Ifi, 2017. 01. 12.

Gábor Zoltán: Szúnyogh Sándor arcképe, olaj, vásznon, 1987–1988

Szlovéniai magyar ifjúsági lap 2017/1.

I/12.

Szúnyogh Sándor Fogalmazási Verseny

Egyenletesebb színvonalú írások születtek A fogalmazások a zsűri véleménye szerint a korábbi évektől eltérően egyenletesebb és egységesebb színvonalat hoztak. A témákat a versenyzők kielégítő szinten öntötték szavakba, kapcsolódva az aktuális társadalmi helyzethez és a valóság körülményeihez, jelezve: nagyon is érdekli őket, ami körülöttük történik, és próbálnak eligazodni kuszált világunk útvesztőiben.

A szakmai zsűri által adott témák némelyike, így a karrierizmus és annak vadhajtásai, amire a cím „rákérdezett”, nem minden esetben találtak termőtalajra, volt egy-két félreértés is. A magyarban ez a kifejezés abszolút negatív jelentéssel bír. Több olyan is volt a fogalmazásírók között, aki a hős és a karrierista szerep összemosását javasolta mint egyetlen, a mai világunkban érvényesíthető, személyiséghez köthető pályamodellt.

Kosztolányi „játékait” (Akarsz-e játszani? című vers) is félreértés kísérte, ő ugyanis „lelki-szellemi” játékokra invitálja versében az olvasót, bezárólag a „halállal”. A „játék” a fogalmazásokban a kacérkodást és az infantilis „üzletelést”, az adok-kapok játékot hozta gyakran felszínre. A bizalom kérdését felvető „Kiben bízhatok?” témában azonban más a helyzet: a témát választók a legtöbb esetben körüljárták a fogalomkörhöz tartozó összes lehetőséget, s a sok alternatíva ellenére végül is a konzervatív értékek (család, igazi barátságok stb.) mellett tették le a voksukat.

Ami a nyelvhelyességet illeti, a magyar nyelvre jellemző „frappáns” kifejezésrendszert a legtöbb esetben körülírással helyettesítették a versenyzők. A helyesírással kapcsolatos megjegyzések korcsoportok szerint változók, de még mindig sok a súlyos hiba, a kiejtéshez nem igazodó kivételek (lesz, egy stb.) be nem tartása, a mássalhangzók téves rövid használata (pl. otthon), a „volt” kifejezés indokolatlan halmozása, s még mindig sok az ismétlésektől és a stilisztikai hibáktól hemzsegő mondat. Mindez az olvasási szokások ki nem alakulásával, az anyanyelvhez köthető kulturális minimum hiányával, valamint a hibák tudatosításának az elmaradásával magyarázható.

Mindezek ellenére az összkép cseppet sem lehangoló, hiszen évről évre több a tudatos, írói erényeket is felcsillantó, az önkifejezés színvonalának emelésére törekvő akarat. Remélhetőleg a jövőben is presztízsértékű megmérettetés lesz a Szúnyogh Sándor fogalmazási verseny, főleg azok számára, akik az írást mindennapi szükségletnek tekintik, s egyszer talán a költő nyomdokaiba kívánnak lépni.

A zsűri nevében Bence Lajos zsűritag

2

Szóban a művészetről Az irodalmi-fogalmazási verseny névadója, a 75 évvel ezelőtt született Szúnyogh Sándor életéről, alkotói pályájáról, szerkesztői és szerzői habitusáról a halála óta eltelt 19 év alatt több alkalommal is írtunk.

Az irodalmi-fogalmazási verseny névadója, a 75 évvel ezelőtt született Szúnyogh Sándor életéről, alkotói pályájáról, szerkesztői és szerzői habitusáról a halála óta eltelt 19 év alatt több alkalommal is írtunk.

Ezúttal egy olyan területre szeretnénk kitérni, amely szorosan ugyan nem, de áttételesen mégis az újságírói pályához köthető, s Szúnyoghnak a muravidéki magyar kultúrában elfoglalt helyét illetően mégiscsak útmutatónak számít: a

mese- és a mítoszgyűjtés iránti fogékonyságát (Muravidéki kincsesláda, Aranymosás a Murán stb.) mutató cikksorozata.

A Lendvai Füzetek 2. számában megjelent, Korok és emberek címmel közzétett hosszabb lélegzetű írásában pedig a művészeti írás terminológiáját is felhasználva máig érvényes megállapításokat tett hét lendvai, „akadémiát végzett” festőről, grafikusról, alkotóról. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Szúnyoghnak

tek. Ők szabták meg a későbbi építészeti hagyománnyal a település esztétikai arculatát is, a városképet. Az utódlás tekintetében a kerámiaipart és az ebből kinövő, ebből táplálkozó alkotókat említi, különösen a magyar történelmi szobrászat legmeghatározóbb, a 19. század végén üstökösként felbukkanó alakját, Zala Györgyöt, valamint az ő nyomdokaiba lépő kortárs szobrászt, Király Ferencet emelve ki. A kis összefoglalóban a sokáig méltatlanul elfeledett Pandur Lajcsi, illetve az emlékezet „poggyászából” azóta lassan kihulló Gábor Zoltán, s nem utolsó sorban a ma már 20 éve halott, a művészeti törekvései tekintetében „stabilizált”, de egészében fel nem kutatott Gálics István következik.

Szúnyogh a friss kezdeményezéseknek is örült, annak, hogy Lendván 1975 táján már működött a festők A lendvai művésztelepen 1973-ban. Szúnyogh Sándor balról Lindau elnevezésű egyesülete, de felbukkantak már az első. azok a pedagógusok („jobbművészeti írásról és a fordítás- az egy-két szlovén, illetve ma- nál jobb rajztanárok”) is, akik gyar művészettörténész itt az algimnáziumban Salamon irodalomról van szó.

Szúnyogh Sándor a Mu- megjelent írásán kívül másféle Árpádtól tanulhatták el a linóravidéken – és szűkebben a „mankó” nem állt rendelkezésé- metszés alapjait, s pedagógusLendva-vidéken – a hetvenes re, akkor a hagyományteremtés ként ma is „sokat tesznek” az évektől kialakult tudatformák szándéka még nyilvánvalóbb. ifjú nemzedék képzőművészeti Az említett írásban szerep- neveléséért. (irodalom, képzőművészet, történelem és művelődéstör- lő képzőművészeket – megalBence Lajos ténet, néprajzi és régészeti kotva ezzel az első ilyen jellegű tudományok stb.) felé pozitív miniatűr lexikont – azonban hozzáállást, a tudomány műve- nem a véletlen által kialakított lőivel pedig bensőséges-baráti névsor hozta egybe, s nem is viszonyt alakított ki. A Naptár annyira a kronológia, hanem Muravidéki magyar és az alkalmi megjelenésű Lend- az ezen felüli összetartó erő: a ifjúsági lap Megjelenik havonta egyszer vai Füzetek szerkesztőjeként hagyomány, illetve a történelmi a Népújság mellékleteként. sok esetben fordítóként próbált gyökérzet, a szellemiség. LendKiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva helytállni, s különösen a lendvai va a történelem folyamán, de Igazgató: Tomka Tibor várgaléria évente megjelenő, a főleg a római korban „megfelelő Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Szerkesztőség: művésztelepekhez kapcsolódó kultúrával bíró település volt… a Népújság szerkesztősége katalógusainak a szövegeit Bizonyára már abban a korban Cím: fordította nagy erőbedobással. is voltak a városnak képzőműFő utca 124., 9220 Lendva, Szlovénia, tel.: Külön fejezete lehetne egy vészei” – írja. Bizonyosságul 02/5776-180, elképzelt monográfiának a a díszes sírfeliratokat és díe-mail: info@nepujsag.net Az Ifi az SzK Oktatási, Tudományos, sokoldalú, mindenre kitekintő, szítéseket hozza fel, melyeket Kulturális és Sportminisztériuma kincsgyűjtő Szúnyogh Sándor- kőfaragó mesteremberek – a támogatásával jelenik meg. nak a régészet (Oloris), a nép- korabéli szobrászok készítetI F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

Szúnyogh Sándor-díj Meszelics Júlia, Franc Miklošič Gimnázium, Ljutomer

„Akarsz-e játszani?”

Akarok-e játszani? Nem, túl sok a dolgom. Mi az a sok dolgom? Loholok a nagy célok után. Az erő, a hatalomvágy, a nagy aranytrófea, a világuralom! Ilyen dolgok mellett mi értelme lenne játszani?

Ah, mennyi és mennyi ember beleesik ebbe a csapdába. Kergetik a nagyra becsült értékeket. Közben pedig elfelejtik, miből van az ember, minek is él. Egy ideig engem is csábítgatott a „gonosz vágy”. Nagy igyekezetemben, hogy megfeleljek minden elvárásnak, amit a modern társadalom elvárna tőlem, majdnem elfelejtettem élni. Mert az élet úgy nem teljes, ha „lájkok és diszlájkok” alapján értékeled saját magad, mindenkire vetélytársként tekintesz, aki megközelíti a követőid számát, és olyasvalakinek ábrázolod magad, aki nem is vagy. Egy jéghideg királynő.

