Chapter One: Zoey
Shit. Not again.
Zoey Alexander opened her eyes, her head throbbing. The night sky stretched overhead. It sparkled with tiny stars, while the ground beneath her was cold. Grass tickled one ear. The half-succubus leader of Team Rogue lay on her back for a moment to gather her senses. Wherever she was, she wasn’t where she’d fallen asleep, on a cot in the office of a warehouse that acted as her base of operations.
It was the seventeenth time in eight weeks Zoey awoke some place she wasn’t supposed to be with no memory of how she got there – or why she’d decided to kill someone. Because that’s how it always happened. She woke up next to a dead body.
With some dread, she sat up and looked around. Her lucky knife was in one hand, covered with blood too gummy to be fresh.
Shoving it into a sheath, she gripped her head at the massive ache in her temples and tried to orient herself. The pain was fading, and her mind cleared quickly once the blackout released her from its grip. Alarm replaced her grogginess, and she shot up, anxious to find out what she’d done this time.
“One body,” she observed and then craned her head back to look up at the white obelisk a few dozen yards behind her. “Washington Monument.” The landmark in the heart of Washington, DC, was illuminated. The grassy park around it was dark, aside from the well-lit walkways traversed by tourists during daylight.
Relieved she at least knew where she was, Zoey’s attention went to the man on his belly ten feet away. His back rose and fell steadily, a sign she hadn’t killed him. She usually woke up next to a dead Cambion, known in her world as a half-incubus, but this man didn’t radiate the erratic sex magic of one.
She knelt, unsettled to see the damage she’d done and his size. Blood pooled around him and ran down his back from the wounds she’d put there.
He wasn’t the only one bleeding at the moment. With some unease, she evaluated her condition. There was a puncture wound in her shoulder, one in her side, and blood flowed down the back of one thigh from a wound she couldn’t see. The pain was distant, and she understood why.
Declan was helping her again.
She hated it when he did. It was a constant reminder that the powerful incubus, her soul-mate, was still connected to her through the rite they’d performed, before he went off and betrayed her. Even after two months, the memory and the pain were fresh enough to make her hurt whenever she thought of him.
She shook her head to clear her mind of him and focused on the body. There was something familiar about the man on the ground before her, an unfettered flow of sex magic that marked him as belonging to the Incubatti society.
He had to be an incubus, if he survived a knife fight with her and somehow managed to knock her on her ass. Zoey hesitated to roll him over, not wanting to know who she’d tangled with for fear it was someone associated with Declan. While she had no intention of ever speaking to him again, she didn’t want to give him a reason to hunt her down. He’d kept his distance, and she needed the space.
She pushed the incubus onto his back. He had the features of Declan’s family – chiseled, high cheekbones, square jaw and fair hair. He was clearly one of the nine brothers that ran the Incubatti Enforcers and were integrated into the upper echelons of their society. She’d met five of them, but didn’t recognize this one.
She pulled out her cell and hit the first number saved on speed dial.
A groggy voice at the other end answered. “Yeah?”
“Vikki, I need a ride. And bring the van. I’m, uh, not alone.”
“Where are you?” Some awareness crept into the voice of her best friend. “Did you go out without me?”
“Not on purpose.”
“Shit, Zoey. Again?”
“Just come get me.” Zoey rose. “I’m at -”
“Washington Memorial.”
“Yeah. How’d you know?”
“Chrissy made me a watch that tracks your location.”
This shouldn’t keep happening. Zoey wasn’t sure whether to be grateful her friend was stalking her or freaked out. She was in charge of every detail of Team Rogue, a vigilante group whose mission was to save women from the sadistic supernatural creatures called Cambions, and yet she couldn’t control her own actions. What happened if she one day didn’t come out of the mindless zombie mode she went into whenever she blacked out?
Zoey suppressed her rising panic. It was no time for a meltdown.
“Another body?” Vikki asked with a grunt that indicated she was getting ready as she spoke.
“Yeah. Not dead. Looks way too much like one the Enforcer boys.”
“Oh, God, Zoey. I’m on my way.” Vikki hung up.
Even if they’d declared war on the men they were mated with, the five core members of Team Rogue didn’t want anything bad happening to the Enforcers. Zoey tucked her phone away, hating the fact that she, too, didn’t want to hurt any family member of the man who crushed her heart. Shouldn’t she hate anyone associated with him? Shouldn’t she want him to hurt the way she did?
“Hey.” The man on the ground mumbled.
She faced him. “You shouldn’t be alive.”
“Neither should … you.” He seemed to find that funny, if his wheezy chuckle was any indication. “Did I tag you at least?”
“Three times.” She squatted near him while maintaining enough distance between them to react if he decided to attack her. “What’re you doing out here?”
“Me?” he asked. He cracked open his eyes, revealing the familiar whiskey hue possessed by Declan as well as several of his brothers. “I followed you here. What’re … you doing out here?”
“You followed me?” she asked, trying hard to recall anything after lying down to sleep in her own bed. A glance at her watch told her she had about five hours missing this time. “Shit. Okay, what was I doing here?”
“Damned if I know.” He struggled to sit.
“You should lay still,” she advised. “I got you good.”
“I noticed.” He sat up anyway, the amber eyes settling on her. “I’m not dead.”
“You’re lucky.”
“I had help.”
“Help?” Disturbed by the gaze that was nearly identical to Declan’s, she shifted away.
He gave a pain-filled grimace. “Yeah. Help. Someone who knocked your ass out.”
“Who?” She observed their surroundings. She wasn’t the only member of Team Rogue to notice a stranger observing their recent operations, the figure of a man who kept to the shadows and seemed content to watch. Her senses were still scrambled, an aftereffect of the blackout, rendering her unable to locate anyone but the man before her. “I don’t see anyone. Did I kill him?”
“No. The man in a mask got away.” Another wheezy chuckle made her frown.
“Man in a mask? You’re fucking with me,” she grumbled. Zoey assumed Declan was sending someone to spy on her and the team, but a mask? It sounded downright silly.
“He’s the only reason I’m not dead.”
“Not true. You’re not dead because you’re as stubborn as the rest of the men in your family,” she snapped.
“You know who I am.”
“No. But I assume you’re related to the Enforcer set of incubuses.”
“Funny. You had no idea who I was a couple of hours ago when you went ape-shit crazy on me.”
“Maybe you shouldn’t be following me!”
“Maybe it’s right what the Enforcer Council said.”
She crossed her arms, waiting.
“About how you’re being manipulated by the Sucubatti.”
“What else?” she asked, wanting to hear that Declan had said something awful about her so she could try harder to despise him. He shrugged. “That’s pretty much it.”
“Who are you?”
“Aiden. Number seven of nine, the family jokester.” He gave a choked laugh. “Been surveilling you for a week now.”
“Declan sent you to spy on me.”
“Or to keep you safe. Kinda what a soul-mate does.”
“You have no idea what a soul-mate does,” she muttered. “He rips your heart out and tosses it away.” Her gaze swept over him. The super-incubuses of Declan’s family didn’t stay down long. They had the ability to heal with otherworldly speed in addition to super agility and strength that made them all but impossible to beat in a fight.
Aiden would be on his feet again within about twelve hours, and for a moment, she debated leaving him and fleeing with Vikki. Where Declan was lean with fair skin and eyes, Aiden was more like Vikki’s soul-mate, Liam, the eighth of nine sons, who had olive coloring and dark, dark hair. Aiden was in no current shape to follow. It’d be easy to walk away, except …
We need leverage. It was almost a mantra, as many times as the phrase had come up in discussions within Team Rogue. To get the weapons and supplies required to run their independent vigilante operations, they needed either a boatload of cash they didn’t have or the leverage to blackmail the leaders of the Sucubatti and Incubatti societies for cash and supplies. Money was running low again, which impeded her ability to kill Cambions.
Reluctantly, she was forced to admit that Aiden was free money, a winning lottery ticket she found by accident. “I bet Declan would pay a lot to get you back,” she mused aloud.
“Yeah, and he’d probably require you to hand deliver me.”
“Why would I care? I hate the man.”
“My brothers said you were a terrible liar. Looks like they were right.”
She quelled the urge to walk away. “Son of a bitch!”
Aiden chuckled again. “You kicked my ass good. I’m gonna need a doctor.”
“Even if that were true and you couldn’t heal, we have one on staff.” More or less, she added silently. “You’ll be fine.”
“A doctor?” He sounded impressed.
“We’re not idiots, Aiden. We’ve been running ops long enough to know how it’s done.”
“Declan said you’re smarter than you act.”
She eyed him, suspecting he was messing with her. He appeared genuine. Or at least, he didn’t seem like he was in any condition to put effort into lying. He was pale and resting on one elbow, clearly taxed from their confrontation.
A moment later, she heard the sound of Vikki’s van from the direction of the street running between the Washington Memorial and the National Mall. The black van’s headlights were off, and her best friend guided the vehicle across the grass to Zoey.
The passenger door opened to reveal Vikki leaning over from the driver’s seat. “C’mon!” she said.
Zoey slid open the side door of the van to reveal bench seats along the far wall and storage lockers with weapons and gear above the seats. The slender form of Chrissy, the human genius that worked for Team Rogue, sat in the middle of the benches, clutching a first aid kit in her lap.
“Can you walk, Aiden?” Zoey asked.
“You’re seriously gonna take me prisoner?” he asked.
“Yep.”
“No,” Vikki said simultaneously. “The last thing we need is one of them in our midst!”
“He won’t be there long,” Zoey said. “Just until we send a ransom note.”
“This will piss off the Enforcers and their father on the Council.”
“I’m not really in any shape to walk,” Aiden interjected.
Zoey ignored her friend’s warning and motioned to the human. “Chrissy, can you help me?”
Vikki got out of the van and circled it while Zoey went to Aiden. He didn’t resist when she wrapped an arm around him to lift him to
his feet. He leaned into her, and she barely caught her balance. Chrissy took his other arm. Vikki stood by the van, hands on hips.
“You sure about this?” she ventured.
