Get Money warfare and power in the ancient world 1st edition jeremy armstrong free all chapters
Visit to download the full and correct content document: https://textbookfull.com/product/money-warfare-and-power-in-the-ancient-world-1st-e dition-jeremy-armstrong/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant download maybe you interests ...
Birds in the Ancient World: Winged Words Jeremy Mynott
The Adventure of the Human Intellect Self Society and the Divine in Ancient World Cultures Ancient World Comparative Histories 1st Edition Kurt A. Raaflaub
9.4 ACANS inv. 07GS117. Mint: Neapolis. 6.51g. Left panel: Obverse. Right panel: Reverse
9.5 ACANS inv. 07GS121. Mint: Neapolis. 3.71g. Left panel: Obverse. Right panel: Reverse
9.6 ACANS inv. 07GS36. Mint: Cales. 6.95g. Left panel: Obverse. Right panel: Reverse
9.7 ACANS inv.07GS16. 3D model using a photogrammetry approach
TABLES
2.1 Provisioning of soldiers, based on P. Anastasi I
2.2 Daily calorific value of provisions as estimated by Heagren (2012, 169–72)
6.1 Number of control marks in each series of Ravel Period Five staters
7.1 The sub-units of the pike-phalanx
7.2 The structure of a file of the pike-phalanx
7.3 The monthly and annual wages of a file of the pike-phalanx
8.1 CH 8.35 (‘Selinunte 1985’)
8.2 Sicilian coins in western Mediterranean hoards, Period II
8.3 Sicilian coins in eastern Mediterranean hoards, Period II
8.4 Sicilian hoards containing eastern Mediterranean coins, Period III
8.5 Macedonian coins in Sicilian hoards
8.6 Hoards containing Roman coins minted in Sicily in Period VI
9.1 RRC 1/1
9.2 Taliercio Mensitieri (1986) phase I
9.3 Taliercio Mensitieri (1986) phase I, group Ic
9.4 Bronze unit issues with obverse head of Apollo/ reverse manheaded bull
CONTRIBUTORS
Jeremy Armstrong is Associate Professor of Ancient History at the University of Auckland, New Zealand. He received his BA from the University of New Mexico and his MLitt and PhD from the University of St Andrews. He works primarily on archaic central Italy, and most specifically on early Roman warfare. He is the author of War and Society in Early Rome: From Warlords to Generals (2016) and the editor/co-editor of a number of volumes on ancient warfare. He was a friend, collaborator and colleague of Matthew Trundle at the University of Auckland.
Lee L. Brice is Distinguished University Professor in the Department of History at Western Illinois University. He has published seven books on ancient history including most recently People and Institutions in the Roman Empire, coedited with Matthew Trundle and Andrea Gatzke. His articles and chapters address Corinthian coinage, mutiny, ancient military history, pedagogy and the Roman army on film. He is the series editor of Warfare in the Ancient Mediterranean World and senior editor of the series Research Perspectives: Ancient History. He initially met Matthew over a decade ago through Garrett Fagan and formed a fast friendship that resulted in several collaborations and much fun.
Christopher de Lisle has been Assistant Professor of Greek History at the University of Durham since 2021. His doctoral thesis, completed at Oxford (2013–17), was published as Agathokles of Syracuse: Sicilian Tyrant and Hellenistic King (2021). He was a British Academy Postdoctoral Fellow at University College, Oxford (2017–21). He was taught by Matthew Trundle as an undergraduate
at Victoria University of Wellington (2008–10) and abandoned a law degree in order to take his Honours course in 2011.
Daniel K. Knox is a PhD candidate in the Department of Medieval Studies at Central European University in Vienna. His PhD research is focused on the contested papal election of AD 498 and the subsequent ‘Laurentian Schism’ that erupted in Rome in the first decade of the sixth century. Between 2019 and 2022 he was an assistant professor (Prae-doc) in the History Faculty at the University of Vienna where he taught classes in late antique social media and digital humanities. Daniel first met Matthew during his graduate studies at Victoria University of Wellington, when, along with David Rosenbloom, Matthew led a group of Classics students on a six-week field trip to Greece. He subsequently followed Matthew to the University of Auckland, where Matthew became not only a cherished mentor, but a true friend. Daniel would not be where he is today without Matthew’s guidance.
Christopher Matthew is Lecturer in Ancient History at the Australian Catholic University in Sydney. After first meeting at a conference, Christopher remained a friend and research collaborator with Matthew Trundle for many years, and the two would often workshop ideas, review drafts of each other’s work, and engage in the collegial debates and discussions for which Matthew was well known, and well respected. The author of several books and articles on various topics of ancient warfare, Christopher teaches units on the Ancient Near East, the Roman Republic, the Greek City-States, Pompeii and Greek Drama.
Ellen Millender is the Omar and Althea Hoskins Professor of Greek, Latin and Ancient Mediterranean Studies and Humanities at Reed College, Oregon, USA. She has published on many aspects of Spartan society, including literacy, kingship, military organization, women and leadership. Forthcoming publications address Spartan austerity, Xenophon’s treatments of Spartan obedience and emotional practices, and the role of both spectacle and performance in Xenophon’s accounts of Sparta. Professor Millender is also
completing a monograph on the Athenians’ construction of Spartan ‘otherness’. She frequently collaborated with her dear friend, Matthew Trundle, on ancient history panels and greatly misses their exchange of ideas.
Arthur J. Pomeroy is Professor Emeritus of Classics at Victoria University of Wellington, New Zealand. His research interests include Roman social history, Roman historiography, and the depiction of ancient Greece and Rome in film and television. He has published a number of chapters and articles on the Roman historian, Tacitus, while his most recent book is ACompaniontoGreece andRome on Screen (2017). He was a colleague of Matthew Trundle during his time teaching at Victoria University of Wellington.
John Rich is Emeritus Professor of Roman History at the University of Nottingham, where he taught throughout his career. He has published widely on Roman history and historiography, and in particular on Roman war and imperialism, the reign of Augustus, and the historian Cassius Dio, and was a contributor and editorial board member for The Fragments of the Roman Historians (gen. ed. T. J. Cornell, 2013). Along with his colleague, the late Wolfgang Liebeschuetz, John Rich taught Matthew Trundle ancient history throughout his undergraduate years at the University of Nottingham (1984–87).
David Rosenbloom is Professor and Chair of the Ancient Studies Department at the University of Maryland Baltimore County. He is the author of Aeschylus: Persians (2006) and co-editor (with John Davidson) of GreekDrama IV: Texts,Contexts,Performance (2012). He has published numerous articles and chapters on Greek tragedy, comedy, history and rhetoric. He was Matthew Trundle’s colleague in the Classics Department of Victoria University of Wellington from 1999–2011 and will always cherish memories of co-teaching and travelling with him throughout Greece – from Komos, Crete to Delphi and all points between – over six-week periods in 2001, 2007 and 2010.
Kenneth A. Sheedy is Associate Professor at Macquarie University in Sydney, Australia. He is the founding director of the Australian Centre for Ancient Numismatic Studies (from 2000). He is also a member of the teaching staff of the Department of History and Archaeology. He was elected a Fellow of the Australian Academy of the Humanities in 2010 and is the representative of the Academy for the SNG Australia Project at the Union Académique Internationale. Matthew Trundle was a visiting scholar at ACANS.
Anthony Spalinger is Emeritus Professor of Ancient History (Egyptology) at the University of Auckland, New Zealand. His research interests include the art of war in the ancient world, ancient Egyptian calendrics, the ancient economy of Egypt, and narrative in Egyptian art. His most recent book is The Books Behind the Mask (2022), a study of the narrative structures employed in the monumental inscriptions of the military pharaohs. He was a colleague of and co-lecturer in ancient military history with Matthew Trundle during his time at the University of Auckland.
Marleen K. Termeer is Assistant Professor in Ancient History at the Radboud Institute for Culture and History (Radboud University Nijmegen, The Netherlands). Her research focuses on Roman expansion in the Republican period, and cultural interaction between Rome and other players in Italy and the Mediterranean. Her current project Coining Roman Rule? (NWO Veni 016.Veni.195.134) examines the introduction of coinage in the Roman world as part of these broader dynamics. Matthew Trundle’s work on mercenaries and mobility has been inspirational in this context.
Matthew Trundle † was Professor of Classics and Ancient History at the University of Auckland. His research interests were primarily in the field of ancient Greek history, and he was the author of Greek Mercenaries from the Late Archaic Period to Alexander (2004), and the editor of a number of volumes including New Perspectives on AncientWarfare (2010), BeyondtheGatesofFire:New Perspectives ontheBattleofThermopylae(2013) and Brill’sCompaniontoSieges
intheAncientMediterranean (2019). He died on 12 July 2019, after a battle with Acute Lymphoid Leukaemia.
ACKNOWLEDGEMENTS
This volume was produced during a very difficult period, between 2020 and 2023, marked by the Covid-19 pandemic. Indeed, as editors, we often wondered what Matthew Trundle would have thought about the pandemic and the varied responses to it worldwide. However, we know he would have been deeply touched by the effort and dedication that the contributors to this volume demonstrated in producing and revising their chapters under such trying circumstances. As a result, our first thanks must be to them.
We would also like to thank the anonymous reviewers for their thoughtful suggestions in improving the manuscript and the School of Humanities at the University of Auckland for providing the generous subvention which allowed this volume to be published. Many thanks must also go to Francesca Taylor, whose editorial assistance vastly improved the final product. Thanks should go, as well, to Lily Mac Mahon and Zoë Osman at Bloomsbury for their work and support in bringing this volume to fruition.
Finally, we must also thank Matthew Trundle himself, to whom this volume is dedicated, for his friendship, scholarship, and his boundless enthusiasm for the subject that inspired this volume. He made us all better scholars, and better people, and the world is a poorer place without him.
Jeremy Armstrong, Arthur J. Pomeroy and David Rosenbloom
ABBREVIATIONS
Ancient abbreviations generally follow those in the Oxford Classical Dictionary, 4th edition. Modern bibliography abbreviations follow those in l’Annéephilologique.
