Sustainable Intensification of Crop Production
P. Parvatha Reddy Entomology & Nematology
Indian
Inst.
of
Horticultural Research
Bangalore, Karnataka, India
ISBN 978-981-10-2701-7
DOI 10.1007/978-981-10-2702-4
ISBN 978-981-10-2702-4 (eBook)
Library of Congress Control Number: 2016959392
© Springer Nature Singapore Pte Ltd. 2016
This work is subject to copyright. All rights are reserved by the Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information in this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the authors or the editors give a warranty, express or implied, with respect to the material contained herein or for any errors or omissions that may have been made.
Printed on acid-free paper
This Springer imprint is published by Springer Nature
The registered company is Springer Nature Singapore Pte Ltd.
The registered company address is: 152 Beach Road, #22-06/08 Gateway East, Singapore 189721, Singapore
Foreword
The green revolution (using high-yielding crop varieties, fertilization, irrigation, and pesticides) led to enormous gains in food production and contributed to world food security. In many countries, however, intensive crop production has had negative impacts on production, ecosystems, and the larger environment putting future productivity at risk. “Negative externalities” of intensification include land degradation, salinization of irrigated areas, over extraction of groundwater, the buildup of pest resistance, and the erosion of biodiversity. Agriculture intensification has also damaged the wider environment through, for example, deforestation, the emission of greenhouse gases, and nitrate pollution of water bodies. In order to meet the projected demands of a growing population expected to exceed nine billion by 2050, farmers in the developing world must double food production, a challenge complicated by the effects of climate change and growing competition for land, water, and energy. The total number of undernourished people who suffer from hunger around the world is estimated at 800 million.
The challenge, therefore, is to realize increased production while avoiding the more extreme of the effects detailed above. The development of more ecologically designed agricultural systems that reintegrate features of traditional agricultural knowledge and add new ecological knowledge into the sustainable intensification
process can contribute to meeting this challenge. Sustainable intensification has been defined as producing more from the same area of land while reducing negative environmental impacts and increasing contributions to natural capital and the flow of environmental services. This alternative paradigm has been shown to work in many parts of the world and is biologically and ecologically as well as economically more efficient in producing the required outputs of goods such as edible and nonedible biological products and of water while at the same time taking care of other essential ecosystem services that regulate soil, crop, and ecosystem health; protect habitats and biodiversity; drive carbon, nutrient, and hydrological cycles as well as conserve stocks of carbon, nutrients, and water; and protect soils and landscapes from erosion and other forms of degradation.
During the past 50 years, ideas about how to achieve such “sustainable intensification” have matured from concepts to reality. Today we have at our disposal concepts and technologies of how intensive and highly productive and efficient agriculture can be combined in practice and on real farms with the enhancement of ecosystem services but without “trade-offs” or “unavoidable damages.” There is a need for opening up the chances for farmers to receive payments not only for their produce but also for such services as, for example, the sequestration of carbon in the soils or the provision of clean water, using healthy and biologically active soils as medium for such ecosystem functions and services.
The information on sustainable intensification of crop production is very much scattered, and there is no book at present which comprehensively and exclusively deals with the above aspects in agriculture emphasizing on food security. The present book on sustainable intensification of crop production (SICP) outlines a new paradigm which aims to produce more from the same area of land, through increasing efficiency and reducing waste, while conserving resources, reducing negative impacts on the environment, and enhancing the provision of ecosystem services. The use of ecologically based management strategies can increase the sustainability of agricultural production while reducing off-site consequences. This book also highlights the underlying principles and outlines some of the key management practices and technologies required to implement SICP.
I compliment Dr. P. Parvatha Reddy for his meticulous contribution on a very potential topic of sustainable intensification of crop production. I am sure that this book will prove an invaluable source of reference for the policy makers, researchers, scientists, practicing farmers, and graduate students.
(N. K. Krishna Kumar)
Preface
The remarkable scientific and technological achievement by “the green revolution” during the 1960s is based largely on intensification of management on land already under agriculture, accomplished through the use of high-yielding crop varieties, chemical fertilizers and pesticides, irrigation, and mechanization. The green revolution led to enormous gains in food production and improved world food security. However, intensive crop production has had negative impacts on production, ecosystems, and the larger environment putting future productivity at risk. The world’s population is expected to grow to over nine billion people by 2050; there will be a need to raise food production by 70 % globally and by almost 100 % in developing countries. An estimated 80 % of the required food production increases will thus need to come from land that is already under cultivation at a time when annual growth in crop productivity is decreasing from a rate of around 3–5 % a year in the 1960s to a projected 1 % in 2050. Increases in agricultural production will therefore have to come in the form of yield increases and higher cropping intensities. This increase must be achieved against a challenging backdrop including the decreasing availability of land and competition for water, resource degradation (e.g., poor soil fertility), energy scarcity (resulting in higher costs for input production and transport), as well as climate change where alterations in temperature, precipitation, and pest incidence will affect farmers’ choice of crops to grow as well as their potential yields.
There is now widespread awareness of the importance of switching over to an ecosystem approach for intensifying crop production. The future of food and farming program has called for substantial changes throughout the world’s food system including sustainable intensification to simultaneously raise yields, increase efficiency in the use of inputs, and reduce the negative impacts of food production. The International Assessment of Agricultural Knowledge, Science and Technology for Development (IAASTD) emphasized the need for a change in paradigm to encourage increased adoption of sustainable ecological agriculture and food systems and called for a shift from current farming practices to sustainable agricultural systems capable of providing significant productivity increases and enhanced ecosystem services.
Assessments in developing countries have shown how farm practices that conserve resources improve the supply of environmental services and increase productivity. A review of agricultural development projects in 57 low-income countries found that more efficient use of water, reduced use of pesticides, and improvements in soil health had led to average crop yield increases of 79 %. Another study concluded that agricultural systems that conserve ecosystem services by using practices such as conservation tillage, crop diversification, legume intensification, and biological pest control perform as well as intensive, high-input systems. Sustainable intensification of crop production (SICP), when effectively implemented and supported, will provide the “win-win” outcomes required to meet the dual challenges of feeding the world’s population and conserving the resources of the planet. SICP will allow countries to plan, develop, and manage agricultural production in a manner that addresses society’s needs and aspirations, without jeopardizing the rights of future generations to enjoy the full range of environmental goods and services.
