Instant Download Perspectives on political communication in africa 1st edition bruce mutsvairo PDF A

Perspectives on Political Communication in Africa 1st Edition Bruce Mutsvairo Visit to download the full and correct content document: https://textbookfull.com/product/perspectives-on-political-communication-in-africa-1stedition-bruce-mutsvairo/

More products digital (pdf, epub, mobi) instant download maybe you interests ...

Philosophical Perspectives on Land Reform in Southern Africa Erasmus Masitera

https://textbookfull.com/product/philosophical-perspectives-onland-reform-in-southern-africa-erasmus-masitera/

Psychoanalytic Perspectives on Virtual Intimacy and Communication in Film Andrea Sabbadini

https://textbookfull.com/product/psychoanalytic-perspectives-onvirtual-intimacy-and-communication-in-film-andrea-sabbadini/

New Perspectives on the History of Political Economy 1st Edition Robert Fredona

https://textbookfull.com/product/new-perspectives-on-the-historyof-political-economy-1st-edition-robert-fredona/

Shadows of Empire in West Africa: New Perspectives on European Fortifications 1st Edition John Kwadwo OseiTutu https://textbookfull.com/product/shadows-of-empire-in-westafrica-new-perspectives-on-european-fortifications-1st-editionjohn-kwadwo-osei-tutu/

Political Communication and European Parliamentary Elections in Times of Crisis: Perspectives from Central and South-Eastern Europe 1st Edition Ruxandra Boicu https://textbookfull.com/product/political-communication-andeuropean-parliamentary-elections-in-times-of-crisis-perspectivesfrom-central-and-south-eastern-europe-1st-edition-ruxandra-boicu/

Gender, Protests and Political Change in Africa Awino Okech

https://textbookfull.com/product/gender-protests-and-politicalchange-in-africa-awino-okech/

New Perspectives on Political Economy and Its History Maria Cristina Marcuzzo

https://textbookfull.com/product/new-perspectives-on-politicaleconomy-and-its-history-maria-cristina-marcuzzo/

The Political Economy of Xenophobia in Africa 1st Edition Adeoye O. Akinola (Eds.)

https://textbookfull.com/product/the-political-economy-ofxenophobia-in-africa-1st-edition-adeoye-o-akinola-eds/

Political Mobilizations and Democratization in SubSaharan Africa Wolfgang Stuppert

https://textbookfull.com/product/political-mobilizations-anddemocratization-in-sub-saharan-africa-wolfgang-stuppert/

PERSPECTIVES ON P O LI T I C A L COMMUNICATION IN AFRICA

EDITED BY BRUCE MUTSVAIRO BESCHARA KARAM

Perspectives on Political Communication in Africa

Bruce Mutsvairo · Beschara Karam Editors

Perspectives on Political Communication in Africa

Editors Bruce Mutsvairo School of Communication University of Technology Sydney Sydney, Australia

Beschara Karam Department of Communication Science University of South Africa Pretoria, South Africa

ISBN 978-3-319-62056-5 ISBN 978-3-319-62057-2 (eBook) https://doi.org/10.1007/978-3-319-62057-2 Library of Congress Control Number: 2017950711 © The Editor(s) (if applicable) and The Author(s) 2018 This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now known or hereafter developed.

The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.

The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information in this book are believed to be true and accurate at the date of publication.

Neither the publisher nor the authors or the editors give a warranty, express or implied, with respect to the material contained herein or for any errors or omissions that may have been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published maps and institutional affiliations.

Cover illustration: Peter Adams Printed on acid-free paper This Palgrave Macmillan imprint is published by Springer Nature The registered company is Springer International Publishing AG The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland

I should like to dedicate this book to the residents of Imbali (Pietermaritzburg, circa 1988–1992), and especially the Imbali Support Group, who, during the height of apartheid and the violent civil war in Natal, and under the most atrocious conditions, showed me enormous kindness and taught me that true humanity transcends colour, race, culture, and even politics. I am forever in their debt.

Beschara Karam

Acknowledgements

Special thanks to our reviewers (in alphabetical order) for taking their time to peer-review these chapters for us: Kelvin Chikonzo Ronesh Dhawraj David Katiambo Mark Kirby-Hirst Rofhiwa Mukhudwana Musawenkosi Ndlovu Julie Reid Babalwa Sibango Tendayi Sithole Stefan Sonderling

vii

Contents

Part I Conceptualising Political Communication in the Digital Age 1

Key Developments in Political Communication in Africa Bruce Mutsvairo and Beschara Karam

2

Theorising Political Communication in Africa 27 Beschara Karam

3

Split: Missing the Master Signifier in the Role of the Media in a Democracy: The Tension between the ANC’s President Jacob Zuma and the Media in South Africa 45 Glenda Daniels

4

Hashtags: #RhodesMustFall, #FeesMustFall and the Temporalities of a Meme Event 61 Pier Paolo Frassinelli

3

ix

x Contents

Part II Emergent Narratives: Complex and Contradictory Attitudes between Media and Politics 5

Determinants of Participation in Political Communication in Uganda’s Broadcast Media: Implications for Women 79 Emilly Comfort Maractho

6

Mapping Zambia’s Press Freedom Trajectory: A Longitudinal Study Examining Parliamentarians’ Perceptions of the Media 95 Twange Kasoma and Gregory Pitts

7

At War: Government and Media Tensions in Contemporary Kenya and the Implications for Public Interest 113 Sam Kamau

8

Communicating Politics and National Identity: The Case of Mozambique 129 Gisela Gonçalves and Stélia Neta João Mboene Mapanzene

Part III Online and Offline Mapping of Interactive Politics and Media 9

Digital Media and Political Citizenship: Facebook and Politics in South Africa 145 Tanja Bosch

10 Framing the Debate on ‘Kagame III’ in Rwanda’s Print Media 159 Margaret Jjuuko 11 ‘Us’ versus ‘Them’: Exploring Ethno-Regional Contestations in Nigerian Political Communication 173 Mercy Ette

Contents

xi

12 Romancing the Media: A Critical Interrogation of Political Communication in Presidential Elections in Kenya 189 George Nyabuga and Wilson Ugangu 13 Fake It till You Make It: The Role, Impact and Consequences of Fake News 203 Ylva Rodny-Gumede Part IV Local Politics in a Globalised World 14 Political Communication in a Regressed Democracy: An Analysis of Political Party Advertising Campaigns in Zimbabwe’s 2008 Harmonised Election 223 Tendai Chari 15 Interviews with Ivorian Political Journalists: Examining the Political Role of Local and Foreign Journalists during Ivory Coast’s 2010–2011 Electoral Crisis 239 Jeslyn Lemke 16 Political Communication in Ghana: Exploring Evolving Trends and Their Implications for National Development 255 Africanus Lewil Diedong Index 269

Editors and Contributors

About the Editors Bruce Mutsvairo is an Associate Professor of Journalism Innovation at the University of Technology Sydney. His previous books with Palgrave Macmillan are Palgrave Handbook of Media and Communication Research in Africa (2018), Digital Activism in the Social Media Era: Critical Reflections on Emerging Trends in Sub-Saharan Africa (2016) and Perspectives on Participatory Politics and Citizen Journalism in a Networked Africa: A Connected Continent (2016). He holds a PhD from Leiden University, The Netherlands.

Beschara Karam is an Associate Professor in the Department of Communication Science, at the University of South Africa (UNISA) and teaches political communication and film studies. Beschara cowrote the White Paper on Film in 1996, which served as the basis for the conceptualisation and implementation for the National Film and Video Foundation. She has published on censorship and film, representation and the media, gender and the media, trauma, counter-memory, post-memory and the artist William Kentridge. Beschara is on the editorial board of the accredited journal Image/Text. She is the co-founder of the community engagement project Landscapes of Cinema: Hearing Our Voices, Screening Our Cultures, which screens and presents seminars about African trauma, memory and post-colonialism. Beschara was an anti-apartheid activist in Imbali, Pietermaritzburg and its surroundings xiii

xiv Editors and Contributors

at the height of the state of emergency, in the middle of the civil war in KwaZulu-Natal (then Natal). She also served on the Executive Committee of the Black Sash during that time. Beschara also wrote and introduced the first South African undergraduate political communication module in 2001.

Contributors Tanja Bosch completed her undergraduate studies in English and History (BA, Hons) at the University of Cape Town, before working in the local film and community radio sectors. She is currently working as Associate Professor at the University of Cape Town. Tanja completed her MA in International Affairs with a specialisation in Communication and Development Studies while a Fulbright Scholar at Ohio University, where she also graduated with a PhD in Telecommunications. Her PhD dissertation was awarded the US-based Broadcast Educational Association (BEA) Outstanding Dissertation Award in 2004. Tanja is former Programme Manager and Station Manager of the local community radio station Bush Radio. She has also worked as a consultant for UNESCO community radio stations in Jamaica and Trinidad, and as consultant and trainer for various South African community radio stations and NGOs. She currently serves on the board of Fine Music Radio 101.3 FM, where she also presents a World Music programme. Tanja conducts research and has published in the following areas: community radio, talk radio and citizenship, health communication, youth and mobile media, identity and social networking. She holds a C National Research Foundation (NRF) rating and is currently involved in several collaborative international research projects, including the EU-funded Media, Conflict and Democratisation project (http://www.mecodem.eu/).

Tendai Chari is a lecturer at the University of Venda, South Africa.

Tendai holds a PhD from Wits University, South Africa. Previously, he lectured at the University of Zimbabwe (where he was Coordinator of the Media Programme in the English Department), Zimbabwe Open University (ZOU), National University of Science and Technology (NUST) (Zimbabwe) and Fort Hare University (South Africa). He is widely published in the field of media studies and specialises in political communication, media ethics, and new media and politics. His publications have appeared in the Journal of African Media

Editors and Contributors

xv

Studies, African Identities, Communicatio: South African Journal for Communication Theory and Research, Ecquid Novi: Journal of African Media Studies and the Journal on Media and Communications. He co-edited the book African Football, Identity Politics and Global Media Narratives: The Legacy of the FIFA 2010 World Cup. He served as Chairman of Zimbabwe Television (ZTV), as a board member of Zimbabwe Broadcast Holdings (ZBH) as well as a member of the Media Commission (MIC) in Zimbabwe.

Glenda Daniels is an Associate Professor in Media and Democracy at the University of the Witwatersrand in Johannesburg. Glenda has been a journalist in the print industry for over two decades, having worked for most of the big print media companies, starting off her career as a trainee in 1990 at the Weekly Mail. Prior to that she was an anti-apartheid activist and student leader serving in the executive of the Black Student Society at Wits University in the late 1980s. Her last stint in the newsroom was at the Mail & Guardian, as amaBhungane’s first advocacy coordinator in 2011–2012. She served on the Right2Know’s first national working group in 2011–2012. She joined Wits Journalism as co-ordinator/author of State of the Newsroom in 2012. In 2015 she joined Media Studies. Glenda is commissioning editor at Fesmedia on media freedom, freedom of expression and access to information issues. She is also chair of the South African National Editors’ Forum’s (Sanef) Diversity and Ethics committee.

