Jan van Rijckenborgh - Az egyiptomi ős-gnózis III.

AZ EGYIPTOMI

ŐS-GNÓZIS ÉS KIÁLTVÁNYA AZ ÖRÖK JELENBEN III. Újra kihirdette és magyarázatokkal ellátta HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ műve, a TABULA SMARAGDINA és a CORPUS HERMETICUM nyomán J. VAN RIJCKENBORGH

3. kötet Renova sorozat 5 Rozekruis Pers - Haarlem - Hollandia Eredeti cím: De Egyptische Oergnosis en haar roep in het eeuwige nu Az Arany Rózsakereszt Vallásközössége Lectorium Rosicrucianum Bakenessergracht 11-15 NL 201 US Haarlem Hollandia es Svájc CH1824Caux Minden jog fenntartva Copyright © 1996 Rozekruis Pers Hollandia

Tartalomjegyzék Előszó...............................11 I. A tizedik könyv: A jó egyedül Istenben van, sehol máshol...........15 II. A jó rejtélye..............19 Emberi jóság és gonoszság A szeretet is egyedül Istenben létezik A függetlenség Il. Az önátadás ösvénye........24 Aszklépiosz, a kereső, az eljövendő gyógyász Az élet óceánja, és utazás Caphar Salama szigetéhez, a béke országába Az önátadás Csoportegység: a lélekközösség IV. A megszabadulás útja ….32 Az Ősi Gnózis bárkája Az Egyedül Jóhoz vivő út A lélek lényege A szív szenvedélyéből jövő születés Az emberi jóság és az ellentéte

V. A gonosz jóságmániája.......40 Borúlátók és derülátók Miért felejtünk oly könnyen Érzékszerveink képtelenek észlelni az egyedül jót A kettős teher Az ösvény megélésének szükségessége VI. Megváltó vezeklő ének.......47 Függetlenség A hétséges szív A megváltás vezeklő éneke VII. A tizennegyedik könyv: Az észről és az érzékekről …….51 VIII. Az ész és az érzékek...........56 A földi ember természethez-kötöttsége Az értelem ravaszsága A puszta emberség A természetösztön önleleplezése IX. Asztrális befolyásolás.......62 Mi történik alvás közben Örökletesség és karmikus rendeltetés A Egyetemes Gnosztikus Lánc befolyásai Hogyan lehet a Szellemi Iskolához kerülni Kicsoda vált meg engem a halál eme testétől X. A fekete démonizmus........69 A Föld és a világ Értelem és ész Életünk tragédiája Természetellenes szexualitás Az asztrális erőkkel való visszaélés következménye A fekete démonizmus és a megszabadulás ösvénye XI. Az élethez vezető ösvény receptje.....78 Az isteni vetőmag A világosság fénylik a sötétségben A bűn törvénye Ha a test szerint jártok el, meghaltok A hermészi erény A hermészi mértékletesség A hermészi isteni boldogság

XII. A Föld, a világ szülőméhe...............86 Az emberi gondolkodás Az isteni rend megzavarása Krisztus, a bolygói szellem A leghatalmasabb hermészi tanács XIII. Mindent megkapni, mindent odaadni, és ezzel mindent megújítani..................93 A világ isteni dialektikája. A Föld bosszúálló dialektikája XIV. Az ember célja...............................99 A világ folyásának ritmusa A bűn bizonyítéka a törvény A katarok és bogumilok törvényhez való viszonya XV. Életvitelünk és a mai viszonyok.....106 A régi szerzetek munkamódszere Az ország viselete, amelyben lakunk Az élő lélekállapot szükségessége Merkúr, a kereskedők és tolvajok istene Árueladás és új életvitel Oktatás és új életvitel XVI. A gnosztikus világosságerők keringése..115 Boldogok a szellemben szegények A visszafelé tartó mozgás A Szent Szellem kitöltése A négy rózsa C.R.C kalapján XVII. A tizenkettedik könyv: Hermész Triszmegisztosz kulcsa…………..119 XVIII. Keressétek először Istennek országát és az Ő igazságát…130 Az Egyedül Jó Egy vigasztaló biztonság Az alaptermészet két nézete Vágy és akarás A szentségtelen kívánás sorsa XIX. A szent demokrácia.......................................137 A mindenség összefüggése Elődeink, Uránusz és Kronosz Hogyan megy végbe a visszafelé tartó mozgás XX. Az élő lélektől a megelevenítő szellemhez…144 Betérés a csendhez A csend hangja Az isteniesedés folyamata A lélek pusztulása, a lelkek keletkezése Hogyan keletkezik egy mikrokozmosz? Térjetek vissza, ó tűznek fiai

XXI. A teremtés hét időszaka................................152 Az ellenkezés állapotának keletkezése Időszakok és korszakok A bukás A megtagadás veszélye A Júdás-dráma A vétkes lélek büntetése XXII. Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.....160 Az agytudat elsötétülése Vissza az elismeréshez Bűnünk a többi természeti birodalmakkal szemben XXIII. Az ember és az ösvény.......163 Az ember és az istenterv A megtagadás és következményei A karmikus felettes én Az ösvény nyitja A csend szükségessége Mi a beszéd? Mi a meghallgatás?

XXIV. A lélekember......................169 A főszentély alkotó hatalma Beszélni és meghallgatni Alkotóan hatni a Gnózis szolgálatában A magasabb alkotó működésekkel való visszaélés XXV. Az érzékek fogsága...........175 Az utazásra késztető ösztön Művészet, tudomány, vallás Grál, katarok és a kereszt a rózsákkal Elutasítás és elismerés XXVI. Minden Gnózis testetlen.......181 A felismerhető és a felismerhetetlen Hermész vallása A lelkület XXVII. A világ és feladata...............188 Karma Az Egyetemes Lánc kincse A tanúk felhője Az emberiség bolygói istensége A klasszikus ábra, a két fej A testtudat

XXVIII. Szellem és anyag..............195 A természettudat A szellemkapcsolat szükségessége A rózsát a keresztre fűzni A visszafelé tartó mozgás XXIX. Az ember lényeges rejtélye…201 Isten, világ és ember A második halál: a győzelem A földi lélek és a rózsa A földi ember és a mennyei ember együttműködése XXX. A tűz rejtélye (I)......................207 Az ismerhetetlen és az ismerhető tűz Az aranykészítés művészete A földi tűz és a szellemi tűz Leleplezés Tűz és víz A szellem gyökértüze XXXI. A tűz rejtélye (II)...................212 Gyümölcséről ismerik meg a fát Test és vér nem örökölheti Isten országát A szellemi test feltámadása XXXII. Káin és Ábel........................215 A szellemember és a természetszülte ember Az igaz ember és a látszatember A Káin- és Ábel-legenda Tűztípusok és víztípusok . Éden, a mennyei örömök országa XXXIII. A klasszikus árulás (I)..............221 Isten gyermekei Az Ábel-ember újraalkotása A testvérgyilkosság A szellem egyházának megsemmisíthetetlensége Az eonikus papság végcélja A szellem elárulása A konstantinápolyi zsinat A chalcedoni zsinat XXXIV. A klasszikus árulás (II).......229 Az eonikus tudomány A teológia Igazság és hazugság

A Biblia keletkezése Az árulás mágiája A szellem birodalma Káin áldozata Az Istennek szenteltek útja Szómagyarázat.......................... 237

Előszó Az emberiség életmenete, mely a földi ember számára ismét sorsszerű rendeltetéssé vált, minden szentségtelen, sajátos akaratosság ellenére újból megrendíthetetlen törvényszerűségét bizonyítja: “Gyümölcséről ismerni meg a fát", és “Ki mint vet, úgy arat".

A mai világ jelensége, fenyegetődzéseivel, vérvörös gyűlöletével, megszégyenítő elkorcsosultságával és őrült kilengéseivel megsemmisítő ítéletet mond, mely e megnyilvánulási nap végének árnyékát veti előre.

Ezt sokan felismerik, és megdöbbennek a nagyra tartott emberi tudás következményei láttán. A dolgok kilátástalansága közepette akarva-akaratlanul kiutat keresnek a fokozódó bűntudatból, hogy ne csupán felszabadító belátásokhoz, hanem egy határozott életvitelhez is hozzájussanak, mely belsőleg megbékéltet az élet egyetlen forrásával.

Az egyiptomi ős-Gnózisnak ez a harmadik kötete túlmutat az érzékszervekhez kötött alantas értelmen az egyedül Jó felé, mellyel kizárólag Istennél, az ember legbensőbb lényében lehet találkozni. Ezenfelül átnyújtja a megszabadító élet kulcsát a lélek újjászületésének útján.

Aki a beköszöntő világéj sötétségében valóban világosságot keres, azt a Krisztus-ige gyakorlatával szembesítik: “Keresd mindenekelőtt Isten birodalmát és az ő igazságát", melynek magyarázatát a hermészi törvény szolgáltatja: “Mindent elfogadni, mindent elbocsátani, s ezzel mindent megújítani".

Bárcsak sok igazságkereső lenne képes még megérteni, hogy a Gnózis önmegvalósításra szólít fel, és venné kézbe a megszabadulás kulcsát a saját hasznára és az egész emberiség üdvösségére.

J. VAN RIJCKENBORGH

Szaturnusz kapuja Szaturnusz az anyag ura, és minden dermesztő folyamat kiváltója, így a hátráltatás, a zsugorodás és a leromlás energiája. Viszont Szaturnusz feladatát képezi az ember minden alkotásának a megjelentetése is. Ezért ábrázolják gyakran a kaszásnak, a halál hierofánsának a homokórával. Ugyanis egy lelki pillanatban napvilágra hozza a dialektikus, sátáni élet minden mozzanatát, az önzés és az alantas élet nyüzsgésének minden következményét. Szaturnusz az idő-atya, Kronosz, aki parancsol: “Eddig és nem tovább "!

Szaturnusz a beavató is. Aki az életmegújítás útjára tér, és visszajut a nagy, egyetemes élettörvény összhangjához, az Szaturnusszal úgy találkozik, mint minden újonnan keletkezettnek, a lélekben meggyökerezett örök értékeknek a megjelentetőjével. Szaturnusz, a múlandó természet halálhírnöke akkor a feltámadott és romolhatatlan ember hírét hozza.

E könyv első megjelenésének éve, 1962 Szaturnusz-év volt, mely az emberiséget döntés elé állította: marad-e a régi Szaturnusz útján, mely a lerombolódás halálán vezet át, vagy rátér a megszabadulás útjára, mely az egyetemes Gnózis fényerői segítségével elvezet az új élet, az arany város, az új Jeruzsálem kapujához.

I. A tizedik könyv: a jó egyedül Istenben van, sehol másutt Hermész: A jó, Aszklépiosz, kizárólag Istenben van, helyesebben: Isten a jó mindörökké. Ezért van az, hogy a jó szükségképpen minden mozgás és alakulás alapja és lényege: semmi sem létezik nélküle! A jót egy állandó megnyilvánító erő veszi körül teljes egyensúlyban, ami az egész bőség, a mindenség forrása, minden dolog eredete. Amikor ugyanis a mindent betöltőt jónak nevezem, akkor az abszolút és örök jóról beszélek.

Ez kizárólag Isten tulajdonsága. Semmi sem nevezhető meg, ami hiányozna neki, így semmilyen birtokvágy nem ronthatja meg; semmi sincsen, amit elveszíthetne, és aminek vesztesége fájdalmat okozhatna neki, mert a szenvedés és fájdalom a gonosznak a része. Semmi sem erősebb nála, hogy hadakozhatna ellene, és éppoly kevéssé felel meg az ő lényének, hogy bármi is szégyent hozhatna rá. Semmi sem múlja felül őt szépségben, hogy szerelemre lobbanthatná. Semmi sem képes megtagadni neki az engedelmességet, hogy ezzel megharagíthatná. Semmi sem bölcsebb hála, hogy irigységet kelthetne benne. Mivel tehát a mindenséglényben ezen kedélyhullámok egyike sem található, őbenne csakis a jó van. Ahogyan pedig a többi tulajdonságok sem fordulhatnak elő egy ilyen lényben, éppoly kevéssé található a jó a többi teremtményben.

4. Mert a többi tulajdonság mind előfordul minden lényben, mind a kicsikben, mind a nagyokban, mindegyikben a saját fajtája szerint, és magában a világban is, minden megnyilvánult élet legnagyobbjában és leghatalmasabbjában, mert minden alkotás tele van szenvedéllyel (pátosszal, amelybe a szenvedéssel együtt minden kedélyhullám beleértendő), mivel a keletkeztetés maga is szenvedés. Ahol szenvedés (pátosz) van, ott a jó biztosan nincsen. Ahol a jó van, ott biztos, hogy semmilyen szenvedés nincsen.

Mert ahol a nappal, ott az éj nincsen, és ahol az éj van, ott a nappal nincsen.

Ezért a jó nem lakozhat a teremtettben, kizárólag a teremtetlenben. Mivel azonban minden dolog anyaga részesül a teremtetlenben, a jóban is részesül.

Ebben az értelemben a világ jó ― amennyiben mindenfélét keletkeztet, jó.

Minden más tekintetben azonban nem jó, mert a szenvedésnek van alávetve, változó, és olyan teremtmények anyja, amelyek a szenvedésnek vannak alávetve.

5. Az emberek jóságszabványokat állítanak fel, miközben mindent a gonoszhoz hasonlítanak. A nem túl rossz itt, úgymond, lesz a jó, amit jónak mondanak, csak a rosszban rendhagyó. A jó itt tehát sohasem lehet a gonosz piszkától mentes. A jót itt gonosz ragadja meg, s máris elmúlt jónak lenni. így romlik meg minden jóság, s lesz belőle nagy gonoszság. Tehát a jó egyedül Istenben van, sőt az Isten maga a jó.

6. Az emberek, Aszklépiosz, a jót csak névlegesen birtokolják, sehol sem valóság. Persze lehetetlenség is, mert a jónak nincsen helye anyagtestben, amely bajokba és fáradalmakba gabalyodott, és amelyet minden oldalról fájdalmak, vágyak, ösztönök, tévedések és az érzékszervek képzetei vesznek körül.

7. A legrosszabb azonban, Aszklépiosz, hogy az emberek mindazt, amit fent említettem, amihez a dolgok hajtják őket, a legmagasságosabb jónak hiszik, ahelyett, hogy rendkívül gonosznak tartanák. A has (plexus szolárisz, napfonat) vágyösztöne bujtogat minden gonoszságra, és ez az a tévedés, mely minket itt távol tart a jótól.

8. Ezért hálát adok Istennek mindazért, amit a jó ismeretéből megnyilvánított a tudatomnak, arról a jóról, mely a világban nem található. Mert a világ bőven tele van gonosszal, ahogyan Isten tele van a jó bőségével, vagy a jó Isten gazdagságával.

9. Az isteni bentlény körül ragyog a szépség, mely Isten lényében bizony legtisztább és legfolttalanabb formájában lakozik. Merészeljük kimondani Aszklépiosz: Isten lénye, ha egyáltalán lehet erről beszélni, maga a szép és a jó.

10. Akik a világban vannak, azokban a szép és a jó nem található. A szemmel látható dolgok mind látszatalakok, szinte árnyképek. Ami viszont túlér az

érzékszerveken, az közeledik leginkább a szép és a jó lényegéhez.

Ahogyan pedig a szem nem képes Istent meglátni, úgy nem láthatja a szépet és a jót sem. Mert ez a kettő Isten tökéletes része, csakis az ő tulajdonsága, lényétől elválaszthatatlan, és a legmagasságosabb szeretet kifejezése, mely Istentől és Istenre nézve van.

11. Ha meg tudod érteni Istent, akkor megérted a szépet és jót is az ő legmagasabb sugárragyogásukban, mely teljesen Istentől kapja világosságát.

Mivel a szépség összehasonlíthatatlan és a jóság utánozhatatlan, magával Istennel egyenlő. Amilyen mértékben Istent érted, úgy érted a szépet és a jót is.

Ezeket nem lehet más lényekre átruházni, mert Istentől elválaszthatatlanok.

12. Ha Istent próbálod megtalálni, akkor a szépet is keresed. Mert csak egy út vezet vissza oda: egy Istent szolgáló cselekvési élet a Gnózis kezét fogva.

13. Ezért merészelik a Gnózisnak híján lévők, az istenfélelem ösvényén nem járók az embert szépnek és jónak nevezni. Jónak azt, aki jót álmában sem látott, aki a gonosz mindenféle formájának markában szorong, a gonoszt jónak véli és magához veszi, be nem telvén vele, félvén, hogy elveszik tőle, teljes erőből küzdvén érte, hogy ne csak megtarthassa, hanem szaporítsa is.

14. Ez a helyzet, Aszklépiosz, az emberi jóval és az emberi széppel. Nem menekülhetünk előle, nem is gyűlölhetjük, mert az a nagy probléma, hogy szükségünk van rá, és nélküle nem élhetünk.

II A jó rejtélye Kétségtelenül ismerik a gazdag ifjú legendáját az evangéliumból, annak az embernek a történetét, aki a következő kérdéssel folyamodik Jézus Urunkhoz: “Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?" Mire Jézus először nem a kérdés lényegére felel: “Miért nevezel engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten!"

Ha pedig kézbe vesszük Hermész Triszmegisztosz tizedik könyvét, akkor azt vesszük észre, hogy az evangélium fenti kijelentése a hermészi filozófia idézete.

Ezt nyugodtan megállapíthatjuk, mert a hermészi filozófia már évezredek óta létezett, mielőtt egy keresztény evangéliumról lehetett szó. A tizedik könyvnek már az első szakasza kijelenti: „A jó kizárólag Istenben van, helyesebben: Isten a jó mindörökké.”

Ezzel ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a jó a mi számunkra ismerhetetlen valóság, olyan állapot jelölése, amelyet megközelítőleg sem tudunk felfogni.

Ha ezen elgondolkoznak, akkor belátják, hogy amit Önök szoktak jónak nevezni, az valami egészen másra vonatkozik. Egy teljesen viszonylagos fogalom, mely az énember számára korlátolt ideig létező érték. És nem titok, hogy amit Önök

jónak tartanak, azt mások talán nagyon rossznak vagy kétesnek tartják. Amit az egyik a legnemesebbnek mond és dicsér, azt valaki más a legutálatosabbnak tarthatja.

Annyi jóság- és gonoszságnorma van, ahány ember él a Földön. Általában azt tartják jónak, ami kedvesnek és kellemesnek tűnik, vagy ami életfelfogásukkal megegyezik. Ennek az ellenkezőjét aztán rossznak vagy gonosznak tartják.

Emiatt ez a dolog a legzavarosabb képet mutatja, mert életterületünkön egyetlen valóban jó ember sincsen, ahogyan a jó, a csakis jó sem található meg itt.

A jó és a rossz dialektikus meghatározásai teljesen alaptalanok. Ezért nem képezhetnek olyan szabályokat sem, amelyekre megszabadító filozófiát lehetne felépíteni. Ebben a tekintetben legtöbbször ijesztő, jól kigondolt csalásokkal találkozunk. Minden nép, minden faj, minden csoport, minden mozgalom, a jó úgynevezett alapjaira helyezkedik és azt mondja: “Az a jó, ahogyan mi látjuk, ahogyan mi tudjuk, ahogyan mi tesszük. Nézzenek csak minket!" Ez azonban valami nagyon buta és ugyanakkor nagyon veszélyes dolog, mert aki belemegy az ilyen öndicséretbe, az mindig nagyot fog csalódni. Kétségtelenül utoléri őt az ellentétek törvénye.

Senkinek sincs az ellen kifogása, ha az emberiség a problémáinak a lehető legjobb megoldására törekszik, és nagyon sokan fognak szívesen együttműködni ezen. De ettől ne várjanak el semmi lényegeset. Ne várjanak jót tőle. Mert amit a mi létterületünkön jó címén árusítanak, az hazugság vagy tévedés. Ezt már évezredekkel ezelőtt biztonsággal megállapították.

Ezzel kapcsolatban a világon már végtelenül sokat filozofáltak. Gondoljanak például Nietzschére, aki a jó és a rossz fogalmának megkülönböztetését joggal tartotta teljesen lényegtelennek. És egy másik filozófus, Kant szintén belátta, hogy a jó és a rossz itt emberi ítélettől függ. Ami Önöknek jónak tűnik, az Önöknek jó, másvalaki azonban nyugodtan lehet ellenkező véleményen. Aki ragaszkodik a véleményéhez, az sohasem fog megoldást találni.

Talán már nagyon sok, teljesen hasztalan beszélgetést folytattak a jóról és rosszról alkotott legkülönbözőbb véleményükre vonatkozóan! Emiatt semmiképpen sem szándékozzuk Önöket az ezzel kapcsolatos saját belátásainkkal untatni.

Ellenkezőleg, az a szándékunk, hogy Önöket teljesen megszabadítsuk mindettől, és figyelmüket az egyetlen igaz jóra irányítsuk, mely egyedül Istenben létezik.

A tizedik könyv végén azt mondja a tizennegyedik szakasz az ember szakértelem nélküli próbálkozásairól a jót és rosszat illetően: „Ez a helyzet az emberi jóval és az emberi széppel. Nem menekülhetünk előle, nem is gyűlölhetjük, mert az a nagy probléma, hogy szükségünk van rá, és nélküle nem élhetünk.”

Az a célunk, hogy amennyire lehetséges, felemeljük Önöket a hermészi álláspontra. Ha a világ emberi jóságfoglalatoskodását valóban megfigyelik, ha a különböző csoportok jóságnyüzsgésében mozognak, és valóban igazságkeresők, akkor lehetetlen, hogy kedvük teljen benne. Persze több tekintetben megtalálható a hasznosságnak valami eleme ebben. Olykor ez még kellemes is lehet. Ha azonban mindezt a hermészi filozófia világosságában nézik, akkor azonnal felismerik elégtelenségét, reménytelenségét, és lehetetlen, hogy ezeket a jóságfáradozásokat szeressék. A szeretetre egyébként ugyanaz érvényes mint a jóságra. Ahogyan a jóság csakis Istenben van, úgy a szeretet is.

A természetszülte embernél minden bizonnyal egyik sem található. Az igazságkereső tehát ne ott keressen, ahol biztosan nincs. Ügyelniük kell azonban arra, hogy az emberi jót és az emberi szépet ne gyűlöljék. Mert a gyűlölet eléget, megsemmisít. A szeretet is egy tűz. A szeretet egy asztrális erő, amely a szívvel kapcsolatos. Ha egy szeretetet kereső ember csalódik, akkor ez az ő számára mindig tisztulást jelent, és ezáltal az egyetlen szükségesre irányuló vágya tisztább és ösztönzőbb lesz. A gyűlölet tüze azonban, mely szintén asztrális sugárzás a szívszentélyben, a szívet megsemmisíti, összezsugorítja. A gyűlölő ember számára semmi sem marad, szinte kisemmiződik.

Van azonban egy harmadik életvitel is, amellyel a lehetetlent nem várják el, és nem is keresik. Az ember ezekkel szemben tárgyilagos álláspontra helyezkedik, és így szinte semleges jóakarattal nézi a dolgokat, úgy veszi őket, amilyenek.

Ezért mondja Hermész: „Az emberi jó és az emberi szép elől nem menekülhetünk, és nem is gyűlölhetjük őket, mert az a probléma, hogy szükségünk van rájuk, és nélkülük nem élhetünk.”

Ameddig a természetszülte életben kell menetelniük, addig erre az életre és tulajdonságaira rá vannak utalva. Ezért tanácsolják, hogy a haláltermészet életmenetével szemben ne foglaljanak el gyűlölködő álláspontot, és ne próbáljanak megmenekülni tőle.

Mi hát akkor a teendő? Nos, ha az emberi jót és szépet nem szeretik, nem is gyűlölik, és éppoly kevéssé próbálnak megmenekülni tőle, akkor a dialektikus természettel szemben függetlenekké válnak. Akkor semmi nem köti Önöket ehhez, és semmi sem tudja Önöket feltartani. Teljesítik mindennapi kötelességeiket zúgolódás és sóhajtozás, bosszúvágy és feleselés nélkül.

A haláltermészet sötét életén egy kényszerítő törvény alapján mennek át. A haláltermészetben születettségüket nem tagadhatják. Tehát tegyenek eleget a kötelességüknek a tény alapján, hogy kénytelenek így cselekedni, és tegyék ezt emelt fővel. Gyűlölet nélkül, menekülés nélkül és szeretet nélkül. Ha pedig az élet ösvényén olyan valakivel találkoznak, aki szintén az igazságot keresi, akkor elégedjenek meg egy megértő pillantással.

Akkor hát merre tart az igazságkereső? Az igazságkereső visszatér a dolgok alapjához, minden alakulás bázisához. Az igazságkereső visszatér az egyedül jóhoz. A jó csakis Istenben található. Aki pedig megtalálja Istent, aki részesül a jóban, az attól az órától kezdve nem ebből a világból való. Ha megtalálták Istent, akkor a többi testvérükkel élnek az új életterületen, a lélekvilágban. És gondolják meg: az ember részesülhet ugyan a jóban, de maga nem lehet a jó, mondja Hermész. A jó mindig különbözni fog az embertől. Ebben az értelemben senki sem jó, egyetlen egy sem.

Ezért kell kikutatnunk, hogy mi vagy ki a jó, és az ember mennyiben részesülhet benne. Ezen felül világosan be kell látnunk, hogy milyen típusú élőlény a természetszülte ember valójában. A természetszülte ember és a jó között húzódik az ösvény, amely által részesülhet a jóban. Aki ezen az ösvényen akar járni, annak azzal kell kezdenie, hogy semmihez sem ragaszkodik, semmibe se kapaszkodik a megbeszélt értelemben. Ha sem szeretettel, sem gyűlölettel nem ragaszkodnak már a természethez, amelyből születtek és nevelkedtek, csak akkor utazhatnak a lélekkel Betlehemből Golgotára. Akkor járhatnak az ösvényen, mely Isten egységéhez, az egyetlen jóhoz vezet. Álljunk tehát vágyakozó utazóként a jó rejtélye elé. Kíséreljük meg fellebbenteni ennek a titoknak a leplét.

III Az önátadás ösvénye „A jó kizárólag Istenben van, helyesebben: Isten a jó mindörökké. Ezért van az, hogy a jó szükségképpen minden mozgás és alakulás alapja és lényege: semmi sem létezik nélküle! A jót egy állandó megnyilvánító erő veszi körül teljes egyensúlyban: az egész bőség, a mindenség forrása, minden dolog eredete.

Amikor ugyanis a mindent betöltőt jónak nevezem, akkor az abszolút és örök jóról beszélek.

Ez kizárólag Isten tulajdonsága. Semmi sem nevezhető meg, ami hiányozna neki, így semmilyen birtokvágy nem ronthatja meg; semmi sincsen, amit elveszíthetne, és aminek vesztesége fájdalmat okozhatna neki, mert a szenvedés és fájdalom a gonosznak a része. Semmi sem erősebb nála, hogy hadakozhatna ellene, és éppoly kevéssé felel meg az ő lényének, hogy bármi is szégyent hozhatna rá. Semmi sem múlja felül őt szépségben, hogy szerelemre lobbanthatná. Semmi sem képes megtagadni neki az engedelmességet, hogy ezzel megharagíthatná. Semmi sem bölcsebb nála, hogy irigységet kelthetne benne.”

Gondolkozzunk el Hermész tizedik könyvének fenti kijelentésein. Megmutatkozik, hogy a hermeszi filozófia istenfogalma egy önálló, egyetlen, megváltoztathatatlan istenség biztos létezéséből indul ki. Ugyanakkor nézzük meg, hogy a hermeszi tanok, minden elferdítés és elrontás ellenére mennyire hatottak a világ csaknem minden fontos vallási csoportosulásának tanaira.

Képzeljék el, ha lehetséges, a hét kozmikus területet, melyeket ne egymás alatt vagy egymás mellett lássanak, hanem koncentrikusan egymásban. Nos, az alkotás összefüggő egésze, a hét kozmikus területen található teremtésbőség, ennek minden mozgása és hatása nem az Istenség, hanem az Istenségen és annak lényén alapul. Istent, az ismerhetetlent, a jót egy állandó megnyilvánító erő veszi körül, amely a mindenség forrása, minden dolog eredete.

Ez az abszolút és örök jó, mely mindent betölt, kizárólag Isten tulajdonsága. Neki semmi sem hiányzik. Ő minden önmagában. És ebből az egyetlen, ismerhetetlen lényből egy hatalmas, mindent betöltő sugárzás árad. Ez az Istenségből áradó hatalmas sugárzás, mely az egész mindenséget betölti, tehát mindenhol jelen van, ez alkotta és tartja fenn a mindenséget. Egyrészt van tehát Isten, az egyedül jó, másrészt az alkotás és a teremtmény ebben az egész hatalmas, mérhetetlen bonyodalomban.

Ha ezt, mint ötletet, mint egy életvitel kiindulópontját, tudatuk elé tudják állítani, ha mindezt ki tudják puhatolni, akkor fel kell tenniük a kérdést, hogy Hermész miért szembesíti ezzel Aszklépioszt. Talán egy dogmatikus tan átruházása végett? Nem, Aszklépiosznak orvossá, gyógyítóvá, vagyis papi emberré kell válnia, és emiatt - magától értetődően - először is önmagát kell meggyógyítania.

