellemének csillagportól ragyogó, de a tündérek harmatától is fénylő ajka, ahogy a kristálytóban hullámot vertek a szellem szavai. Az álmodó kô éppen kövön marad, s éppen zendülve zengnek az ágak, de még az Árkok Földjén is szép barázdákban csorognak az álmok. Ám ami együtt van, az még szanaszét is mehet, ha netalántán az Üresség álmának védelmezôi gyôznek – indokoltam meg a kérésemet. Nekem az Ûr Tátongása ugyan semmivel sem kedvesebb, mint az Ûr Kitöltése, de ha a kérdéseimre megint jól felelsz, felôlem ugyan kövön maradhat a kô, s zendülve zenghet az összes aranyág – mondta a tóban megrezdülő szellemajak, hogy kezdetét vegye a végső bajvívás. Ha csillagok menete térne a földre, volna mit gyászolni, de volna is mit ünnepelni a földön. Virág Péter története lesz hát a próbakô neked is, de a Násznépnek is. Kérdezek, és te felelhetsz. De minden válaszod meghívás lesz, és én döntöm el, hogy milyen szavakkal éppen mire szóljon a meghívásod – vezette fel a földi harcokat eldöntő égi harcot az Ég-Föld Szelleme. Tudom, hogy az Ég Köveinek tudományát már megtanultad, de hadd lássam, a föld barázdáinak álmát megfejtenéd-e – tért rá a lényegre. Ahogy ágról szakadtam, megtépett már a sorsom annyira, hogy érezzem, amit Szegfûhajú János darabokra tépve érezhetett. Ahogy ágról szakadtam, ízzé-porrá zúzott már a hosszú út összes nyûge annyira, hogy érezzem, amit Bíró János a sutba vágva, a hamuban ülve érezhetett. Ahogy ágról szakadtam, szédített már annyira a zuhanás széllel bélelt tudománya, hogy érezzem, amit Virág Péter a föld árkainak mélyébe szédülve érezhetett – álltam a csillagok ösvényén én is a kihívás elébe. Hallottad-e már a föld árkaiba zuhanó test süvítését? Hát, ha magamba belehallgatózom, éppen akár meg is hallhatom.

467

Erônek erejével, idônek múlásával, léleknek áradásával. Ahogy az esôcsepp vájja ki a követ. Ahogy a szél gömbölyíti ki a sziklákat

Merre hajolnál hát, ha te is árok mentén szár nélkül leszakított virág szirmaiból fogannál? Hajolnék a barázdába, amit a tejtestvéreim húztak egymásnak, de azt már meg nem találnám. Hajolnék a mezsgyefa derekához, de azt is hiába hajlítanám, a magam határait erônek erejével bizony meg nem másíthatnám. A földdel az eget szár nélkül is megostromolnám, de egyedül a tejjel a vért meg nem hódítanám. Azt, ami a sárkány karmával hasított barázdákból veszett el, azért visszaszereznéd-e? Visszaszerezném a testvéreimet, akkor is, ha ennek utána nélkülem is szépen meglennének hatan, akik faggyúval mécselnek, de boldogan élnek. S lennék én a hetedik, aki árok mélyére szakad, amíg a többi egyre csak mulat. Mert ha szár nélkül szakasztott virágból fogannék, azzal ugyan bizony egyre csak írmagnak maradnék. Ha írmagnak maradó táltos lennék, tejtestvért a tejtestvérnek a sárkánytól még visszaadnék, sárkány vérével megkent holtat az élônek még életre hívnék, de vérnek a vérembôl a nyomára bizony soha nem akadhatnék. Ha ünnepet kellene ülni, amikor egymásra találnak azok, akiket te egymásnak visszaadtál, te hogy ünnepelnél? Te hogyan zuhannál a tánc forgatagába?

468

s z í n é b e n - j avá b a n

Nekik jutna a tánc, nekem jutna a zuhanás. Mert hiába hajlik a mezsgyefa a kezem alatt, a határt a szár nélkül szakasztottak és a gyökérrel gyökeredzôk között én ugyan el nem törölhetem. Az árkot, ahonnan szár nélkül letéptek, visszaszereznéd-e? Kezemet a lábszáramhoz szorítanám s magamat a mélybe vetném. Ha más már ki nem jutna, ezt még mindig megtehetném. Ha a világ és a köztem tátongó mezsgyéket háborítatlanul hagynám, a Földnek és a Föld Mélyének határát bizony még átjárhatnám. Hogy a hat testvér mulatságában csak a hetedik voltál, fájlalnád-e? Fájlalnám, de elfogadnám. A Föld Mélyébe zuhanva a Föld színén kigördült sorsodat elsiratnád-e? Elsiratnám, de elfogadnám. Magadat siratnád-e, vagy az Ég alatti mezsgyék közé szorult világot? Én bizony csak a világot. Ha mezsgyefát hajlíthatnál az Ég alatt, hajlítanál-e még ezek után? Hajlítanék bizony. Ha ezt mind el tudod dönteni, akkor arra is választ adhatsz, hogy miért volt jó barázdát hasítani az egyik tejtestvérnek, hogy a másik eltaláljon hozzá. Megadom a választ, hogyan is ne adnám. Az éppen annyira volt jó, amenynyire jó volt Virág Pétert szár nélkül leszakítani egy árok partján. Egyik se volt jó éppen semennyire. Miért volt jó egy híján minden sárkány minden pincéjében minden boroshordót fenékig üríteni? Akkor magas a magas, ha minden gondolatodból csak a mámor fakad. Miért volt jó Virág Péternek a saját lánytestvérét mégis rávennie arra, hogy az ablakon elôle valahogyan ki ne ugorjon, ha már egyszer azt is meglátta, hogy Péter a sárkánynak mind a hat fejét levágta? Az egyiket az árok partjának földjébôl szár nélkül kiszakították, a másikat sárkány körmével orvul a földbe hasított barázdával elcsalták. Nem volt ásó, nem volt kapa, nem volt nagyharang. Nem volt kitôl el nem válni, mert nem volt kihez közel lenni. De azért még együtt kellett maradniuk, mert ha már megvan a hat, csakis akkor telhet ki a hetedik sorsa. Miért volt jó Virág Péternek a huszonnégyfejû sárkány utolsó fejét meghagyni, de a sárkány kiontott vérével soha nem látott fiútestvéreit holtukból is talpra állíttatni? Tudta, hogy ha már szár nélkül letépték, ô ugyan eleve csak írmagnak marad, de hogy ez a tudása gyökeret eresszen, ahhoz a fiúk testében gyökérbôl gyökeredzô nyárfákat még a sárkány patakzó vérével is meg kellett kenetnie.

469

Nem tért hát ki a tudás útjából, hát a tudás ôt is csak hasábfával kenegette. Nélküle is szépen meglettek azok hatan, akik faggyúval mécselnek, de boldogan élnek. S így lett ô a hetedik, aki árok mélyére szakad, amíg már írmagja sem marad.462 Miért volt jó örökkön-örökre éppen arról a lakomáról távoznia Virág Péternek, melyen éppen a testvérek visszatérésének örömére ettek-ittak? Ha árokba kellett magát vetnie, ezt miért éppen a mulatság közben kellett megtennie? Azért nem volt maradása, mert abban a világban, ahol a mulatság teszi az embert, ô épp csak felmutatni akarta magát. De magára maradva is csak ez volt neki a menyegzôje. Noha nem volt párja, akivel egybekeljen, voltak azért tejtestvérei, akiket az ô sorsa éppen eléggé hidegen hagyott, hogy ugyan a hangulat körülötte épp elég forró legyen, de ami forró volt, egyre csak nélküle tüzesedjen. Neki hát párja ugyan nem akadt, de így is egyesíthette azt, ami benne szépen egybekelhetett. A hideget a forróval egybeeresztette, s hagyta, hogy ami langyos lett, azt a világ annak rendje s módja szerint kiköpje. S ha a langyosak éppen egy mulatság kellôs közepébe buktak, ô válaszul éppen addig bukott, míg végül árok mélyére nem zuhanhatott. Az Ég és a Föld menyegzôjét ugyan meg nem ülhette, de lábujjhegyre ágaskodva sem állt sokáig, s nagy léptekkel rohanva sem ment sokáig. Hiszen a fénybe álló nem lesz fényes, a magát hirdetô nem lesz híres, a magát dicsérô nem lesz dicsô, a magát kínáló nem lesz vezetô.463 Amerre Virág Péter járt, a föld nem az eget ostromolta, hanem magamagát is csak meghasította. De ez így is, ennyivel is menyegzô volt ám, mert nemcsak a magas égnek, hanem a Föld mélyének is akad ám egy rejtezô Napja. A vôlegény ezért itt magát nem a hét ég magasába, hanem csak a föld hét csínjába tárta, hogy rejtve rejtse, ami a világot hidegen hagyta, de a föld mélyét még javában forrósítani tudja – mondtam, s azzal el is hallgattam, mert ehhez se többet, se mást hozzátenni már nem tudtam. Hallgattam, s ahogy én hallgattam, úgy hallgattak körülöttem a csillagok is, amíg a szellem végre meg nem szólalt. Szerencséd, hogy azt mondod, Virág Péter az árkok mélyére zuhanva is csak menyegzôt tartott – mondta az Ég-Föld Szelleme, s hiába csak az ajkát láttam a kristálytó vizében, a hangja felforrósodásából azért a szeme felcsillanását is kihallottam. Ahogy Virág Péter a Föld mélyének rejtezô Napjához megtért, úgy térünk hát meg mi is hozzátok az aranyhídra – mondta a szellem a maga nevében rögtön mások helyett is szólva. Kék lángok és vörös lángok küzdelmében igazságot ugyan nem teszünk, de a zengô ágakat ôrzô sárkányokat szívesen megbékítjük azzal, hogy csorba esett

