SARA SNOW
This is a work of fiction. Names, characters, places, and incidents either are products of the author’s imagination or are used fictitiously. Any similarity to actual events or locales or persons, living or dead, is entirely coincidental.
© 2020 Sara Snow
No part of this publication may be reproduced, stored in or introduced into a retrieval system, or transmitted in any form or by any means (electronic, mechanical, photocopying, recording, or otherwise) without the prior written permission of the copyright owner. The author acknowledges the trademarked status and trademark owners of various products referenced in this work of fiction, which have been used without permission. The publication/use of the trademarks is not authorized, associated with, or sponsored by the trademark owners.
CONTENTS
1. Elinor
2. Elinor
3. Elinor
4. Cyrus
5. Elinor
6. Skye
7. Elinor
8. Elinor
9. Elinor
10. Elinor
11. Elinor
12. Elinor
13. Elinor
14. Elinor
15. Elinor
16. Skye
The Luna Rising Universe Continues Also By Sara Snow
Enjoy This Book? I would love to hear from you… About the Author
Rain clouds gathered overhead, and thunder rumbled in the distance as the sun began to set. The beautiful splash of orange and red signifying sunset was nowhere in sight, and like everyone else, I hurried to get the last items I needed from the market before heading home.
With the hood of my cloak down, a sudden heavy wind had my hair dancing wildly around me, blinding me momentarily before I swatted the strands away from my face.
“Um, yes, sorry, I’ll take three,” I said to the woman behind the stall, and she held out bags of seasoning. “I’ll have those onions as well.”
“Hey, are you done?” my best friend Skye asked anxiously. “I really hate the rain.”
I glanced over my shoulder to see her frowning deeply, and I hastily threw the onions in my bag.
“Yeah,” I told her as I walked away. “I’m almost done. I just need . . .” My words trailed off as I looked around the market, trying to find a vendor who had what I was looking for. “Oh, there, rabbits.
Hey, Mr. Wilber!”
A frail human looked up from where he was stuffing a dead rabbit into a crate. “Elinor, how are you?”
“I’m good, just doing a bit of shopping for Mother.” I stepped up to his stall as he removed the rabbit from the crate. I grinned as he held it out to me.
“I think this one will do, yes?” the old man inquired. “A gift for your sweet mother.”
I shook my head wildly. "Thanks, Mr. Wilber, but I can't take this for free."
He waved his hand dismissively. “Nonsense—it’s a fine rabbit.”
"Oh, I agree, which is why I have to . . ."
Skye stretched her hand out towards Mr. Wilber. "Oh, you know how this one is, Mr. Wilber. I'll take it for her. You go on and pack up now. Get home before this rain starts." Skye grabbed my arm and began pulling me away while smiling and waving goodbye with the rabbit in her other hand. She turned to look at me. "I was not about to stand there and listen to you two go back and forth." She shoved the rabbit at me. "Take it, and let's go."
“Goddess, you’re bossy sometimes,” I teased with a chuckle.
A clap of thunder echoed above us. I looked up at the darkening sky and wondered if I’d make it home before the rain started. I’d hoped to secretly practice a few new fighting techniques I’d picked up until sunset, but my mother interrupted my carefully laid plans. Now here I was, stuck with doing shopping, even though she could have asked someone else.
Skye whimpered beside me, hugging herself under her brown cloak, her dark brown doe eyes darting from side to side with anxiety.
Ever since we were kids, she'd always hated the rain. But it had gotten worse after her first transformation. She’d shifted into her wolf form for the first time during a thunderstorm, and it hadn’t been a smooth transformation. It had taken her three painful hours to shift entirely, and it was never far from her mind. Now, whenever there was a bad thunderstorm, she became anxious and, occasionally, even a little mean.
“I’m sorry I kept you out for so long. I shouldn’t have asked you to join me.”
She shrugged. "I wanted to come, and we didn't know it would rain. I got a day off from work. Why didn't someone tell me that becoming a pack doctor was this time-consuming?"
I laughed as we made our way through the crowd. “That’s what you get for trying to avoid joining the Werewolf Guard.”
She growled in the back of her throat. “Not everyone wants to put their lives at risk like you do, Elinor. I’d rather spend my time saving lives versus taking lives.”
“The Guards save lives, too,” I mumbled to myself as I spotted two guards conversing a few steps before us.
As I approached them, they looked our way, and as customary for greeting someone considered a royal, they made fists with their right hands and placed them above their hearts.
“Elinor,” they greeted me in unison as I walked by. “Do you need us to accompany you home?”
I shook my head. “No, no, we’re fine.”
Yes, I was a royal, an Alpha-born. I was the first child of Alpha Grayson, leader of the Blackmoon Pack. While many people might wish they were Alpha-born, my pedigree felt like a curse to me.
I glanced behind me. Both guards were already gone, no doubt off to do what they did best—protecting humans and other supernaturals. That’s what the Werewolf Guard was for. Because of our strength and speed, werewolves were the protectors of this world. We were hired by all species to be guardians.
While the world slept, werewolves patrolled the night, hunting those who sought to create havoc. Becoming a member of the Werewolf Guard was my only goal in life.
You might be wondering why I'd want to be a Guard when I was the firstborn of an Alpha, and I was next in line to lead. Well, if no one has told you, let me be the bearer of bad news—a woman can never become an Alpha.
Yup, it was wrong, but it was how things have been done since the dawn of time . . . or at least, according to our leaders, the Werewolf Council.
When a female was firstborn, a different role was given to her— the role of a Luna, a mother to more Alphas. As honorable as that was, it wasn’t what I wanted. I didn’t want to be remembered for my kids—I wanted a reputation as a warrior. That side of me, the part of me that wanted to spend my days training, sweating, and
feeling my muscles ache, was something I had to keep to myself, downplaying my true nature every day to act like the daughter my parents wanted.
I was born with the strength of an Alpha, but I’ve had to hold back in order to avoid outshining the true Alphas, the males in our society who possess all the power.
At a young age, I decided that if I couldn’t be an Alpha, I'd become a Guard, still protecting my people. But that dream had been shot down by my father. My younger brother, Jackson, would take up the leader’s mantle. But since he was only seven, he still had a long way to go.
“Thief! Stop him!”
I skidded to a halt and spun on my heels as those words met my ears. I spotted a human vendor waving his hand over his head in distress as a shaggy man ran off with his crate of fruit. I narrowed my eyes, realizing the hairy thief was a satyr—a half-goat, half-man supernatural.
My legs moved before I gave them the command, and my hand released the bag and rabbit. I heard Skye’s protest, but I only had eyes for my target. I sprinted past the vendor who was still yelling and gesturing furiously.
Despite having a goat-like torso, the thief was surprisingly fast. Satyrs weren’t known for their speed, but then, this one wasn't as tall as most of them.
People jumped to the side to avoid being trampled by him as he ran. His light brown dreads blew out behind him as fruit fell out of the crate in his hand. He obviously hadn’t thought this through—at the end of this chase, there would be nothing left in that crate.
After a few minutes of running, I growled and removed my cloak, the heavy thing holding me back. I called on my power, and my wolf stirred happily inside me. My eyes turned black, and my fangs elongated. I smiled on the inside as I started gaining on him, the adrenaline pumping within me, urging me onward.
He took a sharp left, dropping the crate in his hand.
I laughed. I could hear Skye running and calling my name, but I didn’t look back as I lunged over a stall to stay on the satyr’s heel.
He glanced behind him, and his thick brows rose to his hairline when he saw how close I was.
I grinned at him, flashing my fangs, and he took another right, almost colliding with a woman carrying a baby.
With my wolf now enjoying the chase, I fell on all fours and then sprang forward, tackling him. We tumbled on the ground until we came to a stop with me straddling him.
My hand shot out and grabbed his neck, my claws piercing his skin. “I think you dropped your crate, sir.”
“Get off me!” he shouted with a slight lisp. Even though he was strong, I had no trouble overpowering him. “I didn’t do anything! Get off . . .”
Finally, the sound of people gathering around us shut him up, and the owner of the stall he had robbed pushed his way through the crowd.
“Thank you so much, Elinor,” the proprietor said gratefully. Unfortunately, some of the excitement I had been feeling faded away as a Werewolf Guard appeared.
He gave me a stern look, and I threw an innocent smile his way as he picked the satyr up off the ground. Okay, so I was well-known around these parts for being a thorn in the Guards’ sides and a friend to the people.…
This guard wasn't someone from my pack, but even so, I quickly grabbed Skye's arm and began pulling her away. News traveled fast around here. If this got to the ear of a Guard from my pack, my father would hear about it soon after.
“Are you insane?” she sputtered as I took my cloak from her.
“Thanks for picking this up for me.” I threw my cloak on. “If I lose another one, Mother’s going to have my head.”
She stopped walking, her brows furrowed. “Elinor, can you please take this seriously?"
I stopped walking as well and sighed. With her dark skin, if she was turning red with rage, I couldn’t tell. But I could see the emotion clearly in her eyes.
A man came up to us as I was about to speak, removing his hood to reveal his face. Skye smiled widely, all the anger that had
been pouring from her gone, and I rolled my eyes.
"You know you don't have the right to do the things the Guards do. You could get into trouble," Cyrus—the third person in our best friend trio—chided.
I shrugged.