Aszklépiosznak mint teremtménynek fel kell emelkednie s végül el kell jutnia legmagasabb céljához, amelyet kizárólag az egyedül jó tartalmaz.

Egyelőre azonban Aszklépiosz a teremtés és a teremtmények mérhetetlen bonyolultsága előtt találja magát. Mert a teremtmények milliói léteznek, akik szorosabb értelemben a teremtménytársaink. E faj- és sorstársak között pedig sok az olyan, aki másokkal szemben bizonyos álláspontra helyezkedik.

Gondoljanak csak a sok tekintélyre a világon, aki azt mondja Önöknek: “Mi azt mondjuk, és hallgassanak ránk. Mi azt tesszük, mi tudjuk, mi képesek vagyunk.

Jöjjenek erre és erre az útra: erre kell tartaniuk."

Méghozzá olyan korszakok is voltak az emberiség történelme folyamán, amikor a tekintélyt képviselő osztályok kényszert alkalmaztak, testet fenyítettek, életet veszélyeztettek. A világosság hármas szövetségének, a Grál, a Katarok és a kereszten lévő rózsák testvéreinek elég gondjuk-bajuk volt emiatt.

A mi korszakunkban is vannak olyan fejlemények, amelyekben bizonyos lelkiismereti kényszerek rejlenek, nagyban és kicsiben is. A lelkiismereti kényszer az élet sok területén és mindenféle indokkal újra helyeslésre talál. Például a család zsarnoki hatalmáról van szó, és sok országban csoportok uralkodnak zsarnokként. Továbbá ebben az összefüggésben gondolunk még a tükörszféra lakóira és az éterlakók élethullámaira is, meg más égitestek lakóira, az eonokra és az eonok archonjaira. Mindezek között vannak olyan teremtmények, akik nagy hatalmi fejlődéshez jutottak, és isteneknek nevezik vagy neveztetik magukat.

Vannak olyan hordák is, amelyek a “nagyjátékot" játsszák. Szóval a teremtmények miriádjai élnek az árulás, félrevezetés és kényszer milliárdszoros

lehetőségével. És mindannyian azt mondják: “Nálunk van a jó!" És lássák aztán Aszklépioszt, a kutatót az élet óceánján, mint teremtményt a teremtménytársak között. Szinte elmerült, és a hullámok játékává vált. Önök közül a legtöbben szintén régen igazi keresők. Mi mindennel próbálkoztak már?! Mi mindent elolvastak már! És nem úgy volt-e, hogy valójában szinte véletlenül, a körülmények Önöktől független összejátszása folytán kerültek kapcsolatba a Szellemi Iskolával?

Mit tegyen Aszklépiosz, amikor kereső ösztöne ennyire hajszolja? Mit tehet?

Hova menjen? Mi történik vele, merre vetik őt élete hullámai? Ezer hang kiabál neki: “Itt a jó!" Mi lesz belőle? Mert az alkotott világmindenségben sokarcú a gonosz. Ezért mondja Hermész tizedik könyvének szövege is, hogy amit a dialektikában jónak mondanak, legjobb esetben a gonoszságnak egy kis csücske.

Ki tudja e valótlan alakok között, mindezen árnyak között, a magukat ajánlók között megtalálni az igazságot? Ki képes mindezt a színészkedést, mindezt az őrületet, mindezt a csapnivalót felismerni? Hogyan lehet ezt a mértéktelen káoszt átkutatni? Ki állhat meg a lábán e féktelen veszélyek közepette? Ez lehetetlen.

De talán mégis lehetséges! Erre szolgál Hermész tizedik könyve, amely az Aszklépiosznak készülő emberhez fordul. A tény, hogy az egyedül jó önálló, az egyedül jó és az ő hatalmas sugárzása teljesen külön áll minden teremtettől, a tény, hogy az egyedül jóban semmi sem található az alkotás oly csalóka fajtájából, hogy az egyedül jó egyszeri az ő abszolút, örök tisztaságában, és az Istenség mégis átsugározza az egész alkotást, az egész káoszt az ő hatalmas világosságával, és nincsen olyan hely, ahol ne lenne jelen, ez és csakis ez a tény teszi képessé a kereső Aszklépioszt arra, hogy önmaga maradjon, és megtalálja az útját ebben a labirintusban.

Ennek a receptjét volt szabad átnyújtanunk Önöknek. Ha a Gnózisnak egy papja/papnője akar lenni, ha egy Aszklépiosz, az emberiség gyógyítója akar lenni, akkor ne kapaszkodjon bele semmibe, ne ragaszkodjon semmihez, sem szeretetből, és semmiképpen gyűlöletből. Legyen tárgyilagos és szélsőségesen jóakaratú, de kötetlen. Ne hallgasson semmilyen hangra, egyetlen kezdeményezésre, semmilyen befolyásolásra sem. A mi szavainkat se vegye egyszerűen látatlanban igaznak.

Legyen jóakaratú, tárgyilagos, mígnem egyszer belülről felfedez valamit az igazságból.

Ismételjük: ne hallgasson semmilyen hangra, ne engedjen jelenlegi érzékszervei egyetlen kényszerének sem. Álljon minden további nélkül, minden beképzeltség nélkül, önálló teremtményként a mindenség-megnyilvánulásban. Ugyanakkor azonban legyen rendkívül óvatos, mert ha vállalkozik arra, hogy belép a függetlenségbe, akkor az egész eonság és archonság Önre ront. Akkor az alkotás sok istensége, sok, hatalmas erőre kapott lény kezd érdeklődni Ön iránt!

Mert csakis a fent ecsetelt függetlenné válás révén született meg a modern Rózsakereszt Iskolája, és vált azzá, ami. Akik az ifjú gnosztikus Szellemi Iskola munkáját elkezdték, azok kezdettől fogva, habár rendkívül jóakaratúan és tisztességesen, arra az álláspontra helyezkedtek: Ezen a világon semmi jó sincs. Senki sem jó, egyetlen egy sem. Maradjunk ezért függetlenek. Az Istenség, a hatalmas, mindent betöltő Istenség csak ebben a tárgyilagosságban és kötetlenségben érinthet meg minket a sugárzásával.

Sugárbősége csak így közölheti velünk tisztán a mindenség üzenetét.

Attól a pillanattól kezdve, amikor az Iskolát elkezdtük, valóban az egész eonság és az egész archonság ránk rontott mentálisan, éterikusan, szóban és írásban.

Mi mindent nem hí-reszteltek az Iskoláról és munkatársairól! Mi mindennel nem vádoltak már minket az évek folyamán! Hála Istennek, sikerült a függetlenségben maradnunk a mai napig is.

Ha mindig ez a példa lebeg a szemük előtt, nem kell aggódniuk. Ezért közöltük. És legyenek meggyőződve arról a tényről, hogy bármilyen állapotban is vannak pillanatnyilag, mindenképpen leendő Pistis Sophiák, mert - és ez ennek a titka az egyedül jó mindenen áthatoló, mindenhol jelenlévő sugárzásai léteznek. És ezekkel a sugárzásokkal kapcsolatba léphetnek. És semmi sem áll az egyedül jó sugárzásai és Önök között! Sem teremtés, sem teremtmény, sem teológus, sem valami szellemi iskola szellemi vezetője. Mint önálló lények, kizárólag Ővele állnak szemben.

Az egyedül jó sugárzásaiból élni és létezni lehetséges. És a teremtmények világában, minden megnyilvánult jelenséggel szemben, az alkotottal szemben, Önök az egyedül jó erejében uralkodhatnak és szabadok lehetnek, teljesen szabadon járhatnak az útjukon a célig.

Most esetleg megjegyzik: az előbb azt mondta, semmihez se kapcsolódjunk.

Hogyan lehet akkor összekapcsolódni a Hétszellem sugárzásaival? Nem tévedés ez? Így van, semmihez se kössék magukat, ameddig még természetszülte állapotukban léteznek. Mert ha kapcsolódnak, ragaszkodnak, csatlakoznak, akkor mindig áldozatul esnek.

Ha például arra az álláspontra helyezkednek, hogy “elnyertem, én ez vagyok, én képes vagyok", akkor - gondoljanak csak a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumára - nap mint nap megtéveszti Önöket Authádesz, az oroszlánfejű erő. Itt azokról az erőkről és alakokról van szó, amelyek a Krisztus-lényt utánozzák.

Amikor egy teológus Jézusról, az Úrról vagy Krisztusról fecseg, akkor ő semmi más, mint az oroszlánfejű erő szolgája. Ha viszont belépnek a nemlétbe, és lényüket megnyitják, mialatt gondoskodnak arról, hogy kötetlenek, függetlenek

maradjanak, akkor megérinti Önöket az egyedül jó egyetemes sugárzása, és bizonyos pillanatban tudni fogják, hogy kapcsolatba kerültek vele.

Tehát semmihez se kötődjenek, amíg még a természetszülte állapotban léteznek, mert így mindig áldozatul esnek. Akkor elsüllyednek az akadémikus tengerben, ahogyan Johann Valentin Andrea nevezi, akkor sohasem érik el Caphar Salama szigetét, a béke birodalmát. Ezért van a gnosztikus tanulóság folyamatában egy előkészület erre az egyedül jóval való egységre: önállóságban a szív rózsájának kell szentelniük magukat. Ha a szív rózsájának szentelik magukat, ennek minden következményével és törvényszerűségével, akkor az önálló önmaguknak szentelik magukat a szó szoros értelmében. Ez először is azt jelenti, hogy az ént székhelyével a főszentélyben az ő természetszülte állapotában a szívszentélynek rendelik alá, hogy a lelket, halhatatlan lelküket életre keltsék.

Amikor a fejet a szívnek rendeljük alá, ezt nevezzük a modern Szellemi Iskolában az önátadásnak. Ha pedig már a lélek feléledt, akkor a szív a fejnek szenteli magát. Mert ha a szív teljesen meg tudja nyitni magát a Gnózis világosságának, és teljesen fel lehet tölteni ezzel a fényerővel, akkor a szívtől a főszentélyhez való áttörést kell ünnepelni, hogy mindent kitakarítsanak, ami nem odavaló. És ekkor, mialatt az önálló önvaló az egész intelligenciával együtt minden érzékszervi észlelést ellenőrzése alatt tart, megnyilvánul a szellem ragyogó bősége a főszentélyben. Az tehát a cél, hogy önátadással - önátadást pedig csakis a teljes függetlenségben lehet kivitelezni - a főszentélyt megnyissuk Pimandernek, az egyedül jó ragyogó bőségének. Így foglal helyet az önálló önvaló trónján a szellem a Betlehemből Golgotára vezető úton. Akkor Önök elérték céljukat, átkeltek az elvakultság tengerén, elérték a másik partot.

Most persze újra kérdést vethetnénk fel, egy gyakorlati kérdést: ha nagyon is tudatosan nem gyűlölök, nem is szeretek, belépek e nemes elutasítás állapotába, akkor ezzel nem fogják-e Isten igazi gyermekei elkerülni a figyelmemet? Mert bizonyára sokan jártak vagy járnak az egyedül jó ösvényén.

Talán mégsem szabad arra az álláspontra helyezkednünk, hogy senkihez, semmihez semmi közünk és önmagunkat találjuk a legjobbnak!

Ezt a világot, hála Istennek, kétségtelenül sok istengyermeke népesíti be. Arról azonban szó sem lehet, hogy ezeket nem fogják újra felismerni. Ha lelkileg újjászülettek, ha ez a folyamat már hat a lényükben, a szívükben és fejükben, akkor ebben a tekintetben egyetlen hibát sem követnek el. Mihelyt lelkileg megszülettek, attól kezdve az ezen a “rangon" lévőkkel teljes egységgé folynak össze. És a világon bárhol is vannak, testvéreiket minden körülmények között felismerik. Egy lélekközösséget nem kell megalapítani. A lélekközösség egyszerűen létezik! Csak be kell lépniük azzal, hogy kivirágoztatják a rózsát.

Az Iskolában néha azt a megjegyzést halljuk, sőt már írták is nekünk, hogy “számunkra oly nehéz a csoportegységet éltetni, a csoportegységbe belépni az

Iskola tanítása értelmében". Egy ilyen megjegyzés valójában butaság, mert aki ezt mondja, az ezzel azt bizonyítja, hogy lelkileg még nem született meg.

Ha lélekszületettek, és ennek az új lélekállapotnak csak egy szikrája is megvan Önökben, akkor az egység semmilyen problémát sem jelent már. Akkor képtelenek elkerülni, hogy belépjenek ebbe a csoportba. A lélek létvalóságosan abszolút egy minden más lélekkel. Ez a pompás a nagy lélekközösségben.

Amikor az ifjú Gnózisban is elegendő új lélekerőt lehetett összpontosítani, azonnal kapcsolat keletkezett az Egyetemes Gnosztikus Lánc nagy lélekközösségével.

Ezt a kapcsolatot nem kerestük, nem kértük, nem leveleztünk érte, hanem egyszerűen találkoztunk! És ennek sok testvérünk volt a tanúja. Egy lélekközösséget nem kell megalapítani, a lélekközösség egyszerűen van!

Térjenek hát az ösvényre!

Egyébként gondoljanak az Önök által jól ismert Szentírás intésére: “Légy hű, de ne bízz senkiben", “ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg, hogy Istentől van-nak-é", mondja János. Ez két nagyon is hermészi tanács. Ha ezekhez igazodnak, akkor nem érheti baj Önöket. Ha nem veszik figyelembe, akkor újra meg újra szenvedésben és fájdalomban részesülnek, mert a szenvedés és a fájdalom a gonosznak egy része.

IV A megszabadulás útja Ha Önöknek valóban sikerülne rátérni arra az önálló módszerre, amely a Gnózisban rejlik, ha sikerülne alkalmazni ezt a megbeszélt módszert - amelyet azért nevezünk önállónak, mert mindenféle tekintélyek felügyelete és segítsége nélkül kell kifejleszteni és csakis így lehet sikeres, amely tehát a függetlenség módszere az ehhez csatlakozó gnosztikus lélekújjászületéssel -, akkor további életútjukon a haláltermészet területein át szenvedés és fájdalom nélkül járhatnak. Ösvényüket akkor szenvedés és fájdalom nélkül vihetik jó véghez. Mert, mondja Hermész, “a szenvedés és fájdalom a gonosznak egy része". És csakis a megszabadulás egyetlen módszerének alkalmazása révén részesülhetnek az egyedül jó sugárzásaiban.

Ebben a sugárbőségben hét szempontból állapítunk meg különbségeket, és ezért beszélünk Hétszellemről is. Ez a Hétszellem persze az egyedül jó dicsőségéről beszél. Sugárzásában nem található szenvedés és fájdalom.

Szenvedés és fájdalom ugyanis mindig a teremtmények nyüzsgésének következménye, akik a megszabadulás útját nem ismervén nap mint nap kiszipolyozzák és kizsákmányolják egymást a haláltermészet törvényszerűségei szerint.

A hermészi filozófia alapítói az egyedül jó tulajdonságait megállapíthatták a Hétszellem mibenlétéből. Ha aztán Önöket is pozitívan eltalálja a Hétszellem sugárzása, akkor ugyanazokat a tapasztalatokat teszik, mint Hermész Triszmegisztosz.

Ezért tanúskodik ő az egyedül jóról a következőképpen: „Semmi sem erősebb nála, hogy hadakozhatna ellene, és éppoly kevéssé felel meg az ő lényének, hogy bármi is szégyent hozhatna rá. Semmi sem múlja felül őt szépségben, hogy szerelemre lobbanthatná. Semmi sem képes megtagadni neki az engedelmességet, hogy ezzel megharagíthatná. Semmi sem bölcsebb nála, hogy irigységet kelthetne benne. Mivel tehát a mindenség-lényben ezen kedélyhullámok egyike sem található, őbenne csakis a jó van. Ahogyan pedig a többi tulajdonságoknak egyike sem fordulhat elő egy ilyen lényben, éppúgy nem található a jó a többi lényben.”

Ezek szerint a kereső, mint megváltásért könyörgő ember számára csak egyetlen kiút létezik: a fent megadott módon kapcsolatot kell teremteni az egyedül jóval.

A megszabadulást kereső ember számára minden más út eredménytelen és teljesen kizárt. Értsék meg jól, minden a rendelkezésükre áll, szabadon cselekedhetnek.

Ezer felől integetnek Önöknek: “gyertek hozzánk, járjatok a mi ösvényünkön!"

Ha azonban lenne is annyi idejük, hogy mindezeket az utakat bejárják, végül rájönnének, hogy csak egyetlen menekvés létezik: az egyedül jóval való kapcsolat. Emiatt a tájékozódás, amelyből mint gnosztikus Szellemi Iskola évek óta kiindulunk, nagyon egyszerű: függetlenség, önmagának a kiszolgáltatása, átadása a szív rózsájának, a lélek újjászületése, és újjászületés a lélek által.

Az ifjú Gnózis Élő Teste bárkának épült és jól van megszerkesztve. A klasszikus bárkában, amelyről az Ószövetség ad hírt nekünk, és amely felől az egyiptomi rejtélyek is kimerítően kioktatnak minket, a szellem, a lélek és az anyag minden igazi értéke és ereje megtalálható. A bárkában oltalmazták és őrizték ezeket. Amikor pedig mint tanulók, benépesítik az ifjú Gnózis Élő Testét, és ismerik a célt, amelyre bárkánknak a mi korszakunkban is irányulnia kell, világos, hogy a

modern Gnózis távol tartja magát, sőt, távol kell tartania magát minden meglévőtől a normális alkotás területén. Ha más álláspontra helyezkedünk, akkor ellentétbe kerülünk a függetlenség elvével.

A megszabadulásnak csak egyetlen útja van, a kapcsolat az egyedül jóval.

Minden más út, bármilyen szép is, sikertelen.

Az Iskolától mindig is rossz néven vették, hogy független akart lenni mindentől.

Lekicsinylően beszéltek erről, szinte lenézték az Iskolát emiatt, és szektáskodásról beszéltek. Az Iskola azonban csak azoktól az emberektől és csoportoktól tartja távol magát, akik az üdvösséget a dialektikus teremtés területén keresik, és az egyedül jó nevét csak zászlónak használják, amely mögött nem a jelzett rakomány rejlik.

Az abszolútra nézve persze nincsen elkülönülés, ez teljesen lehetetlen lenne, mert aki az egyedül jóhoz vezető ösvényre tér, az felmegy, bemegy a lélekszületésbe, aminek következménye mindig is a minden lélekkel való egység ünneplése. Ha pedig ezen a világon vannak olyan keresők és csoportok, amelyek a megszabadulásnak ugyanezen az egyetlen útján járnak, akkor ezek az adott időpontban elkerülhetetlenül megtalálják egymást.

Akkor a gyöngébb szívesen és örömmel engedelmeskedik az erősebbnek, azzal a biztos tudással, hogy nem zsákmányolják ki.

A tények az évek folyamán bebizonyították, hogy a modern Szellemi Iskola mindig ezen a hermészi úton járt. Ami pedig olyan kicsiben indult, az éppen azzal foglalkozik, hogy naggyá váljon. Ezt minden fölényeskedés nélkül állapítjuk meg.

Ezt a megjegyzést "csak azért tesszük, mert az Iskola fejlődése a hermészi ösvény igazságát bizonyítja. Aki az egyedül jót függetlenül keresi, az mindig győzni fog. Nagyon reméljük, hogy világosan belátják: az erő az egyedül jóban rejlik. Ha aztán látszólag magányos vándorként vonulva a földi területeken sikerül létrehozniuk a kapcsolatot az egyedül jóval, akkor erősebbek annál, aki egy várost hódít meg. Aki függetlenül keresi az egyedül jót, az mindig győzni fog! Újra kijelentjük tehát a tizedik könyv szövegének megfelelően: ahogyan az isteni lényben gonosz nincsen, úgy a jó sem található más lényben. „A többi tulajdonság mind előfordul minden lényben, mind a kicsikben, mind a nagyokban, mindegyikben a saját fajtája szerint, és magában a világban is, minden megnyilvánult élet legnagyobbjában és leghatalmasabbjában, mert minden alkotás tele van szenvedéllyel (pátosszal, amelybe a szenvedéssel együtt minden kedélyhullám beleértendő), mivel a keletkeztetés maga is szenvedés.”

Többek között itt arról van szó, hogy mindazok a teremtmények, amelyek a férfiúnak akaratából, vagyis a szaporodás folyamatából születnek, az egyedül jónak nincsenek birtokában: kizárólag a mást birtokolják. A csupán állati életállapot nem képes hozzájutni az egyedül jóhoz. Az egyedül jóban való részesedés kizárólag a léleknek áll hatalmában. Mert a lélek nem az állati életállapotból származik. Amikor egy gyerek születik, akkor még nem biztos,

hogy lesz majd lelke. Amit a modern Szellemi Iskola filozófiája lélekszületésnek, lélekújjászületésnek nevez, az egy létezőnek a felébresztése. Az ilyen születést pedig nem lehet szaporodással átruházni másokra.

Gyermekeiket sem kényszeríthetik arra, hogy a lélekből éljenek. Legfeljebb nagyon jó befolyást gyakorolhatnak rájuk a személyes jó példamutatással. Tehát a lélek felélesztéséhez szükséges erőt sem lehet a haláltermészetből megszerezni.

A szaporodási ösztön egy asztrális erő, egy tűz, mely a szívvel közli magát.

Ezért beszélnek a szív szenvedélyéről. Itt nem valami perverzitás állapotáról van szó, hanem csupán arról, hogy minden születés a természetben a szív szenvedélyének a törvényszerű következménye, a szívszentélyben kialakuló asztrális összpontosítás eredménye.

Ezért mondja Hermész tizedik könyvének negyedik pontjában: „Ahol szenvedés van, ott a jó biztosan nincsen. Ahol a jó van, ott biztos, hogy semmilyen szenvedés nincsen. Mert ahol a nappal, ott az éj nincsen, és ahol az éj van, ott a nappal nincsen. Ezért a jó nem lakozhat a teremtettben, kizárólag a teremtetlenben.”

Minden félreértés elkerülése végett: lehetetlenség, hogy a jó a születettben lakozzon. A jó csakis a bennszülöttben lakhat.

Mindezt talán nehéz megérteni és még nehezebb elfogadni. Mert Hermész és Aszklépiosz, valamint a rózsakeresztre törekvő minden Nagy szintén szenvedélyből született. Másképpen egyetlen mikrokozmoszt sem lehet már ezen a létterületen élettel ellátni. Hogyan ágálhat tehát Hermész ez ellen?!

Nem ágál, nincs ellene kifogása, csak megállapítja. Véleményét fejtegeti: „Mivel azonban minden dolog anyaga részesül a teremtetlenben, a jóban is részesül. Ebben az értelemben a világ jó, mert mindenfélét keletkeztet. Minden más tekintetben azonban nem jó, mert a szenvedésnek van alávetve, változó, és olyan teremtmények anyja, amelyek a szenvedésnek vannak alávetve.”

Hermész azt akarja mondani: van egy terv, amelynek segítségével a bukott emberiséget megnyilvánulásban akarják tartani a haláltermészet asztrál térségében. És ezzel a tervvel különböző birodalmak vannak kapcsolatban (gondoljanak itt az ásványok, a növények és az állatok birodalmára), amelyek így bensőséges kapcsolatban vannak az emberek birodalmával.

A szándék, a terv alapjai, melyek a bukott mikrokozmoszoknak új megnyilvánulási lehetőséget akarnak teremteni és ezúttal persze új megszabadulási lehetőségeket is, természetüknél fogva abszolút jók. Mert a világ és emberiség érdekében teremtett isteni mentőtervből erednek. A működésnek azonban, a terv kidolgozásának, a természetszülte teremtmény által kell végbemennie. A fajfenntartási folyamatnak és a természeti birodalmak

együttműködésének ebben az ügyben, valamint a kezdeti eredményeknek ezért semmi közük sincsen az egyedül jóhoz.

Ezt a következőképpen kell látniuk: amikor egy gyerek megszületik, akkor életútja kezdetén a megszabadulás különböző lehetőségeivel rendelkezik. A lehetőségek persze bizonyos tekintetben jóknak nevezhetők, ennek ellenére semmi közük az abszolúthoz, az egyedül jóhoz. Hogy az ember minden további nélkül jó, ahogyan eszményi körökben azelőtt olykor gondolták, az káprázat, álom, amelyet Hermész azonnal feloszlat.

Azt mondja: „Az emberek jóságszabványokat állítanak fel, miközben mindent a gonoszhoz hasonlítanak. A nem túl rossz lesz itt úgymond a jó; amit jónak mondanak, csak a rosszban rendhagyó. A jó itt tehát sohasem lehet mentes a gonosz piszkától. A jót itt gonosz ragadja meg, s máris elmúlt jónak lenni. így romlik meg minden jóság, s lesz belőle nagy gonoszság.”

Képzeljék el, hogy bizonyos pillanatban valami kellemeset, valami jót tesznek, ahogyan ezt mondani szokták. Ki kezeskedik azért, hogy egy óra múlva épp ilyen jók lesznek?

Vegyük úgy, hogy a templomban egy bizonyos pillanatban elhatározzák, hogy bejárják az ösvényt. Akkor ez egy jó döntés. Biztos-e azonban, hogy ezt a jó elhatározást nem felejtik el egy órán belül? Érzik-e, hogy egy ilyen szándék nem az egyedül jóból ered? Elhatározásuk kapcsolatban van az ellenkező erőkkel, és később vagy másnapra már gonoszsággá változhat. Ekkor arra az álláspontra helyezkedhetnek: ott a templomban többé kevésbé izgalmi állapotban lehettem, most azonban számolok a dialektikus lét határozott dolgaival.

Minden úgynevezett jó - mondja Hermész - változásoknak van alávetve, és ha jó elhatározásukat nem közvetlenül a lélek szolgálatában alkalmazzák, akkor azonnal az ellenkezőjére fordul, mert a természet jójával mindig felhívják az ellentétét is. Ezért van annyi nehézségük. Újra meg újra valami jót terveznek: mire szinte haladéktalanul belefulladnak az ellenkezőjébe. “A jót újra megragadja a gonosz, és máris a nem-jó lett", jegyzi meg Hermész lemondóan. Ezután pedig a hatodik szakaszban hermetikusan világosan kimondják az ítéletet: „Az emberek, Aszklépiosz, a jót csak névlegesen birtokolják, az sehol sem valóság. Persze ez lehetetlenség is lenne, mert a jónak nincsen helye anyagi testben, mely bajokba és fáradalmakba gabalyodott, és amelyet minden oldalról fájdalmak, vágyak, ösztönök, tévedések és az érzékszervek elképzelései vesznek körül.”

Van tehát egy választóvonal, olyan éles, mint a borotva pengéje.

Mindannyiónkban van egy pici lehetőség, amelyet a legjobb esetben a gonosz

legkisebb részének nevezhetünk. Ez a pici lehetőség, ez az erő az élet folyamán egyre kisebb és gyengébb lesz.

A gonosznak ezt a legkisebb részét, ezt a szertefoszló lehetőséget az önátadásra kell felhasználniuk, ameddig még egyáltalán rendelkeznek vele, a lélek felélesztésére kell használniuk, hogy egy másik élet keletkezzen, mely kivonja magát, kivonul az élet mocsarából. Ha ezt az alkalmat nem ragadják meg, akkor egész személyiségük, bármivel is próbálkoznak ellene, egyre szorosabban összekapcsolódik a gonosz valamilyen megnyilvánulásával. Életük ekkor tele lesz fáradságokkal, kellemetlenségekkel, bajokkal és ösztönökkel, a vágyak ezerarcú sokaságával, s a káprázatok, az ösztönök és az érzékszervek elképzelései mindenféle bosszúságokba keverik Önöket.

Hány kötelékkel vannak már megkötözve? Mennyi szenvedésben és fájdalomban van máris részük? Éljenek a lehetőségükkel, ameddig egyáltalán nyitva van Önök előtt. Ha nem, akkor életük melódiájának az lesz a vége, hogy az egyetlen megváltó ötletből, amelyet Hermész közöl Aszklépiosszal, semmit sem tudnak már megérteni. Mert ki tudja, hogy a megszabadító életcselekedet lehetőségének utolsó szikrája mikor alszik ki egy emberben?

Ezért: éljenek az alkalommal!

V A gonosz jóságmániája Tizedik könyvében Hermész a továbbiakban egy nagyon nehéz dolgot, veszélyes zátonyt magyaráz meg, amelynek mindannyiónk számára a legnagyobb jelentősége van. Azt mondja a hetediktől a tizedik pontig: „A legrosszabb azonban, Aszklépiosz, hogy az emberek mindazt, amit fent említettem, amihez a dolgok hajtják őket, a legmagasságosabb jónak hiszik, ahelyett, hogy rendkívül gonosznak tartanák. A has (plexus szolárisz, napfonat) vágyösztöne bujtogat minden gonoszságra, és ez az a tévedés, mely minket itt

távol tart a jótól.

Ezért hálát adok Istennek mindazért, amit a jó ismeretéből megnyilvánított a tudatomnak, arról a jóról, mely a világban nem található. Mert a világ tele van a gonoszsággal, ahogyan Isten tele van a jó bőségével, vagy a jó Isten bőségével.

Az isteni bentlény körül ragyog a szépség, mely Isten lényében bizony legtisztább és legfolttalanabb formájában lakozik. Merészeljük kimondani Aszklépiosz: Isten lénye, ha egyáltalán lehet erről beszélni, maga a szép és a jó.