470

s z í n é b e n - j avá b a n

az aranyerdô ágainak zúgva zúgó zengésén. Elôbb az ég vizei csordulnak a vörös lángra és a kék lángra, hogy véget vessenek köztetek a forrongásnak. Aztán a Nap aranyszôrû paripái hozzák majd el a békét közétek. Ahogy ez mind meglesz, a Három Vôfélyek adják össze veletek a Tágasság Álmát és az Üresség Álmát, hogy ezzel is csak egymást hívja a Nap delelése és a Hajnal hasadása. Hogy ezzel is csak nászt hirdessen, ahogy a szín egyre csak a színre felel – jelentette ki az Ég-Föld Szelleme, hogy még egyszer, utoljára megsegítsen. Ahogy ezt a választ meghallgattam, javában felujjongott a lelkem, s az égi kerék küllői közt átpillantva rögtön meg is kerestem azokat a csillagokat, akiktől éppen az ég vizeinek kiáradását remélhettem. Ne csak a puszta szó legyen az, ami belôled kicsordulhat – mondtam egyszerre az Aranymennyegzet464 mind a négy csillagának, de azzal a biztos tudattal, hogy az én számból akkor éppen a szellemajkak szavát is hallani lehet. Csorduljanak égi vizek az aranyhídon tomboló lángokra. De ha csordulnak az égi vizek, akkor csakis a sárkányokból szakadó vörös lángokat oltsák – kértem őket, hogy az égi kerék forgásával már ne csak magamat szédítsem. Meg is lett rögtön a szavaim foganatja: csordult is az égi víz az Árkok Földjére, mintha dézsából öntötték volna. Csordult víz a vörös lángokra a tündérek harmatos útjáról, de kicsordult ám egy-egy égi patak a Szépasszony Vásznát átjáró Kristálytó vizéből is. Az Aranymennyegzet égi vize fürdette hát a lángok borította aranyhidat, de az a víz egyre csak a vörös lángokat oltotta. Sisteregtek a vörös lángok, gőzölögtek a vörös lángok, de a sárkányok torkáról ugyan el nem maradtak.

(44)

Láttam fentről magamat, ahogy a földön harcoló testemmel kardot forgatva védtem a kövek álmaiban a saját álmaimat. Láttam Göncöst, s láttam, hogy ettől a harctól ő sem tágít egy tapodtat sem. Láttam a kardjainkon táncoló lidércfényeket, melyekben Kece és Pőre minden ágról szakadt ereje ott szikrázott. Láttam az aranyhíd nyújtózásába belenyújtózó Pillát, de láttam azt is, hogy ezt a sárkányok sem hagyják annyiban. Épp eleget nézték bizony a fekete tengerek sötétjét ahhoz, hogy az Üresség álmát bizony ők is tiszta szívvel védjék, s ha már egyszer jártasak voltak az üresség álmában, nem vesztek el ám olyan könnyen a csillagok közt elterülő űrben sem. Volt kihez szólniuk nekik is, s akit tudtak, azt bizony ők is megszólították. Csorduljanak égi vizek az aranyhídon tomboló lángokra. De ha csordulnak a vizek, akkor csakis a kôszáliak kardjáról szökô kék lángokat oltsák – kérték a

(45)

471

sárkányok is az irántuk jóindulattal lévő csillagokat, hogy az Üresség Álmában zengő ágakat valahogyan ezzel is csak magukhoz mentsék. Vizet szórt hát a kardjaink pengéjére a Szépasszony Legyezője.465 Vizet hordott az aranyhídon táncoló kék lángokra a Sántakoldus Talyigája.466 Vizet csorgatott a gördülő köveket védő csillagporos köpönyegekre a Hétlikú Patkó467 minden egyes lyukacskája. Sisteregtek a kardjainkon a kék lángok, gőzölögtek a hídon örvénylő kék lángok, de a kardjaink pengéjéről ugyan el nem fogytak. (46)

Ahogy a sárkányok égi vizeinek hullását láttam, a csillagok égi útjairól és az égi vizek folyóiból is csak az aranyhíd végén csatát vívó testembe szöktem, hogy az Árkok Földjén a kövek álmát veszendőbe menni ugyan bizony ne engedjem. De ahogy az égi nászmenetből kiléptem, az égen mulatozó csillagok figyelmét is magamra vontam, hogy veszendőbe menni ugyan ők se engedjenek már. Mert ahogy az egymást el nem emésztő kék láng és a vörös láng csóvái feltornyosultak, magam is egy omló és bomló tűztorony testében gördülő tüzes égi kő voltam. S az égi Násznép szeme láttára a tűzben égő falak közt magam is addig omlottam, de omolva is még addig gördültem, amíg megint csak az aranyhídon nem álltam, s a tűztorony lángokban kavargó talapzatában megint testestüllelkestül az Árkok Földjének barázdái közt nem harcoltam. Ahogy az egeket ostromló lelkemmel a földön derekasan harcoló testembe visszatértem, a mellettem kardot forgató Göncösnek s a kardjaink hegyén táncoló lidérceknek pár gyorsan odavetett szóval az égi közbenjárásom hírét is megüzentem. De ahogy a vörös lángokkal viaskodva a magam dolgát szóba hoztam, nekik is akadt azért hozzám pár szavuk, mert amíg én a testemen kívül repültem, ők sem maradtak ám szakadatlanul a testük börtönében. Ha rohan a folyó, ha suhan a madár, abban az én lelkem is ott lelkesül – mondta Göncös, hogy ha forog a kard a kezemben, az eszemet is legyen közben min járatnom. Sötétbe borította az eget a nyilak záporozása – mondta aztán Göncös saját lelke lelkesedését még a harc közben is a tűztorony falába rakva. Porfelleget írt az égi határba az aranybika járása – mondta Göncös kardjának hegyén táncolva Kece lidércfényének egyik szikrája. Mezítelen szépasszonyok szökelltek a tisztás parazsára – mondta Göncös kardjának hegyén táncolva Pőre lidércfényének egyik szikrája. Ahogy ezt végighallgattam, máris tudhattam: ha ott volt bennem a rohanó

472

Porfelleget írt az égi határba az aranybika járása. Mezítelen szépasszonyok szökelltek a tisztás parazsára. Sötétbe borította az eget a nyilak záporozása

folyó gyorsasága, akkor abban ott zúgott a többiek lelke is. Mert ha ott volt velem a ragadozó madár gyorsasága, abban ott vadászott a többiek lelke is. De akkor már minden a kardomból kiszakasztott kék lánggal a Nászvezető jóindulatába kerültem. De akkor már minden karddal elhessentett vörös lánggal a Három Vőfélyek bizalmát is kivívtam. Ahogy a Násznép fent a tündérek harmatos útján vonult, lentre pillantva már azt is észrevették, hogy ugyan égi vizektől csatakos már az Árkok Földje, de az égi vizek tócsái közt még így is égbe szökő lángok vetélkednek egyre. Látták, hogy aranyhíd tereli össze a szép tüzek magasba tornyosuló lángját. Látták, hogy sárkányokkal küzdő kőszáliak lepik el a tündérrel együtt az aranyló napút aranyhídját. Látták, hogy a kő kövön marad, az álom álomba folyik, a hosszú út pora aranylóan fénylik. Hallották, hogy már az álmok barázdáiban is aranyos a csengés. Hogy zengő aranyágakból fut szét az álmok árkaiban a zendülés. S amit láttak, azzal nagyon is elégedettek voltak. S amit hallottak, attól erősen felvidultak.

473

(47)

Ha magasra csap a szép tüzek lángja, viharba viharzik a jó szél fúvása – mondta a Vőlegény. Ha viharba viharzik a jó szél fúvása, felborzolódik a szép mezôk szárnya – bólintott rá a Nászvezető. Szépen hajlik az égen a Szépasszony Vászna,468 de ilyen mulatságnak abban sincs párja – ismerték el a Három Vőfélyek is.

(48)

Ahogy ezt mind-mind megállapították s ebben mind-mind egyetértésre jutottak, a Nászvezető elővette a csontkürtöt, amely a Nap aranyszőrű ménesét az egek magasából előhívta.469 Aranyszőrű paripákra pattantak hát az égi nászmenetben vonuló csillagok, hogy a násznépet megillető mulatságra ezúttal ne ám a Tündérfátyol alatt, hanem a földi álmok barázdai közt ívelő aranyhíd lábánál találjanak. A Nap aranyszőrű ménesének táltosain repültek hát le az égi mulatságról földi menyegzőre készülő csillagok. Amerre hát a szép mezők szárnya is meglebegett, az egek Násznépe is a földre ereszkedett. Ott ugráltatta a lovát a kék lángok és a vörös lángok tüzét magán egyre csak megtartó aranyhíd alatt a Sarlópásztor. Mellette ott toporzékolt örömében a Tévelygő Juhász lova is. Az aranyhíd alatt nyargalt, ahol aztán játszi kedvvel a kék lángok és a vörös lángok harcának elhullott lángcsóvái után kapkodott a Halászcsillag, a Fogolycsillag és a Keresztcsillag. Azzal a lelkesedéssel, ahogy ők nyargaltak, az álmok barázdáit fénybe borító tűztorony tűzzel világló világosságában poroszkált már a Darázsfészek, a Király Asztala és az Úrpálcája is. S amerre a Pengőcsillag lovagolt, arra tartott Kaszástelke, Bábamotollája és Ásócsillag470 is, ha már egyszer ők is azok közt voltak, akik annak örültek a legjobban, hogy az Árkok Földjének barázdáiban pihenő álmokban is aranyos a csengés. Hogy zengő aranyágakból fut szét az álmok árkaiban a zendülés.

