NOSZTALGIKUS ARCHITEKTÚRA

MAGYAR ZENE HÁZA – NEKÜNK ÍRTÁK A DALT

Tervezők: BÁGER ANDRÁS, SZABÓ ÁRON, HELMLE CSABA, SZÉKELY LÁSZLÓ, VIRÁG ANETT | BAHCS MŰVEK

Fotó: DANYI BALÁZS

Szerző: BART DÁNIEL

Nehéz eldönteni kinek is szól igazán a Magyar Zene Házában megtekinthető „Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai” című időszakos kiállítás. Első nekifutásra egy nagyon átélhetően összerakott élménysor, ami a teljesen kívülállók és „túl-fiatalok” számára is közel hozza a korszak popzenéjét, átélhetővé teszi a zenékre rátapadó társadalmi kontextust, a Kádár-rendszer álmos szürkületében felvillanó szabadságszikrákat, és hogy ezek milyen mélyen és alaposan befolyásolták az akkor felnővő generációk világképét. De talán pont ugyanezért a kiállítás vége felé a beavatottak, a túlélők, az „elég-öregek” elolvadnak a jól eltalált nosztalgia-kuliszszáktól és szinte kínosan otthon érzik magukat – és ekkor már inkább ők lesznek a valódi célközönség. És ha valaki ellenállt volna ezeknek a nosztalgia-hullámoknak, a kiállítást záró ironikus „museum-shop” bizonyára őt is megveszi a korabeli cukiságok – cigirágó, gömbrágó, télifagyi – felhozatala. (Itt jegyzem meg, mint „elég-öreg”, hogy nem volt se Donald rágó, se rózsapatron, de hát a kiállításrendező nem varázsló, valószínűleg ezek beszerezhetetlenek.)

A nyomasztó kispolgári szűkösség és a rácsok mögül zenélő Beatles után a következő teremben kitárul a tér, kitisztul az ég és kisüt a nap, és egy körpanorámán végigtallózhatjuk a kor meghatározó zenészeit. Ebbe a terembe egy fura faoszlop-hálón át lépünk be, ami a korszak fő kultúrpolitikai mantráját jelentő 3T szellemében fogant. És persze, mint utólag hátrafordulva konstatálhatjuk, a Támogatott kapun mentünk be, hiszen a Tűrt és a Tiltott részeken túl sűrű az oszlopsor ahhoz, hogy átférjünk közöttük.

Számos jól eltalált installáció, eredeti karcos tárgy és mementó, technikai kellékek, meghallgatható zenék és persze írásos anyagok vezetnek végig az időutazáson, de van az élménynek egy háttérbe húzódó szertartásmestere, a kiállítás architektúrája, az alkalmazott építészet, tudják, a megfagyott zene – esetünkben megfagyott popzene. Báger Andrást, a tárlat vezető építészét faggattam arról, milyen feladatok hárultak rá a kiállítás tervezésénél.

A „Nekünk írták a dalt” alapkoncepciója Bodóczky Antal vizuális művész, VJ és kliprendező fejéből pattant ki, a tematika sodrása és az inszcenírozás lendülete az ő fantáziáját dicséri. Ő határozta meg azt, honnan hová jusson el a kiállítás, így a sötét és nyomasztó kezdőhangot is ő határozta meg.

Az, hogy ez a fojtott levegőjű szűk pesti utca, ahová legelőször is belépünk, azonnal beszippant, az már az építész keze munkáját dicséri.

A kispolgári Erzsike presszó, a nyomasztóan tárgyilagos Keravill és az első emeleti ablakban jegyzetelő besúgó hatásosan képbe helyeznek, de egyúttal megteremtik azt a hangulatot is, melyben pontosan tudjuk, hogy most valamit eljátszunk, valamibe beleéljük magunkat és úgy teszünk, mintha.

A nyomasztás, majd a tiszta ég után rátérünk a konkrétumokra, és egy felépített klubba lépünk be, a korabeli popzene legfontosabb helyszínére, és ebből a teremből nyílnak aztán a további termek, melyekben technikai részletektől a politikai részletekig megismerhetjük a kor jellemzőit. Engem akkor szippantott be a nosztalgiahullám, amikor belépve egy sötét kis szobába, leültem egy tömött bőrfotelecskébe és megjelent velem szemben egy íróasztal mögött a kommunista kultúrpolitikus, aki az olcsó cigarettájának füstjébe burkolódzva osztja az észt nekem, a szegény popzenésznek egy piros telefon mellől, mely egy ponton meg is szólal. Értem, átélem a helyzetet, és közben a klubból átszűrődik a „Gyöngyhajú lány”, amitől tényleg olyan érzésem lesz, mintha egy vidéki művházban kaptak volna rajta államellenes művészeti tevékenységen, és most épp kettétörik a karrieremet.

A búcsúfolyosó, melyen a kijárat felé tartunk, ismét konkrét építészeti toposzokkal üzen. Lakótelepen járunk, ahol a rajongók élnek. De nem akármilyen lakótelepen, hanem egy egyszerre közeli és távoli lakótelepen, ahol a közeli házak kicsik, a távoliak nagyok, és gyönyörűen, szédítően vannak megcsavarva az arányok, és az egyensúlyérzékünk halvány megborulásán érezhetjük a kiállításlátogató perspektívájának kettősségét: madártávlatból szemléljük a kort, ahogy elsétálunk mellette, a lakótelepi ház alig magasabb nálunk, és ha be akarunk pillantani az ablakokon, melyekből fény szűrődik ki, akkor le kell hajolnunk derékmagasságba. És ott megpillanthatjuk egészen kicsiben saját régi énünk lenyomatát: egy kis kamasz-szobát, melyben egyszerre van plüssmaci, elektromos gitár és ágy fölé ragasztott VHK-poszter.

A láthatatlan szertartásmester észrevehetetlenül végzi a dolgát: a figyelmünket lekötő installációk, diorámák és régi tárgyak érzelmi struktúrába szervezését, az élményt adó terek koordinációját. Ilyen egy jól felépített kiállítás!

Az ablakon át megpillanthatjuk régi énünk lenyomatát: egy kis kamasz-szobát, melyben egyszerre van plüssmaci, elektromos gitár és ágy fölé ragasztott VHK-poszter