The information on sustainable intensification of crop production is very much scattered, and there is no book at present which comprehensively and exclusively deals with the above aspects in agriculture emphasizing on ensuring food security. The present book on sustainable intensification of crop production comprehensively deals with important aspects of sustainable intensification. The book is divided into 11 parts comprising of 24 chapters which comprehensively deals with the following important aspects:
• Minimum soil disturbance (direct seeding, no-tillage, prevention of soil compaction)
• Permanent organic soil covers (crop residue management, cover crops, relay crops, intercrops)
• Species diversification (crop rotation, sequences, and associations; fodder crops/ pasture rotations and agro-forestry; integration of legumes in the rotation)
• Selection of suitable cultivar, planting time, age, and spacing (cultivars with good production potential, rooting abilities, good-quality seed material, planting at appropriate time, seed rates, and spacing)
• Balanced plant nutrition (increasing soil organic matter; balanced nutrient supply in adequate rates, including liming; placement of fertilizer where adequate)
• Agro-ecological pest management, including weed management
• Improved water management practices (micro-irrigation water harvesting, mulch, no-till, cover crops, regulation of irrigation water according to plant requirements, maintenance of aerobic soil compaction)
• Careful management of farm machinery
• Integrated crop–livestock management
The book is extensively illustrated with excellent-quality photographs enhancing the quality of publication. The book is written in lucid-style, easy-to-understand language along with adoptable recommendations involving sustainable eco-friendly practices.
This book will be of immense value to the scientific community involved in teaching, research, and extension activities. The material can be used for teaching
Preface
postgraduate courses. The book can also serve as a very useful reference to policy makers. Suggestions to improve the contents of the book are most welcome (e-mail: reddy_parvatha@yahoo.com). The publisher, Springer India (Pvt.) Ltd., New Delhi, India, deserves commendation for their professional contribution.
Bangalore, India P. Parvatha Reddy July 15, 2016
2.1 Introduction
2.1.1
Part III Permanent Soil Organic Cover
5.1 Introduction .
5.2 Different Types
5.2.1 Mixed Intercropping
5.2.2 Relay Intercropping
5.2.3 Row Intercropping
5.2.4 Strip Intercropping
5.3 Experiences
5.4 Benefits
6.5
Part IV Species Diversification
8.1 Introduction
8.2 Objectives
8.3 Different Types
8.3.1 Agrisilvicultural Systems (Crops, Including Shrub/Vine/Tree Crops, and Trees)
8.3.2 Silvopastoral Systems (Trees + Pasture and/or Animals)
8.3.3 Agrosilvopastoral Systems (Trees + Crops + Pasture/Animals)
8.3.4 Other Agro-forestry Systems
8.4 Products
8.5
Part V Selection of Suitable Cultivars 9 High-Yielding and Adapted Varieties
9.3 Crop
10 Seed Quality, Treatment, Rate, Depth, and Metering
Introduction
10.2 Quality
10.2.1 Varietal Purity Characteristics.
Lot Characteristics
10.2.3 Viability Characteristics
10.2.4 Enhancement of Quality
Treatment
Ease of Sowing
Pest Management
Nutrient
11.6.4 Crop Residue Management
Forage-Based Rotation
11.6.6 Cropping Systems
11.6.7 Elimination of Summer Fallow
Irrigation Management
Introduction of Earthworms
11.7 Conclusions
References
12 Application of Manures and Fertilizers
12.1 Introduction
13.5 Future Thrusts
13.6 Conclusions
Micro-Catchment Rainwater Harvesting
14.1 Introduction
14.2 Micro-Catchments
14.2.1 Pits and Basins
14.2.2 Cross-Slope Barriers
14.4 Conclusions
15 Micro Irrigation
15.1 Introduction
15.2 Micro Irrigation
15.2.1 Principles.
15.2.2 Irrigation Scheduling
15.2.3 Different Methods
15.3 Drip Irrigation
15.3.1 Benefits
15.3.2 Limitations
15.3.3 Advantages of Drip Irrigation Over Flood Irrigation
Different Types
15.4 Sprinkler Irrigation.
15.5 Comparison of Drip and Sprinkler Irrigation Systems
16.3 Benefits and Limitations
16.3.1 Benefits
16.3.2 Limitations
16.4 Experiences
16.5 FAO CROPWAT Model
16.6 Conclusions
17 Supplemental Irrigation
17.1 Introduction
17.2 Water Harvesting
17.3 Supplemental Irrigation
17.4 Benefits
Increased Yields
Improved Water Productivity
Integration with Fertilizers
Introduction
18.2 Agro-ecological Pest Management
18.2.1 Goals
Redesign of Agro-ecosystems.
18.3 Pillars
18.3.1 Reduced Tillage
18.3.2 Maintaining Soil Cover
Addition of Organic Matter.
Crop
Crop Rotation
19.3 Cultural Practices
19.3.1 Crop Rotation .
19.3.2 Intercropping
19.3.3 Trap Cropping
19.3.4 Fertilizer Management
19.3.5 Water Management
19.3.6 Altering Planting or Harvesting Dates
19.3.7 Mulching
Sanitation
19.3.9 Planting Density and Spacing
19.3.10 Pest-Resistant Varieties
19.3.11 Disease-Free Seed and Planting Stock
Disease-Escaping Varieties
Oilseed Rape Pollen Beetle
21.2.7 Chrysanthemum Thrips
Conclusions
22.1 Introduction
22.2.1 Moldboard Plow
Disk Plow
Chisel Plow/Subsoiler
22.3 Secondary Tillage
22.3.1 Tandem Disk Harrow
22.3.2 Spring-Tooth Harrow (Field Cultivator)
Bed Former
22.4 Direct Seeding
22.4.1 Jab Planter
22.4.2 Animal-Drawn Direct Seeder
22.4.3 Tractor-Drawn Direct Seeding Machine
22.4.4 Rice Drum Seeder
22.4.5 Transplanter
Strip-Till Planter
Ridge-Till Planter
22.4.8 Mulch-Till Planter
Weed Management
Manual Tools/Equipment
Knapsack Sprayer
22.6.2 Motorized Knapsack Sprayer/Duster
Tractor-Mounted Sprayer
23.2
23.3
23.5 Challenges and Opportunities
Part XI The Way Forward
Chapter 1 Sustainable Intensification—An Overview
Abstract Even though the intensive crop production practices adopted in achieving green revolution (using fertilizers, pesticides, and machines) led to enormous gains in food production and improved world food security, it had negative impacts on production, ecosystems, and the larger environment (causing environmental damage, pollution, reliance on fossil fuels) putting future productivity at risk. The food production in the developing world must be doubled, in order to feed a growing population that is expected to reach nine billion by 2050. This chapter outlines a new paradigm, Sustainable Crop Production Intensification (SCPI), which aims to produce more from the same area of land, through minimizing soil disturbance; enhancing and maintaining a protective organic cover; cultivating a wider range of plant species; using well-adapted, high-yielding varieties; enhancing crop nutrition; integrating pest (insect pests, diseases, nematodes, and weeds) management strategies; adopting efficient water management, using adequate and appropriate farm power and equipment; and integrating crop-livestock production. These ecologically based management strategies can increase the sustainability of agricultural production while reducing the off-site consequences.