(49)

Ahogy kiörvendezték magukat, hogy az Ég alatt is milyen pompás menyegzőt tarthatnak, az Aranymennyegzet csillagai felugrattak a táltosaikkal az aranyhíd közepére, s ott a tűztorony fundamentumába szökkentek. Ott topogtak, ott forogtak a lovaikon, ahol a kék lángok és a vörös lángok egymást kikezdték, de egymás erejét el nem vették, hanem inkább csak az égbe szöktették. Fanyûvô az erô, amely bennetek kipróbálta magát – mondták az Aranymennyegzet csillagai a Zengő Ágak Sárkányainak, miközben a földi tüzek forróságától ők ugyan egy szemernyit meg nem égtek.

474

s z í n é b e n - j avá b a n

Vasgyúró az erô, amely bennetek kipróbálta magát – mondták nekünk is az Aranymennyegzet csillagai. Hegyhengergetô az erô, amely benned kipróbálta magát 471 – mondták a lábuk alatt feszülő aranyhídnak az Aranymennyegzet csillagai. Ahogy ezt elmondták, nem szakadt már a vörös láng a Zengő Ágak Sárkányainak torkából. Ahogy a vörös láng nem szökött felénk az aranyhídon, kék láng sem berzenkedett többé a kardjainkon.

De fogyatkozó erejével is állt még a tûztorony, holott egyszerre csak semmivé lett a tûzvihar, mely addig lankadatlanul táplálta.

475

(50)

Lódobogást éreztem

a tarisznyámban, de ahogy onnan a lovamat kiugrattam, a lódobogással együtt máris sínek futottak mellettem, de ezzel is csak olyan kerékvágásba zökkentem, hogy magamat a szebbnél is szebben elrejthessem. Mert azok a sínek olyan udvart szeltek ám át, ahol azt, ami engem tanított, éppen magam is csak a kedvemre taníthattam. Hiszen éppen ugyan magamba szívom a tudást, de aztán rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok a rejtek, amely elrejt engem. De amíg dió morajlik és dió csendül a fülemben, addig a Föld Zenéje is elrejt engem a magam rejtekében, ahol magam is csak magamat rejtem, hogy a látszólagos kisiklások között magamat éppen semmiből ki ne zökkentsem. A Föld Zenéjének udvarán vonat fütyült rám, s akkora udvar kerekedett körém, hogy abból az elmúlt idők békés lüktetésével somolygott rám a rock and roll. Kedélyesen söpört a dobverő a dobokon, s ahogy az ének is előkandikált, abból is csak régi iskolák stílusa mórikált. Először az első fél perc végén húzódhatott mosolyra a szád, amikor a gitár kedvesen idejétmúlt talpalávalókat pengetett, s aztán ennek az ének is méltó párja lett. Nem telt bele egy perc, már a bárzongora témái is ajánlani kezdték magukat, s amikor már minden együtt volt egy meggyőzően hiteles stílusjátékhoz, akkor egy hirtelen megsorozott dobpörgés mögül váratlanul, de 472

476

mégis természetesen bomlott ki egy vibrálóan feszült refrén, amely nem a semmiből jött, de mégis úgy festett, mintha éppen ez lett volna a sorsa. Hogy halljad: az első másfél perc után úgy a harmadik perc kezdetéig ez a refrén bizony cafatokra szaggatja azt a stílust, amelyből hirtelen napvilágra szökött, s az idegesen széttépett cafatokat még javában egymásba is gyűri, s a hangulatokat erre fel máris úgy tépi, úgy szaggatja, hogy a pár pillanattal korábban terjengő kedélyességnek nem marad már se híre, se hamva. De ha hamva ugyan nem marad, a derű szanaszét szaggatásának tüze azért még magasra csap, s egetverő lángnyelveket ölt ki, a téboly szépen termő termését pedig mind egy szálig a földre rázza. Két perc elteltével persze visszatér a kezdetben megfestett hangulat, s ekkor minden úgy tesz, mintha mi sem történt volna, de ezzel itt már hiába áltatna bárki is, mert az a hangulat, melyet egyszer már megszaggattak, darabokra hasogattak, sohasem tűnhet többé háborítatlanul hamvasnak. Hallgatod azt, ami korábban még pusztán csak kedves volt, hallgatod azt, ami eleinte csupán kedélyesnek tűnt, de lélekben már egyre csak arra készülsz, hogy ez is csak véget ér egyszer. Fojtott süvöltéseken, szépen kitartott és kiénekelt sikolyokon keresztül csalogat magához a kezdeti lüktetés, de a kezdethez itt már nincs visszatérés. A harmadik perc végén ugyan még el-elhaló nőies hang térítget a vonatot hajtó tűz hitére, de a negyedik perc kezdetén már ő is csak nevet, s tudja, hogy itt most másféle elborulás borogat asztalt, széket és poharat. Ami aztán a negyedik perc elején a kezdetét veszi, az is csak a tűz hite, ahogy egyben a parázs omlásának is csak kósza omladéka. Maga a tömény pszichedélia – úgy, ahogyan a vonat tüze sínre tette, de aztán a síneken is szépen keresztbe fektette. Az omlás omladéka pedig a síneken hosszában és keresztben is csak a bomlás csendes orgiájába fut ki: minden elemeire

477

hull szét, ami még széthullhat, minden szétszálazódik, ami korábban sem volt ám más, mint kusza gombolyag. De ez a bomlás is csak olyan bomlás, hogy megvan a maga rendje. Mert túl az idejétmúlt stílusjátékokon és túl a naprakész tébolyokon minden, ami innen a légüres térbe átcsúszva visszhangzik, azért ugyanúgy zakatol a maga pályáján, ahogy a kezdet kezdetén is tette. Ez a lüktetés, a sínek zakatolásának megidézése hol halkan zizegve, hol hevesen csattogva egyformán velünk marad, amikor a tűz már csak korom, s a korom is csak a semmibe vesző por. Mert három és fél perc múltán szépen kitartott, kipengetett és kizengetett akkordok kósza szemerkélése lesz a porszemek tánca. Elvarázsolnak a gitárból kibomló hangképek, de mégsem ringatnak el, mert közben valahol messziről, valahonnan nagyon halkan azért egyre csak ott szöszmötöl a dob, hogy soha ne feledd, hogy most még akkor is kötött pályán mozogsz, amikor az érzékeidet a semmiből a semmibe tartó akkordokkal akarva-akaratlanul is javában felzaklatod. Ahogy közeledik a hatodik perc kezdete, az üresen kongó, de szépen zengő terek omladékaiba beúszik egy teljesen új, simogatóan lágy dallam. De olyan megszenvedetten szép ám ez a dallam, mint amilyen éppen azoknak járhat ki, akik már éppen eléggé darabokra szaggatták magukat a hangokkal, s akik éppen elég eltökélten keresztbe fektették már magukat a vonat tüzével megszórt síneken. Éppen olyan ez a dallam, amiért megérte széthullani, a tébollyal kacérkodni, látomásokba veszni, az űrbe szóródni s kósza képzelgésektől űzve-hajtva egyre csak zakatolni. Aztán ahogy eltelsz ezzel a szépséggel, valahol öt és fél perc elteltével még kapsz mutatóba egyet azokból az akkordokból, amelyektől egyébiránt már egy egész világ választ el. De az az akkordmenet legalább tíz másodpercig menetel, amíg el nem hal, hogy legyen időd meghallani, milyen lehet a varázsló pálcájának eltörése: hogy érezd, milyen az,

478

amikor egyetlen akkord visszaidézése maga a varázslat kiteljesítése, de egyszersmind lecsengetése. A sínek valahol lent halkan még suttognak, de ez is csak úgy telik ki rajtad, hogy közben már minden kerékvágásnak nyoma is veszik alattad. Ahogy ez mind kitelt, a lovamat máris a tarisznyámba süllyesztettem, de mielőtt a sötétben neki is a nyomát vesztettem, még a szemébe néztem, hogy megköszönjem, hogy toporzékolásával éppen olyan udvarba csalogatott, ahol megint csak szétszedtek és összeraktak, de darabokra szaggatva is csak élesztőfűvel simogattak. Hogy amit széthasogattak, az még egybekeljen, s egybekelve is csak az élő-haló akkordok bomlása és omlása előtt tisztelkedjen. De azzal a tisztelgéssel én is messzire beköszöntsek ám. Mert ha az ördögökkel elmegyek, akkor én bizony már garabonciás leszek. Mert ez volna hát a Lovas dobrokolása:

rejtezés

maga a

rejtezve útja, s ez sem egyéb ám, mint ami maga sem lehetne más, mint ahogy a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás.

479

(51)

Ahogy a tűztorony lángokban izzó falait kialudni és kihűlni ugyan hiába várták, az Aranymennyegzet csillagait az Ég alá röpítő aranyszőrű paripák is szíves szóval szóltak még hozzánk. Ha kék lánggal, vörös lánggal nem bírtok el egymással, barátsággal kell egymás felé közelednetek. S ha ennek meg kell lennie, ezeket a lépéseket egy álomtündér testébôl termett aranyhídnál jobb helyen talán meg sem tehetnétek – mondta az egyik táltos. Holott ugyan itt moccanatlan lesz minden moccanás – szólaltam meg én is, mert ha Pillát kellett megvallani, bizony még nekünk is szóhoz kellett jutni. Habár talán az emlékek szövedékét csomózza össze már minden rezzenés – ismerte el Göncös is a kardját nem megadóan, de azért várakozóan leeresztve.