Africanus Lewil Diedong holds a PhD in Social Communication from the Gregorian University in Rome, Italy. Africanus is an alumnus of the Ghana Institute of Journalism. At present, he is a senior lecturer at the University for Development Studies and the Editor of the Ghana Journal of Development Studies. He is a member of the International Association for Media and Communication Research, a former fellow of the International Study Commission on Media, Religion and Culture as well as a recipient of an International Award for Excellence in Communication. His areas of research include: media and democracy, media ethics and journalism education, development communication, media–religion–culture, community radio broadcasting, media education and pastoral communication. He is the author of the book: Responsible Journalism and Quest for Professional Standards in Ghana (2016). Dr Diedong has authored several papers and chapters in peer-reviewed journals, books, newspapers and magazines in Ghana and overseas.

xvi Editors and Contributors

Mercy Ette is a senior lecturer in Journalism and Media at the University of Huddersfield, UK. Mercy holds a PhD in Communication Studies from the University of Leeds. She worked as a journalist in various positions for several years in Nigeria and in the United Kingdom.

Her research focuses on media and democracy, news framing, gendered mediation and political communication.

Pier Paolo Frassinelli is Associate Professor and PhD coordinator in the Department of Communication Studies at the University of Johannesburg. Pier Paolo has lived in Italy, England, Ireland and, since 2003, South Africa, where he first came to take up a position as Andrew W. Mellon post-doctoral fellow at the University of the Witwatersrand.

His publications and teaching cut across traditional disciplinary boundaries. They span critical theory, post-colonial and de-colonial studies, translation, and culture, communication and the common. He is Book and Film Reviews editor of Journal of African Cinemas.

Gisela Gonçalves (PhD in Communication Sciences) is Professor and Head of the Department of Communication and Arts at the University of Beira Interior (UBI, Covilhã, Portugal). Gisela develops her research activity at LabCom.IFP—a Communication, Philosophy and Humanities research centre. In 2014 she was elected vice-chair of the Organisational and Strategic Communication section of European Communication Research and Education Association (ECREA). Her current research interests are public relations theories, communication ethics and government communication. Her work has been published in a wide range of public relations and communication management journals and in various edited collections.

Margaret Jjuuko is affiliated to the School of Journalism and Communication, University of Rwanda, where she teaches Journalism, Media and Communication studies. Margaret holds a PhD and MA in Journalism and Media Studies from Rhodes University, South Africa and a BA of Mass Communication from Makerere University, Uganda. Her current research interests are in media textual production and audience reception analyses; gender, environmental social justice, political and corporate communications in African contexts.

Sam Kamau is a Media and Communications scholar at the Aga Khan University, Graduate School of Media and Communications, with over nine years’ experience in academia. Sam previously taught at the

Editors and Contributors

xvii

University of Nairobi’s School of Journalism and Mass Communication for eight years. His teaching and research interests include political communication, digital journalism, communication research and theory, new media technologies, social media and blogging, among others. He has experience and expertise in curriculum development, research, student mentorship, teaching and corporate training. He has also served as a research consultant for several organisations, besides conducting communication training programmes for different groups and clients. As a researcher specialising in new media technologies, Sam has researched extensively on youth, social media and political participation and the impact of digital technologies on journalism. His research has been well received in local and international conferences. Sam is also a regular conference speaker and a media critic offering commentary and analysis on different contemporary topics in the local media.

Twange Kasoma is a professor in the School of Communication at Radford University in Virginia, USA. Twange teaches a variety of courses in media and communication studies, which include news writing and reporting, specialised journalism and communication theory.

Prior to joining Radford, she taught at Emory & Henry College (also in Virginia), where her legacy included establishing a successful study abroad programme. This involved taking her students to Zambia and setting them up with internships with Zambian media. Her research interests include media and politics, professionalism and ethics among African journalists, and the role of the media in African society.

Jeslyn Lemke is a doctoral candidate in the School of Journalism and Communication at the University of Oregon. Jeslyn has taught interpersonal communication and public speaking at Eastern Washington University. She worked as a freelance journalist for several newspapers in eastern Washington including the Spokesman Review, the Inlander and the Lewiston Tribune, and as a full-time general assignment reporter for the Whitman County Gazette in Colfax, WA. In 2008 Jeslyn worked as an intern journalist for the International Mission Board in Ivory Coast and, in 2005, lived for six months on the coast of Senegal studying French and writing articles for her college newspaper.

Her areas of interest include development communication, community journalism, participatory action and social media use in Third World nations.

xviii Editors and Contributors

Stélia Neta João Mboene Mapanzene has worked in the Public Relations department of the Ministry of Economy and Finances of Mozambique since 2006 and in 2015 Stélia was appointed National Director for Institutional Coordination and Image. She has a degree in journalism (Coimbra University, Portugal) and an MA in Strategic Communication (University of Beira Interior, Portugal). She has just finished her PhD in Communication Sciences on the theme of Mozambique political communication and Guebuza’s open presidency, at the University of Beira Interior.

Emilly Comfort Maractho holds a BA (Hons) in Development Studies from Makerere University; an MA in Development Studies from Uganda Martyrs University; an MA in Communication and Media Studies from Daystar University, Kenya. Emilly is a PhD Candidate at the University of KwaZulu-Natal, Centre for Communication, Media and Society (CCMS). She has been a lecturer at Makerere University since 2005 and has also taught at Uganda Christian University. Maractho’s research interest is communication, gender and development with specific focus on institutional, legal and policy frameworks within the governance agenda. She teaches development policy science, media law and policy, and governance and development, in addition to research methods.

Her doctoral thesis is titled Media, women and public life in Uganda: Interrogating representation, interaction, and engagement. Maractho is part of the College of Instructors on Advanced Research Methods offered by the Partnership for African Social and Governance Research (PASGR) in conjunction with the Institute of Development Studies (IDS), University of Sussex, Brighton (UK). Her latest publication is ‘Local governments and primary education in Uganda’, IDS Bulletin, 48(2), March 2017.

George Nyabuga is currently a senior lecturer at the School of Journalism and Mass Communication, University of Nairobi. Prior to joining the University of Nairobi, George was the managing editor in charge of weekend editions and media convergence at The Standard Group in Kenya. He is the author of, among other works, Click on Democracy: Uses and effects of the Internet on Kenyan Politics (2009) and co-edited with Wambui Kiai The Media in Kenya: Evolutions, Effects and Challenges (2011). Nyabuga’s research interests include the sociology of journalism, new media, journalism and media theory, and comparative media systems.

He has a PhD in Media, Politics and History from Coventry University.

Editors and Contributors

xix

Gregory Pitts is a professor and director of the ACEJMC accredited School of Journalism at Middle Tennessee State University. Prior to this, he chaired the Department of Communications at the University of North Alabama, where he achieved the programme’s initial accreditation by the Accrediting Council on Education in Journalism and Mass Communication (ACEJMC). Gregory is the past recipient of two Fulbright appointments and two Fulbright Specialist appointments. He is Director of Faculty and Student Programs for the National Association of Television Program Executives (NATPE). Active memberships include the Association for Education in Journalism and Mass Communication (AEJMC) and the Broadcast Education Association (BEA).

Ylva Rodny-Gumede is Professor in the Department of Journalism, Film and Television at the University of Johannesburg in South Africa, and a Senior Associate Researcher with the Stanhope Centre for International Communications Policy Research at the London School of Economics. Ylva holds a PhD from the School of Oriental and African Studies, London University as well as an MA degree in Politics from the University of the Witwatersrand in South Africa and an MA in Journalism from Cardiff University in the UK. As a former journalist, her research mainly focusses on investigating journalism practices, particularly with regard to the role and functions of the news media in the postcolony.

Wilson Ugangu is currently senior lecturer in Media Studies at Multimedia University in Kenya, where he also holds the administrative position of Associate Dean, Faculty of Media & Communication Studies.

He has written and researched extensively on Kenya’s and Africa’s media and attendant issues of policy, democracy and participation, training and research. His research focus includes media and communication policy in developing societies, media and culture, international communication, comparative media studies and media theory. Wilson has undertaken various consultancies in the broad area of communication for various organisations such as UNESCO, UNIFEM (United Nations Development Fund for Women), IDRC (International Development Research Centre), ASARECA (Association for Strengthening Agricultural Research in Eastern and Central Africa), the Friedrich Ebert Foundation and the Media Council of Kenya, among others. He has received personal Institute of International Education (IIE) grants from the Ford Foundation to research various issues, including studying media trends

xx Editors and Contributors

in Kenya and Uganda and an assessment of media reportage of Kenya’s elections in 2013. In 2012 Wilson led an initiative for the Climate Change Agriculture and Food Security programme (CCAFS) that utilised local language radio as a tool for enhancing knowledge and dialogue in communities coping with climate change. He received a DLitt et Phil in Communication Science at the University of South Africa in 2013.

List of Figures

Fig. 4.1 The statue of Cecil John Rhodes is readied to be removed from the upper campus of the University of Cape Town (April 2015) Fig. 4.2 Word cloud referring to a data set of 3180 tweets from @RhodesMustFall Fig. 4.3 Word cloud referring to a data set of 1332 tweets from @WitsFMF Fig. 5.1 Representation by gender Fig. 5.2 Sources of news by gender adapted from the Uganda Radio Network (URN) Fig. 6.1 Support for media regulation via a press council in 2015 Fig. 6.2 Support for media regulation via a press council in 1997 Fig. 6.3 Support for media regulation via a press council in 2005 Fig. 6.4 Percentage of members of parliament supporting increased press freedom in 2015 Fig. 6.5 Support for increasing press freedom in 1997 Fig. 6.6 Support for increasing press freedom in 2005 Fig. 6.7 Do parliamentarians agree that news coverage by various media outlets is fair and balanced (n = 74; numbers do not add up to 100%)?

66 70 71 84 84 103 104 105 106 107 108 109

xxi

List of Tables

Table 9.1 Table 9.2

Political parties in parliament and their Facebook popularity Top 4 political parties by Facebook popularity

150 151

xxiii

PART I

Conceptualising Political Communication in the Digital Age

CHAPTER 1

Key Developments in Political Communication in Africa Bruce Mutsvairo and Beschara Karam

Studies in political communication have dominated the disciplines of political and communication sciences for many years with the ‘proliferation of communication, media abundance, ubiquity, reach and celerity’ (Blumler and Kavanagh 1999: 213) aggregating and maximising, in crossdisciplinary oriented scientific interest in these two key areas of research.