Akik a világban vannak, azokban a szép és a jó nem található. A szemmel látható dolgok mind látszatalakok, szinte árnyképek. Ami viszont túlér az érzékszerveken, az közeledik leginkább a szép és a jó lényéhez. Ahogyan pedig a szem nem képes Istent meglátni, úgy nem láthatja a szépet és a jót sem. Mert ez a kettő Isten tökéletes része, csakis az ő tulajdonsága, lényétől elválaszthatatlan, és a legmagasságosabb szeretet kifejezése, mely Istentől és Istenre nézve van.”

Ezeket a kijelentéseket szükséges lesz az élő jelenbe állítani.

Abban kétségtelenül megegyezünk, hogy a jó ebben a világban nem található, az élet csak fáradság és bosszúság, hogy az emberiségnek fájdalom és szenvedés a része. A borúlátók mellett persze vannak derülátók, és a bánatosak mellett vannak vidámak is.

Vannak, akik az életet úgy veszik, amilyen, de olyanok is vannak, akik kétségbeesetten küzdenek ellene. Vannak töprengők, és vannak megadók.

Legmélységesebb bensőjükben azonban csaknem mindannyian tudják, hogy a jóról, amelyet hajszolnak, vagy amelyről azt hiszik, hogy megtalálták, ki fog derülni, hogy csupán árnyék, valótlanság. Ahol pedig ennek a tudata nincsen meg, ott is felmerülnek időnként a kétely érzései, és gyakran a csalódás is. A jó ugyanis, úgy látszik mégsem volt olyan jó, csak a gonoszságnak egy kisebb vagy nagyobb része.

Itt persze az úgynevezett életszikra lényekről nem beszélünk, mert azok mindebből semmit sem tudnak felismerni. Ők állatok az állatok között, és a belső életet nem ismerik és nem birtokolják.

Figyelmüket azonban fordítsák önmagukra, ha az ifjú Gnózis tanulói. Mint ilyeneknek, nagy lehetőségek állnak rendelkezésükre, mert részesülnek az Iskola Élő Testében. Feltesszük azonban a kérdést: boldogok így?

Kiemelkedtek-e, kivonták-e magukat minden fájdalomból és bűnből? Sikerült-e megszabadulniuk szenvedéstől és fájdalomtól? Visszavonult-e Önöktől minden szenvedés? Nincsenek-e továbbra is számtalan kedélyhullámnak alávetve?

Reggeltől estig Isten gyermekeinek örömeiben élnek-e? Nem úgy van-e inkább, hogy éppen a mai időkben nehéz az életük?

Hogy számtalan problémával küszködnek, és ezer meg egy kellemetlenségbe keverednek? Mi az oka mindezeknek? Nem veszik észre, hogy mennyien panaszkodnak az egészségük miatt? Sok ilyen van az Iskola tanulói között is.

Sokan néznek ki rosszul. Mindenekelőtt fáradtságról panaszkodnak. Az a benyomásunk, hogy ezeket a nehézségeket állandó túlterheléssel okozzák maguknak, nem pihennek eleget. Sok tanulónál talán a táplálkozás sem

eszményi összetételű.

Ez a mi korszakunk egyik jellemzője. Az a véleményünk, hogy a tanulók ebben a tekintetben nem képeznek kivételt a tömeggel szemben. Mert messze földön, mindenfelé, az Iskolán kívül, egész Európában és másutt is teljes levertséget állapíthatunk meg. Ezt az állapotot, amelybe most jutottunk, a modern Szellemi Iskolában már évekkel ezelőtt előre jeleztük. Ismételten figyelmeztettük a tanulókat.

Miért? Mit lehet tenni ez ellen? Mint természetszülte embereket, ugyanazok a veszélyek fenyegetnek?

Nos, a figyelmeztetést azért intézték újra meg újra Önökhöz, mert bizony tehetnek ellene valamit! Korszakunknak azonban az az egyik problémája, hogy az emberek rosszul hallgatnak oda, és rossz a megértésük. Ezen kívül gyorsan felejtenek. Amit ma mondtunk Önöknek, azt holnapra talán teljesen el is felejtették. Ezt nem szándékosan teszik, nem valami együgyűség következtében, hanem a hallottakat elhessegetik!

Légkörünk megváltozott. A nagy játékot játsszák! Arra figyelnek, ami a világon történik a nagyjátéknak, a leleplezésnek megfelelően.

De figyeljenek fel arra, mivel foglalkozik a nagy játék: Önökkel játszik. Egy általános megbetegedés, gyengülés, az egész emberiség megmérgezése kezdődött el. Mi ezt már régen bejelentettük. Miért? Hogy Önök ennek ne essenek áldozatul, ha nem akarják. A panaszok valójában mind ugyanarra vonatkoznak: mindőnket magával sodor a pusztulás nagy áradata. Már mind sajnálatosan és véresen-siralmasan, mindenféle betegség igája alatt vonulunk ellenállhatatlanul az áradatban. Emiatt mindenhol általános a nyugtalanság és az elbátortalanodás. Az emberek azt kérdezik: hová vezet ez, mi történik itt?

Hermész tizedik könyve megadja a tárgyilagos válasz lehetőségét: e világ embere már nem képes észlelni! Amit szemeivel lát, mondja Hermész, az csak látszat, az alantas természet árnyképei.

Miért van ez? Főszentélyünk állapota miatt. Érzékszervi képességeink állapota miatt. A természetszülte ember egész fő-szentélye teljesen a haláltermészetre hangolódott. Érzékszervi képességei - mindegy, hogy durvák vagy rendkívül megfinomultak - a dialektikára irányulnak, a normális természetre vannak hangolva. Ez a tudatállapot pedig teljesen alkalmatlan a csakis jó észlelésére, amelyhez legalábbis az élő lélekállapotra van szükség. És ez, a szemek elől elrejtett közelíti meg legjobban a jó lényét: a leghatalmasabb, az abszolút pompás, teljesen elkerüli a tudatközpontokat, a főszentély érzékszervi észlelésének a figyelmét. Itt nem a tisztánlátásra, éteri látásra és hasonlókra gondolunk, mert ez csak az igaztalanság meglátásának a terjedelmesítése. Mert az anyagi természet piszka és nyomorú-sága még nagyobb mértékben észlelhető a tükörszférában.

Pontosan, ahogy a tizedik könyv fejezi ki: a jó, a csakis jó ezen a világon nem található. A jónak a sugárzása azonban, az Egyetemes Hétszellem sugárzása ennek ellenére mindenhol jelenlévő! És Önök részesülhetnek ebben a sugárzásban. Ebben rejlik a kiszállás, a kiemelkedés lehetősége. Ennek a puszta

tudata azonban még nem elegendő: ennek a tudata csak azt jelenti, hogy Önök ezt ésszel felfogják. Ameddig ez a tudás csak ésszerű megértés marad, addig semmi hasznuk belőle.

Ha valóban a Szellemi Iskola tanulói, akkor helyzetüket a következőképpen vázolhatjuk: először is: tudnak az ösvényről; másodszor: az ösvény érdekli Önöket, és a szívük vágyik rá; harmadszor: ennek következtében felvétettek egy gnosztikus Élő Testbe; negyedszer: emiatt érzik az Élő Test erős befolyását; ennek alapján ötödször: egyrészt teljesen a haláltermészetben és ennek befolyásai alatt állnak, másrészt magukra vonják a Szellemi Iskola sugárzásait; hatodszor: tény, hogy a világlégkör egyre gonoszabb és nyomorultabb lesz, míg ugyanakkor a Gnózis ma, az Élő Testen keresztül, Önökben és Önökön keresztül megnyilvánuló befolyása szintén egyre sürgetőbb; emiatt hetedszer: kettős teher alatt görnyednek! Szinte összeroppannak! Az egyik oldalon teljes mértékben a haláltermészet, a másikon tökéletesen az Élő Test befolyásai. Dupla teher nyomasztja Önöket. Szinte megszakadnak. Ezt senki sem bírja ki.

Hacsak nem térnek az ösvényre minden következtetés levonásával, amelyeket elméletileg olyan jól ismernek. Értsenek jól minket. Nem teszünk Önöknek szemrehányást. Csak a figyelmüket irányítjuk egy most még egészen vagy részben fennálló valós helyzetre. Szívből szeretik az Iskolát, szeretettel végzik a munkájukat. Odaadásuk nagyszerű.

De mire van most szükség? Arra, hogy a lehető leghamarabb, sőt azonnali hatállyal életre keltsék az ösvényüket! Arra van szükség, hogy szinte beleugorjanak tanulóságuk aktualitásának kellős közepébe, az ösvény élményébe, a tanulóság közvetlen, pozitív gyakorlatába.

Egy okkult iskolában nyugodtan mondhatják: a gyakorlatokat ma egy kicsit rövidebbre fogom, mert kevés az időm, és nem is érzem egészen jól magamat.

Most valahogyan nincs kedvem. Egy gnosztikus szellemi iskolában azonban ezt nem engedhetik meg maguknak! Itt “lenni vagy nem lenni" a kérdés, mindenekelőtt az olyan időszakban, mint a miénk. Itt minden szabványnak az abszolút és azonnali alkalmazásáról van szó, amit az Iskola oly bőségesen átruház Önökre. Egyetlen órát sem szabad elfecsérelni.

Azt kérdezzük: benne vannak-e így teljesen és a jelen pillanatban a tanulóságukban? Reggeltől estig, nap mint nap, óráról órára? Válaszolják meg ezt Önmaguknak. A fent vázolt hétszeres állapotot nem bírják ki sokáig. Életükben és környezetükben is különböző események érik utól Önöket.

Szemeik pillanatnyilag továbbra is csak árnyképeket látnak, mert tudatuk természetszülte állapotában marad, mert a jót, az egyetlen jót csak elméletileg

ismerik fel. De értsék ezt jól: a belső szem sem láthatja a jó pompáját. így aztán viselik a természet terhét és a belső meghasonlást is a Gnózis befolyásai miatt, amelyeket ugyanakkor szintén magukkal hordoznak. Kettős teher tehát, és semmiféle kiegyenlítődés sem áll rendelkezésre. Esetleg egy konferencia valamelyik gyújtópontunkban, ahol kivonják Önöket a mindennapi szokások egyöntetűségéből, ahol minden más, ahol körülveszi Önöket a templom ereje.

Lehetséges, hogy az Önök számára ez az egyetlen kiegyenlítődés. Életükben ezen kívül nincsen semmiféle egyensúly, egyetlen összhang sem.

Mert nem az-e a helyzet, hogy nagyon sok tanuló sohasem látta a jót, az igazán jót, mialatt természetben-születettsége miatt természetesen kapcsolatban van minden gonoszsággal? Barátaink, senki sem bírja ki, hogy csak az elméletből éljen. Hogy pedig a következők mennyiben érvényesek Önökre, azt önmaguknak kell belső törvényszékük előtt eldönteni. Hermész ugyanis arra utal, hogy az emberek nemcsak kapcsolatban vannak minden gonoszsággal, hanem erről azt is gondolják, hogy ez a jó. Az emberek mindazt, amihez a dolgok hajszolják őket, a legmagasságosabb jónak nézik, ahelyett, hogy rendkívül gonosznak tartanák. „A gonoszt jónak véli és magához veszi be nem telvén vele, félvén, hogy elveszik tőle, teljes erőből küzdvén érte, hogy ne csak megtarthassa, hanem szaporítsa is.”

Ugye most már megértik, hogy egy olyan iskolában, mint a miénk, az igazság egy adott pillanatban bebizonyosodik? És a fent említett tények alapján azt is értik, hogy sokan a szakadék szélén állnak. Nagyon is eljött tehát az ideje, hogy a világ eseményeinek és fejlődéseinek gyors folyása láttán behatóan beavatkozzanak a saját létállapotukba. Ami Önöknél még a dolgok negatív oldalán van, azt meg kell támadniuk, mielőtt ez lehetetlenné válik.

Az utat tudják, a módszert ismerik, ugyanakkor évek óta rendelkezésükre bocsátják az áttöréshez szükséges erőt is. Akkor miért sóhajtoznak? Panaszra semmi okuk, mert a kezek ezrei akarják Önöket kihúzni a mocsárból. Ha azonban egyetlen ilyen kezet sem ragadnak meg, akkor hogyan képzelik, hogy segíteni lehetne Önöknek?

VI A megváltó vezeklő ének Fejtegetéseink olvasói közül bizonyára sokan ismerik a belső meghasonlás vajúdásait, amelyről az imént beszéltünk. Egyrészt létezik a dialektika, a gonosz, másrészt a vonzás, melyet a Gnózis gyakorol ránk az Élő Testben való részvételünk miatt. Többé-kevésbé mindannyiónkat ennek a következményei terhelnek. Emiatt sürgősen szükséges valami megoldást találni. És ezzel felmerül a határozott kérdés: létezik-e egyáltalán a megváltás?

Az Iskola válasza a következő: igen, van megoldás, az ösvény képében, a

módszer alkalmazása képében, amelyre oktatták Önöket, s amelyet újra megmutatunk. Arra kell rátérniük, hogy a haláltermészettől való dolgokat és körülményeket ne szeressék, de ne is gyűlöljék. Álljanak a megbeszélt függetlenség álláspontjára. Maradjanak tárgyilagosak minden jelenséggel és megjelenővel szemben. Teljesítsék a kötelességüket az élettel szemben, viselkedjenek illendően, de ez legyen minden, többre nincs szükség. Mi lesz ennek a következménye? A haláltermészet asztrális erői, a megszokott életterület asztrális erői egyre kevésbé képeznek tényezőt a szívszentélyükbe.

A szívszentélynek hét ürege, hét kamrája van: négy alantasabb és három magasabb elv. A hindu filozófia a szív négyszirmú lótuszáról, valamint a hétszirmú lótuszról beszél, míg az Ifjú Gnózis Iskolájában a háromszögről és az építmény négyzetéről van szó.

A négy alantasabb szívüreg képezi az építmény négyzetét. Ezek fölött pedig három láng ég, három éteri fáklya játssza a három magasabb elv szerepét, melyek közül mindegyiknek megvan a többé-kevésbé terjedelmes hatósugara.

Ezek indítják el és vezetik az alacsonyabb folyamatokat, amelyeknek az építmény négyzetén kell kifejlődniük. Ha tehát függetlenné teszik magukat, céltudatosan és állhatatosan, akkor a szív magasabb elvei közül egyet, kettőt, sőt esetleg mind a hármat képessé teszik, hogy élénkítő módon befolyásolják a négy alantasabb szívkamrát, és így egészen más életállapothoz jutnak.

Ha a haláltermészet valamelyik részletét szeretik, akkor ugye vonzzák azt? Ha pedig valamit gyűlölnek, akkor eltaszítják. Mindkét folyamathoz, a vonzáshoz és az eltaszításhoz is mindig dialektikus asztrális áramokra van szükségük. Így szítják a haláltüzet a szív aurájában. Az élet vízszintes síkja iránt érzett minden érdeklődéssel és minden elutasító állásponttal a szívszentély közönséges, természetszülte állapotát tartják karban, így szenvedélyek és asztrális szélviharok érik a szívszentélyt. A közönséges élet asztrális viharai tehát szívükben, azaz életükben nagy szerepet játszanak. Meg kell érteniük, hogy ha egy templomszolgálat alatt, valamelyik fókuszunkban a szívük auráját mással töltik fel, és ezért ennek befolyását a testükben és a tudatukban is érzik, azután pedig egyszerűen minden önuralom nélkül a normális életre kapcsolnak át, az új asztrális tűz, mely már izzani kezdett, azonnal újra semlegesítődik, és teljes erővel a régi állapot foglalja el állásait az Önök életében.

Ennek természetesen az a következménye, hogy egész tudatuk, a főszentély egész hétszeres gyertyatartója, valamint az érzékszervek és a szív is a haláltermészetre hangolt marad. Mindazt, ami a fejben van, így szinte foglyul ejtik.

Az asztrális áramlatok, amelyekből élnek, éteri erőkké változnak. Egész érzékszervi rendszerük éterek segítségével működik és ég. Éterek képezik az érzékszervi rendszer üzemanyagát. Nem nehéz megérteni tehát, hogy ha az étereket az Önök lényén uralkodó haláltermészet asztrális anyagaiból vonják ki, akkor mindig is ugyanazon természetszülte emberek maradnak, amik kezdettől fogva voltak. Ezért mondja Hermész a tizedik és tizenegyedik szakaszban: „Ahogyan pedig a szem nem képes Istent meglátni, úgy nem láthatja a szépet és

a jót sem. Mert ez a kettő Isten tökéletes része, csakis az Ő tulajdonsága, lényétől elválaszthatatlan, és a leg-magasságosabb szeretet kifejezése, mely Istentől és Istenre nézve van.

Ha meg tudod érteni Istent, akkor megérted a szépet és a jót is legmagasabb sugárragyogásában, mely teljesen Istentől kapja világosságát. Mivel a szépség összehasonlíthatatlan és a jóság utánozhatatlan, magával Istennel egyenlő.

Amilyen mértékben Istent ismered, úgy ismered a szépet és a jót is. Ezeket nem lehet más lényekre átruházni, mert Istentől elválaszthatatlanok.”

Aki tehát valóban megoldást, megszabadulást keres, annak először is mindenképpen függetlenné kell válnia. Függetlenség nélkül munkája hiábavaló.

Mert magától értetődően először arról kell gondoskodniuk, hogy a haláltermészet asztrális tüzének tombolását elcsendesítsék, és a lehető legmesszebbmenően semlegesítsék. Mihelyt pedig a szív megszabadult, ahogyan megbeszéltük, a főszentélyt a szívszentélynek kell alárendelni teljes önátadással. A tárgyilagossá vált tudat így zengi aztán vezeklő énekét, a megváltás vezeklő énekét.

Ha pedig a tudat alázatosan és önmaga teljes kiszolgáltatásával a szívhez fordul, ahogyan ezt a misztikusok nevezték, azonnal az új asztrális tűz fényerői áramolnak be a szívbe.

Ezzel új szívaura jön létre, s Önök szinte megfiatalodnak. Belépnek az új ifjúságba, az újszülött lelkiállapot ifjúságába.

A Gnózisnak, a lélekvilágnak ez az asztrális tüze áthatja és teljesen eltölti Önöket: mint valami ruha, úgy fogja burkolni Önöket. Ennek eredménye pedig az, hogy a tudat, a főszentély is meg lesz érintve, el lesz töltve, és meg lesz változtatva minden képességével együtt, aminek következtében a lélek ablakán keresztül meg lehet pillantani a csodavirágot. Terjedelmes megváltozási folyamat kezdődik, és ez fontos, mert azonnal egyensúly keletkezik az életükben. A szenvedés és fájdalom, valamint a problémák megmaradnak, mert a közönséges természet menete folytatódik. De ettől az órától kezdve egészen másképpen viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz, ezek nem tudják már megtámadni Önöket.

Az erkölcsi és szellemi légszomj teljesen elmúlik. Életük harmonikussá válik.

Az ember így eléggé kiegyensúlyozott lesz ahhoz, hogy minden bajt vidám szívvel viselhessen el, és a haláltermészetben harmonikus állapotban maradhasson.

Ezt az új állapotot nevezi Hermész az Istent szolgáló cselekedeti életnek a Gnózis vezetése alatt. Ezt az embert eltölti a Hétszellem, eltölti Isten. Ez a legmagasságosabb és legnemesebb boldogság, amelyet csak ember érezhet.

Ez a csakis jóban való részesedés, a felvétel a Hétszellem sugárzásaiba, amennyiben ez a teremtménynek egyáltalán megadatik.

Kivétel nélkül mindannyian a jelen pillanatban ünnepelhetik ezt a boldogságot, ha eleget tesznek az ösvény követelményeinek. Csakis így lesznek képesek teljesen vidáman megbirkózni az élettel. Mert önmaguk számára és önmagukban megoldották az egyedül Jó rejtélyét.

VII A tizenegyedik könyv: Az észről és az érzékekről 1. Hermész: Tegnap, Aszklépiosz, a felnőttség igéjét hoztam neked. Most ezzel kapcsolatban szükségesnek tartom, hogy beszéljünk az érzékszervekről.

Az ember általában különbséget tesz az érzékszervi észlelés és az észtevékenység között. Azt hiszi, hogy az egyik anyagi, a másik szellemi.

2. Nekem viszont az a véleményem, hogy a legszorosabb kapcsolatban vannak, mindenesetre legalábbis az embernél nem különböznek; ahogyan ugyanis az érzékszervi észlelés a többi állatnál is a természethez fűződik, úgy van ez az emberi értelemmel is.

3. A gondolkodási képesség úgy viszonyul az észtevékenységhez, mint Isten az isteni természethez. Mert az isteni természet Isten által jön létre, és az észtevékenység a gondolkodási képesség által, mely az Igével rokon.

4. Szóval az észtevékenységről és az Igéről azt lehet mondani, hogy egymás eszközei: mert az Ige nem mondható ki észtevékenység nélkül, és az észtevékenység nem nyilvánulhat meg szó nélkül.

5. Az érzékelés, azaz érzékszervi észlelés és az ész tevékenysége tehát szinte egymásba fonódva lép be az emberbe.

Mert észtevékenység nélkül nincsen észlelés, észlelés nélkül

nincsen észtevékenység.

6. Persze elképzelhető valami észtevékenység közvetlen észlelés nélkül, mint például az álmokban megjelenő elképzelések.

7. Úgy tűnik azonban, hogy mindkét tevékenységet az álomképek megjelenése kelti.

8. Mert az észlelés érzékelő eszköze mind az anyagtest, mind pedig az asztráltest. Ha aztán az észlelés, azaz érzékelés két része egyesült, akkor az értelemben felhívott gondolatot a tudat kifejezésre juttatja.

9. Minden gondolatképet az értelem kelt: jó képet, ha magját Istentől kapja, szentségtelen képet, ha magja démonoktól ered. A világ ugyanis sehol sem mentes a démonoktól, az olyan démonoktól, amelyeknek hiányzik Isten világossága. Behatolnak az emberekbe, és beléjük vetik tevékenységük csíráit.

Az értelem ekkor ezzel lett megtermékenyítve: házasságtöréssel, gyilkossággal, tiszteletlenséggel a szülőkkel szemben, megszentségtelenítő cselekedetekkel, istentelen tettekkel, öngyilkossággal és mindenfélével, ami a démonok műve.

10. Ami Isten vetéseit illeti, ebből kevés van, de magasságosak, szépek és jók.

Ezeket erénynek, mértékletességnek és isten-lelkűségnek, boldogságnak nevezik. Az istenlelkűség a Gnózis, az Istentől és Istennél lévő ismeret. Aki ezt az ismeretet birtokolja, az tele van minden jóval, és gondolatait Istentől kapja, amelyek egészen másak, mint a tömeg gondolatai.

11. Ezért nem tetszenek a tömegnek azok, akik a Gnózisban járnak; nekik pedig a tömeg nem tetszik. A tömeg bolondnak tartja, kineveti, kigúnyolja, lenézi és gyűlöli, olykor meg is öli őket. Mert. mint mondtam, a gonosznak itt kell laknia, mivel itt született. Ezért a Föld a hatásköre, nem pedig a világ, ahogyan egyesek istenkáromlóan állítják.

12. Aki viszont az Isten iránt tanúsított tiszteletben és szeretetben él, az mindent elvisel, kibír, mert részesül a Gnózisból. Az ilyenek számára minden jóra fordul, még az is, ami másoknak gonoszság. Még ha leselkednek is rá, ezt áldozatnak viseli el a Gnózisért, és már ezáltal is minden rosszat jóra fordít.

13. Most visszatérek az észlelés megbeszélésére. Az ember sajátossága tehát, hogy az észlelése és az észtevékenysége összefonódik. Ahogyan azonban korábban mondtam, értelemmel nem rendelkezik minden ember. Van ugyanis az anyagember, és van az igaz, a szellemi ember. Az anyagember, aki a gonosszal van kapcsolatban, mint mondtam, gondolatainak csíráját a démonoktól kapja. A szellemember a jóval van kapcsolatban, és őt Isten tartja meg üdvösségében.

14. Isten, a mindenség alkotó szelleme, minden teremtményét a saját ábrázolására teremtette. Ezek azonban, noha ősalapjukra nézve jók, működőerejük használata tekintetében elhajoltak. Ezért van az, hogy a Föld megjelentető folyamata mindent felőrölve a nemzedékek legkülönbözőbb változatait hozza létre, egyeseket a gonoszsággal bepiszkolt, másokat a jósággal megtisztított minőségben.

Ugyanis, Aszklépiosz, a világnak is megvan az észlelőképessége és gondolattevékenysége. Nem úgy, ahogyan az embereknek, és nem oly sokoldalú, ellenben sokkal kitűnőbb, egyszerűbb és igazabb.

15. Mivel a világ Isten által teremtett és eszköznek szánt észlelési és gondolkodási képessége ad alakot mindennek, majd oszlat fel újra mindent, hogy eközben minden vetést, amit Istentől kaptak, megőrizzenek, minden dolgot a feladatuk és hivatásuk szerint megjelentessenek, és azzal, hogy újrafelszabadítják, mindent megújulással ajándékozzanak meg. így az élet szakértő kertészeiként feloszlatják, majd a megújulás lehetőségével ajándékozzák meg őket, hogy újabb formában jelenhessenek meg.

16. Semmi sincs, amit ne a világ ajándékozott volna meg élettel. Mialatt mindent létrehoz, élettel is eltölti. A világ az életnek mind lakóhelye, mind pedig terem tője.

17. A testek különböző anyagokból épülnek fel: részben földből, részben vízből, részben levegőből, részben tűzből. Mind összetett dolog; egyesek több részből, mások kevesebből állnak. Az összetettebbek nehezebbek, a kevésbé összetettek könnyebbek.

18. Az alakmegnyilvánulás gyorsasága okozza itt a dolgok tarka sokféleségét, mert a világ szüntelenül hatásos lélegzete a testeket folyamatosan új tulajdonságokkal, ugyanakkor pedig az élet egyetlen bőségével látja el.

19. Tehát Isten a világ Atyja, és a világ minden bennelévőnek a teremtője. A világ Isten fia, és minden, ami a világban van, a világ által lett.

20. Joggal nevezik tehát a világot kozmosznak is (azaz: rendnek, dísznek, ékességnek), mert ő rendezi és díszíti a mindenséget a teremtés sokféleségével, az élet szüntelenségével, a megnyilvánító erő fáradhatatlanságával, a sors gyorsaságával, minden elem vegyületével, és minden létrejövőnek a rendjével. A világot tehát alapvető törvénye, de rendeltetése miatt is nevezik kozmosznak.

21. Az észlelés és az értelem tehát minden élőlénybe kívülről áramlik be, mintha valaminek a lélegzete venné körül őt. A világ azonban ezt egykor a keletkezésénél mindenkorra megkapta Istentől.

22. Isten nincsen az észlelés és értelem hiányában, ahogyan egyesek vélik.

Akik ezt vélik, azok Istent becsmérelik, habár helytelenül értelmezett tiszteletből.

Mert minden teremtmény Istenben van, Aszklépiosz, Isten által lett és tőle függ hogy anyagtestben jelenik-e meg, vagy léleklényként emelkedik, hogy a szellem keltette-e életre, vagy a halottak birodalmába vétetett fel, mind Istenben van.

23. Helyesebb lenne azt mondani, hogy Isten a teremtményeket nem tartalmazza, hanem valójában minden teremtménye ő maga! Nem kívülről fűzi őket önmagához, hanem saját lényéből nemzi és nyilvánítja meg valamennyit.

24. Ez aztán Isten észlelése és gondolati hatása: a mindenség folytonos mozgás, és soha sem lesz olyan időpont, amikor valami létező, azaz Istennek valamely része veszendőbe megy. Mert Isten mindent magába foglal, semmi sincsen őrajta kívül, s ő mindenben benne van.

25. Ha ezeket a dolgokat meg tudod érteni, Aszklépiosz, akkor igaznak fogod felismerni is. Ha viszont valahogyan is nem érted, akkor hihetetlennek tűnnek neked. Mert igazán megérteni azt jelenti, hogy élő hittel rendelkezni, míg hitetlenség a belátás hiánya. De nem az értelem vezet el az igazsághoz, hanem a szellemmel kapcsolatban lévő léleknek áll hatalmában, hogy - miután az

értelem erre az útra vezette - előre siessen az igazsághoz. Ha pedig egy mindent átfogó látomásban az egész mindenséget meggondolja, és látja, hogyan egyezik minden azzal, amit a belátó értelem megmagyarázott, hite tudássá emelkedik, ő pedig ebben a szép hittudásban nyugalomra talál.

26. Az általam kihirdetett szavak az Istenből lévőknek, akik tehát belülről megértik, hitté válnak: akiknek viszont ez az élő belátás hiányzik, azoknak hitetlenséggé válnak.

Ezeket akartam mondani az értelemről és az érzékekről.

VIII Az ész és az érzékek „Hermész: Tegnap, Aszklépiosz, a felnőttség igéjét hoztam neked. Most ezzel kapcsolatban szükségesnek tartom, hogy beszéljünk az érzékszervekről. Az ember általában különbséget tesz az érzékszervi észlelés és az észtevékenység között. Azt hiszi, hogy az egyik anyagi, a másik szellemi.