Elfelejtettünk szeretni. Elfelejtettük egymást. Én is elfelejtettem sok mindent. Nem emlékeztem rá, milyen jó érzés reggel kinyitni az ablakot és a tüdődbe szippantani a hideg levegőt, amely belülről felperzsel.

Vagy inni a napod első kávéját, miközben a napsugarak a barna szemeidet arannyá változtatják. Amikor valakinek a szemébe nézel és elmondod neki, mennyit jelent neked, a szemét elönti a boldogság, a szívét pedig a szeretet. Igen, a szeretet!

Annyian szenvednek szeretethiányban manapság.

Nemrégiben belemerültem a második világháború „tanulmányozásába”, vagyis minden nap megnézek egy dokumentumfilmet róla. Az apámmal, miután mélyebb betekintést nyertünk a második világháború borzalmaiba, mindig vitát nyitottunk róla. Egyszer I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

azt mondta nekem, szerinte azért nézem ilyen lázasan ezeket a filmeket, mert megpróbálom megérteni, hogy tehetnek az emberek ilyet egymással. Közben erről nem is tudtam, de igaza volt. Amikor aznap lefeküdtem aludni, elöntöttek a gondolatok. Arra jutottam egy álmatlan éjszaka után, hogy a motor, ami ezeket az embereket hajtotta, a szeretethiány volt. Ennyire egyszerű, ennyire komplex. Nem szerette őket senki sem eléggé, ők sem szerették saját magukat. Érzéstelen, már-már az őrültség határát súroló empátiahiányt jelképező maszkot raktak az arcukra, a lelkiismeretükre és a szívükre. Több mint 100 millió ember haláláért felelősek, és történt ez mindazért, mert nem voltak szeretve. És a szeretet? Mi mindenből árad? Honnan jön? El sem tudjuk képzelni, mennyi szeretet van bennünk.

Csak meg kéne találni. Szánj időt magadra. Merülj bele lelked legelrejtettebb bugyraiba, ahova a rosszat taszítod, és szembesülj vele. Ha tényleg tudod, mi keserít el, dolgozz rajta és boldogabb leszel. Elkezded élvezni a körülötted lévő emberek társaságát, meghallgatod a mondanivalójukat, vigaszt nyújtasz a búvalbéleltnek. Megszereted újból az egyszerű dolgokat; a napsugarakat, az erdőt, a napraforgót… Elkezdesz játszani. Játszol majd a zenével, a hajtincseiddel, a szavakkal, a színekkel. Elkezdesz szeretni, adni.

Valójában a szeretet és a boldogság mágikus körben keringenek. Csak rajtad múlik, hogy a körforgás részévé akarsz-e válni. Vedd a bátorságot és lépj a körbe. Merj játszani!

3

6. osztály 1. helyezés Bürmen David, Dobronaki KÁI

Fordított mese A király elvesztése Egyszer régen, az Óperenciás tengeren is túl volt egy király.

Annak a királynak volt egy fia. A fiúból nagy, okos, kedves és erős legény lett. Mikor az apja meghalt, ő lett a király. A király nagyon okos volt és minden problémát gyorsan megoldott.

A király okosságáról az ördög is hallott, ezért elhatározta, hogy próbára teszi őt. Egy nap az ördög elment a királyhoz. Azt mondta neki az ördög, hogy feltesz neki három kérdést, és ha tudja a feleleteket, akkor ad neki egy akkora gyémántot, mint az ő szekrénye, ha pedig nem tudja a feleleteket, akkor odaadja a király az ördögnek a királyságot. A király beleegyezett. Az ördög feltette a királynak az első kérdést. Azt kérdezte tőle, hogy mennyi hóvirág nő majd tavasszal. A király azt mondta, hogy annyi, amennyi kibújt a földből. A második kérdést is megmondta. Azt kérdezte, hogy hol van a világ vége. A király azt mondta, hogy nincs vége. Utoljára az ördög azt kérdezte tőle, hogy miért léteznek emberek. A király nem tudta a feleletet, ezért az ördög lett a király.

Az egész ország csalódott benne és mindenki szomorú volt. Az ördög az embereket kihasználta, egész nap dolgoztak és mindig csúfolta őket. Attól fogva nagyon rosszul éltek az emberek ebben az országban.

Egyik éjjel a Sötétség erdejébe ment. Az első testvére utána szaladt, de úgy eltévedt, hogy nem talált ki többet onnan.

Másnap a palota tornyába zárta három fivérét. Onnan már senki sem tudta kiszabadítani őket.

Harmadnap, amikor a kertben sétáltak, hét nővérét belelökte egy gödörbe. Próbáltak kimászni, de nem ment.

Azóta tizenkét év telt el. A hercegnő egyedül volt és napról napra csak gonoszabb lett. A király kihirdette, hogy aki a lányát meggyógyítja, az feleségül veheti. Jöttek a katonák, a hercegek, az orvosok. Így volt ez száz évig, de nem sikerült.

Amikor a királynak már elege lett, elküldte a lányát, szabadítsa ki a testvéreit, de ő nem tette meg. Így aztán a lányát kitiltotta a királyságból.

Volt a szomszéd királyságban egy herceg, aki nagyon szerette őt. Megtett érte mindent, amit csak tudott. Hamarosan megtudta, hogy a boszorka a bűnös, ezért bezáratta.

Hét nap múlva a hercegnő testvérei előkerültek és boldogok voltak. A hercegnőről leszállt az átok, de ekkor a herceg vált gonosszá.

A hercegnő visszaköltözött a hazájába és boldogan élt, a herceg azonban nem, mert ő lett a leggonoszabb.

Talán még most is gonosz, ha a boszorkány meg nem halt.

2. helyezés Varga Lara, 1. Sz. Lendvai KÁI

Fordított mese A hercegnő tizenkét testvére Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy hercegnő és tizenkét testvére. Az öreg király nagyon boldog volt, hogy a legkisebb lánya olyan takaros, szép és szorgos. De volt a várban egy gonosz boszorka, aki szakácsnőnek volt öltözve.

Egy este, amikor a vacsorát főzte, a hercegnő levesébe egy olyan fűszert tett, ami miatt a hercegnő furcsa dolgokat művelt.

4

I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

3. helyezés Györkös Dora, 1. Sz. Lendvai KÁI

Fordított mese Egyszer régen, Erdővilágban élt egy fekete király. De ő nem ember volt, hanem egy csodalény hamuból. Nem volt se felesége, se gyereke, csak egy nagy fekete erdője. Az egész Erdővilágban mindenki rettegett, félt tőle, hiszen minden éjszaka a szegény emberektől ellopott egy gyereket. Ezért az emberek elnevezték Hamukirálynak. Egyik éjjel, amikor a Hamukirály épp a kastélyából ment gyerekeket lopni, úgy gondolta, az erdőben kivág egy fát és hazaviszi. Amikor a fát kivágta, hát kiugrik belőle egy arany csúsz és így szól hozzá: „Figyeljen ide, Hamukirály, ha most ad nekem egy falat szalonnát, megígérem, hogy megtudják, miért teszi ezeket a hőstetteket és minden ember szeretni fogja magát.”

A Hamukirály megköszönte a csúsznak, hazavitte és adott neki egy falat szalonnát, ahogy kérte. Amikor a Hamukirály visszavitte az erdőbe a csúszt, hát látja, hogy ott megy az Aranykirály három fia, és ahogy a királyfik beszélgetnek, hát meghallja a Hamukirály, hogy a királyfik Cukorvilágba indulnak, hogy elvegyék a Cukorkirály három leányát, és amikor a király beleegyezik, bezárják a kastélyukba a három királykisasszonyt, és nem adnak nekik sem ételt, sem italt, hogy pusztuljanak el. Amikor ezt a Hamukirály meghallotta, gyorsan felpattant a lovára, hogy reggelig ott legyen a Cukorkirály kastélyában és elújságolja neki a dolgot. Így is történt. A Cukorkirály nagy nehezen hitte el, hogy mi fog történni, és a Hamukirállyal elhatározták, hogy amikor a három legény megkéri a királykisasszonyok kezét, a Hamukirály gyorsan elviszi őket arra a helyre, ahova a királykisasszonyokat akarták az Aranykirály fiai bezárni. Amikor végre megérkeztek a királyfik, a Hamukirály bezárta őket, és a királyfik bevallották, hogy ezt tényleg meg akarták csinálni a három királylánnyal. A Cukorkirály megköszönte a Hamukirálynak a hőstettét és jutalmul odaadta neki feleségül a legfiatalabb leányát. Így aztán a Hamukirály hazavitte a Cukor-királykisasszonyt.