(52)

Ha mi topogunk és toporzékolunk közöttetek, nincs ám semmi akadálya annak, hogy felénk lépjetek. S ha felénk léptek, azzal egymás felé is lépéseket tesztek – mondták az aranyhíd közepére szökkenve az aranyszőrű paripák, akiknek a nyergében erre egyetértően bólogattak az Ég és Föld menyegzőjére érkező csillagok. Itt az idô a hôsi mutatványra – mondta hát az egyik csillag az egyik aranyszőrű paripának. Hogy a vezérlő csillag a tündérharmattal tajtékzó táltos lónak szóljon, de az ő szavából ugyan még egy sárkány is szépen kiokosodjon. Itt az idô az önfeláldozásra 473 – mondta az egyik táltos paripa az egyik tűzokádó sárkánynak. Hogy aki egyet ugrik, kettőt szökik, s közben a Holdból a Napba, de a Napból még a Fiastyúkba is átugrik, ugorjon egyszer odáig is, ahol a szentet és a csodákkal telit önmagadban megtalálod, hogy annak ereje erre mozgásba hozza ám az Eget. Hogy ahol az égbolton sokat ígérő csillagok jelennek meg, ott sárkányok ereszkedjenek a földre. Hogy ahol sárkányok ereszkednek a földre, oda a főnixek is megérkezzenek. Hogy ahol főnixek érkeznek, tiszta vizű források fakadjanak. Hogy ahol tiszta vizű források fakadnak, a föld gabonát bőven teremjen. Hogy ahol a föld gabonát bőven terem, a folyók ne áradjanak meg. S hogy ahol a folyók nem áradnak meg, ott az erényeket Éggel és Földdel, a fényt Nappal és Holddal, a szívet szellemekkel, a tisztességet pedig a négy évszakkal egyesíthesd.474 Léptetek már felénk nemegyszer ti is – fordultak hát hozzánk a Nap aranyszőrű paripái, hogy ezzel is csak az emlékek szövedékét csomózzák s a fényt bizony éppen a Nappal és éppen a Holddal egyesítsék. Az Izzó Parazsak Földjén az izzó parázzsal eltelve nektek rúgtunk le csillagokat az égrôl, hogy minden hulló csillag fénylô röpte nektek is csak azt cifrázza, milyen is az, amikor kövek ragyogásában halászik a Gyémántokban Lán-

480

s z í n é b e n - j avá b a n

goló. Amikor gyémántok kopogásában forgolódik a Kövekkel Gördülô. Amikor sivatag puszta porában legeltet porszemeket a Veszendôséget Fájlaló. Amikor hegyek mélyén dobol éjt nappallá téve az Éjszakát Felajzó. Amikor tetejetlen fa mélybe veszô gyökerei fölött emel ködpalotát a Felhôkkel Táncoló – sorolták mindazt, amit ágról szakadva is csak bennünk cifrázott a velük közös sorsunk. Léptetek már felénk nemegyszer ti is – mondták aztán a Zengő Ágak Sárkányainak is az aranyszőrű paripák. Ahogy az Izzó Parazsak földjén az izzó parázzsal elteltünk, sárkánytejet inni nyargaltunk. De a sárkányokhoz el csak úgy találtunk, hogy a tündér táncával megbûvölt felhôk mutatták az utunk. Az a tündér, aki akkor moccanatlanul moccanva is a felhôkkel táncolt, most éppen a ti talpatok alatt ragyog. Aranyhíd képét hagyja maga után, amíg a Gyémántokban Lángoló és a Kövekkel Gördülô Álom az éjszakát felajzva és a veszendôséget fájlalva feszülhet neki az Üresség Álmának. Hogy ne kelljen majd meglepôdnötök, ha azt halljátok: Gyémántokban Lángoló. Ha azt halljátok: Felhôkkel Táncoló. Ha azt halljátok: Kövekkel Gördülô. Ha azt halljátok: Éjszakát Felajzó. Ha azt halljátok: Veszendôséget Fájlaló. Ha azt halljátok: Zengô Ágakat ôrzô – sorolták a vörös lángot szakasztó sárkányoknak mindazt, amit a fekete tengereket elhagyva is csak bennük cifrázott a tündérekkel közös sorsuk. Ahogy ezt nekünk, de a sárkányoknak is elmondták, a vörös láng nem szökött felénk az aranyhídon, de a kék láng sem imbolygott többé a kardjainkon. A Zengő Ágak Sárkányai és az Ég Köveinek Követei ezzel aztán éppen nem dajkálták, de ugyan fel sem dúlták többé se az Üresség Álmát, se a Tágasság Álmát. A magukénak érezték, de maguktól el is vetették a vörös láng és a kék láng tűztorony falait magasba szöktető viaskodását. Tagadták is vonzódásukat, de vonzották is a választásukat, holott azért közben az ég szerelmére sem átallották vonzásukat és választásukat. Ahogy a viharba viharzó lángok nem táplálták, az aranyhíd sárga ragyogásába omlott az égbe magasodó tűztorony. Ami tűz pedig még benne lobogott, az már csak az egek vöröslő foszlányaiban oszladozott. A Zengő Ágak Sárkányai és az Ég Köveinek Követei erre fel minden elhatározás nélkül is csak úgy döntöttek, hogy elhagyják az ürességet, de nem hagyják el a tágasságot. Aztán úgy döntöttek, hogy elhagyják a tágasságot, de nem hagyják el az ürességet. Aztán úgy döntöttek, hogy elhagyják az ürességet, de a tágasságot is. Aztán ügy döntöttek, hogy nem hagyják el sem az ürességet, sem a tágasságot.475 Az aranyhíd erre a földre ereszkedett, s ahogy vele együtt a mi lábunk is földet ért, máris a hét világot rejtő tarisznyámba nyúltam, hogy a Pillától egykor

481

kapott gyémántvesszőt előhúzzam. Azzal a vesszővel csaptam rá a tündérpalota gyémánt kacsalábára is, javában ott volt hát a kezemben a suhintás mámora még akkor is. Azzal a lendülettel megint neki is veselkedtem hát, s a boldog anyaföldhöz simuló tündéri aranyhídra a gyémántvesszővel egyet rögtön ráütöttem. Ütöttem erőnek erejével, időnek múlásával, léleknek áradásával. Ahogy az esőcsepp vájja ki a követ. Ahogy a szél gömbölyíti ki a sziklákat. Ahogy a nap tüze morzsolja ízzé-porrá a szilánkokat. Ahogy az idő végzi a dolgát. Erre aztán szépen szólva csendült egyet az aranyhíd, aranyalmába gombolyodott, s az az aranyalma menten ketté is hasadt. De ahogy kettéhasadt, úgy pattant ki onnan íziben Pilla, mintha a híd összes ragyogása az ő testet öltő testében talált volna otthonra. Ahogy ez megesett, neki is bízvást az volt már az otthona, mint mindazoké, akik vele együtt hol voltak, hol nem voltak. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Amint tetteiben ő is maga lett a fény, nem volt ám többé rejtett a ragyogás, de bizony a Napba öltözött ám a testét simogató összes fénysugár. Viharok tépik mezônek virágját, színe: mint a vér – mosolyogtam rá, mint mindenki, aki csak jel alatt született, s szívébe írva egyre csak, de még folytonfolyvást is ott él egy gyönyörű üzenet. Lobog a zászló a falaknak tornyán. Otthon vagy, fivér 476 – mosolygott vissza a tündér, hogy éppen hozzám is jó szót szóljon, de azzal a néhány szavával az egek magasába szökő falakra is rögtön jel alatt született színeket parancsoljon. (53)

Ahogy ez megesett, a Zengő Sárkányok egyszerre csak ott álltak az Árkok Földjén, ahol körülöttük is egyre csak a zengő aranyágak zengtek. Már nem hódítóként viselkedtek, ezért nem volt mit féltenünk tőlük. De azért még volt mit kapva kapnunk azon, hogy ők is kapásra vártak. Gördüljetek a gördülô kövekkel – mondta Pilla nekünk és a sárkányoknak. Lobogjunk együtt a magas égre lobot vetô lelkekkel – mondtam erre én is, hogy ezzel a magam kíváncsiságát is kielégítsem, de a többiek iránt az égi násznép érdeklődését is felkeltsem. Igaz is – kaptak a szavamon az Aranymennyegzet csillagai. – Láttuk a lelkét repülni annak, aki az Ég-Föld Szellemét megszólította. De nem tudjuk, hogyan vetettek lobot az égre a többi ágról szakadt lelkek. Halljuk hát a többi vándorló lélek útját – adott igazat a Nászvezető csillag.