Nekem viszont az a véleményem, hogy a legszorosabb kapcsolatban vannak, mindenesetre nem különböznek, legalábbis az embernél nem. Ahogyan ugyanis az érzékszervi észlelés a többi állatnál is a természethez fűződik, úgy van ez az emberi értelemmel is.”

Az olvasó figyelmét az érzékszerveire, észlelőszerkezetére szeretnénk irányítani.

Az öt ismert érzékelés a hallás, a látás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás. Ezek képezik együtt az emberi tudat alapját. Ezeket nevezhetnénk egyszerűen tudatnak, mert érzékszervi működés nélkül tudatról a legcsekélyebb mértékben sem lehetne szó. Az érzékek teszik az embert képessé arra, hogy ezen a világon kifejezze magát, tudatosan éljen és létezzen. Emellett ismeretes a gondolkodási képesség is. Az átlagember és tekintélyei a gondolkodást az emberi szellemmel látják kapcsolatban. Aki ezen a világon megfelelően használja gondolkodási képességét, arról azt tartják, hogy többé-kevésbé kiterjedt szellemi képességekkel rendelkezik. Részletesebb vizsgálat alapján azonban azt a felfogást, mely szerint az ember értelme kapcsolatban lenne az emberi szellemmel, teljesen fel kell adni. Mert az érzékszervek szerkezete a természetszülte embernél teljesen megegyezik az értelemkészülékével.

Hermész kijelentése szerint a legszorosabb kapcsolatban vannak, mindenesetre nem különböznek.

Ezek szerint a földhözkötött ember gondolkodásának és észlelésének, érzékszervi érzékelésének, valamint az ebből magyarázható tudatnak a legcsekélyebb köze sincsen a szellemhez. A természetszülte ember a többi állattól csak abban különbözik, hogy észlelőszerkezetén kívül egy észszerkezettel is rendelkezik. Az állatoknál tehát az érzékszervi észlelés a

természettel kapcsolatos, az embernél pedig ezen kívül az ésszel is.

Ebből arra következtethetünk, hogy az ember bármely más állatnál erősebben a természethez kapcsolódik, még inkább a természetre irányul. Hogy ez valóban így van, azt az egész emberi viselkedés bizonyítja. Még úgynevezett vallása is, az ember metafizikája is minden elképzelhető nyelven a természethűségéről, természethez való kapcsolódásáról beszél.

Az ember azt várja el, hogy az Istenség lássa el egészséggel egész életében.

Amit csak az ember kíván, amire vágyik, azért az Istenséghez könyörög. Amit pedig ezen a területen, véleménye szerint, az Istenségtől kap, azt időnként mélységes hálával viszonozza. Amikor pedig az élet a végéhez közeledik, akkor az Istenségtől valami tisztességes helyet kér a másvilágon, a család, a barátok és a rokonok körében, mégpedig örökre, mennyei napsütéssel és mennyei örömökkel együtt.

Mindez logikus, mert a természetlény metafizikájának természetesen ehhez kell vezetnie. Az olvasónak ezért teljesen át kell látnia ezen a vallásos szerkezeten, akkor is, ha ezt mindenekelőtt nyugaton, gyakran Krisztus nevével vagy a keresztény kereszttel ékesítik, vagy más lopott és lefelé hajlított eszmével, mely nem ebből a világból való.

Mert ebben a tekintetben az állat messze az ember fölött áll. Az állat egyszerűen egy a természettel, semmi más. Az ember egész önmagát érvényesítő ravaszsága, ennek számtalan jelenségével és mellékjelenségével, az állat számára idegen. Az állat ilyesmit nem ismer. Ezért az ember a természet legmélyebbre süllyedt teremtménye, a legmegkötöttebb lény, mégpedig a tény miatt, hogy észlelő szervezete és észszervezete, azaz teljes tudata, minden, ami az embert képezi, teljesen egy a természettel.

Ez nem valami hízelgő, és kellemesnek sem nevezhető, de így van. Az észlelés és az észtevékenység szinte egymásba fonódva jön be az emberbe, mondja Hermész. Észlelés nélkül nincsen észtevékenység és észtevékenység nélkül nincsen észlelés. Az állat természetes céljára irányul, és irányát világosan és nyíltan kifejezi. Az állat ebben a tekintetben abszolút becsületes és őszinte. Az emberről azonban ez nem mondható el. Az ember is teljesen természetes céljára irányul, ezt azonban nem mutatja ki világosan és nyíltan, hanem ebben a tekintetben nagyon is hazug és képmutató. Erre az önfenntartás, az önérvényesítés törvényszerűsége kényszeríti. Az emberek ugyanis minden elképzelhető módon félrevezetik egymást eszük ravaszsága miatt. Figyeljék csak meg, önmaguknál kezdve, hogyan csalják meg és csapják be az emberek egymást. Hogyan vágnak az alkalomhoz éppen illő arcot, barátságosak vagy szigorúak, vidámak vagy fennköltek. Ebben a tekintetben az embert az állatvilághoz tartozónak, az egyik legveszélyesebb állatnak kell látniuk. Ahogyan pedig mondtuk, vizsgálatát az olvasónak saját magánál kell kezdenie.

A világon időnként megjelennek olyan mozgalmak, amelyek felismerik a természetember álnok képmutatását és hazugságát, leleplezik az egész emberi

megjelenés őrületét, vészes színészkedését, az együttélés egész igaztalanságát.

Az ilyen mozgalmak időnként kísérletet kezdeményeznek, reklámot csinálnak a valódi, kényszeredettségtől mentes, puszta emberlétnek. Világvárosok egyes részein aztán a fiatalok játsszák ezt a puszta emberlétet, az idősebbek nem mernek kísérletezni.

Ha azonban az olvasó megfigyeli, hogy ezen mit értenek, mit tartanak a puszta emberlétnek, amikor is semmi mások, csakis emberek akarnak lenni, akkor hamarosan azt mondaná, hogy “ez aztán mégsem megy, ennyire csakis embernek lenni valóban kizárt dolog!" Ha a természet embere teljesen csakis a dialektikus emberlétet juttatná kifejezésre, ha belső lényét mindenki kiélné, kedves Olvasó, micsoda gazdálkodás, sőt garázdálkodás lenne ennek az eredménye? Olyan pokol, olyan szörnyű garázdálkodás lenne ez, hogy a vágyvilág néhány szférája, amelyekben e feszültséggel teli világ emberi kicsapongásai és ösztönei sülnek ki, ezzel szemben szinte békés majálisnak tűnik.

Amikor aztán a világvárosok ifjúsága rátér arra, hogy csakis ember legyen, ahogyan ezzel az utóbbi években próbálkoznak, akkor megjelenik a rendőrség a gumibotokkal. A fiataloknak a rendőrséggel gyűlik meg a bajuk, ha az emberi együttélés nagy hazugsága ellen tiltakoznak. A feszültség így annyira felerősödik, ezt mindannyian érezzük, hogy a világ egyre elviselhetetlenebbé válik. Mert az ember egyáltalán nem arra hivatott, hogy a legintelligensebb és ezzel a legveszélyesebb állat legyen az állatok között!

De ki tudja erről meggyőzni a világvárosok kisiklott ifjúságát? Hány évszázada csapják be újra meg újra őket!

Nem azért szülik, nevelik, idomítják-e, hogy aztán a csatatereken lemészárolják őket? Milyen magas, nemes, megszabadító célt lehet még egyáltalán a fiatal ember elé kitűzni - hát nem ég és lángol-e a világ századunk eleje óta? Vannake vallásos eszmények, társadalmi és tudományos szabványok, amelyeket megszabadítónak tekinthetnénk? Csoda-e, hogy az ifjúság az ősrégi álláspontra helyezkedik: “együnk, igyunk, vigadjunk, legyünk csak valóban állatok, holnap úgyis meghalunk"? “Így van jól - mondják a modern teológusok, papok és lelkészek - nagyon jó csupán embernek lenni, mi megértjük az ifjúságot. Rajta tehát, de csakis minálunk. Persze egy kicsit azért tisztességesen, de éljétek csak ki magatokat a mi ifjúsági otthonainkban, és természetesen az evangélium vezetése alatt."

Tudják mit jelent ez? Nem kevesebbet, mint az egyház összeomlását napjainkban. Figyeljék csak meg, mi lesz ebből a közeljövőben, és mi lesz a következménye. A fiatalok rock and rollt fognak táncolni a templomokban.

Az utolsó napokat éljük. Az egész tudományos lángész és a természetösztönök, a legirtózatosabb cselekményekben, a legnagyobb kegyetlenségekben, a legféktelenebb vérösztönökben jutnak kifejezésre.

Tudják-e, hogy mi játszódik le évek óta Afrikában? A nácik dolgai, akiktől Európában megtanultunk félni, a koncentrációs táborok és kínzókamrák legiszonyúbb helyzetei is elhalványulnak azzal szemben, ami az utóbbi években Afrikában történik. Mindez pedig az emberállat eltúlzott önérvényesítése miatt.

Ezek láttán és tudatában pedig nem gúnynak vehető-e, ha mi most a Gnózis igényével és világosságával jövünk? Mert kik vagyunk mi? Mire vagyunk képesek? Nem tartozunk-e mi is a világ legtökéletesebb állataihoz? Ha gátlásaink megszűnnének vagy ezeket kiütnék a kezünkből, akkor hogyan viselkednénk?

Kik vagyunk? Hogyan adódott, hogy összegyűltünk ebben az Iskolában?

Valójában nem találgatás-e ez is? Nem a természetösztönök spekulálása-e? Mi van folyamatban mivelünk? Miért jönnek össze a tanulók újra meg újra szép számmal a konferenciákon? Miért járnak olyan hűségesen a templomszolgálatokra?

Ezek fontos kérdések a dialektika valósága láttán. Érdemes feltenni őket.

Hermész válaszol is. Azt mondja a 11. könyv hatodik, hetedik és nyolcadik szakaszában: „Persze elképzelhető valami észtevékenység egyidejű észlelés nélkül, mint például az álmokban megjelenő elképzelések. Úgy tűnik azonban, hogy mindkét tevékenységet az álomképek megjelenése kelti. Mert az észlelés érzékelő eszköze mind az anyagtest, mind pedig az asztráltest. Ha pedig az észlelés, azaz érzékelés két része egyesült, akkor felhívja a gondolatot az értelemben, mert a tudat átruházza azt.”

Ezek nagyon fontos kijelentések, holott ezt esetleg első pillantásra nem vagyunk képesek felfedezni. Azért vagyunk kénytelenek erről egyszer részletesen beszélni, mert pontosan az Ön létállapotára vannak szabva. Az esetleg még tapogatódzó és tétova kísérleteinket akarják megmagyarázni, amelyekkel a Gnózisra próbálunk reagálni.

Lehetséges, hogy olykor önmaguknak is rejtélyeknek tűnnek. Egyrészt emberállatok, ezeknek különböző kifejezési formáiban, másrészt valóban gnosztikusan irányulnak. Ezért talán már feltették maguknak a kérdést, hogy “mit keresek én ebben az Iskolában?"

Hermész megoldja a rejtélyt. Megmagyarázza, kik és mik Önök pillanatnyilag.

Azt tanácsolja, hogy ne torpanjanak meg, hanem induljanak előre, és gyűjtsék az erőt az áttöréshez.

IX Asztrális befolyásolás Ha megfigyeljük a természetszülte emberiség viselkedését, és maradéktalanul megértjük, hogy az ember a legfejlettebb állat, az állatok királya, és mi is - tisztelt

olvasó - ehhez a természetszülte emberiséghez tartozunk, akkor miért van az, hogy összejöttünk, összetalálkoztunk ebben az Iskolában?

Nem lehetséges-e, hogy csak egyszerűen más metafizikai spekulálásban veszünk részt, mint a tömeg? Ahogyan egyesek egy katolikus egyházhoz, mások valami protestáns vallásközösséghez csatlakoztak, mi nem egy ezoterikus mozgalomhoz tartozunk-e?

Az ezt firtató kérdésre Hermész a következőt válaszolja: észtevékenység elképzelhető közvetlen észlelés nélkül is, mint például az álmokban megjelenő képek. Mit akar mondani ezzel Hermész?

Amikor az Ön személyisége alvó állapotba kerül, akkor egy durva anyagi és egy finomabb részre hasad. A finomabb rész a tudatnak egy részét, de mindenekelőtt az asztráltestet is magával vonja. Az elhasadt személyiségnek ez az asztrálteste ekkor bemegy az asztrálszférába, és részesül benne, mivel az megegyezik az illető létállapotával. Az asztrálszféra egyes benyomásai aztán bevésődnek az anyagtest észközpontjaiba.

A helyzet tehát a következő: mialatt éjszaka, alvás idején személyisége hasadt állapotban van, és asztrálteste kapcsolatba lép az Önnek megfelelő asztrálterülettel, észközpontjai e kapcsolat miatt feltöltődnek, mint valami akkumulátor. Mivel pedig az ész az érzékekkel, az észlelőszerkezettel tökéletes egységet képez, világos, hogy reggel, felébredéskor az érzékszervek megmozdulnak mindattól, ami az észszerkezetre asztrálisan át lett ruházva.

Elsősorban ebből magyarázható irányulása erre az Iskolára, az Ön tanulósága.

Kezdetben tehát az volt a helyzet, hogy különböző asztrális befolyásokból magyarázható észszervezeti ösztön hajtotta a Szellemi Iskolához. Ez azt jelenti, hogy ilyen asztrál befolyásokra érzékeny. Ha tehát tanulóságát másoktól teljesen függetlenül, pozitívan belülről választotta, akkor ez csakis azzal magyarázható, hogy bizonyos asztrális befolyások, amelyekre érzékeny, ehhez az Iskolához vezették. Mi ennek az oka, hogyan lehetséges ez?

Ez esetleg csupán örökölt állapot következménye, tehát szüleiből vagy elődeiből magyarázható, ennek megfelelő vérállapota vagy belső elválasztású rendszere van, mely Önt megnyitotta ennek a befolyásnak.

Az is lehet, hogy karmikusan erre van rendeltetve, hogy aurikus lényében gnosztikus irányzatú befolyások erős összpontosulása található, mely most belefolyik a személyiségbe. Ha egy ilyen karmikus rendeltetetéshez még örökölt hajlam is járul, akkor az asztrális kezdeményezések nagyon erősen hatnak az emberben, aki erre már ifjú korában erősen reagál.

Az is lehet, hogy az emberben van örökölt hajlam és ennek megfelelő erőteljes tevékenység, de a karmikus alap hiányzik. Akkor reagál ugyan, de egyelőre nagyon felületesen. A karmikus alap mindig tapasztalatra utal. Ha pedig tapasztalat még nincs az emberben, akkor tudjuk, hogyan folytatódik.

Az is lehet, hogy van ugyan karmikus alap, de örökség nincsen. Akkor a test, a vértípus és az idegközeg nem túlságosan alkalmas a tanulóság kifejezésre juttatására, ugyanakkor azonban a karma irányából erős befolyás hat a testre és a személyiségre ebben az irányban. Az ilyeneknek elég nehéz a sorsuk. Olykor sok évbe telik, míg meg tudnak szabadulni az örökség befolyásaitól. Ez olykor a

negyvenötödik-ötvenedik életévig is eltart, a férfiaknál és a nőknél is. Az ilyenek gyakran idős emberekként jönnek az Iskolába.

Nehogy azt higgyék, hogy az alvás óráiban az észszerkezetbe vésődött asztrális impulzusok valami kincstárat képviselnek, ezért aztán ne is várjanak tőlük sokat.

Ne gondoljanak például valami Önöknek szánt felszólításra vagy a Szerzet üzenetére: “Nagyszerű vagy, hivatott vagy, menj csak az ösvényre". Ilyesmiről szó sem lehet!

A közönséges természetes életterület asztrálszférájában a legkülönbözőbb sugárzások és befolyások érvényesülnek. A legalacsonyabb, legaljasabb befolyásoktól és sugárzásoktól a legkiválóbbakig és legmagasságosabbakig.

Földünk asztrális szférájában megtalálható a legszörnyűbb, ami egyáltalán elképzelhető, de megvan az Egyetemes Szerzet befolyása is.

Persze tudniuk kell, hogy a dolgok az asztrálszférában korábban történnek, mint az anyagszférában. Az anyag területén a dolgok lanyhán folydogálnak, míg az asztrális területen sokkal hamarabb megjelennek. Szóval, ami pillanatnyilag az asztrális területen kifejlődik, az például holnap vagy holnapután, esetleg még később valósul meg az anyag területén. Életünkben ezért hangadó az asztrálterület, asztráltestünk, általában az asztrális befolyások. Az asztrális befolyások ösztönöznek minket annak a megvalósítására, ami az asztrális területen már létezik.

Mint mondtuk, az asztrális területen, természetrendünk asztrális szférájában hatnak az Egyetemes Gnosztikus Lánc befolyásai, melyek minden asztrális területen megkülönböztethetők. Ha tehát valakiben van öröklött hajlam vagy megfelelő karma, akkor a Szerzet asztrális befolyásai belevésődnek ebbe az emberbe, és ő a legtöbb esetben reagálni is fog. Például érdeklődik az Iskola irodalma vagy filozófiája iránt. Az is lehet, hogy oly erősen hatnak rá ezek a befolyások, hogy egy ilyen Iskolához kerül, mint a miénk.

Miért fogja fel Ön, mint tanuló az Egyetemes Szerzet befolyásait, mások pedig miért nem? Ez tehát, mint mondtuk, az öröklődés vagy karmikus hajlam kérdése.

Hogyan keletkezett ez a hajlam? A választ már ismeri. Először: ha örökség alapján reagál, akkor ez a szülei és elődei keserű tapasztalatainak tömege miatt van.

Nézze, ha életében mindent a dialektikától vár el, mindent attól kér, tehát erősen arra irányul, pozitívan a vízszintes síkon halad tovább, akkor előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor a dolgok homokként peregnek ki az ujjai között, üres kézzel áll itt, és ez mindenféle nyomorúsággal folytatódik. Az asztrális befolyások, amelyek eddig tovább hajszolták, már nem képesek kielégíteni. így más hajtóösztön jelenik meg a rendszerében. Akkor lehetséges, hogy ebben az ösztönben, amellyel másra vágyik, a Gnózis asztrális befolyása kezd beszélni Önhöz. Ha tehát csupán öröklött tényezők alapján van a modern Szellemi Iskolában, akkor szüleinél és elődeinél találhat olyan életviteleket, amelyek ehhez vezettek. Szülei és elődei tehát ittak a szenvedés keserű kelyhéből.

Másodszor pedig: ha kizárólag karmikusan reagál, akkor rendszerébe

bevésődtek a karmikus befolyások, elődeinek keserű tapasztalatai miatt benne vannak saját mikrokozmoszában. Ezek akkor bizonyos értelemben saját tapasztalatai lettek, legalábbis a tapasztalatoknak egy sora, amellyel nagyon is egyedi szempontból különösen Ön rendelkezik. Tehát ez is ivás a tapasztalatok keserű kelyhéből, amelyet végeredményben a sors ilyen módon nyújtott át Önnek.

Ez szól aztán mindenekelőtt a tanulók harmadik típusából, akinek magának kell ezt a kelyhet nagy kortyokkal kiinnia.

Bárhogyan is, az első, a második vagy a harmadik fajtájú tapasztalatok, vagy ezeknek a keveréke vezette el a tanulósághoz. Mások, ezrek, még nem jöttek el ide, mert érzékszervi reagálásuk éber állapotban egyelőre még más területekre vezeti őket. Alapjában véve azonban az Ön és az ő természetlényszerü állapotukban kezdetben semmiféle különbség sem volt. Az őszinteség arra a kijelentésre kötelez minket, hogy Ön is valószínűleg csupán metafizikai próbálkozás alapján lépett be az Iskolába.

Mi a helyzet általában, amikor a tanuló belép a modern rózsakereszt Szellemi Iskolájába? Zavaros vagy zilált életállapotában békességet, biztonságot, megoldásokat keres. Nyugalmat keres. Alapjában véve mi is állatok vagyunk, akik oltalmat keresnek. Ösztönünk pedig egy asztrális impulzus, egy asztrális kezdeményezés miatt ebbe az irányba terelt minket. A hajszolt, elfáradt vagy kivert állat biztonságot, oltalmat keres a Gnózis templomában. Az észlelés az anyagtestben és az asztráltestben tájékozódik, mondja Hermész, ha pedig az észlelés két része egyesült, akkor az észben felhívott gondolatot a tudat kifejezésre juttatja.

Mi történik, amikor az elfáradt, megtépázott emberállat megérkezik a templomba? És mi történik, ha egy kicsit kipihente magát? Az emberállat akkor alkalmazkodott új környezetéhez, és újra teljesen a fajtája szerint viselkedik.

Mialatt a tanulóság rögeszméjével ékesíti magát, újra hamisítatlanul a spekuláló, találgató elemből él, az emberállat felkészültségének valóban fényes tulajdonságai szerint. Így azonban az Iskolába való belépés az ő életében semmiféle megoldást sem jelent, a szenvedés kelyhét újra színig töltve állítják elé. Az asztrális áramlatok továbbra is belefolynak, az érzékeket szüntelenül működtetik, életének menete, tapasztalati bőségével ugyanaz marad, mint örökhagyójáé, karmáját szolgáltatóké vagy saját magáé. Ez semmiféle megoldást sem jelent. Az emberállat egy metafizikai üzérkedő; spekuláns volt, és az Iskolában is ugyanaz maradt. Az Iskola ekkor nem tudja tartósan kielégíteni, és a következmények könnyen előreláthatok: szidja az Iskolát, és az az érzése, hogy valami nincs rendben. Szüntelenül kritizál. És folytatja a találgatásait. Tovább próbálkozik. Az egyik részvényen nem kerestünk eleget, talán majd más értékpapírral kísérletezünk. Irányt változtat, és más időtöltést keres magának. Szegény, buta emberállat!

Most már tudja, hogy ha az észlelés az anyagtestben és az asztráltestben is egyenletesen ugyanazt az asztrál befolyásolást tapasztalja, akkor a gondolat,

ami ennek alapján született, a tudatban alakot ölt, és azt tesszük, ami a minőségünknek, a jellegünknek megfelel. A típusunk, a fajtánk, irányulásunk szerint isszuk magunkba az asztrális befolyásokat, és erre kell reagálnunk.

Ha észszervezete és észlelő érzékszervezete éjszakánként az asztrális befolyások által feltöltődik, akkor erre Önnek reagálnia kell. Hiába mondja, hogy nem teszem, nem akarom, mindenképpen reagálnia kell! Másról szó sem lehet.

Ahogyan a víz a hal életeleme, és a szárazon nem élhet meg, úgy nem élhet gnosztikus életet az emberállat.

Ha pedig Önt gnosztikus asztrális befolyások is érik, akkor életvitelében hasadás keletkezik. Egyrészt a Gnózisra irányul, másrészt közönséges emberállatként viselkedik.

Van-e ennek valami értelme? Az ilyen ember magát is és a Gnózist is becsapja, anélkül, hogy ezt pontosan tudná, és sajnos anélkül is, hogy mást tehetne.

Erről tehát nem szemrehányó, hanem megállapító értelemben beszélünk.

Kétségtelenül hasznos, ha a körülményektől függetlenül a valósághoz igazodunk és feltehetjük a kérdést: “Mi is valójában a helyzet énnálam?" Hermész erre azt mondja a szöveg 9. szakaszában: „Minden gondolatképet az értelem kelt: jó képet, ha magját Istentől kapja; szentségtelen képet, ha magja démonoktól ered. Mert a világ sehol sem mentes a démonoktól.”

Az olvasó is tudja, hogy ez mennyire igaz. A főszentély hét ürege, éppúgy, mint a szív üregei, alvás idején feltöltődnek. Bennük a tanulóra vonatkozó asztrális értékek és erők fejlődnek ki. Gnosztikus, hívő értékek: a jó értékek és erők; de az egészen mások is: a démoni dolgok. Így bandukolnak a tanulók - legalábbis közülük sokan - életútjukon, mely valójában halálosan fárasztó. Világítsunk rá erre az útra még egyszer alaposan.

Eközben pedig - ez nem is lehet másképpen - újra feltámad bennünk a kiáltás, a félelem hangja, az emberállat halálos üvöltése. Ezzel kapcsolatban Pál hermétikus kiáltását idézzük a Rómabeliekhez írt levél 7. részéből: “Így tehát azt a törvényt találom magamban: amikor jót akarok, gonoszat cselekszem. Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?"

X A fekete démonizmus „Minden gondolatképet az értelem kelt: jó képet, ha magját Istentől kapják, szentségtelen képet, ha magja démonoktól ered. A világnak ugyanis egyetlen része sem mentes a démonoktól, az olyan démonoktól, amelyeknek hiányzik Isten világossága. Behatolnak az emberekbe, és beléjük vetik tevékenységük csíráit. Az értelem ekkor ezekkel lett megtermékenyítve: házasságtöréssel, gyilkossággal, tiszteletlenséggel a szülőkkel szemben, megszentségtelenítő cselekedetekkel, istentelen tettekkel, öngyilkossággal és mindenfélével, ami a démonok műve.

Ami Isten vetéseit illeti, ebből kevés van, de magasságosak, szépek és jók.

Ezeket erénynek, mértékletességnek és istenlelkűségnek, boldogságnak nevezik. Az istenlelkűség a Gnózis, az Istentől és Istennél lévő ismeret. Aki ezt az ismeretet birtokolja, az tele van minden jóval, és gondolatait Istentől kapja, és ezek egészen másak, mint a tömeg gondolatai.

Ezért nem tetszenek a tömegnek azok, akik a Gnózisban járnak, nekik pedig a tömeg nem tetszik. A tömeg bolondnak tartja, kineveti, kigúnyolja, lenézi és gyűlöli, olykor meg is öli őket. Mert, mint mondtam, a gonosznak itt kell laknia, mivel itt született. Ezért a Föld a hatásköre, nem pedig a világ, ahogyan egyesek istenkáromlón állítják.”

Ahogyan az előzőkben láttuk, a természetszülte ember két különböző asztrális befolyási szféra számára áll nyitva: a Föld asztrális befolyása számára és a világ asztrális befolyási szférája számára.

A hermészi filozófiánál mindig figyelembe kell vennünk, hogy világosan különbséget tesz a Föld és a világ között. A Föld a mi életterületünk, jobban mondva a világnak az a pici része, ahol lakunk. A világ ellenben a szent, abszolút bolygó, Isten egyetemes tervének érinthetetlen jelensége. Ezért mondja a 11. szakasz: „A gonosznak itt kell laknia, mert itt született. Ezért a Föld a hatásköre, nem pedig a világ, ahogyan egyesek istenkáromlón állítják.”

Mint természetszülte emberek a Földtől valók vagyunk, tehát földiek, de mint mikrokozmoszok a világból valók vagyunk. Ezért két asztrális szféra létezik, két asztrális befolyás, mely minket, legalábbis most, csaknem megoldhatatlan problémák elé állít. Ezért érthető az is, hogy Pál felkiált problémája krízisében: “Ezt a törvényt találom tehát magamban: ha a jót akarom, akkor a gonoszat teszem. Én nyomorult! Ki fog megváltani engem ettől a halálos testtől"?

Ebben a dologban az Ön panasza is az eget verte már minden hangnemben.

Mert lényvalóságát mindkét befolyás érinti, mind a jó, mind pedig a gonosz asztrálerőké.

Vegyük úgy, hogy Ön, kár és szégyen révén tisztulóban, ösztönözve érzi magát arra, hogy saját viszonylatában valami megoldásra tegyen szert. Akkor először is mindenképpen ismernie kell azt a törvényt, amelyre Pál utal: amikor jót akarunk, akkor a gonosz is nagyon közel van.

Próbáljuk meg megérteni ennek a hátterét.

Tulajdonképpen mi egy démon? Semmi más, mint egy természeti erő. A régi bölcsesség valahol azt mondja, hogy mielőtt egy élethullám megalkotásáról lehetne szó, megalkotják a démonokat. Ez talán különösen hangzik, de nagyon logikus.

Minden megnyilvánulás egy asztrális térségben keletkezik.

Mert a különböző asztrális tüzek készítik az étereket, és ezek állnak össze az anyagi atomokkal együttműködve megnyilvánulássá.

Egy megnyilvánulás ötletét tehát először egy asztrális térbe kell bevésni. Ha ez

megtörtént, akkor hatások, fókuszok, erőörvények keletkeznek. A kezdet démona elkezdi munkáját. Ezek a démonok, vagy - eredeti jelentésükben természeti erők adják meg végül a megnyilvánuló ötletnek a tervezett jellegét. A tervet megvalósítják, valóra váltják. Így aztán egyszer a Földön (jegyezzék meg: a Földön!) elkezdték annak a tervét, hogy emberi lényeket hozzanak létre. Ez nagyon kényes ügy volt, mert ezeknek az emberi lényeknek saját gondolkodási képességet akartak rendelkezésükre bocsátani.

Ezt a képességet nem szabad csupán valami észszerkezetnek látni, hanem ugyanakkor és mindenekelőtt egy olyan képességnek, amely a Földnek és Isten szándékának az átkutatására szolgál. Ezért kell a gondolkodási képességben az észt és az értelmet megkülönböztetni. Az értelem, az isteni értelem az észt használja eszközként.