Amikor a kastélyhoz értek, az összes ember Erdővilágban ölelte, csókolta a Hamukirályt, amiért a szegény emberek gyerekét otthon tejbe-vajba fürdette, mert tudta, hogy a szülők még enni sem tudnak nekik adni. Mindenki nagyon megszerette a Hamukirályt, ő pedig boldogan élt, míg meg nem halt.

I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

7. osztály 1. helyezés Göncz Tamara, 1. Sz. Lendvai KÁI

Hagyjál békén!

Mindig azt mondják, hogy csak baj van velem. Hogy nem tanulok, nem figyelek az órákon. Pedig ez nem is igaz. Tudom, hogy csak jót akarnak, de akkor is. A felnőttek néha annyira idegesítőek tudnak lenni. Minden második mondatuk az, hogy figyelnünk kell, tanulnunk kell. Azt sem veszik észre, ha az embernek az agyára mennek. Néha valami hasonló „betegséget” az osztálytársaim is elkapnak. Néha kiközösítenek és abszolút nem figyelnek arra, amit mondok. Akkor sem, ha valami fontos. Az utóbbi időkben is furák tudnak lenni. Olyan gyorsan meg tudnak változni, hogy egyik napról a másikra úgy néznek rám és úgy viselkednek velem, mintha évek óta a legnagyobb ellenségük lennék. Olyan nagyon szeretném ezt megváltoztatni. De nem lehet. Ha valahogy megérthetném, hogy miért ilyenek. Lehet, hogy csak rossz napjuk van. Sokkal jobb lenne, ha legalább arra méltatnának, hogy rám nézzenek és nem sértegetnének. Bármit csinálok, mindig találnak valamilyen okot arra, hogy kigúnyolhassanak. Ha pedig éppen nincsenek ott a barátaik, vagy ha van valamim, én is rögtön jóbarát vagyok. Hét-

5

végén, ha beszélgetek velük, akkor nagyon kedvesek, megértőek.

Ennyi év után már megtanultam, hogy ennek a viselkedésnek nem szabad bedőlni. Mert ha elmondok nekik valamilyen titkot, akkor azt az iskolában a többieknek is elmondják. Nem is tudom, hogy még megbízom-e bennük egy picit. Ha változtatni lehetne ezen, ezer örömmel megváltoztatnám. Kitalálnék magamnak egy olyan iskolát, amilyen a kedvenc könyvemben, a Szent Johanna gimiben van. Sokszor elképzeltem, hogy nem bánnak velem gonoszul az osztálytársaim. Viszont talán nem is merném megváltozatni. Ki tudja, hogy mit hoz a sors?

2. helyezés Bažika Filip Franc, 1. Sz. Lendvai KÁI

Hagyjál békén!

Hm…, mikor is volt utoljára, amikor a szüleim zavartak? Nem is olyan rég volt egy eset. Kettest kaptam természettudományból.

No de nem is csodálkozom, hiszen a tudásfelmérőn, a feleltetésen mindig az jár az eszemben, hogy: Már megint hármas! Mostantól sokkal több tanulás! Nincs többé tévé! Ilyen sok agyalás mellett hogy is tudnék koncentrálni. De bármikor is mondom azt, hogy ezek az én jegyeim, ők mindig beleütik az orrukat. Én különben jó tanuló vagyok, de valahogy a természettudomány nem épp kézenfekvő számomra.

Engem az is nagyon zavar, hogy folyton beleszólnak a házi feladataimba, én megértem ezt is, persze azt akarják, hogy ne legyenek nehézségeim. Apám folyton akar segíteni a matematikában (ami egyébként a kedvenc tantárgyaim egyike), mert ő egykor azt tanította.

Arra is rábeszéltek, hogy menjek és járjak zeneiskolába. Ezzel alapban nincs semmi gond, mert jövőre úgyis befejezem, de lenne egy megjegyzésem: ha annyira önállósítani akarnak, akkor mért nem hagyják azt, hogy először eljátsszam az egész zeneszámot a végéig és csak az után mondják meg azt, hogy elrontottam. Ők mindig megszakítanak és már közben mondják. Én megértem őket, hogy ezt miért csinálják, ők csak azt szeretnék, bár jó munkám lenne. Szerintem titokban (ugyanis nem mondják meg) azt szeretnék, hogy maradjak itthon, de én el szeretnék menni Amerikába, ahol építészmérnök lehetnék. Talán most azt gondoljátok, hogy már most a jövőmet tervezgetem, ami szerintetek még túl korai. De nem így van, mert ez is csak egy elsuhanó álom azon rengeteg másik mellett, amely még a középiskoláig lesz megálmodva.

6

Most ugye azt hittétek, hogy befejeztem, igaz? De nem úgy van ám ez, én egy panaszokkal teli ember vagyok.

A barátaimat még nem is említettem! Ők néha még a szüleimtől is rosszabbak. Mindent ezerszer megkérdeznek, a rossz vicceken még a következő nap is nevetnek. Néha mindenbe beleütik az orrukat. De mindezek mellett jó emberek és pontosan ezért barátkozom velük.

A szüleimet szeretem, a barátaimat pedig kedvelem, és épp ezért gondoltam rájuk ebben a fogalmazásban is.

Amikor elolvastad ezt a fogalmazást, csak annyit mondj, hogy tetszett-e vagy nem. Ne kérdezz tőlem olyanokat, hogy miért épp ezt írtam le, mennyi idő alatt írtam le. Hanem csak egyszerűen „Hagyjál békén!”

3. helyezés Balajc Anastazija, Pártosfalvi KÁI

Hagyjál békén!

A felnőttek olykor nagyon unalmasak. Folyton belebeszélnek a dolgainkba. Mindig csak utasítgatnak. Még a leckét se tudom megírni úgy, hogy ne beszéljenek bele, és azt hiszik, hogy mindig nekik van igazuk. Pedig nem így van. A felnőttek is tévedhetnek, de ez nekik fel sem tűnik. Vajon miért csinálják ezt?

A barátaim előtt is olykor ciki helyzetbe hoznak. Olykor olyan érzésem támad, mintha nem is hallgatnák meg a gyerek véleményét bizonyos dolgokról. Egyszerűen nem hagynak békén.

A barátaim is úgy viselkednek olykor, mintha másabb volnék náluk és olykor furcsák is tudnak lenni. Egy kicsit szemtelenek is tudnak lenni, de hát nálunk ez normális. Az utóbbi időben mintha csak a mi osztályunkkal történnének balesetek. Az osztálytársaim legtöbbször unalmasak szoktak lenni. Már egy párszor ellenem is fordultak. Nem tudom, mi ütött beléjük. Mikor kicsi voltam, akkor úgy éreztem, mintha nem fogadnának be maguk közé. Akkor nagyon zavarban voltam. Nem is tudtam, miért csinálták ezt. Talán azért, mert soha se játszottam úgy, mint ők, hanem csöndben ültem? Jobb lenne, ha hétköznapiak lennénk, mint a másik osztályok. De akkor nem lenne érdekes, hanem unatkoznék. Nem is tudom, milyennek képzeljem el. Azt hiszem, hogy olyannak kéne lennünk, amilyenek vagyunk. Mert szerintem mi vagyunk a legérdekesebb osztály az iskolában. De szerintem mindenki örül, hogy van egy ilyen érdekes osztály.

Még ha olykor nem is hagynak békén. Az a fő, hogy barátok vagyunk és hogy összetartunk jóban-rosszban.

I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

pénzemet elvihetik, vagyis ellophatják. De a tudásomat senki sem lophatja el.

Sokan úgy gondolják, hogy ha tudásod vagy szereteted van, nem segítesz senkinek. Ez nem így van teljesen. Ha tudásod van, másokat taníthatsz vagy válaszolsz valami kérdésükre. Ha szeretsz, a boldogtalanoknak vagy szomorúaknak segíthetsz, mondjuk egy öleléssel, szép szóval, akár egy kis beszélgetéssel. Mindenkinek segíthetsz. Barátnak, családtagnak, ismeretlennek… Jó azt is tudni, ha egy ismeretlen szegény embernek adsz egy kis pénzt, nem leszel ezért megbüntetve. Sokan szégyellnek segítséget nyújtani vagy akár elfogadni. Ma nekem van szükségem segítségre, de holnap már talán neked. De a hálám leírhatatlan lenne. Ezért is gazdagabb leszel, mert tudod, hogy valamiképpen segítettél.

Ennyit szerintem a gazdagságról. Nekem ezt jelenti. A végére csak egy gondolat: becsüld meg, amid van. Ha tudás vagy szeretet, gazdagság, család, becsüld meg, mert másoknak ez nincs.