"We've been friends since we were kids, Cyrus. Do you really think I'm ever going to change? I can't just stand by idly when someone needs help." I walked around him. "Plus, I'm an Alphaborn. Remember? I can do what I want."
Ha,ifonlythatwastrue.
“Oh, please,” I heard Skye say as we made our way back through the market. “Alpha Grayson is going to be livid if he finds out what you did.”
“He’s always livid,” I mumbled. They pulled up on either side of me. I looked at Skye on my left and then at Cyrus on my right. His black hair was ruffled and curly, a few strands brushing against his forehead. He narrowed his gray eyes at me and shook his head but smiled nonetheless.
“Where have you been?” I inquired. “You disappeared for a few days. Did you go home?”
He moved his black cloak over his shoulder, revealing a thin cotton shirt that was rolled up to his elbows and the black tribal tattoos on both arms, then shook his head. “No, I haven’t been home in a while. I just had a few things to take care of.”
Unlike Skye and me, Cyrus was an Incubus—a sex demon. And while demons didn’t usually mingle with other supernaturals, he was one of my best friends. In fact, he was the only one of his kind to be welcomed into the Blackmoon Pack. As a mere boy, he had proved he wasn’t like other demons. Even then, his compassion and kindness had set him apart.
As we walked together, my eyes fell on an old witch walking toward us, her long white hair somewhat tangled and blowing in the wind. Yet, it was her pale violet eyes openly assessing me that caught my attention.
I slowed down as her hand began to rise. “Be careful, wolf-born. Your blood is special.”
I stopped walking and looked at her, expecting something more. But the old woman only turned and continued on her way. Looks of confusion passed between the three of us, and Skye voiced exactly what I was thinking.
“What the hell was that?”
I shrugged, but an odd feeling settled within me. “I don’t know. Let’s get out of here.”
Since we could no longer hear the thunder, we assumed it wouldn't rain anymore and took a short detour home. A five-minute walk through the forest led us to our favorite spot.
I sat down in the thick grass, and Skye and Cyrus joined me. “I’m going to ask Father again.”
Cyrus groaned, already knowing what I was referring to. “He’s going to say no. You know that."
“It can’t hurt to try,” I countered stubbornly.
He only shook his head. Placing a hand behind his head, he leaned backward to lay on the grass.
Skye pushed a strand of curly black hair away from her face. “What are you two talking about?”
"I'm going to ask Father once more if I can join the Werewolf Guard," I told her. She just stared at me for a moment before breaking out into a fit of laughter.
Her chuckles continued until she realized that neither Cyrus nor I were even smiling. Her face fell. “You can’t be serious! How many times have you already asked him?” She turned to face me. “I wish he would say yes, I truly do. Because I know it’s what you want more than anything. But he’ll never agree.” She sighed. “Please don’t do this again. Just focus on another career path, Elinor. There’s so much you can still do without being a Guard. The last time you spoke to your father about this, you guys had a horrible fight.”
I reached out and picked a wildflower from the earth. “We always fight.”
We sat in silence for a moment as I plucked the petals from the flower, one by one. He’dsayyes, he’dsay no. . . . The relationship between my father and me was a strained one. Other than the fact
that I wasn't the boy he had hoped for, I was apparently also too ambitious as well.
"I won't do it," I whispered after a moment as I looked up from the broken flower in my hand. "I won't be carried around from pack to pack like a merchant's goods. When it comes right down to it, I refuse to become a powerless Luna. It's ridiculous how a male Alpha-born inherits power from birth, but a female Alpha-born just automatically becomes a wife for another Alpha. I'm just as strong as many of the men in my pack. I accept that I can’t be Alpha, but why can’t I join the Guard? Why?”
“We don’t question the fact that you’re strong, Elinor, but this is a futile battle you’re waging with your father—futile for you,” Cyrus pointed out.
I knew he was right, but I wasn’t going to give up. Silence settled around us once more as it slowly grew darker.
“We should head home,” I said after a while.
“Yeah, I’m starving,” Skye grumbled as she got to her feet. Cyrus quickly did the same.
Although I was the one to suggest we leave, I was hesitant to get to my feet. As much as I wanted to appear prepared for the conversation I had to have with my father, I was far from it.
AElinor
s I walked to the front door of my house, I could clearly hear everyone’s loud voices inside. Being that my house was also the packhouse, there were wolves constantly around.
I didn’t mind it much, but I wished I had more privacy from time to time. With the keen hearing that all werewolves had, a private conversation was never actually private.
I stepped into the house and removed my cloak. A few wolves nodded in my direction, but as I made my way to the kitchen, the
pack’s beta appeared before me, shaking his head.
I sighed as my shoulders dropped.
“He wants to see you,” Connor informed me, holding out his hand out for the rabbit and goodies I’d brought home. “He heard about what you did.”
“I’m not surprised. News travels fast around here. So, where is he?”
“His office.” He patted my shoulder before turning away. “Good luck.”
I inhaled deeply as I watched him walk away, his long blond hair swaying against his back. Exhaling heavily, I walked back in the direction of the staircase. My footsteps on the wooden stairs echoed so loudly in my ears it distracted me from figuring out what I was going to say.
Finally, standing before my father's office, I took a deep breath, knocked on the door, and walked in. He got up immediately, rising to his towering height of 6'7”.
He leaned forward, placing his large hands on his desk, then shook his head. “What were you thinking, Elinor? How many times do I have to tell you to stop interfering with Guard business? I’m getting really tired of this.”
"It would have been Guard business . . . if any of them had actually been there to begin with, Father." I sat down and angled my head towards my mother, who was looking out the window on the other side of the room. "Sorry I was late with dinner, Mother."
She smiled, her chin dimple becoming more pronounced. “It’s okay, honey.”
My father threw her a dark look, and she arched a brow. “What? Come now, Grayson, we’ve been over this how many times? I’m tired of arguing.”
“And I’m tired of her not doing as I asked,” he replied before looking my way, his green eyes narrowing angrily. “You have an image to uphold, Elinor. You’re to be a Luna.”
And there it was. I had hoped he wouldn’t say it . . . but he had.
“Oh, right, my image. I'm sorry, I’m not a dress-wearing, teadrinking, do-everything-perfectly kind of girl. And if I become a
Luna, I won't become that person, either. You might not want to accept who I am, Father, but with all due respect, that is not really my problem.”
He stood up, his eyes growing even darker with anger. I knew I had gone too far, but I wasn’t going to back down. Still, it didn’t hurt to decrease the tension a bit, considering what I was about to ask him.
“I tried not to intervene,” I added softly. “But I knew the vendor, and nobody else was doing anything. I helped someone, Father. Why are you trying to make me feel bad about it?”
He exhaled, and some of the tension in his eyes faded. While I inherited his green eyes, I had my mother’s black wavy hair and creamy skin. My father, on the other hand, had dark brown hair and a natural tan.
“I’m not trying to make you feel bad, Elinor. What you did was a good thing. It’s the werewolf way to help others. But you know it’s not proper for a lady to straddle men while wearing a dress.”
“I’d be wearing pants if I was in the Werewolf Guard,” I mumbled.
He threw his hands into the air and turned away. "I knew that was coming." He looked at my mother. "Speak to your daughter, Clarice."
“That’s enough, Elinor,” she chastised as she stepped forward, running her hand down her deep blue dress.
“So, I guess now is a bad time to ask again if I can join the Werewolf Guard, right?”
My father spun around to stare at me, as if wondering where I got the gall to truly ask that. “For the last time, Elinor, you . . .”
“That’s enough arguing, both of you.” My mother held her hands up and closed her eyes, her annoyance clear. “Elinor, if you join the Guard, you will not be able to carry out your duties as Luna. Do you understand? If you don’t stop getting into trouble, we’re prepared to have you stay with Ivana for a few months.”
My heart stopped. “You want to send me to Grandma? Are you kidding?”
She shrugged. “Since you refuse to listen to me or your father, I’m sure a few weeks with her will—”
“Kill me. A few weeks with her would kill me.” My father’s mother was the stern, no-nonsense type, and while I loved her and my grandfather, she was way too much to handle.
“She’ll groom you into the perfect Luna,” my mother added as I looked at her with betrayal in my eyes. She smiled, as if her comment was funny.
“You’re worse than he is,” I told her. I started to leave but paused before I made it to the door. “You know I’m capable of being Alpha. And no, I’m not going to argue for the position, but you know I’d do well as a Guard. I’m capable of being so much more than just a Luna.”
“Elinor, being a Luna is an important role,” my mother said, and I could hear the hurt in her voice. “We offer help where needed. We stand by our Alpha. We help to build our family, our pack.”
While my father and I had always had a strained relationship, I was close with my mother, and the last thing I wanted was to hurt her. But still, I wouldn’t be swayed. I wasn’t going to come out and say that Lunas were useless—although I sometimes secretly thought it—but I needed them to know it was just not what I wanted.
“I know, Mother. But it’s not for me.” I turned to my father. “I want to be out there, fighting. I just wish you both could support me, instead of trying to make me into what youwant.”
“You’re mydaughter, myfirstborn, you carry myname, and you’ll do as I say. I won’t let you ruin your life. And I won’t let you put yourself in harm’s way, either. That’s final.”