Keywords Green revolution • Sustainable intensification • Crop production • Ecosystem services • Soil nutrition • Water management • Integrated pest management
1.1 Introduction
The world population is expected to reach over nine billion by 2050. Over 800 million people are suffering from hunger and malnutrition. In order to meet the food demand for the growing population, the food production has to be doubled by 2050 in the developing world. Hence, there is an urgent need and increased efforts to accelerate food production and productivity.
© Springer Nature Singapore Pte Ltd. 2016
P.P. Reddy, Sustainable Intensification of Crop Production, DOI 10.1007/978-981-10-2702-4_1
Table 1.1 Gaps between yields obtained by the farmer, on-farm and on-station
Crop
Source: CSA 07/08
1.1.1 Present Scenario
The shortage of food production in the developing countries has created a serious setback toward the Millennium Development Goals (higher productivity, less resource degradation) of achieving self sufficiency in food production. There is a wide gap between yields obtained by the farmer, on-farm and on-station (Table 1.1).
Some of the factors responsible for low yield in farmers’ fields include:
• Agricultural inputs not affordable to all farmers.
• Climate change is an additional threat to agriculture (IPCC 2007).
• Conventional tillage is a major soil degrading factor.
• Cultivated soils have lost considerable carbon.
• Degradation of land resources.
• In Asia 90 % of potential land is already used.
• 1.3 Million ha of agricultural land are lost every year (urbanization).
• Available land per person is declining.
• Delayed sowing.
• High soil erosion.
• Ineffective market, storage, and distribution chains.
• Inputs are not efficiently utilized.
• Low soil organic matter content (levels below 2 % are common).
• Most of the fodder resources are used by oxen.
1.2 Green Revolution
Green revolution by adopting improved seeds (high-yielding varieties/F1 hybrids), inputs (high doses of fertilizers, pesticides, and weedicides), heavy machinery, and copious water for irrigation was successful with good soils having abundant irrigation water supply but failed to address some social and environmental issues.
1.2.1 Positive Impacts
1.2.1.1
Increased Food Production
The green revolution, with the adoption of high-yielding varieties of seeds, chemical fertilizers, and irrigation, significantly increased wheat, rice, and maize production and productivity (2.5 times in wheat). From 1960 to 2000, the yields of wheat, rice, and maize in all developing countries increased by 208, 109, and 157 %, respectively.
1.2.1.2 Increased Nutrition
From 1960 to 1990, the number of undernourished people and malnourished children in the world fell significantly. Due to fall in food prices, the diet diversification even among poor people increased.
Other impacts of green revolution include:
• Adoption of improved package of practices for crop production
• Improvement in standard of living
• Increased employment opportunities (production of seeds, fertilizers, pesticides, and other inputs; transport and marketing; and food processing)
• Reduction in import of food grains
• Socioeconomic change
1.2.2 Negative Impacts
1.2.2.1
Loss of Biodiversity
The green revolution has significantly decreased the biodiversity of crops in the world today. The use of few selected genetically uniform crop varieties [particularly dwarf wheat varieties released from the International Maize and Wheat Improvement Center (CIMMYT), Mexico; and Taichung Native rice varieties released from the International Rice Research Institute (IRRI), Philippines], in very large areas, has led to mono-cropping. Genetic diversity was lost by replacing thousands of wild crop strains with a few monoculture strains. Ninety percent of all human food now comes from only 15 crop species and 8 livestock species. Before the green revolution, it is estimated that there were over 30,000 different variants of rice. Critics estimate that only ten modified rice variants are used today. Many valuable genetic traits bred traditional varieties over thousands of years were permanently lost.
1.2.2.2
Soil Quality Impact
Heavy doses of fertilizers were used for higher production. The soil quality is diminished due to increased reliance on synthetic fertilizers rather than natural fertilizers (FYM, compost, crop residues, green manures, and other organic amendments) which allowed replenishing of nutrients. Nitrate pollution of water bodies took place due to leaching of nitrogenous fertilizers.
1.2.2.3 Pesticide Hazard
Pesticides travel through food chain and accumulate in higher organisms (biomagnification). They persist in soil, air, and surface and groundwater and continue to poison them for a long time. In 1989, WHO and UNEP estimated that there were about one million human pesticide poisonings annually, and some 20,000 (mostly in developing nations) ended in death (Pimentel 1996). Long-term exposure to pesticides caused cancer in animals (e.g., chlorinated hydrocarbons).
1.2.2.4 Soil Salinization
Intensification of water use for irrigation has led to soil salinization. This has resulted in land toxicity due to accumulation of sodium ions in soil solution that adversely affected plant growth.
1.2.2.5
Increase in Pests and Disease Incidence
Due to mono-cropping, the pest and disease problems in crops increased. In order to manage pests, indiscriminate use of pesticides was adopted.
1.2.2.6
Soil Compaction
The use of heavy farm machinery for sowing; fertilizer, pesticide, and herbicide application; and harvesting resulted in soil compaction.
The environmental degradation makes the green revolution an overall inefficient, short-term solution to the problem of food insecurity. Hence, more sustainable and environment friendly agriculture system needs to be developed to both feed a growing world population without compromising the needs of future generations and to feed themselves.
Other negative impacts of green revolution include:
• Water depletion for irrigation
• Fossil fuels used for running heavy farm machinery
However, without the green revolution, much more land would have been converted for agriculture, destroying forests, wetlands, and other ecosystems.
1.3 Challenges and Solutions
1.3.1
Challenges
The challenge of meeting future demand for food in a sustainable manner is affected by the following challenges:
• Additional land for agriculture is limited (including irrigated land).
• Chemical pesticides pollute and kill pollinators, and pests evolve resistance.
• Climate change is an additional threat.
• Food production has to be doubled by 2050, in view of continuous population growth.
• GM crops show promise for social and environmental benefits, but questions linger about their impacts.
• Grazing and logging, as well as cropland agriculture, contribute to soil degradation.
• Higher production has to be achieved in eco-friendly manner.
• Increasing demand for bioenergy and renewable resources.
• Livestock pose benefits and harm for the environment and human health.
• Major changes needed to attain the MDGs (higher productivity, less resource degradation).
• More than 50 % of available water resources already used for irrigation.
• Much of the world’s crop diversity has vanished.
• Salinization, waterlogging, and other soil degradation problems are leading to desertification.
• Soil erosion is a problem worldwide.
New technologies and innovation may help with these challenges for producing more food with less environmental impact.
1.3.2
Solutions
Developing new strategies that take advantage of ecological interactions within agricultural systems (Robertson 1997) along with policy support and adequate funding are crucial to the continuance of high-productivity sustainable agriculture in the future:
• More funding for seed banks can rebuild crop diversity.
• Green revolution advances have kept up with food demand so far. Improved distribution and slowed population growth would help further. 1.3
• Farming strategies, like no-till farming, contour farming, terracing, etc., help control erosion.