“Chrissy needs the funding,” Zoey replied. “He is our funding.”
“You’re the doctor?” Aiden asked, struggling to focus on Chrissy.
“I’m a scientist,” Chrissy said with a sigh. “Zoey doesn’t know the difference.”
“I do, too! I just don’t care,” Zoey shot back. “You’re a genius with a photographic memory. If you can build all the shit you do, then you can learn overnight how to slap some bandages on this guy. It’s not like he needs brain surgery.”
“I’m not getting a warm fuzzy about this,” Aiden grunted.
Zoey was quiet, moving step by step with him to get him in the van. At last, he was seated on a bench, propped up on one side by Chrissy.
“Will you behave or do I need handcuffs?” Zoey asked Aiden.
“An incubus never turns down handcuffs.”
She rolled her eyes and leapt out of the van, slamming the door shut.
“This might work,” Vikki said. “But you realize taking him with us means he’ll see stuff he shouldn’t.”
“Vikki, I think they already know where we are. He said he followed me here. Which means …”
“… we need to move again.” Vikki frowned, gaze straying towards the van. “We caught one of the Sucubatti intel officers sniffing around the neighborhood this morning, too. No one should have found us this fast.”
Zoey exchanged a look with her. In the two months since Team Rogue went independent of either supernatural society, word had spread about what the succubae did to the Halflings who turned twenty two. The result was a swelling of Team Rogue’s ranks to nearly fifty as more Halflings defected so they weren’t put down like dogs by the full-blooded succubae. It meant Zoey had to find food, weapons, a home, medical supplies and more to maintain them.
Neither of them wanted to voice the possibility that one of their own had turned on them or that there was a plant sent by Olivia,
the chief of the Internal Affairs Bureau for the Sucubatti. They’d opened their doors to other women like them, never suspecting one of the Halflings would betray them to the succubus who wanted them dead.
“Let’s get through this first,” Zoey said.
Vikki nodded and trotted around the vehicle to the driver’s side. We need leverage. They were broke and being hunted by both societies. Whether or not they had a spy in their midst, they needed the money that would come from selling Aiden back to the Incubatti.
“We gotta go,” Zoey said and hopped into the passenger seat.
Vikki gunned the engine and guided the van back to the road.
Zoey glanced back and saw Chrissy awkwardly trying to bandage Aiden’s shoulder.
“He’s got a puncture in his leg, too,” she called.
“She’ll have me looking like a mummy by the time we get wherever we’re headed,” Aiden replied, humor in his voice despite the weariness.
“You’re welcome,” Chrissy mumbled.
Zoey saw the red in Chrissy’s cocoa cheeks, an indication the sex magic was affecting the human, even though Aiden appeared to be controlling it well and channeling inward to heal.
“What’s a human doing on Team Rogue?” Aiden’s attention was on Chrissy.
“Helping Zoey kill bad guys,” Chrissy replied. “I make her toys and apparently, am the team doctor. I’ve got an IQ of two twenty. I can do almost anything.”
“For reals? That’s amazing. Beautiful and brilliant.”
She blushed deeper.
Zoey snorted. “Behave, Enforcer.”
“Never.” He winked.
“If you want an Enforcer to leave you alone, just cry, Chrissy. They can’t stand it,” Zoey said.
“True,” Aiden seconded. “I’d want to make love to her until she stopped.”
“Sometimes I really hate these guys,” Vikki said with vehemence born of sexual frustration and worry.
“Weren’t you supposed to be taking today off, Chrissy?” Zoey asked. “Why were you there anyway?”
Concentrating on the road, Vikki muttered about wanting vacation time. Zoey ignored her. As long as her best friend was complaining, she was fine. The moment she stopped, Zoey would know something was wrong.
“I cracked one of the Project Sienna files,” Chrissy replied, referring to one of the five hard drives Zoey and Vikki had stolen from the Sucubatti before they broke away from their society. They sold the information derived from four of the hard drives to the top bidders from the Sucubatti and Incubatti in order to fund their operations. The fifth drive contained too much personal information for them to part with.
“Sienna?” Aiden’s gaze sharpened. “What is it?”
Chrissy looked up and froze, a dreamy expression crossing her expression. “Medical records for Team Rogue. Olivia had their entire history on file and called it Project Sienna. We-”
“Maybe you should come up here, Chrissy,” Zoey interrupted. The flair of incubus magic in the air was influencing Chrissy too much, which Zoey guessed Aiden had done on purpose. “You shouldn’t be so flushed.” She glared at Aiden. “Where’s that toy you made?”
The incubus magic retreated. Aiden rested his head against the locker behind him.
“I forgot it. A few more tweaks, and it’ll repel sex magic for whoever holds it,” Chrissy said. “Vikki scared the hell out of me when she woke me up. I didn’t have time to grab it.”
Zoey switched spots with Chrissy, who sighed in relief to be away from the influence of the incubus. Aiden’s eyes drifted closed.
“Speaking of scared … are we not going to talk about this, Zoey?” Vikki demanded, eyeballing her via the rearview mirror.
Zoey shrugged. She leaned forward to rest her elbows on her knees. The headache was gone, though her concern remained.
“It’s been seventeen nights where you disappeared and woke up somewhere else, and ten of those nights in the past two weeks.”
“I know. I was there,” Zoey grumbled. “There’s nothing to talk about, Vikki.” Her fear was harder to dismiss. She had no control over her actions when she had a blackout, no way to prevent from hurting someone innocent or worse – someone she cared about.
“The only way I can track you is through the monitor Chrissy made. What happens if that gets damaged one day while you’re out fighting incubuses?” Vikki pressed.
“I’ll deal with it. Aiden is the first non-Cambion I’ve almost killed.”
“Whatever’s going on isn’t good, Zoey,” Chrissy seconded, her voice softer. “I’ll do another blood draw on you tonight.”
“You won’t find any common sense in that blood,” Vikki snapped.
“Why are you such a bitch lately, V?” Zoey retorted. “I can’t sneeze without you jumping down my throat!”
“Maybe because I haven’t gotten laid in months!”
“She’s pregnant, Zoey.” Chrissy’s calm words were quiet.
Zoey stared at the back of Vikki’s head. For a long moment, no one spoke. Aiden lifted his head, listening intently.
“You weren’t supposed to say anything, Chrissy,” Vikki said at last.
“Pregnant? Why?” Zoey managed.
“What do you mean why? It’s what happens when you have sex.”
“You didn’t use protection?”
“Did you when you went through the rite?”
“No, but …” Zoey drifted off with a growl. “Why did you pick now to get pregnant?”
“I didn’t choose to get pregnant,” Vikki replied in the same sour tone. “It just … happened. I’m two months, which means it happened before everything went to shit.” Vikki waved her hand at the events of the past few weeks.
“Seeing as how I’m the team’s doctor, I might have to give you all some pamphlets about safe sex,” Chrissy interjected. “You’re partsuccubae. How do you all not know anything about using protection?”
Aiden snorted.
Zoey glanced at him. “Does Liam know?” she asked Vikki.
“No, of course he doesn’t,” she replied. “We’re sort of at war right now.”
“He will when we ransom Aiden back to them.”
Aiden smiled without speaking.
Vikki cursed, then fell silent.
The idea that her best friend was pregnant depressed her. Zoey didn’t know why, except that it was one more huge issue for her to manage. Leading the team was harder than she expected, especially when their ranks were growing daily, and they were constantly scrounging for supplies and weapons. She’d had to learn boring, administrative shit, in addition to taking on the responsibility of leading, finding funding, and managing the operations … but a baby ward? Totally not in her plans.
Although, she’d always wanted a family, and it seemed like a baby was going to fare better with Team Rogue to raise her than in the Sucubatti or Incubatti societies that viewed Halflings as flawed or sub-members. The five core members were half-sisters whose biological mother was one of their least favorite succubae, the chief of the Internal Affairs Bureau, who was not so affectionately known as Bio-Mom by the team.
Zoey never thought twice about children, having spent her life without a real parental figure. Now with her blackouts and the world trying to track her down, she didn’t think she’d ever have the chance at a family or normal life.
But Vikki’s baby might have a shot at a good life. Team Rogue was cleaning up the Cambion threat and Vikki was strong enough to protect her child from anything. Vikki also wasn’t suffering the blackouts Zoey experienced.
What if I hurt her one day? Cold fear sank into Zoey’s stomach. She had no control over her episodes. What happened if Vikki confronted her while she was in blackout mode? She’d already killed a full-blooded incubus and done severe damage to Aiden.
She’d never risk hurting her best friend or her child. It was one more problem Zoey had to solve on two hours of sleep a night.
“I’ll help you take care of her, V,” she said. “But your timing really sucks.”
“It wasn’t planned! Kinda like your little jaunts to kill shit and wake up with no memory.”
Zoey’s thoughts drifted back to how she ended up some place she didn’t recall going. Every other time, she’d killed Cambions. It was no surprise, given that’s what she did for a living.
Facing a super-incubus like Aiden was different. One of them could’ve ended up dead, and there was a grim possibility it would’ve been her. She didn’t mind the fight, but she minded not being in control of herself.
“Drive faster, V,” she said, anxious to be back to somewhere somewhat safe. With Aiden and a succubus snooping around, her hideout was compromised. It was only a matter of time before those watching her decided to act. “We need to make plans to move again.”
“Yep,” Vikki said. “We’ll get rid of Aiden and disappear.”
Zoey leaned back and rubbed her face. Life had become so much harder since she left the Sucubatti. She didn’t expect doing the right thing – killing Cambions – to be so complex, or for Olivia to pull her mind into blackouts when they’d completely removed themselves from her influence.
Nothing was going right and now, Vikki was pregnant. Zoey wanted to scream and shred a herd of Cambions. Instead, she sank back into impotent emotion and stared at Aiden, disturbed by how much he resembled Declan.