Several definitions of political communication have been proposed by various scholars with Chaffee’s (1975: 15) easily identifiable because of its noticeably invigorating simplicity: ‘the role of communication in the political process’. Norris (2004: 1) defines political communication as ‘an interactive process concerning the transmission of information among politicians, the news media and the public’. McNair (2011: 4) takes it further with an all-inclusive approach that stresses the academic field is not just B. Mutsvairo School of Communication, University of Technology Sydney, Sydney, Australia e-mail: bruce_mutsvairo@uts.edu.au B. Karam (*) Department of Communication Science, University of South Africa, Pretoria, South Africa e-mail: bescharakaram@gmail.com © The Author(s) 2018 B. Mutsvairo and B. Karam (eds.), Perspectives on Political Communication in Africa, https://doi.org/10.1007/978-3-319-62057-2_1

3

4

B. Mutsvairo and B. Karam

centred on the political relationship between media and democracy but on ‘all forms of communication undertaken by politicians and other political actors for the purpose of achieving specific objectives’. While research in political communication is abundantly available in the West (see Graber 1981; Denton and Woodward 1990; McKinney et al. 1999; Esser et al.

2001; Street 2001), the same cannot be said about Africa, where the introduction of constitutionalism in several countries across the continent following years of colonial subjugation was expected to play a leading role in determining the destiny of party politics.

This book seeks to investigate the current state of political communication in Africa. A book attempting to conceptualise political communication in an African perspective is long overdue in an era when stories of successful emerging democracies continue to dominate headlines in leading newspapers of the world. Why would a political communication convener at an African university recommend a book that hardly makes reference to the continent, especially when considering that the dynamics of political communication in Africa cannot be the same as experiences in other regions?

Africa as a region has its own shared yet sometimes complicated history in addition to very diverse religious and social cultures. Remarkably, and complicating things further, it is possible to discover many cultures or religions within one African country. History is key to understanding the complex African political terrain. A historical account will therefore be provided, with the collection not only historicising the field of political communication but also examining how the propagation of emerging digital discourses such as social media influences is aiding or inhibiting its influence. Africa’s Internet boom has seen the continent claim the second highest growth rate at 1100% (Miller and McKerrow 2010).

While the same study concluded that the continent was home to the lowest percentage of population penetration at 5.6%, we must point out here that things have changed to an extraordinary extent over the years.

Recent statistics have shown Internet penetration levels rising to about 20%, while mobile subscriptions are close to 70% (Nyirenda-Jere and Biru 2015). Internet penetration has developed more than tenfold, rising from 17 million users in 2005 to an estimated 172 million in 2014 (ITU 2014). This escalating rise is hugely important given that previous studies have long pointed to the Internet’s influential role in political mobilisation (see Rheingold 1994; Grossman 1995; Schwartz 1996). Besides, new media technologies are not only influential in connecting inaccessible populations to markets but they also increasingly provide platforms

1

KEY DEVELOPMENTS IN POLITICAL COMMUNICATION IN AFRICA

5

for innovation and engagement, which in turn helps to enhance political awareness and the potential for social openness and freedom (Madon 2000).

Relations between the media and state players in several post-colonial African countries have always been guarded, with members of the press corps working to actively promote the ruling party in what has been called the Soviet media model (Seibert 1956). For example, Ansu-Kyeremeh and Karikari (1998) argue that radio and television broadcasting fell victim to state monopoly in 1935 and 1965 when they were respectively unveiled in Ghana. In a similar vein, Banda (2006) posits that in a statesponsored regulation exercise, post-independence Zambia sought to issue broadcast licences on religious merit, with Christian applicants supporting President Fredrick Chiluba’s Christian-centred views being favoured and securing the much-needed ticket to the airwaves. The colonial legacy has been critical in media development across Africa. In Zimbabwe, for example, the tendency to use radio for hegemonic political purposes has been reported both in the pre- and post-colonial state (Moyo 2005). Indeed, McQuail (1994) has propounded that one key characteristic for countries transiting from colonialism has been the lack of human and infrastructural resources to develop media systems without state intervention, a development which has unfoundedly seen dominant media models in practice and in principle becoming prevalent. For many in Africa, it was nearly impossible to find alternative sources of news content before the digital revolution, which took shape between the late 1950s and 1970s. Lack of funding weighed down upon potential independent players, leaving the government the lone supplier of one-sided news bulletins, which took the obvious narrative of supporting the incumbent. That trend is changing, and this volume explains why and how.

Problems holding back political participation, including illiteracy, cannot be ignored, especially in Africa where uninformed citizens, constrained in terms of communicating their views, rely on media messages to explain and articulate pressing political issues. Seeking an African perspective in this field, we also analyse the theory of media politics as proposed by Zaller (1999: 1) as a ‘system of politics in which individual politicians seek to gain office, and to conduct politics while in office, through communication that reaches citizens through the mass media’.

That is, we seek to identify how and with what effect politicians across the continent use or misuse mass and social media to advance their ideologies and political goals.

6

B. Mutsvairo and B. Karam

1.1 Historical Background to Political Communication in Africa Writing a historical overview of political communication in Africa proved to be an almost impossible task both from a theoretical and practical point of view. This is in part because political communication as an independent discipline has only recently developed in many parts of Africa and because the countries making up the African continent are very diverse, not only with regard to culture, religion and geographic dimensions (even regionally), but also political infrastructures, political cultures and political communication. Worse still, there is no significant body of work to draw on and very little comparative analysis (between countries), with little accessible data. Not only are these diverse contexts significant, but so are their histories. And these diversities do vary greatly from one another, from one African state to another. For instance, in the case of political crisis, one state might institute a state of emergency, mobilising armed troops, while another country might create a new policy or even generate and create new strategic policies in order to deal with a similar crisis.

There are many prevalent socio-economic limitations, such as the Internet divide, illiteracy and economical apartheid; and each of these conditions, to varying degrees, has impacted not only on several African communities, but also on political communication as a field, along with access to information and the media. More so, governments in different countries have had different responses to the information and communications technology (ICT) revolution. And statistics show that many Africans encounter political communication (from the different players/ actors) through radio. For example, South Africa only saw the introduction of televised political advertisements in 2009, fifteen years after democracy was introduced to South Africa. Studies about the use of such advertisements then, and in the 2014 elections, are only now emerging (Dhawraj 2013). However, this is not to say that southern Africa does not practice, teach or study political communication. We are simply making the point that the field falls under the guise of its many variant multiand inter-disciplinary components, from political science to cultural and media studies, to organisational communication. Therefore, writing a historical overview is particularly challenging as each separate contribution would need to undergo a thorough literature review in order to bring this information into a single contained space. Therefore this brief

1

KEY DEVELOPMENTS IN POLITICAL COMMUNICATION IN AFRICA

7

overview only collates some of the main themes that are found within political communication across the continent.

Historically, political communication began in the 1960s in America.

The field was inter- and multi-disciplinary, drawing from disciplines such as political science, sociology, communication studies, media studies and even the arts (McNair 2011). Since then, the field has emerged internationally as a stand-alone discipline studied by everyone from firstyear students to those engaged upon post-graduate MAs and PhDs. Traditionally, it has straddled two distinct areas in communication. The first is organisational communication, with an emphasis on advertising, public relations and information management. The second is cultural and media studies, with the focus on communication between politicians, politics and the media (journalism, traditional media, the public sphere and new media). In addition, other disciplines have contributed to the field, such as political economy and international politics. Following the same trajectory as the West, political communication in much of Africa has only emerged as a distinct discipline over the last decade. It, too, has combined media and journalism studies, cultural studies, sociology, marketing, advertising, economics, international politics, political history, anthropology and public affairs. It is being taught across several universities in Africa as an emerging field but, to further highlight its infancy, in South Africa only one university, the University of South Africa, teaches political communication as an undergraduate course, with other South African universities, such as the University of Cape Town, teaching it only at post-graduate level. These institutions still draw on the wide array of different disciplines and leading scholars in their respective fields (Bennett and Iyengar 2008). There are also several internationally accredited journals in South Africa publishing research in the field of political communication. These include African Journalism Studies, Critical Arts, Communicatio and Communicare.

A literature search has revealed a noticeable gap of scholarly work on political communication as a field of its own, hence the conceptualisation of this book. The discipline, both internationally and nationally, is attempting to come to terms with new media studies, and new technologies, convergence and glocalization, all impacting in some way on both the discipline and the practice. The discipline also needs to find ‘new ways to conceptualize the expanding field, adapt old methodologies and create new ones’ (Semetko and Scammell 2012: 4). In southern Africa specifically, that also means contending with Africanisation,

8

B. Mutsvairo and B. Karam

de-Westernisation and decolonisation. The field needs to incorporate transnational organisations; grassroots organisations (pressure groups)‚ non-state actors‚ and active citizenry (Semetko and Scammell 2012). In Africa, the small contingent of scholars thus not only needs to consider these aspects, but also generate a characteristic of the discipline—focussing entirely on the political communication context across the continent as well as generating theories and methodologies that are not only able to deal with Africa’s unique context, but to challenge and question the inherently Western theory and ideologies that scholars are forced to use in order to teach the discipline. The constant call for decolonisation, a South African and continent-wide movement, not only of all curricula, and university and institutional structures, is therefore of importance in this regard. This call should not to be confused with the de-Westernisation or Africanisation of curricula or teaching methods, but a complete decolonisation of the subject matter and the tuition methodologies, or, as Ngũgĩ wa Thiong’o so aptly put it, we need to ‘decolonise the mind’ (1986). How this is applied will greatly influence political communication as a subject and in practice. However, Africa’s experiences with political communication, in comparison with other regions of the world, are still in their embryonic stage, but as already mentioned this is not to say it does not exist.

Southern Africa is for example a hub of ‘politicised activity that takes place within a culturally complex and socially stratified society’ (du Plessis 2015). It is also lagging on all media fronts (Leslie 2002; Berger 2004; Lesame 2005; Ndlela 2005; Chuma 2006). A closer look at other regions in Africa will reveal the continent’s shared experiences thanks to the socio-political and economic shadows of their colonial past and, in the case of South Africa specifically, apartheid. As elsewhere on the continent, during the 2009 and 2014 presidential elections in South Africa, the electorate made use of both Facebook and Twitter, a development which affected the outcome of the national elections (cf. Dhawraj 2013).

Further studies have looked at the impact of political communication in elections across the continent, including Zimbabwe (Mutsvairo 2013), Ghana (Amoakohene 2006); Kenya (Nyabuga and Mudhai 2007) and Nigeria (Olayiwola 1991). However, more recently (c. 2015 and 2016) political communication in the form of grassroots/student activism has erupted in South Africa, and this political activism has made use of Facebook and Twitter as part of its mobilising campaigns (#FeesMustFall and #RhodesMustFall). These pressure groups and their campaigns are

1

KEY DEVELOPMENTS IN POLITICAL COMMUNICATION IN AFRICA

9

putting pressure on the South African government, first to bring the fees of (tertiary) education down; and second to decolonise campuses (both institutionally and educationally). With regard to #FeesMustFall, students and their supporters are holding the government accountable for their promises‚ such as all education over the last twenty years will be free. These campaigns, and others, such as the Right2Know campaign (tackling the issue of freedom of speech in South Africa, and the contentious Film Publications Bill), are amongst the first in the country to use new media as agents of change. However, as noted earlier, there are still many southern African states whose governments do not tolerate any dissension within the public sphere, whether it is in the cybersphere, the mediasphere or the physical realm, in terms of protesting. And it remains the overwhelming response of many governments in Africa to use censorship or even violence and threat of detention to prevent any form of political communication (either for or about the government) (Glenn and Mattes 2011).