We stared at each other for a moment, my green eyes piercing his. Cyrus was right. My father was a stubborn man, and I suppose I owe my own stubbornness to him.
I straightened my spine and placed my right hand over my heart. My father’s face morphed with confusion. “You’re not just my father, but also my Alpha. And that’s more important.” I bent forward. “Goodnight.”
“Elinor, please,” my mother pleaded as she stepped forward.
“Goodnight,” my father replied, his voice low. But I heard it—the nerve I struck. "We'll be visiting a neighboring pack tomorrow. You'll meet with the Alpha's firstborn to see if you're mates."
I turned and left without saying another word, my fists clenched as I fought back the tears.
Icould see the bonfire blazing within the forest, and the closer I got to it, the more I yearned for a drink. Werewolves didn't get drunk easily using alcohol, but the local witches had created a potion, a drink that could induce the same intoxication experienced by humans.
I needed that right now.
“I thought you weren’t coming,” Skye exclaimed as she bounced over to me, a cup in hand. I could tell she was already tipsy.
I swiped the cup from her and downed the contents. Squeezing my eyes, I endured the burn as the liquid slid down my throat.
“Wow, I’m guessing your chat with your father didn’t go well.” She took the empty cup back and sighed.
“It didn’t,” I grumbled, and we walked over to the table that was set up with food and drink. “I’m going to see another pack in the morning.”
Skye, who was in the process of filling her glass, froze. “No,” she drawled. “You’re going to meet a male Alpha-born?” I nodded, and she gave the cup to me before pouring just a little more. “Have a drink, honey.”
I gulped down the warm drink. The more I drank, the more it burned, but it also felt so good. My tense shoulders relaxed somewhat as I lowered the cup from my lips.
“Well, well, well, if it isn’t the Alpha-born,” a voice crooned from behind me.
I grinned as I spun around. Behind me stood a kitsune, a man capable of shifting into a fox. His clan was one of three that had moved to America from Japan.
“Well, well, well, if it isn’t the shortest man I’ve ever seen,” I teased. “Hello to you too, Zenko.”
He gasped and placed his hand over his heart. “You wound me,” his brown monolid eyes lowered, and he pinned me with a curious stare. “Aren’t you banned from drinking? Or partying? Or just . . . living in general? Haven’t you joined the Guards yet?”
My brows furrowed, and beside me, Skye sighed. "Shut up, Zenko, or she’s going . . .”
Her warning came too late. I kicked his leg out from under him and grabbed the cup in his hand as he fell. Behind him, his friends erupted into laughter while I put his cup to my lips and drained it.
I smirked as he carefully got up. “You were saying?” I gave his cup back to him.
He stared into it with an impressed smile. "Alright then, I see how it is.” He brushed his hand down his pants as Cyrus approached us.
"What are you guys doing?" he asked.
As he raised his cup to his lips, I snatched it and sauntered away, emptying it as well. Behind me, Skye and the kitsune cheered me on before erupting into laughter.
Finally, I felt truly relaxed as I threw the cup over my shoulder. I knew Zenko was only messing around. He was known for his goodnatured teasing, but tonight, well, he’d struck a nerve.
I hated how much others knew about my suffocating life.
“Hey, wait up!” I paused and turned around to see Cyrus jogging towards me. “Wait up,” he repeated. The moment he reached me, I started walking again. “What’s with all the drinking?”
“He said no again,” I told him as I stopped and braced myself on the trunk of a tree.
The air was warm from the towering bonfire, and although the atmosphere was filled with laughter and happiness, I wasn't feeling it. The drinks I’d consumed had lifted the tight feeling in my chest,
but within my mind, my conversation with my parents kept playing over and over again.
At a young age, I accepted the fact that I would never be Alpha, but that was when my yearning to become more than just a Luna had started. Because of my appearance and my lineage, people expected me to be the sweet little werewolf princess my father wanted me to be.
Screwbeingadamselindistress.
“Tomorrow I have to meet another Alpha-born to see if we’re mates. Tomorrow might be the beginning of the end for me.”
“And what if he’s not your mate?” Cyrus asked as he too leaned against the tree.
“Then I’ll meet another Alpha-born, and then another, and another, until I find my mate.” I shook my head at how tedious it all sounded to me. A werewolf’s mate was predetermined by The Goddess—all that was left for us to do was meet. Still, it was odd, knowing that at this very moment, there was a man somewhere out there who was my perfect other half. “Who knows how long it will take?”
“And when there are no more Alpha-born werewolves for you to meet?” he questioned.
I sighed.
“Then I suppose I’ll have to meet werewolves who aren’t Alphas, but who come from noble families. My father wants his bloodline to carry on, and other Alphas want the Blackmoon strength within their packs. It’s like my only value is as a breeder. I just have to sit there, look pretty, behave myself, marry an Alpha, and push out the next generation of little entitled Alpha pups. No thanks!"
“I’m sorry,” Cyrus said, his voice almost a whisper. “I understand the burden your family is putting on you . . . more than you know.”
I looked his way. “What’s going on with you?”
A moment of silence passed between us before he combed his hair backward. “It’s my mother. She wants me to take over the Legion she commands.”
My eyes widened, but I dared not say anything. Cyrus rarely spoke about his home or family, and who could blame him? His
mother was one of the seven deadly sins. The seven sins that plagued both humans and supernaturals were Pride, Lust, Greed, Gluttony, Sloth, Wrath, and Envy, and there were seven demons that were the personification of each sin. Cyrus, as the son of the sin Lust, was considered royalty in the Underworld.
“She wants me to stop spending so much time on Earth. She said I should start acting like royalty and not mingle so much with mortals.” He rolled his eyes.
Loud laughter met our ears, and we stood in silence, watching Skye and the other wolves and kitsune. “What are you going to do?”
I asked him after a moment.
He shrugged. “I was summoned home. I’ve been avoiding the trip for too long now, but I have a feeling this time that I’d better go before someone is sent to get me.”
“Your mother will send someone after you? Like, someone that would hurt you?”
He shook his head. “No.”
For all the years Skye and I had known Cyrus, we’d never seen his true side, the demon within him. We’d seen his wings and his gray eyes turn black but had never caught a glimpse of Cyrus—the sex demon—feeding or using his powers.
After a moment, I realized his eyes were focused on Skye and one of Zenko’s friends in an intense arm-wrestling match that she eventually lost. Cyrus’s arms were crossed over his chest as he watched them.
Zenko’s friend turned to give Zenko a high five, taking his eyes off Skye for a moment. But that was all it took for her to shift into her wolf. Some werewolves shift faster than others. Despite Skye’s rather rough first change, she was one who shifted quickly.
Seconds later, she’d tackled him to the ground. The crowd that had gathered around them erupted into cheers and whistles as the kitsune shifted into a bright orange fox, his fur illuminated by the bonfire.
Skye's dark brown wolf was three times the size of the fox, but he stood his ground as she attacked him, tackling him to the ground.
From where we were standing, we could hear people betting on who would win, and beside me, Cyrus started to laugh.
“There is no way I can ever leave you guys. You mean more to me than anyone else.”
Cyrus has never been the overly affectionate type. We considered him the logical thinker out of the three of us, so his words meant more to me than he realized. I knew they were genuine.
“Well, if you ever lose the battle with your mother and have to take over your clan, Skye and I can always visit,” I suggested. His head slowly turned my way.
“Don’t even joke about that. I’d rather you guys never saw that place.” His brows pulled together. “I’m not the same person there that I am when I’m here.”
I nodded. I’d seen that. The few times he’d visited the demon realm before, there’d been darkness cloaking him on his return. It was as if each time he went home, his true nature became more dominant. Sometimes I wondered if the kind guy I knew here on Earth was all an act.
But Skye and I knew better. Cyrus was one of a kind.
“You’re the only demon who has earned his place among us and is trusted. That will never change because of where you come from,” I told him. He gave me a soft smile and returned to watching Skye’s wolf, still locked in battle.
When the fight came to an end—with Skye the victor, of course— we went over and joined them. After hanging out for a few more hours, Cyrus insisted on walking Skye and me home.
We laughed and loudly chatted the entire time, and while I did my best to sneak into my house quietly, I think I might have knocked something over. Once I got to my room, I had the best sleep I’d had in a long time, with no worrying thoughts of what I had to do the following day.
The carriage shook as a wheel hit a stone in the rocky path, and my body jerked violently. I groaned with exasperation.
This was the part I didn’t like about drinking, which was why this was only the second time I’d ever been drunk. I definitely had a hangover—at least that was what I thought humans and witches called it. Every sound thundered through my head, and the sunlight streaming in through my window this morning had set my eyes ablaze.
Now, riding with my parents and brother in the carriage with me, I kept my eyes closed, hoping for the horrible feeling to subside.
“I can’t believe you chose to get drunk last night, of all nights, Elinor,” my mother admonished. I kept my eyes closed, trying to keep the contents of my stomach where they were.
"It wasn't planned, Mother," I finally replied, cracking an eye open. "I'm fine. Or at least, I will be by the time we get there."
My father made an ominous sound, and my other eye opened. He was staring at me, his face void of emotion, but his eyes were dark with anger. Beside him, my little brother was sleeping soundly with his head on my mother's lap, his hair dark brown like our father’s.
“You knew of our plans for today and the importance of them. You should have stayed home last night.” He shook his head. “You need to act more responsibly, Elinor.”
