RAJONGÁS POSZTULÁTUMA

Az acélszerkezet 35 méteres tartóoszlopait egyben, előre legyártva, túlméretes szerelvényekkel szállították a helyszínre

„A valódi probléma ott kezdődik, amikor a »magaskultúra« világában keressük a sport szépségének magasztalását. (…) Az értelmiségiek Keleten és Nyugaton nemcsak a sportrajongásnak megfelelő írásmódot, hanem a neki megfelelő érzelmi beállítódást is elveszítették, és mindkettőt nehéz visszanyerni.”

Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem filozófusprofesszora egy teljes kötetet szentelt a sport esztétikájának, a sportnézés nyújtotta élvezeteknek, a bevonódás extázisának és a tömeg viselkedésének a stadionban. Van egy másik figyelemre méltó mű is, amely a sporthoz és a sportolókhoz való különleges viszonyt tárgyalja, David Foster Wallace esszéje, a „Roger Federer mint vallási élmény”. Wallace, aki 34 évesen megírta az angol nyelvű irodalom egyik korszakos jelentőségű nagyregényét, különleges fontosságot tulajdonított a versenysportnak mint a kulturális kánon egy nagyon stabil elemének. Könnyű lenne avval érvelni, hogy mit jelentett a sport az antik világban, példának okáért azzal kezdeni, hogy a sport tere a görög világban a templom volt, a sportolókat pedig félisteni státusba helyezte az ókori olimpiászok közönsége. Másrészt korunk jelentős gondolkodóinak egy része gyakorlatilag tudomást sem vesz a versenysportról, a közönségét meg nem kevesen egyenesen csürhének tartják, aminek, jegyezzük meg, szintén van létjogosultsága – amennyiben hajlamosak vagyunk a kivételt tekinteni szabálynak. A tömeg megvetése a 19. század végének spekulációiból eredeztethető, amelyek legfontosabb állítása, hogy az individuum mindig feloldódik a tömegben, és az így létrejövő, együtt mozduló és egyet gondoló tömegembert ez a pszichés állapot minden esetben követelésekre bátorítja. Ehhez a generális elutasításhoz sorakozott fel aztán a nemzetiszocializmus és a kommunizmus beteg eksztatizmusa, ahol mindkét eszmekör kitüntetett fontosságot tulajdonított a „tömegek színrevitelének”. Amúgy jegyezzük meg, hogy az elitek joggal tartanak a tömegtől, hiszen ereje és mozgása gyakorta kiszámíthatatlan. Ebből következően az a tömeg kívánatos a számukra, ahol az individuum egy bizonyos, jól körülhatárolható cél érdekében oldódik fel a körülötte összegyűltekben. A sport azonban lényegénél fogva kiszámíthatatlan, instabil tömege gerjeszt, és ennek cselekvéspotenciálja annyira öntörvényű, hogy fogalmaink sem nagyon vannak még a leírására, és a társadalomtudományok is csak a következmények ismeretében próbálnak adekvát válaszokat találni. Amúgy a modern idegtudományok kutatásainak köszönhetően ismerjük az agy premotoros kérgében elhelyezkedő tükörneuronokat, amelyek már egy látványra, akusztikai jelre is képesek aktiválódni és eljuttatni birtokosukat abba a lelkiállapotba, amely valóban feloldja az egyéniséget. Mert a sporteseményeken összegyűlő tömeg valójában arra a pillanatra vágyik, amikor „egyesített fizikai energiája összekapcsolódik a játékosok energiájával, ezzel növelve az utóbbit”, írja a stanfordi filozófiaprofesszor, aki ötven éve elkötelezett Dortmund-szurkoló, az ún. „kemény mag” bérletese még Amerikából is, és nincs olyan hétvégéje, nyaralása, utazása, ahol ne venne részt nézőként bármilyen sporteseményen, vagy ne járná ki, hogy bejusson egy üres stadionba. Mi ez a furcsa szenvedély, amely elég távol áll a polgári ízlés bevett gyakorlatától? Mert mi a sport valójában?