• Better grazing and logging practices exist that have far less impact on soils.
• Biocontrol and IPM offer alternatives to pesticides.
• Further research and experience with GM crops may eventually resolve questions about impacts and allow us to maximize benefits while minimizing harm.
• Ways are being developed to make feedlot agriculture and aquaculture safer and cleaner.
• Government laws, and government extension agents working with farmers, have helped improve farming practices and control soil degradation.
1.4 Sustainable Intensification—A New Paradigm for the Twenty-First Century
Sustainable intensification aims to produce more food from the same piece of land with less environmental impact. New technologies and innovation will help to overcome these challenges and help to achieve the aim. Sustainable agriculture is a profitable way of producing high-quality food and fiber that protects and renews the natural environment, builds local economies, and enhances the quality of life of farmers and farm workers.
Sustainable intensification maintains soil and water quality, reduces risk, uses integrated modern and traditional strategies, utilizes ecological processes (e.g., biological nitrogen fixation, natural predators), minimizes environmental hazards, and acknowledges local environmental and cultural conditions, resulting in increased productivity (Fig. 1.1) (Pretty et al. 2011).
The Sustainable Agriculture Research and Education Program (www.SARE.org) defines sustainable agriculture as an agricultural production and distribution system that:
• Achieves the integration of natural biological cycles and controls
• Minimizes adverse impacts on health, safety, wildlife, water quality, and the environment
• Optimizes the management and use of on-farm resources
• Promotes opportunity in family farming and farm communities
• Protects and renews soil fertility and the natural resource base
• Provides an adequate and dependable farm income
• Reduces the use of nonrenewable resources and purchased production inputs
Another random document with no related content on Scribd:
Véletlenül találkoztam vele az utczán és – kiábrándultam.
Ugyanaz a hórihorgas fiú volt, mint régen, ugyanazzal a bamba arczczal. Csipetnyi bajusza nőtt azóta, de ez még butábbá tette fiziognomiáját. Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a lehetetlen alakkal hogy állhat meg a szinpadon.
Beszédében a régi, alázatos, félénk Géza volt, akit az iskolában elvertünk. Midőn megtudta, hogy ujságiró vagyok, alig mert a szemem közé nézni. Biztattam, hogy neki igen jó hirneve van nálunk s ha csak valamiképen helyt tud állani, biztos sikerre számíthat. Nagyon megörült ennek és kért, hogy legyek ott az előadáson.
A földszinti páholyban megláttam a majmot.
Ő sem változott. Sugárzott az arcza a boldogságtól. Őt nem bántotta a félelem, biztos volt fia sikerében. Traviatát adták, Géza az idősebb Germond szerepét énekelte. Midőn belépett, midőn énekelt, nem hittem érzékeimnek. Tiszta lehetetlenség, hogy ez az az élhetetlen alak, akivel délelőtt beszéltem. Impozáns, férfias megjelenés volt, biztos mozdulatokkal, előkelő, méltóságos tartással, és hangja duzzadt a férfias erőtől, tömören, érczesen szólt s felső regiszterében olyan lágyan, fuvolaszerűen hangzott, hogy a közönség megszakította énekét tapsaival. El voltam bűvölve. És abban a földszinti páholyban a majom ült, – egyes egyedül és tapsolt – tapsolt és csókokat hintett a szinpadra és kaczagott, hangosan, hogy mindenki felé fordult, majd hirtelen fölkelt és rohant a szinpadra.
Azóta mindig elmentem a szinházba, valahányszor ő énekelt. Különben csak ritkán találkoztunk s ilyenkor mindig valami kisérteties benyomást gyakorolt rám. Nem tudtam összeegyeztetni ezt az ügyefogyott alakot azzal a férfias szinpadi megjelenéssel, ezt a bamba individualitást azzal a nagy művészi intelligencziával, melylyel alakjait, énekét interpretálta. Mindig az édes anyjával volt. A szinházban is csak úgy nevették ezt a furcsa párt, mind hajdanában az iskolában.
Vagy két esztendővel későbben a redakczióban kezembe akadt egy gyászjelentés. Szegény majom!
Úgy éreztem, hogy valamit jóvá kell tennem. Elmentem a temetésére.
Géza halvány volt, gyászruhát viselt, de különben nyugodt volt. Olyan volt, mint a szinpadon, nem olyan, mint az életben. Szótlanul, melegen megszorította a kezemet, aztán követtük gyalog a koporsót a temetőbe. Kicsike kis gödörbe eresztették a kicsi koporsót s midőn a földre nyultam a rög után, köny futotta be a szememet. Szegény majom, bocsásd meg, amit ellened vétkeztem.
Géza pedig nézte, hogy hull a föld az édes anyja koporsójára. Ott maradt mozdulatlanul, míg a kis halom teljesen föl nem épült s fejtül odatüzték a keresztet. Ekkor nagyot sóhajtott s megfogta a karomat.
– Gyerünk, – mondotta – sietnem kell.
– Hová?
– Előadásom van ma.
– Csak nem akarsz ma énekelni? Ebben a lelki állapotban!
És ekkor két vastag könycsepp hullt ki a szegény fiú szeméből és kimondhatatlan gyermekes gyöngédséggel lágy hangjában, suttogta:
– Édes mama úgy szeret engem hallgatni…
I.
Figyeljen.
Nagyon, nagyon messze innen történt. Ember oda nem jár, hir onnan nem jön. Kiesik a világ útjából – talán ez a darab föld nem is forog a földdel. Túl van a vámsorompón.
Festő-szekrényemmel a kezemben gyakran barangoltam be ezt a halálos néma vidéket. Sivár homokpusztán túl egy beteges, sárga ákáczerdő. A sárga ákáczerdő közepén egy fekete víz. A fekete vízben békák kuruttyolnak. Fölötte varjú károg.
Egyik satnya erdőrészletről a Szomorúságot szoktam festeni, a másikról a Babonát. A süppedő homokos talajból itt is, ott is egy-egy barna kő bukkan elő, esőmosta, olvasatlan betűkkel. Temető volt itt.
Köröskörül robog az iparos élet. Kémények merednek ég felé, füstöt okádva, de ez a füst inkább ott marad a mozdulatlan levegőben, semhogy leereszkednék erre a vidékre. Két oldalt a vasut sinei kerülik meg és a vonatvezető ezen a tájon megsarkantyúzza a masináját, hogy sikoltva, lelkendezve menekül tova a jelenkor felé. Mert ez a darab föld el van átkozva, meg van babonázva, az idő megállott fölötte, és aki ráteszi a lábát, rég elmult századokba van visszavarázsolva.