ACANS Australian Centre for Ancient Numismatic Studies
CH Price, M. J., et al (1975–), CoinHoards. London and Leuven: Royal Numismatic Society and Peeters.
CID Rougement G., ed. (1977), Corpus des inscriptions de Delphes, Vol. I, Lois sacrées et règlements religieux. Paris and Athens: De Boccard, École française d’Athènes.
HNItaly Rutter, K. and A. Burnett (2001), Historia Numorum: Italy, London: British Museum Press.
IGCH Thompson, M., O. Mørkholm, and C. Kraay (1973), Inventory of Greek Coin Hoards, New York: American Numismatic Society.
KRI Kitchen, K. (1968–90), Ramesside Inscriptions: Historical and Biographical, Oxford: Blackwell.
OLD Glare, P. G. W., ed. (2012), Oxford Latin Dictionary, 2nd edn. Oxford: Oxford University Press.
RRCH Crawford, M. (1969), RomanRepublicanCoinHoards, London: Royal Numismatic Society.
Urk. Sethe, K. and H. Helck (1903–61), Urkunden des Ägyptischen Altertums, Leipzig: J.C. Hinrichs’sche
Buchhandlung.
IN MEMORIAM
MATTHEW FREEMAN TRUNDLE
12 October 1965 – 12 July 2019
Matthew Trundle will be remembered as a kind and charismatic figure, as well as an astute scholar, who worked ceaselessly to popularize Classics in the United Kingdom and Ireland, in North America, and in Australasia. In particular, he made major contributions to the study of warfare in the Greek and Roman worlds and, in association with the payment of mercenaries, the role of money in ancient societies.
Matthew was born in London and graduated with a BA from the University of Nottingham in 1987, with joint Honours in Ancient History and History. He then moved to McMaster University in Canada, first gaining an MA and then, in 1996, completing a PhD thesis, entitled ‘The Classical Greek Mercenary and His Relation to the Polis’, under the supervision of Daniel Geagan. In 1999 he was appointed lecturer in Classics at the Victoria University of Wellington, New Zealand and rapidly rose to Associate Professor in Classics and Associate Dean (Humanities and Social Sciences), before being appointed Professor of Classics and Ancient History at the University of Auckland in 2012.
Matthew often recalled that Xenophon’s narrative of the adventures of the Greek mercenaries fighting their way back home from Persia in the Anabasis inspired his interest in Classics. It is perhaps unsurprising then that his first major publication was Greek Mercenaries: From theLate Archaic Periodto Alexander (2004) and, in association with fellow McMaster graduate Garrett Fagan, he organized a joint APA/AIA panel in 2008 that formed the basis for the edited volume New Perspectives on Ancient Warfare (2010). At the time of his death, he was working on a monograph on the interconnection of coinage and warfare in the Greek and Hellenistic worlds, as well as completing the compilation of inscriptions found during excavations at Isthmia that Daniel Geagan had entrusted to him. Sadly, before he completed these projects, Matthew died from leukaemia in Wellington on 12 July 2019.
Matthew will be remembered among his colleagues and students for his caring and selfless nature, always seeing and seeking the best
in those around him. The first to buy a round of drinks, he was well known for his gregarious participation in the meetings of the major classical associations, including the Classical Association (UK), the American Philological Association (now Society for Classical Studies), the Classical Association of South Africa, and the Australasian Society for Classical Studies. He also presented papers at numerous universities around the world, including in China, South Korea and Japan. An outstanding teacher and dynamic public speaker, he was an untiring promoter of Classics wherever he went, not only encouraging undergraduates, secondary school teachers and colleagues in the tertiary system, but also generously devoting his time and attention to the wider community. Among his successful pupils, for instance, he numbered Victor Vito, All Black and Wellington Hurricanes rugby team captain.
For some time, he was a regular guest on Kim Hill’s Saturday Morning programme on Radio New Zealand, sharing his knowledge of the ancient world with listeners throughout the country. He also regularly submitted opinion pieces to The New Zealand Herald and other local print media, often offering political commentary using ancient parallels. Proud of his blue-collar roots and a vocal Labour supporter, both in New Zealand and the United Kingdom, Matthew argued strongly for the importance of a dynamic and inclusive democracy. The principles that Matthew taught in the classroom as being central to life in the ancient Greek polis, isonomia (ἰσονομία, ‘equality before the law’) and isēgoria(ἰσηγορία, ‘equality in speech’), were also central to his approach to modern society and politics.
A father to Christian, husband to Catherine, and dear friend to many, he is deeply missed. In his honour, the University of Auckland has established an endowment to fund a biennial lecture in Classics at Auckland and Wellington.
Selected publications of Matthew Trundle
• (1998), ‘Epikouroi, Xenoiand Misthophoroiin the Ancient Greek World’, WarandSociety16: 1–12.
• (1999), ‘Identity and Community Among Greek Mercenaries in the Classical World: 700–323 BCE’ , AncientHistoryBulletin13: 28–38. [Repr. in Wheeler, E. (ed.) (2007), TheArmiesofClassical Greece, 481–92, Aldershot: Ashgate]
• (2001), ‘The Spartan Revolution: Hoplite Warfare in the Late Archaic Period’, WarandSociety19: 1–18.
• (2003), ‘Camilla and The Volscians: Historical Images in Aeneid 11’, in J. Davidson and A. Pomeroy (eds), TheatresofAction, 164–85, Auckland: Polygraphia. PrudentiaSupplement.
• (2006), ‘Money and the Great Man in the Fourth Century BCE: Military Power, Aristocratic Connections and Mercenary Service’, in S. Lewis (ed.), AncientTyranny, 65–76, Edinburgh: Edinburgh University Press.
• (2008), ‘OGIS 1.266: Kings and Contracts in the Hellenistic World’, in P. McKechnie and P. Guillaume (eds), Ptolemy PhiladelphusandhisWorld, 103–16, Leiden: Brill.
• (2010), ‘Why Did Greeks and Romans Fight Wars?’, TheJournal ofGreco-RomanStudies40: 37–56.
• (ed. with G. Fagan) (2010), NewPerspectivesonAncient Warfare, Leiden: Brill.
• (2010) ‘Introduction’ (with G. Fagan), in M. Trundle and G. Fagan (eds), NewPerspectivesonAncientWarfare, 1–19, Leiden: Brill.
• (2010) ‘Coinage and the Transformation of Greek Warfare’, in M. Trundle and G. Fagan (eds), NewPerspectivesonAncient Warfare, 227–52, Leiden: Brill.
• (2010), ‘Light Armed Troops in Classical Athens’, in D. Pritchard (ed.), War,CultureandDemocracyinClassicalAthens: 139–60, Cambridge: Cambridge University Press.
• (2012), ‘Greek Athletes and Warfare in the Classical Period’, Nikephoros:ZeitschriftfürSportundKulturimAltertum25: 221–37.
• (ed. with C. Matthew) (2013), BeyondtheGatesofFire:New PerspectivesontheBattleofThermopylae, Bradford: Pen and Sword.
• (2013), ‘Thermopylae’, in C. Matthew and M. Trundle (eds), BeyondtheGatesofFire:NewPerspectivesontheBattleof Thermopylae, 27–38, Bradford: Pen and Sword.
• (2013), ‘Conclusion: the Glorious Defeat’, in C. Matthew and M. Trundle (eds), BeyondtheGatesofFire:NewPerspectiveson theBattleofThermopylae, 150–63, Bradford: Pen and Sword.
• (2013), ‘Why Greek Tropaia?’, in J. Armstrong and A. Spalinger (eds), RitualsofTriumph, 123–38, Leiden: Brill.
• (2013), ‘The Business of War: Professional Soldiers in Antiquity’, in B. Campbell and L. Tritle (eds), TheOxfordHandbookof WarfareintheClassicalWorld, 407–41, Oxford: Oxford University Press.
• (2016), ‘The Spartan Krypteia’, in G. Fagan and W. Riess (eds), TheTopographyofViolenceintheGreco-RomanWorld, 60–76, Ann Arbor, MI: University of Michigan Press.
• (2016), ‘Coinage and the Economics of the Athenian Empire’, in J. Armstrong, (ed.), CircumMare:ThemesinAncientWarfare, 65–79, Leiden: Brill.
• (2017), ‘The Reception of the Classical Tradition in New Zealand War Reporting and Memory in the Late Nineteenth and Early Twentieth Centuries’, in D. Burton, S. Perris and W. J. Tatum (eds), AthenstoAotearoa:GreeceandRomeinNewZealand LiteratureandSociety, 307–19, Wellington: Victoria University Press.
• (2017), ‘Spartan Responses to Defeat: From a Mythical Hysiae to a Very Real Sallassia’, in J. H. Clark and B. Turner (eds), Brill’s CompaniontoMilitaryDefeatinAncientMediterraneanSociety, 144–61, Leiden: Brill.
• (2017), ‘Greek Historical Influence on Early Roman History’, Antichthon51: 21–32.
• (2017), ‘Hiring Mercenaries in the Classical Greek World. Causes and Outcomes’, Millars43.2: 35–61.
• (2017), ‘Coinage and Democracy: Economic Redistribution as the Basis of Democratic Athens’, in R. Evans (ed.), MassandElitein theGreekandRomanWorlds:FromSpartatoLateAntiquity, 11–20, London: Routledge.
• (2017), ‘The Anabasis 401–399 BC’, ‘The Corinthian War 395–388 BC’, ‘Fourth Century BC Greek Wars’, ‘Carthaginian Offensives in Sicily, 409–307 BC’, in M. Whitby and H. Sidebottom (eds), TheEncyclopaediaofAncientBattlesvol. III, 13: 1–9, 14: 1–11, 15: 1–5, 16: 1–14, Hoboken, NJ: Wiley-Blackwell.