I sat up. “I’m fine.”
"Oh, you're fine?" he repeated. "I can still smell the concoction those witches came up with on you. There’s a chance that you’re mated to Alpha Edon’s son. How will it look that the future Luna of his pack is a drunk?”
I pressed my fingers to my temple. “A drunk? Are you serious? All I needed was one night to try to clear my mind. I’m not a drunk, and you know it." I shook my head, my anger making the hangover fade in comparison.
My mother placed her hand on his thigh while she continued to caress my little brother’s head. I didn’t know how he’d managed to sleep so soundly, given our father’s booming voice and the rocky journey.
“All I want is the best for you, Elinor. So don’t you sit there and pretend this is something so casual.”
“And what about what I want, Father? What about what I think is best for me? Does my opinion about my own life not count for anything?” I tilted my head to the side, staring at him. “You know I’m capable of being a great Guard, or even an Alpha, for that matter. I have what it takes. However, as I’ve told you, I’ve accepted the fact that I cannot lead the pack, so why deny me the only other wish I have? There are already women in the Guard, so being female isn't an issue."
“You have to be mated to an Alpha-born or someone from a noble family—that is the way things are for people like us. Being a Guard is an honorable job, but it's not for you.”
“And if I don’t agree to be married off?” The words slipped from my lips before I could stop them. “If I’m not mated to an Alpha-born or noble, what then father? Will I be disowned?”
“Elinor, that’s enough,” my mother interjected sternly, obviously seeing my father’s brows furrow and his color rise. “Let’s not borrow trouble. Besides, you know, it’s expected for Alpha-borns to be mated. The chances of you not finding your mate are slim. Can we end this argument? Jackson’s sleeping.”
I said nothing further as I looked down at the pale blue dress my mother had picked out for me. Pink rose quartz gems were knitted
around the neckline and waist, and they served as a good distraction to avoid looking at my father.
I hadn’t asked an unreasonable question. . . . At least, I didn’t think it was. The way my father behaved about me finding a mate, it was as if he was afraid that if I didn’t find a mate, I might die or single-handedly ruin our family’s image.
I knew that’s what he feared about me becoming a Werewolf Guard. Because of who I was—a firstborn—the role I was to play in life was set out for me the moment I was born. And because I was a female, Jackson’s life course was also set.
I glanced at my mother as she reached over to my father and removed fuzz from his hair. He smiled at her warmly, took her hand, and kissed the back of it.
I smiled a little at the affection shared between them. I didn’t completely hate the thought of finding my mate—not when I had my parents as an example of how beautiful life could be with a significant other.
What I feared was . . . losing myself. I’d seen how much my mother dedicated herself to my father, and although I understood that was what love was like because he did the same for her, I wasn’t ready to put my dreams aside to become a wife.
Why couldn’t I be the first Alpha-born woman to not become a Luna?
We continued on our journey in silence for the most part, until my brother Jackson woke up. Because he rarely left the pack grounds, he was finding this little trip to be fun. Personally, I'd rather bury myself alive.
Jackson and I had never been close. I certainly didn’t dislike him —he was my brother, after all. But he was old enough to understand why he was to be Alpha, even though he was the second born. Sometimes when Father and I argued in his presence, I would see him look at me with regret, which made me feel horrible.
None of this was his fault. It was just the way things were.
Elinor
Istepped out of the carriage and inhaled the smell of the trees surrounding us. I wanted to bend backward and crack my aching back but refrained from doing so when Father pinned me with a quick glare.
Our journey had been a rocky one because the Midnight Crescent Pack lived deep in the woods.
“Clarice, it’s been too long!” a petite woman exclaimed as she opened her arms wide to hug my mother. “Is this really Jackson? The last time I saw you, boy, you barely had teeth.”
“I have lots of them now,” Jackson replied proudly.
My parents laughed along with the woman, no doubt the Luna of this pack.
“Thanks for having us, Komina. It’s been too long,” my mother told her. “And this is Elinor, our eldest.”
Komina’s smiled stretched so wide, I thought it would physically meet her ear. She moved her light blond, almost platinum hair behind her ear as she looked me up and down. “Gosh, girl, turn, let me look at you. Oh, Clarice, she’s stunning,” she gushed to my mother as I turned in a circle.
My mother’s cheeks turned bright red. “Thank you. She gets it from me, of course,” she added with a chuckle.
The door to their home opened, and a man stepped out, followed by three younger men. Although Komina had platinum blond hair, only one of her sons had inherited it. But he also had his father’s brown eyes, instead of her pale blue ones.
Behind him were two other men—twins—their hair a dirty blond like their father’s, along with his brown eyes.
“Clarice, Grayson!” The man’s voiced boomed around us as he greeted my parents. “Welcome, welcome.”
I glanced at the three younger men, seeing their eyes roam up and down my body. I tried not to sigh with relief.
I’m not mated to any of them. If I were, they’d be on me in seconds.
"Thank you for your invitation, Marcus. Although I think if none of your sons has reacted just yet, then I'm afraid my daughter isn't mated to any of them." My father voiced my thoughts as he looked at me and then at the men.
Alpha Marcus turned to look at me, a soft smile on his lips. Where my father was tall and muscular, Alpha Marcus matched his height but was more on the plump side with a round belly. “That’s unfortunate because she is quite beautiful, but no matter. You’re all welcome to stay the night and rest before returning home. We’ll be having a gathering tonight.” He held his meaty hand out to his sons. “This is Annik," he introduced, pointing to the one with the platinum blond hair. "He's my firstborn. Behind him are Landon and Leecan.”
After the introductions were over, we made our way inside. The guys kept looking at me, but I did my best to avoid their gaze. I might not be mated to any of them, but I wasn’t interested in being hit on by any of them, either.
I was grateful for Luna Komina when she invited my mother and me to join her and a few other women while the men went off to have a private chat. The worst had passed, thankfully. However, my father made it a point to give me a stern warning before walking off.
“Behave yourself,” he warned, which earned me curious stares from the guys.
I gave him a sweet smile and turned away. It was funny how I was being told to behave myself—not Jackson—as if I was the young, mischievous one in the family.
Walking inside, I was stunned by the way this family had incorporated nature into their home. A massive tree root was the centerpiece of the house.
Alpha Marcus, obviously noticing my surprise, had explained that the house itself was built around the tree and that the wolf who had brought together the Midnight Crescent Pack was buried beneath it.
"Unfortunately, you aren't mated to any of our boys,” a voice said, cutting through my thoughts.
I blinked rapidly. “Um, yes, quite,” I replied softly. Three women had just entered the room, and I wasn’t sure which of the three had spoken to me.
Luna Komina introduced my mother and me to her sister, cousin, and friend, but I honestly couldn’t remember which was which. The only one I was sure of was Luna Komina’s sister, who shared her platinum blond locks and pale blue eyes.
My mother placed her hand on my leg. “It’s a shame they weren’t mates, but maybe someday a daughter of Elinor’s will be mated to an Alpha from the Midnight pack. That would be something."
“Gosh, Clarice, I remember when you came here to meet Marcus’s brother,” Komina laughed.
Once more, I tuned them out. I found comfort in the gems on my dress and smiled from time to time without really hearing what they were talking about. This, thiswas exactly what I didn't want, I thought, as their conversation gradually shifted into gossip. I wanted to be outside training, or reading about battles long ago fought, or learning how to defeat dark creatures.
My mother wasn't born a firstborn, but Komina was, just like me. Yet, here she was, serving tea when I knew within her there was enough strength to match any Alpha.
My lips parted as I was about to ask to be excused when the door opened, and Annik walked in. He wasn’t wearing a shirt any longer, and I arched a brow at the deep scar running from his left pec to his shoulder.
I tilted my head to the side somewhat as I admired him. He stood over six feet with impressive muscles like most werewolves, but funny enough, it was his scar that intrigued me. How had he got it?
“The twins and I are going hunting for the party tonight,” he informed his mother, his voice surprisingly soft.
She nodded. “Sure.”
“Can I go as well?” I blurted, and the room fell silent.
“I think it would be best if you let them go ahead without you,” my mother quickly replied as my father and Marcus walked into the room.
Marcus walked forward and patted Annik’s shoulder. “Now, now, although they aren’t mated, I think it’s a good idea for them to get
Another random document with no related content on Scribd:
összezúzni. Jósika is megdöbbent, mindjárt tudta miről van szó és szíve hangosan dobogott, úgy állt merev tartásban a császár előtt. Ferenc közelebb intette magához, szemébe nézett és haragosan mondta:
– Pudeat Carissime. Szégyelje magát, báró. Ön az én legkegyesebb küldetésemet leányszöktetésre használja fel? Nagy szomorúságot okozott nekem, most nem kaphatom meg az órámat. Mondja meg azonnal, hol van Müller Franciska kisasszony?
– Kegyelem, felség – dadogta a megrémült Jósika.
– Jó, jó, most a kérdésemre feleljen – mondta türelmetlenül a császár.
– Nem tudom, hol van a kisasszony, felség!
Hiláriusz nem bírt magán uralkodni és haragtól remegő hangon vágott közbe:
– Nem igaz.
– Tace – intette csendre a császár.
