„MESELÁTÓ SZEMEK” fotók:
Bálintné Fadgyas Eszter gyermekkönyvtáros
Pauer Erika gyermekkönyvtáros A képek a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár Gyermekkönyvtárában készültek a gyermekkönyvtár rendezvényein, csoportos foglalkozásain
„Meselátó szemek” Pauer Erika és Bálintné Fadgyas Eszter – esztendők óta fotózzák a mesehallgató gyerekeket és felnőtteket. Kolléganőim mindig hangsúlyozzák, hogy ők amatőrök. Ám a kiállítás mégis profi. S ez a mesehallgatók, a mesemondók és a fotósok közös munkájának, jobban mondva közös élményének köszönhető. Fantasztikus látni a képeken azt, hogy a mesehallgatók mindegyike egy egészen más dimenzióba kerül a mesehallgatás során. Korra, nemre, élethelyzetre való tekintet nélkül kicsi és nagy, szülő és gyermek, siket és halló, fogyatékkal élő és egészséges ugyanazzal a „meselátó szemmel” figyel. Látszik, hogy ott benn futnak a képek, hogy ott történik valami, látszik, hogy a mese egészen atavisztikus mélységekbe megy le. A mese képes igazán összekötni mindannyiunkat, és megmutatni, hogy ember és ember között a lélek mélyén nincs különbség. Individualista megfogalmazású képaláírások helyett mese kapcsolódik a képekhez. Egy mesékről szóló indián népmese, úgy, ahogyan az magyarul szólal meg, ám a világon mindenhol általános érvényű igazsággal. A fotók a gyermekkönyvtár különféle rendezvényein készültek. A Népmese Napjának ünnepén, a Bébillér – családi mesekör egyes alkalmain, fogyatékkal élők mesefoglalkozásain, óvodások „mesebeszédjein”, iskolások tanóráin és szabadidős programjain. Ezek minden esetben közösségi mesemondási alkalmak, amikor soha nem hivatásos mesemondó mondja a mesét. A képek ízelítőt adnak abból, milyen egy közösség teremtő alkotása. Milyen az, amikor a mesemondók és mesehallgatók közössége minden mesemondási alkalommal újra teremti a mesét: elevenné teszi azok ősi bölcsességét, élővé üzenetét, tapinthatóvá és hordozhatóvá erkölcsi tartását, felszabadult nevetéssé humorát, személyes győzelemmé győzelmeit. Erőt adnak ezek a képek, életörömöt sugallnak. Láthatóvá teszik azt, amiről oly sokat beszélünk: a népmesék hitelességét, s azt, hogy népmeséink valóban élni tanítanak. Luzsi Margó
Egyszer régen, az Óperenciás tengeren is túl, volt egy falu. Abban a faluban élt egy asszony, annak volt egy fia. Ügyes gyerek volt, jól vadászott.
Olyan csendben járt az erdőben, hogy az alvó nyúl farkát meg bírta fogni. A rókától vissza tudta lopni a tyúkot! Aztán meg, ha ő egyszer célba vett egy szarvast, vagy egy madarat, azt el is találta.
No, egyszer az asszonynak elfogyott a hús. Nem volt mit süssön. - Hát fiam, vedd a puskádat, menjél vadászni. Nincs, mit süssek. Hozzál valami madarat, de sokat ám! Tarisznyába tett egy kis pogácsát aztán odaadta a fiának. Az meg a vállára akasztotta a puskáját, meg a hurkokat a csapdának és elment az erdőbe.
Jó vadász volt, lőtt elég sokat, fácánt, foglyot, miegyebet, összekötözte, s vitte haza. Örült az anyja nagyon, vendégséget csaptak. Jöttek az emberek, énekeltek, mulattak, táncoltak. Másnap reggel az anyja megint elküldte vadászni. - Menjél fiam, hozzál megint valami jó sütnivalót!
A legény elment, most messzebbre, lőtt elég sok madarat. Galambot, fácánt, meg még császármadarat is. Össze akarta kötözni a zsákmányt - no, hol tegye? Hát látott egy nagyobb sziklát. Olyanféle volt, mint a Háromkő, vagy a Tarkő itt a Bükkben. Így az erdő szélén. Kényelmes ülés esik rajta, jó messzire ellátni. No, éppen jó lesz, erre leül, aztán elrendezi őket, összekötözi, eszik egy kis pogácsát, majd aztán megyen haza. Biztos örül majd az anyja.
No, így is tett, hát, ahogy ott dolgozik, veti a hurkokat a madarak lábára, egyszer csak hallja: - Mondjak neked egy mesét?
Körülnézett, nem lát senkit. Bajlódott tovább. Megint hallja. - Mondjak neked egy mesét?
Már akkor fel is állt, oszt erre, arra nézett körül. De csak nem látott senkit. Visszaült, a nyulat is felkötözte a többihez, amikor megint azt hallja: - Mondjak neked egy mesét?