• (2018), ‘The Role of Religion in Declarations of War in Archaic and Classical Greece’, in M. Dillon, C. Matthew and M. Schmitz (eds), ReligionandClassicalWarfareVolume1:AncientGreece, 24–33, 212–14, Barnsley: Pen and Sword.
• (2018), ‘War and Society in the Ancient Mediterranean’, in M. S. Muehlbauer and D. J. Ulbrich (eds), TheRoutledgeHistoryof GlobalWarandSociety, 79–91, London: Routledge.
• (2018), ‘The Pinker Thesis: Were There Angels of a Better Nature in Ancient Greece?’, HistoricalReflections/ReflexionsHistorique 44: 17–28.
• (ed. with J. Armstrong) (2019), Brill’sCompaniontoSiegesinthe AncientMediterranean, Leiden: Brill.
• (2019), ‘Sieges in the Mediterranean World’, in J. Armstrong and M. Trundle (eds), Brill’sCompaniontoSiegesintheAncient Mediterranean, 1–17, Leiden: Brill.
• (2019), ‘The Introduction of Siege Technology into Classical Greece’, in J. Armstrong and M. Trundle (eds), Brill’sCompanion toSiegesintheAncientMediterranean, 135–49, Leiden: Brill.
• (2019), ‘The Limits of Nationalism: Brigandage: Piracy and Mercenary Service in Fourth Century BCE Athens’, in R. Evans and M. De Marre (eds), Piracy,PillageandPlunder, 25–37, London: Routledge.
• (ed. with A. Gatzke and L. L. Brice) (2020), Peopleand InstitutionsintheRomanEmpire:EssaysinMemoryofGarrett G.Fagan, Leiden: Brill.
• (ed. with G. Fagan, L. Fibiger, and M. Hudson) (2020), The CambridgeWorldHistoryofViolence, vol. I, Cambridge: Cambridge University Press.
• (2020), ‘Violence, Law and Community’, in G. Fagan, L. Fibiger, M. Hudson and M. Trundle (eds), TheCambridgeWorldHistory ofViolence, vol. I, 533–49, Cambridge: Cambridge University Press.
CHAPTER 1
MONEY, POWER AND THE LEGACY OF MATTHEW TRUNDLE
IN ANCIENT MEDITERRANEAN STUDIES
Jeremy Armstrong, Arthur J. Pomeroy andDavid Rosenbloom
At the time of his death, Matthew Trundle was working on a monograph investigating the relationship between money and military action from early Greece to Alexander the Great and his successors. This had long been an area of interest for him, but was something to which he had begun to devote significant attention from 2016 on, as he attempted to summarize and synthesize his thoughts on the wider phenomenon. Sadly, that volume remained unfinished, although one relatively complete chapter (subsequently edited by Christopher de Lisle) can be found in this collection. The chapters in this volume, however, continue in the broad vein Matthew had started to mine, exploring multiple relationships between money, war and political power – both personal and collective – in the ancient Mediterranean world and indeed extending the scope to include different cultures and socio-political systems, ranging from Pharaonic Egypt to late antique Europe. Contributed by friends and colleagues of Matthew, they are a testament to his influence on scholarship and a scholarly conversation that covers the breadth of antiquity.
While obviously both warfare and forms of currency existed before the Lydian introduction of coinage in the late seventh century BCE, 1 the widespread adoption and use of coined money by the mid-fifth century in (especially Greek-speaking) communities throughout the Mediterranean marked a watershed moment in that it enabled the accumulation and easy transfer of wealth in ways that made it both an instrument and an aim of warfare.2 It facilitated military networks, allowing both states and individual military leaders to harness manpower and resources, from across a wide region, using an increasingly universal and accepted method of exactly quantifying wealth. As suggested by Cicero in the quotation at the outset of this chapter, coinage quickly became one of the most prominent physical manifestations of the multivariate connections, or sinews, which bound ancient militaries together. In the eastern Mediterranean, the monetization of warfare eventually subsumed the ‘citizen soldier’ and ‘mercenary’ under a single rubric: the professional soldier.3
Matthew’s work often strove to unify the social and economic systems that crisscrossed the ancient Mediterranean basin. In doing so, one of his key contributions was to emphasize how ancient mercenary service relied, first and foremost, on social bonds – the economic connections were secondary.4 Although often defined by (and derided for) being soldiers for hire, the simple pursuit of wealth was not a mercenary’s only, or even primary, aim. His was not a world driven by money; however, it may have been a world increasingly shaped by money. The spread of coinage across the Mediterranean, often through mercenaries and other military expenses, fundamentally changed the nature of both warfare and society in the region. While more social military pursuits, such as seeking timē (honour) and displaying virtus (manliness), remained intact, leaders also needed to consider this new physical manifestation of (economic) power. A state or war leader could not be successful without access to coined money.
Aristotle’s concept of warfare as a natural art of acquisition seems to be tailor-made for the insights of New Institutional Economics (NIE), an approach to the history of economics based on the work of
Douglass North in which the ‘structure’ – institutions, technology, demography and ideology of a society – determine the ‘performance’ of an economy, quantified by measures such as volume and stability of production, allocation of benefits and costs, gross domestic product, per capita income, and so on.5 Some historians have come to see warfare and its putative objective, ‘empire’, as the preeminent mechanism for mobilizing ‘the economic resources of the Mediterranean’.6 It must be noted, however, that Matthew never fully subscribed to this sort of model. His economic systems were more embedded and shaped as much by concepts like ‘positive reciprocity’ as they were by economic theory.7 However, as Matthew also recognized, the simple economic aspects, which form the grist for NIE’s mill, cannot be ignored. Warfare was the dominant coinageintensive activity in ancient Mediterranean societies; it commanded the most manpower and marshalled the most resources; it posed the greatest risks and promised the highest rewards. The difference between victory and defeat in battle – life or death, freedom or slavery, flourishing or blight, glory or shame – was the sharpest stimulus to the production, allocation and distribution of private and collective resources in the ancient Mediterranean.
Thucydides, the earliest exponent of the nexus of money, military domination and political power in the evolution of the polis and the formation of empires,8 understood the acquisition of power over other cities as a derivative of ‘a surplus of money’ (periousian chrēmatōn, 1.2.2; cf. Arist. EN1119b27).9 Powerful agents parlayed such surpluses into spheres of domination cemented by a mutual desire for gain: ‘desiring profit (tōn kerdōn), the weaker accept servitude (douleia) to the more powerful and the more powerful, having surpluses, acquire the weaker cities as subjects’ (Thuc. 1.8.3). In prehistory, Thucydides suggested Minos and Agamemnon gained surpluses, developed naval power, controlled islands and coastal populations, reduced piracy and brigandage, and diverted the gains of vanquished marauders to themselves (Thuc. 1.4, 7–8, 9–11). Populations settled closer to the sea, exploited its resources, secured surpluses of money, built fortifications and occupied
isthmuses ‘for the sake of seaborne commerce’ and ‘to win advantage over their neighbours’ (Thuc. 1.7.1). In Thucydides’ scheme, Athens represents the culmination of the process of seeking to maximize collective wealth and to parlay it into supremacy over others.
However, as Matthew identified, this process was incredibly dynamic and not nearly as straightforward as one might initially suppose. As he argued in 2011, while coined money was essential to the growth of Athenian naval power in the fifth century BCE, the financial structures of the Athenian ‘empire’ seem to have been more geared toward redistribution than accumulation, especially during the Peloponnesian War, when Athens paid a premium for rowers and hoplites.10 As quickly as wealth flowed in from allied states and other sources, it often flowed out to misthophoroi (mercenaries) as chrēmata (coined money) just as quickly. Indeed, warfare suddenly appeared to be more about spending money than acquiring it, although the two remained linked. But as Matthew suggested, ‘Xenophon (An. 7.1.27) estimated that the total annual revenue of the Athenian empire in 431 BCE was 1,000 talents. The siege of Potidaea, from which Athens derived little compensation, may have cost as much as 2,000 talents (Thuc. 2.70.2; Isoc. 15.113). We can guess that the costs of the Sicilian expedition were enormous, running to at least 150 talents per month for the fleet, crews and army’.11 Money was a tool to be used; war was an investment for future gain.
More than any other collective activity, ancient warfare demanded coinage and observed no limit in securing sources for it. Even one of the kings of (supposedly) moneyless Sparta, Archidamus, understood that, ‘War is not a matter of arms more than it is a matter of the expenditure that advantages arms’ (Thuc. 1.83.2). He was aware that the Peloponnesians would need money and naval power to fight a war against Athens either ‘to be overpowering with ships’ or ‘to deprive the city of the revenue that supports its naval power’. He planned to obtain money and naval power through alliances with Greeks and ‘barbarians’ (Thuc. 1.82.2).12 Only in the
case of wartime finance did individuals or cities consider using temple treasuries. The Corinthians talked of borrowing from treasuries at Delphi and Olympia to lure rowers away from Athens (Thuc. 1.121.3),13 an expedient that probably never materialized but cannot be entirely ruled out.14 On the other side, Pericles allayed Athenian anxieties by listing the financial resources at their disposal, which included gold and silver bullion in private and public dedications, sacred implements for processions and competitions, Persian spoils and wealth of this kind, valued at greater or equal to 500 talents (Thuc. 2.14.4). Pericles factored in the resources from other temples. If the Athenians had no other recourse, they could strip the gold leaf from Athena’s chryselephantine statue – 40 talents of refined gold; although they were obligated to pay it back (Thuc. 2.13.5). When push came to shove, nothing was off limits. Indeed, while the Athenians were not driven to such measures by the Peloponnesian War, when Athens was besieged by Demetrius Poliorcetes in 295 BCE, the general Lachares did eventually resort to this.15 The Athenians borrowed around 6,000 talents from the treasury of the other gods during the Archidamian War.16 When they became desperate, they melted down golden Nikai from the Parthenon for coinage. According to Diodorus, Phocian generals coined more than 10,000 silver talents out of Delphi’s many treasuries, including Croesus’ dedications, to hire mercenaries for the Third Sacred War (Diod. Sic. 16.56.3–7; cf. 16.30).