Jósika felkapta fejét:
– Esküszöm, felség, nem tudom – ismételte önérzetesen. –Katona vagyok, igazat beszélek. A kisasszony tegnap velem jött a bálra, nagyon szerette volna látni, még sohasem volt bálon.
A császár is megsajnálta Franciskát:
– Szegény – mondta szelídebben, megértő mosollyal.
A fejedelem derűje bátorságot adott Jósikának:
– Én is nagyon megsajnáltam. Zord atyja bezárva tartotta Óbudán és a kisasszony elvágyott fogságából. Felséged távozása után, mint nővéremet elvittem a bálba.
– És mint nővérével is bánt vele, Carissime? – faggatta a császár.
– Mint édes testvéremmel, felség. Keblem a legtisztább érzelmekkel volt eltelve a kisasszony iránt.
Ferencet kezdte a történet érdekelni és kegyes hangon kérdezte:
– Aztán mi történt? Beszéljen el mindent őszintén.
Az uralkodó jóságával együtt tért vissza Jósika kedves merészsége és nyilt bátorsággal beszélt tovább:
– A kisasszony nagyon szép volt, a cár őfelségének is feltűnt, táncra kérte, soká keringőzött vele és én fájó szívvel láttam, mint hidegül el irántam a legbecsesebb leányzó…
A császár most már nevetett:
– Sehr gut. Na és?
– Nem sok mondanivalóm van már, felség, a kisasszony hosszan beszélgetett Sándor cár őfelségével, aztán eltűnt szemem elől. Ma reggel elmentem a szállására, Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, ahonnan én a bálba elvittem, de ott csak annyit tudtam meg, hogy a kisasszony hajnalban, egy utazóhintón távozott, magával vive minden bagázsiáját. Ismétlem, felség, én sohasem szűnök meg, mind ő neki magának, mind a világnak nyilván bizonyítani, hogy tisztelője vagyok.
– Persze, persze, a cár – bólogatott Őfelsége, aztán Jósikához fordult: – Rendben van, ön helytelenül cselekedett, de megbocsájtunk.
A kis kapitány összetört a nagy jóság súlya alatt és zavartan, valami köszönetfélét rebegett. A császár kedvtelve nézte csinos, vitéz katonáját, aztán segítségére sietett:
– Jó, jó, most távozzék. Menjen a szobájába és gondolkozzék könnyelmű tettén. Imádkozhatik is egy keveset. Máskor pedig ne szöktesse meg a kisasszonyokat. Az ilyesmit nem szeretem.
Amint Jósika elhagyta a szobát, a császár arca ismét szigorú lett, úgy fordult Hiláriusz mesterhez:
– Én nagyon kegyes akartam lenni önhöz, de ön nem érdemli meg jóságomat; amint hallotta, a kisasszony önként távozott és én nem hozhatom vissza.
– Hiába is volna már, felség – mondta keserűen az órás. Az álla remegett és sötét, szomorú szeme könnyel telt meg.
A császárt egyszerre meghatotta az összetört ember fájdalma, megértett valamit a mérhetetlen bánatból, mely ezt a vörös, szomorú embert sujtotta és rendes, jóságos igéretével bíztatta:
– Nu, nu, wir wollens schon machen.
A következő percben azonban ismét utat tört magának fejedelmi egoizmusa és szigorúan tette hozzá:
– De az órámat, az órámat csinálja meg újra!
Fini néni legyezője.
Hardenegg Rudolf gróf a nagynénjének zöld selyemfalú szobájában, a kis aranyozott íróasztal előtt ült és levelet írt Franciskának.
Amint elvégezte a császári megbizatást, rohant egyetlen rokonához, Jozefin nénihez, az apja testvéréhez, a régi világból ittfelejtett öreg kisasszonyhoz. Hardenegg árva fiú volt, Fini nénire bízta az apja a halálos ágyán és Fini tanti nagyon szerette a szép, fiatal Rudolf grófot.
Hardenegg Jozefina grófnő Mária Terézia udvarhölgye volt, az maradt haláláig és hűségesen őrzött egy rég letűnt világot, széles, abroncsos szoknyájával, hófehér fürtös fejével, öreg szobáiban, a Grabenen. Hatalmas kovácsolt vasrácsok domborodtak az egyemeletes palota ablakai előtt, erkélyét meggörbült hátú Atlaszok tartották vállaikon és kődíszes kapuja felett egy kopott címer szomorkodott.
Hidegen, gőgösen húzódott meg a régi főúri ház új szomszédai között, azok éltek, beszéltek, ő hallgatott és emlékezett. Itt felejtette az élet, a magas, szimmetrikus, dísztelen, fiatal épületek között, melyeket hirtelen rótt össze könnyű anyagból a nyereségvágy. Alacsony, széles teteje alatt, nagy, szellős termekben lakott fehér wuklis úrnője, míg körülötte az új házakban, melyek két emelettel feje fölé nőttek, aprók voltak a szobák, egymáshoz ragasztva sűrűn, szűk folyosók között, hogy háromszoros bért hozzon minden terület a tulajdonosuknak. Változott a világ, szűkek lettek a lakások,
kicsinyek az emberi szívek és a súlyos kődíszes, szürke palota épen úgy élt itt, elfeledve a zajos, épülő Bécs közepén, mint Jozefina kisasszony széles szoknyájában, fürtös fejével, a tapadó ruhás, magas kontyú, simára fésült asszonyok között.
Fini tante úgy tűzte fel haját ma is, mint régen fésülte imádott
úrnőjét, ruhái az ő ruhájának szabása után készültek, ugyanazt a bogozó kézimunkát csinálta, mellyel Mária Terézia űzte el üres óráinak unalmát, íróasztala mellett az uralkodónő képe lógott, álma felett az ő mosolya őrködött és mindig előtte volt, üvegtetejű, aranyzáras dobozban, a császárnétól kapott, fehér elefántcsontdíszes legyező. Néha kivette halaványkék bársony ágyából a könnyű kis jószágot, és mialatt öreg kezével ide-oda mozgatta a selyemre festett pásztorleánykákat, a gitározó udvaroncot, a libbenő ámorkákat, mosolyok szálltak feléje, rég hallott szavak, egy hamvadó uralkodónő mindent megaranyozó jósága és Hardenegg Jozefin öreg arca a boldogságtól sugárzott, míg emlékeivel legyezte magát, sárga selymes, puha karszékében, a rácsos ablakok mögött.
Sokszor találta őt így Rudolf gróf, olyankor aztán csendesen ült le melléje és az öreg hölgy mesélni kezdett az ő világáról, arról a harmincnégy év óta meghalt és számára még ma is egyedül élő világról. Mária Terézia felkelt sírjából, ő újra öltöztette, újra felolvasott neki, újra hallgatta bölcs és kedélyes mondásait, újra megcsókolhatta hálás szeretettel azt az önző fejedelmi kezet, amely távoltartotta őt az élet boldogságától.
Mária Terézia miatt nem ment férjhez, nem akart megválni tőle, amíg élt, és nem tudott megválni, mikor már meghalt. Alig mult el akkor még harminc éves, és ha az ember olyan gazdag és előkelő, mint ő volt, talál még imádót, nem egyet, hervadó szépsége számára, de Jozefinának senki sem kellett. Visszavonult öreg palotájának szürke falai közé és bezárkózott emlékeivel a vasrácsos ablakok mögött.
A fiatal Rudolf gróf nagyon szerette hallgatni a Fini tante meséit, de Fini néni nem volt vele megelégedve, mert ő cserében szép,
szerelmes történeteket várt unokaöccsétől.
Kalandokat, csókos találkákat, mindazt, amit neki nem adott az élet, de Rudija sorsában sem akart semmi ilyesmi előfordulni és Fini néni nagyon csalódottnak érezte magát.
Végre ezen az októberi napon azzal toppant be váratlanul szőke kedvence:
– Fini néni, szerelmes vagyok.
Az öreg hölgy lehúnyta szemét, mintha első imádója vallomását várná és halkan suttogta:
– Kibe? – nem volt türelmetlenség a hangjában, sem kíváncsiság, csak boldogság, fiatal odaadás, szelid lágyság.
Rudolf gróf pedig mesélni kezdett, ajándékba adva öreg, kedves Fini nénjének hirtelen ébredt, végtelen szerelmének minden szépségét. Az öreg hölgy hitt neki, elhitte, hogy a vörös daru a sors küldötte volt, a csudamadár, mely egy leány felé vezette, babonás dícsfényt vonva feje körül rozsdásan égő tollaival, elhitte, hogy Franciska szebb, különösebb, mint a többi nők, mosolya édesebb, tekintete mélyebb és mikor Hardenegg arra kérte, hogy fogadja be házába a leányt, mert Bécsbe vágyik, mert itt szeretne élni, Fini néni megsimogatta fejét és egyszerűen mondta:
– Örvendek fiam, ha eljön hozzám, mert a te szerelmed az én szerelmem és akit te szeretsz, azt szeretem én is.
Remegett a hangja, könnyes lett a szeme, de bizalommal volt tele a lelke, mert akit a Rudija szeret, az megérdemli, hogy feléje tárja remegő két karját ő is, itt nincs ok több kérdésre, kutatásra, szégyen volna a kételkedés.