Aki itt meghal, az nem jut a mennyországba, hanem a lelke elvándorol valamelyik állat testébe. A saját szememmel láttam. Az
erdő északi szélén fatömbökből összetákolt kunyhó, abban lakik az öreg erdész öreg feleségével. Ismerem őket jól. Be szoktam hozzájuk térni egy pohár kecsketejre és tudakozódni Margit után. Margit az ő gyermekük. Egy gyönyörű, háromesztendős vizsla.
Benne lakik most a kis Margit lelke, aki meghalt ugyanazon az éjszakán, mikor a kis kutya született. Bizonyos, hogy a kis leány lelke belé költözött, mert az anyja úgy tudja és az anyasziv nem csalatkozik. A vén erdészné azonkivül látta is, ahogy a kis Margit rózsaszinű lelke egy darabig ott röpködött a fekete udvaron és aztán eltünt a kutyaólnál. És szeretik most Margitot, a kutyát, ahogy szerették, mikor még feketehajú, kis gömbölyű leányka volt.
II.
Hallott már a villik tánczáról?
Én láttam őket. Csikorgó téli hidegben odamenekültem. Olyan szomorú voltam, a múlt jutott eszembe. És menekültem arra az elátkozott vidékre, ahol minden szomorú és ahol a sírkövek megbarnultak és sülyedőben vannak.
Minden fehér. Ez a vidék még fehérben gyászol. És átvergődtem a hópamacsokkal tele bozótokon és egyszerre csak lelapultam és nem mertem lélekzeni. Előttem a fekete víz, most kerek fekete jégtükörré fagyva és a jégen fehér gyolcsba öltözött leányok korcsolyáznak, kétségbeesett gyorsasággal keringve, kóvályogva. A villiket láttam tánczolni, a szerencsétlen menyasszonyokat, akik meghaltak, mielőtt násztánczukat ellejtették és most a sok el nem csattant csók nem hagyja őket nyugodni. Kikergeti őket valamely megátkozott erdőbe és ott összefogózkodnak és körbe karikáznak, és ha egy férfi téved közéjük, azt megragadják, megforgatják és el nem eresztik, míg lélekszakadva, holtan össze nem rogy.
Körbe karikázva hat vakítóan szőke leány, a legfiatalabb alig tizenkét éves. Őrült, hihetetlen sebességgel, zajtalanul suhantak a
jégen, ahogy halandó ember nem képes. Majd valami víg dalba fogtak, egy lelkendező, szakadozott nótába, melytől az ember szeretne sírni. És a kör közepén egy gyönyörű szép teremtés, amilyent még nem láttam, amilyenről nem álmodtam. Sűrű fekete hullámokban lebegett körülötte a haja, amint lassan, méltóságosan állott a repülő szőke leánysereg közepén és forgott saját maga körül. És a szeme olyan fekete, olyan babonás – egy tizennyolcz éves csillagtalan éjszaka, melyen néha-néha villám czikázik keresztül.
Majd felbomlott a kör, a szőke leányok kaczagva szétrebbennek és szilajan száguldanak a jégtükrön. Az a fekete leány pedig méltóságos lassúsággal indul a tulsó part felé, ahol egy szánkaszéken, fekete kendővel leborítva, ül valaki. Leül melléje és az ölébe temeti a fejét. Ezt a csoportot ki kellene faragni márványból és a legboldogtalanabb ember sírjára helyezni sírkőnek.
Egy kéz nehezedik a vállamra. Végem van – el vagyok veszve. Nem, az én öreg barátom, az erdész volt, az ő komoly barna arczával, szótlan, egy fehér rengetegbe vesző ajkaival. Fölkeltem, megszorítottam a kezét. Nem szoktunk beszélni egymással, ha nincs mondanivalónk.
Remegtem. A leányok észrevettek. És a legkisebbik, mint a villám, ott terem a szánkaszéknél és száguld vissza, felénk, egy pár régi, rozsdás fakorcsolyát lóbálván a kezében, egyenesen felénk.
– Tánczoljon velünk!
A villik tánczra hívnak!
És én felkötöm a korcsolyákat és remegve kérdem társamtól:
– Kik ezek?
Az, csizmájáról lerázva a havat, válaszolja:
– Hauer Márton leányai.
Hauer Márton!
Szép asszonyom, kinek rózsás keze most is az enyémben nyugszik, nem fogja-e irtózva visszavonni, ha megtudja, kinek a kezét szorítottam meg meleg barátsággal? Gondoljon arra, hogy nem most történt, nem itt történt, hanem sok száz évvel ezelőtt, azon az átkos vidéken, ahol nem ismerik még a mi világunkat. Hauer Márton nem ismer bennünket, nem tudja, hogy mi is emberek vagyunk és hideg vérrel, közömbös szivvel végzi a munkáját.
Hauer Márton a hóhér.
Tánczoltam velük. Az én holländerjeim, az én ügyes hármasaim a legnevetségesebb kontárság az ő művészetükhöz képest. És ők kikaczagtak és mondták, hogy majd ha többször kijövök, majd megtanítanak engem korcsolyázni. Nem kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, mintha régi, régi jó barátjuk lettem volna, úgy bántak velem.
És odavittek a szánkaszékhez – istenem, szerettem volna leborulni és imádkozni a szépség e remekéhez. Egy szőke asszony ült ottan, oly szép és oly szomorú volt. Sírtam, midőn nagy fekete szemébe néztem és ő sóhajtott – oly természetesnek találta, hogy egy idegen ember sír, ha a szemébe néz.
És mintha a földből bukkant volna ki, ott termett Hauer Márton. Őszbe csavarodó hajjal, hollófekete szakállal, valóságos banditaalak. És durván, erőszakosan szorította meg feléje nyujtott kezemet és szeme baljóslatúan villogott. Ő sem volt kiváncsi kilétemre.
De midőn arra az asszonyra nézett, mintha tüzes kazánból lángok csapnának ki, úgy lobogtak a szemei. És az asszony is galvanizáltan, reszketve szökött föl helyéről és ráborult a széles mellre és őrülten, szilajan csókolóztak. Párázott körülöttük a levegő és én reszketve törültem le homlokomról a verejtéket. Láttam az emberi szenvedélyt sziklákat rombolva, halálon, vészen keresztül rohanni, de erről a parazsas, izzó szerelemről nem volt fogalmam, míg Hauer Mártont nem láttam a feleségét ölelve.
A leányok körénk gyűltek és kiváncsian nézegették a festőszekrényemet.
– Mi ez?
Megmagyaráztam nekik. És mutattam nekik néhány vázlatot, az egyiken az erdész kunyhóját. Ráismertek és nagyon csodálkoztak rajta.
Besötétedett. Haza készültem. Egy darabig együtt mentem velük, aztán elváltunk. A sötét erdőben egyre világítottak azok a ragyogó szőke fejek és közülök magányosan, külön világként emelkedett ki az a fekete, szomorú leányfő. Szomorúbb voltam, mint mikor jöttem és egyre kínzott az a marczangoló bú, mely annak a szőke asszonynak fekete szemeiből áradt a lelkembe.