It is visibly apparent that we need a critical analysis of the political communication discourse focussing on its actors, organisations, and the public sphere anchoring and situating them within the specific reality of the African continent. Theoreticians, scholars, democracy activists and political practitioners should engage each other in the African public sphere and its globalised links, and a form of historical archiving of political communication as both practice (applied) and scholarship (theory) is also essential. This multi-disciplinary book is a move in that direction. Still, the extent to which technology is hindering or enhancing the effectiveness of social media in mobilising citizens’ support for democratic development in Africa is one area that has yet to be copiously studied. Yet elsewhere, a wealth of work examining media’s persuasive role in promoting politics remains in abundance (see Castells 2008; Mutz 1998; Jones 2000; Couldry and Curran 2003; Kahn and Kellner 2004; Kirkpatrick 2008; Martin 2008). Social media’s overriding role in shaping presidential elections in the USA has been recognised by London and Ghobrial (2010).

Campaigning online has been proven to impact the dynamics of participation and improve the courtship of political supporters as the Internet allows citizens to unreservedly express themselves (Gauntlett 2004). For Lerner (2010), digital media democratise the political process through mobilisation. Digital media are a facilitating force in the process of democratic development (Mortara 2010). However, promising

10

B. Mutsvairo and B. Karam

possibilities for the Internet to revitalise political systems in Africa have met a discouraging trend of support for structures that seek to galvanise government control of communication channels, as proven in several studies across the continent (see Okigbo 1992; Okoro 1993; Mukasa 2000). Studies have also shown divided opinions on journalism that seeks to promote Africa’s political dispensation (Ziegler and Asante 1992). In South Africa, Glenn and Mattes (2011) are adamant that what they consider the three main actors of political communication, ‘citizens; media organizations and professionals; and politicians and political parties’, fail to get the obligatory attention for analysis. Buoyed by the aforesaid lack of analysis, this book spearheads a survey of the uneasy and increasingly shifting relationship between politicians, media players and citizens for an African perspective.

1.2 Political Communication: An Africanised Perspective Based on the research findings discussed in this volume, one key point is clear: there is no room for generalisations because Africa is clearly not a single country. Case study analysis of various countries in Africa demonstrates a diversity of experiences when it comes to the rickety relationship between politicians, mass media and citizens. Studies show that the media role in elections, political processes and decision making, along with digital media’s ability to shape politics, varies within a concomitant of emerging democracies and long-standing dictatorships. To understand this heterogeneity, one needs to look no further than the diverse cultural, social, historical, religious and indeed linguistic differences associated with the African continent. For instance, some African religious groups forbid their followers from going to clinics or watching television, the result of which could swing voting decisions in favour of a particular candidate. The noticeable multifariousness in religious beliefs is therefore key to understanding the dynamics of political communication in Africa. As noted, unlike the situation in liberal democracies of the West where the press plays a watchdog role in seeking ‘to prevent the abuse of power’ (Marder 1998: 20) or take the function of the Fourth Estate (Hanitzsch 2007), the case studies presented in this book show a systematic marginalisation of media institutions aimed at keeping them out of political power and influence.

Of increasing importance across the continent is the role played by technology in influencing political processes. Gone are the days when

1

KEY DEVELOPMENTS IN POLITICAL COMMUNICATION IN AFRICA

11

citizens were considered passive political players if not receivers. The capacity for citizens to gather and in many instances even disseminate news through social media channels such as YouTube is also significantly changing the field of political communication in the region, considered home by up to 1.216 billion people. A booming civil society has had a key role to play in empowering the citizens, but thanks to the advent of online technologies, citizens are taking it upon themselves to empower each other politically. The mediating role of a journalist is not totally gone but‚ depending on the political dynamics of a country and unhindered accessibility to the Internet, citizens have taken a new active role not only in determining a country’s political shape but ensuring that those who abuse power are brought to book. Better still, politicians are emboldening themselves with a firm grasp of online technologies, so as to make the process of reaching out to constituents and supporters simple and useful.

Social media platforms are being used to drum up support for candidates during elections across the continent. Other politicians are maximising the potential of new technologies to their fullest extent by building political websites or blogs to support their political base. Some, including John Magufuli, have become instant social media icons, with the newly appointed Tanzanian president, unlike his predecessors, choosing to crack down on corruption and wasteful spending in the aftermath of his inauguration in November 2015. He has had his own critics, who accuse him of stifling dissent. The enduring hashtag #WhatWouldMagufuliDo that universally trended on Twitter and Facebook is a key pointer to Africa’s increasing importance in global politics. As citizens in Tanzania and Africa took to social media to mimic Magufuli’s no-nonsense approach and zero tolerance on corruption and inefficiency, the whole world reacted.

However, any suggestion or speculation that the increasing ubiquity of the Internet and digital technologies will positively shape the political destiny of Africa should be treated with unlimited skepticism. Going

by Bratton, Mattes and Gyimah-Boadi’s (2005) argument that without political participation democracy would have limited or no legitimacy, we do not find compelling evidence to show that the Internet is facilitating greater participation in the democratic process. We find the term ‘democracy’ very difficult because nearly every African president claims allegiance to it. While some case studies presented in this volume provide arguments for the Internet–participation correlation, we also realise that political circumstances including maturity and freedoms play a prominent role in determining the extent to which the Internet influences politics.

Another random document with no related content on Scribd:

XV. FEJEZET. Liber amorum.

Hajnallott. És a Szikra-féle kerítésre támaszkodva, harsány szavával tegnap este óta már ötödször énekelte el legelső versét a bakter: Hallja minden háznak ura: Tizet ütött már az óra!

Lefekhettek nyugovóra!

A tűzre jól vigyázzatok, Veszedelmet ne csináljatok!

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

És Szikra István uram még mindig nincs itthon. Valóban a dárdás emberrel való abbeli állandó egyezségüket, hogy a megyercsi utczának szürben bandukoló éjjeli órája Szikráné asszonyom ablaka alatt mindaddig tizet ordítozzon, mig a majszter úr haza nem tér, a műpártoló csizmadia – tekintve a keleten jelentkező pitymallatot – még ilyen fenékig nem aknázta ki soha s a bakter el is határozta magában, hogy holnap estére semminémü hitegetések által le nem hagyja magát vétetni lábáról és ha Szikra uram vonakodik a rendes itcze helyett a rendkivüli szolgálatnak megfelelőleg egy rendkivüli pintet fizetni a Mihaszná-nál, holnapután esti tiz órától kezdve reggeli négyet fog kiáltozni a háza előtt. Ezzel szüre alá kapta rettentő fegyverét és haza felé indult a temető sornak.

A másik szerződő fél ezt, fájdalom, nem tehette. Már oly tökéletesen kivirradt, hogy teljes lehetetlenség lett volna tovább is a tiz órás politikát folytatni. Szikráné asszonyom méregtől tajtékozva, kezében egy csomó kóczos hajjal, (mely Miska fejének termékeny talajáról került), 1. és 2-nek ábécés könyveiket, melyek mellé nagy

buzgón letelepedtek, egészen más czélra használta, mint a mire azok szerzőjük által elkészíttettek és a helytartó tanács által megjutalmaztattak; 3. 4. és 5-nek olyan reggelit osztogatott, a melyről bizonyosan nem álmodtak s szivesen le is mondtak volna; az egész házat össze-vissza forgatta, dúlt-fúlt és az «embert» mégsem tudta előteremteni. Hosszú és az első öt számra nézve különösen gyötrelmes várakozás után megjelent egy hajdu a városházáról és meghozta a hírt, hogy Szikra uram az éjjel csendzavarás miatt letartóztattatott. A rettentő hírre a tomboló asszony két oldalt odakapott fodratlan és bodratlan hálófőkötőjéhez s a hiób-hirnök sietett felhasználni ama bizonyos pillanatokat, mig forgott vele a világ. Mire nagy sokára megállt, Szikráné nem látott maga előtt senkit, kitől bővebb fölvilágosítást kaphatott volna a szomorú eseményre vonatkozólag. Nem tudott e szerint semmi egyebet, mint azt, a mi már hetek óta világos volt előtte, hogy egész családi szerencsétlenségének az első szobában lakó komédiásné az oka, ki az «embert» ingyen-bilétekkel a teátromba csalogatván, minden rosszra csábítja. Egy pár rövid pillanat alatt kész volt határozata. A kis 5-öt jobb karjára kapván, balmarkának egy megfeszített fogásával a 3-at és 4-et üstökénél fogva összekapcsolta és irgalmatlanul vonszolta maga után az első szoba ajtajáig, melyet minden illedelem nélkül belökött, és szikrázó szemekkel (melyek hasonlítottak a sziporkázó zöld görögtűzhöz) megállt a küszöbön.

Ilona épen arany szálakat varrott egy vörös selyem ruhához, melyben ma este rettentő átkokat kellend végighallgatnia. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az esti előadásból kénytelen legyen már reggel leczkét venni. Az elkeseredett majszterné következő beszéddel kivánt jó reggelt neki: – Egészségére kivánnám az éjtszakai nyugodalmat a kisasszonynak, ha mindnyájunknak lenne azóta pihenésünk, mióta ide betette a lábát és a legfeketébb éjtszakában itt muzsikáltatja magát és mindahárom kicsinyemet fölveri, és két itcze tejre volt szükségem, mig megint el birtam őket altatni – és…

– De asszonyom, – szólt közbe varrását ölébe ejtve Ilona. Az övéhez hasonló gyönge kéznek azonban nem sikerülhet ilyen

áradatot feltartóztatni.

– Kikérem magamnak kisasszony, – folytatta a furia, miközben a 4. szabadulási kisérleteket tett az önmegadó 3. mellől, mi Szikránét még nagyobb dühre ingerelte. – Kikérem magamnak és beszédem lenne a kisasszonynyal, mert én minden embert meg szoktam becsülni, hanem egy órát sem türhetem tovább a házamnál.

(Lélegzetet vesz.) Az még semmi, hogy a kicsinyeimet éjtszakának idején fölverik, mintha csak korcsmában laknának és maguk is bizonyíthatják. Hát aludtatok-e az éjjel, te mamlasz?

– Nem aludtunk, nyanya, hanem a muzsikát hallgattuk, – felelt a bátrabbik és ezzel megtévén kötelességüket, mindnyájan szabadon bocsáttattak s oly távolságban foglaltak, fejöket tapogatva, állást, a hol némileg biztonságban érezhették magukat.