Az új házakban kicsinyek a szobák, szűk falak között alszanak az emberi szívek és nehezen nyílnak meg egy új lakó számára, de a Fini néni szíve nyilt volt és világos, mint szürke palotájában a fehér mennyezetes, tágas termek.
Rudolf gróf megcsókolta az öreg hölgyet:
– Köszönöm, Fini tante. Érte küldök még ma. Lovas hírnök viszi levelemet és kíséri őt hozzánk. Ha váltott lovakkal jön, egy hét mulva már itt lehet, – és leült a kis íróasztal mellé, hogy megírja levelét Franciskának.
Fini néni nézte őt, tekintetével simogatta szép, fiatal fejét, magas homlokát, dacos sűrű szemöldökét, puha vágású száját, amely körül majdnem leányos mosoly játszott és ő mégis tudta, hogyha megmozdulnak ezek a lágyan ívelt ajkak, hogy kimondják: most örökre szeretek, mindenkinek hinni kell, hogy igazat szólnak.
Az öreg hölgy sóhajtva vette elő selyem legyezőjét és az enyhe szellő, mely most nyomában támadt, mint fiatal, boldog szerelem simogatta ráncos arcát.
– Tisztelt Franciska kisasszony, – írta Hardenegg. – Megigértem, hogy kiszabadítom és megtartom szavamat. Semmit sem kérek cserébe érte, ne féljen szép kisasszony. Egy nagynéném él itt Bécsben, a kedves Fini tante szívesen látja házában és szeretni fogja, mert megkértem rá, hogy nagyon jó legyen kegyedhez. Jöjjön hát hamar, induljon minél előbb, a hírnök, ki levelemet viszi, elintéz mndent, megbízhatik benne, jó emberem. Semmitől se tartson, bátran útra kelhet, szívem egész melegségével fogok őrködni élete felett. Várom kegyedet, gyönyörű Franciska, és várja Fini néni nagy szeretetével, sok meséjével, öreg házában, a Grabenen. Majd meglátja a kedves, szürke palotát, a nagy szobákat, a sok fehér függönyt, meglátja Bécset, az ünneplő utcákat, és én igérem, nem zavarom soha, csak akkor, ha hív, ha egy jó barátra szüksége van.
Bámulója és tisztelő szolgája, Hardenegg Rudolf gróf.
Fini néni is elolvasta a levelet, elolvasta kétszer is, és kedvetlenül rázta fehér fejét.
– Mi az Fini tante, nem jól írtam, nem vagy megelégedve?
– Nem fiam. Nagyon hideg ez a levél, az ember máskép beszél a szerelmével.
–
Ő nem szeret engem – mondta szomorúan Hardenegg.
– Nem szeret? Eredj fiam, hát lehet téged nem szeretni?
Rudolf gróf szemében fény gyúlt:
– Talán majd fog.
Az öreg hölgy összehajtotta a levelet, aztán két kezébe fogva kedves legyezőjét, fáradt szívéhez szorította, és gyengédséggel teli hangon, mint szent fogadást rebegte:
– Ha szeretni fog és boldoggá tesz téged, neki adom a legyezőmet.
Hardenegg megfogta a ráncos, öreg kezet és megcsókolta sokszor az elefántcsont kincs köré fonódó ujjakat.
– Fini néni, drága édes Fini néni.
– Melyik szobát adjuk neki, jó fiam? – kérdezte meleg hangján az öreg hölgy.
– Melyiket? Talán az erkélyest? Vagy talán amelynek ablakára az udvarról nyáron ráfonódik a virágzó futórózsa? Vagy talán a kék selyem szobát, melyben a kis Mozart aludt egy éjszakán és ugyanaz a párna még az ágyban, melyen dalokkal telt copfos gyermek feje pihent valaha régen? Melyiket?
Franciska, Franciska, elvakult, bolondos Franciska, nem hallod a tanácskozást, nem érzi meg szíved egy meleg dobbanásban a rád váró, érted aggódó szeretetet? Miért nem látod a fehérhajú, letűnt idők királynéjának öltözött, finom, öreg hölgyet, amint szép kedvence karjába fűzve karját, szobát keresnek számodra? Hol jársz Franciska nyugtalan, dobogó szívű, remegő leány, te? Miért nem jössz ide, miért nem teszed kezed annak a férfinak erős kezébe, aki meghatva lépi át a neked szánt szoba öreg küszöbét?…
– Igen, igen, ez lesz a legszebb a sárga szalon mellett, a kékfalú hálószoba, – határozta el Fini néni. – Hát te mit gondolsz édes fiam?
Hardenegg nem felelt, csak némán bólintott, aztán megindultan tárta ki az aranydíszes, nehéz, fehér ajtót és beléptek a Mozartszobába.
Égszínű falak között, ezüst szálakkal átszőtt, fehér selyemmel bevont, rokokó bútorok álltak és a mennyezetes, széles ágy fölött szárnyas ámorok tartották a fehér csipkés, kék függönyöket.
– Tetszik? – kérdezte Fini néni.
– Nagyon – felelte Hardenegg.
– Ilyen volt a Mária Antoinette szobája a Burgban – magyarázta az öreg grófnő. – Nagyon szerette a kék színt a szegény Tonerl.
Aranyos hárfa állt a szoba sarkában, a fiatal ember közelebb ment a régi hangszerhez, megpendített egy húrt óvatosan, és a mély hangra megrezdült a néma levegő. Aztán az ablakhoz lépett, kitárta egészen és fényre, világosságra ébredtek az emlékek között álmodó, fehér bútorok.
– Majd meglátod milyen szép lesz, ha virágokat rakunk az ablakra, apróságot az asztalokra, – szólelt meg Fini néni.
Milyen szép lesz, ha itt fog lakni ő, ha fehér keze megpihen a bútorokon és aranyos fejét lehajtja a virágok közé, gondolta Hardenegg.
Szép lesz, nagyon szép. Minden percüknek ez volt a gondja. Fini néni ezer, apró, leányoknak tetsző, holmival rakott meg minden sarkot. Gitárt kötött a falra, kézimunkát tett a kis asztalra, sok-sok vázát a polcokra, könyvet és ezer csecse-becsét.
Csak már jönne! Hardenegg számolta az órákat. Most Hainburgba ért a hírnök, Pozsonyba, már elhagyta a Csallóközt, másnap már a Bécsi úton lovagol, két nap alatt Óbudán lehet és ha Franciska igyekszik, már négy, öt nap mulva megjöhet. El kell hát készülni mindennel, a cserepeket fel kell ékesíteni, a díszes kalitkába kis kanárit kell szerezni, hogy öröme, társa legyen az idegenben.
Gondoskodó jósággal beszéltek csak róla az öreg házban, megteltek nevével a régi szobák és hogy sejthette volna Hardenegg, hogy mikor az első őszirózsákal rakta tele a fiókos szekrénykén álló hatalmas vázát, szívének szerelme fáradtan és az ő személyétől messzeszakadt reményekkel közeledik Bécs felé.
X. FEJEZET.
A rózsaszínű vendégszoba.
Hainburgban, az osztrák határon, Franciska elvált kísérőjétől, a cár ordonánc tisztje visszatért Pozsonyba, hogy ott várja meg felséges urát és Franciska egyedül folytatta útját a tőle kapott egyenruhában, az ő útlevelével, az ő neve alatt, mint Samarin Péter, az orosz cár személyes küldönce.
Alkonyodott már, mikor Bécs felé közeledett. Külön postán utazott, váltott lovakkal, de az út mégis tovább tartott, mint a cár gondolta volna.
Hét órát ütöttek már Bécs toronyórái és az esti szél lágyan ringatva hozta feléjük a biztató hangokat, mikor végre a Dunához értek.
A postakocsis kürtjébe fujt, a lovak új kedvre kaptak és a nehéz jármű egy végtelenül hosszú fahídra döcögött. A hídon túl már házak várták őket a szürkületben, a lovak megálltak, a város határában voltak. Egy hatalmas termetű, nagy kabátos ember lépett a kocsihoz és háromszögletű kalapos fejét, nagy orrát bedugva az ablakon, udvarias hangon a passzust kérte.
Franciska kicsit ijedten nyújtotta át Samarin Péter útlevelét, de a császárváros külső őre nem igen vizsgálta meg az írást alaposabban és csak az iránt érdeklődött, hogy hol szándékozik a tiszt úr lakni? Persze ez volt az, amit a tiszt úr legkevésbé tudott, de a kocsiablakon bebólogató nagy kalap ez irányban is megnyugtatta. Nem baj, ha még nem döntött, majd kisül holnap, úgyis jelentkeznie
kell a rendőrségen és egy nyomtatott lapot adott át Franciskának, mely német, francia és olasz nyelven figyelmeztette erre a kötelességére, aztán a kalap és a hatalmas orr visszavonultak és ő folytathatta útját.
A postakocsis is büszkébben, egyenesebben ült már a bakon, fekete hajtókás, ezüst zsinóros, fehér gombos, vörös kabátjában. Hetykén hátra csapta magastetejű, kerek kalapját, melyen vídáman lengett a sárgafekete tollbokréta és szüntelenül fujta postakürtjét, míg végighajtott a már kivilágított külvároson.
A házak előtt lámpák égtek, a kapuk előtt, a padokon polgárok beszélték meg a kongresszus újabb eseményeit, az érdekes híreket, melyek hozzájuk is eljutottak.