(54)

Amíg a kardomat forgattam, hogy a sárkányok vörös lángját kék lánggal égessem, lobot vetettem a magas égre, onnan meg a tetejetlen fa jobb oldalának

482

Elôbb mondom csinosan. Aztán mondom romlottan. De csinosságomban is ott lesz a romlás. De romlásomban is ott lesz a csinosság

negyedik ágára. Oda, ahol madarak képében is csak a regösök lelkei énekeltek, hogy summáját írják a régi csatáknak. Az eget hirtelen elsötétítô sûrû nyílzáporoknak. A selyemréten délcegen végignyargaló vitézeknek. A halált sem félve egymást csókoló pengéknek. Ahogy az ô lantjuk pengett s ahogy az ô dobjuk szava pergett, azzal a dallal, azzal a ritmussal az én lelkem is lélekbôl lelkedzett – mondta Göncös. Amíg a sárkányokkal vagdalkozó kard hegyén bolyongtam, hogy a vörös láng útjába a magam kék szikráit dobjam, lobot vetettem a magas égre, onnan meg a tetejetlen fa bal oldalának ötödik ágára. Ott látófára kapaszkodtam, aztán annak a csúcsáról néztem, hogyan rajzol porfelleget az aranybika járása az egek országútjának határába. Ahogy az aranybika felkavarta por a semmibe szóródott, azt a port kékesen derengô fény hideg tüzével szépen megsirattam, hogy aztán az elsiratott por veszendôségével eltelve az én lelkem is lélekbôl lelkeddzen – mondta Kece. Amíg a sárkányokkal vagdalkozó kard hegyén bolyongtam, hogy a vörös láng útjába a magam kék lángja ágaskodjon, lobot vetettem a magas égre, onnan meg a tetejetlen fa bal oldalának második ágára. Ott ázott csirkévé

483

nyomorodtam, hogy mentségemre szolgálva csakis szépasszonyok melengessenek a testükön. Ahogy átmelegedtem, tûzbe jöttem, alakot öltöttem, s három szépasszonyt egy erdei tisztásra hívtam, hogy a hamvadó tûz parazsán a meztelen talpukat is javában megjárassam. Ahogy a parazsat megjárták, meztelen testükkel a tisztást szegélyezô fákkal ölelkeztek, s én szép sorban mindhárom szépasszony teste mögött szépen ott ékeskedtem. Ahogy ôk az odvas fát ölelték, ôket én is csak úgy öleltem, hogy az ölük forróságát is az ölem forróságával tüzeljem – mondta Pőre. Szép útja volt a vándorló lelkednek. Szépen borult sötétbe az ég a nyílzáportól. Ez volt a ragadozó madár portyázásának kiszámítottsága – mondta az egyik vőfélycsillag Göncösnek. Szép útja volt a vándorló lelkednek. Szépen írt porfelleget a határba az aranybika járása. Ez volt a hegyekbôl eredô folyóban emelkedô ár felhabzása – mondta a másik vőfélycsillag Kecének. Szép útja volt a vándorló lelkednek. Szépen ölelkeztek a szépasszonyok a tisztás oldalán. Ez volt a sziklák közé rohanó folyó egyre gyorsuló áradása – mondta a harmadik vőfélycsillag Pőrének. (55)

Addig küzdöttetek, addig vetélkedtetek, hogy olyan útra ment, hogy még az égig is elért a lelketek. De ha szárba szökkentetek, eresszetek végre gyökeret – mondta a Nászvezető Csillag nekünk is, de a Zengő Ágak Sárkányainak is. Ahogy ezt mondta, jól megvetettem a lábam a földön, melyet akkorra már a sajátomnak éreztem, mert ennél jobb vetést hitem szerint soha nem is vethettem. Erre a sárkányok is megvetették a lábukat, hogy bennük is kiteljen a moccanatlan moccanás békéssége. Aztán azt mondtam, amit a rézvilág, az ezüstvilág és az aranyvilág határait egybetárva is mondtam, amikor a sárkányoktól visszahódított alsó világban a rézregimentnek, az ezüstregimentnek és az aranyregimentnek is parancsot adtam.

(56)

Hogy a legnagyobb békesség és csendesség az óhajom. S ahogy ezt mondtam, megvetett lábbal tartottam és tartóztattam magam.

(57)

Mert megtartó erő volt abban, ahogy magunkat tartottuk és ahogy egyre csak tartottuk magunkat. Ahogy a kő maradt a kövön, úgy álltam meg én is a saját lábamon. Nem zuhantam, nem szédültem, magamat a kövek szálával az égbe hasítva is csak az Ég köveinek köszöntem.477 Kövek műve voltam, ahogy a tizenkét kőműves is az volt. Magam is köveket készültem művelni, ahogy a tizenkét kőműves is csak ezt tette. Fekete felhő go-

484

s z í n é b e n - j avá b a n

molygott a lelkemben, de ezt is csak Kőmíves Kelemen küldte. Köves eső hullott a lelkemben, de ezt is csak Kőmíves Kelemen küldte. Két fenevad szakadt ki belőlem, de ezeket is csak Kőmíves Kelemen küldte. Ahogy az egek fenséges martalócai királyi fenevadként kezdtek kószálni bennem, már nem is volt mitől tartanom. Hagytam, hogy átjárjon a körülöttem darabokra szaggatva is csak lustán pihenő tér tudata, aztán pedig a tér tárulva is csak szabadon tárva-nyitó élménye is. Derűs voltam, mert jól ismert nyugalom fogott el. Amikor végtelen és végeérhetetlen kiterjedések zárulnak körém, egyszerre csak magához vonz a gyémántok fényének ragyogása – valaha volt gyémántoké, amelyek még mindig az egek magasában dübörgő hegyek mélyén lapulnak, de amelyekből a hét világot rejtő tarisznyám mélyén is mindig akad. Aztán nekifeszültem a kék lángok és a vörös lángok terhétől leszakadni készülő egeknek, ahogy a Föld Zenéjétől és az Ég Zenéjétől meginduló föld is csak megindult bennem. Ahogy az eget hasítottam, a torkomból elfojtott morgás tört fel, s már javában nyeltem is az egek foszlányaiban még megrekedt vörös lángokat, ahogy a kék lángok is csak megszűrték bennem őket. De ahogy vörös lángot nyeltem, az egyre tágabbra és tágabbra nyíló harapásommal lassan már a sárkányokhoz is elértem. Ahogy hozzájuk elértem, forgószéllé kerekedtem. Ahogy én a lángjukat elnyeltem, ők első haragjukban egy kiadós tátorjánt haraptak magukba belőlem. De ahogy a sárkányok tüzével jól elteltem, a bennem kerekedő szélvésszel máris sárkányokat béleltem. Én ugyan elnyeltem őket, de közben ők is elnyeltek engem. Én kibéleltem őket a Holdról elkavargott forgószéllel, de ők kibéleltek engem a Napból kitörő tüzek lángnyelveivel. Akkor aztán a földre vörös lángot hánytam, de ők is kék lángot buktak maguk elé.478 S ahogy a tűz szikrái a földre szóródtak, úgy szóródtam szét én is. Mert ahogy a kövek műve voltam, úgy voltam akkor a vörös lángok fenevada. Mert ahogy a köveket műveltem, úgy voltam akkor a kék lángok fenevada. Szabadjára engedtük magunkban a markolábot, de a lángot magunkból kivetve le is győztük magunkban az eget kényszeresen harapdáló vadállatot. Ahogy a magunkból kitörni vágyó fenevadat legyőztük, egymás tüzében megfordulva s egymás harapásán kapva kapván adtuk össze a Tágasság és az Üresség Álmait, ahogy összeadtuk már egymással a három fény három világának határait is, hogy a kezdethez visszatérve térjen meg hozzánk a béke, mely állandóságában és világosságában sem lehet más, csak az élet visszatérte.479

485

(58)

(59)

(60)

S ahogy összeadtuk egymással a Tágasság és az Üresség álmait, Pilla is kardot ragadott, hogy a színre színnel feleljen. Kinyújtotta a kezét, s erre én átadtam neki a láthatatlan kardom. Tartja a fényességét a kék és a vörös: egymást hívja hát a Hajnal hasadása és a Nap lenyugvása – vágott észrevétlenül suhanva egyet-egyet Fényességtartó pengéje arra, ahol nemrég még a semmivé foszló aranyhíd vörös és kék hídfője állt. Tartja a teltségét és az ürességét a sárga és a fekete: egymás határát óvja a Tágasság és az Üresség – vágott észrevétlenül suhanva egyet-egyet Fényességtartó pengéje arra, ahonnan nemrég a Zengő Ágak Őrei és a Zengő Kövek Őrei jöttek hidat foglalni s a híd két hídfőjén megállva egymást kék lánggal, vörös lánggal égetni. Mit látsz? – kérdezte Kecétől Pilla. Kékre koptatott köveken játszik a fény a víz mélyén – mondta Kece. Mit látsz? – kérdezte Pőrétől Pilla. Vörösen izzó kövek lapulnak a hamvadó tûzrakás mélyén – mondta Pőre. Mit látsz? – kérdezte Göncöstől Pilla. Sárgán csillogó aranykincset vigyáz az aranyregiment a föld mélyén – mondta Göncös. Mit látsz? – kérdezte tőlem is Pilla. Olyan sûrû fekete sötétséget, hogy még a fekete tengerek vize is bújva bujkálna a mélyén – mondtam. A kék a hasadó Hajnal. A vörös a lemenô Nap. A sárga a hetedik égben ragyogó világosság. A fekete a Hadak Útját szegélyezô sötétség, amelyben még az Ég magasában is csak a Föld alussza az álmát – sorolta a leckét Pilla, amit az Égnek és a Földnek fel kellett mondania. Feleljen bennetek a színre szín – mondta a karddal megjelölt színek összes emlékének, hogy nyugalomban összeolvadjanak a sötétséggel, de tetteikben újra maguk legyenek a háborítatlanul tiszta fény.

486

Így esett, hogy ha egyszer szárba szökkentünk, hát gyökeret is eresztettünk, ahogy a színre is csak szín felelt nekünk, hogy onnantól fogva már egymás határát óvja a Tágasság és az Üresség bennünk.

s z í n é b e n - j avá b a n

487

mo r é n a

Vö.: Lao-ce: 6.