– Az még mind semmi, – zakatolt tovább Szikráné asszonyom utolérhetetlen tökélyü beszélő gépe, – az még mind semmi, noha én ilyet sem láttam még jóravaló háznál; de tudja meg az ifjasszony vagy kisasszony, vagy magam sem tudom, minek mondjam, hogy épen e minutumban járt itt a városházától egy hajdu. (Lélegzik.) És tudja meg, hogy az uram csendháborítás miatt be lett csukva az áristomba és ennek senki más oka nincs a kisasszonyon kivül, mert én soha semmiféle rosszra nem csábítottam és bizonyságom lehet boldogult első uram, a ki mind e mai napig soha csöndet nem háborított (könnyü annak odakünn!) és kivéve egyetlenegyszer, mikor a fejét beverték, soha törvény elé nem került. És ha van lelke a kisasszonynak, hogyan tudott egy becsületes embert ennyire behálózni és eddigelé nem is volt benne egyéb hiba, mint hogy igen drága bőröket szokott vásárolni. (Fuj.) Már most csak a mindentudó isten tudja, hogy mit vétett és az is meglehet, hogy embert ölt, mert a Rácz Mihályra mindig fente a fogát és felakasztják érte és elliczitálják a házunkat, pedig boldogult első uramnak is van benne ötszáz forintja és ki is kaparnám én őtet, ha lehetne, tiz körmömmel a siri földjéből.

A zajos jelenet, mely félig a konyhában történt (ennek küszöbén foglalt állást Szikráné) már hallgatókat is csábított. A szomszéd

udvar kerítésére fölmászott két szolgalegény s onnan hallgatta a lármát, mig a nyitott utczaajtóban a vén Szabóné meg egy sereg gyerek hallgatózott. Növelte a zsivajt, hogy a helyszinén ácsorgó 3.

4. és 5, kikhez időközben 1. és 2. is csatlakozott, hallván, hogy apjukat nem sokára fel fogják akasztani s e szerint temetés lesz a háznál, pokoli jajveszéklésben tört ki, melyet azonban Szikráné asszonyomnak nem került nagy megerőltetésébe túlsivítani.

– Igenis, és a kisasszony lelkén fog száradni, mert ingyenbiléteket adogatott neki és nem szünt meg a teátromba csalogatni. Én sohasem voltam a teátromban és nem is akarok soha elmenni és nem tudom, hogy mérnek-e ott bort is, de az uram, mióta a komédiába jár, minden éjjel részegen jön haza. Azért csak pakoljon össze a leányasszony vagy nem tudom minek mondjam, és jobb lesz, ha mindjárt a korcsmába hurczolkodik, mert becsületes háznál sehol sem fogják megszenvedni, és én…

E pillanatban elkiáltotta magát:

az

utczaajtóban

ácsorgó

sihederek

egyike

– Hozzák a Szikra csizmaziát!

A furia e jeladásra minden nagyobb megdöbbenés nélkül, hogy az érkező csendzavarót minél hatásosabban fogadhassa, ismét karjára kapta a háta mögött settenkedő kis 5-öst, ki koránál fogva még nem levén eléggé óvatos, igen közel talált simulni hozzá. A pillanatnyi kinálkozó szünet alatt Ilona, ki haragtól és szégyentől sápadtan fogózott az asztalba, mint már annyiszor, ismét megkisértette szólani: – Jól van, asszonyom, csak annyi szivességgel legyen irántam…

– Még szivességet mer emlegetni! – borította el a szegény leányt szóáradatával ujolag a csizmadiáné. Még szivességet! Nézze meg az ember! Szivességet most, a mikor épen hozzák lánczokra verve miatta az uramat és engem is el fognak vinni bizonyságnak, hogy csakugyan ő volt-e a gyilkosságnak oka és én tőlem semmi legkisebb kiméletet ne várjon a leányasszony vagy… mert olyan

igazán el fogok beszélni mindent, mintha felséges mennyei birám előtt kellene vallást tennem. Óh uram teremtőm!

Szikra István uram e szavaknál megérkezett; azonban korántsem lánczokba verve. Hanem inkább még mindig keresztbe álló szemekkel, homlokába csüngő hajjal, összecsukló lábakkal, félrevágott süveggel, leszaggatott gombokkal és egy könyörületes szamaritánussal, kinek több része volt hazaérkeztében, mint neki magának. Az utczaajtó előtt már jócskán meggyülekezett a kis csoport fejcsóváló asszonyokból, röhögő legényekből, szájtátó gyerekekből és lábaik alatt befelé furakodó kiváncsi bundás kutyákból. Az érkező gazdának szivesen nyitottak utat abban a reményben, hogy még aztán következik a java. Felesége csakugyan ki is rohant elibe, karján az 5-tel; de azon való kellemetlen meglepetésében, hogy férje lábain nincsenek békók, e megvető szavakkal fordult el tőle: – Nem ismerlek, ember! – és dühe a szánandó Szikra uram láttára a legmagasabb fokra hágott. A szenvedély sajátságos logikájánál fogva azonban már egy rövid szempillantás mulva úgy látszott, hogy mégis csak ismeri, mert igy támadta meg a szegény, falhoz támasztott csizmadiát: – Ember, csak ne is szólj, mert én már a legkisebbik gonosz porczikádat is ismerem, a melyik veled együtt most került ki az áristomból és a törvény urai nem tehettek volna nekem nagyobb gyönyörüséget, mintha mindenkorra ott fogtak volna és most, ha jót akarsz, mondd meg nekem, hogy nem a teátrom volt-e mindennek az oka?

A kóterből kikerült szerencsétlen ember teljesen megszontyolodva, szétvetett lábakkal és majdnem könnyező szemekkel támaszkodott a falnak. Régi méltósága és rendíthetetlen nyugodalma oda volt s zavart állapota ellenére is átlátta, hogy ránézve most legjobb politika a teljes megadás és bűnbánat. Azért hát suttogó, szinte siránkozó hangon válaszolt: – Igazad van, Sára. Neked mindig iga… iga… igazad van. (Egyet fordult feje a falon.) Mindennek az vala az oka. Az a szörnyüséges

szép ária, melyet az utczán is el akartam dallani.

A politika sikeres volt, mert a bősz asszony visszaugrott első áldozatára, ki elrejtett arczczal húzta meg magát kis szobája legbenső sarkában és várt a vihar csillapulására. Mindhiába.

– Azt akarja, ugy-e a leányasszony, vagy minek is mondjam, hogy még egy hétig legyek szives? Nem leszek szives egy minutáig sem és azt mondom, szedje össze a czókmókját és úgy legyek becsületes asszony, a mint itt csak egy óráig is megszenvedem.

– Igazad van, Sára – sóhajtott a csizmadia.

– De asszonyom, ez mégis sok!

– Nem akar tágítani a kisasszony? – dühöngött Szikráné. Te Szikra, Miska, Ferkó fogjátok meg azokat a ládákat és hordjátok ki nekem mind, mind, mind az utczára. Egy minutáig sem tűrök itt egy gombostüt sem a komédiából és azt mondom neked Szikra, ha nem akarsz mozdulni…

– Viszem, Sára, viszem – akadozott a csizmadia és nagy támolyogva fülön fogott egy kosarat.

– Uram, – rimánkodott a leány, – legyen könyörülettel. Ön tudja, hogy én nem vagyok semminek az oka és estig el fogok hurczolkodni.

Hiába. A néző közönség nagy gyönyörüségére a ládák és kosarak egymásután vándoroltak ki az utczára. A mulatság, lárma általános volt s két parasztszekér is épen megállt csodájára, mikor egy könnyü uri hintó arra hajtatott. Béla már az utcza szájában kihajolt a csődületre s a hogy a ház elé értek, kikiáltott kocsisának, hogy álljon meg. Leugrott, félrelökdöste az ácsorgókat s besietett az udvarra, hol Szikra uram egy könnyü táska terhe alatt elvesztette az egyensulyt és hanyatt terült.

– Mi történik itt? – kiáltotta az érkezett.

– Kinek mi köze hozzá?! – rikácsolta az asszony, egy kék selyem ruhát dobván föltápászkodó férje karjai közé. – Kinek mi köze? Ki

hitta ide az urat? Azért hogy hintón jár, tudja meg, hogy minden kakas úr a maga szemétdombján és ennek a háznak én vagyok az asszonya és ide senkinek sincs jussa az én engedelmem nélkül betenni a lábát. (Lélegzetet vesz.) Te Szikra, nézz a lábad alá, mert ha még egyszer elvágod magadat, úgy becsuklak a műhelybe, hogy olyan áristomod az éjtszaka sem volt.

Béla csak egy megvető pillantásra méltatva a veszekedő asszonyt, kit férje fölött kivívott győzelme egyre elbizakodottabbá és bőszebbé tett, besietett Ilonához, kinek szobájából Miska épen egykét régi arczképpel oldalgott kifelé. A lányt könnyek között, kezeit tördelve találta.

– Szóljon, kisasszony, – mondá az ifjú, becsapva maga után a szoba ajtaját s megragadva a színésznő kezeit, – szóljon, miféle durva embertelenség történik itt?

Ilona röviden és szaggatottan elmondott a történtekből annyit, a mennyit maga is tudott s összekulcsolt kezekkel kérte látogatóját, hogy szabadítsa meg a botránytól, mely rá várakozik. Már a szoba kis kerek ablaka előtt is észrevehető volt egy-két vörös pofa, több pár vigyorgó szem és egy rettentő nagy dagadt orr, melyek mind ellenállhatatlan kiváncsisággal behatolni igyekeztek a szobába, mígnem a nagy orr meggondolatlan előretörekvése egy ablaktáblát éles reccsenéssel megpattantván, az egész tömeg egy szempillantás alatt eltünt.

– Legyen nyugton kisasszony, azonnal rendet csinálok s zaj és bámulók nélkül hagyhatja itt e vendégszeretetlen házat, – mondá Béla s egy perczre magára hagyván Ilonát, az udvarra s utczára indult, hol a fölhalmozott kosarak és ládák körül a röhögő, lármázó csoport még mindig ott bámészkodott s részint a majszternének a ház végéről hallatszó rikácsolásait leste, hol Szikra uramnak kellett harmadszori elbukása után új kóterbe vándorolnia, részint egy kis kinálkozó szerzemény után nézett s Ragadósné szoknyájának ránczai közül oldalt egy-két pántlikának a vége ki is kandikált.

– Takarodtok innen, léhütő mihasznák! – kiáltott rájok szikrázó szemekkel az ifjú s lovagostorát megsuhogtatta. Takarodtok innen,

vagy mind becsukatlak benneteket!

– Ohó, ifjuram, – tiltakozott két kövér kofa, – ahhoz még nekünk is lenne egy kis szavunk! Nézze meg az ember; becsukat!