Chapter Two: Hunted
Olivia, Chief of the Internal Affairs Bureau for the Sucubatti, knelt gracefully next to the puddle that gleamed red-black in the moonlight in the shadow of the Washington Memorial. The full succubus studied the blood with blue eyes that glimmered almost silver in the night. The blood was less than an hour old, with one pool radiating succubus magic while the other pulsed with incubus sex energy. She tossed her hair over one shoulder and nibbled a plump lip, troubled.
“What took so long tonight?” she purred at the Cambion leader, Paul, who stood off to the side.
“If you could control your Halflings, I wouldn’t be scrambling to find them,” he replied. The strongest and oldest of the Cambions, Paul’s ability to identify, track, and locate Zoey was the key to capturing the half-succubus whose blackouts were growing more frequent. Aware of what made Team Rogue members special, he also knew he and his fellow Cambions were the only ones capable of finding them by following the trail of sex magic.
“Yes, well, I’m not in a position to activate her.”
“That’s going to disrupt our plans.”
“You think I don’t know that?” Olivia responded. Her operations officer, a blonde bombshell with wintery blue eyes, crouched with a vial to collect blood from the incubus puddle. “Don’t bother, Heidi. What I’m looking for isn’t in their blood.”
Heidi rose obediently and shifted towards her, filling the bottle with Zoey’s blood instead.
Olivia stood and watched, displeased. Ten out of the past fourteen nights she’d been alerted by Paul, whose Cambions picked Zoey up by accident, only for Olivia to arrive to the location too late. Had she been ten minutes faster tonight, she would’ve gotten her dream list: Zoey and a full-blooded incubus, disabled enough to transport without a fight and healthy enough for medical experimentation.
“You don’t know what’s causing this?” Paul grew nearer. With one blue eye and one green, he was unique in looks, lean, strong and wary, drawn to her sex magic and compelled to stay by their common goals.
“Hopefully her blood tells us,” Heidi answered.
“Maybe she’s not the miracle of genetic engineering you expected.”
“Shut up, fool,” Olivia snapped. “Before I was the Chief, I was the scientist in charge of genetically modifying the Halflings. I know what I created with Team Rogue, and they’re not flawed.”
“Then what’s wrong with her?”
“I don’t know, but I have to get a handle on it fast. At this rate, she’ll burn out soon.”
“You think he’s the key.” Paul lifted his head towards the puddle where the incubus had lain.
“If the research you brought me is correct, then yes. What prevents you Cambions from becoming completely independent of the incubus society may also stop her blackouts. We won’t know until I can bring in an incubus to experiment on.”
“Our situation is improving,” he stated. “With my election to the Incubatti Council, I have access to information that should help us. Our genetics lab is pretty well locked down, though, compliments of the former Enforcer Chief. I’m doing what I can.”
“I have plans for Ethan,” Olivia said. “Depending on what Zoey does.” Her senses tingled, the way they did when an incubus was around.
Her gaze sharpened, and she turned towards the direction of the World War Two Memorial. The light tinkling of the fountain at the center of the fifty plus pillars reached her. None of the shadows moved, and nowhere did she see anyone lingering.
But she knew he was there, without knowing who it was. “We’ve got company,” she whispered. “Heidi, call for clean up and get that sample to the offsite lab tonight.”
“Roger,” Heidi said crisply. Olivia’s loyal second-in-command strode away and pulled out her cell.
Olivia turned away from the location of the incubus, doubting he’d let them get anywhere close to his position, since he had no business being there unless he was following Zoey. It wasn’t like Declan, Zoey’s soul-mate and the Enforcer Chief for the Incubatti, to do something like this, but Olivia could see him sending one of his brothers or another incubus he trusted to keep an eye on Zoey. Olivia wasn’t in a position to pick a fight with him yet and pushed the sexy, powerful incubus from her mind.
“Paul, we’ve got their location and plan on engaging soon. Keep your Cambions clear of Team Rogue for a day or two. It’s time to turn up the heat on Zoey and see if we can’t smoke out this rat. We can’t risk her falling into a blackout and not recovering. I’d say her time is limited.”
“If she won’t cooperate?”
“There are four more,” Olivia said with a shrug. “Zoey is my masterpiece, but the others will do.”
Paul glanced towards the WWII Memorial, picking up the traces of incubus magic as well. “Good luck.” He started away at a trot.
“I don’t need luck,” she whispered in response. My time is coming. Declan wouldn’t know what hit him when it did.
Chapter Three: Intrigued
The silence in the van was tense throughout the trip to the warehouse in southeast DC where Team Rogue had set up shop a week before. Tucked among dozens of similar looking warehouses, it was a good place to hide and large enough to house the Halfling Hunters that were defecting from the Sucubatti.
Vikki halted the van behind their hideout. Zoey hopped out, eyes going to the far end of the warehouse to the barracks area.
Zoey had to figure out how to feed and buy weapons for four dozen Hunters. She’d spent many sleepless nights with the original members of Team Rogue planning and learning mundane things like budgeting, balancing manpower with missions, and dealing with issues. Because there were always issues.
Like Vikki being pregnant. She wasn’t able to summon any happy emotion for her friend, not when their own survival was so far from certain.
She entered the open bay of the warehouse. Vikki and Chrissy escorted the prisoner to the office area in one corner, a space set up with four rooms where the core members did business. Chrissy’s office was the largest, and the gadgets she made were stored in a second room. An infirmary consisting of three beds and used medical equipment was in a third and in the fourth, the cots and planning area for the original members of Team Rogue.
The infirmary was full, a reminder of another issue Zoey didn’t want to think about right now. The Halfling curse had begun to spread to those Hunters that were over twenty, and no one, not even Chrissy, could figure out why. They’d expanded the medical bay to Chrissy’s office in response, where three more hospital beds were crammed into a space opposite her makeshift lab. Zoey hopped onto the end of a bed in the corner. Aiden stretched out onto the one inches away with a groan. His blood dribbled a trail across the cement floor and formed a puddle beside the bed.
Peeling off her t-shirt, Zoey grimaced at the two stab wounds. Although there was a lot of blood, there was only little pain. Vikki
shook her head, approaching with gauze and alcoholic swabs in her hands.
“He got you good,” she said, studying the wounds. “But you’ve already started to heal.”
Zoey ignored her observation, aware there was only one way for her to heal, and it was because Declan was helping her. She sensed the connection with him was open. He never spoke to her, though, not since the horrible night she’d seen evidence of his betrayal. She’d done everything she could to mentally block him, to make the connection one way by enforcing a barrier on her end.
He kept his end open and simply … helped her. Silently. Consistently. Unconditionally.
She took it as an admission of his guilt, and the constant flow of his sex energy fed her confusion and fury.
Vikki’s placed her supplies on the bed beside Zoey.
“Why didn’t you tell me about your pregnancy?” Zoey asked her best friend.
Tall and beautiful with flawless skin, green eyes, and fiery auburn hair, Vikki was usually the last person to keep a secret from her.
“You’ve got enough on your shoulders,” Vikki replied. “All the issues around here. Randomly waking up someplace.” She shrugged. “I didn’t want you to have a meltdown.”
“But I’m your best friend.”
Vikki sighed. The first swipe of the alcoholic swab made Zoey hiss with pain.
“You know Aiden is gonna tell Liam,” Zoey said. “If Aiden knew where to find us, so does Liam, which means he’ll come for you.”
“Nope. I’m staying right here.”
Zoey studied her friend, aware Vikki was in greater danger on Team Rogue – which was being hunted by every Cambion, incubus and succubus on the planet – than she would be under the protection of the Incubatti. There was no way she’d let Vikki or her child get caught in the crossfire, especially since it was Zoey that everyone truly wanted. She had killed a full blooded incubus while under the influence of a blackout caused by the Sucubatti, an
infraction whose penalty was death in both societies. If their enemies didn’t get her, there was a chance Zoey did once she slipped into zombie mode.
“I have to do what’s best for my people,” Zoey started.
“Bullshit. Don’t try to go all-leaderly on me.” Vikki cut her off. “We’re in this together. Right?”
“They’re after me.”
“They’re after all of us.”
Zoey hesitated then nodded, sensing she wasn’t going to sway Vikki this way. Too tired to know how to warn her friend, Zoey vowed to find a safe place for Vikki before things got worse.
“I say this with love,” Vikki continued. “If you want to ransom Aiden, you gotta do the deal this time. It was hell the last time. I dealt directly with Liam, and he was an ass.”
Zoey rolled her eyes. “All right. I’ll take it easy on you, because you’re preggers.”
Vikki’s eyes narrowed. “Pregnant does not mean weak or suddenly incompetent or anything else. I knew you’d react this way, Zoey.”
“React how?”
“Like I’ve been given a death sentence or something!”
“It’s pretty close.”
“Nowhere near it.” Vikki dug something out of the drawer of a dolly. “Read this. It talks about everything.” The paperback was thin, the size of a field manual.
“You read it. You’re the one who’s pregnant.”
“I already read it. We’re sisters, Zoey, and I want you to understand what I’m going through.”
Zoey picked up the book with a frown. “I suppose. You couldn’t just tell me?”
Vikki tossed the bandages beside Zoey and stalked over to Aiden. “You take care of Zoey, Doc,” she said, nudging Chrissy aside. “I’m fed up with her today.”
Zoey sighed. With complete disinterest, she forced herself to open the book, for her friend’s sake if nothing else. Sadness trickled through her as she looked at an illustration of a woman holding a
child. Her best friend was going to leave her, go off with her soulmate and their baby and be happy. While she wanted Vikki to be happy, Zoey desperately hated the idea of being alone, of never having a family or being normal enough to go out for a drink with her best friend without worrying about Cambions or who was hunting her down.
Not that it mattered. She’d be dead long before Vikki had her baby, if events continued to unfold the way they were.
“Zoey’s doing the exchange this time,” Vikki told Chrissy. “She’ll have to face Declan.”
The book slid from her fingers. Zoey’s whole body lit on fire when she thought of seeing Declan again, and her mind reeled with emotions too intense for her to sort through. The pain returned, the one with no physical source that Declan couldn’t ease with his magic.