433

Vö.: Jankalovics (magyar népmese). Két aranyhajú gyereket, egy királyfit és egy királykisasszonyt egy vén banya ellopott a királyné ágyából, és két kopókölyökre cserélt ki. Ahogy a két gyerek felcseperedett, valahogyan megtudták, hogy honnan kerültek el, s el is indultak, hogy a szüleiket megtalálják. Útközben egy ôsz öreg kínált segítséget nekik: magához szólított egy Jankalovicsnak hívott kicsi emberkét, akinek a földig ért a szakálla, s a két gyereket rögtön az ô gondjaira bízta. Jankalovics erre máris keresztülbucskázott a fején, vígan fickándozó aranyszôrû paripa lett belôle, s rögtön el is vitte a királyfit és a királykisasszonyt az apjuk városába. Ott a vén banya mindenféle lehetetlent kísértô próbákba hajszolta bele a két gyereket, hogy valahogyan megint elveszejtse ôket, de Jankalovics bizony minden próbában a segítségükre volt. Cigánypurdéként cigánykerekezve egy fertályóra alatt irdatlan nagy földet kerített körbe a gyerekeknek, aztán elhozta oda a Forró-tengerek közül az aranyvárat, elhozta oda a Veres-tengerbôl a sárkányok ôrizte huszonnégy arany almafát, s elhozta oda a fekete tengerek közül a huszonnégy zengô fáról a huszonnégy zengô ágat, hogy azokat végül mind a huszonnégy almafára akasszák. Ahogy ezt az utolsó próbatételt véghezvitte, a királyfival még a Világvámja hegyének óriását is úgy lóvá tétette, hogy bosszúságában olyan rettentô nagy szél kerekedett belôle, hogy abban maga az óriás is szélvészként foszlott semmivé. Az aranyvárban ezek után Jankalovics a királyt és egész háza népét vendégül látatta, s a vendégség közben a vén banya mesterkedését is leleplezte. A két aranyhajú gyermekben így már a király is felismerte a maga gyermekeit, Jankalovics erre fel aztán a gyerekek anyját is szépen visszahelyezte a méltóságába, hogy aztán a fején keresztülbucskázva kecskebakká változzon, s egyik szarván a vén banyát, a másik szarván annak a lányát a pokol tornácára vigye s ôket a pokolba hajítsa. Mire aztán két lélekkel gazdagabban visszajött, állott is ám a vigasság az aranyvárban, zengett is a huszonnégy zengô ág, s döngött is a padló a fiatalok táncától. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 434

Vö.: Lao-ce: 26.

435

Vö.: Mandala – a Morcheeba Blood Like Lemonade címû albumának negyedik száma

436

Vö.: Francesco D’Assisi: Naphimnusz

437

Vö.: Fehérlófia (magyar népmese). Hétszûnyû Kapanyányimonyók annak a földig érô szakállú, fura szerzetnek a neve, akit más mesék Hétrôfösnek neveznek. Fehérlófia vele találta magát szemközt, amikor két cimborája, Fanyûvô és Kômorzsoló elment vadászni, ô meg egy erdei kunyhónál elkezdett kását fôzni. Akkor már éppen harmadszor követelte Hétszûnyû Kapanyányimonyók a jussát, a frissen fôtt, tûzforró kását – amit korábban Fanyûvôtôl, aztán Kômorzsolótól szépszerével vagy erônek erejével elszerzett magának. Fehérlófiával azonban megjárta, mert ô a szakállánál fogva egy nagy fához kötözte. Amikor azonban megmutatná a cimboráinak, hogy kit fogott, nem találják Hétszûnyû Kapanyányimonyókot, mert a fával együtt elszelelt. Hét nap és hét éjjel követték a nyomát, amíg oda nem értek a másvilág lejáratához, amelyen át Hétszûnyû Kapanyányimonyók kiszaladt elôlük errôl a világról. (Arany László gyûjteménye nyomán) 438

Vö.: Márton Szép Ilona (magyar népdal)

439

488

mo r é n a

Vö.: Királyfiú Kis Miklós (magyar népmese)

440

Vö.: Lao-ce: 16.

441

Vö.: Jelenések könyve 3, 15–16

442

Vö: Oceans – a Flying Saucer Attack Distance címû albumának elsô száma

443

Vö.: Where The Darkness Is Deepest – a Lunatic Soul Lunatic Soul címû albumának hatodik száma

445

Vö.: Jankalovics (magyar népmese)

446

Vö.: Ahol én elmegyek… (magyar népdal)

447

Vö.: A Nap gyermekei – Nartok; (jász-alán hôsmondák). Hogyan született Szoszlan, és hogyan edzették meg ôt? (Kovács J. Béla fordítása). Szoszlan az, aki kôbôl született, miután Kurdalagon, az égi kovácsisten súlyos kalapácsával a Satana megjegyezte kôre ütött. Az a kô pedig akkor lett érdemes arra, hogy megjegyezzék s még a napjait is szépen kiszámolják, miután a nart Satana mosás után addig nézte a széles folyó csillámló vizét, amíg fürödni nem támadt kedve benne. Látta ezt a túlsó parton egy pásztor, aki éppen arra legeltette a nyáját: látta, milyen gyönyörû Satana, s hogyan tündöklik a napon a hófehér teste. Látta, ahogy Satana az ô pillantásaival kacérkodva a folyó vizét mágikus erôvel magára vonzotta, hogy a hullámok szépen befedjék ôt. S ahogy ezt mind-mind látta, a pásztort akkora vágy kerítette a hatalmába, hogy a folyón keresztül Satanához úszott, hogy egyszerre csak ô is ott legyen azok között a hullámok közt, akiket Satana magára vonzott. Ahogy a pásztor ebbôl az örvénybôl kiszabadult, elfogyasztott annyit az erejébôl, hogy kimerültségében egyedül csak egy kô lehetett az, aki neki támaszt adhatott. Ahogy a pásztor arra a kôre lehanyatlott, immár Satana lett az, aki csupa szem és csupa fül lett. Látta azt a követ, amelyen a pásztor a fogyó erejét megpihentette, s azt a követ éppen a kellô idôre megjegyezte. Ahogy eljött a kô ideje, kivitte a folyó partjára az égi kovácsot, Kurdalagont, s megeskette, hogy arról, hogy a követ miért kell meghasítania, soha senkinek ne legyen egyetlen szava se. A kô annyiszor hasadt meg, ahányszor csak Kurdalagon lesújtott rá, végül kihúztak belôle egy újszülött csecsemôt, akinek a Szoszlan nevet adták, s akinek azt a lehetôséget is megadták, hogy igazi férfivá bizony csakis úgy legyen, hogy az églakók jótéteményeként sérthetetlenné Kurdalagon keze által éppen farkasok tejében edzôdhessen. 448

Vö.: Aranyszóló pintyôke (magyar népmese). Az aranyhíd az az átjáró, amelyen keresztül Tün-

449

489

mo r é n a

dérszép Ilona lép ki erre a világra, ha itt valami dolga támad. S ha dolga támad, mindig az aranyhíd közepén megállva áll szóba az emberekkel – akkor is, ha éppen a királynak azt a fiát keresné, aki tôle az élet és a halál vizét elhozta, miután az aranyvárát megtalálta, s annak egyetlen nyitott ablakát a lovával átugratta. De annak a lónak a farkát elôbb jól megkötötte, hogy az ablak rámáját a paripájának egyetlen szál szôre se érintse, mert ha érintené, azzal olyan zendülést támasztana, hogy a tündérek egész hada felriadna. Ahogy aztán a királyfi Tündérszép Ilonát az aranyvárban megtalálta, egy szál haját kiszakította, hogy azzal az aranyszóló pintyôke száját is bekösse, s balról a fiatalságnak, jobbról pedig a halálnak a vizét szépen kimerje. Mert bizony volt ám a királynak egy fia, aki ezt mind megtette, s az aranyhíddal a világon tiszteletét tevô Tündérszép Ilona ezért éppen ôt kereste: mert az a fiú ôt nemcsak megrabolta, hanem a az élet vizét kefébôl termett erdôn, tojásból termett hegyen, de még egy törülközôbôl támadt tengeren is átmentette. Hiába mesterkedett aztán a király idôsebbik két fia, hiába tettek úgy, mintha a fiatalság vize az aranyvárban éppen nekik jutott volna, az aranyhídján megálló Tündérszép Ilona elôtt nem lehet olyan titok, melyre fény éppen ne derülhetne. Hiába öltöztették a fivérei kocsis gúnyájába s taszították szolgasorba a legkisebbik királyfit, ahogy eljön az igazság pillanata, az aranyhídra lépve ô lesz az, aki megvallja, hogy ki is volt az a merész, aki az aranyvárat szépen megjárta. De ahogy ez kiderül, Tündérszép Ilona sem mondhat mást a legkisebbik királyfinak, mint hogy ô hát az ô szívének szép szerelme. (Illyés Gyula gyûjteménye nyomán) Vö.: József Attila: A hetedik

450

Vö.: Kômíves Kelemenné (ószékely népballada). Ahogy a véráldozatra magát elszánta, Kômíves Kelemenné csak azt kérte: adjanak rá aranypapucsot. Aztán azt kérte: adjanak rá selyemszôrû szoknyát. Aztán azt kérte, tegyenek elé rengô bölcsôcskét. Ahogy ezt neki mind megadták, szép gyengén megfogták, szép gyengén megölték, szép piros vérét pedig szépen mész közé keverték. 451

Vö.: Kalevala – I. ének (Az énekmondó bevezetôje). Az énekmondó a Kalevalát is csak úgy kezdi, hogy kedvének kerekedését sorba szedi. Mondja, hogy a kedve pedig éppen arra kerekedett, hogy elmenne ô énekelni, szép szavakat sorba szedni, mondaná az ôsi mondát s regélné a régi regét. Ahogy ezt elmondja, azt is szépen megvallja, hogy szájában bizony szavak sürögnek, beszédek benne bôven buzognak, éppen a nyelve hátán is nyargalásznak s a foga között is fickándoznak. De ehhez még azt is hozzáteszi, hogy hôsök hírén, régtôl rá maradt regén túl tanult ô még más igéket is, vett ô titkos varázsverset is: de azt már utak szélén szedegette, hanga körül húzogatta, bozótokból bontogatta, cserjésekbôl csipegette, füvek fejébôl fosztotta, keréknyomról kerítette, amíg mézillatú mezôk mentén, tündérjárta tisztásokon ballagott éppen kedve szerint bojtárkodva. S ahogy ezt az utat mind bejárta, aztán a téli hideg is tanította, ahogy a zúgó zápor neki is csak nótát zengett, ahogy a szellô neki is csak szárnyas szókat súgott, ahogy a hullám habja neki is csak dallal zúgott, ahogy a füstifecske neki is csak ficsergett, s ahogy a vén fenyô neki is fújt ám egy vidám verset. 452