2. helyezés Kocon Petra, Göntérházi KÁI

Az én gazdagságom 8. osztály 1. helyezés Neubauer Karmen, Dobronaki KÁI

Az én gazdagságom (Elmélkedés) Mi is a gazdagság? Ha valakinek sok a pénze? Vagy a tudás? Szeretetben is gazdag lehetsz? Sokféleképpen lehetsz gazdag. Ha a „gazdag” szót mondod, mindenki mást gondol. Én a tudásra és a szeretetre gondolok ilyenkor. Mondom, hogy miért is.

Amikor kisebb voltam, a szüleim azt mondták, hogy gazdag vagyok. Én mindjárt a pénzre gondoltam. Arra még akkor nem is gondoltam, hogy tudásban, szeretetileg vagy akárhogy másképp is érthetem ezt. Évről évre rájöttem, hogy habár nincs sok pénzem vagy új és menő dolgaim, gazdag vagyok. Gazdag vagyok, mert van sok barátom, akikre bármikor számíthatok. Tudásom is van. Az összes holmimat, I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

A gazdagság nekem az jelenti, hogy van valamim, amitől jól érzem magam.

Az ember legtöbbször csak a pénzt számítja jelentősnek.

Arra nem gondol, hogy a szeretettől vagy boldogságtól is gazdag lehet. Nem minden a pénz! Én a leggazdagabb embernek érzem magam, mert van családom, aki szeret. Vannak barátaim, rokonaim, és ennél több nekem nem is kell. Örülök, hogy nekem ez megadatott.

A pénz nekem semmit sem jelent.

Ha a családommal, rokonaimmal vagy barátaimmal vagyok, akkor csak az jut eszembe, hogy többet ér mindennél ez az egész. Van, aki még álmodni se mer róla. Szerintem az emberekben gyakran felcsillan az, hogy nem csak kapni, hanem adni is kéne. Szeretni, ahogy szeretnek, tisztelni, ahogy tisztelnek és vigasztalni, ahogy vigasztalnak. Én jobban szeretek adni, mint kapni. Mindenemet odaadom, ha kell. Szeretem elérni, hogy valaki boldog legyen.

Akitől kapok, annak adok, de ha valaki nem ad, akkor én teszem meg. Azzal, hogy adhatok, semmivel se érzem magam szegényebbnek. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem 7

érdemli. Ez az a mondat, amiért mindenkinek kicsit adok.

Gazdagnak lenni mindenkinek mást jelent. Vannak, akiknek szeretetet és boldogságot, tetőt a feje felett vagy csak pénzt. Rengeteg pénzt. Mindent megtesznek, hogy több pénzük legyen.

Nem a pénz a gazdagság! Gondolj arra az apróságra is, amid van.

3. helyezés Sabo Žižek Katja, 1. Sz. Lendvai KÁI

Az én gazdagságom Szerintem nagyon gazdag vagyok. Az igaz, hogy van hol aludni és minden nap friss ennivalót ehetek, de nekem van ennél több is. Számomra nagyon fontosak a barátaim, a szüleim, a családom, a megértő emberek, akik körülvesznek.

Nekem nagyon fontos az is, hogy megértjük magunkat az osztályban, hiszen nagyon nehéz olyan körülmények közt funkcionálni, ahol sok úgynevezett „csapatocska” van, de nincs közös megértés. Azt hiszem, nekünk ezzel nincs nagy gondunk, mert egy jó csapat vagyunk. Mármint az osztályunk. A gazdagság számomra azt is jelenti, hogy van olyan embered, akiben megbízol és elmondhatsz neki mindent. Hála a jó Istennek, nekem van. Nincs annál jobb érzés, mint amikor szomorú és bánatos vagy esetleg csak beszélned kell valakivel, és az az ember mindig rendelkezésedre áll. Nagyon szeretem a barátnőimet. Nincs sok, de azért van pár igazi. Fiúm sajnos nincs, de semmi baj, mert én várok az igazira. Szerintem nagy gazdagságot jelent az is, hogy a körülötted lévő emberek tisztelnek és hogy tudsz valakinek mosolyt varázsolni az arcára.

Nem mindig fontos, hogy ez valami nagy dolog. Nem. Párszor már egy boldog köszönés vagy egy szerény elismerés is elég ahhoz, hogy az embernek felvidítsd a napját. Ezzel mindig gazdagabbnak érzem magam. Gazdagnak érzem magamat, mert szeretek és tudok az embereken segíteni. Evvel nem anyagi dolgokra gondolok, hanem inkább a tanulásra, jó beszélgetésre és szórakozásra. Erre büszke vagyok és szerintem lehetek is. De valaki egyszer azt mondta: „Soha sem vagy annyira gazdag, hogy ne lenne szükséged segítségre, és soha sem vagy annyira szegény, hogy ne tudnál valakinek valamit adni, segíteni.” Evvel én teljesen egyetértek, ezért próbálok mindig, amennyire csak lehet, segíteni, és persze fogadni és megköszönni a segítséget is.

8

9. osztály 1. helyezés Tot Viktorija, 1. Sz. Lendvai KÁI

A nyelv, amelyben otthon érzem magam Minden kisgyerek első szava az anyanyelvének egy darabkája. Amin elkezdünk beszélni, az az anyanyelvünk.

A gyerek az édesanyjától tanulja meg a saját nyelvét. Mi is így voltunk, még én is. Én is édesanyámtól tanultam az anyanyelvemet, amit beszélek is.

Reggelente, amikor felébredek, az anyanyelvemen köszönök a szüleimnek. Az én anyanyelvem a magyar nyelv! Ezt a nyelvet tisztelem, tanulom és legfőképpen BESZÉLEM. Ez a nyelv számomra egy másik otthon, amelyben élek.

Minden nap arra gondolok, hogy ez is egy átlagos, szürke és unalmas nap lesz, de nem mindig ez történik, pont az ellenkezője. Mikor találkozom az iskolatársaimmal, a saját anyanyelvünkön köszönünk, társalgunk, de legfőképpen beszélünk! Az anyanyelv összeköti a barátokat igaz baráttá, ha valaki valakit megbántott, azt saját nyelvén kibékíti, tehát az anyanyelv bocsánatkérésre is jó. Én is így teszek, mindig bocsánatot, elnézést kérek, ehhez is nagyon fontos a közös nyelv. Az anyanyelv nem csak kiengesztelésre, barátok összekötésére jó, hanem…, hogy ezen a nyelven TANULUNK, ez a legfontosabb. Mindenki, még én is, a saját anyanyelvemen tanulok. Minden ember csak az anyanyelvén értheti meg a dolgokat, nem pedig egy idegen nyelven! Van még egy nagyon fontos dolog, amire az anyanyelv jó, sokan ezt előszörre nem tapasztalják, de a végén rájönnek…: az, hogy a saját anyanyelvünkön fejezzük ki az érzéseinket, a gondolatainkat, a kéréseinket, az óhajainkat, valami bajunkat, és ez a legfontosabb, hogy ezt kimutatjuk a saját anyanyelvünkön másoknak, hogy megértsenek bennünket!

Számomra az anyanyelv nagyon fontos, amit a szüleinktől, de elsősorban édesanyánktól kaptunk, és az anyanyelvemet én nagyon tisztelem. Sokaknak más nyelv az anyanyelvük, akiknek nem a magyar nyelv az anyanyelvük, akkor velük hogyan társalgunk? Úgy, hogy egymást megtanítjuk a nyelvünkre. Például egy szlovén gyerek és egy magyar csak úgy tud társalogni, hogy egymást a nyelvére megtanítja. És ez is az anyanyelv része, hogy MEGOSZTJUK egymással, így lesz egy nyelvünk, ami új és szokatlan, de persze nem I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

úgy értem, hogy másnak is ez lesz az anyanyelve, hanem úgy értem, hogy másokat megtanítunk erre a nyelvre, amit beszélünk. Mennyi mindenre jó az anyanyelv, és ez köti össze az embereket. Az anyanyelv mindenkinek egy másik otthon, de nem csak számomra egy otthon, ahol jól érzem magam, hanem számomra még az anyanyelv egy titkos barát is, akit ápolni, óvni kell. Az „óvni” szó alatt azt értem, hogy meg kell védenünk az olyanoktól, akik az anyanyelvet nem tisztelik, nem becsülik, nem jönnek rá, hogy az anyanyelv egy nyelv, amivel TE kifejezed önmagad, és akik ezt nem veszik észre, nem esik le nekik, hogy egy nagyon fontos dolog az anyanyelv, akkor attól a személytől meg kell óvnunk az anyanyelv szépségét, használatát! Számomra az anyanyelv ápolása az, hogy megtanuljuk, ezen a nyelven gondolkodunk, beszélünk, megosztjuk másokkal… és a legfontosabb, hogy MEGŐRIZZÜK, hogy a gyermekeink, unokáink is ezen a nyelven beszéljenek, barátkozzanak, tanuljanak. Az anyanyelv megosztása más nyelvű emberekkel egy olyan érzés, mintha adnál egy darabot önmagadból. Sajnálom, hogy sokan nem képesek erre rájönni, azt hiszik, hogy csak egy nyelv, amit beszélnek, tanulnak. Na ezektől az emberektől kell MEGÓVNUNK az anyanyelvet.