Egyszerre valaki megragadja a karomat és lihegve, szaggatottan kérdi valaki:
– Hol lakik? Mikor mehetek magához?
Megrendűltem. Az a fekete leány volt. Magam sem tudva, mit beszélek, hebegtem:
– Mit akar?
– Fessen le engem, fessen le engem, de hamar, még holnap. Úgy-e, hogy megteszi? Szegény Péternek akarom adni.
Lefestettem szegény Pépát, szegény Péter számára. Igaza volt, jó volt sietni.
Hauer Márton tornáczos háza mögött nagy veteményes kert van. Ennek a kertnek a végén kicsi virágos kert. Szegfüvek, százszorszépek és óriási napraforgók közűl ki-kibukkan egy-egy barna, esőmosta kő, olyan, amilyenek az erdőben szétszórva találhatók, rajtok ügyetlen fekete festékes betűkkel egy-egy leánynév.
– Kik ezek? – kérdeztem az erdésztől.
– Hauer Márton leányai.
És most hozzájuk került egy új kő, szegény Pépa számára.
Péter bejárta az egész erdőt és kikereste a legnagyobb követ. Kivájta és széles hátára vetette, úgy czipelte sűrű könyhullatással a virágos kis temetőbe. Odatette Pépa sirjára, aztán zokogott, zokogott szinte állatiasan és aztán csikorgatta a fogait és fenyegetve rázta az ökleit.
– Jaj nektek, ha még egyszer megtörténik!
Szegény Pépa, nem hittem neki, midőn azt mondta, hogy még a tavaszszal meg kell halnia.
– Nem látja, hogy a hajam már egészen fekete?
A fekete Pépa egy félesztendővel ezelőtt még olyan ragyogóan szőke volt, mint a testvérei. Aztán egyre sötétedett a haja, mígnem oly fekete lett, mint az örökkévaló éjszaka. Az ő testvérei is, akiket a kis kertben eltemettek, mind fekete hajúak lettek, mire meghaltak.
És Péternek, a vadnézésű, csöndes lelkű hóhérsegédnek, Pépa volt a harmadik menyasszonya. Oly világító szőkeségben ölelte magához a szép fiatal teremtéseket, de mire esküvőre került volna a sor, megbarnultak, megfeketedtek a szőke hajszálak és a föld alá kerültek. S mindannyiszor gyermeksírás verte föl a hóhértanyát – a feketehajú meghalt és nyomban született egy szőke teremtés.
Pépa és Péter kitudták már ennek a rejtelmes szülés-halásnak a nyitját. Ezen az elátkozott földön bűn oly szenvedélyesen szeretni, ahogy Hauer Márton és felesége szeretik egymást. És isten bosszúálló és könyörületes, megveri a bűnösöket és megkönyörül az emberlelkeken. Erre a darab földre nem szán többet hét leányléleknél és meg kell halnia a legidősebbnek, hogy legyen lélek az új magzatnak. És Péter, szegény Pépa hűlt holttestére borulva, vérben forgó szemekkel rázta az öklét a gyászoló szülők felé és a fogai közül sziszegte feléjük:
– Gyilkosok vagytok!
Igaza volt, átlátták ők is. Midőn életet adnak egy új magzatnak, ezzel megölik a legkedvesebb, a legidősebb leányukat.
Legyen nekik isten irgalmas, aki oly kegyetlen sorsot mért reájuk.
IV.
Egy pohár kecsketejre az erdészlakásba. Az első, akit látok, Hauer Márton felesége, kicsike gyermekével az ölében.
Oly szomorú és oly sápadt volt. És fekete szemei besülyedtek a szép, hamvas homlok alá.
Az udvar közepén egy százados diófa, annak árnyékában űlt. És a diófa ágai szomorúan susogtak, egy monoton, bús melódiát, melytől elszenderűlt a csecsemő és könyekre fakadt a szép, szomorú asszony.
Elhatározták magukat egy súlyos, egy lehetetlen lépésre és megtették. Váltak. Az a szerelem, mely gyilkol, nem ápolható. Meg sem csókolva a férjét, kicsi gyermekét ölébe kapva, úgy menekült a hóhér házából az erdész kunyhójába. Mindennap átzarándokolnak hozzá az ő gyermekei és ő sírva csókolja végig a szőke fejeket és kérdezi, hogy hogy nincs-e baja az édes apának. És küldi égő üdvözletét neki és esdekel, hogy ne jőjjön erre a tájékra, mert halálos veszedelem volna, ha újra látnák egymást.
És Hauer Márton nem is nézett soha feléje. Ott csatangolt az erdőben őrjöngő kétségbeeséssel a lelkében és vad dühvel kezelte a puskáját. A sűrű dörrenések áthallatszottak a szőke asszonyhoz a vén diófa alá és ő megismerte a puska szavát és hányta, hányta a csókokat a táj felé, ahonnan a puskaszó hallatszott. Ezek a csókok tán el is érték czéljukat, tán odatapadtak Hauer Márton lázas arczához, mert ez az arcz úgy égett, ahogy csak neje csókjaitól tud égni.
Meddig tart ez így?
Isten könyörületes. A szőke asszony egyre fogy, egyre gyöngül, már alig tudja táplálni a gyermekét. Mire elhervad az idei sárga lomb, talán a nagy istennek egy újabb lelke van és meghagyja élőknek azokat, akik még élnek.
V.
Mi ez?
Margit, a gyönyörüséges, a szelid, a ragaszkodó vizsla dühösen ugat, midőn az erdészné oda nyujtja neki a táplálékát.
– Margit, mi lelt? Nem ismersz?
A kutya nyugtalanul morog, aztán nyöszörögve odakúszik az öreg asszonyhoz és nyalja a kezét.
– Na így, kis aranyom.
De azért a húshoz nem nyúl. Sőt ismét nyugtalanul morog és dühösen csahol. A szemeit vér borítja el.
– Margit beteg, – jelentette az öreg asszony a férjének és félénken, reménykedve nézett rá.
– Margit! – kiáltja az erdész.
A kutya az ágy alá bújt és onnan ugat az erdész felé.
– Margit, Margit! – kiáltá ez kétségbeesetten. – Nem ismersz?
És ekkor a kutya dühösen rohan elő, szájából omlik a tajték és az erdész alig birja nyakánál megmarkolva megakadályozni, hogy meg ne harapja.
Margiton kiütött a veszettség. A szegény öregek tisztában vannak vele.
Margitot el kell pusztítani.
Nem felejtette-e el, hogy kicsoda ez a kutya?
Ez a kutya az ő tulajdon gyermekük, az ő gyönyörűséges kis leányuk, kinek rózsaszinű lelke abba a kutyába költözött. És most el van veszve másodszor is és tulajdon kezükkel el kell pusztítani.