Vö.: Szépasszony Vászna (székely csillagmonda)

453

Vö.: Szun-ce: 6. (Az üresség és a teltség elve). Hadseregünk formája a vízhez legyen hasonló – tanácsolja Szun-ce, s azt is elárulja, ez miért lenne éppen szerencsés. A víz formája olyan, hogy elkerüli a magasat és siet az alacsonyabban fekvô helyekre – hívja fel a figyelmet, jelezve: a hadsereg formája pedig olyan legyen, hogy kerülje a teltséget és mérjen csapást az ürességre, hiszen ahogy a víz a föld454

490

mo r é n a

területhez igazodik s úgy irányítja folyását, úgy igazodjék a hadsereg az ellenséghez, hogy biztosítsa magának a gyôzelmet. Ezért a hadseregnek ne legyen állandó helyzete, mint ahogy a víznek sincs állandó formája – jelenti ki, hitet téve a folytonos változtatások és átalakítások varázsereje mellett, bizonyságul pedig éppen azt hozva fel, hogy az öt elem közül egyik sem lehet állandó gyôztes, s a négy évszak közül egyik sem maradhat meg örökre. A napnak is van hosszúsága és rövidsége, a holdnak is van élete és halála – teszi hozzá. Vö.: A vörös tehén (magyar népmese). A táltosok birkózásában az egyik lehetséges erôpróba mindig a kék láng és a vörös láng egymással vetélkedô küzdelme. (Benedek Elek gyûjteménye nyomán) 455

Vö.: Prayer To God - a Shellac 1000 Hurts címû albumának elsô száma

456

Vö.: Szun-ce: 5. (Az erô). Kavargásban és zûrzavarban felfordulást mutat a harc – ismeri el Szun-ce, de rögtön meg is jegyzi: ez mégsem lehet igazi felfordulás. A gomolygásban és az összevisszaságban formánk kerekké válhat, de vereséget mégsem szenvedhetünk. A felfordulás a rendbôl keletkezik, a gyávaság a bátorságból születik, a gyengeség az erôbôl jön létre. A rend vagy a felfordulás a számarányoktól függ, a bátorság vagy gyávaság az erôtôl, az erô és a gyengeség pedig a formától – sorolja a tudnivalókat. Arról, hogy a csatában az erôt hogyan lehet érvényesíteni, azt mondja: a rohanó folyó gyorsasága, amely sziklákat is képes magával ragadni, maga az erô. A ragadozó madár gyorsasága pedig, amellyel villámgyorsan tud lecsapni áldozatára, maga a csapás kiszámítottsága. 457

Vö.: Szun-ce: 5. (Az erô)

458

Vö.: Vágtázó Halottkémek: A falak növése (szöveg: Grandpierre Attila)

459

Vö.: Hamarjavetés – a jövendômondás, azon belül a csillagjóslás egyik ôsi formája

460

Vö.: Nagyhadak/Násznép. A Tejutat több magyar csillagmonda nevezi Hadak Útjának – ezek szerint a Hadak Útján vonuló sereg, a Kereszt élén áll a Hadvezetô, vagy más néven a Vezércsillag. Mögötte halad a három hadnagy, leghátul a Hadhajtó vagy Sereghajtó. Szekerük a Nagyhadak Szekere (Göncöl szekere). Ugyanerrôl a csillagképrôl fogalmazták meg viszont egy másik elképzelés szerint azt is, hogy a Hadak Útján vonuló csillagcsoport nem volna más, mint egy lakodalmas nászmenet, élén a Nászvezetôvel, akit a Vôfélyek, a násznép és a Vôlegény követ. A Hadvezetô és a Hadhajtó között különösen sûrû a csillagok sokasága: az elôbbi elképzelés szerint itt látszanak az úton vonuló hadak, a másik elképzelés szerint itt gyülekezik a násznép. 461

Vö.: Crystal Waters – a Moolah Woe Ye Demons Possessed címû albumának elsô száma

462

Vö.: Lao-ce: 24.

463

Vö.: Pegasus. A Pegazus csillagképhez kapcsolódik a magyar csillagmondákban szereplô Halászcsillag, Fogolycsillag, Pálinkásasszony és a Mennyország Kapuja, amelyet más források szerint Aranymenynyegzetként, Szélmalomként vagy Király Asztalaként is emlegetnek. 464

491

mo r é n a

Vö.: Scorpius. A Skorpió csillagképben található a magyar csillagmondákban szereplô Szépasszony Legyezôje és maga a Szépasszony is. 465

Vö.: Sagittarius. A Nyilas csillagképben található a magyar csillagmondákban szereplô Sántakoldus Talyigája és maga a Sántakoldus is. 466

Vö.: Corona Borealis. Az Északi Korona csillagkép a magyar csillagmondákban néha Félkenyér, néha Hétlikú Patkó néven is ismeretes. 467

Vö.: Szépasszony Vászna (székely csillagmonda). A Szépasszony Vásznáról szóló székely csillagmonda szerint a Szépasszony hûtlen lett a kedveséhez, aki bánatában a feneketlen kristálytóba vetette magát, s azzal fenyegette meg, hogy a Szépasszony most már várhat rá ezer esztendeig. Ahogy a Szépasszony a kedvesét várja, éjjelente kiteregeti a vásznát, melyet a kristálytó vizével öntöz meg: ebbôl pereg alá a földre a hajnali harmat. A Szépasszony otthona az égen a Scorpius (Skorpió) csillagkép. 468

A Sarlópásztor a Hydra (Északi Vízikígyó), a Tévelygô Juhász az Aquila (Sas), a Halászcsillag az Andromeda, a Fogolycsillag a Delphinus (Delfin), a Keresztcsillag a Cygnus (Hattyú), a Darázsfészek a Cancer (Rák), a Király Asztala az Andromeda, az Úrpálcája az Orion, a Pengôcsillag a Cetus (Cethal), a Kaszástelke az Orion, a Bábamotollája az Ursa Minor (Kis Medve), az Ásócsillag pedig a Taurus (Bika) csillagképpel van kapcsolatban, illetve rész-egész viszonyban. 470

Vö.: Fanyûvô, Vasgyúró, Hegyhengergetô (magyar népmese). Az alvilági utazást megjelenítô Fehérlófia-történet egyik alakváltozata. 471

Vö.: Trainfire – a Devin Townsend Project Ki címû albumának kilencedik száma

472

Vö.: Szörényi Levente: Itt az idô (szöveg: Bródy János – a Kômûves Kelemen címû rockballada albumon rögzített változatának hetedik dala) 473

Vö.: Wen-ce: 12.

474

Vö.: Jen-csao és Cun-csiang: Feljegyzések Lin-csirôl (Linji-lu). Útmutatások a gyülekezetnek 10. (Miklós Pál fordítása). Egy esti beszélgetés alkalmával a Mester arról beszélt a gyülekezetnek, hogy van úgy, hogy olykor elhagyjuk az embert, de nem hagyjuk el a világot. Aztán olykor elhagyjuk a világot, de nem hagyjuk el az embert. Aztán olykor elhagyjuk az embert is, a világot is. Aztán olykor nem hagyjuk el sem az embert, sem a világot. Amikor az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit jelentsen az embert elhagyni, de nem hagyni el a világot, a Mester erre is megfelelt. – Mezôkre tûzô nap brokátszônyegeket terít, fehérlenek a gyermekek selymes hajfürtjei – mondta. Aztán a szerzetes újra kérdezett, azt 475

492

mo r é n a

tudakolva, mi a világ elhagyása az ember elhagyása nélkül. – Király parancsa hat már teljes ég alatt, vezérnek hírt gyepûn se füst, se por nem ad – mondta a Mester. A szerzetes ekkor azt kérdezte, hogy mit jelent egyszerre elhagyni az embert, a világot is. – Ping és Fen tartomány nem kap üzenetet, világ végén marad, szigetként elreked – mondta a Mester. A szerzetes végül azt is megkérdezte, milyen az, ha nem hagyjuk el sem az embert, sem a világot. – Király a kincses palotába megy, vének falun dalolni kezdenek – mondta a Mester. Vö.: P. Mobil: Honfoglalás – a szvit 2. és 7. tétele (szöveg: Földes László)

476

Vö.: Karangailyg Kara Hovaa (Dyngyldai) – a Yat-Kha Yenisei-Punk címû albumának második száma

477

Vö.: Mezôszárnyasi (magyar népmese). Az egész világra kitátott, az egész mindenséget elnyeléssel fenyegetô óriási száj a sárkányok nénjének szája, aki Mezôszárnyasi ellen fenekedve nyelné el a világot bosszúból azért, mert a legény a fivéreit elveszejtette, ahogy az öreg király kérését teljesítette. Az öreg király országában ugyanis sem Nap, sem Hold nem volt, de még csillag sem, a három lányát pedig elrabolták a sárkányok. Kihirdette hát, hogy aki visszahozza országába a Napot, a Holdat, a csillagokat s a három lányát, annak adja a három lánya közül a legszebbiket és egész királyságát. Három legény indult egyszerre próbát tenni, közülük a legkisebb lesz az, aki egy bolyhos csikóból lett aranyszôrû paripán az ég kovácsához rugaszkodik fel a magas égbe, s tôle egy tûzben megizzított százmázsás golyóbist, de még magának egy nevet is kér. Az ég kovácsa megígéri neki a golyóbist, s kérésére a fiút Mezôszárnyasinak nevezi el. Ahogy Mezôszárnyasi a sárkányokat legyôzi s a királykisasszonyokat visszaszerzi, a sötét ország nem lesz sötét többet: feljön a nap szép ragyogva, feljön este a hold is, felragyognak a csillagok is. De akkor még a sárkányok nénje is fenekedni kezd ellenük: annak akkora szája van, hogy mindent elnyeljen, ha kitátja, akkora is hát az a száj, mint egy ötvenvedres kád. Ahogy a rettentô száját Mezôszárnyasira kitátja, a legény felszáll az égi kovácshoz az égbe, s megmutatja neki azt a földön kitátott rettentô nagy szájat, amely ôt készülne elnyelni. Az égi kovács erre beledobja a vén boszorkány szájába a tüzes égi golyóbist, hogy ezzel aztán porig égesse a boszorkányt, a földet viszont épen és szépen megmelengesse. (Horger Antal gyûjteménye nyomán) 478

Vö.: Lao-ce: 16.