Az anyanyelv egy másik otthon, egy titkos barát, bár ez SZÁMOMRA igaz, nem tudom, hogy mások mit éreznek?

De én ezt nagyon tisztelem és köszönöm a szüleimnek, de legfőképpen édesanyámnak köszönöm, hogy mindezt átadta nekem. Már említettem, hogy az anyanyelv összeköt bennünket, ezen fejezzük ki önmagunkat, ezen tanulunk stb., hogy mindezt megőrizzük, szeressük és ápoljuk.

I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

2. helyezés Neubauer Janet, Dobronaki KÁI

A nyelv, amelyben otthon érzem magam Sokszor megkérdezik tőlem, minek tartom magam? Szlovénnek vagy magyarnak? Mit feleljek?

Ilyenkor legtöbbször elmondom, hogy kétnyelvű településen élünk és majdnem mindenki mindkét nyelvet beszéli.

De hozzám mégis valahogy az anyanyelvem áll közelebb. A magyar nyelv.

Ez miért van így? Szerintem a dolog egyszerű. Kiskoromtól beszélek magyarul, mivel mindkét szülőm magyar. Olvasni, írni és gondolkodni jobban szeretek magyarul. Tehát számomra a dolog egyértelmű. De mi van azokkal a gyerekekkel vagy fiatalokkal, akik vegyes családból származnak? Nekik nagyon nehéz lehet a helyzetük. Az előnyük az, hogy mindkét nyelvet gyorsan megtanulják.

Amikor első osztályba mentünk, el kellett döntenünk, hogy melyik nyelv lesz az, amelyiken tanulunk. Vagyis nem mi, gyerekek döntöttük el, hanem a szüleink. Ma már ez nincs így. A gyerekek párhuzamosan tanulhatják mindkét nyelvet. Szerintem ez így helyes, mivel később a gyerek maga eldöntheti, hogy melyik nyelv könnyebb, jobb, szebb számára.

Számomra csodálatos, hogy itt, a Muravidéken két kultúra egymásba fűződik. Sajnos sokan nem értenek egyet velem.

Nem akarják megtanulni a másik nyelvet, de még azt is sértésnek veszik, ha az ő jelenlétükben egy másik nyelven beszélünk. Ilyen embereket nehezen értek meg. Nagymamám mindig azt mondja:„Amennyit tudsz, annyit érsz!” Tehát minél több nyelvet beszélsz, annál gazdagabb vagy.

De hogy melyik nyelv áll közelebb hozzád, azt csakis önmagad döntheted el. Sok fiatal szégyelli a származását, a nyelveket, amelyeket beszél. Ilyenkor számomra nagyon nehéz, mert nem tudom, mit érez. Az anyanyelvemet nagyon szeretem, viszont az idegen nyelveket sem utasítom el. Ha van rá lehetőség, szívesen tanulok más nyelvet is és érdekel a kultúrájuk.

Ez hasonlóan van a hazával is. Nekem az otthonom, a hazám a Muravidék. Egész pontosan Dobronak. Amikor az osztálytársaimmal beszélgettünk, mit szeretnénk a jövőben, néhányan azt mondták, ki szeretnének költözni nagyobb városokba, mint például Ljubljana, Berlin. Volt olyan is, aki Amerikába szeretne menni. Amikor én kerültem sorra, csak 9

annyit mondtam, hogy itt, a Muravidéken szeretnék maradni. Néhányan furcsán rám néztek és elkezdték magyarázni, hogy nálunk kevés a munkahely, nincs nagy választásom a továbbtanulással kapcsolatosan stb. Megnyugtattam őket és elmagyaráztam, hogy a tanulásomat egy nagyobb városban szándékozom befejezni, de visszatérek a síkságunkra.

Elmeséltem nekik egy egyszerű történetet. Szünidőben voltam egy táborban Gorenjskón, Szlovénia másik végén. A táj gyönyörű volt. Hegyek, tavak, szénakazlak stb. A családom is ott volt, de én mégis úgy éreztem, valami hiányzik. Habár a környezet csodás, nem vagyok hozzászokva. Hiányzott a síkság. Hiányzott a Muravidék.

A nyelvhez hozzájárul a környezet is, ahol élünk. Ha például kivándorolsz kisgyermekkorodban Amerikába, és a szüleid nem kitartóak és nem ápolják a magyar nyelvet, gyorsan elfelejted. Ha nem is felejted el, a nyelvtudásod romlik, és megeshet, hogy a gyerekeid már csak egy-két szót fognak tudni magyarul. Ezért kell ápolni az anyanyelvünket. Nekünk, muravidékieknek különösen, mert egy másik országban beszéljük.

Az utasításban leírt szavak nagy pecsétet hagytak rajtam.

Az anyanyelv az a nyelv, amin, ha beteg vagy, inni kérsz.

Számomra ezeknek a szavaknak nagy súlya van. Nem tudom, hogy a kortársaim ezzel kapcsolatosan hogy gondolkodnak.

De egy biztos. Én ápolni és őrizni fogom az anyanyelvemet, mert számomra rengeteget jelent.

3. helyezés Abraham Sarah, Pártosfalvi KÁI

A felnőttek unalmasak. És mi, fiatalok?

Már nem is számolom, hányszor nem egyeztem a szüleim véleményével és hányszor gondoltam úgy, hogy ők ezt biztos nem értik vagy csak egyszerűen nem is akarják megérteni.

Főleg mostanában… ohh, a kamaszkor…

Kiskoromban (értem én ezt a negyedikes évemre) azt hittem, kamasznak lenni piskóta. Van sok barátod, idősebb vagy, érettebb, a szüleid bármikor bárhova elengednek, szóba jöhet a szerelem, a smink és a bulizás… Aha, még a herceg a fehér lovon miért nem ugrik be az ábrándozásaimba? Nem tudom, mikor, de kamasz lettem. És pofára is estem! Rájöttem, hogy a fent leírt kamaszkor csak az amerikai filmek és az ábrándozá10

saim szüleménye. Hogy mi igazából a tinikor? A pattanások, „depressziós” állapot, a rengeteg tanulás és konfliktusok ideje.

Gondolom, nem vagyok egyedül (vagyis remélem), de nekem mostanában mindig van valami bajom. Összeveszek az osztálytársaimmal, a legjobb barátommal, a húgommal és persze a szüleimmel. Mert egyszerűen ők engem nem értenek meg és unalmasak! Gondolom ezt akkor, amikor túlvagyok megint egy hosszú veszekedésen velük és a fejem sírva a párnába temetem.

Mindig arra gondolok, hogy ők nem tudják, milyen rossz ez, min kell ennyi idősen keresztülmennem. De nem is fogom nekik elmagyarázni, hogy tegnap összevesztem az osztálytársaimmal, ezért két napja alig alszom, mert másnap olyan kényelmetlen a tanórákon. Nem fogom nekik elmagyarázni, hogy a fiú, aki tetszik, rám se néz, csak akkor, amikor megajándékoz egy eléggé sértő megjegyzéssel, és azt sem, hogy holnap töriből és bioszból is kikérdeznek, azonkívül fizikára készítenem kell egy kiselőadást és a hét végére meg kell tanulnom a verset, aminek még a címét sem tudom. Nem fogom nekik elmagyarázni, mert túl mérges vagyok rájuk és az egész világra és nincs is ehhez türelmem. Ez vagyok én, amikor úgy érzem, egyedül harcolok a világ ellen.

De ha belegondolok… nem is csoda, hogy a szüleim néha azt mondják, unalmas vagyok. Oké, nem, mintha ők nem lennének azok. „Sarah, mosogass el!” „Sarah, ma rajtad áll a terítés és utána az asztal lepakolása!” „Sarah, nagyon gyorsan rakd le azt a mobilt! Egész nap azt nyomkodod, kivel írogatsz egész nap vagy mit csinálsz? Tudod mit, nem is érdekel! Tíz perced van, hogy lerakd és lejössz a nappaliba Actyvitizni!” „Már megint veszekedtél a húgoddal?! Miért nem tudjátok normálisan megbeszélni a dolgokat???” Amit még egyszer sem hallottam, az a „Sarah, menj tanulni!” Nem mintha stréber lennék, de én addig nem kelek fel az asztaltól, amíg nem érzem úgy, hogy tudom és értem az anyagot. Szóval legalább ezzel nincs gond. De persze ez nem elég. A szülőknek vannak elvárásaik, amiket mi, kamaszok sokszor nem teljesítünk. Pedig néha tényleg nem nagy ügy lepakolni az asztalt vagy elmosogatni. De hát ugye kamaszkor… és itt már kezd logikus lenni, hogy miért vagyunk sokszor mi is unalmasak a szülőknek. Mert nem vagyunk hajlandók otthon segíteni, türelmetlenek vagyunk, nyomkodjuk az okostelefonunkat egész nap, sok mindenen megsértődünk és (ami velem rengetegszer elő szokott fordulni) olyan a hangulatunk, mint valami szellemnek. Semmi életkedv, meg sem szólalunk, egész nap csak a szobánkban vagyunk stb.