As if on cue, the cell phone in her pocket buzzed. She stretched back with a grimace and pulled it free. Declan normally waited until seven in the morning, and it was barely five. The calls had become her alarm, if she wasn’t already up by then.
She stared at the phone. Every day, she refused to answer, expecting it to be the last time he tried. The next day, when he called again, her heart missed a beat in relief that he hadn’t given up on her.
It’s so, so stupid! She wanted … needed to hate him, or the agony and sorrow bubbling in her breast would consume her.
“Who is it?” Chrissy leaned over to see the screen.
Zoey hung up on him and tucked the phone under her rump to prevent Chrissy from grabbing it like Vikki would.
“Wait, was that …?” Chrissy frowned, meeting her gaze. “You realize he can track your whereabouts by calling you then triangulating the signal?”
Zoey stared at her, hurt afresh by the idea he only called to ping her location.
“You’re already healing,” Chrissy said. “I’m not wasting good bandages on you. We’re almost out of med supplies, Zoey.”
“I know,” Zoey said with some frustration. “I saw your report. Medical supplies, weapon maintenance supplies, rations for missions.” She reviewed the numbers in her head, the ones that told her they had enough money to make it through the end of the week.
“We have an issue with someone.” The tired voice came from Lydia, the newest core member of Team Rogue, who peeked in from the hallway. Blonde and gorgeous, she had circles under her eyes and hollow cheeks. Her face displayed the exhaustion they all felt. It was rare for a Team Rogue member to get more than a couple hours of sleep a night, let alone the amount of rations they were used to.
“That’s your job,” Vikki grunted. “You’re better at that politician shit than we are.”
“This one is uh … human,” Lydia replied. All eyes turned to her, then to Zoey.
“That means I’m up,” Zoey said and hopped off the table. She stretched for a drawer and pulled it open to grab a spare t-shirt. “Vikki, how much do you think they’ll pay to get Aiden back?”
“Enough to get us through the next six months,” Vikki replied.
“I hope so.” Zoey snatched her lucky knife, cell and followed Lydia out of the office area.
Armed Halflings were gathered near the side entrance, whispering and peering out curiously.
“The human is here?” Zoey asked, alarmed.
“Um, yes,” Lydia replied. “Move, girls.” She waved the halfsuccubae crowding the doorway aside.
They parted wordlessly for Zoey. Bloodied, yet sure footed, Zoey was accustomed to the looks that bordered on fear or awe. They’d seen her fight and sustain injuries that should’ve killed her. They thought of her as immortal, which amused her.
Then pissed her off. She was only alive because of Declan, the man she wasn’t able to forget or eject from her life the way she wanted to.
Lydia slid out of the warehouse into the cool, early morning. Two of the Hunter sentries stood behind a tall man in a suit who appeared out of place among the warehouses on the ghetto side of DC.
The flood light on the corner of the warehouse bathed him in a pool of light. He was unarmed and appeared to have been thoroughly searched already, if the unbuttoned suit jacket and rumpled shirt beneath were any indication. Tall and handsome with curly, blond hair, he was in his early thirties, muscular of build with laugh lines around his eyes and mouth. His gaze was never still, and he gave off the ever ready, confident air of an ex-soldier.
Zoey studied him, taken aback by the fact he was still on his feet in spite of the sex magic of four half-succubae floating around him.
“I’m Grant Brown,” he said, holding out his hand.
“Zoey Alexander.” Zoey wiped her palm on her t-shirt to rid it of the blood, then shook. If he noticed her torn up condition, he didn’t acknowledge it.
“I’m talking to the right person then,” he said with a quick smile. It was much like him – professional, assured – as if he’d walked into a business meeting to close a deal instead of standing in the seedy side of DC with a bloodied half-succubus at an hour that no one legitimate would conduct business. “May I speak to you in private?”
Zoey lifted her chin at the two curious sentries, who were edging forward.
They left. Lydia remained, as was common for the core Team Rogue members.
“Who are you?” Zoey asked. “How did you find us?”
“Trade secret.” A mischievous gleam lit his gaze. “As for who I am … I’m the official liaison to the supernatural for the mayor and city council. I guess you could call me the bridge between you all and the local human population.”
She listened, intrigued and surprised to learn that the leaders of the city knew about the supernatural subculture operating quietly among the human populace. “I didn’t know there was a human liaison.”
“You weren’t in a position to know,” he replied. “My role is to work with the leaders of the Incubatti and Sucubatti and now, Team Rogue, to ensure that the human population as a whole remains unaware of you all and preferably safe. It takes a great deal of effort
and coordination on my part to cover up some of the larger incidents we’ve seen recently between the two societies.”
“So you’re the one who told the media there was a terrorist attack on the Sucubatti college campus?” she asked.
“Not my greatest campaign,” he admitted. “But the magnitude of that incident required extreme measures to keep people scared and off the compound until all traces of the succubae were successfully removed.”
“Wow,” she murmured, impressed by the size of his operation, yet leery that he admitted to using fear to control the people of the city.
“Yeah.” He seemed uncertain how to take her response. “Anyway, here’s my card.” He held it out to her. “If you get into a mess - or cause one - that might draw the attention of the human authorities, call me immediately. I don’t ask questions, and I won’t dime you out to the others. I keep strict confidence, no matter who asks and who tells. My job is to contain situations and protect my people.”
“I get it.” She accepted his card.
“I have office hours, too. I’m accustomed to … hiding things,” he cleared his throat. “Bodies. Weapons. Technology. Whatever you need to make disappear, so the people don’t suspect. My office is located in a very discreet location. Address is on the card.”
“So you work with Olivia? Declan, too?” she asked.
“Very closely,” he confirmed.
“And you’re still standing.” She tilted her head to the side. “How is that?”
“I’m not sure I understand the question.” For the first time since he waltzed up to her warehouse, his openness retreated.
“A human man can’t stay on his feet next to a half-succubus, let alone a full one,” Zoey said. “Did you take a drug? Something to keep the sex magic from affecting you?”
“Proprietary technology,” he replied. “Experimental, actually. I’m happy to report it’s been working for me, though the side effects aren’t yet known.”
“What is it?” she pushed.
After a brief hesitation, he pulled up one sleeve to reveal what looked like a simple band around his wrist. The unassuming technology was an inch wide and made of gray rubber.
Zoey took his arm and examined the band. It was like the one she used to track her daily activity. It plugged into a computer and her phone each night, and she downloaded all the information, her vital signs, activity and everywhere she’d been, for Chrissy to monitor in an attempt to uncover the trigger that was causing her blackouts.
The idea that this human was able to tolerate sex magic with apparent ease made her consider the other practical applications of such a device. Chrissy would need the band to take apart in order to be able to duplicate it. Guessing Grant wasn’t going to turn it over willingly, Zoey released him.
“What are your office hours?” she asked.
“Eight to eight, daily. If I’m not there, just call.”
She met his green gaze, considering. “This all seems weird.”
“As an independent group under its own command, I felt it best to approach you before I had another mess to clean up. It might be more helpful if you called me directly.” His look was steady, his body showing no signs of deception.
“We hit the big times,” Lydia said. “Kinda scary.”
“Do you deal with the Cambions, too?” Zoey asked.
“Their interests are not in alignment with those of the people,” he replied. “As a liaison, I wouldn’t turn down a meeting with them, but I haven’t sought them out.”
“Because they kill people,” she murmured.
“I have the job of helping the Incubatti cover up those murders,” he said. His jaw clenched, and a troubled look crossed his features. “I much prefer to cover up the Sucubatti killing of Cambions.”
“You know my work.”
“I do.” The smile was back, this time warmer. “I’m a fan.”
Zoey laughed, pleased to know she was making a difference when she felt like she was drowning in the minutiae of running Team
Rogue. “I’m going to check out your story before I consider calling you.” She lifted the business card.
“I expected as much. My understanding is that you have a close personal connection to the new Enforcer chief and the Sucubatti IAB leader. Either one will vouch for me.”
Her smile faded at the mentions of both. “Yeah. Thanks. You know your way out?”
“I do.”
“Lyd, go with him. We get in scuffles with a local gang, and you’re totally out of place here,” Zoey said, gaze sweeping over his suit again.
“Will do,” Lydia stepped away.
“Nice to meet you, Grant Brown,” Zoey said.
“You, too, Zoey.” He turned away to follow Lydia.
Zoey watched him.
Lydia was right. They really had hit the big time, if someone who worked with members at the level of Olivia and Declan sought her out.
We just need big time money.
Another random document with no related content on Scribd:
bizony – nem voltak valami örvendetes dolgok és miattuk sokat szenvedett Ronda. Ez azonban kettejük dolga, Ronda és Róza dolga. Hozzá megy, már nem birta magát tovább türtőztetni.
Kalapját a kezébe vette, azután megint letette.
A nő elárulta, – igen ám, ugy bizony. Másrészt azonban ő tette tönkre diákját, Kieselsackot. Jóvátette ezzel a hibáját? Még nem. De hogyha más diákokat is – tönkretenne?
Ronda megállt, fejét lesunyta, vörös felhő lebegett fölötte. Küzdött a boszuvágya és a féltékenysége, de meg se moccant. Végül a boszuvágya győzött. Frölich szinmüvésznőnek megbocsátott.
És Ronda gondolkozni kezdett a diákokról, akiket tönkre kellene tennie. Milyen kár, hogy a piaci trafikos már nem jár iskolába; s az az inas, aki nem köszön; és a többi, aki a városban él, mindenki. Őket mind tönkretehetné Róza. Mindegyiket csufosan kiebrudalnák az iskolából miatta. Másalaku romlást nem tudott Ronda elképzelni. Más katasztrófa, mint hogy valakit kicsapnak az iskolából, nem is létezett a szemében…
Mikor Frölich szinmüvésznőhöz bekopogtatott, maga a nő nyitott ajtót, aki éppen menni készült.
– Juj! Végre! Éppen hozzád készültem. Te persze nem hiszed, de itt fusson ki a szemem, ha nem igaz.
– Jó – mondta Ronda.
És csakugyan hozzá készült.