Megtehetik-e?
Nem, százszor nem. Inkább vele együtt vesznek, de az apa nem ölheti meg a tulajdon gyermekét.
És Margit visszahúzódott az ágy alá és fájdalmasan nyöszörög. És a két öreg szótlanul dűl a faragatlan asztalra, a férfi borúsan néz maga elé, az asszony kötényét az arczához szorítva, csöndesen sír.
A kemencze mellett a sarokban pedig ül a beteg szőke asszony és nézi őket. Küzködik magában. Végre fölkel és odanyújtja gyermekét az erdésznének:
– Vigyázz reá, én elviszem Margitot.
Margit egészen megszelídült. Egyszeri hivásra előbújt és engedelmesen nyujtja nyakát a zsinegnek. És a szőke asszony megindul vele, lassan, bátortalan lélekkel az irtózva került, sovárgva áhitott táj felé, ahol az a férfi lakik, kinek szerelme oly perzselő és oly gyilkos.
Csak a kapuig viszi, ott beengedi a kutyát és menekül vissza. Nem akarja látni a férjét s ha látja, szárnyakon fog tőle menekülni.
Süt a nap. Mily ritkaság: valahol a közelben madár csicsereg! A levegő át van itatva erdei illattal, a fák tele ákáczfürtökkel és a bokrok is virágzanak. Oly édes, oly epedő a nyár, és ő megy hazafelé. Isten adjon neki erőt.
És látja azt a szerelmes férfit és égető szomjúság fogja el: csókszomj! – Istenem, lám Margit egészen szelid, lám nincs is baja –jó lesz visszafordulni.
A lábai inognak Leül egy kőre. Ha ott maradt volna férjénél, talán ez a kő már odakerült volna az ő virágos kertjébe annak a főnek jelzéséhez, mely szőkén, epedve pihen most vőlegénye mellén. Maradjon az a fő boldogan azon a sokat szenvedett férfikeblen, sorvadjon ő el végképp, a hogy eddig sorvadott. Nem teszi ki magát újabb kisértésnek, nem megy vissza.
De ekkor a kutya dühösen szökik reá, alig tudja magától elhárítani a tajtékos, csattogó szájat. Felszökik és rohan, rohan a kutya előtt, aki dühösen, veszetten rázza a zsinórt és nem akar előre menni. Majd megbokrosodik és rá akarja magát vetni az asszonyra. És most az asszony menekül az üldöző kutya elől, lobogó ruhával, ziháló tüdővel, kétségbeesetten segítségért kiáltva.
Ott van a hóhérháznál. Neki a kapunak! Öklével kétségbeesetten dönget egyet rajta s ekkor a kutya utólérte. Ösztönszerűen, tudatát vesztve markolja meg két kézzel a dühöngő állat nyakát és akkor nyilik a kapu – egy ököscsapás az állat fejére, amire az élettelenül hull össze és ekkor ő ájultan fekszik férje karjaiban, aki fuldokolva, lihegve csókolgatja.
Mögöttük valaki sikolt. Péter állt ottan, puskával a kezében és karjába dőlve a menyasszonya, a negyedik menyasszonya, aki iparkodik leszorítani a püska csövét.
– Péter! Az apámat!
Péter egy darabig küzd vele.
– Megölöm őket, különben ők ölnek meg téged.
De aztán elejti a puskát és a nyitott kapun keresztül az erdőbe veti magát.
Sohasem tért vissza. VI.
Az erdészlakásban a gyerek sir, sir az anyja után. Beesteledett és az még mindig nincs itt. Az öregek szótalanul, gyászoló lélekkel ülnek az asztal mellett és várnak. Aztán nyugtalankodni kezdenek. Az öreg végre fogja a puskáját és kimegy. Hátha azt a szegény asszonyt megharapta az a…
Egy óra mulva visszatér. Szótlanul, komolyan fogja a síró gyermeket és viszi magával. Az asszony nem kérdez semmit, tudja, hogy az asszony nem fog többé visszatérni.
És a következő évben a hóhérnál új gyermek sír a bölcsőben és a virágos kertben új sírkő emelkedik.
Egy vidám ember története.
Esztendőnkint vagy tíz kiló szűz dohányt küldtek neki hazulról, ez volt az apanage-ja. Innen van az is, hogy a pipája mindig égett, de a kályhában nem volt sohasem tűz. Egy piszkos, sötét udvarra nyiló kamra-féle volt a lakása, s ő délután ott ült az ablakban egy sánta asztal mellett, orvosi könyvei fölé hajolva és fújta, fújta a füstöt és dudolta a nótáját:
Szebb a kutya, mint a macska, Mert a kutya nagyobb macska; Mert a kutya templomba jár, Hát a macskát ki látta már?
Ismerősei, barátjai sohasem látták ebédelni és sohasem látták rosszkedvűnek. Csikorgó, téli hidegben egy foszlott sárga nyári kabátban járt, melynek zsebeiből kidagadtak az ő nagy, vörösre fagyott kezei. Az ő számára még nem találták föl a téli kabátot. Fázott az ember, ha ránézett erre a hórihorgas sárga alakra, fekete szalmakalapjára, vörös kampós orrára, hártyás arczára és nevető kék szemeibe. Az egyetemen nem volt mulatság, míg ő oda nem ért. Akkor aztán megindult a nevető zsibongás, a vicz és az adoma csak úgy repült végig a bonczolótermen, hogy szinte odavágódott az ember fejéhez.
Amellett nem volt szorgalmasabb s nem volt értelmesebb tanítványa egy tanárnak sem nálánál. A sok nélkülözést, a sok nyomorgó testi kínt mintegy beleölte a könyvekbe s negyedéves korában a tanárok elismerték tekintélynek s jövendő kollegájukat látták benne.
Midőn sok névtelen kínlódás és nyomorgás után megkapta az orvosi oklevelét, azzal a száz forinttal, melyet egy kétkötetes orvosi munka lefordításáért kapott, fölült a vasutra és utazott haza. Egyenruhában utazott s a kis alföldi állomáson föltette a nagy tollas csákóját, úgy állított be a szülei viskójába.
Nem mondható kellemes otthonnak. A törött ablakon keresztül sűrű fekete felhőkben tódult ki éppen a füst – sok, sok idő multán először raktak tüzet a dűlöngő kemenczében. Az ajtó előtt egy öreg, reszketős paraszt ült, pipával fogatlan szájában és szintén füstölt. Körülötte a falu vén asszonyai és a templom koldusai, – az öregnek jó barátjai – akiket oda gyűjtögetett maga körül, hogy lássák az ő doktor fiát. S midőn meglátta őt, az ő díszes egyenruhájában, ravaszul hunyorgatott szürke szemeivel:
– Lássátok, még generális is. Most már úr vagyok.