Szerintem a szülőknek sem könnyű, ha az addig csendes, I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

soha vissza nem beszélő, mindig szót fogadó gyerekükből trágár szavakat használó, kicsit depressziós kamasz lesz.

Ezt most úgy írtam le, mintha most egy emó lennék, akinek minden második szavát cenzúrázni kéne. Ennyire durva eset azért nem vagyok. Meg persze kiskoromban sem voltam egy mindig szófogadó angyalka. De most nem is ez a lényeg.

Nagyon sokszor megbánom, ha összeveszek a szüleimmel vagy valami csúnyát mondok nekik. Mert mindig furdal a lelkiismeret, hogy ők neveltek fel és nem ezt érdemlik. Szóval… sajnálom. És nyugalom, már csak néhány évig leszek kamasz.

3. helyezés Šetar Lucija, Göntérházi KÁI

A nyelv, amelyben otthon érzem magam Anya szokott nekem mesélni az első kimondott szavaimról.

A szavaimról, amiket először életemben mondtam ki. Anyu mesélte azt is, hogy mennyire büszke volt rám, hogy már tudom beszélni a magyar nyelvet. A mi nyelvünket. Gyönyörű érzés lehetett ez anyám számára, hiszen már tudtunk kommunikálni is.

Az iskolánkban alkalmunk van négy nyelvet tanulni. Az első, azaz a magyar és a szlovén nyelv, és a két idegen nyelv, a német és az angol. A lendvai gyerekeknek lehetőségük van választani a magyar és a szlovén nyelv között. Van sok olyan példa is, amikor a gyerek anyja magyar, az apja pedig szlovén.

Ilyen esetben a gyereknek magának kell eldöntenie, melyik is lesz a „fő” nyelv. Melyik az a nyelv, amelyet a mindennapokban szokott használni, beszélni. A nyelvet, melyet először hallott szülei beszélgetésében, a nagymama éneklésében és a nővér elszavalt verseiben.

A kétnyelvű vidéken élő gyerekeknek tehát két anyanyelvük van. Legalább is nálunk így van. Az osztályomban kevesen vagyunk, igaz, de a többsége mindkét nyelvet beszéli. Szinte „keverjük” a szlovén és a magyar nyelvet. Valójában nehéz eldönteni, melyik is az a „fontosabb” nyelv. Nem könnyű, hisz már kiskorodtól kettő nyelven beszélsz és szinte lehetetlen megállapítani, melyik is áll közelebb hozzád. Így hát nekem két anyanyelvem van.

Többször szoktam rajta gondolkodni, vajon fontos ez, hogy már gyermekkorunktól fogva két nyelven beszélünk? Sokat jelent ez az embernek. Szinte két lélek és szív dobban benned, I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

amelyet minden panasszal, vidámsággal, szomorúsággal ki tudsz fejezni. Ezért büszkék lehetünk arra, hogy kétnyelvű gyerekek vagyunk. Hogy itt élünk Lendván, ahol a magyar és a szlovén kultúra gyönyörű egységbe összefonódik. Legyünk büszkék a kétnyelvűségre!

Középiskola – 1. és 2. osztály 1. helyezés Végi Noémi, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Kiben higgyek? Kiben bízhatok? Őszinte vagyok, mégsem mondom el az igazat. A gondolataimat papírra vetném, de mi van, ha valaki rossz néven veszi? Miért bántanék meg bárkit is? Hallgatok.

Kell nekem egy biztos pont. Valaki, aki ítélkezés nélkül meghallgatja, min kattog az agyam. Egy társaság, amelynek tagjai nem húzódnak vissza, ha gond adódik. Egy közösség, ahol az ember szabadon szólhat. Egy társadalom, ami… Nem. Olyan nem lesz és nem is volt. Illúzió.

Gyötrődöm, mert valamit nem merek kimondani. Mert aki hallani fogja, nem akarta volna. A négy fal nem segít és a porosodó kék-fehér plüssmaci sem hallgatna úgy meg, mint régen. Ha… az iskolában szabad fogalmazást írok, visszafogom magam és kerülöm a tabutémákat (pedig lehetne róluk mit írni!). Átgondolni, vajon ki mindenki fogja ezt látni?

Kinek a véleményével fog ellenkezni és ki fogja magára venni?

Pedig: kinek nem inge, ne vegye magára.

Mielőtt nyilvánosan beszélnék, a mondandómat többszörösen átnézik. Vajon… a gondolkodásom megfelel?! Nem tudtam, hogy léteznek gondolkodási etikett-könyvek, vennék egyet. Aha, a kérdés, ami aggaszt, nem jó? Akkor mi érdekelhet? Szóval a „fekete-fehér, igen-nem” játékot játsszuk? Mert a válasz a kérdésemre cicus a forró kása körül.

Színház! Nagyon szeretem – mert őszinte. Miért ne szeretné valaki? Az a fajta bizalom, ami kialakulhat egy társulat (vagy csupán emberpár) keretében, hihetetlen. Egy egyhetes táborban van, hogy előbb kinyitom lelkemet az ott lévőknek, mint egy olyan embernek, akivel napi szinten beszélek. Ott az egyén mer beszélni. A darabok egy álomvilágot mutatnak be, de társadalmi gondokkal foglalkoznak. Eszméletlen!

Otthon, édes otthon… Három emberben mindig bízhatok. Anyumban, illetve családomban, Benne és magamban.

11

Szerintem a család egy olyan széf, amibe a titkokat nyugodt szívvel belehelyezzük. Amit nem lehet feltörni, elolvasztani, esetleg egy zsetont vagy pénzérmét bedobva kinyitni. De a baráti kör… Mikor tudja az ember, hogy a körülötte lévőkben bízhat?

Hiányzik az emberi őszinteség. A gyermeklelkek, akik nem tudnak hazudni és akiknek nincs félelemérzetük egy kimondott mondat után. A felnőttek zöme fél nem hazudni. Pedig az igazságnak nem szabadna fájnia… Múltkor olvastam el a császár ruhájáról szóló történetet... És még nem döntöttem el, akarok-e az a kisfiú lenni, aki kimondta azt, amit egy ország tudott, de nem mert elmondani. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Nem ilyen egyszerű az. Mert ha elmondom mindenkinek, mindenki tudni fogja. És az – valljuk be – nem mindig jó.

Nem vagyok őszinte, mégis elmondom az igazat? A gondolataimat papírra vetettem. Remélem, az emlegetett cicus a forró kása körül nem vette lelkére, amit írtam. Hallgatok.

De a fejemben már megfogalmazódott a következő kérdés.

2. helyezés Gjuran Gloria, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Kiben higgyek? Kiben bízhatok?

Ahogy telik-múlik az idő, minden embernek előbb vagy utóbb akad egy megoldásra váró problémája. Gyerekeknek a barátság, kamaszoknak az iskola, esetleg szerelem, míg a felnőtteknek a munka, a gyerekek, a házasság. Mindenki csak magára a problémára keres megoldást, senki sem gondolkodik el valójában azon, miért keletkezett, vagyis mi a gyökere. Sok esetben a lustaság (ami a fiatalabb korcsoportnál a gyakoribb), de legtöbbször mégis a bizalom kérdése.

Hiszel-e a gyerekeidnek? Hiszel-e az iskola dolgozóinak?

Bízol-e a barátaidban, a partneredben? A családodban?

Egy magabiztos ember erre persze azt mondaná: „Tökéletesen megbízom mindenkiben az életemben.” De vajon tényleg olyan tökéletes az élete? Mintha nem élné az életét, hanem a saját fantáziavilágában ugrálna a rózsaszín felhőkön. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs olyan ember, aki boldog és nincs semmi gondja. De ha ezt kijelenti, magának is hazudik, mivel minden (normális) embert gyötör valami, felelőssége van valamiért, meg kell bíznia másokban.

Nézzük csak meg egy házaspár életét. Összeismerkednek, 12

egymásba szeretnek, megházasodnak, gyerekük születik, talán kettő is. De ezen belül ott van a sok kétely: a partnerem tényleg szeret? Megbízhatok-e benne? Biztos vagyok abban, hogy vele szeretném leélni az életem? Ha igennel válaszol mindhárom kérdésre, gratulálok, megtalálta élete boldogságát! De nem vádolom, ha nemmel felelt közülük akármelyikre, az emberek sokszor még magukban sem bíznak meg, nemhogy egy másik személyben.