Frölich szinmüvésznő, mikor Ronda eltünt a látóhatárról, először ezt mondta: »elszalasztottam« és elhatározta, hogy a lakást fölmondja, a butorait eladja, egy darabig mint magánzó él és azután, minthogy a Kiepert-házaspár máshová ment és már el is utazott, uj szerződés után lát. Öreg Rondája iránt mindig baráti érzésekkel viseltetett; de erőszakkal nem tukmálhatta rá és minthogy el se hitte volna, nem is erősködött. A nőnek megvolt a maga filozofiája. Sokkal
könnyebb valakit becsapni, ha rossz fát teszünk a tüzre, mint beigazolni azt, hogy tényleg ártatlanok vagyunk. Egyébként a multtal való bibelődésnek se vége, se hossza, hogyha valaki, még ilyen gyerekes dolgokban is, mint a hühnengrabi eset, talál valamit és azt képzeli, hogy mindenkivel összeáll még azután is, hogy őt megismerte. Aztán az öreg nem is volt az ő zsánere. Gyakran csalódik az ember; ezt megállapitotta. Az utcán is félórahosszat szaladt néha utána egy-egy lovag, amig végre nekidurálta magát, utólérte és keszegül rápislantott. Azután elódalgott és ugy tett, mintha semmi sem történt volna. Ronda is csak ezt müvelte és alig hogy szemtől-szembe került vele, fuccs lett az egész. Hadd menjen.
Mikor aztán elmult egy kis idő, unatkozott és a pénze is fogyatékán volt, elgondolta, hogy mégis ostobaság a dolgot igy elpaccolni. Az öreg végül szégyelte magát, duzzogott és várta, hogy a nő csak a kisujját is nyujtsa neki. Késznek mutatkozott kibékülni. Vén gyerek volt, kissé kómikus és önfejü. A nő arra gondolt, hogy dobta ki a kapitányt az öltözőből és érte még Kiepertékkel is összetüzött; ezen nevetett. Nyomban azonban merev és gondolkozó lett a szeme, olyan, mint mikor Rondára nézett. Ronda féltékenykedett, ez bizonyos; és ezzel imponált neki. Most talán magában ül, mérgelődik, dühöng rá s az epéjétől nem is tud ebédelni. Ezt a nő rettenetesnek tartotta. Jó szive megindult. És nemcsak a pénzért, meg a jólétért, de részvétből és nagyrabecsülésből is elindult hozzája.
– Régóta nem láttuk már egymást – mondta a nő szemérmesen és foghegyről.
– Ennek megvan a maga oka – szólt Ronda. – El voltam foglalva.
– Vagy ugy. Mivel?
– Tudod, hogy kiváltam az itteni gimnázium kebeléből.
– Értem. Ezt is a szememre hányod.
– Mindent jóvátettél. Mert a Kieselsack nevü diákot is eltávolitották, aki előtt mindörökre zárva marad a tudományos pálya.
– Micsoda egy undok fráter volt.
– Vajmi kivánatos lenne, hogyha sok tanulóifjat érne hasonló sors.
– De mit csináljunk? – mondta a nő és ravaszul mosolygott.
Ronda elvörösödött. Kis szünet következett, mialatt Róza bevezette őt és leültette. A térdére siklott, Ronda válla mögött elfintoritotta az arcát s alázatosan tréfálva kérdezte:
– Hát nem haragszik már Rondácska a Rózájára? Bizony az volt minden, amit a törvényszék előtt mondtam. Debizatyauristen. Tudom, hogy nem hiszed, pedig ugy van.
– Jó – ismételte Ronda.
És minthogy szükségét érezte annak, hogy a nőhöz az események tisztázásával és összefogásával közeledjék, igy szólt:
– Nagyon is tudom, – igen ám, ugy bizony! – hogy az ugynevezett erkölcs legtöbb esetben szerves összeköttetésben áll a butasággal. Ebben legfölebb csak az kételkedik, aki nem élvezett klasszikus neveltetést. Az erkölcs mindenesetre csak annak előnyös, aki, nem lévén benne részes, általa könnyen uralomra juthat azok fölött, akik nem tudnak a hálójából kievickélni. Ki lehet jelenteni és be lehet bizonyitani, hogy az ugynevezett erkölcsöt a szolgalelkektől szigoruan meg kell követelni. Ez a követelmény eddig – jól jegyezzük meg! – nekem sohase engedte megismerni, hogy van más élet is, más erkölcsi törvény is, amely a közönséges nyárspolgár életétől és erkölcsétől alaposan különbözik.
A nő erőlködve és csodálkozva hallgatott.
– Ojják. Esz már aztán teszi.
– Én, – folytatta Ronda – ami a személyemet illeti, a nyárspolgárerkölcsöt követtem; nem mintha sokra becsültem volna, vagy hozzá lettem volna láncolva, hanem – nemde ugyebár – mert semmi okom se volt, hogy elszakadjak tőle.
Önmagát kellett tüzelni a beszédre, hebegve, heves szeméremérzettel pironkodva és ájuldozva tárta ki merész életfelfogását.
A nő bámulta a beszédét és hizelgett neki, hogy Ronda előtte produkálta magát.
Ronda még hozzátette:
– Meg kell állapitanom és ezennel le kell szögeznem, hogy tőled sohase követeltem meg egy az enyémhez hasonló erkölcsöt…
Erre a nő a meglepetéstől és az örömtől elfintoritotta az arcát és megcsókolta Rondát. Alig engedte el a száját, a tanárja megint magyarázott:
– Ennek dacára azonban…
– Mit mondasz? Minek dacára, Rondácskám?
– Ennek dacára ebben a konkrét esetben azonban az irántad érzett szerelmem szinte lehetetlenné tette számomra oly dolgok elviselését, amelyek az erkölcstanom alapétetele szerint nem hibák és nem bünök, sőt azt is be kell vallanom, hogy néminemü fájdalmat is éreztem miattuk.
Róza körülbelül eltalálta, miről van szó és hizelegve odatartotta a fejét.
– Mert oly értékes nőnek tartalak, akit nem kaphat meg csak ugy akárkiféle.
A nő komoly lett és elmélázott.
Ronda pedig határozott.
– Jó.
Egyszerre azonban kifakadt, valami szörnyü emlék ostroma alatt:
– Csak egy valaki van, akinek sohase tudnék megbocsátani, akitől – igen ám, ugy bizony – tartózkodnod kell, akit sohase szabad
viszontlátnod. Ez a valaki: Lohmann.
A nő ránézett, látta, hogy szinte elalél, a homloka verejtékezik és nem értette meg őt, mert sohase látta azt a gyötrő képet, amely Rondát egyszer marcangolta: hogy öleli át Lohmann Rózát.
– Igen – mondta Róza. – Rá mindig haragudtál. Répává akartad apritani. Ne félj, Rondácskám, meg is teszed majd. Nekem az ilyen buta fickó ugyan csak nem imponál. Csak elhinnéd. De nem hiszed el. Sirni, sirni szeretnék.
És igazán sirni szeretett volna: mert semmiképp se hitték el, hogy közönyös Lohmann iránt; és mert a szive leghátsó pitvarában mégis élt valami, ami Lohmannra vonatkozott s ami a szavahihetőségét elrabolta; és mert Ronda, az öreg, buta gyerek oly gyakran és oly ügyetlenül bolygatta ezt a dolgot; és mert zaklatott életére még mindig nem szállott le a béke, amire teste-lelke egyformán sóvárgott. De minthogy Ronda nem tudta volna, miért sir és minthogy nem akarta végképp összekuszálni a helyzet szálait, elfojtotta a könnyeit.
Egyébként szép napok következtek rájuk. Mindenhová együtt mentek és Róza kelengyéjét és lakásberendezését egészitették ki. Hamburgi toalettben csaknem naponta ott ült Róza a városi szinházban, Ronda pedig az oldala mellett alattomos kárörömmel fogadta az irigyen megbotránkozó és rosszindulatuan vágyakozó tekinteteket, amelyek feléjük irányultak. Később a nyári szinházat is megnyitották és ők ketten letelepedhettek a kertbe a jómódu és tisztes társaságbeli emberek közé és lazacot ehettek és örülhettek mások boszuságán.
Frölich kisasszony többé nem félt, hogy intrikálnak ellene. Tul volt a veszélyen. Ronda az ő kedvéért még az állásából is elcsapatta magát.
Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát Rózácska. Hogy kerül ő ekkora tisztességhez, hogy valaki az ő kedvéért ennyi terhet vesz a nyakába. Később csak a vállát vonogatta: – Hja, ilyenek a férfiak.
Lassacskán rájött, hogy Ronda helyesen cselekedett és hogy ő, Róza, még ennél sokkal többet is megérdemel. Ronda akkora csökönyösséggel hajtogatta előtte női érdemeit és az elérhetetlen magaslatot, ahol ő áll és ahonnan még pillantására sem érdemes az emberiség, hogy végül is kezdte komolyan venni saját magát. Idáig még senki se vette őt ilyen komolyan és ezért ő se önmagát. Hálát érzett aziránt, aki erre megtanitotta. Róza érezte, hogy fáradságába kerül majd megbecsülni azt az embert, aki ily nagyra tartja. Még többet tett: erőlködött, hogy szeresse is.
Nyomban kijelentette neki, hogy latinul szeretne tanulni. Ronda örömmel látott hozzá. A nő hagyta, hadd beszéljen, rosszul felelt neki, vagy nem is hallotta a kérdést és folyton ránézett, mig a belsejében más dolgokkal bibelődött. A harmadik latin órán Róza ezt kérdezte:
– Mondd, Rondácskám, mi nehezebb, a latin, vagy a görög?
– Természetes, hogy a görög – szólt Ronda.
A nő pedig határozott:
– Akkor görögöt akarok tanulni.
Ronda örült és azt kérdezte:
– Miért?
– Csak, Rondácskám.