Odabent az egyetlen szűk szobában egy rossz, nagyon rossz ebédhez ültek le. Az apja, az anyja, a két húga, a sógora, a sógorasszonya, mind azzal mulattatták, hogy elmondták neki az ő sok bajukat, az ő nagy nyomorúságukat. Az egyiknek tehénre fájt a foga, a másik az Amerikába költöző szomszéd két holdjától várta sorsa jobbrafordulását, az édes anyja egy új házat és az öreg két lovat rendelt meg magának. A húgai beérték egy-egy selyem viganóval, hiszen ha édes szüleinek új háza és teli istállója lesz, nincs nekik egyébre szükségük, csak selyem viganóra.
A fiú pedig nevető szemekkel bólogatott hol az egyiknek, hol a másiknak, és tisztára átlátta, hogy a familiának valóban szüksége van mindezekre. S mivel a familia nem látta volna át, hogy évenkinti tíz kiló szűzdohány öt esztendő alatt még sem termi meg mindazt a sok okvetetlenül szükségeset, kiteregette előttük a nagypecsétes diplomát, ami nagyon tetszett nekik s odaadta nekik a száz forintját, ami még jobban tetszett nekik. Az öreg paraszt másnap kiállott a piaczra s mutogatta a pénzét és nagy fennen kérkedett, hogy hát ezentúl minden máskép lesz. A szolgabiró is kalapot emel majd előtte.
A doktor-fiú pedig ismét fölült a vasutra, üres zsebekkel, új pénzre való minden reménység nélkül, s fújta, fújta a friss adag szűzdohány füstjét és dudolgatta a bolondnál bolondabb nótákat.
– No, mihez fogunk most, kolléga úr? – szólt hozzá visszaérkezte után a gégeprofesszor. – Van-e már paciense?
– Van, – felelt nevetve – a familiám, az nagyon beteg, de nem orvos kell nekik, mert maguk irták meg a reczeptet. Nekem majd csak elő kell állítanom a mediczinát. Három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld, egy új ház, istálló, selyemviganó s még némi telelni való. Sok nyavalya kell hozzá, hogy én mindezt egy esztendő alatt előteremtsem.
– Terminusa van rá?
– A lehető legszigorubb. Nincs arra prolongáczió.
– Betegei nincsenek?
– Egyelőre csak magam, de hát remélem, lesz más is. Addig a kórházban kell szednem áldozataimat.
– Jó lesz, ha kiméli magát.
– Sohse bántsa tanár úr, ha a familia kiadta a reczeptet, azt meg kell csináltatnom – egy esztendő különben elég lesz hozzá.
S vigan, roppant jókedvvel fogott hozzá a munkához. Egy kétszobás butoros lakást bérelt, ujdonatúj fekete kabátot, czilindert viselt, úgy robotolta végig a napot, szaladgálva ide-oda a betegeihez, mert tanárjai mindenfelé beajánlgatták. A páczienseit úgy gyógyította, hogy előbb megnevettette őket. Roppant jókedvű volt. S este hazament, odaült az iróasztalához s bújta, bújta tovább a könyveket, hogy új könyvet irhasson. A legnagyobb jókedvvel tépett le mindennap egy-egy levelet a kalendáriumról s ráirta az új dátumra a hátralevő napok számát – a jövő április végeig számítva.
Ezek az ő hátralevő napjai voltak.
Mert az a téli kabát diákkorában mégis föl volt már számára találva, de ő nem talált reá. És a hideg átjárta a testét és ő elnevethette magától a fagy és az éhség gyötrelmeit, de nem azt a romboló hatást, melyet azok a rosszúl táplált s túlerőltetett szervezetben előidéztek. A tudományával fokozatosan fejlődött ki benne, s midőn tanulmányait befejezte, az a rettentő, kipusztíthatatlan betegség is teljes volt – a tudományát csak arra használhatta, hogy megállapította: körülbelül mennyi ideje van még.
Ez az idő azoké, akik szűzdohánynyal jól tartották. Azoké a szegény, nyomorult embereké, akik bíznak benne, mint az ő tápláló, kiapadhatatlan forrásukban, akik az ő naiv tudatlanságukban zsarolják őt, mert azt hiszik, hogy mindig abban a generáliscsákóban jár. Szegény emberek – hadd boldoguljanak, lerójja a szűzdohány árát.
A három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld, az új ház és a selyem viganók megvoltak már és azonkivül sok egyéb még, mert a szegény emberek szükségességei olyanok, mint a rossz czipő, ha itt megfoldozod, holnap ott támad egy új szakadás. Ő pedig foldozgatta, foldozgatta s ebédelt továbbra is kenyeret meg sajtot.
A háta meggörbült, a melle behorpadt, az arcza megsárgult és a haja kihullott. Botra támaszkodva, roskadozva járta végig betegeit s mikor már járni nem tudott, nagy úr lett belőle. Kocsit tartott magának és úri koszton élt, hogy erejét föntartsa. Beszélni már alig tudott, hangtalan suttogással mondogatta az ő tréfáit és a betegek kaczagtak rajtok és bíztak benne, mint az Istenben. Egyik-másik aggódva tudakolta, hogy mi baja van a doktor urnak s jó volna, ha önmagára is vigyázna. Ő erre kaczagott, hogy a vér szájába gyűlt s biztatta a kérdezősködőt: »ne féljen semmit, van még annyi időm, hogy önt meggyógyítsam.«
Gyönyörű enyhe áprilisi éjszaka volt. A doktor az iróasztala mellett ült és irt levelet – haza. Megirta, »hogy Isten áldjon kedves atyámfiai, köszönöm a nagy szeretetet, melylyel rajtam csüggtek, reménylem, hogy most már megélhetnek a maguk emberségéből, mert engem holnapután temetni fognak.« Gondoskodott róla, hogy
ami ingóságai vannak, azok pénzzé tétessenek és az nekik megküldessék. Aztán szépen föladatta a levelet, kinyitotta az ablakot és bámult az enyhe csillagos tavaszi éjszakába, hallgatta azt a halk zsongást, mely a messze mulató utczák felől ide szürődött. Majd előszedte a pipáját, megtöltötte szűzdohánynyal és rágyujtott. Az első szippantásra köhögésben tört ki – félre kellett tennie. Nagyot sóhajtott és nézte, nézte a pipáját. A sárga, halottra vált arczra valami borongó kifejezés borult… Mégis csak szép az élet! Aztán odaült megint az iróasztalához s egy szemészeti könyvben lapozott. De révedező szemei előtt összefutottak a betűk s a kezében tartott czeruza álmatagon járt a margón. Midőn másnap a hagyaték rendezésével megbízott barátja fölsietett hozzá, sok értelmetlen szó között ezt a mondatot is olvasta:
–A sárga nyári kabát téli viseletre nem ajánlható.