A létrehozott lényeknek bizonyos tekintetben az Atyával kellett volna egyenlővé válniuk. És mint mondtuk, bizonyos pillanatban ezt a hatalmas tervet elkezdték a Földön. A Föld (ezt meg kell tanulniuk jól belátni) a világ, az isteni világ nagy, véglegesen ennek szánt alkotóterülete. Engedjék meg, hogy még egyszer kijelentsük: mindenekelőtt tegyenek különbséget a világ és a Föld között! A hermészi filozófia szerint a Föld az a szülő terület, amelyen az embernek a magzati állapotát kell eltöltenie. Az ő és teremtménytársainak helyzete pedig a földön az, hogy ezen a magzati állapoton még nem jutottak túl. Ezért mondja az Úr Jézus: “Azért jöttem hozzátok a földre, hogy felemelkedtesselek titeket Isten tágas, pompás világának legmagasabb mennyeiig" (Pistis Sophia).

Sokan, sőt számtalan sokan mentek már Önök előtt ezen az ösvényen, akik mint igazán megszületettek, mint igazán megváltottak bementek a szent, isteni világba. Ön azonban még mindig magzati területén tévelyeg, itt kering. Szinte foglya ennek a térnek.

Ezt a bennünk lévő, saját isteni fajtánk még mindig negatív hatásai okozzák.

Isteni fajtánk? Mi a mi isteni képességünk, isteni jellegünk? A hatalmas gondolkodási képesség, amelynek segítségével egyszer igazán emberek és igazán istenek lehetünk. Ebből a lángból valami kezd világítani bennünk, és ez a gyenge világocska, ez a kis éledező láng még a legnagyobb nehézségeket okozza nekünk. Minket, akiknek még igazán emberré kell válnunk, a Földtől csak akkor lehet megváltani, ha ez az igazán emberi állapot valóban megmutatkozik.

Ugyanis, hála Istennek, ha még csak magzati formában is, de fel vagyunk szerelve az isteni gondolkodási képességgel. Ez pedig mit jelent? Először is, hogy van egy asztráltestünk. Másodszor, hogy ebben az asztráltestben és ennek révén hozzáférhetünk a Föld asztrális szférájához, és harmadszor, hogy ezzel állandó kölcsönhatásban állunk a Föld asztrálszférájával, természeterőivel, démonjaival. Továbbá pedig, hogy befolyást gyakorlunk az asztrális szférára, mibenlétére és minőségére gondolkodási képességünk gyengén világló kis lángjával.

Képzeljék el ezt a helyzetet, mert ez mindannyiónk életének a drámája.

Az asztrális térségbe, az asztrális tűzbe bevésődnek az emberek ötletei, és mivel a gondolatok ható erők, az asztrális anyagban örvények keletkeznek, amelyekből mint gyújtópontokból megvalósító folyamatok keletkeznek, kifejlődik a teremtés.

Hozzáférünk ehhez a rendkívül kiváló asztrális térhez. Ez a kétségbeejtő, mert éppen ezzel elálljuk a magzati állapotunkból való felébredésünk útját. Ugyanis állandóan azzal foglalkozunk, és mindig is ezt tettük, hogy a Föld asztrális szféráját benépesítsük mindenféle természeti erővel, mindenféle démonnal. Ezek a sokféle fajta és sok hatáskörű démonok pedig a jellegük miatt befolyásolják az étereket és ezáltal az éterek formamegnyilvánulását.

Földi életterületünkön így jutunk ehhez a zabolátlan, rendetlen káoszhoz és romlottsághoz. Ehhez a számtalan szenvedélyéhez kötött állatemberhez, akiket maguk alkotta démonok gyötörnek, mindezekhez az állatemberekhez, akik hangyabolyként nyüzsögnek. Szúrják, harapják, károsítják és megerőszakolják egymást. A dolgok folyása közepette időnként különböző démoni erők ütik fel a fejüket, jutnak kimondottan kifejezésre, mint napjainkban például a természetellenes szexualitás. A világot szinte a természetellenes szexualitás hulláma árasztja el, mely mindenhová behatol. Mert ha mindenkit bebörtönöznének, akit a természetellenes nemiség ejtett bűvöletébe, akkor sok tekintélyes személyt is le kellene csukni. Ezért próbálják inkább a törvényeket megváltoztatni. A világtörténelemben mindig is úgy volt, hogy a kultúra hanyatlása idején, amikor a Földön kozmikusan beesteledik, a legszörnyűbb démonok, a bukott dialektika asztrális terének alja üti fel nagyon erősen a fejét, és az emberiségre ráront a természetellenes szexualitás tüzes lángja.

A természetellenes nemiség még valami más is, mint a nemi erő elfecsérlése. A nemi erő, nemde, alkotóerő? Ez az egyik isteni képesség, amivel az emberiséget ellátták. Ez az erő pedig magzati térségünkben kötelező érvénnyel arra hivatott, hogy megnemesedjen, és azzá az igazán isteni képességgé fejlődjön, mely a gégecsakrával függ össze. Az olvasó ennek alapján elképzelheti, hogy a nemi erő elfecsérlése káros, elsősorban az eszmére vonatkozóan, amelyen alapul.

Az emberek szurkálódnak, harapják, károsítják és megerőszakolják egymást, mondtuk. E hullámok fölött pedig, az örvények fölött, az állatvilág fölött, a nyomorúság vihara fölött zeng a kereső ember félelemkiáltása: “Én nyomorult ember, ki fog megváltani engem e halál testétől?"

Az alakulás területén élünk, amelyen az eredeti, tiszta démonok, az eredeti, tiszta, tüzes asztrális erő a feladatát kimondottan még mindig végzi. Az asztrális erőkkel való fent ecsetelt visszaélés miatt azonban, amelyben az egész dialektikus emberiség bűntárs, a földi asztrális szféra bizonyos pillanatban oly fekete, annyira ördögi, annyira igaztalan és diszharmonikus lesz, annyira tele lesz elfajultsággal, és az anyagi életterületet annyira benépesíti a romlottság, annyira a vér és könnyek területévé válik, hogy elviselhetetlen lesz. (Mert ami az

asztrális területen kifejlődik, annak a földön meg kell nyilvánulnia. Ha pedig Ön kapcsolatban van valamelyik asztrális erővel, akkor az megnyilatkozik az Ön életében és testében.)

Ennek az a következménye, hogy végül az egész földet, a világ egész teremtési területét meg kell tisztítani az asztrális területtől egészen az anyagszféráig. Ekkor minden ezekben lévő mikrokozmoszt megtisztítanak a piszkától, és a feledéshez vezetik el. Minden mikrokozmoszból kiürítik a karmáját. Mindnek újra kell kezdenie, mert a Logosz nem hagyja el kezeinek alkotásait. Újra meg kell történniük tehát az eredeti magzati fejlődési folyamatoknak, kezdetüktől fogva. Mennyi idő mehet veszendőbe számunkra! Minden újabb mikrokozmikus életrekeltés azonban, hála Istennek, az illető számára újabb lehetőséget jelent.

Lássák jól a helyzetet! Mi a valóságuk?

Mint mondtuk, két asztrális szféra befolyásol minket, az eredeti, tiszta asztrális terület és a dialektika démonizmusa. Tehát megtalálják ezt a törvényt magukban, hogy amikor jót akarnak tenni, ugyanakkor a gonosz is itt van mellettük.

Természetben születettségük, múltjuk, egész dialektikus állapotuk miatt teljes mértékben kapcsolatban állnak a földi asztrális terület piszkával. Önök a modern Szellemi Iskola tanulói, és részesülnek a Szellemi Iskolában, így az eredeti hívó hang, az eredeti erő még kapcsolatban van Önökkel. De meddig állhat még fenn ez a helyzet a fekete démonizmus ostora, igája alatt? Ezért találjuk magunkban ezt a törvényt: ha jót akarok, ugyanakkor a gonosz is nálam van. Ez magától értetődik! Mert az asztrális démonok egész csordáját mi készítettük, mi és sorstársaink, mi keltettük életre őket, tehát közvetve vagy közvetlenül, közelről vagy távolról teljes mértékben részt kapunk belőlük.

Itt van tehát az egyik, de a másik is. Mily rettenetes ez! Ezért a felkiáltás: én nyomorult, ki vált meg engem ettől a haláltól, ettől a legszörnyűbb nyomorúságtól! Újra el kell-e süly-lyednünk egy kozmikus éjszaka káoszában, egy általános nagytakarításban, a Föld magzati terének tisztogatásában? És Hermész panaszkodik: „A démonok pedig behatolnak az emberbe, és elvetik bennük a saját tevékenységük csíráját: az észt ekkor ez a mag termékenyítette meg házasságtöréssel, gyilkossággal, udvariatlansággal a szülőkkel szemben, megszentségtelenítő cselekedetekkel, istentelen tettekkel, öngyilkossággal és mindenféle mással, ami a démonok műve.”

Ezt a felsorolást sok mindennel folytathatnánk és növelhetnénk, anélkül, hogy valaha is a végére érnénk. És feltehetjük a kérdést: így kell-e ennek minálunk is folytatódnia? Minálunk, akik - őszintén szólva - a démonaink elől menekültünk a Szellemi Iskolába? Kell-e ennek folytatódnia? Nincs-e mégis megoldás? De igen, van megoldás. De ezt önmagukkal kell nagyon is erőteljesen elkezdeniük. Az Iskola ezt Önöknek évek óta mondogatja. De hallgattak-e rá? Ennek az útját, az ösvényt, Önöknek szinte minden szóval, nap mint nap mutatják. Az egész dogma

azonban, minden jótanács, az egész jó és segítő befolyás, ami az Iskolából szüntelenül árad Önökre, talán az egyik fülükön be, a másikon meg kiment, így a démonok, melyek oly nagy befolyást gyakorolnak Önökre, mindezt az elvetett magot újra rendszeresen megsemmisítették vagy negatívvá változtatták.

Ameddig élnek, addig még van remény, és bármelyik napon újrakezdhetik. Ekkor azonban tegyék a mai napot az új kezdetté! Inkább ma, mint holnap. Nagyon tárgyilagosan és határozottan álljanak életünknek e hatalmas problémája elé, mintha még sohasem tanulmányozták volna.

Akkor szabad megerősödnünk annak bizonyságában, ahogyan Hermész mondja a 12. szakaszban: „Aki viszont az Isten iránt tanúsított tiszteletben és szeretetben él, az mindent elvisel, mert részesül a Gnózisban. Az ilyen embernél minden jóra fordul, még az is, ami másoknak gonoszság. És ha pályáznak is rá, mindent a Gnózisért hozott áldozatnak vesz, és már ezáltal is minden rosszat jóra fordít.”

Viselkedésüket tehát Önök képesek teljesen megváltoztatni az asztrális területre vonatkozóan. Egész asztrális állapotukat elvből képesek megsemmisíteni és megváltoztatni. Teljes mértékben képesek tiszta magzati állapotukat és a kezdet démonaihoz való viszonyukat helyreállítani, hogy valóban emberként megszülessenek az isteni világban.

A helyzet láttán ez sokaknak csodának vagy mesének tűnik. Ezt a csodát azonban megmagyarázhatjuk. De akkor meg kell egyeznünk, hogy a receptet, amellyel az Iskola akarja megajándékozni Önöket, maradéktalanul, hűen alkalmazzák. A legkisebb fájdalom esetén sokan rohannak azonnal az orvoshoz, és hűségesen a tőle kapott recept szerint viselkednek. Miért nem teszik ugyanezt életük legfontosabb problémáját illetően?

Mint dialektikus embereknek még soha sem volt ilyen sok nehézségük, mint most. Az emberi élethullám még sohasem volt ennyire az alapjaiban beteg és romlott, mint a mai napon.

Ha most Önöknek, a gnosztikus Szellemi Iskola tanulóinak újra átnyújtjuk az élethez vezető ösvény receptjét, akkor eleget tesznek-e hűségesen e recept követelményeinek?

XI Az élethez vezető ösvény receptje Bizonyára megértettük, hogy minden szenvedésünk és bosszúságunk oka földi életterületünk asztrális szférájához való viszonyunkban rejlik. Sokaknak nehéz az

élete, erről azonban maguk tehetnek. Amit ugyanis Önök az asztrális térbe vetítenek, azt bizonyos pillanatban problémák formájában visszakapják az életükben.

Az asztrális világhoz való viszonyunk okozza tehát minden szenvedésünket és gyötrelmünket, egész meghasonlásunkat és rögeszméinket, mert jóllehet isteni emberlétre vagyunk hivatottak és kiválasztottak, gondolkodási képességünket mindeddig helytelenül használtuk. Noha gondolkodási képességünk pillanatnyilag még rendkívül hiányos és tökéletlen, gondolkodásmódunkkal mindenféle démonokat alkotunk a földi szférában. Olyan erőket teremtünk, amelyek bizonyos pillanatban uralkodni kezdenek rajtunk, mivel mint természetszülte lényeknek, teljes mértékben reagálnunk kell rájuk. Magzati állapotunkat így nem tudjuk legyőzni, és kiskorúak maradunk. így nem vagyunk képesek megszabadulni a Földtől, és a dialektika törvényeihez láncolódunk. Ha meg akarunk szabadulni ettől a nyomorúságtól, akkor jelenlegi asztrális minőségünket meg kell semmisítenünk, mégpedig azzal, hogy teljesen megnyitjuk magunkat a Gnózis világosságerőinek, az isteni vetésnek, ahogyan Hermész nevezi.

Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjében elmesélik, hogy C.R.C. a mérlegen, a vizsgán minden súlyt képes volt ellensúlyozni a tény miatt, hogy csodásan pompás és nagyszerű szerzetesi ruhát viselt. C.R.C. folttalan ruhája az asztráltestet képviseli! Megszabadulhatunk a Földtől, és bemehetünk a megszabadító életbe azzal a feltétellel, hogy az isteni vetés segítségével teljesen megtisztítjuk a ruhánkat, asztrális járművünket.

Ez az isteni vetés, amelyre Hermész utal, a tiszta asztrális tűz. Ez az eredeti természeterő, mely magzati állapotunk asztrális térségén uralkodik. Pál fájdalmas felkiáltására: “Én nyomorult, ki fog megváltani engem a halálnak ettől a testétől?", meg is jön a válasz: hála Istennek, Jézus Krisztus Urunk. Ennél persze ne gondoljunk valami történelmi személyiségre; ne gondoljunk az egyházak istenére és rögeszméjére, hanem arra, amiről a János-evangélium bevezetője tanúskodik: “A világosság fénylik a sötétségben".

Ennek a világosságnak lett átadva az egész Föld. E világosság nélkül semmit sem tehetünk. Minden szent írás tanúskodik ennek a bizonyosságáról: Jézus Krisztus a megváltó, az üdvösséget, gyógyulást hozó asztrális fény, a tiszta asztrális világosság, amelyből és amely által az igazi születésnek kell feltámadnia.

Most pedig világosan szembe kerülünk a nagy problémával. Elénk állítják minden problémánk megoldását. Kilátásba helyezik nekünk, hogy igazán embernek születhetünk. Pál kimondja a nagyon is ismeretes szavakat: “Megtalálom tehát ezt a törvényt magamban: ha a jót akarom, a gonosz is velem van. Ki fog megváltani engem a halálnak ettől a testétől? Hála Istennek, Jézus Krisztus Urunk!" A tiszta, isteni, asztrális világosság!

Azután pedig a Rómabelieknek írt levél 7. része következik, amelynek 25.

szakaszában levonja a következtetést. Megállapítja: jóllehet az elmémmel az Isten törvényének, de a testemmel, azaz a természetszülte személyiséggel a bűn törvényének szolgálok.

Ha ezt a következtetést elemezzük, akkor úgy tűnik, hogy gyakran ugyanebben a helyzetben vagyunk. A lelkület, a lélek szerint a legtöbben azzal foglalkozunk, hogy a Gnózisban felébredjünk. Lelkük minősége miatt Önöket bevezetik Isten gyermekeinek életébe, a megdicsőülés életébe, és az ifjú Gnózis majdnem minden tanulójáról valóban azt mondhatnánk, hogy a lélekélet nagy örömmé válik számukra. Ezt nemcsak mondhatjuk, hanem be is tudjuk bizonyítani. Mint tanulók, alig tudnak eleget foglalkozni az egyetlen igazság dolgaival, szinte alig tudnak eleget kapni a Gnózis dolgaiból. A modern Szellemi Iskola élete és a benne élés Önöknek abszolút belső szükségletté vált. Erről tanúskodik például az a tény is, hogy konferenciahelyeink sorozatosan megtelnek, és a jelentkezők száma egyre nagyobb lesz. Ez a fejlődés így fog folytatódni is.

Iskolánkban tehát a lélek tekintetében hatalmas fejlődés van folyamatban. A tanulóknak szemmel láthatóan belső, erős szükségletét képezi, hogy részt vegyenek a szellemi műben, és a legtöbben nagyon erősen fáradoznak is ezen.

Mindez nagyszerű, és a legnagyobb hálára kötelez minket, mert bizonyítja, hogy csaknem mindegyikőjük a lélek ébredező életében áll. Lelkületükkel Isten törvényét szolgálják.

Mégis nagyon sokakban megmarad ez a nyomorúságos meghasonlás.

Elméjükkel Isten törvényét szolgálják, amennyire egyáltalán lehetséges, a személyiség felől azonban még földi démonjaik hajszolják Önöket.

Személyiségük alapján ragaszkodnak a típusukhoz, a jellemükhöz, mely ifjúkoruktól meghatározta Önöket. így nem tudnak megszabadulni földi személyiségüktől, amely sajnos oly erősen a bűn törvényének jegyében áll.

Lélekben azzal foglalkoznak, hogy újjászülessenek, a személyiség alapján viszont még teljesen a földi démonok hajszolják Önöket.

Miben rejlik ennek a problémának a megoldása? Erre is válaszol Pál a Rómabelieknek írt levél nagyszerű, pompás 8. részében: “Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem a szellem szerint. Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak, a szellem szerint valók pedig a szellem dolgaira."

Itt látják tehát a megbeszélt nehézség egész terjedelmét. Ismerünk egy olyan életet, mely az ébredező lélekszükségletek jegyében áll, amely teljes mértékben kielégít minket, megkülönböztetünk azonban egy mindennapi életet is. Ez az élet van otthon is, társadalmi pozíciónkban, és függönyeink mögött, meghitt légkörünkben, belső szobánkban, messze, nagyon messze a Gnózistól, ahol teljesen egyek vagyunk a típusunkkal, jellemünkkel, ösztöneinkkel, földi démonaink hajtóerejével; és ezen az életen teljesen a haláltermészet asztrális áramlatai uralkodnak, így félreismerhetetlenül két életet élünk, ami a pusztulás veszélyével fenyeget minket. Mert ha a gnosztikus Szellemi Iskolát még annyira

szeretik is, ha egyetlen konferenciát sem hagynak ki, az említett belső meghasonlás szinte óránként növeli a nyomorúságukat. Tudniuk kell ugyanis, hogy a haláltermészetből jövő asztrális befolyásolás szüntelenül erősödik, ezért ha lélekszületettek, és most nem avatkoznak be határozottan az életükbe, akkor elvesznek.

Hogyan kell tehát beavatkozniuk? Mi ennek a módja? A lélekélet mellett, nagyon tudatosan és tudományosan nem szabad többé a test szerint eljárnunk! Ez az egyetlen megoldás a fiatal és az öreg ember számára egyaránt. Minél fiatalabban kezdik, annál jobb, mert ha megcsappant az erejük, ha természetszülte állapotukban nem eléggé vitálisak, akkor a vállalkozásuk szinte kilátástalan.

“Ha a test szerint éltek, meghaltok." Értsék jól, hogy mire gondol Pál: akkor ugyanis a magzati térség rabjai maradnak, és a kozmikus éjszakában elpusztulnak. Ami pedig a mikrokozmoszukban felépült, lélekhez illő karma formájában, az megsemmisül. És az adott pillanatban, jó néhány százezer év múlva újra kezdhetik - pontosabban nem Önök, hanem a mikrokozmoszuk.

“Ha a test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit a szellemmel megöldökölitek, éltek". Akkor élni fogtok, igazi emberekként Isten vidám, nagy világában.

Lehetséges-e ez? Erre nem lehet általános feleletet adni. Megváltoztatjuk tehát a kérdést: Lehetséges-e ez az Önök számára, a Szellemi Iskola komoly tanulói számára? Erre aztán abszolút azt válaszolhatjuk, hogy “igen, erre Önök képesek". Ezt pedig bebizonyítottuk Önöknek. Megpróbáltuk megmagyarázni, hogy minden képességük megvan ehhez. És mindannyian megvizsgálhatják önmaguknál, hogy milyen mértékben. Bárhogyan is, mindannyian rendelkeznek különböző szinten felébredt új lélekélettel. Pál pedig azt mondja a Rómaiaknak írt levél 8. részének 11. szakaszában: “Ha Krisztus szelleme bennetek lakik, akkor halandó testeiteket ő fogja feléleszteni is", akkor felveszi Önöket ebbe a hatalmas újraalkotó folyamatba. Önök tehát, mint a gnosztikus Szellemi Iskola tanulói, mint emberek, akik azzal foglalkoznak, hogy lelkileg kiviruljanak, mindezt véghez vihetik, mert az ehhez szükséges erőt bevezették Önökbe, ez az erő már Önökben lakozik.

Most már csak az a kérdés, hogy ezt az erőt akarják-e alkalmazni is, hogy valóban cselekednek-e, azonnali hatállyal. És hajlandók-e elegendő erőt és kitartást fordítani az első nehézségek, a démoni akadályok leküzdésére. Mert személyiségüket és életállapotukat sokan annyira elrontották, hogy kezdetben nagyon nehéz lesz alaposan rendet teremteni.

Ha úgy vesszük, hogy ezt el akarják kezdeni, akkor Hermész azt mondja Önöknek: Isten vetéseiből kevés van, de magasságosak, szépek és jók! Erénynek, mértékletességnek és istenlelkűségnek, boldogságnak nevezik.

Mi értendő itt erényen? Az erény hermészi értelemben egy következetes életvitel az új lélekerőknek megfelelően és ezek alapján, amelyek Önökben megnyilvánulnak. Fogékonyak Önök lelkileg? Megértik-e, vizsgálják-e, hogy mit

hoz Önöknek, mit nyújt át Önöknek a világosság, a Gnózis világossága? Nos, az ennek megfelelő, következetes életvitel, az azzal egyező életvitel, amit így kapnak, amit éreznek, amit átlátnak, amit megértenek, ez az erény hermészi értelemben. Ebben az életvitelben, amely tehát belső szemléletüknek megnyilvánul, ebben kell hinniük. Ebbe az életvitelbe kell merülniük egész belső vágyakozásukkal. Erre kell szomjúhozniuk, ahogyan a Boldognak-mondások mondják: “Boldogok, akik a szellemre vágynak, mert övék a mennyeknek országa".

Ismerik-e már ezt az óriási, mindent felemésztő vágyakozást, hogy azzal élhessenek összhangban, ami az Önök lelkébe vetítődik? Egy konferencia látogatása vagy egy templomszolgálaton való részvétel alkalmával ugyanis mindenesetre történik valami Önökkel! Lelküket, lényüket, szívüket megérinti a Gnózis világosságereje! Nos, ha az Igét akkor szinte szomjasan isszák, ha a világosságerőt szinte felszívják, akkor lényük legmélyéből vágyakozhatnak arra, hogy ezeknek a dolgoknak megfelelően éljenek. Ha ezt az erényt gyakorolják, akkor Önökben hatalmas kapcsolat keletkezik a kezdet asztrális erejével, azzal az asztrális tűzerővel, amelybe a Logosz belevezette az emberalkotás ötletét.

Most az a fontos, hogy legbensőségesebben higgyenek ebben a világosságerőben, mely megérintette Önöket, higgyék, hogy be fognak tudni lépni az új életterületre. Ha ugyanis így vágyakoznak, így kívánkoznak és hisznek, hisznek a saját lelkükben, a saját lehetőségeikben, Isten szeretetében, abban az ösztönzésben, amellyel Isten nógat az igazi születésre, akkor az erre következő reagálás Önöket más gondolatokhoz juttatja. Akkor rendbe jön a gondolkodási életük. Akkor akarják is, hogy más gondolatokhoz jussanak, mert annyira vágynak az új birodalomra. Ha ugyanis egy ember valamire vágyik, akkor gondolatai mindig ugyanabba az irányba terelődnek.

Aki tehát tele vágyakozással az új életállapotra irányul, az ennek megfelelően másképpen kezd gondolkodni. Amelyik pillanatban aztán az Önök új mentalitása megtisztítja Önöket, a megsemmisülés démonaihoz fűző asztrális kötelékek feloldódnak. Amennyiben saját külön démonaikról van szó, ezek teljesen feloszlanak. A társadalom által közösen alkotott és fenntartott démonoktól pedig teljesen megszabadulnak. Ebben a megvilágításban gondolkozzanak el a fent megbeszélt hermészi erényről és az új életvitelről. És mit ért Hermész a mértékletességen? Azt, hogy nagyon következetesen és nagyon meggondoltan lemondanak a dialektikáról, elállnak tőle, és mindenekelőtt, hogy nem hagyják magukat a dialektika által feláldozni. A hermészi mértékletesség ezt így fejezi ki: “A világban, de már nem a világból való".

A mértékletességgel szemben a mértéktelenség áll. Mértéktelenség a Gnózis értelmében, ha az ember teljesen a normális életnek szenteli magát. A mértékletes ember a felelőssége tudatában járható irányt követ, amelynél számol minden körülménnyel és helyzettel, hogy a személyiségrendszerből eltávolíthasson minden ellenállást, amely az új lélekerők érvényre jutását

akadályozhatná.

Az új életvitel nagyon sok szemponttal szembesít minket. Gondoljanak ebben az összefüggésben például az átlagemberben hatalmasan ható erotikus elemre, a szexuális ösztönre. A nemi ösztön, Barátaink, legalábbis a mai emberiségnél teljesen az asztrális tér legszörnyűbb démonával van kapcsolatban. Ezért beszéltünk az előzőekben a homoszexualitás ragályáról.

A pusztulás - ez újra bebizonyosodott - nagyon közel van. Tehát Önöknek, akik élő lélekerővel rendelkeznek, mindenképpen élniük kell az új lehetőségekkel, mert ezek a lélekerőlehetőségek most megvalósultak Önökben! Az erény, amelyet Hermész ajánl Önöknek, és a mértékletesség, amelyről beszél, ebben az esetben rendkívül szükséges. Ha rátérnek erre, akkor eljön Önökhöz az istenlelkűség, a boldogság, Isten tökéletes ismerete. Ez az igazi emberré születés, a megszabadulás.

Ha most az Önökben meglévő lélekerő, Jézus Krisztus Urunk világosságereje alapján az új életvitelt választják, ha abszolút, feltétel nélküli vágyakozásban és hitben minden akadályukat ledöntik, akkor elnyerik az igaz lélekember jutalmát, a teljes megszabadulást.

Ezekről a dolgokról nagyon hosszasan és részletesen, sokkal részletesebben is lehetne beszélni. Ezt azonban feleslegesnek tartjuk, mert ha megértettek minket, akkor az a fontos, hogy hajlandók-e velünk együtt megpróbálni ennek a módszernek az alkalmazását. Lépjenek be velünk együtt ebbe az életvitelbe! Ha nem, akkor tanulóságuknak a legcsekélyebb értelme sincsen. Ha viszont hajlandók velünk együtt így dönteni, ezen az úton járni, állhatatosan és következetesen, akkor boldog emberekként felfedezik, hogy az egész dialektikus, magzati térséget a rögeszme és a tudatlanság tette gonosszá és tartja a gonoszban. Aki azonban ezt a rögeszmét megsemmisíti magában, száműzi önmagából, az mindent nagy tisztaságban lát és tapasztal majd. Tehát, Hermész szavai szerint, minden gonoszt jóra fordít, eredetivé tesz.

Nem nehéz elképzelni, hogy az ilyen szellem és lélek szerint kiemelkedetteknek csoportja, az olyan világban, mint a miénk, nagy és pompás dolgokat képes cselekedni.

XII A Föld, a világ szülőméhe Hermész 11. könyvének eddigi megbeszélése folyamán volt szabad fejtegetnünk, hogy világos különbséget tesz aközött, amit mi világnak, s amit mi Földnek nevezünk. A hermészi filozófiában a világ a tökéletes, a szent, az Istentől megnyilvánított bolygó, míg a Föld a világnak csak egy nagyon kis része, egyetlen nézete, az a rész, amelyiket mi embrionális, magzati résznek vagy a világ szülőméhének nevezünk, amelyben az embernek kell kialakulnia, megszületnie, igaz emberré válnia.

A magzati tér az emberi fejlődési folyamat több eseménye, balesete miatt elanyagosodott. Ezt az anyagosodási folyamatot - ennek minden következményével együtt - nevezi Hermész gonoszsági folyamatnak, azaz a nem isteni alakulás folyamatának. Az elanyagosodás ugyanis megkristályosodás, olyan folyamat, mely végül megkövesedéshez és ezzel végső megálláshoz vezet. Egy megkristályosodott, megkövesedett Föld bizonyos pillanatban aztán nem képezhet már életterületet magzati állapotban lévő, alakuló lények számára, fejlődésben lévő dolgok számára. A világtörténelemben a földi területen azért látunk tehát szüntelen le- és felmenetelt, fokozódó kristályosodást és a kristályosodás szüntelen összeroppanását, hogy a földi terület újra fejlődési terület lehessen.