Róza megcsókolta Rondát és ez a csók ugy hatott, mint a gyöngédség parodiája. Pedig igaz érzésből fakadt. Ronda felébresztette a leány becsvágyát; és most az, hogy Ronda iránt érzett becsülését kimutassa, a latin helyett a nehezebb görögöt választotta. Ez a kivánság egyuttal szerelmi vallomás is volt, előlegezett vallomása egy alkalmazkodni kivánó érzésnek.
Bizony nem volt oly könnyü Rondácskát szeretni. Még a görög se ment nehezebben. Mintha alaposan meg akarná főzni s végleg megkaparintani magának, minduntalan körülsimogatta Ronda merev pofacsontjait, kattogó állkapcsát, szögletes szemgödreit, melyek
mélyéből mérges és gyülölködő szemei villogtak, amelyek
Rózácskára pislogtak gyermekes alázattal. Róza megsajnálta ezért és gyöngéden bánt vele. Ronda gesztusai és szavai, a gesztusainak szánalmas kómikuma, a szavainak pepecselő szellemessége: mindez meghatotta a nőt. Nagyrabecsülését sem tagadta meg tőle. De többre – hiába erőlködött – nem volt képes.
Róza, hogy kárpótlást adjon az érzése kudarcáért, néhányszor összeszedte minden sütnivalóját a görög órán. Ronda arcára vörös foltok gyultak és gyönyörtől repesve vetette magát az igekötőkre. Mikor Homerost felütötte és Róza először nyögte ki belőle a men… de nün-t, mikor ezek az imádott hangok először pottyantak ki Frölich kisasszony cifra arcából, bemázolt ajkai közül: Ronda szive majd szétrepedt a boldog izgatottságtól. Félre kellett tennie a könyvet és összeszednie magát. Még alig birt lélekzeni, megfogta az asztal fölött Róza kisasszony kicsiny, puha és állandóan kissé zsirpárnás kezét és azt mondta, hogy egyáltalában nem szándékozik még hátralévő életét – csupán egyetlen órára is – tőle különválva tölteni. El akarta venni feleségül.
Rózácska először sirásra pityeritette a száját. Azután elérzékenyülve mosolygott, a képét Ronda vállához támasztotta és ringatódzni kezdett fölötte. A ringatódzásból rángatózás lett; Rózából kitört az örömujjongás, fogta Rondát, felráncigálta a székről és körülkeringte vele a szobát.
– Ujjé, hát Rondáné nagyságos asszony lesz belőlem! Halálra röhögöm magam! Rondáné nagyságos asszony, – ohó, Gondáné, kérem alázattal.
És máris játszotta az előkelő dámát, amint elhelyezkedik a székén. Egy percig értelmesen beszélt: nem megy többé vissza az uj lakásába; ugyis már majdnem mindent elkótyavetyéltek belőle. Ronda lakásába költözik és azt ujonnan berendezi! Azután ujra kipukkant belőle a nagy öröm. Végül lehiggadt, elmélázott és csak ezt mondta még:
– Hogy mi nem érheti az embert!
Ronda kérdésére, hogy örül-e és hogy minél előbb nyélbe kell ütni a házasságot, Rózácska csak szórakozottan mosolygott.
A következő napokon sem látszott kapiskálni a dolgot. Néha szinte mintha gondok bántották volna, de ezt tagadta. Gyakran elment hazulról és ideges lett, ha Ronda vele akart tartani. Ez meghökkentette Rondát és valami kinos sejtelem fakadt fel benne. Egyszer rajtakapta Rózát, amint egy alacsony vendéglő ajtajából kilépett. Miután egy darabig hallgatagon mentek egymás mellett, Róza titokzatosan mondta:
– A dolgok nem olyan egyszerüek, mint gondoljuk.
Ez a kijelentés egészen nyugtalanná tette Rondát, de Róza nem adott bővebb magyarázatot.
Egyszer aztán végre, jóval később, mikor Ronda magányosan és busan baktatott délben az elhagyott Siebenberg-utcán, egy kis fehérruhás gyerek tipegett hozzá és együgyü hangon gügyögte:
– Gyere haza, papa!
Ronda megállott és csodálkozva nézte a gyermek parányi, fehérkeztyüs kezét, melyet feléje nyujtott.
– Gyere haza, papa! – ismételte a csöppség.
– Mit beszélsz? – kérdezte Ronda. – Hát hol lakol?
– Ott és hátrafelé mutatott.
Ronda arrafelé nézett és ekkor a legközelebbi sarkon megpillantotta Frölich Róza szinmüvésznő hizelgően féloldalra hajtott fejecskéjét és kezének mentegetődző és könyörgő mozdulatát, amint – félszegen – a csipőjétől kissé előrenyult.
Ronda tanácstalanul hápogott. Egyszerre mindent megértett; és egész egyszerüen megfogta a még mindig felé tartott, kis fehérkeztyüs kacsót.
A familia elment nyaralni a közeleső fürdőhelyre. A kurhotelben vettek lakást és sátrat béreltek a strandon. Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága fehér cipőben feszitett és fehér delén ruhájához fehér tollboát viselt. Crep-delisse kalapjának libegő fehér fátyla és mellette tipegő fehér gyermeke, kecsessé és könnyüvé tették. Rondára is fehér strandöltöny került. Ha a messzire nyuló fövény padlósétányán korzóztak, valamennyi sátorból látcsövekkel kukucskáltak utánuk és hogy, hogy nem, minden idegen megtudta Róza őnagysága élettörténetét.
Ha Róza gyermeke a nedves homokból pogácsákat gyurt, ugyancsak kellett vigyáznia, hogy ki ne potyogjon egy a markából, mert ilyenkor mindig ott termett valamilyen elegáns ur, felkapta a homokpogácsát és vitte – nem a gyermeknek, hanem Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságának. Utána pedig meghajtotta magát Ronda előtt és bemutatkozott. Ilyenformán a familia hamarosan két hamburgi kereskedő, egy fiatal braziliai ur és egy szász gyáros társaságágában fogyasztotta kávéját a parti sátorban.
A szedett-vedett társaság többször kirándult vitorlás csónakon, melyeknél mindenki rosszul lett, Ronda és Róza kivételével. Ők ketten suttyomban nevettek a többieken. A gyermek naponta kilószámra kapta a cukros mandulát s kapott kis hajót, ásót és uszóbabákat is. Kutyabajuk volt. Szamaragoltak, Ronda lába kibicsaklott a kengyelből és a szamár sörényébe kapaszkodva ügetett ott el a térzene előtt, épp amikor javában folyt a hangverseny. Róza őnagysága sivákolt, a gyerek ujjongott és az asztaloknál savanyu megjegyzéseket mondtak az emberek.
Mikor egy berlini bankár magyar táncosnőjével is közibük került, akkor aztán teljes volt az egész »Ronda banda«. A table d’hôte-ot végigzajongták, a karmestert folyton zaklatták, hogy játssza Róza őnagysága kedvenc darabjait, melyek pályájára emlékeztették, tüzijátékokat rendeztek a maguk szakállára, mindent felforgattak és igy sokan mulattak, sokan pedig megbotránkoztak rajtuk.
Ronda azok számára, akik a felesége kedvéért a közelében éltek, rejtély volt. Evés közben elárulta gyöngéit, egy kiránduláson összeesett, angol ruháit ugy viselte, mint az álruhát s mikor szemügyre vették, ugy tetszett, hogy nem is komoly akadály, ha arról van szó, még moccani se mer s mindössze csak szánalmas és nevetséges. A természet kisemmizett mostohagyermekének tekintették szegényt. De az udvarló, aki már vigan flörtölt a feleségével, hirtelen – egész váratlanul – egy száraz és gunyos Árgus-tekintetet érzett magán, amit rendesen hátulról lövelt feléje a férj. Ha a karkötőt nézegette, amit a feleségének ajándékoztak, az az érzése támadt az embernek, hogy felszarvazták az öreget. És még ha egyet-mást el is ért az udvarló, – késői parti séták, egyedül az asszonnyal, mig a férj másokkal itta a bowlét – Ronda jóéjszakát mondó gunyos kézszoritása szinte sértette őt és határozott kételyt ébresztett benne aziránt, vajjon eléri-e valaha is a célját?
És tényleg sohasem érte el. Mert Ronda sokkal inkább értett hozzá, miként kell valakit Frölich Róza előtt nevetségessé tenni és lepocskondiázni. Mikor magára maradt Rózával, kicsufolta a két hamburgi angolos beszédmodorát, vállát vonogatta a braziliai fölött, aki lapos kavicsok helyett ezüst pénzdarabokat hajigált a sima vizfelületre és leutánozta a lipcsei feudális ur kéz- és fejmozdulatait, cigarettagyujtás, vagy dugóhuzás közben. Frölich Róza őnagysága persze nevetett. Kuncogott, anélkül, hogy Ronda megvetésének okáról és helyességéről meggyőződött volna. Nem is indokolta meg mással a megvetését, csak azzal, hogy a görögök nem igy tettek. De Róza mindenkinek hálás volt, aki nevetésre kapatta. És jótékonyan hatott rá Ronda makacs, megtámadhatatlanul méltóságos meggyőződése, hogy kettejükön kivül az egész világon senki se számit. Róza az erős zsarnok jármában maga is önérzetes és rátarti lett. A braziliainak, aki egy magányos szirt mellett letérdepelt előtte a
fövénybe, a kezeit tördelte, közvetlenül ezt mondta, mintha egyszerre kinyilt volna a szeme:
– Menjen, maga majom.
Pedig hizelgett neki, hogy ez a fiatalember, aki egy városbéli családnál szállt meg, minden ismerősét faképnél hagyta, hogy vele csibészkedjék s vele együtt verje el a pénzét. De majom volt, Ronda annak tartotta.
Ronda sohase firtatta, hol maradt el a felesége. Nem nyugtalankodott, hogyha nagyon kicsipte magát, hogyha csipkés és könnyü nyári ruhái nagyon is bizgatták a gavallérokat. Sőt, mig az urak künn várakoztak rá, Ronda segitett a feleségének csinositani magát és kendőzte, mint azelőtt az öltözőben. Mérges mosollyal jegyezte meg:
– Már türelmetlenkednek. Zongorázni kellene nekik, hogy el ne unják magukat.