- Éjnye! Ki szól hozzám? Mit akar? Mi az, hogy mese?
- Én szóltam, a szikla. Ha adsz nekem a zsákmányodból, régi történeteket mondok neked. A régi világból. Azok a mesék.
Na, jól van, a fiú kíváncsi volt, adott madarakat a sziklának. A szikla mesélni kezdett. Egyik történetnek vége volt, mondta a másikat. A fiú meg csak ámult. Hallgatta, s csudálkozott erősen. Este azt mondja a szikla neki, hogy na, most má’ eridj haza. Elfáradtam, pihenni akarok. Holnap gyere el megint, hozzál madarat, megint mondok neked mesét. De el ne áruld ám senkinek, hol jártál!
Így is lett. Napról napra ment a fiú a sziklához, vitte a zsákmányt és hallgatta a meséket. Csak hát az anyjának nem tetszett, hogy egyre kevesebb vadat visz haza. Volt úgy, hogy semmit se. Szidta, perlekedett vele.
- Jaj, anyåm fogynak a vadak az erdőből. Egyre messzibbre kell mennem!
Csakhogy az anyja nem hitt neki. Felbérelt hát egy legényt, hogy lesse ki, mit csinál a fia. Úgy is lett. A legény ment a fiú után, settenkedett, leste. Látta egyszer, hogy megy a sziklához, leteszi a sok madarat, az őzet, aztán felmászik rá, és hallgatja a beszédet. Kíváncsi volt, mit hallgat az asszony fia, honnét jön a beszéd, hát egyre közelebb ment.
- Te mit csinĂĄlsz itt? - MesĂŠket hallgatok. - Mik azok a mesĂŠk?
- Hát azok olyan régi világból való történetek. Mer’ ezek előtt sok olyan dolog történt, amiről már nem tud senki se. Na oszt, ha eljössz ide, hozol madarakat, vadakat a sziklának, s mondod, eljöttem, hogy mesélj, akkor ő hozzáfog, aztán mondja.
Így már ketten hallgatták a sziklát. Az asszonynak meg azt mondták, hogy alig találnak vadat.
Megmérgedt az asszony ezen, mert már nemigen volt mit süssön. Má’ nem legényt keresett, emberes embereket.
Fel is bérelt kettő jó vadászt, lessék meg, hol, merre járnak a legények, hová lesz a vad. Gondolta, biztos valami asszonyszemély vagy lyány van a dologban, azért vannak oda sokáig a fiúk, meg azért nem visznek haza elég húst.
Így is lett. A vadászok követték a legényeket. - Hát ti mit csináltok itt?
- Jaj, ígérjétek meg, hogy nem árultok el bennünket, elmondjuk, csak ígérjétek meg!
Hát jól van, megígérték. Már négyen hallgatták a meséket. Estefelé a szikla befejezte a meséket és azt mondta:
- Holnap mindenki jöjjön el a falutokból. Emberek, asszonyok, gyerekek, öregek, mindenki! Hozzatok ennivalót, több napra valót.
Így is lett. Elment az egész falu a sziklához. Mind oda ültek. Raktak tüzet, hogy estére majd meggyújtsák, legyen hol melegedjenek. S mind hallgatták a sziklát.
- Na, figyeljetek! – azt mondja a szikla. – Most mesélek nektek. A régi időkből.
- Ezekelőtt volt egy régi világ. Máma erre, meg arra se, amik akkor történtek. Most mindent elmesélek nektek. Jól figyeljetek.
Lesznek majd olyanok, akik mindent elfelejtenek, de lesznek olyanok is köztetek, akik mindenre emlékeznek. Azért mégis mindenki figyeljen, mert lesz idő, amikor én már nem mesélhetek. Tinektek kell tovább mondani a történeteket.
Hétszer hét nap és hétszer hét éjjel mondta a szikla a meséket. Az emberek meg hol sírtak, hol nevettek, hol ámuldoztak. Aztán befejezte. Utoljára így mondta szórul szóra, ahogy most én mondom.
- Most már nektek kell beszélni, amit tőlem hallottatok. Amíg világ a világ, mondjátok, a fiaitoknak, lányaitoknak, azok meg az övékének, azok meg tovább.
- Lesznek majd akik szebben, jobban mesélnek és több mindenre emlékeznek, mint mások. Ők lesznek az igazi mesemondók. Menjetek el hozzájuk, vagy hívjátok el magatokhoz. Adjatok neki enni, inni, adjatok neki ajándékot. És hallgassátok. Örökre kell emlékeznetek mindenre, amit most elmondtam.
Azzal a szikla elhallgatott. Úgy lett, ahogy mondta. A mesemondók mindig tovább mondták a meséket. Én is tovább mondtam.
Most már ti mondjátok tovább. A mesemondó szikla * indián mese alapján elmesélte Luzsi Margó