Az újra meg újra jelentkező elanyagosodás oka abban a vetőmagban rejlik, mondja Hermész, amelyet az ész a démonoktól kapott. Egy démon egy természeti erő. Démonok, ahogyan korábban is megbeszéltük, technikai-filozófiai szempontból asztrális erőelvek, amelyeket intellektuális agytudatunk teremtett. A démoni fejlődéseknek vannak más okai is, de minket embereket illetően ez a legfőbb ok.

Ismételjük: a démonok asztrális erőelvek, amelyeket az ember intellektuális agytudata fejlesztett ki. Ilyen erőelveket kifejleszthet egy embercsoport a Föld asztrális térségében, és az egyed, az ember a saját asztráltestében.

Az ész vetése az ésszel való gondolkodásunk, agytevékenységünk. Ésszel való gondolkodásunk állandóan működik, és amit agyunk termel, az azonnal hatást gyakorol az asztráltestre. Az ésszerű agytevékenységgel tehát az ember hozzáférhet a saját asztráltestéhez, de a Föld asztráltestéhez is. Észtevékenységével az ember a Föld asztráltestében és a saját asztráltestében egy gyorsan forgó, tüzet hányó, világító elvet alkot, mely befelé és kifelé is sugarakat áraszt. Ezek az erők, ezek az asztrális hatások megnyilvánulnak többek között a mikrokozmosz középpontjában és az ember szívében is, mint lelket adó befolyások.

Személyiségünk és mikrokozmoszunk lelkesítő, lélekadó befolyása nem más, mint asztrális hatás. Ez a lelket adó befolyás egyezteti össze az egész személyiséget az asztráltestben okozott keringés fajtájával.

Most már nem lesz nehéz elképzelni: bizonyos észtevékenységhez kezdünk. Az észtevékenység által, az észtevékenységszerű gondolkodással asztráltestünkben bizonyos állapotot keltünk. Asztráltestünk minden oldalról

körülvesz minket, és ebből az asztráltestből jön az, ami a személyiségünk közepének, mikrokozmoszunk közepének lelket ád. És mikrokozmoszunk közepe egyezik a szív helyével.

Ha aztán az asztrális tűzelveket csupán spekulatívan, találomra alkotjuk a magzati ember hirtelen, zavaros agyműködése révén, akkor a lelket adó erőnk nagyon is hamarosan nem felel meg többé semmiféle rendnek, a legcsekélyebb szabályosságnak sem, és minden bizonnyal nem egyezik az isteni renddel.

Logikus, hogy ez a rendetlenség megbosszulja magát. Mindenekelőtt gondolják meg, hogy az ember agytevékenységének 99 százaléka zavaros!

Figyeljék csak meg egyszer, merre kalandoznak el gondolataik a nap folyamán, mennyi gondolati feszültséget fejlesztenek ki, mennyi tiltakozásnak adnak gondolatban kifejezést! Gondoljanak csak kritizáló gondolataikra, ennek minden következményével, és hogy ebben milyen sok a csekély értékű! Akkor nem nehéz elképzelni, milyen mozgalmasságot keletkeztetnek az asztráltestükben, és emiatt hogyan néz ki lényük egész lelkesítő eleme.

Lényegében csak egyetlen egyetemes rend van, csak egyetlen keletkezési terv: Isten terve, minden dolog Atyjának a terve, a világra és emberiségre vonatkozó Istenterv. Nos, az ész démonikus vetőmagja miatt, az agy-ész kényre-kedvre, találomra ható, rendetlen és teljesen fejetlen működése miatt a Földre és az emberiségre vonatkozó egész Istenterv elromlik. A megnyilvánuló ember ki lesz taszítva az Isten által elrendelt rendből, és emiatt a megkristályosodásnak, a megkövesedésnek, betegségnek és halálnak lesz alávetve, mígnem eljön a vég.

Ily módon gonosz az anyagi, állapítja meg a hermészi filozófia.

Ebben a földtérségben, amelyben élünk, amely napjainkban is újra annyira elanyagosodott és gonosz lett, oly gonosz, hogy megint egy összetörés és tisztogatás áll az idők ajtaja előtt, mi is, hogy úgy mondjuk, számolunk a jóval és a rosszal. Ismeretes, hogy beszélünk jó emberről és rossz emberről. Ennél a dolognál meg kell állnunk egy pillanatra, mert amit mi jónak és rossznak nevezünk, semmi köze ahhoz, amit Hermész nevez ennek Aki hermészi értelemben a gonoszban van, tehát az elanyagosodásban, egy gonosztevőt rossz embernek nevez. Jó ember pedig az elanyagosodott ember, aki szabatos, tisztességes, becsületes és például emberbarát. De gondolják meg, hogy mindkettő, a jó, meg a rossz ember is a megkristályosodásban, az anyagosodottságban, a megkövesedésben van. Tehát mindkettő a gonoszban van! Ahogyan pedig van egy hermétikus gonoszság, azaz egy anyagosodottságban, megkristályosodottságban állás, természetesen ugyanúgy van hermészi jóság is. Hermész beszél erről, tudjuk, beszél minden további nélkül a jóról. Ennél pedig arra a jóságra gondol, arra az abszolútra, mely Istentől, a Logosztól, a mindenség Atyjától van. Arról a jóságról beszél, mely magában foglalja az Istenterv tökéletes rendjét, amellyel az igaz, szellemi ember tökéletes összhangban él.

Erre az emberre mondja Hermész, hogy a jóval van kapcsolatban és őt Isten megtartja üdvösségében. Ezt bizonyára megértjük. Mihelyt a megkristályosodó, a gonoszba pusztuló ember valóban a jóra irányul, tehát Isten rendjéhez, a

Gnózishoz fordul, pusztulása azonnal felmenetté változik. A kristályosodások és ezeknek a következményei akkor teljes átalakulássá, transzfigurálássá válnak. És akkor magyarázza a 11. könyv nyomatékkal, minden rosszat jóra fordít.

Ennek a lehetőségét megértik, ha nem felejtik el, hogy Hermész a rossz fogalmán a megkristályosodást, a megkövesedést érti ennek minden szempontjával, mely csupa betegség és halál. Ha aztán a jóhoz fordulunk, akkor a megkristályosodás befejeződik, és olyan folyamatoknak ad helyet, amelyek a megdicsőüléshez vezetnek.

Hermész azt mondja a 14. pontban: “Isten, a mindenség alkotó szelleme minden teremtményét a saját ábrázolására teremtette.” Az egész mindenségben minden megjelenőnek a lényege, a belsője a mindenség építőmesteréből ered, vagy belőle keletkezett.

Ha az elanyagosodott ember újra az egyedül Jóhoz fordul, akkor az embert, akit a gonosz piszka borít, a jó megtisztítja. Mert a jó a valóságos; a gonosz pedig a rögeszme, a valótlan.

Ezeket a kijelentéseket Hermész Aszklépioszhoz intézi, ahhoz az emberhez, aki öngyógyító akar lenni. Ez pedig jó hír. Aki megkristályosító folyamatát megváltoztatja azzal, hogy a jóhoz fordul, az a gonoszt jóra fordítja.

Tudjuk, hogy minden, aminek valamilyen formája van, az asztrális térből születik.

A világnak is van egy asztrális tere, ahogyan a Földnek is van, mert a Föld a világnak bizonyos nézete. A földi asztrális tér az ember viselkedése miatt nagyon sötét és nagyon veszélyes lett. Olyan természeterők lépnek fel benne, amelyek nem a Logoszból magyarázhatók.

Mégis, a földi asztrális térnek egykor az isteni világ derűs asztrális térségével kell egyenlővé válnia. A világ szent asztrális teste és a mi sötét, elsötétült Földünk asztrális teste között sem elvben, sem alapvetően nem áll fenn különbség. Az elfajulásokat, az elanyagosodásokat ugyan az asztrális tér teszi lehetővé, de ezek nem tartoznak a térséghez. Szóval, ha az ember valóban a jóhoz fordul, és vállalkozik asztrális térségének megtisztítására, akkor nem is lehet másképpen, mint hogy a gonosz jóra fordul. Akkor a gonoszt megmossa a jó, ahogyan a Szentírás is mondja. Ezt az üdvtitkot akarja Hermész is Aszklépiosznak megmagyarázni.

Mint magzati lények, teljes mértékben a Föld elsötétült térségéből élünk, s ennek a térnek minden szennyeződése bebizonyosodik bennünk egészen a vérünkig.

Ha azonban a csakis jóhoz fordulunk, akkor folyamatszerűen részesülünk a szent világ, a szent anyaföld, az eredetileg Isten által alkotott bolygó asztrális terében. És ez az asztrális erő tisztít meg minket minden bűnös fertőtől.

Ez az üdvtitok! Éppen ezért mondja például János 1. levele is: “Az ő fiának, Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől". Ki ez az ő? A bolygói szellem, a Krisztus-lény.

János kijelentése tehát hermétikus. Aki kutatott, és megtalálta a Gnózist, ennek

következtében teljes mértékben hisz és reménykedik benne, szívét az a Gnózisra irányítja. Ez azt jelenti, hogy egy hatalmas kegyelemtűz tölti el őt. Ez a tűz ad neki erőt, amellyel kivitelezheti a minden gonosztól való megtisztulást. Aki pedig ezt az utat akarja bejárni, annak ad tanácsot a 11. könyv 15. pontja: „Mivel a világ Isten által teremtett és eszköznek szánt észlelési és gondolkodási képessége ad alakot minden dolognak, majd oszlat fel újra mindent, hogy ezáltal minden vetést, amit Istenből kaptak megőrizzenek, minden dolgot a feladatuk és hivatásuk szerint megjelentessenek, és azzal, hogy újra felszabadítják, mindent megújulással ajándékozzanak meg.”

Ez minden idők legóriásibb hermészi tanácsát tartalmazza. Ezeket a kijelentéseket, amelyeket a 11. könyv folytatása tovább fejteget, részletesebben meg kell beszélnünk. A könyv szeretné, ha megértenénk, hogy az elanyagosodott és egyre erősebben megkristályosodó embernek élnie kell, hogy a gonosz markából megmenekülhessen, és a jóhoz tartozhasson.

Különös előjog, hogy a mai időkben együtt szabad és kell elgondolkoznunk arról az életvitelről, amelyet ennek érdekében alapvetőnek kell tekintenünk. Mert a Földet, a Föld-térséget, amelyben sóhajtozunk, újra egy nagy légköri és kozmikus forradalomnak vetik alá.

Ezért szabad és lehetséges erről az életvitelről elgondolkoznunk, és ha gyakorlattá tesszük, akkor a pusztulástól még megmenekülhetünk.

Itt tehát egy felmenetelt, azaz megszabadulást, vagy további pusztulást meghatározó életvitelről van szó. Ennek a szükséges vizsgálatát mindenképpen nekünk kell kiviteleznünk, mert a hermészi filozófia ezeket a dolgokat elvből megköveteli. Ezzel kapcsolatban és az elv figyelembevételével az embernek meg kell gondolnia az időt is és a társadalmi körülményeket is, amelyekben él.

Az első időktől máig is minden gnosztikus szerzet rájött bizonyos pillanatban erre a hermészi életelvre, erre a mindent meghatározó életvitelre. Mindannyiójuknak azonban a korszak és a viszonyok figyelembe vételével kellett ezt megtenniük.

Ez a hermészi életelv, ez az életvitel a következő jelmondattal fejezhető ki: Mindent megkapni és mindent odaadni, ezzel mindent megújítani. Minden Istentől kapott vetőmagot magában megőrizni, mindent megjelentetni, és azzal, hogy újra feloszlatjuk, mindent megújítani.

XIII Mindent megkapni, mindent odaadni, és ezzel mindent megújítani „Mivel a világ Isten által teremtett és eszköznek szánt észlelési és gondolkodási képessége ad alakot minden dolognak, majd oszlat fel újra mindent, hogy ezáltal minden vetést, amit Istentől kaptak megőrizzenek, minden dolgot a feladatuk és hivatásuk szerint megjelentessenek, és azzal, hogy újra felszabadítják, mindent megújulással ajándékozzanak meg.”

Ez az idézet arra késztet minket, hogy először is vizsgáljuk meg a világ lényét és mibenlétét. Emlékeztetünk arra, hogy Hermész különbséget tesz a világ és a Föld között. A világ Isten megjelenése, a fold pedig a világnak egy része, az emberiség keletkezési területe. A világ, mondja Hermész, Isten közvetlen eszköze. A világ egy csodásán nagy és pompás rendszer több nézettel, amelyeknek a föld csak egyike. Isten, mondja, a világ Atyja, és mint olyan, tökéletes rendszert alkotott.

A világ egy hatalmas fejlesztő- és tanintézet, iskola, a teljes értékű emberi lények és más élethullámok számára is. Mihelyt egy ember valóban megszületett a földtérségben a legmagasabb bentlényéig, legmagasabb bentlénye szerint is, attól kezdve tovább kell haladnia, át kell menetelnie a világ minden területén olyan ez, mint valami pályafutás egy kozmikus egyetemen -, hogy elvégezhesse egész tanulmányi, fejlődési menetét. Magasabb értelemben tehát a földhöz hasonlóan a világ is az alakulás területe, egy isteni oktató intézet. Mert vegyék figyelembe: A világ észlelési és gondolkodási képessége ad alakot mindennek, és oszlat fel újra mindent. A világ tehát az emberi megnyilvánulásnak nem célja vagy vége, hanem Isten eszközeként szolgál, hogy az embert végső céljához sürgesse.

A világmindenségben a naprendszerek és a bolygók miriádjai találhatók. Minden bolygó egy fejlődési terület, amely a nagy Istenterv megnyilvánítására törekszik.

A világ észlelési és gondolkodási képessége alakít ki mindent, majd visszaveszi önmagába: megnyilvánítja, majd feloszlatja, hogy újjáalkossa. Szóval a világ által megnyilvánított minden életet a dialektika jellemez: a kikelet, a virulás és a hanyatlás, majd újra a kikelet.

A világnak ez a dialektikája a valódi dialektika, más tehát, mint a miénk. A világ számára a dialektika isteni, egyszülött valóság, míg számunkra csapás, büntetés, a terméketlenség bizonyítéka.

Ha a dialektikát a hermészi belátás vezetése alatt magasabb szempontból vizsgáljuk, akkor megállapítjuk, hogy a világ a dialektika miatt az örökkévalóság legnagyobb gyakorlótere. A dialektika megtanít az állandó mozgásra, minden megjelenőnek az állandó keringésére azzal, hogy mindent megnyilvánít, majd újra feloszlat.

A világ tele van a formák, testek, erők és jelenségek csaknem végtelen sokféleségével. A világ megmutatja nekünk mindezt, majd feloszlatja, hogy megújítva mutassa meg újra. Ebből kiderül, hogy a világnak bizonyos lehetőségeket, értékeket kell mutatnia, bebizonyítania, bizonyos erőket meglévőknek nyilatkoztatnia, anélkül azonban, hogy a világ ez akarna lenni, ezeknek az erőknek, lehetőségeknek és értékeknek akarna mutatkozni. A legfontosabb, a leglényegesebb, maga az isteni önvaló mindezek mögött áll. Éppúgy, ahogyan a gnosztikus Szellemi Iskola nekünk évek óta nem a valóságot akarja megszerezni, hanem megkísérli a valóságot megmutatni, úgy a világ az isteni önvaló előcsarnoka. Ha képesek vagyunk ezt így látni, akkor a dialektika valami nagy, hatalmas és pompás lesz. Akkor megértjük a 19. szakaszt:

„Isten tehát a világ Atyja, és a világ minden benne lévőnek az alkotója. A világ Isten fia, és minden, ami a világban van, a világ által lett.”

Mi ennek a világnak az anyagából készültünk. A világ gyermekei vagyunk, és a világ minden értéke, minden ereje és lehetősége megnyilatkozik bennünk és körülöttünk. Emiatt tehát teljes mértékben a világ magas dialektikája határoz meg minket. Sőt, magunk is “dialektikák" vagyunk, mint a világ gyermekei - míg meg nem nyilvánul a lényeges cél, azaz Isten gyermekei nem leszünk! Az istenfiaság kivezet minket a világból Isten fenséges örökkévalóságába. Isten szellemét egyszer belénk leheli majd a Hétszellem. A gyakorlótérről, az iskolából akkor bemegyünk Isten örökkévalóságába.

A fentiek ésszel való felfogása az olvasónak semmiképpen sem eshet nehezére.

De szinte emberfeletti erőfeszítést követel meg ennek a menetnek a kivitelezése és jó véghez vitele. Mert ebben merül ki a hermészi életelv. Ahogyan Isten a világ atyja, mi pedig a világ gyermekei vagyunk, világos, hogy az Istenség belső lénye, magja bennünk is jelen van, bennünk is szunnyad. Ezért kell a világot az ő természetesen szükséges dialektikájával gyakorlótérnek, iskolának látniuk. Nem a gyakorlótér a cél, hanem az élet, ami azután következik. Nem a világ, hanem mindaz, ami mögötte van.

Tehát egész életüket, egész életvitelüket ennek megfelelően kell berendezniük és átélniük. Az egész világ mibennünk, sőt egész személyiséglényünk, beleértve ebbe intellektuális agytudatunkat is, egy dialektikus szerkezet, azaz változó, nem tartós valóság. Minden, ami Isten, és amit Ő tesz, a világgal és az emberiséggel kapcsolatos egész terve “ ...rendezi és díszíti a mindenséget végtelen sokféleségével, az élet szüntelenségével, a megnyilvánító erő fáradhatatlanságával, a sors gyorsaságával, az elemek vegyületével, és minden létrejövőnek a rendjével mondja Hermész. - Az észlelés és az értelem úgy áramlik be minden élő lénybe, mint az őt körülvevő dolognak a belélegzése. A világ azonban ezt egykor, a keletkezésénél mindenkorra megkapta Istentől.”

A világ tehát csak azt mutatja be, ami az egyetemes, ami Istenből van, ami a valóság, ami O, és azt, hogy a teremtmény mire hivatott. Ha pedig Önök, mint teremtmények a világot, mely Istentől lett, nem fogadják el iskolának, nem így élik át, akkor Önök rossz helyzetben vannak. Akkor fellép a másik dialektika mint bosszúálló dialektika, amelyről az évek során annyit beszéltünk.

A világ megtermékenyít minket Isten magjával, amennyiben tiszta lélekkel rendelkezünk, amely együttműködik egy megtisztított ész-agy tudattal. Ha nem így van, akkor Önöket a démonok magja mérgezi meg halálosan, és a másik dialektika lép működésbe.

Az tehát a kérdés, hogy az Istentervet és hatásait, ennek minden következményével elfogadjuk-e. Ha nem, akkor belépünk a gonoszba, a megkristályosodottnak az alkotásába, az elanyagosodásba. Választanunk kell tehát az isteni jó és a démoni gonosz között. A démoni gonosz azonnal keletkezik, mihelyt egy teremtmény ellenkezik a világ szükséges dialektikájával,

mégpedig saját magában és minden dologban. Akkor megkristályosodás, megkövesedés keletkezik, a végén pedig felőrlődés, megsemmisülés, és a nagyon-nagyon fáradságos, teljesen új kezdet.

Mindannyian ismerjük a haláltermészet oly következetlen és rendkívül fájdalmas dialektikáját. A hatalmas, dinamikus mozgás, a világ fenséges ritmusa helyett a megkristályosító tényező miatt mindenben hátráltatás kezd érvényesülni, míg be nem következik a teljes megállás. A megrekedés abban, amit joggal neveznek haláltermészetnek.

A haláltermészet az Isten által a világban berendezett dialektika karikatúrája.

Ettől az eltorzulástól, ettől a viccfigurától és jelenségeitől, a démoniság tarka sokaságától azonnal megszabadulhatnak, ha kitartó, új életvitellel azzal lépnek kapcsolatba, ami a világ valójában: Isten Fia. Ezért nem egyszerűen valami misztikus példabeszéd, ha azt mondják, hogy Jézus Krisztus a világ bolygói szelleme.

Azonnal részesülhetünk Krisztusban, az isteni bolygónak ebben a lényében, mert ebből a világból valók vagyunk. Azonnal és közvetlenül a jóhoz, Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervéhez fordulhatunk. Ha mindezt megértjük, igaznak ismerjük fel és e szerint járunk el, akkor azt bizonyítjuk, hogy a lélek és az agytudat megtisztult, tehát birtokában vagyunk a hermészi elmének. Életvitelünk alapja pedig, amelybe bele kell merülnünk, természetesen a mindent átvenni, mindent visszaadni, és ezáltal mindent megújítani, teljesen az isteni világdialektikához igazodni, és magunkat ennek alávetni.

Ez a feladat persze a legnagyobb problémákat okozza nekünk, melyeket nem szabad és nem is lehet félvállról vennünk. Ha együttélésünk valóságából indulunk ki, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a helyzet rendkívül bonyolult, mert a világ tiszta lényege teljesen összefonódott a gonosszal.

Ha teljesen az Istentől a világnak adott dialektika mértékei szerint szeretnénk élni, mindent önkéntelenül átveszünk, hogy használatba vegyük, ahogyan használni kell, akkor például nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy azt vesszük át és használjuk, ami teljesen a gonoszból és démoniból van? Ha bizonyos dolgokat, értékeket és lehetőségeket elbocsátunk, eleresztünk, odaadunk, vagy egyszerűen elutasítunk, akkor nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy magából a világtörvényből való dolgokat utasítunk el?

Sokan tesznek ilyesmit jóhiszeműen, mert a tekintélyek félrevezették őket. Ha tehát ehhez a megbízáshoz nem fogunk hozzá rendkívül intelligensen, akkor szó sem lehet arról, hogy a szükséges dolog a helyes módon, a megfelelő helyen és a helyes időpontban újul meg.

Ezen felül rendkívül fontos, hogy Önök ezeket a dolgokat hogyan látják személyesen, készek-e egy olyan életvitelre, mely egyáltalán nem illik a természetükhöz? Önök közül sokan bizonyos dolgokkal szemben rendkívül régimódiak. A hagyományokhoz való ragaszkodás azonban nem egyeztethető össze az új életvitellel, mely éppen azt kívánja meg, hogy készeknek kell lennünk

a megkapottat azonnal újra elbocsátani!

Ugye megértik tehát, hogy ezt az életvitelt pontosan meg kell vizsgálnunk és meg kell beszélnünk. Alaposan meg kell gondolnunk, hogyan lehet mindezt modern korszakunkba beleilleszteni.

Már mondtuk, hogy minden gnosztikus szerzet az ő idejében egy ilyen feladat előtt állt, nincs abban tehát semmi különös, hogy a lélek elnyeréséért folytatott évekig tartó küzdelmünk után (mert az új életvitelnek a lelken kell alapulnia) mi is ez előtt a feladat előtt állunk. Az eljövendő hónapokban és években az ifjú Szerzet csoportjáról teljesen új jellegnek kell bebizonyosodnia.

XIV Az ember célja Az előző fejezetben kifejtett probléma természetesen nem tartozik azon dolgokhoz, amelyeket elő lehetne terjeszteni a konokul a természetre irányuló embereknek, azoknak tehát, akik lelkileg még nem születtek meg, azaz kiskorúak, teljesen a Földről valók, földiek, az igazi emberszületés kilátásait még nem láthatják, és emiatt erre nem is vágyhatnak.

Az ecsetelt probléma csak azok számára mérvadó, akik lelkileg megszülettek, egy megtisztult szívből élnek, akiknek szíve ki tudta eszközölni az igaz emberléthez méltó agytudattal való kapcsolatot, tehát joggal gondolkozhatnak el az istenfiaságról, amelyet ezen a földi területen kell megkapni, holott nem innen való.

A világ, mint láttuk, hermétikus értelemben egy iskola, főiskola, egyetem. Az örökkévalóság iskolája, gyakorlótere. És nem képes, de nem is akar minket fogva tartani. Nem akar fogva tartani, mert a világ Isten fia, tehát Isten terve teljesen Őáltala lesz kivitelezve. És nem is tud minket fogva tartani, mert lénye és működése teljesen dialektikus, azaz megnyilvánító, szüntelenül feloszlató és újra megújító.

Vegyük úgy, hogy Önök ezt valóban megértik, tehát belépnek az új világrendbe, az élő lélekállapot igaz világrendjébe, úgy, hogy az igazi világ különböző nézeteit felismerik. Akkor nem is lehet másképpen, minthogy a világ értelmével és lényegével teljesen együtt akarnak működni. Sőt, ezt természeténél fogva szükségesnek érzik. Kiemelkedtek a földről-földiségből, és beléptek Isten nagy iskolájába. Ebben a lelkiállapotban állítjuk Önök elé az igazán gnosztikus életvitel tagadhatatlan alapelvét: “Mindent megkapni, mindent odaadni, és ezzel mindent megújítani".

A világ magasabb rendű folyásában minden dolognak, erőnek és lehetőségnek van bizonyos ritmusa. A lelken keresztül tiszta asztrális erőket kapunk, amelyeknek segítségével mindent megvalósíthatunk, amire Isten terve tanít, aminek segítségével tehát építhetjük a nagy örök lakhelyet. A megtisztult ésszerű tudattal, mely tökéletesen együttműködik a lélekkel, megkapjuk azokat a benyomásokat, Isten üzeneteit azoktól, akik a világ mögött állnak, ahogyan Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzője ecseteli.

Mi azonban egy jelenlegi helyzetben vagyunk, időszerű létben, olyan

környezetben, amelyben az erők és ötletek jönnek hozzánk. Viszont figyelembe kell vennünk, hogy sem ez az időszerű helyzet, sem ez a lét, sem a környezet nem valóság isteni értelemben. A mai valóság a legcsekélyebb értelemben sem a vég, nem valóság, semmiképpen sem fejlődésünk tetőpontja. A mai valóságnak még egy sor változáson kell átmennie. Transzfigurációk sora vár ránk, és ezeknek teljesen alá leszünk rendelve.

A gnosztikus rejtélyek jelöltjének az ő mai valóságát nem szabad, nem lehet állandónak látnia vagy értékelnie. Ha ezt tennénk, akkor mihelyt a birtokolt dolgokat zsákmánynak tekintvén meg akarnánk erősíteni a jelenben, azonnal a gonosszal lépnénk kapcsolatba. Lelassítanánk a világ lendületes és magas dialektikáját. Akkor hátráltató tényezők lépnek fel, minden elanyagosodik, megkövesedik és felőrlődik. Ezért kell a jelöltnek, miután nagy alakulásához mindent megkapott, miután mindent belélegzett, a jelenlegit azonnal újra feladnia. A jelöltnek semminél sem szabad elidőznie. Semmire, egyetlen dologra sem szabad azt mondania, hogy ez az enyém.

Csakis az egyetlen cél számít: a végleges isteniesedés! A jelenlegi helyzet, a lét csak annyiban számít, amennyiben az illetőt képessé teszi az erőnek és a belátásnak nemcsak a megkapására, átvételére, belélegzésére, hanem az egyetlen építményen való azonnali és határozott alkalmazására is. Más tekintetben a létezőnek semmilyen értelme sincs. A jelölt emiatt minden pillanatban kész mindennel felhagyni, és semmit sem mond határozottan a magáénak. Erre még csak nem is gondol. A feladat, mint olyan, nem képez problémát számára.

Ha valaki így kap mindent, és ennek a megkapásnak nincsen akadálya, akkor a nagy megújulási folyamat, a szüntelen változás folyamata is akadálytalanul halad egészen a végéig. “Mindent ingyen kaptatok, ingyen adjátok is oda", mondja a Hegyibeszéd. Ez pedig nemcsak egy darab durva anyagra érvényes, hanem mindenre, amik Önök, mindenre, amit kérnek, amire vágynak: mindenre érvényes, ami az Önök igazi békéjét szolgálja.

Képzeljék el, hogy belépünk ebbe az életvitelbe, hogy valóban önkéntelenül, bárminemű feltétel nélkül elfogadjuk, magunkévá tesszük a hermészi életvitelt.

Ez nagyszerű lenne. Ameddig azonban még természetben-születettségünk rendjében kell élnünk, sok tekintetben együtt kell élnünk egy Földről való földi emberiséggel, egy olyan emberiséggel, mely tudatlanságból és démonaik általi megszállottságból kimondottan nem hajlandó a magasabb emberré válás ösvényére térni.

Ha teljesen az új életvitel eleven példaképei lennének, akkor gyermekeik nagyon hamar követnék a példájukat. Mielőtt azonban gyermekeik még részt vehetnének az életben, általában messzemenően tönkretette őket mindenféle nevelési módszer, amelynek alávetették őket.

Arra az álláspontra helyezkednek, hogy gyermekeinket elő kell készítenünk az életre. Olyan emberiséggel van dolgunk, mely még földről-földi, tehát nagymértékben maradi, a hagyományhoz és általában mindenhez ragaszkodik.

Olyan emberiséggel van dolgunk, amely szeretne ugyan kapni, de semmit sem

akar leadni.

El kell továbbá foglalni bizonyos társadalmi pozíciót, hogy a saját szükségleteinket és a család anyagi szükségleteit kielégítsük. Ennek következtében naponta van dolgunk a gonoszság világával. Az a tény is vitathatatlan, hogy itt vannak a törvények is, amelyek az emberi együttélést szabályozzák többé-kevésbé, jól vagy rosszul. És hát a törvényekhez kell igazodnunk, meg a hatóságokhoz, amelyek ezeket a törvényeket csinálták és érvényesítik.