479

493

Folyton-folyvást ...Ahogy a garabonciások kibélelték ôket a Holdról elkavargott forgószéllel, a sárkányok is kibélelték ôket a Napból kitörô tüzek lángnyelveivel. Ilyen lett hát a gyôztesek világának szépen szóló békessége...

Az Ég és a Föld menyegzôjére mi éppen csak úgy készültünk, hogy amit bennünk elfojtottak, azzal ugyan mind a felszínre törünk

Ugyanúgy ért hát véget az Álmok Harca is, mint a Lelkek Harca: volt kinek

(1)

diadalt aratnia, de vesztesként a csatamezőről ugyan senkinek sem kellett távoznia. De amíg ez mind szépen kiderült, az égi násznép kedvét ugyan bizony már semmi nem szeghette. Mert az Ég és Föld menyegzőjére tartó csillagok sokasága az Árkok Földjét már akkor a bizalmába fogadta, mielőtt még az Álmok Harca éppen ugyan véget nem ért, mert a vörös láng a kék lánggal még össze sem békélt. Kedvtelve nézték hát, hogy az Ég és a Föld menyegzőjére mi éppen csak úgy készülünk, hogy amit bennünk elfojtottak, azzal ugyan mind a felszínre törünk. Hiszen ez is csak nászünnep volt, nem lehet vitás. Hiszen ez is csak a kezdet kezdete volt, semmi más. De ami ezzel elkezdődött, az rögtön a folytatásra is megérett. De volt is ám mit folytatni, hiszen a nászünnephez méltó kezdetek ezzel ugyan már szépen kifejlettek, hiszen mire egy tündér Napba öltözött, az Ég és Föld menyegzőjének nászünnepe már mindig javában készülődött. Ahogy mindenki sürögni-forogni kezdett, az égi nászmenettel közénk vonuló csillagok is serényen az aranyszőrű paripákra pattantak, hogy a nászünnephez

495

(2)

illő nászajándékot ne ám a Tündérfátyol alatt, hanem immár a földi álmok barázdái közt találjanak. Ettől a buzgalomtól pedig mi sem akartunk elmaradni, s mentünk volna mi is nászajándékot szerezni. Annál ünnepélyesebb vendég, mint a Napba öltözött tündér, köztünk ugyan nem akadt, nem sokat tétováztam hát, kitől is kérhetnék tanácsot, ha már úgy éreztem, hogy halaszthatatlan dolgom támadt. Ahogy Pillához siettem, már mondta is a teendőimet. Tedd el a kardot és vedd le a köpönyeged. Rázd meg az összes göncöt és gubancot rajta, hogy ami csillagpor borult rá, az most már mind a földet borítsa. Lesz abban a porban magja a Nap fájának. Lesz majd abban a porban öröme a násznép táncának. De amíg a hosszú út csillagporát a Nap fájának magjáért a köpönyegedbôl kirázod, addig egy napsugárért a hét ég magasságának Napjához, egy napsugárért pedig a föld hét csínjának Napjához is elugrok. Az egyik napsugárral utat mutatunk a fa törzsének, a másik napsugárral utat mutatunk a fa gyökerének – mondta Pilla, hogy ezzel ugyan utat mutasson nekem is, de éppen magának is. Hogyan találjam meg a földre szórt csillagporban a Nap fájának magját? – kérdeztem. Emlékszel az elsô kôre, akit felébresztettél? – kérdezett vissza Pilla. Aludt, mint a fekete föld. Álmodott, mint a kelô Nap sugara – válaszoltam. Arra is emlékszel, hogyan ébresztetted fel? – kérdezte Pilla. Egyedül volt, de nem csak neki szóltam. Vele együtt minden alvót megszólítottam. Azt mondtam: keljetek, kövek, megvirradt. Erre aztán sûrû sötétség szakadt benne, de még az álomtalan alvás is oszladozni kezdett benne. Hát, ahogy azt a követ ébrenlétre csalogattad s az elsô éber gördülésének rezgését rögtön magadra vontad, benned ébredt az utazó lélek utazásának szédülete, s benned ébredt a csillagokkal szemezô álmok tüze. Szólítsd meg hát magadban ugyanazt a szédületet, s hívd elô magadból ugyanazt a tüzet. Aztán vedd elô a tarisznyádból az Aranytükröt, s abban megláthatod, a csillagpor porszemei hogyan izzanak, ha a köpenyedet kirázod – válaszolta Pilla, s azzal el is tűnt, hogy a nyomtalan nyomába érve aztán én is csak a hűlt helyemet hagyjam utána. (3)

Ha már mindenki nászajándékért szaladt, világgá mentünk mi is. Én nem sokat mentem, csak éppen addig, amíg a köpenyemet is elteregettem, de a Nap fájának magját előtalálni magamból így is szépen kitértem. Mentem az utazó lélek utazásának szédületével. Mentem a csillagokkal szemező álmok tüzével. Mentem az Aranytükör visszfényének szikrázó csillogásával. Mentem ággal-bog-

496

f o ly to n - f o ly v ást

gal. Mentem ízig-vérig. Mentem úton-útfélen. Mentem sebbel-lobbal. Mentem hébe-korba. Mentem szegről-végről. Mentem híremben-hamvamban. Mentem térülve-fordulva. Mentem lépten-nyomon. Mentem színemben-javamban. Mentem folyton-folyvást. Mentem szíves-örömest. Mentem réges-régen. Ment ő is, hogy a Nap fájának magoncát éppen ugyan a Napnak a legféltettebbik sugarával simogathassa. Ment ő is ággal-boggal. Ment ő is ízig-vérig. Ment ő is úton-útfélen. Ment ő is sebbel-lobbal. Ment ő is hébe-korba. Ment ő is szegről-végről. Ment ő is hírében-hamvában. Ment ő is térülve-fordulva. Ment ő is lépten-nyomon. Ment ő is színében-javában. Ment ő is folyton-folyvást. Ment ő is szíves-örömest.480 Ment ő is réges-régen. S ahogy mi felkerekedtünk, ugyanúgy eredtek útnak a többiek is a négy anyaszéllel a világ mind a négy sarka felé tartva. S ahogy ajándék után jártak, az Ég és Föld menyegzőjének jó hírével ők is csak jól sáfárkodtak. Ahol csillagszemű arcokat láttak a büszkén sorakozó kövek délceg falai közt élni, ott rögtön hírül is adták, hogy az Ég és a Föld menyegzőjére tartanak, ahol olyan mulatság készül, hogy azon aztán mindenki hűséget esküdhet az Ég és Föld tízezernyi csodájából éppen valamelyiknek. Az égi násznép csillaglovasai a föld titkos szegleteiben rejtező ajándékokért közel és távol egyre csak a jóslatokkal ékes fűzligetekbe mentek. Ahogy odaértek, a fűz szépen hajló hajtására gyengéden csomót kötöttek, s a fűz értük meghajló köre előtt ők is szépen meghajoltak, s aztán jó szóval máris a jó ajándékok felől tudakozódtak. A fűzfaágak hamar tanácsot is adtak, s valamelyik fűben-fában rejtező álom felé rögtön utat is mutattak.481 A vőfélycsillagok hálájukat kifejezve erre fel a csomót szépen kioldották, s a fa tövében ajándékul még az ég csillagporos köveit is szíves-örömest ott marasztalták. Ahogy sikerrel jártak, a nászajándék után járó csillagok darab ideig a Föld marasztalásának is szívesen engedtek. Ahol halott köveket láttak, nekik is csak gyászbeszédet rögtönöztek. Ahol tündérek és óriások kővé dermedt szikláit látták, nekik is csak a kövek diadaláról meséltek. Ahol a kőbálványok összeharácsolt töméntelen aranyát látták, azt bizony ők is gondolkodás nélkül csak a föld mélyére plántálták. A kövön maradó kő falai közt élő, délceg álmokat teregető emberek ajándékai után is szívesen érdeklődtek. Ahol Csillagszemű Arcokat láttak a kövek álmaiba költöző zene függönyei mögött, ott a jó hírek mellé jó szót is szóltak. Szóltak az Ég és Föld menyegzője előtt tisztelkedő ajándékért. Szóltak a kövek álmai között neszező fényfolyamért. Szóltak az Ég Zenéjének felriadásáért.

497

(4)

Folytatรกs a kรถnyvben...