Miután azonban Béla vastag végén kezdte fogni a fenyegetést; a vörös hajú Mikének, ki egy ládából kicsillant, aranynak látszó nyakláncz körül különös előszeretettel babrált, végig húzott a hátán; odaszólt kocsisának, hogy Ragadósnét kötözze meg, mire a vén boszorkány egy szempillantás alatt láthatatlanná tette magát; s a láthatáron két városi hajdú kék liberiája tünt fel: a kiváncsi parasztok lovaik közé csaptak, a vörös Mike az általa igénybe veendő igazságszolgáltatás fennhangú emlegetésével tágított s a többiek is elszéledtek, kivéve a kerítésre mászott két szolgalegényt, kik magas polczukon és vasvillájuk mellett biztosan érezték magokat.

– János, – szólt Béla kocsisának, miután a ház eleje megtisztult, – ezeket a málhákat felrakod s a kisasszonynyal együtt a Fekete Sas-ba viszed. Ott szobát nyittatsz és megvársz engem.

– Úgy lesz, uram, – dörmögött János és hozzálátott a munkához.

– Kisasszony, – jelentette odabenn Béla Ilonának, – minden rendben van. Ha úgy tetszik, foglalja el kocsimat s vegyen ideiglenes szállást a Sasban. Meg fogja engedni, hogy rövid idő mulva hogyléte után tudakozódhassam.

Semmit se féljen, kisasszony.

Gazdasszonya új áldozatott kapott; férjével van elfoglalva. Isten önnel!

Egy kis félóra mulva Béla a Sas egyik emeleti szobájának ajtaján kopogtatott és belépett. Ama vendéglői szobák egyikében volt, melyeknek rideg barátságtalansága visszataszítja a belépőt. Az ablakfák közti réseken minduntalan beszisszen a szél s egyet-egyet fuj a surolatlan padlón összegyült szemétre. Az üres butorokról sok helyt lepattogzott a fénymáz, leestek a zárak s lyukaikban csakúgy lignek-lógnak a kulcsok. Az ágy, szekrények, a mosdó belső deszkái sárga és szürke szemeikkel mereven bámulnak. A pamlag és székek szennyes vászonnal vannak behuzva; de a por azért megtalálta útját. Az ablakfüggönyök zsinórja elszakadt s az ajtó előtt

minden perczben megkondul egyszer, kétszer vagy háromszor egy repedt kolomp és a cselédek durván kiabálnak egymásra. Hideg van; de a fáért külön kell csöngetni kétszer; ha kialszik, megint kétszer és ha mindaddig akarsz csengetni, míg fázni fogsz, akkor mindörökké csöngetned kell, mert e szobában, a másikban, a harmadikban mindig hideg volt, hideg van és hideg lesz, melyen a nap legforróbb sugarai ép úgy nem tudnak segíteni, mint a legizzóbb parázs.

Ilona a kerek asztal mellett ül, melyen egy pár életunt légy várva várja utolsó óráját, miután a sors még azt a kegyet is megtagadta tőlük, hogy legalább a légy-papiros édes mérgéből szivhatnák a halált. Az új vendég szép fejét karjára hajtotta, melyről végig aláhullott a bő ruhaujj. Még nem nyult hozzá málhájához; minden ott hevert a szoba közepén, mintha huzódoznék itt valamivel közelebbi ismeretséget kötni. A lány nagy, kerek szemeivel, melyekben igen kevés volt a merengő kifejezés, némi bosszuságfélével látszott messze képekbe mélyedni, melyeknek több, bár nem épen gyöngéd szavuk lehetett hozzá, mint e rideg szobának, mely az arczok oly sűrű változását látja, hogy egész elbódultnak és megnémultnak tetszik bele. Ha igaz az, hogy rendesen arra vágyódunk, arról álmodozunk, a mi legtávolabb van tőlünk, úgy amaz igéző, sötét szemek bizonyára az otthon képeit keresték, melytől oly messze jutott. Annak a nagy rozzant háznak siralmas képét, melyben csak az uraskodó koldusbüszkeség tartotta a lelket; mely azóta kótyavetyére került s valószinüleg le is romboltatott; melynek fübenőtte udvarán, esőjárta fedele alatt s megfogyatkozott butoru szobáiban töltötte gyermekkorát. Bár a vén kapitányra minduntalan jártak a zsidók, hogy kidobják a roskadozó épületből; bár apjátanyját sohasem ismerte s csak rokonoknak ette szükös kegyelemkenyerét; bár csikorgó téli napokon sokat dideregtek ott is mind a hárman: a vén kapitány, a puczczos és bölcs néni meg ő; bár az egész élete sokkal keservesebb volt, mint más gyermekeké szokott lenni: istenem, azért mégis csak otthon volt! Az uzsorások szavuknak szoktak állani s a kapitány és felesége csakugyan nem hunyhatták le szemöket az ősi portán. A könyveket bujó néni tanácsa volt, mikor a nyomoruság keze már utolsókat csavarintott

sorsukon, hogy ő színésznővé legyen. Akkor még ott ült két üde arczán a gyermekszépség visszahozhatatlan, rózsás hamva s nagy fekete szemei tapasztalatlan bámészságukban még sokkal szebbek voltak. A vén kapitány nem szívesen egyezett bele; de ez szegény, élete végén abban a mértékben lett egyre szótalanabb, a mint pipájából fogyott a dohány. A néni sokszor elmagyarázta előtte, hogy az meg az a herczeg, ez meg ez a gróf mind színésznőt vett feleségül, kik kastélyokban laktak és négy lovon jártak; hát Ilonát miért ne érhetné ilyen szerencse?! Az urának végtére egészen kifogyott a dohánya s a kis rokonleány isten nevében szélnek eresztetett. És az örökké vándorló szél vitte tovább, mindig tovább, az ország egyik széléről a másikra. Vitte, vitte és örült, hogy világjáró nagy otthontalanságában ilyen szép útitársra tett szert s eszében sem volt, hogy akármiféle kastélyban is letegye. Mint a madár, mely röptében leggyöngébb tollait, pelyheit hullatja el s csak az erőseket tartja meg, melyekkel fenntarthatja magát a magasban s kormányozhatja légi útját: úgy vesztette el hosszú, pihenéstelen vándorlásán egymásután ama finom pelyheket, melyeknek az életben semmi más hasznát nem veszszük, mint hogy szívünk melegét megőrzik s az idegen világnak sok hideg lehellete ellen megvédelmezik. A nagy szemű, rózsás arczu, reszkető gyermekből bájos, csábító leány lett, ki már csak erejében gyönyörködött, nem találta magát épen rosszul odafenn s gyakran kedvére volt az izgató játék, melybe a sorssal keveredett. A legnagyobb színészeket ép úgy, mint azokat, kik bálványuknak ismeretlen, az éhenhalás utolsó perczéig kitartó vértanúi voltak, kevés kivétellel azok közt kell keresnünk, kik könyvük mellől az iskolából megszöktek, apjok átkával nem gondoltak s anyjuk könnyeivel sok rossz éjtszakán keresztül álmodtak. Ilona azokkal együtt, kik mintegy véletlenből vagy rendes lépcsőkön át jutnak a deszkákra, nem csüggött pályáján benső, feláldozó szeretettel, melynek semmi czélja a dicsőség megfoghatatlan álmain kivül. Sokszor fogadta közönségének tapsait és koszoruit, melyeket néha meg is érdemelt, kihevült arczczal és dobogó szívvel; de egész lelkében felháborodott, valahányszor egy napot koplalni volt kénytelen. Gyakran egész elcsüggedtnek látszott

abbeli nagy csalódásában, hogy a szél, mely nevelőszüleinek már évek óta csak a porával vesződik, még mindig nem tartja kötelességének valami ősi kastély vaskapuját felszakítani előtte, hova fején grófi koronával, csábos vállain hermelines palásttal, hódoló szolganép kettős sora közt tartaná bevonulását. Voltak már gazdag és rangbeli imádói, de ezek közül egy sem volt hajlandó tanúk előtt ismételni esküit; a ki legkomolyabbnak látszott közöttük, a fiatal Mágócsi gróf, az is féltékenyebb volt nevére, mint szerelmes bele. És Ilona nem volt olyan gyöngéd, ábrándos lélek, hogy akár valami jövőjét veszélyeztető czéltalan szerelemnek engedje át lelkét, akár mélyebben meghatni engedje magát olyan kutya-hűség által, a milyennel Miklós követte nyomon lépteit. Tükre még szépnek, ellenállhatatlanul szépnek mutatta s mégis oly hosszú és erős ellenállásra talál! Minden bizalmas beszélgetés után, melyet tükrével folytatott, kevesebb oka volt kétkedőnek és több türelmetlennek lennie. Igen jól ismerte czélja elérésének nélkülözhetetlen eszközét is: bizonyos büszke erélylyel taposta a végetlen országutak rögeit; egy-egy útszéli virágért, futó órák muló gyönyöreért meg nem állt, le nem hajlott, el nem bukott; nem akart koczkáztatni soha semmit, hogy a megtántorodásnak még híre se kereshesse föl. Mennyi volt e tartózkodásban erény, mennyi számítás, azt bajos lenne mérlegelni; elég az hozzá, hogy Ernő gróf ostromának eddig ép úgy ellenállt, mint Miklós esdekléseinek. Hasonlított ama délamerikai sziklákhoz, melyeken a legragyogóbb, pompásabb virágok díszlenek a nélkül, hogy valami talajnak nyomát fel lehetne fedezni rajtok; csak sziklák.

A megaláztatás ama perczei, melyeket e reggelen átélt, kétségkivül felzaklatták lelkét; míg egy-két pillanatra megkapta az érzelmesség s gyermekkorának otthonába vezette, addig harag is lobogott benne pályája ellen, elégedetlenség a sors ellen, csalódás nevelő-szülei ellen s egy alak is megjelent előtte, ki egykor mindenesetre vonásról vonásra hasonlított hozzá, de most arcza ránczos, szemei fénytelenek, termete meggörnyedt, ruhája rongyos, kenyere száraz. Összeborzadt és sápadt képpel tekintett föl vendégére. Béla állt elötte.

– Bocsánat, kisasszony, – mondá az érkezett, kinek fátyolos hangja, beesett, sötét szemei s arczcsontjain az élénk vörösség

tanúságot tettek a mult éjtszakáról, – bocsánatot, aggódtam hogyléte felől s magam akartam bizonyságot szerezni, hogy az izgalom nem okozott-e komolyabb bajt?

– Nagyon köszönöm, uram, – szólt kissé erőltetett nyugalommal Ilona s izgatottabban tette hozzá: – de semmi bajom. Nézze, itt van a szerepem ma estére s egész nyugodtan tanulom. Egy fiatal leányt fogok játszani, kit az egész világ szeret. Semmi, semmi bajom, uram. Hanem mondja csak, minő köszönetet vár ön?

– Szót se erről, kisasszony, – mondá Béla, még mindig állva a leány előtt. De mégis, van egy kérésem. Remélhetem-e, hogy teljesíteni fogja?

– Bizom lovagiasságában és igent mondok.