De mielőtt erre rátérnénk, zárjuk le az előző gondolatot azzal a megállapítással, hogy a valódi tömegélmény megélésérefeltétlenül szükség van egy olyan építészeti struktúrára, amely szabályos, kezelhető formát ad a tömegnek: a stadionra. Bernabeu, Maracana, La Bombonera, a Madárfészeknek becézett Pekingi Nemzeti Stadion, hogy csak pár ikonikus építményt soroljunk. Impozáns tömegképzésük nem nélkülözi a könnyedséget, és a térstruktúrában elfoglalt helyük egyértelmű választ kínál a látszólag kérdéses funkcióra is. A nagyvárosok nyüzsgő hétköznapjaiban léteznek olyan épületek, amelyek némán és üresen várják a pillanatot, hogy a tömeg oda áramoljon és megtöltse a lelátókat. Egy üres stadion a nagyvárosban a várakozás bonyolult, feszültségekkel teli szigete, amely mintha különös vákuumhatással bírna. Akinek volt már szerencséje egy üres stadion közepéről körbenézni, az tudja, miről van szó. Valamilyen sűrű és kimérhetetlen energiamező képződik meg ezekben a katlanokban, tölcsérekben, amely fogságba ejti a tudattalant. Szőnyi Ferenc, az elképesztő teljesítmények vitathatatlan királya a következőképpen vallott erről az érzésről egy National Geographic-interjúban, amire a legembertpróbálóbb ultrafutás, a himalájai Hell Ultra Running helyszíne kapcsán jutott: „Sokat gondolkodom, mi lehet az a spiritualitás, ami annyi embert megragad ebben a vidékben, és egykönnyen el sem engedi. Tulajdonképpen a semmi, az üresség elképesztő tágassága. Kb. tíz kilométerrel a rajt után már elhagyjuk a civilizációt, eltűnik minden: ember, állat, és csak az óriás hegyek kontúrjai látszanak a csillagboltozat alatt. Ilyenkor mindig eloltottam a fejlámpámat, és mint a fuldokló, kapkodva, teli tüdővel szívtam magamba ezt a meghökkentő érzést: a semmit. És ez ám az igazi oximoron: az üresség, ami csurig tölti az embert. És akkor így, ebben a tudatállapotban tulajdonképpen semmiségnek tűnik, hogy már csak 470 kilométered van hátra.” Martin Heidegger tette fel a létezésre vonatkozó legalapvetőbb kérdést, jelesül, hogy miért van valami és miért nincs inkább a semmi? A semmi, az üresség, ami a magashegyekben, vagy a stadion gyepén valamivé válik, mégpedig olyan sűrű és tömény energiává, amelynek nagyon nehéz ellenállni.

Egy jó épület tehát a sportélmény magas szintű átélésének szükséges, pontosabban nélkülözhetetlen feltétele. És a Nemzeti Atlétikai Központ stadionja képes előállítani ezt az érzést.

De térjünk vissza egy időre a sport definíciójához, amellyel megalapozzuk a stadion dicséretét is.

Asport korszerű definíciója Gumbrecht után az agón (verseny) és az areté (kiválóságra törekvés) kevercséből áll össze. Előbbi foglalja magába a teljesítményt és a jelenlétet, utóbbi a tragédiát és a megdicsőülést. És hogy ne érezzük úgy, hogy csak fogalmakkal dobálódzunk, bontsuk ki ezt a képletet a következők értelmében: „A győzelem esélye és a veszteség kockázata narratívát, eposzt és drámát eredményez” – állítja idézett szerzőnk. De mindabban, amit a sport jelent, a legjelentősebb a drámai elem, ami persze jórészt gyorsan elpárállik az ünneplésben, mint hajnali pára az első napsugarak hatására. A vesztesek fájdalma, a tragédia adja azt a toroktól a gyomorszájig hatoló rettenetet, amit a győztesek diadalordítása elsöpör. A sokszor évtizedek kitartó, irgalmatlan munka feleslegessége, értelmetlensége és semmibe hullása emeli a profi sportot a transzcendens felé, ez az a grádics, ami vakító fényt ad a győzelemnek. Ez az az eksztázis, ami kiárad a nézőkre is a versenysport hatására. Hogy az elbukással együtt látom a diadalt is, hogy a kettő csak együtt adja ki a pillanat igézetét. Ennek az élménynek a legszélsőségesebb változatát a római polgárok tapasztalhatták meg a Colosseumban, amikor a gladiátorok viadalában egyszer csak az egyik küzdő fél elveszíti a harcot és ötvenezer ember pillantásától kísérve néz szembe a halállal. Ez az a tét, amikor a közönség figyelme nem a győztesre, hanem a vesztesre irányult: szembenézni a legfélelmetesebbel, elveszíteni a legértékesebbet. (A tervező amúgy maga is jó ideje kutatja a stadionépítés lehetséges párhuzamait. A „Stadion-vár párhuzam” c. esszéje a 2006-os IUA konferencián is elhangzott, nyomtatásban pedig az Országépítő c. folyóiratban olvasható.) Viszont nem hallgathatjuk el azt a tényt sem, hogy a sport mint örömforrás a ma Magyarországán súlyosan terhelt problémahalmaz. Erről kár is lenne vitát nyitni. És erről nem a nézők és még csak nem is a sportolók tehetnek. Hogy a sport sem tud „érdek nélküli”, önmagáért való örömmé változni, az rendkívül fájdalmas, és mihamarabb orvosolandó ügy. A stadion-fogalom olyan konnotációktól terhes, amelyeknek lehántásához ez a szöveg csekély támogatást tud nyújtani, mindenesetre egy próbát azért megér a dolog.

A2017-ben elhatározott Déli Városkapu fejlesztés legfőbb célkitűzése egy vonzó városrész megteremtését irányozta elő. Ennek csupán egy, de kétségkívül nagyon látványos eleme az atlétikai stadion és kiegészítő projektelemei – együttes nevén a Nemzeti Atlétikai Központ. A tervpályázat győztese, a Ferencz Marcel vezette Napur Architect elképzeléseinek központi víziója egy nagyon egyedi városi közösségi tér létrehozását irányozta elő. A feladat-

Tervpályázat: 2018

Kiviteli terv: 2019

Átadás: 2023

Méret: 118 000 m² — —

Generáltervező:

NAPUR ARCHITECT KFT.