Az egész ott kezdődik, hogy óvodás korunkban mindenki megbízik mindenkiben. Aztán az iskola folyamán kezdünk elbizonytalanodni a tudásunkban. A tanárok egyre többet követelnek, mi pedig a sok tanulás dacára nem hisszük el magunknak, hogy ennyit tudunk. A másik probléma is itt kezdődik, amikor a kamaszok belépnek a kamaszkorba, szégyenlősebbek kezdenek lenni, mert: „Mi lesz, ha meglátja az a fiú, milyen vagyok valójában.” Drágaságom, itt először is azt kell megtanulni, ha a fiú nem szereti az igazi énedet, akkor még másodpercet sem érdemes rá pazarolni. Persze emellett ott vannak a barátok, akik segítenek megoldani az ilyen helyzeteket. Hálát adok Istennek, nekem csodás barátaim vannak, mindent elmondhatok nekik, megbízom bennük.

Visszatérve a bizalomra, tehát az egész az iskolás években kezdődik és ott folytatódik, amikor megkapjuk az első fizetésünket, a pénzt. És amikor azt meg kell osztani valakivel. Ó, hát annyira nem akarjuk, mégis megtesszük, mert nem akarunk sem pénz-, sem önimádónak tűnni. De vajon vis�szakapjuk-e azt a pénzt? Kétségeink támadnak, különösen, ha nem adják vissza a pénzt, amik végül arra vezetnek, hogy nem bízunk meg már senkiben.

Itt jön képbe a modern technológia. Azt nagyon elszúrták, amikor gyerekeknek és kamaszoknak a kezébe mobiltelefont adtak. Tudjuk, ezen keresztül beszélgetnek a barátaikkal, de minél többet teszik ezt, annál kevésbé beszélgetnek a családjukkal, ennél fogva nem is bíznak meg bennük annyira.

Szerintem az emberben akkor van a legtöbb bizalom, amikor boldogan szerelmes. Mert ugye a párkapcsolat csak akkor működhet jól, ha a két fél megbízik egymásban, mindent elmondanak egymásnak. De a mai világban (már felsoroltam több okot is, miért) ez nehéz, így nem meglepő, hogy nincs annyi pár, mint régebben (például a modern technika behozása előtt a mindennapjainkba). Én mint egy 21. századi fiatal szerintem jobban megbízom a családomban, mint a többiek. A szüleimnek elmondom sok problémámat, amire együtt keresünk válaszokat, a barátaI F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

imnak szinte az összest elmondom, és szerintem az életem most, ebben a szakaszban eléggé jól meg. Az iskolában sincsenek gondjaim és a többi diákkal is rokonszenves kapcsolatot hoztam létre. Azt nem tudom, mit hoz még a jövő, de ezt az egyet tudom és tanácsolom mindenkinek: légy önmagad, higgyél és bízzál a szűk szociális körödben, magadban és ami a legfontosabb: éld az életed, mert csak egy van!

3. helyezés Koter Teja, Muraszombati Szakközépiskola és Technikum

„Akarsz-e játszani?”

Hiszem, hogy mindenki már hallott róla vagy felhozta ezt a bizonyos mondatot, hogy „az élet egy játék”. Én már kiskorom óta ezt hallom, a szüleimtől, könyvekből, filmekből satöbbi. De hogy meg is értsem, arra már később került sor, amikor már a gyerekkori igazságtalanságok következtek be.

Kezdem is az általános iskolás éveimtől, amikor naivan hittem abban, hogy ha követem a többieket, sikeres leszek.

Messzemenőleg sincs így, ugye tudjuk. Erre igazán akkor jöttem rá, mikor már elegem lett mindenből és lázadni kezdtem a folyamatos veszteségemből. Miért kell nekem mindig utolsónak lenni? Miért vagyok én az a második személy? Miért vagyok én az, aki képtelen rá vagy nem jól csinálta meg? Mire talpra álltam és nem hagytam magam, már mindenkit küldtem a pokolba, hadd égjen, mint például az általános iskolám, ahol számos megszégyenítésen mentem keresztül és ami megtanított játszani és kicselezni a tanárokat.

Mire kijutottam az átokfészekből, egy új ember/játékosként mentem a másikba, ami hála isten nem Lendván van. Középiskolában már néhány tanár megrémül tőlem és magamban kérdem, hogy „akarsz-e játszani?”. Iskolán kívül a negatív/ellenséges embereket vagy kizárom vagy játszom velük. De aztán még egy kérdés felmerül bennem, hogy megéri-e. De nem csak magamtól kérdem, hanem a felnőttektől is. Megéri-e minket piszkálni? Legyen az tanár vagy szülő, aki piszkál, nem éri meg, hogy jobban tönkre tegyenek vagy bármi is legyen az.

Játszani olykor nehéz, olykor nem, sok mindentől függ. Úgy kell játszani, hogy nyerj vagy ne sérülj meg, ha veszítesz, ennyi, amit tanultam eddig. Játszani tudni kell, hisz egész életünkben ezt tesszük.

I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

Középiskola – 3. és 4. osztály

1. helyezés Horvat Lara, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Hős legyek vagy karrierista?

Kiskoromban rajongtam a rajzfilmekért. De nem a lányos témák, hanem inkább a fiúsak, a hősök nyerték el a tetszésemet. Ahogy cseperedtem és fiatal nővé lettem, egyre több időt szenteltem a karrierépítésre. De most akkor melyik legyek?

A hős szó hallatán mindenki másra gondol, más kép jelenik meg előtte. Van, aki a szuperhősökre, valaki a háborúban harcoló hősökre, de akadnak olyanok is, akik az apukájukra gondolnak. Én személy szerint egy egyszerű embert látok magam előtt minden alkalommal, amikor tükörbe nézek. Az egyszerű tettekben rejlik az igazi, hősies csoda. Egy mosoly vagy akár egy köszönés nem tűnik soknak, de lehet, hogy valakit pont ez ránt vissza a szakadék széléről és önt belé reményt. Tény, hogy egyesek szerint ez még nem elég nagy tett ahhoz, hogy hősnek nevezhessem magam. Számomra viszont csodálatos érzés, amikor olyat teszek vagy mondok, amivel lelket öntök az emberekbe és átsegítem őket az élet akadályain. De mindezek mellett a legnagyobb erőforrásom és kételyhárítóm a „bedobozoltság” és a feladás ellen egyértelműen a barátnőm. A sok negativitás és megjegyzés ellenére, miszerint nem vagyok több egy buta kis fruskánál, ő mindig hisz bennem. Ha ő nem is, de a szemei csillogása elárulja, hogy bízik bennem, ezzel elérve azt, hogy a hősömnek tekintsem.

Ez is azt bizonyítja, hogy mindenkiben ott lakik egy hős, csak meg kell találnia valahogy. De ahhoz, hogy a hős megélhessen, kihagyhatatlan a munka és a karrier.

Valahol el kell kezdeni a nagy életet, miután befejezzük az iskolát és munkák után kezdünk nézni. Ezt nevezik karrierépítésnek, ami sokak számára nem jelent mást, mint túlbuzgó, munkamániás és stresszelő embereket, akiknek, ha már idejük nincs, legalább pénzük van. Igaz, akadnak ilyen emberek a világon, de az, hogy az embernek karrierje van, nem jelenti azt, hogy nem él egy „normális” életet. Mindenkinek a legjobbat kell kihoznia magából, ami nem kifogás arra, hogy egész nap a munkahelyén üljön, kiadja magából még a lelkét is, a nap végén pedig egyedül ücsörögjön a tévé előtt és azon agyaljon, milyen jó lenne egy meghitt, családi est. Meg kell találni az egyensúlyt, ami mozgásban tart, mégis megnyugvással tölt 13

el. Ki kell élvezni az élet szép perceit, félrerakva a munkahelyi gondokat és olyanokkal tölteni az időt, akik számítanak és akiket szeretünk.

A döntéseink határoznak meg minket. Nem mindig hozunk helyes döntéseket, de azt hiszem, e döntésem nagyon is jó és ígéretes. Hiszen ki ne akarna egy karrierista hős lenni?

2. helyezés Bogdan Attila, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Hős legyek vagy karrierista?

A mai degradált világban mindannyian arra törekszünk, hogy megfeleljünk bizonyos normáknak. Különböző társadalmi rétegekben eltérő feltételekkel kell azonosulnunk.

Társadalmunknak a zöme megpróbálja követni a többség akaratát és nem akar eltérni attól. A bökkenő pedig abban rejlik, hogy emiatt nincs saját véleményünk és ennek a tudatában „hétköznapi” emberekké válunk, miközben mindannyian valamilyen rendkívüli emberek szeretnénk lenni. Tehát hősök.

Arra a kérdésre, hogy hős vagy karrierista szeretne-e lenni valaki, mindenki más-más választ adna különböző indoklással. De a lényeg mindegyik válaszban ugyanaz maradna.