– Nem csalódik, kisasszony. A kérés tulajdonképen egy töredelmes vallomáson kezdődik, mely, félek, félszeg helyzetben fog bemutatni önnek. Én nagyon fiatal koromban a múzsáknak is áldoztam és sok-sok rossz verset összeírtam. Van köztük egy drámai költemény is, melynek czíme: A nemtő. Ismerőseim, kik azt az előadást rendezik a szükölködők javára, melyre most az egész város készül, levettek lábamról, hogy költeményemet engedjem át a műsorozatnak. Mindig azt hittem, hogy igen kegyetlen kritikusa vagyok magamnak s valamennyi firkám nem érdemel mást egy lenéző mosolynál; ezt is csak a magam részéről, mert arra épen nem méltó, hogy a más szeme elé kerüljön. De most, hogy egy gyönge percznek, melyben hajdani iskolatársaim egyikével közöltem költeményemet, érzem súlyos következményeit, egyszerre tudatára ébredek egész hiúságomnak. Hatást szeretnék s a hatás eszközeit keresem. Kitalálhatja kérésemet, kisasszony, melylyel a mai kellemetlen események nélkül is fölkerestem volna. Bármilyen kevéssé szokás nők elé legnagyobb gyöngeségeinkkel lépni, megvallom, engem egy kissé izgat e vakmerőség, melylyel önt a nemtő szerepének elszavalására kérem.

– Óh uram, – vágott Béla szavaiba bájos mosolylyal a szinésznő, – valóban nem kivánhatott volna rám nézve kellemesebbet.

– Csak nyugtával a napot, kisasszony, – folytatta az ifju. Verseim hosszúk, nehezek s épen nem gördülékenyek. Azonfelül mondtam már, hogy egyszerre mily nagy mértékben tört ki rajtam a költők közös betegsége: a hiúság. Perczről perczre jobban erőt vesz rajtam. Nemcsak hatást keresek, hanem valósággal féltem művemet. Kérem kisasszony, ne vessen rám ilyen neheztelő szemeket, mert megakadok. Tudja, hogy őrültekkel és költőkkel szemben mindig készen kell tartani egy sereg bocsánatot.

Megkapom? Tehát kimondom, a mire készülök. Engedje meg, hogy A nemtő betanulásánál segítségére lehessek.

Ilona egypár pillanatig látszólag szórakozottan tekintett ki az ablakon. Így is érezte, mint gyúl ki erősebb és erősebb tűz Béla szemeiben s visszafordulva, kezet nyujtott neki.

– Legyen. Mikor adja ön az első leczkét?

– Kérem, nem leczkéről van szó, kisasszony, – mondá Béla.

Csak egy-egy kis fölvilágosításról, ha valahol tollam eltévesztette volna gondolataim utját. Ennyi az egész. Nehány nap mulva elhozom a szerepet, hogy együtt olvassuk át. Előre is sokszor és szivemből köszönöm, kisasszony.

Az ifju kalapját vette s kezet nyujtott.

– Addig is Isten önnel. Ne adja magát nagyon a borongásnak, ámbár ez otthoniatlan szoba…

– Eh, balgaság, – tört ki Ilona, mintha amaz egyszerű szó szívének nagyon kifeszített hurját érintette volna. Én mindenütt otthon vagyok!

Felkaczagott s elsietett próbára. A szekrények nagy, üres, sárga szemeiket meregették utána. A próba a lehető leggyarlóbban ment, úgy, hogy Hollaki úr haját tépte mérgében. Ilona a végszót minduntalan eltévesztette s oly lenéző közönynyel viselte magát nálánál reményekben szegényebb s foltokban dusabb pályatársai iránt, hogy az egész világ szeretetére, mely dédelgetve fogta körül, igen-igen méltatlan volt. Mig a változáson megdöbbent intrikus egy pillanatra sem vette le róla hiuz-szemeit, az utolérhetetlen szende

biráknak hitta föl Hollakit, Bendeguzt, a szinfalakat, a sugólyukat, mindenkit és mindent, hogy vajjon játék-e az, a mivel Ilona előállni merészkedik, vagy csak tehetetlen vergődés?

Egyszersmind az iránt is kifejezte reményét, hogy ma lesz a napja, hogy az elbolondított publikum végre eszére tér.

– De uraim és hölgyeim, – rikácsolt a keselyü, – térjenek önök is eszükre és gondolják meg, hogy a Világ kedvencze nem tréfa!

Kálmánka, te mosd meg a pofádat, mert így senki sem fogja elhinni, hogy folytonosan közel vagy a halálhoz. Folytassuk tehát. (Súlytalan lábával egyet dobbant és vékony madárfejét hátraveti.)

Mindnyájatokhoz szólok, deli lovagok! Legyen nyugodt Eudoxia, szívem angyala! Nos kinek van bátorsága mérkőzni velem… bátorsága mérkőzni velem… mérkőzni velem… velem… Hát hányszor mondjam még el, hogy: velem, velem, velem?! Hát Ilona kisasszony, az ön kecses fülei minden fogékonyságukat elvesztették a végszók iránt? Sajnálom, de végszók nélkül nincs művészet.

Béla sem a legnyugodtabban lapozott aznap estefelé a kálozdi kastély kis szobájában régi iratai között. Sok apró emlék szele csapta meg a kinyitogatott fiókokból s hüsítette még mindig mámoros, kábult, forró fejét. Régi levelek kerültek kutató kezébe, melyeknek titkát esztendők előtt elárulta a feltört pecsét, s melyek – most úgy tetszik mégis – mintha soha sem hallott dolgokat ujságolnának neki. De nem igen érdeklik. Csak futó pillantásokat vet beléjök. Könnyedén csapkodja egyik levelet a másik után; itt-ott el is reped, le is szakad a papir, a mint gondtalanul dobálja e gyürődött lapokat, melyeknek minden sora gond s minden gondja ő. Ebbe a csomagba versei vannak kötve; ezek kellenek neki. Papirra téve mind a sok édes titok, melyet a dunaszögi kerti lak nyitott ablakán át éjente sugdosott neki a Dunáról odaszökött szellő, vagy azok a puha, barna fürtök, melyek arczához tévedtek, vagy ama régi halhatatlanok, kikkel gyerekkorában kipirult arczczal álmodott. Ki hitte volna, hogy a fennszárnyaló lelkesedés, mely lélegzetét visszatartva hallgatta egykor a minden másnak hangtalan suttogást, oly szolgálatba kerüljön valaha, melynek semmi köze az ideálhoz?!

– Sohasem tudja senki, minek veszi hasznát életében; – mondogatta Béla, hátravetve magát karszékében iróasztala előtt.

Verseinek átlátszó hullámai fenekén ott csillog a drágalátos igazgyöngy s ott indult meg ég felé a rózsaszín korallmunka, mely oly ritkán emelkedik ki az életnek soknemű vihara ellenére ama hullámok közül. Béla előbb csodálkozó képpel forgatta a lapokat, mint a hogy régi arczképeinket szoktuk, melyeknek vonásaiban csak nehezen ismerünk magunkra. Majd gúnyos mosolyt váltott tekintete s így nézegettek egymásra soká, hosszan a bús ifjú és a nevető férfi. Hallottuk, hogy a legnagyobb fájdalom: nyomorogva emlékezni régi boldogságunkra; vajjon e mosolygó emlékezés az egykori bánatokra a legnagyobb örömet jelenti-e? A nemtő meglett. Egy kis hímzett könyvjelző hullott belőle a földre és tünt el a szőnyeg fodrai közt, mintha csak azt akarta volna, hogy feledkezzenek el róla végkép. Béla ledült a kerevetre, de álma nagyon nyugtalan lehetett, mert Istók – ki többször elsétált a szobaajtó előtt – folytonosan hallotta hánykolódni s már nehányszor lábujjhegyre is emelkedett, hogy betekint, de azután csak megint meggondolta, hogy Béla már teljesen a víg életre adván magát, nem igen látszik, hogy szüksége lenne a névtelen filozófra. És pipájának csutorájával dörzsölgetvén homlokát, a mindig gondolatokba mélyedt mentor tovább sétált.

Mikor a fiatal úr nehéz álmaiból kikeveredett, már egészen sötét volt szobájában. Kitekintett a folyosóra. Ez egyhangú, rideg, végetlen kőkoczkákon és falak közt is elfoglaltak az árnyak mindent.

Egyik ajtó nyilásán szökött ki egy sugár s a mint odabent a gyertyát hordozták, úgy látszott, mintha magányosságában a félelemtől elsápadva, tévetegen és vigasztalanul bolyongana idekünn s nem tudna senkit utbaigazítani. Egyik ajtótól a másikhoz siklott, de a sok faragott oroszlánfő, sárkány és kígyó olyan ijesztő szemeket vetettek rá, hogy csak megint tovább szökött. Az ablakon időről-időre tekintett be egy csillag; de nehéz felhők bujdostak az égen s minden perczben betakarták sötét palástjaikkal. Homály és csönd volt, mint valami nagy sirboltban. Béla összeborzadt és sohasem találta még ily nyomasztónak a kastély magányát.

Komor arczczal lépett az ebédlőbe, hol Istók nagy szorgalommal tisztogatott egy egész regement pipaszárat egy hosszu nyaku boros

üveg mosolygós társaságában. Béla szótlanul vetette magát egy székre, egy kis ideig szórakozottan dobolt az asztalon, azután vacsoráért csöngetett. A mentor, bár egész becsületes lelkéből meg volt győződve róla, hogy most neki – nyugdijaztatása ellenére – világos kötelessége lenne némi mulatságos dolgokkal állani az unatkozó, ásítozó, borzongó úr elé, de a szó szoros értelmében semmi okos gondolata nem jött, ha csak azzal nem akart föllépni, hogy a Mihály meg a Zsuzska már verekesznek is. Nem, inkább a legmegindítóbb tűzzel és legfárasztóbb szakadatlansággal fujta, fujta egymásután a megrekedt pipaszárakat, képét felfujva, homlokát összeránczolva és nekivörösödve, mintegy annak bizonyságára, hogy az ő szája most folytonosan el van foglalva. Csak a vacsora végén, mikor a fiatal gazda álmosan nagyokat pislogott s kezeit fázódva zsebre dugta, csak akkor szánta el magát e találó biztatásra: – Jól teszed, Béla, bölcsen teszed, hogy éled világodat. Ha meggondoljuk, hogy az ember csak egyetlen egyszer él és hogy a halál után úgyis mindennek vége lesz, valamint, hogy az mulasson, a ki teheti és addig szedje az illatos rózsákat, míg tart a szép nyár: bizony Béla, az a bölcs, a ki világát élni tudja.

A mentor – a mint a pufók Palkó az utolsó tányért elvette előle – oly buzgalommal látott ismét a megrekedt pipaszárakhoz, mintha csak az illatos rózsák szedésében menne jó példával elől.

