ÁHÍTAT NARRÁCIÓ NÉLKÜL ISTEN SZABAD EGE ALATT

A BORZASPUSZTAI TEMPLOMROM NEM DICSEKEDHET

HOSSZÚ TÖRTÉNELMI MÚLTTAL, ÁM RÖVID TÖRTÉNETE NEM NÉLKÜLÖZI A KEGYES MOZZANATOKAT.

BÁR FALAINAK TÖBBSÉGE NÉHÁNY ÉVTIZED ALATT ELPUSZTULT, KULTUSZA ÉLŐ MARADT, A HÍVEK SZÁMÁRA A ROMOK IS SZAKRÁLIS ÜZENETET HORDOZTAK. AZ ÉRTŐ ÉPÍTÉSZETI ÉS MŰVÉSZI BEAVATKOZÁS NYOMÁN PEDIG IMMÁR MINDEN ARRA TÉVEDŐT MEGÉRINT A PUSZTAI KEGYHELY ÁHÍTATA.

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok a tudatlanságommal: sosem hallottam eddig Borzaspusztáról, még kevésbé arról, hogy ott, a szántóföld és egy kis liget találkozásánál csoda rejtőzik. Azok tábora, akik a helyet ismerik, kicsi ugyan, de annál hűségesebb; a még száz évet sem maga mögött tudó, mégis csak töredékében megmaradt kápolna mára zarándokhely, amit a nap bármely szakában felkeresnek a lelki megújulásra vágyók. Ottjártunkkor kegyes volt hozzánk a természet, amely itt az áhítatnak legalább annyira fontos szereplője, mint az épített szakrális tér: tél vége volt ugyan, de szikrázó napsütés, ráadásul a nap épp az apszis tengelyében állt – ahogy tette az átadáskor is, minden előzetes koreográfia nélkül. Hideg szél fújt, nem időztünk sokat, fél órát sem talán, de ezalatt ketten is megfordultak a szent helyen, végigzötyögtek a mezőn át üzleti vagy épp bevásárló járművükkel, leállították az autót és megmerítkeztek az áhítatban. Talán súlyos gondokat hoztak, talán kérdések gyötörték őket, választ kerestek, talán hálát adni érkeztek. Pár perc múlva ismét nekivágtak a pusztának, vissza, a civilizációba. A helyszín egyébként Bukta Imre világát idézi, tényleg a semmi közepe, abszurdnak tűnik a makadámúton zötyögve, hogy a gótika varázsával felérő élményben lesz mindjárt részünk. Éles kanyar után, egy apró ligetben a fűre parkolva mégis megtörténik a csoda: előttünk a kápolna, amely túlzás nélkül a természetbe ágyazott szakrális ereklye inkáb mint épület – miközben persze ellátja funkcióját, oltárral, apszissal, misézőhellyel. A hely megkapó ereje rokon a japán sinto szentélyekével, ahol

A megmaradt falak fém fallefedést kaptak, a bejárat fém keretezésében megjelenő aszimmetrikusan elhelyezett kereszt ragasztott rétegzett üveg a természet egy darabkája válik szentté minimális, de azért határozottan jelen lévő emberi beavatkozás által. Ami Magyarországon ugyancsak csodaszámba megy: mindezt határozott koncepció alapján megvalósult kortárs építészet és iparművészet együttese hozza létre, amit a templomot használó helyi közösség maradéktalanul elfogadott sajátjának.

A templomot egy elkeseredett, de Isten akaratában megnyugodott apa, Sári község jegyzője építtette 1936-ban, az I. világháborúban hősi halált halt fia emlékének szentelve. Siménfalvi Székely József szándéka nem csak az volt, hogy emléket állítson gyermekének, kifejezetten vallási kegyhelyet kívánt létrehozni, hogy „a művelődés és Istenfélelem szent érzésében nevelődjenek és növekedjenek kicsik és nagyok egyaránt”, illetve családjával a templom alatti kriptában kívánt eltemetkezni. Az építésre Kerekes József pestszenterzsébeti kőműves mestert kérte fel, aki három hónap alatt tető alá is hozta a templomot, melyet 1936 őszén a pestújhelyi apátplébános szentelt fel. Az egyhajós templom félköríves apszisa alatti kriptában helyezték el az építtető szüleinek, feleségének és fiának exhumált földi maradványait; őt magát 1942-ben temették ugyanide. A Sári és Bugyi községek közti pusztában álló templom fenntartására az építtető ötven hold földet adományozott saját helyi birtokából Bugyi település római katolikus egyházközségének.Templomépítő tevékenységéért Székely József elnyerte XI. Piusz pápától a „Pro Ecclesia et Pontifice” kitüntetést.

A II. világháború és az azt követő évek nem kímélték a templomot, a kriptát többször kiforgatták, kifosztották, nyilván értékeket keresve. A nyolcvanas évekre már csak a betonból készült oldalfalak, a főbejárat és a szentély alatti kripta maradt meg. A mesébe illő fordulat akkor állt be, amikor a templom utolsó harangozójának fia, Suhajda Péter Medjugorjébe tett zarándoklata során saját közlése szerint elhívást kapott, hogy vegye gondjaiba a romokat. Újratemette az alapítót és családját a romok mellett kialakított kis sírkertben, és rendszeresen takarította, gondozta a helyet, amely ezután lassanként ismert és látogatott kegyhellyé vált. Kialakult körülötte egy összetartó közösség, melynek célja volt az építészeti maradványok állagának megóvása, javítása. Saját erőből a falakat igyekeztek is rendbe hozni, de szakszerű felújításra csak pályázati pénzekből lehetett esély.

Az akadályokat legyőzve, végül az érintett önkormányzatok öszszefogásának is köszönhetően megvalósult a kegyhely méltó állapotának kialakítása. A tervező, Ligetvári István a dabasi kulturális élet egyik motorja és szervezője, akinek a kápolnával, illetve annak gondozójával már korábban szoros kapcsolata alakult ki. A korábbi javítások, amit a hívek saját munkával, saját költségen végeztek, nem tudták megóvni a falakat a tönkremeneteltől, ezért a legfontosabb műszaki teendő a falak állagmegóvása volt. Csak az oldalfalak álltak, az apszis hiányzott, helyette a tengelyben egy pódium szolgált oltár gyanánt, alatta a kriptába vezető lépcsővel. A tervező komplex gondolatisággal nyúlt a meglévő maradványokhoz, és teljesen átírta mind a látványt, mind a térhasználatot. Bevallottan kételyek között, hiszen egy működő közösség szent helyéről volt szó, amelyhez mély, transzcendens viszony fűzte őket. A mélységében átgondolt, átszellemített művészi koncepció nyomán megszületett épületet azonban – egyértelműen kortárs formái és anyaghasználata ellenére – teljes mértékben elfogadta a közösség, és ez visszaigazolja az építész hitvallását: „A kortárs építésznek az a feladata, hogy a régi, berögzült stigmákat felülírja, és úgy hozzon létre új értéket.”

A felújítás során fel sem merült az eredeti historizáló templom visszaépítése, ehelyett a pusztában hirtelen idillivé váltó természeti környezet és a szent épület kapcsolata adta a koncepció