Építész szerző, felelős tervező: FERENCZ MARCEL DLA

Generáltervező:

DÉTÁRI GYÖRGY DLA

Építész csapat:

FILÓ GERGELY, FIKÓ VIKTOR, HOLYBA PÁL, NYUL DÁVID, GRÓCZ CSABA, HORVÁTH DANIELLA, MÉSZÁROS MÓNIKA, SURÁNYI NORBERT, KOVÁCS RÉKA

Tartószerkezet: SZÁNTÓ LÁSZLÓ GÁBOR

Épületszerkezetek: REISCH RICHÁRD

Épületgépészet: LUCZ ATTILA

Épületvillamosság: IVANICS ZOLTÁN

Épületautomatika: HARMATH LÁSZLÓ

Tűzvédelem: DECSI GYÖRGY

Kert- és tájépítészet: SÁNDOR TAMÁS, POLERECZKINÉ MATÉCSA HANNA — —

Útépítés-közlekedés: DR. MACSINKA KLÁRA PHD

Akadálymentesítés: PANDULA ANDRÁS

Várostervezés: KOTSIS ISTVÁN

Akusztika: CSOTT RÓBERT

Orvostechnológia: TÓTH KÁROLY

Sporttechnológia: ERDEI LÁSZLÓ

Konyhatechnológia: GAULAND ANDRÁS

Környezetvédelem: JENEI ATTILA, NAGY TAMÁS

Geotechnika: SZILVÁGYI LÁSZLÓ, BURGHARDT BALÁZS

BREEAM: CROSS-BODA BORBÁLA

Költségvetés: SZABÓ ÁGOSTON

Gener Lkivitelez

ZÁÉV ZRT. — —

DEÁK GÁBOR: elnök-vezérigazgató

SZIGETI FERENC : vezérigazgató-helyettes

ISTENES ISTVÁN: kivitelezési igazgató

SCHRIFFERT PÉTER: projektigazgató

ÁRVAI PÉTER: projektvezető

NAGY LEVENTE: vállalkozás vezető

KAJTÁR SZILÁRD: mélyépítő projektvezető

NOVKOV RATKO: projektvezető

FALKENHEIM JÁNOS: gépész projektvezető-helyettes

KAPDEBO LÁSZLÓ: elektromos projektvezető

FLOCH PÉTER: gépész létesítményfelelős

SZILÁRDFY ROBIN: gépész létesítményfelelős

SZABÓ PÉTER: szakági (gépész) projektvezető

LUKÁCS-CSÉZA ANDREA: gazdasági iroda vezető

SZEKERES ANIKÓ: gazdasági vezető

FARAGÓ GABRIELLA: gazdasági felelős

PINTÉR DOROTTYA: műszaki előkészítő

BÁNYAI RENÁTA: műszaki előkészítő

RÉDEI-NÉMETH VIKTÓRIA: irodavezető

VIDA SÁNDOR: műszaki előkészítő

KÓKÁN ISTVÁN: építésvezető

CSISZÉR ÁRPÁD: építésvezető

IMRE ISTVÁN: építésvezető

KŐVÁRI GYÖRGY: építésvezető

VARGA IMRE: építésvezető

ZÁRTH ISTVÁN: építésvezető

KONCSEK PÁL: építésvezető

MÁTÉ GYULA: építésvezető

VARGA TAMÁS: építésvezető

GENERÁLKIVITELEZŐ:

MAGYAR ÉPÍTŐ ZRT. — —

SZIKSZAI ZOLTÁN: elnök-vezérigazgató

KISS MÁRK: gazdasági igazgató

BALÁS ÁKOS: projektigazgató-helyettes

BOGYA GÉZA: felelős műszaki vezető

GYŐRY CSABA DÁVID: projektvezető-helyettes

TÓTH ISTVÁN: épületgépész projektvezető-helyettes

VEDRES BÉLA: vállalkozásvezető-helyettes

MOSONYI MIKLÓS: építésvezető

BORDÁS TAMÁS: építésvezető

BODNÁR ISTVÁN VILMOS: építésvezető

ERŐS FERENC : építésvezető

NAGY OLIVÉR: építésvezető

KRICSÁNY ÁKOS: építésvezető

SZALAI ZOLTÁN: építésvezető-helyettes

KLADEK CSABA: logisztikai főmunkatárs

KOVÁCS SZABOLCS: tervkoordinátor

MAGYAROS BERNADETT: műszaki előkészítő

BARADLAI ERIK: műszaki előkészítő

MAKULA MARIANNA: asszisztens (BREEAM koordinátor)

TÁLOS TAMÁS: gazdasági felelős

VARGA EDIT: projekt gazdasági felelős

TÓTH HUNOR GÁBOR: gazdasági felelős

BARTHA MÁRTA: adminisztrátor (munkavédelem)

BERUHÁZÓ: BFK-BEÜ