A korinthusbeliekhez írt egyik levélben Pál furcsa megjegyzést tesz a bűn lényével, tehát a gonoszság, az elanyagosodás lényével kapcsolatban: “A bűn bizonyítéka azonban a törvény". Az együttélésünket szabályozó törvények teljes mértékben abból indulnak ki, hogy az ember lerázza az igát, szüntelenül az együttélés szabályai ellen cselekszik, szüntelenül azzal foglalkozik, hogy az együttélés elveit aláássa. Csaknem minden együttélést szabályozó törvényt az a tény ihletett, hogy az ember éppen az együttélés szabályainak áthágásán munkálkodik.

Az a furcsa, hogy ezzel a törvénnyel a gnosztikusan irányuló ember is belülről, minden másodpercben összetűz. Nem mintha az együttélés törvényét át akarná hágni, hanem mert az együttélésből menekülni akar, és fel akar menni Isten világába! A törvényhozót ez persze nem érdekli. A törvény minden kihágást büntet. Az ember emiatt köteles, legalábbis ha világával békében akar élni, az együttélés törvényeit betartani.

Ezzel azonban nagy problémák járnak, amelyeknek megoldása nem egyszerű. A régi, az előttünk menő szerzeteknek ebben a tekintetben nem volt ilyen nehéz dolguk. Társadalmukban például egyáltalán nem foglalt el olyan nagy helyet a technika, még iparosodásról sem igen beszélhettünk. A régiek vagy földművesek, vagy kézművesek voltak.

A föld népessége is sokkal kisebb volt. A szerzetek könnyen visszahúzódhattak a magányosságba, és kis csoportokba, lakóközösségekbe tömörültek. Az általuk elutasított társadalomtól így minden nehézség nélkül megválhattak, és senkivel sem kerültek összeütközésbe. A régi katarok például már üldöztetésük előtt felkeresték a barlangok magányát. A Katarföld egész déli részén kiépítették közösségeiket, amelyeket védelmeztek a velük rokonérzelmű nemesek.

Talán ismerik a bogumilok régi közösségeinek történetét, akik a katarsággal oly szoros rokonságban álltak. Földműves közösségeket képeztek mindenekelőtt a szláv országokban. Földművelésük termékeiből éltek, csak a legszükségesebb kéziparral foglalkoztak, és így fedezték szükségleteiket. Ezeknek a közösségeknek megvoltak a saját törvényeik. Nem törődtek az emberiség többi részével, sem hatóságokkal, s így teljesen a régi hermészi bölcsességhez igazodhattak. Valóban ezt tették. Igazi, tiszta gnosztikus közösségeket képeztek, amelyeket azonban semmilyen tekintetben sem szabad összetéveszteni vagy összehasonlítani azzal, amit a haláltermészetben neveznek kommunizmusnak.

Itt szó sem lehetett valami állam teljhatalmáról. Csakis a mondás gyakorlati alkalmazásáról volt szó: mindent átvenni, mindent leadni és így végül

belemerülni a szüntelenül megújuló isteni életbe. Nem engedték, hogy bármi is feltartsa őket. A haláltermészettel szemben teljesen függetlenek voltak.

Ahogyan azonban a katarokat is üldözték és kiirtották, úgy jártak a bogumilok is.

Ahogyan pedig a túlélő katarok Nyugat-Európában titokban folytatták munkájukat a rózsakereszt jegyében, úgy rejtőztek el a bogumilok is a munkájukat illetően, hogy azután a szláv országok keleti területein jelenjenek meg újra.

Ha azonban a bogumilok történetének másik oldalát vizsgáljuk, akkor felfedezzük, hogy a szigorú felfogású régi életet nem lehetett minden további nélkül folytatni. Lakóhelyük, országuk hatóságai kezdetben ugyan nem üldözték őket, de előírásokat hoztak létre a számukra. Hiszen hogyan is lehetne, hogy az ország többi lakosának a törvényhez kell igazodnia, a bogumilok szerzetének viszont nem?

Mint állampolgárokat, őket is kényszerítették a törvény betartására. De éppen ezen állt vagy bukott a bogumilok élete.

Emiatt újra visszahúzódtak, elmentek hozzáférhetetlen területekre. Egy egész földrész - mint például Szibéria messzeségei - viselik a bogumil élet nyomait.

Ezek a nyomok mindenütt, vastag hó és jégrétegek alatt is megtalálhatók. De itt is utolérte őket a törvény. Ez így folytatódott a mai napig is. Azt gyanítjuk, hogy a múlt század vége felé a bogumilok egyik szektája Kanadába vándorolt ki, és ott épített fel egy zárt, tiszta és nemes közösséget a mérhetetlen erdők és hegységek oltalmában. Az utóbbi években azonban ez a közösség is ellentétbe került a kanadai hatóságokkal, melyek törvényei a földművelésre és más dolgokra is kiterjednek, például a legtöbb országban a fák és bokrok irtására is.

Továbbá vannak bizonyos földművelésügyi érdekek, vagy vasutakat építenek.

Emiatt az utóbbi ötven évben ez a szekta is egyre messzebb vonult északra, míg újra meg nem történt az elkerülhetetlen, és a probléma újra időszerű nem lett.

Ha egy ilyen közösség alapítását terveznénk, akkor hová vonulhatnánk sűrűn lakott területeinken? A kérdés tehát valójában így merül fel: a gnosztikus ember, aki a hermészi törvények szerint akar élni, hogyan viselkedjen a pusztán természetemberrel, a haláltermészet emberével szemben, aki ezt a világot tartja léte céljának? Ugye látják, hogy a probléma, amely előtt állunk, nem egészen egyszerű? Bizony, a mi helyzetünk eléggé nehéz. Tehát választanunk kell.

Mindenképpen új életvitelt kell folytatnunk, azonban a mai társadalmi rendben nincs meg annak a lehetősége, hogy a régiek mintájára visszavonuljunk.

Felvetjük tehát a kérdést: hogyan oldjuk meg ezt a problémát?

XV Életvitelünk és a mai viszonyok “Mindent megkapni és mindent odaadni, már ezáltal is mindent megújítani". Ez a gnosztikus életvitel elutasíthatatlan alapelve. Ez az életvitel, ahogyan láttuk, a századok folyamán mindig ugyanaz maradt, és minden gnosztikus szerzet nagy tiszteletben tartotta. Csak kivitelezésének módszerei változnak az időszak és a körülmények szerint, de természetesen mindig ugyanazon az egyetlen alapon.

A régi időkben a csoportok elszigetelten éltek. Nem rendelkeztek a modern közlekedési és közlési eszközökkel, éppoly kevéssé a modern közzététel, a nyilvánosságra hozás lehetőségeivel. Anyagi hatáskörüket ezért nagyon csekélynek kell neveznünk.

Csodálkoznunk kell tehát, hogy például az ő idejükben a bogumilok az egész Balkánt befolyásolhatták, ezen kívül Oroszország nagy részeit is. És azon is, hogy a katarok hangadó szerepet játszottak majdnem egész DélFranciaországban, ahol az uralkodó egyházat teljesen kikapcsolták. Éppoly meglepő, ahogyan később a rózsakeresztesek ötlete és küldetése villámgyorsan elterjedt Európában, holott akkoriban egy utazás például Calwból Hollandiába csaknem világ körüli utat jelentett.

106 Ezért felvetjük a kérdést: hogyan ért el a rózsakeresztesek üzenete akkoriban olyan gyorsan északra, s hogyan válaszolt rá éppoly gyorsan az észak?

Kíséreljünk meg válaszolni erre, és arra a kérdésre is, hogy annakidején, a modern közlési eszközök nélkül, a kapcsolat modern lehetőségei nélkül, amelyekkel ma rendelkezünk, hogyan volt lehetséges a világtenger egész környékén, hogy a Gnózis csaknem mindenütt egyidőben kezdte el a munkáját, egy olyan munkát, mely sugáralakban áradt ki minden oldalra, a hátországokba.

Ez olyan fejlődés, mely pillanatnyilag már nem lehetséges.

Nos, a régi szerzetek bizonyos haditerv szerint jártak el. A nagy mű résztvevői egyénileg magasabb képességekkel rendelkeztek, és közülük néhányan bizonyos terv szerint mentek ki olyan tájakra, ahol testvérek letelepedését kellett megalapozni.

A vezetéshez szokott testvérek mind rendelkeztek az úgynevezett magasabb képességekkel. Bárhol is voltak, egymással telepatikus, gondolati kapcsolatban voltak. Továbbá alvás közben lelki kapcsolatot teremthettek egymás között. A kiváló együttműködés így előre biztosítva volt. Azt is tudnunk kell, hogy az akkori átlagember faj teste távolról sem volt olyan tömény, annyira megkristályosodott, mint jelenleg. Ezen kívül az emberek akkor a középkor nyugalmában és csendjében éltek. Ezt ma már szinte el sem tudjuk képzelni. Az ember akkoriban még nyitott volt, mert gondolkodási képessége, ésszerű agytudata még nem volt elrontva, és emiatt az asztrális szféra sem sötétült el annyira, mint ma. Amikor aztán elkezdődött az üldözés az egyház és az állam részéről, az állam részéről az egyház beleegyezésével, és az egyház részéről az állam támogatásával, akkor rendkívül sokan át tudtak bújni a hálón, és más módon folytathatták munkájukat. A világtörténelemben nem volt egyetlen olyan nap sem, egyetlen óra sem, amelyikben a szent munka szünetelt volna.

Mindezt azért beszéljük meg, mert meg akarjuk mutatni, hogy a hermészi életvitel nagyobb zavarok nélkül kivitelezhető. Ahogyan az ifjú Gnózis tanulócsoportja előrehalad az üdvmegnyilvánulásban, erről természetesen még többet lehet majd beszélni. Minden körülmények között kivitelezheti a munkáját, anélkül, hogy különösen magára vonná a figyelmet. Most pedig az a kérdés: modern korszakunkban, minden tényező figyelembe vétele mellett, hogyan kell berendezni az életünket, hogy bizonyos minimális követelményeknek

megfelelhessünk? Ezzel a kérdéssel vezetjük be egy új életvitel problémáját, amelybe a csoportnak az eljövendő években teljesen bele kell élnie magát. El kell gondolkoznunk eljövendő életvitelünk alapelveiről, amelynek segítségével a mi csoportunknak is előre kell haladnia, a korszak körülményeinek és modern időszakunk nézeteinek figyelembe vétele mellett, egészen a dicsőséges végig.

Megismételjük tehát az aktuális kérdést: hogyan kell modern korszakunkban, minden tényező figyelembe vétele mellett berendezni az életvitelünket, hogy megfelelhessünk bizonyos minimális hermétikus követelményeknek, hogy ezen az alapon ne kelljen lesiklanunk a haláltermészetbe, nehogy a haláltermészet visszaéljen velünk?

Mit kell tennünk például, hogy ne tartsanak minket államellenesnek vagy szélsőségesnek? Mit kell tennünk, hogy tanulóságunkban gyakorlati eredményekhez jussunk, megszabaduláshoz, a megújulás valóságához?

Komolyan számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy életünk annyira összeszövődött a társadalommal és a nyilvános berendezésekkel, hogy ezekből nem tudjuk minden további nélkül kivonni magunkat. Ebben a tekintetben a rózsakereszt régi szerzeteseinek aranyszabályát kell alkalmaznunk, hogy minden testvérnek az országában szokásos öltözetet kell viselnie.

De... az élő lelkiállapot alapján! Ezt nagyon meg kell gondolniuk. Ha a lélek Önökben nem szabadult fel, ha a lélek Önökben nem nyilvánult meg, akkor az új életvitelt nem képesek kialakítani, újra meg újra feszültségek és összetűzések keletkeznek, és Önök megrekednek. Csak a lélek teszi Önöket szabaddá.

Az elmúlt években erre állandóan nagy hangsúlyt helyeztünk, és ez bőségesen megmutatkozik egész irodalmunkból is. Elsősorban arra van szükség, hogy a lelket elnyerjék, a lelket felszabadítsák újjászületés által. Ha rendelkezünk a lélekkel, akkor megvan az az alap, amelynek segítségével tanulóságunk útján minden akadályt elhárítunk, legyőzünk.

Ezen az alapon minden tanulónak sikerül országának állami berendezéseihez és úgynevezett demokratikus törvényeihez igazodnia. Azaz, ameddig a sajtószabadság, a vallási és lelkiismereti szabadság és az összejövetelek szabadsága nem akadályoztatik különösebben, a szabad emberi jogokat nem fenyegeti veszély. Akkor senkinek sincs kifogása az ellen, ha az ember a lélek alapján mozog sötét országainkban. Ha azonban az úgynevezett szabad emberi jogokat gúzsba kötik, akkor másik fázisba lépünk be, a csoport gnosztikus mágikus eszközökkel vág utat magának, és külső munkája az illegalitásba vonul, ahogyan ezt a második világháború éveiben kellett tennie.

Annakidején az Iskola munkáját az akkori elöljáróság megtiltotta. A munka azonban egyetlen percre, egyetlen másodpercre sem akadt meg. Persze amikor ez a helyzet előállt, voltak olyan tanulók, akik visszavonultak, és ezt őszintén be is vallották. Egyesek odajöttek hozzánk és azt mondták: “Ugye megérti, hogy társadalmi helyzetemre való tekintettel nem maradhatok továbbra is az Iskolában. Szívből gondolunk az Iskolára, melegen gondolunk a Gnózisra, és

Önre is, de tanulóságunkat folytatni most nem tudjuk."

Világos, hogy a tanulóságot lehetett volna folytatni, de az ilyen tanulók ezt akkor még nem látták be. Egy fontos pillanatban a barátságukról biztosítottak minket, ám szabadkozva ugyan, de mégis magunkra hagytak.

Persze más tanulók is voltak, igazi, harcra kész leventék, ha lehet ezt így mondani, akik az Iskolához éjjel-nappal hűek maradtak. így együtt folytathattuk a munkát, míg 1945-ben az illegalitást megszüntették, és újra ráléphettünk szokásos munkaterületünkre.

Amikor az Arany Rózsakereszt testvéreinek az illegalitásba kell menni, akkor tisztázni kell a lelkiismeretet, tehát a lelkiállapotot önmagunknál ezeket a dolgokat illetően. A létnek egy ilyen időszakában, amikor a világtörténelem sötét oldalait írják, a tanulóban a gyűlölet nyomának sem szabad lennie. Mindennel szemben nyíltnak, lélekkel-telinek, szeretetteljesnek kell maradnia. Akkor pedig ki lehet tartani az illegalitásban, és ki lehet bírni ezt anélkül, hogy egy hajszálunk is meggörbülne.

Ebben az összefüggésben még egyszer hangsúlyoznunk kell, és a Szerzet nyilatkozata is közzé teszi, hogy az Arany Rózsakereszt testvére, férfi és nő, mindenkor és minden körülmények között távol tartja magát minden politikai tevékenységtől. A politikai tevékenységekkel az ember felelősségeket vállal, amelyekbe később belegabalyodik, és amelyek a Gnózist szolgáló útján komolyan árthatnak neki.

A történelemben talán előfordult már, hogy egy gnosztikus magas hivatalt látott el az államban. Akkor azonban ez határozott szándékkal történt, az egyetlen nagy cél érdekében, amelyet a gnosztikus kitűzött magának, és amely valójában teljesen a politika területén kívül fekszik.

A társadalmi életben a gnosztikusnak is el kell foglalnia a helyét. Ez magától értetődik. Azzal az egyetlen feltétellel, hogy munkáját becsületben és abszolút tisztességesen végezheti. Egy példa rávilágít a dologra.

A modern üzleti életben gyakran fordulnak elő az abszolút becstelenség bizonyos formái. Itt valószínűleg egyikőjüknek sem mondunk új dolgokat. Ez az egyik legfontosabb oka a társadalmi élet folyamatos hanyatlásának. Mert az üzletember a birtoklás vágyából indul ki. Nem annyira azt kívánja birtokolni, amire a saját életszínvonalához szüksége van, ami hasznos, hanem itt olyan kívánságról van szó, amelyet szinte sportként űznek. A mitológiából talán ismeretes, hogy Merkúr a kereskedők és tolvajok istene. Merkúr, üzleti ügyek, tolvajok! Ezeket egy lapon említik!

Tudják, hogy ki Merkúr?

Merkúr Hermész Triszmegisztosz, a háromszor Nagy!

A hermétizmus a pompás, a nagy Merkúr-Ötlet. A gondolkodás vallása. A szellem vallása. Az Atya szolgálata.

Az ember azért kapta az észen alapuló, ésszerű agytudatot, hogy a szellemmel együttműködve ezt a magas rendű gondolkodást fejlessze ki. Az ember elromlása, bűnbeesése azonban ahhoz vezetett, hogy az észképességgel visszaéljen, holott ennek őt egy Merkúrrá, Hermésszé, az isteni Hierarchia

szolgájává kellett volna tennie. Ehelyett ez a képessége őt a kereskedelem, a kultúra, a birtok és a hatalomra törés, az önmagát-szolgálás kultuszának fogságába zárta, amely csaknem az egész emberiséget nyomasztja. Merkúr, a kereskedők és tolvajok istene! Nem mutatkozik-e meg itt a kijelentés igazsága: ha a legjobb elromlik, akkor a legrosszabb lesz belőle?!

A nagy seb tehát, amely miatt a világ elvérzik, az az üzleti szellem, amely a gonoszság szelleme. Mert mi is a helyzet? Az egész értelmet piacok szerzésére fordítják. Ha pedig a piacokat megtalálták és a forgalom kialakult, akkor ezt minden áron meg kell tartani. Olykor nemzetközi kötelékben is, ha milliók életébe kerül is. Aki megvizsgálja a háborúk okait, az első és a második világháború okait is, annak ijedtében eláll a lélegzete. Az irodalom, mint például az amerikai újságíró Pierre Van Paassen könyve, Éveink napjai és hasonlók, a fátylaknak csak egy piciny sarkát voltak képesek meglebbenteni. A föld üzletemberei ellenőrzik az államot, ellenőrzik a vallást és a filozófiát. Egyszóval, minden az ő szolgálatukban áll. Merkúr, Hermész Triszmegisztosz a kereskedők és tolvajok istene!

Milyen rettenetes, mennyire jellemző az emberiség elsüllyedtségére. Ha Önök ezen együttműködnek, akkor nemcsak a becsületet hiányoló gyakorlatba lépnek be, hanem egész személyiségüket is elrontják. Ha azon kell gondolkodniuk, hogyan jussanak nyereséghez, és ennek érdekében készek bizonyos sakkhúzásokat alkalmazni, akkor az ilyen gondolkodás révén közvetlenül elrontják asztráltestüket. Ha pedig az asztráltestüket így a gondolkodásukra és a kívánságaikra hangolták, akkor ez az állapot nemsokára a vérüket is átszövi, és erre hangolja.

A tanulóság ilyen életvitel mellett talán filozófiailag lehetséges: részt vehetnek az összejöveteleken, látogathatják a konferenciákat, olvashatják a könyveket, beszélgethetnek a Gnózisról. De mi hasznuk ebből? A szabadságot kell elnyerniük! Az örök bőséget kell elnyerniük. Mert ezért van az Iskola!

Ezért kell a fent leírt életmóddal leszámolniuk. Az ilyen esetben tanulóságuk nem haszontalan ugyan, de sohasem hozhatja meg a megszabadulást. Aki mint üzletember nem abszolút becsületes és tisztességes az Iskola szabványai szerint, az károsítja az Élő Testet és saját magát is.

Ha tehát, kedves Barátaink, az üzleti életben állnak, vagy maguknak is van valami üzletük, akkor ezt úgy vegyék, mint a régi kézműiparosok az ő foglalkozásukat. Üzletükkel ne akarjanak meggazdagodni, mert akkor lelkileg visszavonhatatlanul tönkremennek, mindenekelőtt egy olyan iskolában, mint a miénk.

Ha pedig ebből az ellentmondásból nem tudnak kikerülni, nos, akkor változtassák meg a szakmájukat. így az a mi véleményünk, hogy nem kellene állást vállalni valami világ- és emberiségkárosító üzemben, mint például megsemmisítő eszközöket gyártó gyárakban, vagy olyan laboratóriumokban, amelyek atomvizsgálatokkal és hasonlókkal foglalkoznak. Ilyen állásokat, úgy

tűnik nekünk, egy szellemi iskola tanulójának nem lenne szabad vállalnia. Mert egy egyszerű levél megírása, egy egyszerű telefonbeszélgetés lefolytatása az ezzel együttható érzések és gondolatok minősége miatt az asztráltestet súlyosan károsítja.

Bárhogyan is, ezt a dolgot mindenkinek jól meg kell gondolnia, és sikeresen döntést kell hoznia. Az eredmény pedig hamar kialakul az élő lélekállapot alapján. Gondolkodásukat, ésszerű tudatukat tökéletesen meg kell tisztítani. Ha ezt nem teszik, akkor tanulóságuk csak látszat és káprázat. A szülőknek ügyelniük kell arra, hogy gyermekeik oktatását a helyes pályákra tereljék, hogy gyermekeiket, mielőtt még nem késő, megóvják a pusztulástól vagy a károsodástól a Gnózis kegyes segítségére való fogékonyságot illetően.

Vegyék figyelembe, hogy a társadalom mindennapi élete, különösen a gnosztikusan törekvő ember számára halálosan veszélyessé válhat. Ezért kell a modern Szellemi Iskolának is a tanulók figyelmét felhívni társadalmi pozíciójuk problémájára, hogy az Iskolát is védjék, és a tanulók élete se legyen haszontalanul megnehezítve.

Ebben a tekintetben jó lesz az Önök figyelmét a félelem tényezőjére is felhívni.

Sokan félnek, félnek ettől meg amattól. Például félnek felhagyni azzal, ami semmit sem ér. Félnek bizonyos helyzetektől, amelyek nem jók és az ő életszínvonaluk alatt vannak. Értsék meg, hogy hermészi alapelvünk világosságában “mindent megkapni és mindent odaadni, már ezáltal is mindent megújítani" minden félelem alaptalan, ilyen szorongásra abszolút nincsen szükség. Aki a lélekerővel alapelvből összhangban él, aki megfelel a megszabadító élet követelményeinek, annak semmi miatt sem kell aggódnia.

A félelem egy rögeszme. Ha a lélekben állnak, akkor egyetlen hajszáluk sem görbül meg a mennyei Atya akarata nélkül. Ezért int a Hegyibeszéd: “Ne aggodalmaskodjatok. Keressétek először Isten birodalmát és az Ő igazságát, és minden más megadatik nektek". A félelem, az aggodalom és a szorongás ezen kívül nagy mértékben károsítja az asztráltestet, megnyitja a démonok számára, és ezzel a tanulóságot önámítássá teszi.

Egy további fontos pont az esetleg még mindig meglévő megtartási szenvedély.

Nem tudunk vagy nem akarunk mindent megbocsátani vagy elereszteni, ami a nagy cél láttán káros vagy haszontalan. A megtartási szenvedély mindannyiónknál különböző színezetű. Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy a függetlenség, a szükséges függetlenség nálunk még nem tökéletes. A dolgoktól, anyagtól, esetleg pénztől, helyzetektől, és a Gnózis szabványain kívül álló emberektől való függőségünk károsítja az asztráltestünket, ennek minden következményével.

Az asztráltest egy nagyon tüzes test, és ezzel a tűzzel magukat is megégethetik, és másokat is szentségtelenül érinthetnek.

Ha tehát a megszabadító élethez vezető utazásukat jó véghez akarják vinni, akkor legfontosabb útjukat Rózsakereszt Keresztélyhez hasonlóan, négy rózsával a kalapjukon kell elkezdeniük. Most erről szeretnénk beszélni, hogy az új életvitel szabványait, feltételeit, amelyekkel a modern Szellemi Iskola a tanulóit szembesíti, világosan a tudatuk elé állítsuk.

XVI A gnosztikus világosságerők keringése Mielőtt áthatolhatunk megbeszélésünk lényegéhez, még egyszer nyomatékkal meg kell állapítanunk, hogy az új életvitel problémája, melyet szabad volt Önök elé terjesztenünk, kizárólag azokra érvényes, akik lélek tekintetében megszülettek, és a tiszta szívből-élés segítségével létrehozták az új lélekerők és az ésszerű agytudat kapcsolatát, ezt a tudatot tehát ellenőrzésük alá vonták.

Mert ilyen ellenőrzés nélkül még nem lehet asztrális tisztaságra törekedni, és a tanuló nem lesz képes kivonni magát a gonosz körzetéből, hogy a csakis jóhoz fordulhasson. A jelölt rendszerében először biztosítani kell a gnosztikus világosságerők keringését. Ez minden igazán gnosztikus fejlődés lényege, a gnosztikus fényerők áramlását, keringését biztosítani kell a rendszerben.

Az egész folyamatnak, amelyre most az Önök figyelmét tereljük, amelyet bemutatunk Önöknek, tíz nézete van.

Az első nézet a Boldognak mondásokkal szembesít minket. “Boldogok a szellemre vágyók". Az alapot az igazán és komolyan a megszabadulásra vágyó életnek kell képeznie. Mihelyt belülről, bensőségesen kutató emberek vagyunk, ennek következtében azonnal asztrális működés keletkezik az ésszel való gondolkodás által. Lehetetlen valóban a Gnózisra vágyakozni anélkül, hogy ezzel a gondolatok ne foglalkoznának. Ha tehátigazán kereső vágyakozás él Önökben, akkor ennek következtében az észbeli működés asztrális hatásokat is okoz a rendszerükben. Ezek pedig mind kifelé, mind pedig befelé megmutatkoznak. Ha az emberi rendszer asztrális térségében egy új erőt gyújtanak meg, akkor látjuk, hogy egy sugár kifelé, egy pedig befelé világít. Szinte tüzes feszültségben egy világosságtér fejlődik ki a mikrokozmosz közepén, teljesen a tanuló vágyakozásának megfelelően, és ez a fénytér vonzza oda és hozza forgalomba a gnosztikus fényerőt.

Ha pedig a tanuló minden elkerülhetetlen ellenállás ellenére kitart a vágyakozása és törekvése mellett, akkor ez a felgyülemlett fényerő megérinti a tanuló szívszentélyét, behatol a szívszentélybe, és összekeveredik a vérével. Az így feltöltött vér aztán az agyon is átáramlik, és befolyásolja a főszentély különböző központjait, bizonyos nyugvó központokat is. Most az a fontos, az a kérdés, hogy az agyrendszer a különböző központjaival képes-e reagálni erre a beavatkozásra, a gnosztikus befolyásokra, amelyek a vérrel beleáramlanak. Ha igen, akkor a főszentélyben egy új ésszerű gondolkodás keletkezik, és világos, hogy az új gondolatműködés, az ésszerű agytudat új fejlődése befolyásolja az asztráltestet is.

Az asztráltest így tisztul. Az asztráltestet csak egy új gondolkodással tisztíthatják meg, mely a vérből született. Ekkor új asztrális erők szabadulnak fel, amelyek a négy tiszta éterre, a négy szent eledelre hasadnak.

Ezek az éterek megérintik az élettestet, és az anyagtestnek minden olyan szervéhez és közegéhez (fluidumához) fordulnak, amely az életet és a cselekvést támogatja, és végül újra megnyilvánulnak a vérben. Így keletkezik a keringés. A folyamat tehát a vérben kezdődött, majd megjelent a gondolkodásban, továbbá az asztráltestben, az étertestben, majd újra az anyagi burokban és a vérben. A Gnózis így az új lelkesülés alapján megkapta az ellenőrzés lehetőségét a tanuló egész rendszerében. Ha ez a tízszeres folyamat egy arra irányuló életvitel segítségével kialakult, akkor emellett az életvitel mellett minden kényszer nélkül ki lehet tartani. Ha a gnosztikus fényerők keringése megszületett a rendszerükben, akkor a gnosztikus életvitel fenntartása a legcsekélyebb fáradságba sem kerül. A régi kínai Gnózis az erőknek ezt a keringését visszafelé mozgásnak nevezte. Bizonyára hallottak már minket is erről beszélni.

Ha az új életvitel valóra vált, akkor a jelölt azt veszi észre, hogy rendszere ezt az életvitelt igényli. Ez olyan életvitel, mely a haláltermészet dialektikáját teljesen elutasítja és belemerül először is: egy megrendíthetetlen odaadásba, másodszor: egy abszolút alkotó összhangba, harmadszor: gyakorlati értelmességbe, intelligenciába, negyedszer: papi szolgálatba.

Ha erről az életvitelről elgondolkoznak, akkor felfedezik, hogy - szinte magától értetődően - elsősorban a lélekből indul ki. Csakis egy tökéletes lélekkel rendelkező ember tud így fellépni, ebbe belépni.

Másodsorban azonban ez az életvitel természetesen a főszentélyből indul ki. Az utóbbi években számos alkalommal volt szabad a szívszentélyre utalnunk, az új lelkiállapotra, melynek itt kell megszületnie, mint valami Betlehemben. Most azonban eljött az ideje, hogy figyelmüket mindenekelőtt az új születésre, arra a feltámadásra tereljük, amelyet a főszentélyben kell véghezvinni.