Cash-heavy armies were also magnets for merchants and markets; indeed, the formation of the latter was arguably a by-product of monetization accelerated by the introduction of coinage. Thucydides identifies the deficiency of the Greek mobilization in the Trojan War as ‘not so much a scarcity of men as a lack of money’ (Thuc. 1.11.1) that prevented the full deployment of Agamemnon’s military forces. As Matthew noted, ‘coined money … enabled commanders not only to centralize supply redistribution, but also to attract suppliers to armies more effectively’.17 Already in Homer, after the completion of their defensive fortifications in Iliad 7, the Achaeans attracted the Lemnian merchant Euneus, son of Jason and Hypsipyle. The
Achaeans bartered for wine in exchange for bronze, iron, hides, oxen and slaves (Il. 7.465–75).18 The lack of a single portable and fungible medium of exchange is a drag on market formation and hence military efficiency. Soldiers allocated the tasks of cultivating food and pillaging for booty – presumably, in Thucydides’ view, to barter for market supplies – did not participate in the fighting against Troy (Thuc. 1.11.1–2). It is not clear whether achrēmatiain this section means ‘lack of money’ (Thuc. 1.11.1–2) or ‘lack of resources’, for Thucydides wrote as if the Achaeans could have arrived at Troy with ‘an abundance of food’ (Thuc. 1.11.2),19 thereby obviating the need to commit troops to farming and pillaging and enabling them to take Troy in a shorter time with less effort (Thuc. 1.11.2). The supposed Achaean need to cultivate their own food (never mentioned in Homer) and to maraud for media of exchange to barter for food (likewise never mentioned) prevented Achaean power from reaching its potential.20
Moving from the epic to historical writing, we need not take Diodorus at his word – that the ‘market mob’ thronging around Agesilaus’ army in Ephesus ‘for the sake of booty’ was no less in number than his 4,400 hoplites and cavalry (Diod. Sic. 14.79.2; cf. Xen. Hell. 3.4.17 for Ephesus as a ‘workshop of war’) – to realize that armies drew sizeable markets for the major inputs and outputs of warfare – armaments, provisions and booty. Indeed, the conversion of the spoils of battle into coinage was a basic military function. Nicias raised 120 talents by selling war captives from Hyccara in Sicily in 415 BCE (Thuc. 6.62.4). Livy claimed that, before the siege of Murgantia in 296 BCE, Decius obliged his soldiers to sell booty to traders in order to attract a commercial following for his army during a run of siege and sack operations (Livy 10.16–17). Polybius reported that merchants acquired booty at prices below market value from Scipio’s forces late in the Second Punic War: soldiers anticipated expropriating even greater riches (Polyb. 14.7.1–3). It has been suggested that booty from Syracuse and Capua was converted into the silver denarius coinage Rome first issued in 211/10 BCE;21 this was fed by gold donated to the treasury by
Another random document with no related content on Scribd:
van szó. Mert leltározni egy egyénnek összes tulajdonságait megoldhatatlan probléma. Mert minden egyéniség valami véghetetlen és a végtelenség kimeríthetetlen. Tehát a leglényegesebb tulajdonságokhoz tartsuk magunkat? De miféle elv szerint végezzük a válogatást? Olyan kritériumra van tehát szükség, amely túl megy az egyénen, amit ennek következtében a legjobb monografiák sem tudnak nekünk nyújtani. Eltekintve attól, hogy a dolgokat ilyen szigorúan vegyük, előrelátható, hogy minél nagyobb számmal lesznek az osztályozás alapjául szolgáló jellemek, annál nagyobb nehézséggel jár a különböző formákat, amelyekben ezek a tulajdonságok kombinálódnak, néha feltűnő hasonlóságot és elég éles különbségeket nyújtva, felmutatni, hogy bizonyos csoportokat és alcsoportokat alkothassunk.
De ha ez az osztályozás e módszer szerint lehetséges volna is, az a nagy hibája volna, hogy nem tenné meg azokat a szolgálatokat, melyek miatt létrejött. Valóban mindenekelőtt szükséges, hogy ennek az legyen a tárgya, hogy a tudományos munkát megrövidítse, az egyének meghatározhatatlan sokaságát a típusok korlátolt számával helyettesítvén. De elveszti ezt az előnyét, ha ezek a típusok nem az összes egyének számbavétele és teljes analizise után állapíttattak meg. A kutatást nem segíti elő, ha nem tesz mást a már kész kutatások összegezésén kívül. Csak úgy lesz valóban hasznunk belőle, ha lehetővé teszi más tulajdonságok osztályozását is, mint amelyek neki alapul szolgáltak, és keretekről gondoskodik az új tények számára. Az a feladata, hogy ismertetőjeleket bocsásson rendelkezésünkre, amelyekhez kapcsolhassunk más megfigyeléseket is azokon kívül, melyek nekünk ezeket a megfigyeléseket szolgáltatták. Éppen azért szükséges, hogy ne az összes egyéni tulajdonságok teljes leltára legyen, hanem kevés, gondosan megválogatott tulajdonság alapján készüljön. Ilyen feltételek mellett nemcsak arra szolgál, hogy a kész ismeretek közt rendet teremtsen, hanem arra is, hogy ismereteket adjon. Irányítása mellett a megfigyelő nagyon sok lépést megtakarít. Ha az osztályozás ezen az elven alapul, t. i. ha van általános tény a fajban, nem szükséges az e fajhoz tartozó összes társadalmakat megfigyelni; néhány is elég. Sőt sok esetben néhány gondos
megfigyelés is elég, mint ahogy gyakran egy jól véghezvitt kísérlet is elegendő egy törvénynek megalkotására.
Osztályozásunk számára tehát a különösen lényeges jellemvonásokat kell kiválogatnunk. Igaz, hogy ezeket csak akkor ismerhetjük fel, ha a tények magyarázata eléggé előrehaladt. A tudomány e két része szorosan összefügg és egymás mellett haladnak. Mégis, mielőtt nagyon belemennénk a tények tanulmányába, nem nehéz kitalálni, hogy a társadalmi típusok legjellemzőbb sajátságait hol kell kutatni. Valóban tudjuk, hogy a társadalmak egymás mellé tagolt részekből állnak. Mivel minden eredő természete szükségképpen az alkotó elemek természetétől, számától, s az összetételük módjától függ, világos, hogy ezeket kell alapul vennünk és látni fogjuk, hogy ezektől függnek a társadalmi élet általános tényei. Különben, mivel ezek a morfológiába tartoznak, társadalmi morfológiának is nevezhetnők a szociológiának azt a részét, melynek a tárgya társadalmi típusok megállapítása és osztályozása.
Most hát előre megállapíthatjuk ennek az osztályozásnak elvét. Tudjuk, hogy az alkotó részek, melyekből az egész társadalom alakult, voltaképpen nála kisebb társadalmak. Valamely nép két vagy több nép egyesüléséből származik, melyek őt már megelőzték. Ha tehát ismerjük a legkisebb társadalmat, mely valaha létezett, osztályozásunk megejtése céljából nincs más tennivalónk, mint nyomozni a módot, amint ez a társadalom a hozzá hasonlóval összetevődött s amint ezek összekapcsolódva ismét összekapcsolódtak.
II.
Spencer nagyon jól megértette, hogy a társadalmi típusok módszeres osztályozásának nem lehet más alapja.
«Láttuk – mondja – hogy a társadalmi fejlődés egyszerű kicsiny csoportokkal kezdődik; és hogy e csoportok némelyikének nagyobb csoporttá való egyesüléséből fejlődik tovább, s e csoportok, miután megszilárdultak, hasonlókkal egyesültek és még nagyobb csoportokká formálódtak. Osztályozásunknak tehát az elsőrendű társadalmakkal, vagyis a legegyszerűbbel kell kezdődnie.»42)
Sajnos, ennek az elvnek megvalósítása céljából, annak pontos meghatározásával kellene kezdeni, hogy mit értsünk egyszerű társadalom alatt. Ezt a meghatározást Spencer nemcsak hogy meg nem adja, sőt körülbelül lehetetlenségnek tartja.43) Az egyszerűség valóban, mint ő gondolja, lényegében a szervezet bizonyos kiforratlanságában nyilvánul. Nos, hát nem könnyű pontosan megmondani, hogy a társadalmi szervezet mikor elég kezdetleges, hogy egyszerűnek kvalifikáltassék; ez az értékelés dolga. A formula is, amit ő ad, annyira ingadozó, hogy minden társadalmi formára ráillik. «Nem tehetünk jobbat – mondja – mint hogy minden társadalmat, amely egész, nincs alávetve másiknak, amelynek részei a közérdek bizonyos céljaira való tekintettel kormányzó központtal vagy anélkül kooperálnak, egyszerűnek tekintsünk.»44) De sok nép van, mely e feltételnek megfelel. Innen van, hogy ő találomra ez alá a rubrika alá foglalja össze az összes kevésbbé civilizált társadalmakat. Elképzelhetjük, hogyha így kezdi, mi lehet az eredménye ennek az osztályozásnak. Itt egymás hegye hátán látjuk a legcsodálatosabb zavarban a legkülönbözőbb társadalmakat, a homeroszi görögöket a X. századbeli hűbérbirtokok, a bechuánok, a zuluk és a Fidsi-szigetek lakói mellett, az athéni szövetséget a XIII. századi francia hűbérbirtokok, az irokézek és araukaniaiak mellett.
Az egyszerűség szónak csak akkor van határozott értelme, ha a részek teljes hiányát jelenti. Egyszerű társadalmon tehát minden olyan társadalmat kell értenünk, mely nála egyszerűbbet nem foglal magában; amely nemcsak hogy nem vezethető vissza egyetlen tagra sem, de nem is mutatja nyomát semmiféle korábbi tagozódásnak. A horda, mint ezt mi is meghatároztuk,45) teljesen megfelel ennek a definiciónak. Olyan társadalmi csoportosulás, mely nem foglal és nem foglalt magában más kezdetlegesebb csoportot, s
közvetlenül egyénekre bomlik szét. Ezek a teljes csoporton belül nem alkotnak szűkebb és ettől megkülönböztethető csoportot; atom módjára vannak összetéve. Úgy gondolják, hogy ennél már egyszerűbb társadalom nem lehet; ez a társadalmi szervezet protoplazmája és következőleg minden osztályozásnak természetes alapja.