Szemben már látszott a Szent István templom tornya, Bécs legnagyobb nevezetessége, minden igazi bécsi ember büszkesége, életének centruma. A császárváros lakói ehhez a karcsú toronyhoz ragaszkodnak legjobban a világon, hozzáfűzik hasonlataikat, példabeszédeiket, gondolataikat s úgy vágynak utána haza az idegenből, mint a svájci ember az Alpesek után.
A Wien folyó hídján is átrobogott a postakocsi. Feljött a hold s a zöld gyepes Glacin túl, a belvárost körülvevő sáncok hídja világított feléjük.
A híd két végén és a Stubentor bejáratánál, fehér egyenruhás hatalmas gránátosok álltak őrt. Régi várfalba vágott, tizenkét kapu vezetett Bécs belvárosába, melyek egyikén át, a szürke boltívek alatt, Franciska berobogott egy zajos utcába, a Wollzeilera.
Az utcán élénk volt a forgalom, az esti órában is, különösen a Szent István-tér felé, ott már alig tudott a kocsi továbbhaladni, a Kärtnerstrasséból széles hullámokban özönlött az emberi áradat és bábeli zűrzavarban, Európa minden nemzetének nyelve felhangzott a tömegből.
A régi pátriarkális Bécs képét teljesen megváltoztatta a kongresszus. Nemrégiben még úgy öltözködtek ott az asszonyok, mint Franciaországban a forradalom előtt, az udvarnál úgy
ünnepeltek, amint a szigorú spanyol etikett jogara alatt Mária Terézia, a jó Grosi, egyszerű szigorral örökben hagyta gyermekeinek, Haydn- és Mozart-melódiákkal voltak tele a szívek, mikor egyszerre elöntötte a város régi utcáit, császárok, királyok, hercegek és több mint százezer idegen képében, az új eszmék, új divat, új dallamok nagyvilági áradata.
Az öreg Bécs hamar beleszokott szerepébe, a világ centruma lett és mint egy szerény, eddig meg nem látott egyszerű nő, boldogan hagyta, hogy egy nem várt csoda királynévá öltöztesse.
Mennyi minden is nem történt az utolsó év alatt. A szövetkezett Európa megnyerte Lipcsénél Napoleon ellen a népek csatáját és Párisig vonultak a győztes csapatok. Napoleon lemondott és Elba szigetén harcolt multjának emlékeivel, nyugtalan szívében ébredő új tervekkel, új reményekkel. XVIII. Lajos elfoglalta helyét a Tuileriákban és megint divatba jött régi emberektől körülvéve, bársonycsizmáival taposott az elvérző Franciaországon. A híres vieille-garde, a győzhetetlen császár vitézei, csendes, makacs meggyőződéssel várták vissza Napoleont és egy szőkefürtű kis fiúról álmodoztak, akit a hűtlen Mária Lujza ellopott, hogy messze vigye tőlük Schönbrunnba.
Bécsben összeült a kongresszus és mialatt lakomázott, táncolt, szánkázott, szeretett, minden fényes gomblyukban ott díszlett az ágyú-kereszt, a nagyszerű felírással: „Europa libertate asserta grati Princeps te Patria“.
A fiatal béke ujjongó boldogsága magasztos jelszavakkal ékesítette fel a mulatságok eldorádóját, glóriát fonva a tanácskozó fejedelmek homloka köré. Európa társadalmi rendjének helyreállítása, megoldatlan politikai kérdések elintézése, a béke állandósítása: ezek voltak a nagyszerű jelszavak, melyek alatt a győzők marakodva osztozkodtak a legyőzött Napoleontól elragadott területeken.
Sándor cár a Napoleon teremtette varsói hercegséget akarta, mint fennhatósága alá tartozó lengyel királyságot, a poroszok
Szászországot szerették volna, melynek uralkodója, mint Napoleon szövetségese, hadifogolyként került Berlinbe, a lipcsei csata után.
Két szomszédjának ilyen elhatalmasodását Ausztria nem engedhette meg, makacs ellenállását Metternich Kelemen herceg képviselte a tárgyalásokon, hónapokig tartó viszálykodások közepette, mikor az ünnepélyeken mulató jóbarátok egyszerre titkos ellenségekké lettek.
Mindebből a haragból, gyűlölködésből semmi sem látszott a városon, lappangva bujkált csak fényes álarcok alatt, asszonyi mosolyok mögé rejtve. De azért ott volt mindig mindenütt, társaságban, színházban, az utcákon és most orosz tiszti egyenruhában, egy postakocsi mélyén húzódott meg, lépésben törve utat magának az örvendő tömegen keresztül. Mindúntalan meg kellett állnia a nehéz járműnek, a kocsis beszédbe is elegyedett és Franciska hallhatta, hogy Ferenc császár már Bécsbe ért, Bruckon és Parndorfon át, a porosz király is megjött, Sándor cárt pedig minden percben várják. Franciska kihajolt a kocsiablakon:
– Siessünk, siessünk, gyorsan a Metternich herceg palotájához! – mondta izgatottan könyörögve.
Megijedt a gondolattól, hogy a cár nyomában jár, utóléri, pedig ő nem akart találkozni vele. Nagy elhatározás ébredt a Franciska szívében. Akkor kezdett benne érlelődni, mikor az úton eszébe jutottak a cár habozó szavai: Metternichet gyűlölöm… de a császárt nem…
Ezek a szavak, mikor először ütötték meg fülét, zavarba hozták, majd megnyugtatták. De mikor az úton újra felcsendültek emlékezetében, egy kérdés tolakodott elő mögülök: Mért tartotta a cár szükségesnek annak hangsúlyozását, hogy nem a császár ellen irányulnak tervei? Talán önmaga előtt akarta leplezni a teljes igazságot, talán csak ő előtte. Hogy megnyugtassa, kedvét ne szegje… Hát legyőzheti-e Metternichet anélkül, hogy Ferenc császárt is ne érje vereség? Nem a császár politikáját képviseli-e a hatalmas külügyminiszter? Ha ő, Franciska, Metternich politikájának megbuktatására nyújt segédkezet, Ferenc ellen is vétkezik. És
egyszerre maga előtt látta a szürkeköpenyeges, jóságos császárt. Egészen ellágyult… Nem, nem… nem szabad neki fájdalmat okozni…
Mikorára kocsija a dunai hídon robogott át, elhatározása teljesen megérett! Legalább így magyarázta meg sajátmagának és így hitte el a hosszú út alatt, míg jövőjének lehetőségén törte fejét. Alapjában véve nem volt más célja, mint menekülni a cár elől. Nem azért szökött meg hazulról, nem azért hagyta el apját, leküzdve minden lelkiismeretfurdalást és kínzó önvádat, hogy egy férfinak karjába dobja magát, akit nem szeret, még ha maga a minden oroszok uralkodója is az a férfi. Megalkudni, megalkudhatott volna az élettel Óbudán is és várhatott volna Hardenegg Rudolf grófra, hiszen hűséges igéretének zálogát, a vörös darut, ott viselte keblén az orosz uniformis alatt. Azonban minden szépséget igérő álmainak nem volt elég a remény, hogy Hardenegg grófné lehet belőle, vágyait nem töltötte be a cár szerelme sem. Mint a kettő üzlet, amelyért fizetni kell, de ő nem kívánt semmi pozitív értéket, nem volt nagyravágyó ábrándjaiban, ő valamit akart, maga sem tudta mit, úgy mint minden fiatal leány, csak nála százszorozva buján nőttek, fejlődtek az álmok, mert semmit sem tudott az élet korlátairól és nem fékezte vágyát élemény, vagy tapasztalás.
Eddig szenvedélyes ábrándjait a Napoleon nevén szólította, hitte, hogy fanatikus szolgasággal tudna ragaszkodni hozzá és kész volna meghalni is a császár egy szavára. Ez szent meggyőződésévé vált, nem kételkedett benne egyetlen percre sem, pedig mégis tévedett, mert ha okos és bátor is volt mint egy férfi, azért mégis nő maradt. Nagy eszmék nem lelkesítették, politikai meggyőződésre képtelen lett volna, és a világtörténeti események központjába magát állította. Ezt nem tudta Franciska, ő azt hitte, hogy komoly megfontolással intézi sorsát, miközben csupán asszonyi kívánsága, vágya vezette lépteit. Magas politikai magyarázatot keresett és talált utolsó tette számára is és épen ezért egy percig sem törte fejét azon, hogy tulajdonképen hűtlenül cserben hagyta Hardenegget, elszökött Jósika elől és megszegte a cárnak adott szavát.
Néhány napja még alig ismert férfiakat, ma már természetesnek találta, hogy játszva segítsék tovább. Mindenik egy-egy lépcsőfok, mely feljebb viszi, de megállnia nem szabad egyen sem, mert még nem jött el a megpihenés órája. Hardenegg, Jósika, a cár és most talán Metternich?! Mit hoz még a jövő?
Keskeny utcákon át, régi, finom kis paloták között a Burghoz ért a Franciska kocsija. Ott, a birodalmi kancellária első emeletén lakott Metternich Kelemen herceg.
Csak gyorsan, gyorsan, ez volt Franciska jelszava, de a mindenható kancellárhoz bejutni nem könnyű dolog.