Béla megfogadta szavát és ugyancsak élte világát. Egész Karámos készülődött a küszöbön levő nagy jótékony előadásra, melyet annak rendje szerint tánczvigalom is fog követni. Durák Péter, a feketesasos, soha kiterjedtebb levelezést nem folytatott, mint a mire e vigalom konyhájának érdekében fejét adta. A szabók, borbélyok, kertészek és uzsorások életük egyik legszebb napjának néztek elibe. A három bérkocsis, ki soványságban vetekedett lovaival, és úgy látszott, mintha mindenkorra letette volna az alázatossági fogadást, csak úgy félvállról beszélt az emberekkel, ha a nevezetes estéről volt szó. Hogy a zajos előkészületek a távolban is visszhangot ébresztettek, kitetszik a Karámosi hiradó legújabb számából, melynek Tárogató czimű rovata nagy örömmel jelenti,

hogy a közelgő ünnepélyes alkalomra Paróka Gusztáv, jó nevű fodrász és Őszi Rózsa kisasszony, ügyes kezű virágkészítőnő Pestről megérkeztek s a karámosi világnak ajánlják szolgálataikat. A borbélyok dühös lenézéssel fogadták ugyan ezt a hirt, de a hölgyvilág sietett hasznát venni. Ruhák és tervek szabattak finom hálószövetből és durvább kelmékből, hajékek és mosolyok próbáltattak, a természet és művészet mesterileg kombínáltatott, kisebb és nagyobb összegek kölcsönvétettek s mindenki azon volt, hogy minél alaposabban rászedje az irgalom angyalát, elhitetvén vele, hogy mindez egyedül az ő kedvéért történik. Természetesen, a felfordulás azoknál a házaknál volt legnagyobb, a hol valakire az előadásban való részvétel dicsősége is várakozott. A kis Réthi Paula zongoramesterével már negyvenegyedszer játsza végig Chopinnek diadalra hivatott nocturne-jét s a negyedik pár czipőt küldi vissza, miután lábacskáit az emelvényen lehető előnyösen szeretné bemutatni. Godonyi Márta kisasszony szavalna, ha ugyan idejében megérkezik Pestről a ruhája (a szobaleány naponkint hatszor fordul meg a postán tudakozódni), és ha udvarlói vállvetett erőfeszítésének sikerülni fog elhitetni vele, hogy az Élő szobrot nem annyira Vörös Marczi, mint inkább Vörösmarty írta. Bige Géza tükör előtt készül felolvasására, mely a szükölködés alkalomszerű képeiben ki fogja keresni a humoros vonásokat s egy nagy hatásu felszólításon végződik a nemzet leányaihoz.

Mind e készülődések közül a legzajtalanabb, de kétségkívül a legbuzgóbb, leghosszabb és legizgalmasabb az volt, mely a Fekete Sas egyik kis szobájában folyt. Itt tanulták A nemtő főszerepét, mely úgy teljesíti magas hivatását, hogy beleszeret a költőbe s ennek ajándékozza szívét, melyben a haza bánata legmélyebbre metsz s vigasztalására a leggyöngédebb és legmerészebb hangok fakadnak.

Hosszú órákat töltött naponkint e kis szobában Béla és mester az oktatásban nem volt fáradhatatlanabb soha. Míg az édes szavakat tanítványának csábos ajkáról ujra meg ujra akarta hallani; midőn saját szívét feltárva, magyarázta neki az ebben született érzéseket és gondolatokat, melyekből költeménye szőve volt; midőn mohó tekintete a szavaló szép leány keblének és kiterjesztett karjainak hullámaiba oda-odaveszett: az arany-háló, melyben vergődött,

mindig szűkebbre és szűkebbre vonatott körülötte. A kisérlet, melyre Ilona türelmetlen szép fejét adta, igaz, koczkáztatóbb volt minden eddiginél, de csak annyiban, hogy a bukás, mely rá várakozhatott, mélyebb és örvényesebb vala az eddigieknél. De hogyan bukhatnék, mikor minden kincsét a játékasztalra vetette s ellenfelének szeme már káprázik és keze reszket?! Még hiányai, fogyatkozásai, félszegsége is csak csábítók voltak Bélára nézve. A szépségtapasz feketébb, mint az a felséges himlő volt, melynek eltakarására hivatott s ha nem tetszett volna, bizonyosan nem lesz divattá. A fiatal mester meggyőződött, hogy tanítványa épen nem szenvedélytelen teremtés; csak a termékenyítő, gyümölcsöt érlelő talaj hiányzik belőle; de ezt a szikrát forró nap süti, mely tarka és csodálatos virágokat csal belőle elő. Szenvedélyeinek eddigelé csak a sors parancsolt, mikor vaspálczájával megvonta körüle a kört, melyben mozoghatott. Béla sohasem látott ily elbizakodott szegénységet, ily ügyesen varrott foltokat, ily feltünő öltözékeket, ily parancsoló fellépést; sohasem hallott ily férfias kaczagást, ily megfélemlítő haragot, ily erélyt a magányban s nőnél ily tartózkodás nélküli, lebilincselő szellemet.

Mindez eredeti volt előtte s napról napra jobban megvesztegette tiszta látását. A próbák egyre hosszabban tartottak s a hollandi Muki már gúnyos megjegyzésekre is vetemedett. A múzsáknak szentelt perczek titkaiba azonban senki sem hatolhatott be. A kettős jelenetek egyedüli tanui a bután tátogató szekrények voltak, melyekről pedig már elmondtam, hogy meg volt tőlük tagadva a szó s e szerint a látottakból semmit ki nem fecseghettek. Bélát magát pedig a czimborák legtürelmetlenebb erőfeszítései sem tudták mély hallgatásából kizavarni; sem Bige Géza hizelgő pillantásai, sem Dacsó Artur csufondáros és kihívó viselete, sem Vincze bácsi furfangos mesterfogásai.

A vén korhely tulajdonképen két kulacsos volt. Ha Bélát valahol magát keríthette elő, nagy bajusza árnyékában meghúzódó ravasz mosolygással így biztatta: – Tied a dicsőség, Béla! Már pajtás, kiolvasom én a szemedből, hogy jó úton vagy. Csak azt gondold meg jól, hogy a dicsőség a legdicsőbb dolog a világon és a mellett a többi mind haszontalanság.

Mikor meg Arturral akadt össze, akkor így bölcselkedett: – Te meg leszesz boszulva, Artur. Jól tudom, hogy a boszú a legédesebb a világon és ki gondolna a boszú mellett még egyébre is?!

Elérkezett a hangverseny napja, egy szép, fényes novemberi nap. Béla utolsó próbára kopogott a jól ismert kis szoba ajtaján. Ilona holló-fekete hajába egy aranyos pillangó volt tűzve, melynek szalagszárnyai kaczéran röpködtek. Soha nem fogadta Bélát csábosabb mosolylyal s puhább, simulóbb kezekkel, mint ezen a nagy napon. Az ifjú egy pillanatra megállt előtte s mélyen fekvő, nagy, merengő szemei azzal a túláradó gyönyörködéssel pihentek a szép alakon, mely oly bőbeszédű, hogy a nyelv vele együtt soha megszólalni sem mer.

– Ma már csak élvezni jöttem, Ilona, – mondá Béla, a leány kezeit nem bocsátva el. Semmi megjegyzésem, semmi mondanivalóm nincs többé. Csak jutalmamat kérem. Szeretném, ha én hallhatnám önt először úgy, a mint ma este szavalni fog.

– Nem, Kálozdy úr – felelt a szinésznő. – Legyen türelemmel estig. Én egyetlen tapstól sem akarom megfosztani magamat.

– Nem tudok türelmes lenni – folytatta hol hevesen, hol könnyedébben az ifjú. – Nem hallott ön semmit arról a szegény bolond marquisról, a ki reménytelenül szerette az isteni Adriennet.

Minden ajtó el vala zárva előtte, a szinházét kivéve, hol páholyában behunyt szemekkel leste a szinpadról Adrienne forró szerelmi vallomásait s majd elájult boldogságában. Higyje el ön, az e fajta imádók a leghívebbek. Ez a bolond marquis is bizonyára ott volt az árok mellett, melybe elhagyatott imádottját harangszó nélkül vetették. Ma nem vagyok mester, nem vagyok költő, Ilona; ma csak ez a behunyt szemű imádó akarok lenni, ki egy-két boldog perczért sóvárog.

A szinésznő elkaczagta magát.

– Sohasem láttam olyan fekete gerlét, – mondá – mint ön, marquis úr. Turbékolása megindít. Kész vagyok engedni

óhajtásának és szemét sem lesz szükséges behunynia, mert nézze, nem térdel lábaimnál a szerencsés vetélytárs.

Ilona szavalni kezdett. A nemtő kigyúlt arczczal, lángoló szemekkel fogadott a költőnek örök szent szerelmet. Minél messzebb jutott, hangja annál jobban reszketett, csuklott, fogyott.

Arcza el-elsápadt, szava akadozott. És ime, nemcsak a nagy monológot mondja el, hanem a költő esküit is meghallgatja, melyeket estére Bendeguz fog eldörögni. Most Béla helyettesíti. A nemtő meghallgatja s nem egészen szoborszerű állásban tördeli kezeit. De ha igazán szereti a költőt, miért akar ennek ölelő karjai közül oly lázas erőfeszítéssel megszabadulni?! Már ez a jelenet a sokat látott szekrényeknek is tetszik, mert hosszú nagy unalmak után jókedvűen megroppannak rá.

Ha e nagyon is korlátolt tehetségű tanúkon kívül véletlenül valaki más is hallja és látja ez akadozást, készületlenséget, oda nem való taglejtéseket, rossz hangsúlyozást, hamis érzelmességet és egybe nem vágó ellenjátékot, az utolsó próba után semmiesetre sem merte volna azt a fényes sikert megjósolni, melyet a kis dráma a karámosi közönség színe-java előtt aznap este aratott. De mintha ki is cserélték volna Ilonát, ki lebocsátott hosszú fekete hajával, mély tűzű sötét szemeivel és csábos idomain ingerlően leomló lenge fehér öltözetével – a diadémján vakítva ragyogó igazi gyémánt-csillag ellenére – épen nem látszott égi jelenségnek; de a karámosi műkritika nem tesz ily finom megkülönböztetéseket. Tetszik, vagy nem tetszik neki valaki; szép, vagy rút. Ilona ugyancsak szép volt.

Pillanatok kellettek hozzá, míg a hölgyvilág magához tért meglepetéséből s a kisvárosi szépek írigy fejecskéikben, (melyeknek Paróka úr és Ősz k. a. működése folytán kétszeres joga volt rá) újra rendezhették a hosszú s most egyszerre megbomlott sorozatot, melyet az ok nélkül magasztalt komédiásné szépséghibáiból összeszerkesztettek. A visszautasított fiatalság tenyere is előbb járt boszujánál s Ilona csak a tetszésvihar lecsöndesülte után kezdhette el verseit. Más, egészen más volt itt Babérosi Bendeguzzal szemközt, mint szobájában az imént. Az epedő költő ölelését a soksok csillár s száz meg száz vizsga szem előtt sem utasította vissza.

Nem is akadozott; piros ajkairól mint a hibátlan gyöngysor folytak a