Igaz ugyan, hogy tán nem létezik történelmi társadalom, mely ennek a leírásnak teljesen megfelel. De már az idézett könyvben kimutattuk, hogy ismerünk sok olyan társadalmat, mely közvetlenül és közbeeső tagok nélkül, hordák egymásra halmozódásából áll.
Amikor a horda, ahelyett, hogy egész társadalommá lenne, társadalmi réteggé lesz, megváltoztatja nevét és clan-nak nevezzük; de megőrzi ugyanazokat az alkotó jellemvonásokat. A clan valóban olyan társadalmi egyesülés, mely szűkebb körűre már nem bomlik szét. Erre talán azt lehetne megjegyezni, hogy ott, ahol ma megfigyelhetjük, sok külön családot foglal magában. De azt hisszük, még pedig olyan okokból, melyeket itt tovább nem fejtegethetünk, hogy a kis családi csoportoknak ez az alakulata már később következett be, mint a clan, azután pedig, helyesen mondva, nem alkottak társadalmi tagokat, mivel politikai felosztásnak nem számítanak. Mindenütt a clan ennek a nemnek végső felosztása, ahol vele találkozunk. Következőleg, ha semmiféle tény nem szólna is a hordák léte mellett, – remélhetőleg lesz még alkalmunk ezt kifejteni – a clannak, vagyis a hordák egyesüléséből alakult társadalmak léte feljogosít annak feltételezésére, hogy voltak a tulajdonképpeni hordára szorítkozó egyszerűbb társadalmak és a horda az az alapelem, melyből az összes társadalmi fajok leszármaznak.
Ha felvettük a hordának, az egytagú társadalomnak fogalmát, –akár mint történelmi valóságot, akár mint tudományos posztulátumot fogjuk fel – van egy támasztékunk, mely szükséges a társadalmi típusok teljes lépcsőjének megkonstruálására. Annyi alaptípust különböztethetünk meg, ahányféle módon kombinálhatjuk a hordákat egymással és ahányféle módon kombinálhatók az ily módon keletkező új társadalmak. Mindjárt olyan egyesüléseket találunk, melyek a hordának vagy clannak (hogy új névvel jelöljük) egyszerű
összekeveredéséből származnak, de ezek a clanok úgy társultak, hogy átmeneti csoportok nem fordulnak elő az egész csoportban, mely valamennyit összefoglalja, és az egyes különcsoportok közt. Egyszerűen egymás mellé vannak állítva, mint a horda emberei. Ezeknek a társadalmaknak példáit, melyeket egyszerű soktagúnak (polysegmentaire) nevezhetnénk, egyes irokéz és ausztráliai tribusokban lelhetjük meg. Az arch vagy a kabil törzs ugyanezt a jellemvonást mutatja; ez faluformában kialakult clanok egyesülése. Nagyon valószínű, hogy volt olyan idő a történelemben, amikor a római curia és az athéni phratria is ebbe a nembe tartozó társadalom volt. Ehhez járulnának még az előbbi faj társadalmaiból összetevődés útján létrejött, más szóval, egyszerűen összetett soktagú (polysegmentaire) társadalmak. Ilyen az irokéz szövetség és a kabil néposztályokból alakult egyesület. Ugyanez volt az eredete annak a három őstribus mindegyikének, melyeknek egyesüléséből később a római község állott elő. Azután a kettősen összetett soktagú (polysegmentaire) társadalommal találkozunk, mely több egyszerűen összetett polysegmentaire társadalom egymás mellé tevődéséből vagy fúziójából ered. Ilyenek a község (civitates), a tribusok egyesülései, amelyek maguk a curiák egyesülései, s ezek szintén gens-ekre vagy clan-okra bomlanak szét, ilyen a germán törzs a grófságokkal, melyek századokra oszlanak, amelyekben ismét megvan a faluvá lett clan-nak végső egysége.
Ezeket az utalásokat ezúttal nem fejtegethetjük tovább, mivel itt nem arról van szó, hogy a társadalmak osztályozását végrehajtsuk. Ez sokkal komplikáltabb kérdés, semhogy így futólag végezhetnénk vele, ellenben a hosszantartó és külön kutatás egész rendszerét igényli. A néhány példával csak az a célunk volt, hogy pontosan megállapítsuk a gondolatot és megmutassuk, hogyan kell alkalmazni a módszer elvét. De amit elmondottunk, nem úgy kell tekinteni, mint az alsóbbrendű társadalmak teljes osztályozását. Nagyobb világosság kedvéért egy kissé egyszerűsítettük a dolgokat. Elfogadtuk, hogy minden magasabbrendű típus ugyanazon, vagyis közvetlenül alsóbbrendű típushoz tartozó társadalmak csoportosulásából formálódik. Semmi sem olyan lehetetlen ugyanis,
mint az, hogy különböző fajta társadalmak, amelyek a társadalmi típusok leszármazási fáján nem egyforma magasan állnak, új fajjá egyesüljenek. Ez az eset kevésbbé ismeretes; csak a római birodalom foglalt magában legkülönbözőbb természetű népeket.46)
E típusok megállapítása után helyénvaló a különféle alfajok között különbségeket tenni, aszerint, amint a segmentaire társadalmak, amelyek a keletkezett társadalmat formálják, megőriznek bizonyos egyéniséget vagy ellenkezőleg az egész tömeg elnyeli őket. Könnyen megérthető, hogy a társadalmi jelenségeknek változniok kell nemcsak az alkotó elemek természete, hanem összetételük módja szerint is; ezenkívül nagyon különbözőknek kell lenniök aszerint is, hogy minden részcsoport megőrzi-e a maga helyi életét, vagy valamennyi belekapcsolódik a közös életbe, vagy aszerint, amint többé-kevésbbé szorosan koncentrálódtak. Következőleg azt is kell kutatni, hogy bizonyos időpontban ezek a rétegek teljesen összeolvadtak-e. Ezt arról lehet megismerni, hogy a társadalom eredeti összetételének a közigazgatási és politikai szervezetre többé semmi hatása nincs. Ebből a szempontból a község élesen megkülönböztethető a germán tribusoktól. Ez utóbbiaknál, ha elhalványulva is, a clanszervezet történelmük végéig fennmaradt, míg Rómában és Athénben a gentes és a γένη mint politikai testületek csakhamar megszűntek és csak magánkötelékké váltak.
Az ily módon megállapított kereteken belül, a másodrendű morfologikus tulajdonságok szerint új megkülönböztetéseket végezhetünk. Azonban a később kifejtendő okok alapján alig hisszük, hogy eredménnyel mellőzni lehetne a most adott osztályozást. Azonkívül nem megyünk bele e részletekbe, elég lesz, ha felállítjuk az osztályozás elvét, mely így hangzik: A társadalmak osztályozását összetételük fokának alapján kell kezdeni és alapul kell venni a teljesen egyszerű vagy monosegmentaire (egytagú) társadalmat; ezeken az osztályokon belül különböző alosztályokat különböztetünk meg aszerint, hogy megvan-e az eredeti tag teljes összeolvadása vagy nincs.
Ezekben a szabályokban impliciter benne van a felelet arra a kérdésre, amit talán már fel is tett magában az olvasó, látván, hogy úgy beszélünk a társadalmi fajokról, mintha volnának, anélkül, hogy mindjárt megszilárdítottuk volna létezésüket. Ez a bizonyíték már a módszer előadott elvében benne foglaltatik.
Láttuk, hogy a társadalmak tulajdonképpen nem mások, mint különböző kombinációi egy és ugyanazon eredeti társadalomnak. Egy és ugyanaz az elem hozzá hasonlóval csak korlátolt számban tevődhetik össze, főképpen ha kevésszámú alkotó elem van, s éppen így a belőlük eredő kombinációk is; s ez az eset a társadalmi rétegeződéseknél. A lehetséges kombinácók skálája határolva van s ennek következtében legalább is a nagy többség ismétlődik. Így jöhetnek létre a társadalmi fajok. Különben az is lehetséges, hogy e kombinációk közül némelyek csak egyszer fordulnak elő. Ez a fajok keletkezésén mit sem változtat. Ebben az esetben csak az az ellenvetés tehető, hogy a faj csak egy egyént foglal magában.47)
Vannak tehát társadalmi fajok, melyeknek oka ugyanaz, mint a biológiai fajoké. Ez utóbbiak azon a tényen alapulnak, hogy a szervezetek egy és ugyanazon anatómiai egységnek különböző kombinációi. Mégis nagy különbség van ebből a szempontból a két terület között. Az élőlényeknél ugyanis egy külön tényező olyan ellenálló erőt adott a specifikus tulajdonságoknak, amilyennel a többiek nem rendelkeznek; ez az átöröklés. Ezek a tulajdonságok erősen belegyökereztek a szervezetbe, mert az összes elődökével közösek. Az egyéni környezet befolyása tehát nem nyomja el egykönnyen, ellenben megmaradnak egyformáknak a külső körülmények különbözősége ellenére. Van valami belső erejük, mely a kívülről ható ingerekkel szemben megtartja állandóságukat; ez az öröklött tulajdonságok ereje. Ez az oka, hogy világosan körülírhatók és pontosan meghatározhatók. A társadalmi területen nincs meg ez a belső ok. Ezeket a specifikus tulajdonságokat a továbbtenyésztés nem szilárdítja meg, mert csak egy nemzedéken keresztül tartanak.