Ha az illető a hős opciót választaná, az indoklás a következő lenne: „Szerintem hős szeretnék lenni, mivel az emberek felnéznek rájuk és tisztelik őket.” Ha pedig a másik lehetőséget választaná valaki, akkor pedig a legnépszerűbb válasz a következő lenne: „Azért szeretnék karrierista lenni, mert számomra fontosabb a biztos anyagi háttér és a karrierem.” Ezek egy hétköznapi, egyszerű ember leggyakoribb gondolatai. De egyáltalán nem kötelező az, hogy hétköznapi emberekké kell válnunk. Kitűnhetünk a tömegből azzal, hogy nem követjük a hétköznapi gondolkodásmódot. Ahelyett, hogy döntenénk az egyik lehetőség javára, választhatunk úgy is, hogy hősök és karrieristák is szeretnénk lenni.

Abban az esetben, ha a párhuzamos életvitelt választjuk, ügyelnünk kell arra, hogy egyik se szoruljon háttérbe.

Napjainkban már megváltozott a hős fogalma az emberek szemében. A múltban olyan emberek számítottak hősnek, akik valami rendkívülit cselekedtek életük során. Legyen az háborús hőstett, felfedezés a természettudomány terén vagy akár egy költő is lehetett hős. A 21. században pedig a hős szó jelentése kibővült. Mindenki más-más személyben találja meg a hőst vagy akár a példaképet. A karrierista életvitel egykoron 14

nem volt olyan gyakori és fontos, mint napjainkban. A rohanó világban senki sem figyel oda a másikra. Csak a saját teendője érdekli és folyton csak arra koncentrál. A karrierje mindennél fontosabb. A legrosszabb esetekben még a karrierista családja is hátrányt szenved. Az ilyen családok valójában nem is azok, hiszen például a családfő a napjai döntő részét a munkahelyén tölti, amikor pedig hazaér, akkor sem a családjával, hanem a munkájával foglalkozik.

Szerintem semmilyen már kialakult életvitelt nem szükséges követnünk. A legjobb az, ha mindannyian kialakítunk magunknak egy saját életmódot és ahhoz ragaszkodunk. Így nem süllyedünk abba a társadalmi rétegbe, amelynek még saját gondolkodása és véleménye sincs. „Gondolkodom, tehát vagyok”, mondta Descartes. Tehát a gondolkodás befolyásolja az alapvető, mindennapi életet is. Ezért fontos a véleményünk kifejtése és az ahhoz való ragaszkodás. A gondolatainkat viszont egyfolytában el szeretnék nyomni és a mindennapi standardokhoz szeretnének minket irányítani.

A kérdésre, hogy hős vagy karrierista, szerintem minden embernek megvan a joga, hogy szabadon válasszon e kettő közt. Ez viszont már nem olyan könnyű, hiszen mindenféle eszközzel szeretnének minket befolyásolni. A döntés viszont a mi kezünkben van. Cselekednünk kell azért, hogy ne csak egy „hős”, hanem egy teljes hús-vér ember legyünk és ugyanakkor tiszteljük társaink döntését is.

I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

3. helyezés gondolkodni, valamint tudomásul kell venni a hibákat a Sobočan Vanessa, Franc Miklošič Gimnázium, Ljutomer társadalomban és élni a nekünk megadott lehetőségekkel.

Ha éppenséggel a karrier áll az első helyen a fontossági skálán, sokszor egyszerűbben, de valamivel „tisztátalanabb” módon el tudjuk érni céljainkat. Manapság már mindenkiben Hős legyek vagy inkább karrierista? Biztos már sokak a korrupciót és a rosszakaratot látjuk, sokszor akkor is, ha az fejében megfordult e kérdés, amikor a jövőjükről elmélkedtek. nincs is jelen. A mai gyorsan forgó, fénysebességgel változó Mindenki tanult avagy hallott a múlt hőseiről, vajon ki ne világban sokszor egy másodperc is már elég a sikerhez, valaszeretne ünnepelt, dicsőséggel elhalmozott bálvány lenni, mint a bukáshoz. A tevékeny, túlbuzgó személyeket erkölcsaki életútja alatt beírja magát a halhatatlanok sorába? telennek stigmatizáljuk, a korrupció már majdnem nemzeti Vagy inkább a pénzügyi siker a vonzó, a sokkal modernebb sportnak nyilvánítandó tevékenység. Mindenki csak a pénz változata a hősködésnek? Mindenkinek megvan a saját vé- után megy, hiszen pont a pénz vezeti a világot. „Aki merész leménye, elmélete a témával kapcsolatban, és sokszor ezeket és ambiciózus, az túléli, aki pedig nem, azt meg a farkasok hangoztatják is. elé kell dobni” – hangzik a szlogen a nagyobbnál nagyobb Hősnek lenni a mi modern, technológiával átitatott vállalatoknál. időnkben már majdnem általános fogalommá vált. HősAhogy már ki volt mutatva: a hősiesség a másokért magát nek nyilvánítjuk a sportolókat, akik eredményeket hoznak feláldozó, nem jutalomra váró egyén szimbóluma, míg a karkülönféle versenyekről, a tűzoltókat és önkénteseket, akik rierista a kapzsi, másokat csaló személy szinonimájává vált. természeti katasztrófáknál segítenek a sérülteken, a kutyát, Természetesen ez egy tévesen alkotott világkép, amelyet főleg amelyik kisfiút mentett egy kútból. Hősök mind egytől a mai médiában dobolnak ki. De vajon a kettő kölcsönösen egyig, tehát látjuk, hogy a „hős” fogalom az évszázadokon kizárja-e egymást? Vagy a kettő nincs is olyan messze egykeresztül erősen megváltozott és más mértékeket öltött. Az mástól, mint ahogy így, első látásra gondolnánk. ünnepelt hősök 100 évvel ezelőttről már nem „aktuálisak” Ha visszatekintünk a múltba, éppen a legsikeresebb karriés „in”-ek, hanem már elavult tények a múltból, akiket eristák azok, akik egy halom vagyont kerestek saját kemény legfeljebb történelemóránál helyezünk a középpontba, de munkájukkal, és becsülik a humanista féle segítséget. Például még ott sem igazán.

Rockefeller (az idősebb), az olajmogul, aki a semmiből építette Tehát lehet-e még hősnek lenni? Szerintem igen, hiszen fel több milliárdos vagyonát, ő fordította a legtöbbet jótéa hősök mindig olyan emberek, akik valamit feláldoztak a kony célokra. Ma is sokszor hallunk celebekről vagy sikeres többség javára. Csak emlékezzünk a háborús hősökre, akik befektetőkről, akik saját jótékonysági alapítványt hoznak életüket adták olyan csatatereken, ahol nagyhatalmak vívtak létre és ezáltal próbálják a világot egy kicsit tűrhetőbbé tenni párbajokat, csak azért, hogy megvédjék szeretteiket. Azonban mindannyiunk számára. Valóban, a sikeres karrierista tuda „hősiesség” nem csak a saját élet feláldozását jelenti, hanem ja a vagyonát a legjobban értékelni és aztán hősies módon annál sokkal többet. Hősnek lenni manapság nem a csataté- visszaadni a rászorulóknak. Ha jobban belegondolunk, akkor ren megvívott presztízs, hanem inkább a hátsó szobákban rájövünk, hogy igazából egyiknek sincs igazán értelme a máelért halk megegyezések a békéről. Legtöbben nem várnak sik nélkül, és éppen ezt teszi azokat az embereket, akiknek érte fizetést vagy jutalmat, hanem saját meggyőződésükből sikerül valamilyen módon mind a kettőt magába foglalni, teszik azt, amit tesznek. A puska helyett inkább tollat kell különlegessé és értékessé. csupán a kezedbe fognod és valamit leírnod, ami számodra Tehát a kérdésre, hogy hős legyél-e vagy karrierista, bátfontos, ami szerinted nincs a helyén, amit szerinted meg kéne ran vissza kell kérdezni: „Miért válasszak?” Legyünk inkább változtatni. Csak akkor fog igazi változás bekövetkezni, ha egy keverék mind a kettőből és változassuk meg a világot a valaki ki mer állni azért, amiben hisz és nem fogadja el a magunk módján, saját képességeink szerint. Hozzuk ki azt „szabályokat”. magunkból, amit ki tudunk hozni, és a hőstettek, na meg a Hősnek lenni tehát nem egyszerű feladat, ezt a státuszt karrier is, követni fognak. Nyújtsd azt a világnak, amit csak elérni kemény munkával és még több felelőséggel jár. Nem te nyújthatsz, és ő majd visszafizeti, legyen az pénzben, silehetetlen „hősiességedet” kiélni, csak éppen kreatívan kell kerben, dicsőségben vagy egy keverékben mindebből.

Hős legyek vagy karrierista?

I F I 2 0 17. j a n u á r 12 .

15