– Ő hercegsége este senkit sem fogad – válaszolta Franciska kérdésére a komornyik, mikor végre eljutott a nagy úr lakosztályáig.
– Nekem okvetetlenül beszélnem kell vele – ismételte a leány.
– Lehetetlen, majd holnap délelőtt.
– Rendkívül fontos híreket hoztam a kegyelmes hercegnek –jelentette ki büszkén Franciska.
A komornyik elmosolyodott:
– Hadnagy úr, ilyen ürügy alatt mindennap legalább tizen igyekeznek bejutni a kegyelmes herceghez.
– Akkor kénytelen leszek a császárhoz menni.
Metternich finom szolgája gúnyosan mérte végig a kis orosz tisztet:
– Ezt a fenyegetést is ismerjük már, de Őfelségéhez sem olyan könnyű a bejárás.
– Őfelsége mindig fogadja azokat, akik fontos okból jönnek hozzá – felelte meggyőződéssel Franciska.
A komornyik vállat vont:
– Lehet, nem tudom. A herceg nem fogad, az bizonyos. A herceg öltözik ilyenkor, nem szabad zavarni, egész napunk az államügyeké, az este a miénk – jelentette ki önérzettel.
Egy pillanatig tanácstalanul állt Franciska, de aztán bátran kapta fel fejét. A cár rejtélyes kijelentései alapján, teljes joggal, fontosabbnak hitte Metternichre nézve a nála lévő levelet, mint amilyen valójában volt. Azért határozott, parancsoló hangon mondta:
– Nekem a herceg érdekében beszélnem kell vele azonnal. Becsületszavamra mondom, az ő személyéről van szó, veszélyben van és én megmenthetem.
A komornyik, a nagy emberismerő, úgy érezte, hogy igazat szól az orosz tiszt:
– Jól van, bejelentem a hadnagy úr felelősségére – felelte és indult az ajtó felé, de azt abban a pillanatban Metternich Kelemen herceg előtt tárta ki egy csattoscipős inas.
– A kegyelmes herceg!
Metternich indulásra készen állt a küszöbön. A nők híres kedvencét legszebb férfikorában látta Franciska, karcsú, majdnem száraz alakja megnyerő volt és tekintélyes. Göndör, akkor még sűrű, hullámos haját, mélyen befésülte homlokába és a könnyű fürtök játszva lepték el okos fejét, melyben egymást űzte a ravasz gondolatok tömege.
A herceg, aki Ferenc császárhoz sietett, hímzett udvari öltözetet viselt, egyenes, hosszú tőrt az oldalán, mellén a csillagok és keresztek tömegét és amint fehér tollakkal szegélyezett kalapját hóna alatt tartva, ott állt a vörös bársonyfüggönyös ajtóban, végtelen előkelőség ömlött el finom, síma lényén.
Franciska tágranyilt szemmel bámult rá, ijedten kísérelte meg a tisztelgést, de az annyira nem sikerült, hogy a herceg elmosolyodott, mire viszont a leány elpirult és egyszerre nagyon szégyelte magát a férfiruhában. Pedig jól illett nyúlánk termetére, csak épen a csizmája volt túlontúl nagy, a sapkájához emelt keze meg túlontúl kicsiny és
épen azon a csizmán, meg azon a kezen pihent meg a herceg mélyrelátó tekintete. Szegény Franciska egy szót se tudott szólni, a komornyik megdöbbenve bámult rá, de miután az idegen beszédes határozottságának utolsó nyoma is tovatűnt, belátta, hogy neki kell helyette szólania és kicsit bizonytalan hangon kezdte magyarázni:
– A hadnagy úr fontos híreket hozott. Hercegséged személye, állítása szerint, veszélyben forog és ő megmentheti, azért bátorkodtam…
– Rendben van, – mondta Metternich, előbb intett a komornyiknak, hogy távozzék, aztán közelebb lépve Franciskához, halk nyomatékkal kérdezte: – Mit kíván tőlem, kisasszony?
Franciska összerezzent, ajkába harapott és nem felelt.
A herceg hozzáhajolt és mosolyogva folytatta:
– Orosz tiszti ruhában még sohasem igyekeztek bejutni hozzám a hölgyek, az eset valóban érdekes, de, sajnos, kalandok számára nincs időm.
Gúnyosan mondta, síma lénye csupa lenézés volt, udvariassága mosolygó megvetés és félig lehúnyt szeméből várakozón leste, hogyan semmisül meg teljesen a leány.
Franciskának arcát lángaborította a haragos szégyen, megértette a herceget és büszkén kapta fel fejét:
– Ismétlem, fontos híreket hoztam és ha meghallgat hercegséged, saját érdekében teszi. Legjobban szeretném, ha elfeledné, hogy nő vagyok.
A kancellár megdöbbent, két ujja közé fogta símára borotvált állát és csak annyit mondott:
– Ah úgy – aztán ajtót nyitva, bebocsájtotta Franciskát a dolgozószobájába.
– Foglaljon helyet, kisasszony.
Franciska riadtan nézett szét a nehéz függönyös szobában, most már legjobban szeretett volna elszaladni. Síma, fekete empirebútorok között állt, milyeneket eddig még nem is látott, mert Franciaországból hozta őket a divat szeszélye nemrégiben. Arany veretek díszítették az íróasztalt és a székeket. Zöld bársonyüléses alacsony kerevetek álltak a fekete faoszlopos ablakok között és körül a szobában mindenfelé. A fal sötétzöld selyemmel volt bevonva és ebből a nehéz, mély, egységes színfelületből élesen vált ki a kancellár szép, kemény, arcéle.
– No üljön le, – bíztatta Metternich a leányt – ne féljen tőlem, igen kíváncsi vagyok a személyemet illető, fontos hírekre.
A herceg hangja még mindig gúnyos volt, de épen bántó kételkedése adta vissza Franciska teljes bátorságát.
– Budáról jöttem – kezdte magyarázni összevont szemöldökkel és most már nyugodt hangon. – Müller Franciskának hívnak, most mellékes, mi módon, eljutottam az országházba, a nagy bálra, ott őfelsége, az orosz cár soká táncolt és hosszan beszélgetett velem. Hercegségedről is szó volt.
– Nem sok jót hallhatott rólam – jegyezte meg Metternich.
Franciska elmosolyodott:
– Valóban nem, sőt őfelsége olyanforma kijelentéseket tett, melyek gondolkozóba ejtettek, megijesztettek. Felszólított, hogy egy levelet hozzak el Bécsbe, Bagration hercegnőnek. Az úton sokáig töprengtem és végre az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy mint uralkodómnak hű alattvalója, csak akkor teljesítem kötelességemet, ha ezt a levelet hercegségednek adom át. Ezzel kivette belső zsebéből a cár levelét és átnyújtotta Metternichnek. A herceg elkomolyodott egy pillanatra, egész sereg megjegyzés tódult ajkára, de mint az önfegyelmezés nagy mestere: hallgatott. Percekig forgatta ujjai között a fejedelmi levelet, nem sietett elolvasásával és hosszas gondolkozás után csak annyit jegyzett meg:
– Kegyed valóban bátor hölgy, kisasszony. Kérem, nem ismételné, amiket a cár mondott kegyednek?
Franciska kicsit zavarba jött:
– Igazán elmondjam? – kérdezte.
A kancellár szája köré mély vágásokat rajzolt a fölényes gúny:
– Nem személyemre vonatkozó véleményére vagyok kíváncsi, azt úgyis tudom, gonosz vagyok, ravasz, rosszindulatú, és ő gyűlöl. Őfelsége nagyon naív, már sok szép hölggyel adatta tudtomra, hogy mit gondol felőlem. Csak újabb terveire volnék kíváncsi, kisaszony.
– Azt hiszem, a levélből értesülni fog hercegséged, nekem őfelsége semmit sem árult el, annyit mondott csupán, hogy ha le tudta győzni Napoleont, le fogja győzni Metternichet is.
A kancellár hangosan kacagott egyet:
– Hát nem naív? Istenem, ha nem lenne olyan kedves, az ember még bosszankodhatnék is. Engedelmével, kisasszony, most elolvasom a levelet.
A hercegen nyoma sem látszott az idegességnek, korlátlanul tudott uralkodni magán, a „nagy ámító“ egész valójában állt ott Franciska előtt, de az ő asszonyszeme elsősorban azt látta, hogy a hatalmas diplomata milyen csinos férfi.
Határozottan olaszos volt az arcéle, végén meggörbült orra, kicsit kiugró, hegyes álla Dél-Itália fiaira emlékeztetett, de világos arcszíne letompította ezt a benyomást. Milyen jól illett csontos, ideges kezébe a cári levél, milyen egykedvű vonás játszott ajka körül, míg olvasta. Keményvonalú szája is volt talán a legegyénibb arcában; lenéző, gúnyosan vibráló mosolya: a hatalom, mellyel megadásra bírta a nőket.
Amint a levél végére ért, néhány pillanatig figyelmesen nézte Franciskát, mintha keresne valamit, de nincs kiábrándítóbb a szerelemben, mint az előre feltett szándék és senki sem abba szeret bele, akire rámutatnak: ő fog tetszeni neked. Nem is volt ma igazán szép Franciska, csak sötét parókát kaphatott hirtelenében és az alá kellett rejtenie aranyos haját.