Az a szabály, hogy a keletkező új társadalmak más fajhoz tartoznak, mint a belőlük keletkezők, mert az utóbbiak kombinálódva merőben új tulajdonságokat hoznak létre. Csak a gyarmatosítást lehetne a tenyésztés útján való átültetéshez hasonlítani; hogy pedig a hasonlóság megfelelő legyen, szükséges még, hogy a gyarmatosok csoportja ne vegyüljön más fajhoz vagy más változathoz tartozó társadalmakkal. A faj megkülönböztető tulajdonságai eszerint az öröklékenységből semmi erőtöbbletet nem nyernek a célból, hogy az egyéni változatoknak ellenállhassanak. Ellenben a körülmények befolyása alatt a végtelenségig változnak és módosulnak; sőt amikor meg akarjuk őket közelíteni és kiküszöböltünk minden változót, ami őket körülveszi, gyakran csak valami meghatározhatatlan maradvány esik a kezünk ügyébe. Ez a meghatározhatatlanság természetesen növekszik aszerint, amint nagyobb a jellemvonások összetétele. Mert minél összetettebb valamely dolog, annál különbözőbb kombinációkat alkothatnak a részek, melyekből össze van téve. Ennek a következménye, hogy a specifikus típus nem mutat olyan biztos körvonalakat, mint a biológiában, nem számítva a legegyszerűbb és legáltalánosabb tulajdonságokat.48)
ÖTÖDIK FEJEZET.
A társadalmi tények
vonatkozó
A társadalmi fajok felvétele elsősorban a tények csoportosítására szolgáló mód, magyarázatuk megkönnyítése végett; a társadalmi morfológia tulajdonképpen út a tudomány magyarázó részéhez. Mi tehát az utóbbinak a módszere?
I.
A szociológusok nagy része abban a hiszemben van, hogy a jelenséggel számot vetettek, ha megvilágították, hogy mire való és mi a szerepe. Úgy érvelnek, mintha a jelenségek csak a szerepre való tekintettel léteznének és mintha nem volna más meghatározó okuk, mint az általuk betöltött céloknak világos vagy zavaros értelme. Ezért hiszik, hogy minden meg van mondva, ami megértésükhöz szükséges, amikor megállapították a célok valóságát és kimutatták, hogy a jelenségek miféle társadalmi szükségletnek tesznek eleget. Így Comte az emberi faj fokozatos haladását arra az alapvető célra vezeti vissza, amely az embert közvetlenül arra
ösztönzi, hogy bárminemű helyzetét minden körülmények között
szüntelen javítsa,49) Spencer pedig egy nagyobb boldogság szükségletére. Ennek az elvnek segítségével magyarázza Spencer a társadalmi alakulatot a kooperációból származó előnyökből, a kormányhatalmat a katonai kooperáció szabályozásából eredő előnyből, a családi alakulatokat pedig abból a szükségletből, mely a szülők, gyermekek és társadalom érdekeinek minél tökéletesebb összeegyeztetésében áll.
De ez a módszer összezavar két nagyon különböző kérdést. Valamely tény hasznos voltának kimutatása még nem jelenti annak megmagyarázását, hogy hogyan lett és miért van úgy, amint van. Mert a ténynek alkalmazása specifikus tulajdonságokat tételeznek fel, amelyek ezekre az alkalmazásokra jellemzők, de a tényre nem. Az, hogy szükségünk van a dolgokra, nincs hatással arra, hogy ilyenek, vagy amolyanok legyenek, a szükséglet nem hozhatja őket elő a semmiből és nem adhat nekik lételt. Más fajta okoknak köszönik létezésüket. Annak a haszonnak érzéklése, amit a dolgok nyújtanak, arra indíthat ugyan bennünket, hogy felvegyük ezeket az okokat és belőlük merítsük a bennük foglalt hatásokat és ne ezeket a hatásokat hozzuk elő a semmiből. Ez az állítás nagyon világos, annál inkább, mivel anyagi, vagy legalább lélektani jelenségekről van szó. A szociológiában sem lenne többé vitás, ha a társadalmi tények teljes anyagtalanságuk folytán, nem szabálytalanul, minden belső realitás nélkül jelennének meg. Amint ezeket mint tiszta észkombinációkat tekintik, úgy látszik, hogy hasznosságuk gondolatával együtt jönnek létre. De mivel mindegyiküknek megvan az az ereje, hogy a mi erőnkön uralkodjék és minthogy megvan a tulajdon természete, előállásukhoz nem lehet elegendő maga a puszta kívánság, sem az akarat. Szükséges még hozzá, hogy legyenek adva alkalmas erők, melyek létre tudják hozni ezt a meghatározott erőt és olyan sajátságok, melyek előteremtik ezt a külön sajátságot. Ez csak ilyen feltétel mellett lehetséges. Hogy felélesszük a családiasság szellemét ott, ahol elhalványult, nem elég, hogy hasznát mindenki megértse; közvetlenül azokat az okokat kell működésbe hozni, melyek helyreállítására egyedül képesek. Arra, hogy valamely kormánynak a szükséges tekintélyt
megteremtsük, nem elég csak szükségét érezni; azokhoz a forrásokhoz kell egyedül fordulni, melyekből minden tekintély ered, vagyis erősíteni kell a hagyományokat, a közszellemet stb., tehát az okok és okozatok láncolatán messzebb kell visszamenni, addig, míg nem találunk egy pontot, ahol az emberi cselekvés eredménnyel hozható működésbe.
A kutatás e két módjának kettős voltát az is bizonyítja, hogy tény lehetséges anélkül, hogy haszna volna, akár mert valamely életcélnak sohasem volt alárendelve, akár, mert egykor hasznos volt, s minden hasznát elvesztette és csak a szokás ereje által folytatta létét. Valóban a társadalomban még több ilyen maradvány van, mint az organizmusban. Sőt olyan eset is fordul elő, hogy egy szokás vagy társadalmi intézmény funkciót cserél, úgy hogy természete ezért nem változik meg. Az is pater est quem justae nuptiae declarant elv ugyanolyan formában megvan a mi törvénykönyvünkben is, ahogy a régi római jogban megvolt. De akkor az apai tulajdonnak a törvényes feleségtől származó gyermekek felett való jogait védte, ma sokkal inkább a gyermekek jogait védelmezi. Az eskü kezdetben a törvényszéki bizonyításnak egyik módja volt, ma a tanúzásnak szokásos és jelentékeny formája. A keresztyénség vallásos dogmái századok óta nem változtak, de a mi modern társadalmainkban nem az a szerepük többé, ami a középkorban volt. Innen van, hogy a szavak új fogalmak kifejezésére szolgálnak, anélkül, hogy alakjuk megváltozott volna. Végre a szociológiában és az élettanban igaznak elismert tétel, hogy a szerv független a funkciótól, vagy legkülönbözőbb célokra szolgálhat és amellett ugyanaz marad. Ennek az a magyarázata, hogy az okok, melyeken létük alapul, függetlenek a céloktól, melyekre szolgálnak.
Egyébként nem akarjuk azt állítani, hogy az ember törekvései, szükségletei és vágyai sohasem működnek közre aktiv módon a társadalmi fejlődésben. Ellenkezőleg, bizonyos, hogy a fejlődést siettetni vagy gátolni tudják azokra a feltételekre való vonatkozásuk szerint, amelyektől valamely tény függ. Csak semmiből egy esetben sem tudnak valamit előteremteni, s közreműködésüknek, bármilyen hatásuk is van, csak működő okok révén van helye. Valójában egy cél, még korlátolt mértékben is, csak úgy járulhat hozzá valamely új
jelenségnek létrejöveteléhez, ha maga új, akár úgy, hogy minden részében újra formálódott, akár pedig átváltozott formája valamely régi törekvésnek. Mert ha nem akarunk valami præstabilitált, mintegy gondviselésszerű harmóniát követelni, akkor nem lehet elfogadni, hogy az ember keletkezésétől fogva magában hordjon virtualiter minden törekvést, melyek a körülmények ösztönzésére felébrednek és csak az alkalomra van szükségük, hogy érezhetők legyenek a társadalmi fejlődésben. A törekvés már maga is dolog; és csupán azért, hogy mi hasznosnak véljük, nem fog sem előállani, sem megváltozni. Erő ez, melynek megvan a saját természete; s hogy ezt a természetet életre keltsük vagy befolyásoljuk, erre nem elég, hogy valami hasznát találjuk. E változások előidézésére a fizikailag bennük foglalt okoknak kell működni.
Példaképpen kifejtettük a társadalmi munka általános fejlődését, kimutatván, hogy ez szükséges arra, hogy az ember fenntarthassa magát azok közt az új életviszonyok közt, melyek közé a történelmi fejlődéssel egyidőben kerül; fejtegetésünkben jelentékeny szerepet tulajdonítottunk annak a törekvésnek, melyet helytelenül önfentartási ösztönnek neveznek. De még sem volna helyes egyedül ennek a törekvésnek adni előnyt a legelemibb specializáció felett sem, ha első helyre tesszük is. Mert ez hiábavaló törekvés, ha azok a feltételek, melyektől ez a jelenség függ, már meg nem valósultak, vagyis, ha az egyéni különbségek a társadalmi tudat progressziv meg nem határozottsága folytán és az öröklött befolyások következtében nem növekedtek meg eléggé.50) Sőt a munkamegosztásnak csak akkor kellene kezdődni, amikor hasznát felismerték és szüksége érezhetővé vált; szükségképpen csak az egyéni különbségek fejlődésének, mely az izlések és alkalmasság nagy eltéréseit is magában foglalja, kellene ezt első eredményként létrehozni. De azonkívül az önfentartás ösztöne nem magában és nem ok nélkül termékenyítette meg a specializáció ez első magvát. És hogy ez ilyen irányt vett és minket erre az új útra térített, az az oka, hogy az út, melyet előbb követett és velünk is követtetett, elzárult, mert nagyobb népsűrűséggel járó erősebb küzdelem mind nehezebbé tette azoknak az egyéneknek fenmaradását, kik általános munkára adták magukat. Így állt be az irányváltozás
szüksége. Más részről, ha a mi tevékenységünk a mindinkább fejlődő munka megoszlására nézve kedvezően változott, az a magyarázata, hogy ebben az irányban is legcsekélyebb volt az ellenállás. Egyéb lehető megoldás a kivándorlás, öngyilkosság és bűn volt. Azok a kötelékek, melyek bennünket országunkhoz, az élethez kapcsolnak, a rokonszenv, melyet hozzánk hasonlók iránt tanusítunk, az átlag esetekben bizonyára erősebb és ellentállóbb érzelmek, mint a szokások, amelyek nagyobb specializációtól eltántoríthatnának bennünket. Ez utóbbiaknak minden keletkező nyomásnak ellenállás nélkül engedniök kellene. Így még részben sem jutunk teleologikus szemlélethez, mert nem mondunk le arról, hogy az emberi szükségleteknek a szociológiai fejtegetésekben helyet adjunk. Mert ezek a szükségletek csak olyan feltétel mellett befolyásolják a társadalmi fejlődést, ha magukban fejlődtek és a változások, melyeken átesnek csak olyan okok alapján fejthetők ki, amelyeknek a végső célokhoz semmi közük sincs.