Vagy:
– Ha most igy félig kifestetten és váratlanul kidugnád a fejed az ajtón, megint azt kiabálnák, mint akkor: hohohoho!
A tengeri fürdőről való elutazásuk egy eléggé kinos incidenssel kapcsolatban történt. A pályaudvaron megjelent az egész »Ronda banda«, a braziliai éppen négyszemközt beszélgetett Rózával, mikor lihegve odasántitott egy öreg ur, Vermöhlen, a tőzsér, a fiatalember rokona és a Róza kezében levő ékszerestokot el akarta tőle ragadni.
Róza csak az imént kapta ajándékul a fiatal braziliaitól, ünnepélyes formaságok közepette. Ronda odasietett és megvédte a felesége igazát. Amig a fiatalember pironkodva egész rokonságát megtagadta, az öreg Vermöhlen felfortyanva, heves izgalomban szemére lobbantotta a házaspárnak, hogy társaságukban unokaöccse már régóta a módján felül költekezik. Ezt a násfát már nem veheti meg; a gyönge tantija, sajnos, pénzt adott rá; de ez Vermöhlen pénze és ezért az ajándék az övé.
Ronda vele szemben rendreutasitó nyugalommal konstatálta, hogy Vermöhlen ur pénze és Vermöhlen asszony pénze csakugyan egy és ugyanaz; hogy a Vermöhlen-család legszemélyesebb ügyeivel egyáltalán nem hajlandó foglalkozni; és különben is harmadszor csöngettek. És szürke ujjai görcsösen a tokba csimpaszkodtak, a feleségét pedig a kocsiba tuszkolta. Mindenki a kalapját lengette, Vermöhlent kivéve, aki a botjával fenyegette Rondát.
Róza először sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen kinos helyzetbe került és félt a folytatásától. Ronda azonban felvilágositotta, hogy a félelme alaptalan. Hozzátette, hogy Vermöhlen tőzsérnek vannak fiai, akiket tanitott és sohase »csiphetett meg«. Vermöhlenék több városi familiával rokonságban vannak.
Róza megnyugodott. Mutogatta a kis brilliántokat a lányának, vele együtt nevetett és igy fogadkozott:
– Ezek a fityegők, meg ezek a butonyok mind a tiéid lesznek, Mimi, ez a te hozományod.
Ronda ujjongott, hogy a Vermöhlenéket »megcsipte«. Elelgondolkozott azon, hogy itt több diákot és több családot szégyen ért s a szégyen nem abból keletkezett, hogy bezárták őket a »dutyiba«, vagy hogy az intézetből eltávolitották. A szégyent – igen ám, ugy bizony – és a romlást tehát más uton is elő lehet idézni, mint a kicsapással. Uj, eddig nem ismert utakon…
A városban, a villájukban a szokott élet járta. Emberekkel nem igen érintkeztek. Estig, mikor is szinházba és vendéglőbe mentek, Róza pongyolában heverészett a különböző butorokon. Ronda azt inditványozta, hogy görögül tanitja és ezzel szórakoztatja. A nő fanyalogva utasitotta vissza. Egy este valami vigjátékban felismerte régi ismerősét, egy szinésznőt, aki egy szakácsnő szerepében lépett fel.
– Nini, ez a Pielmann Hedvig. Hogy hogy kapott szerződést, azt igazán nem tudom megérteni.
Erre egy csomó dolgot mesélt el a volt társáról és végül ezt mondta:
– Te, ezt meghivjuk.
Pielmann kisasszony eljött és Róza finom reggelit és vacsorát adott eléje, hogy elkápráztassa. Most a kereveteken két nő heverészett, nem egy, cigarettáztak és régi, agyontárgyalt élményekre emlékeztek. Ronda rossz lelkiismerettel nézte, hogy unatkoztak. Kötelességének érezte, hogy segitsen rajtuk, de mégis tanácstalan maradt és szorongott, mintha titkos gondok nyomták volna. Ha csöngettek, felpattant a székéről és rohanvást szaladt ajtót nyitni. A nőknek feltünt, hogy ezt sohase bizta a szobalányra.
– Vagy rajtam akar ütni, – mondta Róza – vagy pedig megcsal. Bizony-bizony már kormos a füle az én Rondácskámnak.
Egy napon levél jött Hamburgból, két jóbarátjától. Ősszel nagyobb utat akartak tenni, hajón a spanyol partok mentén, Tuniszig. Azt inditványozták, tartsanak velük Rondáék is.
– Nagyszerü! – szólt Róza. – Ez aztán teszi. A vademberek közé utazunk. Gyere te is velünk, Hedvig, kérj urlaubot. Mind a ketten feketére festjük magunkat, lepedőbe burkolózunk, én majd felteszem a diadémomat, ami még a szinpadról maradt.
Hedviget megnyerte az eszmének. Rondát nem is kérdezték meg. Csak azon csodálkoztak, hogy nem igen lelkesült érte. Csöndesen elkukoricázott addig, mig Hedvig el nem ment; akkor aztán kitálalt. Nincs pénz.
– Ezt nem értem! Hogy lehet, hogy egy tanárnak nincs pénze! –kiáltott a nő.
Ronda zavartan mosolygott. Harmincezer márkát tett félre. Ez már eluszott; a berendezésre, a ruhákra, a mulatságokra. A folyó kiadások nem voltak arányosak Ronda nyugdijacskájával; messzire tulhaladták. Ronda számlákat és intőcédulákat kotort elő, amelyeket az ajtóban röptében fogott el, a szállitóktól, a vendéglősöktől, a szabónőktől. Szégyenkezve és gyülölködve beszélt, micsoda
fogásokat és trükköket kellett kiókumlálnia, hogy a végrehajtót türelemre birja; de ezt se birja már sokáig.
Róza játszotta az ijedtet és a bánatost. Természetesen belül semmit se érzett. Most vége a dinom-dánomnak és csak menjen a két alak maga a vademberekhez. Ma délre csak marhahust esznek, bár a liba pirul a tüzön; vacsorára pedig hurka lesz és megint elkezd görögül tanulni, mert ez a legolcsóbb. Ronda meghatódott és azt mondta, tudja – igen ám, ugy bizony – a kötelességét s mindent megszerez, amit a felesége szeme-szája megkiván.
– Édes, – szólt Róza – vedd meg azt az arany-bronz cipőt hatvan márkáért.
Róza rögtön irt Hedvignek: »Nincs dohány«.
Ez az eset mindenesetre felizgatta kissé.
Hedvig azt tanácsolta, hogy Ronda adjon órákat.
– Csak ne lenne az uram olyan szörnyen mogorva – vélte Róza.
Hedvig pedig dagadt a büszkeségtől, hogy szolgálatot tehet:
– Majd küldök én neki pasast, az én palimat. Tőlem kivurcnizhatja, ahogy akarja.
– Lorenzent, a borkereskedőt? Ugyan, hisz ez már diákja volt Rondának, annyit dumált róla, hogy na. Téged még csak szivel, de a barátod ne kerüljön a szeme elé… És ha meg is puhitom Rondát, a barátodnak lesz annyi esze, hogy nem jön ide a csapdába.
– Rosszul ismersz, drágám – szólt Hedvig. – Kabinetkérdést csinálok a dologból: vagy – vagy!
Rondával közölték, hogy Lorenzen, a borkereskedő görögül akar tanulni, mert görög borokkal kereskedik és órákat vesz. Ronda ökröndözött a dühtől, de nem tiltakozott ellene. Felindultan és ravasz mosollyal beszélt Lorenzen diákja büneiről, engedetlenségéről, arról, hogy sokszor csufolta, de egyetlen egyszer sem sikerült »megcsipnie«.
– De – jegyezte meg közben – még megcsiphetem.
Aztán:
– Emlékszel, szerelmem, micsoda patália volt az esküvőnkön, micsoda csődület loholt a kocsink után…
– Hagyd, lelkem – szólt Róza; mert ezeknek a kinos dolgoknak az emlitését is szégyelte Hedvig előtt.
Ronda azonban zavartalanul folytatta:
– Micsoda csorda bőgött az anyakönyvi hivatal előtt, – nemde, ugy-e bár – és mikor a kocsiba szálltál, Kieselsack sárral fröccsentette be a fehér atlaszruhádat is. De kétségtelenül bizonyos, hogy a fiatal garaboncások közt ott volt Lorenzen diákom is, aki a csufnevemet orditotta és olyan gyalázatosan viselkedett, mint senki.
– No, majd megmosom a fejét! – szólt Hedvig.
– Sajnos, nem csiphettem meg – folytatta Ronda. – Nem tanithattam meg a regulára. De csak tanuljon görögül. Sok diákomat nem csiphettem meg. Bárcsak mind tanulna görögül!
Később eljött Lorenzen, de szivesen bántak vele. Ronda behivta Rózát, amaz ürügy alatt, hogy nem találja a füzetét, vagy a ceruzáját és beszélgetni kezdett vele. Először produkálni kellett magát a diák előtt, hogy mennyit tud görögül, aztán modern dolgokra terelődött a társalgás. A diák fölényesen, a nyugodt irónia képzelt jogával lépett be. De nyomban visszahőkölt, mihelyst látta, hogy minő szabad és mértékletes bájjal mozog Róza polgári stilü butorai között; hogy jobban öltözik, mint a saját felesége, aki a szinházban mindig felháborodott Rózán; s megértette, hogy a kevés pirositó, a félvilági nők halványan sejtetett dialektusa és pár késhegyni szinésznőszerüség sajátosan füszerezik a családiasságot. Ördöge van ennek a Rondának! Igy aztán nem kell járnia se a klubba, se máshová. Lorenzen a kezdő fenhéjázó modorát letette s a Rondaházaspár előtt édeskésen szolgálatkész lett, megjuhászodott.