Az előbbi elmélkedéseknél sokkal meggyőzőbb maga a társadalmi tények praxisa. Ahol teleológiai világnézet uralkodik, ott többé-kevésbbé az esetlegesség is uralkodik; mert nincsenek célok, nincsenek eszközök, melyek minden emberre szükségképpen kényszerítő hatással volnának, még ha feltételezzük is, hogy azok körülményeken alapulnak. Az adott körülmények között minden ember véralkata szerint alkalmazkodik ahhoz az eszközhöz, melyet más egyébnél előnyösebbnek tart. Egyik úgy igyekszik változtatni rajta, hogy összhangba hozza szükségleteivel; a másik inkább magán változtat; mérsékli vágyait, hogy elérje ugyanazt a célt, minthogy az utak különbözők lehetnek és egyformán lehet velük célt érni. Ha tehát igaz volna, hogy a történelmi fejlődés bizonyos jól vagy rosszul felismert célok szerint halad, a társadalmi tényeknek végtelen sok különbözőséget kellene feltüntetniök és szükségképpen minden összehasonlítás merő lehetetlenség volna. Épp az ellenkezője igaz. Kétségtelen, hogy a külső események, amelyeknek lefolyása a társadalmi élet felszínét alkotja, népek szerint változnak. De azért van, mert minden egyénnek megvan a maga története, jóllehet a fizikai és erkölcsi organizáció alapjai mindegyiknél azonosak. Valóban mikor a társadalmi tényekkel csak
valamelyest érintkezésbe léptünk, ellenkezőleg, meglep bennünket a hasonló körülmények között uralkodó csodálatos szabályosság. Sőt a legaprólékosabb és látszólag leggyerekesebb szokások is meglepő egyformasággal ismétlődnek. A házassági ceremóniák, melyek látszólag pusztán szimbolikus jellegüek, mint pl. a nőrablás, pontosan meglelhetők mindenütt, ahol van bizonyos családi típus, mely ismét össze van kötve az egész politikai szervezettel. A legbizarrabb szokások, mint a couvade (férfi betegágy), a leviratus, az exogamia, a legkülönbözőbb népeknél megfigyelhetők, s egy bizonyos társadalmi állapot tünetei. A végrendelkező jog a történelemnek egy bizonyos fázisában tűnik fel, s többé-kevésbbé fontos megszorításai alapján meg lehet mondani, hogy a társadalmi fejlődésnek melyik idejéből való. Könnyű volna egy sereg példával előhozakodni. A kollektiv formáknak ez az általánossága bizonyára megmagyarázhatatlan volna, ha a végső okoknak olyan nagy fontosságuk volna a szociológiában, mint amilyet nekik tulajdonítanak.
Ha tehát társadalmi jelenséget meg akarunk magyarázni, külön kell kutatnunk a ható okot, mely létrehozta s a funkciót, amit végez. Inkább a funkció szót használjuk a vég vagy cél szavak helyett, mert a társadalmi jelenségek általában nem azért léteznek, hogy hasznos eredményeket hozzanak létre. Azt kell megállapítani, hogy van-e megegyezés a megfigyelt tény és a társadalmi organizmus általános szükségletei között és miben áll ez a megegyezés, anélkül, hogy figyelmet fordítanánk arra, hogy valami célt szolgált-e vagy sem. A célkitűzéssel foglalkozó kérdések különben sokkal szubjektivebbek, semhogy tudományosan tárgyalhatók volnának.
A problémáknak e két fajtáját nemcsak hogy el kell különíteni, hanem ajánlatos általában az elsőt a második előtt tárgyalni. Ez a rend valóban megfelel a tények rendjének. Természetes, hogy a jelenség okát kell keresni, mielőtt megkísérelnők hatásainak meghatározását. Ez a módszer annál logikusabb, mert az első kérdést egyszerre megoldván, gyakran segít a második megoldásában. Valóban az összetartozás kötelékének, mely az okot az okozathoz kapcsolja, kölcsönösségi jellege van, melyet nem ismertek fel eléggé. Kétségtelen, hogy az okozat nem lehet ok
nélkül, de ennek megfordítva szüksége van a maga okozatára. Az okozat az okból meríti erejét, de ez viszont pótolja azt neki alkalomadtán és nem tünhet el anélkül, hogy az reá vissza ne hatna.51) Például az a társadalmi visszahatás, amit a büntetés fejez ki, a kollektiv érzelem intenzitására vezethető vissza, melyet a bűn megsért. De másrészről megvan az a hasznos funkciója, hogy az érzelmeket az intenzitás ugyanegy fokán tartja, mert ezek az érzelmek elgyengülnek, ha ki nem engesztelődnek az ellenük elkövetett sérelmek.52) Éppen így a hagyományok és hiedelmek megrendülnek abban a mértékben, amint a társadalmi milieu összetettebb, mozgékonyabb lesz, határozatlanabbak, bizonytalanabbak lesznek s a gondolkodó képességek fejlődnek. De ugyanezek a képességek feltétlenül szükségesek a társadalmaknak és az egyéneknek, hogy alkalmazkodhassanak a mozgékonyabb és összetettebb környezethez.53) Abban a mértékben emelkedik a tünemények száma és minősége, amint az emberek kénytelenek intenzivebb munkát végezni. De ez a gazdaságosabb és jobb termelés azért szükséges, hogy a költségek pótoltassanak, melyekkel a nagyobb munka együtt jár.54) A társadalmi jelenségek oka korántsem annak a funkciónak gondolatbeli anticipációjában áll, melyet hivatva vannak betölteni; ez a funkció ellenkezőleg, legalább is legtöbb esetben, az előre létező (præexistans) oknak fentartásában áll, melyből a jelenségek erednek; az elsőt tehát könnyebben megtaláljuk, ha a második ismeretes.
Ha a funkció megállapítását csak másodsorban végezhetjük, azért az szükséges a jelenség magyarázatának teljessége végett.
Ha a tény haszna nem az, aminek létét köszöni, általában meg is kell hasznának lenni, hogy fenmaradhasson. Ha nem szolgál semmire, ez már magában elég, hogy ártalmas legyen, mert ebben az esetben költségbe kerül eredmény nélkül. Ha tehát a társadalmi jelenségek átlagának ilyen parazita jellege volna, a szervezet költségvetését deficit érné, s így lehetetlenség volna a társadalmi élet. Tehát, hogy ez utóbbinak kielégítő értelmezését adjuk, ki kell mutatni, hogy a jelenségek, melyek anyagául szolgálnak, mi módon működnek együtt, hogy a társadalmat vele és a külvilággal harmóniába hozzák. Kétségtelen, hogy a szokásos formula, mely az
életet, mint a belső és külső környezet közi megegyezést fogja fel, csak megközelítőleg helyes; általánosságban ugyan helyes és hogy az életet megértessük, nem elég rámutatni az okra, amitől függ; meg kell még találni legalább is az esetek nagy részében azt a részt, amely hozzáadódik a tényhez ennek az általános harmóniának megállapításánál.
II.
Miután ezt a két kérdést elkülönítettük, meg kell határozni a módot is, amely szerint megoldhatók.
A szociológusok által követett magyarázó-módszer teleológikus és egyúttal lényegében pszichológikus is. E két irány összefügg egymással. Valóban, ha a társadalom emberek által, bizonyos célok szempontjából alkotott intézmények rendszere, e célok csak egyéniek lehetnek, mert a társadalom előtt csak egyének létezhettek. Tehát az egyénből sugároztak ki azok az eszmék és szükségletek, melyek a társadalmak alakulását meghatározták, s ha minden tőle származik, szükségképpen mindent vele kell magyaráznunk. A társadalomban tehát csak egyéni öntudat van; s így az utóbbiban találjuk meg az egész társadalmi fejlődés forrását. Következőleg a szociológiai törvények csak összefoglalásai lehetnek a legáltalánosabb lélektani törvényeknek. A kollektiv élet legfőbb magyarázata annak kimutatása lesz, hogy az mimódon bontakozik ki általánosságban az emberi természetből, akár úgy, hogy közvetlenül vezetik le belőle előzetes megfigyelés nélkül, vagy úgy, hogy kapcsolatba hozzák vele azután, mikor már megfigyelték.
August Comte körülbelül szószerint ezeket a szavakat használja rendszerének jellemzésére: «Mivel a társadalmi jelenség – mondja –egészben véve nem más, mint az emberiség egyszerű fejlődése, anélkül, hogy új képességek jöttek volna létre, tehát, amit én az alábbiakban kifejtettem, minden létező képesség, amit a szociológiai megfigyelés fokonként feltár, megtalálható legalább is csírájában
abban az őstípusban, amit a biológia a szociológia hasznára már előbb megalkotott.55) Ez azért van így, mert szerinte a társadalmi élet uralkodó ténye a haladás és hogy másfelől, ez a haladás egy kizárólag pszichikai ténytől függ, attól az ösztöntől t. i., amely az embert öntermészetének mindjobban való kifejtésére ösztönzi. A társadalmi tények annyira közvetlenül az emberi természetből erednek, hogy mindjárt az első történelmi kialakulások folyamán le lehet belőlük vezetni, úgy hogy nincs szükség a megfigyelésre.56) Igaz, Comte elismeri, hogy ezt a deduktiv módszert lehetetlen a fejlődés előrehaladottabb periódusaira alkalmazni. Csakhogy ez a lehetetlenség pusztán gyakorlati természetű. Ennek az az oka, hogy olyan nagy a távolság a kiindulópont és a végpont közt, hogy az emberi ész tévútra jut, ha ezt irányadó nélkül akarja megtenni.57) De azért az emberi természet alapvető törvényei és a haladás végső eredményei közti viszony analitikus marad. A civilizáció legösszetettebb formái nem egyebek, mint a fejlett pszichikai élet. De ha a szociológiai meggondolásnál a lélektani theóriák sem elegendők, mint premisszák, ezek akkor csak a próbakövet szolgáltatják, mellyel kipróbáljuk az induktiv úton nyert tételek erejét. «Társadalmi törvényt – mondja Comte –, melyet történelmi módszerrel nyertünk, ha még oly nagy tekintély támogatja is, nem szabad addig végérvényesen elfogadnunk, míg az észszerűen össze nincs kapcsolva az emberi természet pozitiv elméletével, direkt vagy indirekt, de mindig elvitázhatatlan módon.»58) Tehát mindig a pszichológiáé az utolsó szó.
Spencer teljesen ezt a módszert követi. Szerinte a társadalmi jelenségeknek két alapvető tényezője van, ezek: a kozmikus környezet, az egyén fizikai és erkölcsi alkata.59) Az első csak a második által gyakorolhat befolyást a társadalomra, s ez így a társadalmi fejlődés lényeges mozgatója. A társadalmi alakulásnak a magyarázata, hogy az egyénnél lehetővé lett természetének realizálása s a végbemenő változásoknak nincs más célja, mint e megvalósításnak minél könnyebb és teljesebb keresztülvitele. Ennek az elvnek következtében Spencer, mielőtt a társadalmi szervezet tanulmányozásához hozzáfogott volna, kötelességének vélte a Szociológia elveinek majdnem egész első kötetét a primitiv fizikai,
emociónális és értelmi ember tanulmányára fordítani. «A szociológia tudománya – mondja – társadalmi egységekből indul ki, melyek az említett feltételeknek alávetve, fizikailag, emociónálisan és értelmileg vannak alkotva, birtokában lévén bizonyos idejében szerzett érzelmeknek és megfelelő eszméknek.»60) A politikai és vallásos kormányzás alapját pedig két érzelemben: az élőktől és holtaktól való félelemben találja.61) Igaz, hogy elfogadja, hogy a társadalom, ha egyszer kiképződött, visszahatással van az egyénre. De ebből nem következik, hogy megvan az a hatalma, hogy közvetlenül létrehozza a legcsékelyebb társadalmi tényt is; ebből a szempontból kauzális jelentősége csak a változások közvetítésével van, melyeket az egyéneknél előidéz. Tehát minden az emberi természetből származik, akár eredeti, akár máshonnan jött. Az a hatás pedig, amit a társadalmi test a tagokra gyakorol, semmiképen sem specifikus, mert a politikai célok semmik sem magukban véve, csak egyszerűen összefoglaló kifejezői az egyéni céloknak.62) Ez a hatás nem lehet más, mint a magántevékenység önmagára való visszahatásának egy faja. Főleg azt nem tudjuk, hogy mi lehet ez az iparostársadalmakban, amelyeknek különösen célja magára hagyni és természetes ösztöneire bízni az egyént és megszabadítani minden társadalmi kényszertől.
Ez az elv nemcsak az általános szociológia nagy tantételeinek alapján uralkodik; ugyanígy áthatja a külön elméletek igen nagy számát. Innen van, hogy a családi szervezetet általában a szülőknek gyermekeik iránt való és ezeknek szüleik iránti érzelmeiből magyarázzák; a házasságot a házastársak és leszármazottainak nyújtott előnyökből; a büntetést a haragból, amit az egyénnél érdekeinek minden súlyos megsértése előidéz. A nemzetgazdászok, főleg az orthodox iskola, így fogják fel és magyarázzák az egész gazdasági életet, hogy a pusztán egyéni tényezőt, a meggazdagodásra való törekvést teszik meg alapul. És az erkölcsöt? Megtették az egyénnek önmaga iránt való kötelességeit az etika alapjául. És a vallást? Ebben a nagy természeti erők benyomásának produktumát látják és azt, amit bizonyos kiváló személyiségek ébresztenek az emberben stb.
De az ilyen módszer csak úgy alkalmazható a szociológiai jelenségekre, ha természetükből kiforgatjuk őket. Ennek bebizonyítására elég a mi meghatározásunkat visszaidézni. Minthogy lényeges jellemvonásuk épen az, hogy kivülről tudnak kényszert gyakorolni az egyének öntudatára, ez mutatja, hogy nem onnan erednek, s következőleg a szociológia nem a lélektannak eredménye. Ez a kényszerítő hatalom bizonyítja, hogy természetük nem olyan, mint a mieink, mert erővel hatnak ránk és súlyuk, amit viselünk, többé-kevésbbé nyomasztó. Ha a társadalmi élet csak az egyéni lét kiszélesbítése volna, nem áramlana vissza így eredete felé, és nem támadna rá ilyen erővel. Hogy ennyire uralkodik, ez a tekintély, mely előtt az egyén meghajol, amikor cselekszik, érez és gondolkozik, annak az az oka, hogy az olyan erők eredménye, melyek őt felülmúlják, s ilyen formán nem tud velük leszámolni. Ez a külső nyomás, aminek aláveti magát, nem származhatik tőle; ezt tehát az, ami ő benne végbemegy, nem magyarázhatja meg. Igaz, hogy mi nem tudunk magunkról önmagunkra kényszert gyakorolni; korlátozni tudjuk céljainkat, szokásainkat, sőt ösztöneinket is és egy kényszerítő cselekménnyel megállíthatjuk őket fejlődésükben. De ezek az akadályozó mozzanatok nem tévesztendők össze a társadalmi kényszerrel. Az elsőknek a processzusa centrifugális, emezeké centripetális. Az előbbiek az egyéni öntudatban bontakoznak ki s céljuk, hogy onnan kilépjenek; emezek kezdettől fogva kívül vannak az egyénen, kit azután saját hasonlatosságukra igyekeznek formálni. Az akadály, ha úgy tetszik, eszköz arra, hogy a társadalmi kényszer pszichikai hatásokat hozzon létre; de ez nem maga a kényszer.
Ha az egyént nem tekintjük, marad a társadalom; a társadalmi élet magyarázatánál ezt, vagyis magát a társadalom természetét kell kutatni. Érthető, hogy ez, minthogy időben és térben óriási mértékben felülmúlja az egyént, rá tudja kényszeríteni azt a cselekvés- és gondolkodásmódot, mellyel tekintélye felruházta. Ezt a kényszert, mely a társadalmi tények megkülönböztető jele, mindenki mindenkire gyakorolja.
De azt mondhatná valaki, hogy mivel az egyének azok az elemek, melyekből a társadalom formálódott, a szociológiai
jelenségek eredete mégis csak pszichológiai lehet. Ezen az alapon azt is könnyűszerrel meg lehetne állapítani, hogy az élettan jelenségeit a szervetlen jelenségekből lehet analitikusan magyarázni. Valóban bizonyos, hogy az élő sejtben csak a nyers anyagnak molekulái vannak. Csakhogy ezek társultak s a társulás az oka az új jelenségeknek, melyek az életet jellemzik és lehetetlenség ugyanazt a csirát a társult elemek mindegyikében újra megtalálni. Innen van, hogy az egész nem egyenlő a részek összegével; az más dolog és tulajdonságai mások, mint amelyek alkotórészeit jellemzik. Az asszociáció nem terméketlen jelenség magában, mint néha gondolták, mely úgy áll elő, hogy külső viszonyba helyezi a kész tényeket és a konstitutiv tulajdonságokat. Vajjon nem ez minden ujságnak forrása, mely a dolgok egyetemes fejlődésének egymásutánjában előállt? Mi a különbség az alsóbbrendű organizmusok és többi között, az organizált élőlény és az egysejtű plazma közt, eközött és az inorganikus molekulák között, melyek alkotják, ha nem az asszociáció okozta különbség? Mindezek a lények a végsőkig analizálva ugyanolyan természetű elemekre oszlanak. De ezek az elemek itt össze vannak halmozva, ott társultak; itt az egyik módon, ott a másik módon társultak. Sőt joggal feltehető az a kérdés, hogy ez a törvény miért nem vihető keresztül az ásványvilágig és hogy a szervetlen testeket elválasztó különbségeknek miért nincs ugyanaz az eredetük.
Ennek az elvnek értelmében a társadalom nem az egyének egyszerű összege, hanem külön realitással bíró, asszociáció által formált rendszer, melynek saját jellemvonásai vannak. Kétségtelen, hogy semmi kollektiv nem jöhet létre, ha egyes öntudatok nincsenek adva. De ez a szükséges feltétel még nem elég. Szükséges még, hogy ezek a tudatok társulva, kombinálva legyenek és pedig bizonyos módon kombinálva. Ebből a kombinációból ered a társadalmi élet és következőleg ebből magyarázható meg. Az egyéni lelkek csoportosulva, egymásba hatolva és egybeolvadva egy lénynek adnak életet, mondjuk pszichikai lénynek, de amely új nembe tartozó pszichikai egyéniséget alkot.63) Tehát ennek az egyéniségnek természetében és nem az alkotóegységek természetében kell keresni a jelenségeknek legközelebbi és