Megengedték neki, hogy legközelebb hozzon egy kis borocskát is. Pástétomot is hozott és egy kis reggeli helyettesitette a görög órát. Ha valamire szükség volt kivülről, mindig Ronda ment ki. Először a dugóhuzóért s mikor már ittak és Lorenzen pityókás lett, még gyakrabban szaladt ki Ronda.
Mikor ezek a kis murik ismétlődtek, Róza annak adott kifejezést, hogy jó lenne másokat is meghivni. Lorenzen az intimitás mellett foglalt állást; de Ronda igazat adott a feleségének. Lorenzennek el kellett hozni a barátait. Hedvig egy másik szinésznővel jött. Maguk a vendégek hoztak kalácsot, felvágottat, gyümölcsöket. Ennek ellenében a háziasszony a teát szolgáltatta. Pezsgőt ittak, erre megjött az étvágyuk és erre Ronda a szokott hamiskás mosolyával beszélni kezdett:
– Azt hiszem, tudni méltóztatnak, hölgyeim és uraim, hogy az itteni gimnáziumban viselt állásomat – azt, hogy jogosan-e, vagy sem, ezuttal talán ne feszegessük – elvesztettem.
Mindig hagyták, hadd beszélje ki magát a kedvére és ennek örült. Erre összeadtak az urak és pezsgőért küldtek. Sokszor maga Ronda ment el és maga rendelte meg. Látni lehetett, amint visszabotorkált az utcán, előtte ment az inas a kosárral és ő vigyázott az italra, a háta mögött, mint egykor a Kék Angyalban.
Mikor jókedvük szottyant, kérték Rózát, hogy énekeljen és Róza elénekelte kedvenc dalait; egyszer, mikor felöntött a garatra, énekelni kezdte Lohmann dalát is. Ronda nyomban félbeszakitotta és mindenkit hazaküldött. A vendégek csodálkoztak, vakmerően tiltakozni próbáltak. Mikor azonban Ronda fujni kezdett és kijött a sodrából, mind beadták a derekukat. Róza halkan bocsánattal csititgatta a férjét. Fogalma sincs, miért haragszik.
Mind fiatalemberek voltak és a legtöbbje állandóan eljárt a Kék Angyalba. Mig csak nehányan voltak együtt, hamis feszt éreztek, gyáván és szemtelenül magukat csalták, mert nem voltak képesek Rondával mint magánemberrel érintkezni; a háta mögött settengtek és diákos alázattal torpantak vissza, mikor állniok kellett a viccüket. Aztán megsokasodtak és az egyén felelőtlen nézővé lett. Már semmi
talmi meghittség se hamisitotta a hangulatot. Ugy látszott, hogy Ronda egyszerüen kisebb helyiségbe költözött a truppjával, ahol a nőkkel kényelmesebben lehet évődni. És itt későbben is volt a záróra, akkor, mikor kiki a maga jószántából hazamegy. Egy alkalommal, mikor már csak kevesen voltak itt, Lorenzen bakkarázni hivta. Rondát izgatta a dolog, megmagyaráztatta magának a játékot és mikor tisztában volt vele, bankot adott. Nyert. Mikor veszteni kezdett, visszavonult. Lorenzen, mint az inditványozó, kötelességének tartotta, hogy teljes lélekkel menjen bele. Tárcájából egymásután szedegette ki a százmárkásokat. Többen kivörösödtek és egymásután sajnálkoztak, hogy nem vettek több pénzt magukhoz. A bankárnak megint szerencséje volt.
Róza a férje fölé hajolt és ezt sugta: – Látod? Mért mentél el, te kis buti!
Ronda riposztozott:
– Nem bánom, megveheted, szerelmem, azt a nyolcvanmárkás kalapot. Aztán Zebbelinnek, a vendéglősnek is betömhetem még a száját. Ne félts engem!
Nyugodtan nézte, hogy teszi el egy vendége Lorenzen bankjegyeit és nem bánta, hogy nem ő nyerte meg. Lorenzen elvesztette; és Ronda kihagyó lélekzettel érezte, a boszunak diadalutján jár, amelyet földalatti reszketések ráznak. Mikor végül Lorenzen kijózanultan és bamba arccal üres pénztárcájába bámult, odalépett hozzá és igy szólt:
– Mára elég, Lorenzen, a görög órának vége.
Nemsokára hire futott a városban, hogy Rondánál orgiákat csapnak. Az urak a tőzsdén és a klubban, a törzsasztaloknál, az irodákban hallották, amint néhány fiatalember sebbel-lobbal elmondotta. Otthon a családjukban el-elejtettek róla pár szót és a nők sugdostak és többet akartak tudni. Ugyan mi fán terem az a hastánc, amit Rondáné táncolt. A férj nem tudja eléggé megmagyarázni és igy azt képzelték, hogy a hastánc minden képzelmet felülmuló paráznaság. És izgatta őket az a társasjáték is,
amelyet Rondáéknál szoktak játszani: a zálogosdi. Több pár a padlóra feküdt, egy nagy takaró alá, mindegyik egy sorban, egy férfi egy nő mellé. Nyakukig betakaróztak és mig a takaró nem mozgott, senkinek se jutott eszébe, hogy mi történik alatta. Mikor azonban megmozdult, annak, aki ludas volt benne, zálogot kellett adnia. Ez a játék városszerte legendás hirben állott. Sötét hiradások regéltek róla a fiatal leányoknak; a leányok órák hosszant kotoltak a titkon, a szemükben rémült kiváncsisággal. Aztán azt is szerették volna tudni, igaz-e, hogy Rondáéknál néha egészen meztelen felsőtesttel jelentek meg a hölgyek?
– Juj, de nagy disznóság!
– De furcsa lehetett.
Lorenzen néhány tisztet hozott magával, akik a murijukra nála vásároltak bort; többek közt magával hozta Gierschke hadnagyot is. A finom polgári társaságból elsőnek Kunst, az ügyész állitott be. Ő is Frölich Róza kegyéért versengett és erős vetélytársa lett Richternek, a fiatal tanárnak. Richternek végre-valahára sikerült eljegyeznie magát egy gazdag leánnyal, akit a tanár-fajta ember nem igen kap meg; de a vőlegénység nem jól állott neki. Ingerlékeny lett és élvvágyó, higgadt beamter-feje egyszerre megkótyagosodott. Lorenzen példájától elragadtatva, veszettül játszott. Ronda házában egy estén több hónapi fizetését elvesztette, ostoba fogadásokba ment bele s annyira versengett a háziasszonyért, hogy minden tartózkodásról megfeledkezett. A tanári szobában ugyancsak szapulták, hogy érintkezik a tanárság szégyenével, Rondával.
Ronda, aszerint, hogy szerencséje volt, vagy nem, nyert, vagy vesztett. Egy alkalommal Róza ezermárkás chinchilla-bundát kapott s cifra feje csábitó kacérsággal bujt ki a szürke és puha szőrméből. Máskor pedig Rondának a vendégek érkeztekor ágyba kellett bujnia és betegséget mimelnie, mert egyetlen vendéglős sem akart már hitelezni. Másnap aztán elment hozzájuk és megmagyarázta nekik, hogy a halálából meg éppen nem fognak pénzelni. A vendéglősök ezt belátták és abban bizakodva, hogy Ronda megint nyerni fog, meghosszabbitották a hitelt.
Frölich szinmüvésznő csak ritkán játszott, de akkor aztán nem hagyta abba, mig egy vörös garasa volt. Egy este azonban ugy kedvezett neki a szerencse, hogy partnerének, Lorenzennek még az ingét is elnyerte. Lorenzen nagyon sápadt volt és szitkozódva távozott. Ugy ült ott Róza, mint egy gyerek, lázasan a boldogságtól, ideges kezeiben bankjegyeket és aranyat szorongatva. Néhányan hirtelenül és szokatlan udvariassággal ajánlkoztak, hogy a pénzét megszámlálják. Több mint tizenkétezer márkát nyert. Róza azt mondta, hogy aludni megy. És mikor egyedül maradt Rondával, lázas szemmel, édes és lemondó hangocskáján mondta:
– Hát mégis lesz hozománya a Miminek. A fityegőkön és a butonyokon már rég tul kellett adni. De most mégis csak itt a pénz. Szegénykének legalább jobb sora lesz, mint nekem.
De már kora reggel jöttek a hitelezők, akik pénzt orrontottak; és Róza a leánya hozományát hiába védte a testével, elvették tőle.
Aztán az a hir is elterjedt, hogy Lorenzen, a borkereskedő fizetésképtelenné vált. Ronda fünél-fánál kérdezősködött és mikor hazajött, sápadt volt, verejtékes és meg se tudott mukkani.
Végül csattogó állkapcsokkal hápogta:
– Csődbe jutott! Lorenzen csődbe jutott!
– Kinn vagyok a vizből – mondta Róza, aki a kerevetbe süppedve ült és a kezeivel lomhán harangozott a térdei közt.
– Lorenzen csődbe jutott – ismételte Ronda. – Lorenzen a sárban fekszik és nem kel fel többé soha. Pályafutását – igen ám, ugy bizony – befejezte.
Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy megpukkad örömében.
– Mit örülsz neki. Mimi hozományának is vége.
– De most megcsiptem az ipszét. Ez alkalommal sikerült megcsipnem őt és most kiszolgáltatom jól megérdemelt sorsának.
A nő nézte őt, amint ide-oda jár, mintegy tébolyodott. Kezei reszkettek a tárgyakon, amelyeket öntudatlanul megérintett. Róza egyet-mást még mondott, de Ronda mindenre csak ezt sziszegte reszketve:
– Lorenzen, a diák, a sárban fekszik.
Ronda viselkedése nemsokára imponált a nőnek. Férje erősebb indulatja végigsöpört az övén és kioltotta. Rózának már eszébe se jutott a bánata, mereven az ura után nézett, meg se ijedve a szenvedélyétől, mintha Ronda mélyében mindig ott kuksolna a téboly; és mégis kényszeredetten nézett utána, édes borzongással érezte, hogy az ő öreg Rondájával erősebben összeköti ez az erőszakos és veszedelmes holmi, a szenvedély