A tízszeres folyamat által ösztönzött ésszerű agytudat képezi tehát a Szent Szellem kitöltésének az alapját egy új folyamatban, amelyet alkémiai menyegzőnek, a Szellemmel, Istennel, magával az Atyával tartott menyegzőnek nevezhetünk. A jelölt ekkor megtette az első alapvető lépést a gondolkodás vallásának az irányába, vagy ahogyan a régiek mondták, a manicheizmushoz, amelyet a manasz, a gondolkodó szóból vezettek le.

Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember - bár nem a világtól való - a világban áll a szent munka szolgálatában, hogy végül a Szellem uralma alatt elvégezze a nagy művet, bármit is követel ez őtőle. A Gnózis egyetlen célja az, hogy lelki megszületésük után elvezesse Önöket ehhez a győzelemhez.

Ennek a kapuja pedig a négy rózsa új életvitele, az a kapu, mely a manicheizmusra, atyánk-testvérünk Rózsakereszt Keresztély rejtélytemplomára nyílik.

Azt reméljük és azért imádkozunk, hogy mindannyian bemehessenek ezen a kapun.

XVII A tizenkettedik könyv: Hermész Triszmegisztosz kulcsa 1. Hermész: tegnapi megfontolásaimat neked szenteltem, Aszklépiosz, helyes lesz tehát a maiakat Táthoz intézni, mert általánosabb fejtegetések összefoglalásai, amelyek neki is szóltak.

2. Isten, azaz az Atya és a jó egyazon természetű, jobban mondva: egyazon hatóerő.

3. A “természet" szó ugyanis mindent magában foglal, ami Isten akarata szerint létrejött és növekszik, mind a mozgó és változó dolgokat, mind pedig a mozdulatlanokat és változatlanokat, mind az istenieket, mind pedig az emberieket.

4. A hatóerő azonban az isteni dolgokban és az emberiekben különböző, ahogyan már fejtegettük. Ezt jól figyelembe kell venned.

5. Mert Isten hatóereje az ő akarata, lénye pedig a vágyakozás, hogy minden dolgot létrehozzon. Mert mi más Isten, az Atya, a jó, mint minden dolog létalapja, még azoké is, amik még nem léteznek? Bizony, a mindenség létalapja Isten, az Az olvasónak tudnia kell, hogy a hermészi iratok közül talán a Tizenkettedik könyv szenvedte el a legtöbb változtatást.

119 Atya, a jó, és egyetlen más név sem illik hozzá ilyen jól. Noha a világ és a Nap szintén élőlények keletkeztetői, a lények számára mégsem ugyanolyan mértékben a jó és az élet alapjai, mint Isten, Amennyiben mégis az alapjai, akkor is kizárólag a jó akaratának elkerülhetetlen hatásai miatt azok, amely nélkül semmi sem létezik és semmit sem lehet létrehozni.

6. Az Atya az ő gyermekeinek okozója, keletkezésük, növekvésük és fejlődésük oka, és a Naptól kapják azt, hogy a jót kívánják. Mert a jó a mindenség alkotója.

Ez senki másról nem mondható, csak őróla, aki sohasem kap, de mindig arra vágyik, hogy minden legyen.

7. Nem azt mondom, ó Tát, hogy “aki mindent csinál". Mert aki valamit csinál, az olykor hibázik a változó minőség vagy a sokféleség miatt, vagy azáltal, hogy egyszer ezt csinálja, máskor pedig egészen mást. Isten, az Atya, a jó azonban mindennek a léte.

8. Aki képes látni, annak tehát a következő helyzet tárul fel: Isten akarja a létet, és ő a lét. Ami pedig létezik, Tát, az csakis azért van, mert a jó az ő lényének megfelelően ismerteti magát.

9. Tát: ezzel a pompás és szép látomással, ó Atya, annyira eltöltöttél, hogy lelkületem szeme ezzel az odafordulással a megszenteltetéshez került közelebb.

10. Hermész: bizony, mert egy ilyen jóra irányuló belső látomás nem olyan, mint a Nap tüzes sugárzása, mely fényességével a szemeket vakítja és becsukásukra kényszerít. A belső szemlélet megvilágosítóan hat, annál inkább, minél erősebben fogékony az ember a belátást ajándékozó sugárzás beáramlására.

Ez nagy erővel, mélyen áthat minket, sohasem okoz kárt, és teljesen isteniséggel teli.

11. Akik teljesen egy ilyen belső szemléletből meríthetnek, azok testük teljes nyugalma idején gyakran a legszebb dolgokat látják, ahogyan az még elődeinkkel, Uránusszal és Kronosszal történt.

12. Tát: legyen velünk is így, Atyám!

13. Hermész: adja Isten, fiam! Egyelőre azonban az ilyen látomásra még nem vagyunk képesek. Még nem tudjuk megnyitni lelkületünk, lelkületünk szemét, hogy a Gnózis múlhatatlan és elképzelhetetlen szépségének nézésébe merülhessünk. Csak akkor tudod majd látni, ha abbahagyod, hogy beszélj róla, ha elfelejted, hogyan kell beszélni róla, mert a jó gnózisa isteni csend és minden érzékszerv elcsendesedése.

14. Aki erre rátalált, az többé semmi mással sem foglalkozik már. Aki ezt egyszer meglátta, az semmi másra sem hallgat, semmi másra sem néz többé, mert még a teste is részt vesz ebben a kimozdíthatatlanságban. Mert mialatt minden testi észlelés és indíték eltűnt a tudatából, teljes nyugalomban marad.

15. Amikor aztán a Gnózis az egész tudatot megvilágosítja, akkor a lelket újra teljesen lángra lobbantja, és felemeli azzal, hogy eloldozza a testtől. így az egész embert az ő lényeges fajtájává alakítja. Mert a lélek isteniesítését, ami a jó szépségének látásával együtt jár, nem lehet a halandó testben véghezvinni.

16. Tát: Mit értesz isteniesítésen, Atyám?

17. Hermész: minden elválasztott lélek változásoknak van alávetve, fiam.

18. Tát: és mit jelent az “ elválasztott"?

19. Hermész: nem emlékszel-e általános fejtegetéseimre, mely szerint az egész világra kihintett és a nekik rendelt helyen kavargó lelkek az egyetlen lélekből, a mindenséglélekből mentek ki? Ezek a lelkek sok változásnak vannak alárendelve, egyesek a kegyes felmenetelnek, mások az ellenkezőjének.

20. Mert a csúszómászók vízlakókká válnak, a vízlakók földlakókká, a földlakók a levegő lényeivé, és a levegőlakók emberekké. Az emberek pedig bemennek a halhatatlanságba azzal, hogy démonokká válnak, és felszállnak az Istenek karába.

21. Az isteneknek kétféle kara van: vannak mozgó vagy változó istenek, és vannak mozdulatlan vagy változatlan istenek.

22. Az utóbbi állapot a lélek tökéletessége és legnagyobb dicsősége.

23. Ha azonban egy lélek egy ember testébe való belépése után megmarad a bűne mellett, akkor nem fogja ízlelni a halhatatlanságot, és a jóban sem fog részesülni. Újra visszamegy útján egészen a csúszómászó állat állapotáig. Ez a bűnös lélek büntetése.

24. A lélek gonoszsága az ő tudatlansága, annak a Gnózisnak, annak az ismeretnek a hiánya, mely Istenből való. Mert ha a lélek tudatlan a lényeges dolgokat illetően, saját fajtáját és a jót illetően, ha ezekkel szemben teljesen vak, akkor hevesen érik és támadják a testi szenvedések, és ezekbe gabalyodik (Pátosz).

25. A gonoszság által megragadott lélek tehát - a saját lénye ismeretének hiánya miatt ― idegen, emberhez nem méltó testeknek lesz alávetve. Teherként vonszolja magával a testet, amelyen nem uralkodik, hanem ami őrajta uralkodik.

Ebben áll a lélek gonoszsága.

26. A lélek erénye ellenben a Gnózis, Isten élő ismerete. Mert aki birtokában van ennek az ismeretnek, az jó és Istennek szentelt, és már isteni.

27. Tát: milyen ember ez, Atyám?

28. Hermész: aki keveset beszél, és kevésre hallgat.

29. Aki ugyanis vitás kérdések tisztázásával és megvitatásával tölti az idejét, az árnyékok ellen küzd. Istent, az Atyát, a jót ugyanis sem kimondani, sem

meghallani nem lehet.

30. Persze minden lény rendelkezik érzékekkel, mert érzékek nélkül nem létezhet. Isten élő ismerete azonban az észleléstől nagyon különbözik. Mert az érzékszervi észlelés befolyások és benyomások által keletkezik bennünk, melyek elhatalmasodnak rajtunk. A Gnózis azonban minden ismeret tökéletesedése, annak az ismeretnek a tökéletesedése, mely Isten adománya.

31. A Gnózis testetlen, és a lelkületet használja eszköznek, a lelkület viszont a testet veszi használatba. így mindkettő a testben helyezkedik el, a lelkület hatása és az anyag hatása is. Mert mindennek az ellentét és ellentmondás által kell létrejönnie. Ez semmilyen más módon nem lehetséges.

32. Tát: Ki lehet ez az anyagi isten?

33. Hermész: a világ, mely szép és célszerű, de nem jó. Mert anyagi, és a szenvedés képességével rendelkezik. Ez mindenek között az első, mely szenvedésnek van alávetve, és minden lény közül a második, mely nem önmagától létező. Alakulásának volt ugyan kezdete, mégis örök, mert lénye örök alakulás. És örök alakulási működése a tulajdonságok és mennyiségek megteremtése, mert az anyag minden mozgása alakulás, születés.

34. Az anyag mozgását az isteni mozdulatlanság kelti, mégpedig a következőképpen: a világ gömb alakú, mint egy fej. Semmi anyagi sem ér ezen a fejen felülre, ahogyan fordítva, semmi szellemi sincsen a lábak alatt, hanem csak anyag. A szellem azonban szintén gömb alakú, mint a fej, amit a gömb tulajdonságai szerint mozgatnak.

Nos, ami a fejben megérinti azt a réteget, amelyben a lélek lakozik, az halhatatlan, mivel a test szinte a lelken belül lett megalkotva, és a lélek több, mint a test.

Ami azonban ettől a rétegtől távolabb esik, az halandó, mivel inkább test, mint lélek. így tehát ami él, csakúgy, mint a világmindenség, anyagból és szellemből áll.

35. A világ az első alkotás. Az ember a világ után a második élőlény, de az első a halandók között. Az emberben ugyanaz a lelket adó elem van, mint a többi élőlényben. De nemcsak nem jó már, hanem gonosz is, halandó állapota miatt.

36. A világ nem jó, mert mozog, de nincsen a gonoszban, mert halhatatlan.

37. Az ember viszont kétszeresen is a gonoszban van, mert mozog és halandó.

38. Az ember lelke a következőképpen nyilvánul meg: a tudat az értelemben, az értelem a vágyerőben, a vágyerő az életközegekben (fluidumokban), az

életközeg a verőerekben és erekben terjed, és a vér megmozdítja és szinte hordozza az állati teremtményt.

39. Ezért képzelik sokan, hogy a vér a lélek. így mindkettőnek a természetét félreismerik. Nem tudják ugyanis, hogy először az életközeg vonul vissza a vágytestbe, azután a vér megdermed, és ha a verőerek és erek kiürültek, akkor ez hagyja a teremtményt meghalni. így megy végbe tehát a test halála.

40. Minden egyetlen elven alapul, amely pedig az egyből és egyetlenből való.

41. Ezt az elvet mozgatják, hogy a mindenség mozgató alapja legyen. Az egyetlen azonban változatlan és mozdulatlan!

42. Van tehát ez a három: Isten ― az Atya –a Jó, a világ és az ember. Isten körülfogja a világot, a világ az embert. A világ Isten fia, az ember a világ fia, szinte Isten unokája.

43. Nem az tehát a helyzet, hogy Isten az embert ne ismerné, ellenkezőleg, tökéletesen ismeri, és azt akarja, hogy az is ismerje őt.

44. Csakis a Gnózis, Isten ismerete a megszabadító, megmentő és meggyógyító az ember számára. Ez az Olimpuszra felvezető út. Csakis ezáltal lesz a lélek igazán jó: nem egyszer jó, egyszer gonosz, hanem belső szükségletből jó.

45. Tát: mit akarsz ezzel mondani, ó Triszmegisztosz?

46. Hermész: gondolj csak egy gyermek lelkére, fiam. Ha az elválás az önvalótól még nem tökéletes, a test még kicsi, még nem nyerte el teljes nagyságát, mily szép ez minden szem számára! Ekkor még nem tette tisztátalanná a test szenvedése, és nagymértékben kapcsolatban van a világlélekkel.

47. Ha azonban a test felnőtt, és a lélek le lett húzva a terhelő testbe, akkor az önvalótól való elválás tökéletes lett, és a lélek elveszíti emlékezetét. Ekkor nem részesül többé a szépben és jóban. És ez a feledés hozza meg számára a gonoszt.

48. Ugyanez történik azokkal, akik kiszállnak a földi testből. Mert ha a lélek visszatért önmagába, akkor a vérben összehúzódik az életlélegzet, és az én összehúzódik az életlélegzetben. Ha aztán a szellemlélek megtisztította magát burkaitól, és isteni lévén tüzes testet öltött, akkor átszeli az egész teret, és az anyagot az ítéletre hagyja.

49. Tát: ezt hogyan érted, Atyám? Hiszen azt mondtad, hogy a lelkületet elválasztják a lélektől, és a lelket az életlélegzettől, mialatt azt is mondtad, hogy a lélek a lelkület ruhája és az életlélegzet a lélek ruhája.

50. Hermész: aki meghallgat, fiam, annak tudatban egynek kell lennie a beszélővel, és gondolatban követnie kell őt. Sőt, hallásának a beszélő hangjánál gyorsabbnak és élesebbnek kell lennie.

51. A burkok összeállítása, összeszerkesztése, fiam, a földi testben megy végbe. Mert lénye miatt a lelkület semmiképpen sem telepedhet le egy földi testben csupaszon, burok nélkül. Ily nagy isteniséget nem viselhet el földi test, és ilyen pompás, tiszta erő nem viselheti el, hogy olyan testtel legyen közvetlen összeköttetésben, amely szenvedélyeknek van alávetve.

52. Ezért burkolódzott a szellem a lélekbe, mely bizonyos tekintetben szintén isteni, a lélekbe, mely az életlélegzetet állítja a szolgálatába, míg az életlélegzet végül a teremtményt vezeti.

53. Ha aztán a szellemlélek megválik a földi testtől, akkor újra saját ruháját, a tűzruhát Ölti magára, amelyet nem volt képes megtartani, amikor földi testben telepedett le. Mert a föld nem bírja ki a tüzet, a tűz egyetlen szikrája lángra lobbantaná. Ezért burkolja a földet teljesen víz, hogy sáncokként védje a tűz lángjaitól.

54. Minden isteni gondolatalkotás leggyorsabbjának, a szellemnek a teste a leggyorsabb elem, a tűz. Mert a szellem - mint minden dolog alkotója - alkotó munkájának eszközeként a tüzet használja.

55. Így alkotja meg az egyetemes gondolkodás a mindenséget. Az ember gondolkodása csak azt teremti, ami a földről való. Mivel az ember gondolkodási képességének nincsen tűzpalástja, nem képes isteni dolgokat létrehozni, és testisége az emberire korlátozza őt.

56. Az emberi lélek (de nem minden lélek, csak az igazán Istennek szentelt lélek) bizonyos értelemben jó - démoni és isteni. Ha egy ilyen lélek megválik a testtől, miután bejárta az igaz istenfélelem útját (amely az isteniség felismeréséhez vezet és azt műveli, hogy tartózkodik minden jogtalanságtól és bármely ember károsításától), akkor tökéletes szellemlélek lesz.

57. Az istentelen lélek azonban nem változtatja meg a fajtáját, megtöri és megbünteti önmagát, és egy új földi testet keres, amelybe beléphet, de emberi testet, mert semmilyen más test sem képes emberi lelket befogadni.

Az isteni rendeltetés nem engedélyezi egy emberi lélek olymértékű megalázását, hogy értelmetlen állatban kelljen lakoznia. Bizony, egy isteni törvény védi az

emberi lelket az ilyen nagy szégyentől.

58. Tát: de hogyan büntetik meg az emberi lelket, Atyám?

59. Hermész: lehetséges-e nagyobb büntetés emberi lélek számára, fiam, mint az istentelenség? Melyik tűz olyan felemésztő, mint az istentelenség lángja?

Milyen ragadozó teszi úgy tönkre a testet, ahogyan az istentelenség csonkítja meg a lelket? Nem látod-e, milyen kínokat kell egy istentelen léleknek szenvednie, amikor segítségért kiáltva így szól: Elégek, a lángok felemésztenek!

Nem tudom, hogyan kiáltsak, mit tegyek! Én nyomorult! Elnyelnek a gonoszságok, melyek megnyergelnek engem. Már semmit sem látok, semmit sem hallok!

60. Nem egy büntetésben részesülő lélek felkiáltásai-e ezek? Csak nem hiszed, fiam, mint a tömeg, hogy a lélek, ha a testet elhagyta, valami állat alakját ölti fel?

Mert ez nagy tévedés lenne.

61. A lelket ugyanis a következőképpen büntetik: amikor a szellem démon lett, akkor mindig köteles tűztestet ölteni, hogy Istent szolgálja, ha pedig ez a démon egy nagyon istentelen lélekbe lépett be, akkor ostorokkal korbácsolja, amelyek a lélek bűneiből készültek. A korbácsolás következtében aztán az istentelen lélek mindenféle emberi gonoszságokra vetemedik, mint a gyilkosság, aljasságok, istentelenségek és mindenféle erőszakosságok.

62. Ha viszont a szellem istenfélő lélekbe lép be, akkor ezt a Gnózis világosságához vezeti. Az ilyen lélek sohasem fárad bele Isten ujjongó dicséretébe és hirdetésébe, valamint abba, hogy az Atyát követve, tettel és szóval mindenféle jót tegyen minden emberért.

63. Ezért, fiam, hálaadásodban arra kérd Istent, hogy nemes szellemet kapjál.

Lelked akkor magasabb javakhoz megy fel, és a rosszabbodás lehetetlenné válik.

64. Létezik a lelkeknek a közössége. Az istenek lelkei kapcsolatban vannak az emberek lelkeivel, az emberek lelkei kapcsolatban vannak az értelmetlen lények lelkével, a magasabb rendű lényeket az alantasabbak fölé rendelték, az isteneket az emberek fölé, az embereket az értelem nélküli életformák fölé. És Isten gondoskodik mindről. Mert Ő áll mind fölött, akik mind csekélyebbek Őnála.

65. Itt tehát a világ Isten alá rendeltetett, az ember a világnak van alárendelve, az értelem nélküli élet pedig az ember alatt áll, és Isten áll minden fölött és karol fel mindent az Ő gondviselésével.

66. Isten aktívan megnyilvánuló erői az Ő napjának sugarai.

A természet erői a világ sugárhatásai. A kézügyesség és a tudásszomj pedig az

ember sugárhatásai.

67. Isten sugárhatásai a világon keresztül nyilvánulnak meg, és a világ természetes sugárzásaival hatnak az emberre. A természeterők az elemeken keresztül nyilvánulnak meg, az embereké pedig a kézügyességben és tudásszomjban.

68. Így kormányozzák a világmindenséget, annak az egyetlen lénynek megfelelően, melynek szelleme mindent áthat.

69. Az Ő szelleménél nincsen magasztosabb és hatékonyabb, semmi sem serkenti jobban emberek és istenek, istenek és emberek egyesülését. Az Ő szelleme a jó démon. Boldog az a lélek, akit teljesen Ő tölt el, szegényes az a lélek, akinek Ő teljesen hiányzik.

70. Tát: mit akarsz ezzel mondani Atyám?

71. Hermész: azt hiszed, fiam, hogy a jónak a szelleme minden léleknek megvan? Mert erről a szellemről beszélek most, nem pedig az előbb említett alárendelt szellemről, amelyet az isteni igazságosság küld le.

72. Szellem nélkül a lélek nem beszélhet és nem cselekedhet. A szellem olykor elmenekül a lélektől, és ebben az állapotban a lélek se nem lát, se nem hall, értelmetlen állathoz hasonlít, oly nagyok a szellem hatalmi lehetőségei.

A szellem pedig nem tudja elviselni az értetlen lelket, és otthagyja a testhez kötözve, és a test megfosztja a lelket az ő hangjától.

73. Egy ilyen léleknek, fiam, nincsen szellemkapcsolata, és az ilyet már nem is lehet embernek nevezni. Mert az ember egy isteni lény, amelyet nem a földön élő teremtményekkel kell összehasonlítani, hanem a magasságból valókkal, a mennyeiekkel, akiket isteneknek neveznek.

74. Vagy még helyesebben, ha merészeljük ezt az igazságot kijelenteni: az olyan ember, aki valóban ember, az az istenek fölött áll, vagy legalábbis képességeit illetően azokkal teljesen egyenlő.

75. Mert a mennyei istenek közül egyiknek sem szabad átlépni a menny határait, hogy lejöjjön a földre. Az ember azonban felszáll a mennyhez és átszeli, ismeri a menny magasztosságát is és a lenti dolgokat is. A legnagyobb pontossággal felvesz magába mindent, és ami minden mértéken felüli: a föld elhagyása nélkül felszállhat a mennyhez. Ilyen nagy az ő tudatának hatósugara.

76. Merjük tehát azt mondani: a földi ember halandó isten, a mennyei isten

halhatatlan ember.

77. Ezért tehát minden e kettő által, a világ és az ember által nyilvánul meg, de minden dolog az egyetlenből van.

XVIII Keressétek először Istennek országát és az Ő igazságát A tizenegyedik könyvben, amelyet megbeszéltünk, Hermész egy mindenkit érintő nagy probléma általános áttekintésével fordul Aszklépioszhoz, aki az öngyógyításhoz való áthatolást belső szükségletnek érzi, és kutatja ennek a kérdésnek a mély értelmét, hogy rátérhessen a megszabadító cselekedetre.

A tizenkettedik könyv továbbmegy és Táthoz fordul. Tát az az ember, aki a belátás elnyerése után valóban át akar törni a megszabadító cselekedethez. Aki pedig - mint egy Tát - ezt az utat akarja bejárni, annak jól ki kell puhatolnia, hogy - noha éles különbséget kell tenni az isteni és emberi dolgok között - nincsen alapvető válaszfal Isten és a teremtménye, Isten és a teremtése között.

Isten és a teremtés között nincsen vákuum, mert az istenségből egy sugárzás árad, egy erőáramlat, mely az egész mindenséget betölti. Ezt a sugárzást, ezt az erőáramlatot nevezi a hermészi filozófia a jónak és olykor az egyedül jónak.

Időnként az alapvető természetről is szó esik. És akkor ezzel az egyedül jóval vagy az alapvető természet fogalmával Isten legtisztább értelemben vett hatására utal. Az egyedül jó csakis jót hozhat létre. Ismeretes benne - részletezi a tizenegyedik könyv - az elhomályosulás, de megújítja magát szüntelen ismétlődéssel.

Létezik egy másik jó is, mely minden esetben és helyzetben az ellenkezőjére, a gonoszra vált át. A csakis jó azonban és ez a másik jó, mely újra meg újra az ellenkezőjére fordul, ugyanazon természetű. Az istenségből kimenő erőáram, mely az egész teret, az egész mindenséget betölti és átsugározza, maga a természet, az alaptermészet, mely mindenütt jelenvaló.

Azt látjuk azonban az egész mindenségben, hogy a természetek nagy sokasága nyilvánul meg. Ha valamit is meg akarunk érteni Hermész tizenkettedik könyvéből, be kell látnunk, hogy csak egyetlen alapvető természet van; minden ezzel viszályban álló természet összetörik, és vissza lesz vezetve végül az egyetlen természethez. A tizenkettedik könyv eleje ezzel a kimondhatatlanul vigasztaló gondolattal, ezzel a vigasztaló biztonsággal ajándékoz meg bennünket.

Az istenáramlatot tehát a természet szóval jelölik, mely mindent magában foglal, ami létrejön és növekszik. Minden megmozdulást és hatást, bármi legyen is az, az istentermészet hétszeres áramlatával hoznak létre. Vegyék azonban figyelembe, mondja szövegünk negyedik szakasza, hogy az isteni dolgokban

ható erő különbözik az emberi dolgokban ható erőktől. Ezt jól szem előtt kell tartanunk. Nem kell különbözőnek lenniük, de pillanatnyi állapotukban különbözők!

Mi az oka annak, hogy míg csak egyetlen alapvető természet van, az emberi természetben oly sok hatás sajnálatosan rendkívül gonosz? Ha abból a gondolatból indulunk ki, hogy csak egyetlen alapvető természet van, akkor arra kellene következtetnünk, hogy ezzel az alapvető természettel mindennek tökéletesen egyeznie kellene. Miért van az, hogy nagyon sokszor az ellenkező az eset?

Erre a tényre csak akkor kapunk magyarázatot, ha belátjuk, hogy az alapvető természetnek két nézete van. Hermész ezt vágyakozásnak és akarásnak nevezi.

Azt mondja: az alapvető természet lénye vágyakozás vagy kívánság, hatóereje pedig az akarás.

Vizsgálják csak meg ezt önmaguknál. Mindannyian a természetből keletkeztünk, a természetből lettünk, így ennek a teremtményei, azaz természetlények vagyunk.

Az alapvető természet két nézete tehát bennünk is jelen van. Születésünk első órájától, az első kiáltástól a mai pillanatig is bizonyos kívánság vezérel minket.

Ez a természet alaphangja a természet isteni és földi jelenségében is.

Valójában egyetlen nagy kívánság, vágyakozás vagyunk. Most aztán egy mágikus erővel kell a bennünket hajszoló kívánságot megvalósítanunk. Az akarással, mint mágikus erővel érjük el természetünk lényegét, legalábbis azzal lehet elérnünk. Ez a két nézet minden teremtményben megvan.

Ebből teljes biztonsággal arra következtethetünk, hogy a megszabadító élethez is mindannyian áthatolhatnak, ha vágyakozásuk, kívánkozásuk teljesen és tökéletesen harmonikusan az alapvető természet kívánására hangolódik. Ha vágyakozásuk, kívánságuk, vágytermészetük teljes összhangban van a természet alapvető vágyakozásával, akkor elnyerik az erőt, akkor tapasztalni, birtokolni, érezni fogják az erőt, amellyel a kívántat elérhetik.

Amikor pedig a Szentírás azt mondja, hogy “Ne kívánd", és az Egyetemes Tan vágynélküliségről beszél, akkor ez olyan irányulásokra vonatkozik, amelyek eltérnek az alapvető természet kétszerességétől, és ezzel abban egy ellentermészetet fejlesztenek ki.

Ha mindezt belátják, akkor mélyen be kell hatolniuk annak a jelentésébe, amit az ötödik szakasz fejteget a továbbiakban: Mert mi más Isten, az Atya, a jó, mint minden dolog létalapja, azoké is, amik még nem léteznek?

Mielőtt valamit akarhatnának, először kívánniuk kell. Cselekvés vagy megnyilvánulás mindig az akarás után következik, nem a kívánság után. Az akarást viszont a kívánás előzi meg. Az akarást a kívánás fejleszti ki, ami magával viszi, hordozza, viseli az ötletet, az egyetemes terv érintését. A kívánás, a vágy egy asztrális sugárzás.

Minden természetnek ez a lényege. Az asztráltestében összetömörülő erők az

Ön szíve körül is összpontosulnak. A szív aurája teljesen asztrális jellegű. A személyiség körül keringő minden erő, minden sugárzás, amely a májba be- és kiáramlik, asztrális jellegű. Asztrális erők által élünk. Ezért nevezik ezt a testünk jobb oldalán lévő szervet például az indogermán nyelvekben is “élő"-nek (például németül az élet = Lében, máj = Leber). Anyagi szervezetünkben a máj képezi az asztrális erők bejárati kapuját.

Egész vágytermészetünk, minden, amit kívánunk, az asztráltestünkből jön, és asztráltestünkben ölt alakot. A kívánás teljes mértékben asztrális sugárzás, ez a természet lényege. A vágy még teljesületlen, mert ami teljesült, arra már nem vágyni kell, azt már csak fenn kell tartani.

Ha valaki az alapvető természet lényegére, azaz vágyakozására hangolja magát, ha mint a modern Szellemi Iskola tanulói az Élő Test tiszta, derűs asztrális térségére hangolják magukat, akkor a természet tiszta, alapvető jellegét veszik fel a lényükbe. Ugyanakkor azonban egy veszélyes erő áll a rendelkezésükre, egy veszélyes erővel vannak felszerelve, egy pünkösdi erővel, amely Önöket képessé teszi a kívánságuk teljesítésére. Mert a kívánságot az akarás követi!

Akkor megtanulják megszabadítóan megismerni az alapvető természet akaratnézetét. Ezért mondja a János-evangélium bevezetője: “Akik pedig befogadják őt, azokat képessé teszi arra, hogy újra Isten gyermekei legyenek".

Mihelyt lényüket az alapvető természet lényére hangolják, mihelyt vágyakozásuk összhangban van vele, azonnal megkapják az erőt, hogy újra Isten gyermekei lehessenek. Mindez nagyon tanulságos számunkra, akik az Úr szőlőskertjében akarunk dolgozni, mindazok számára, akik valamilyen módon a modern Szellemi Iskolát akarják szolgálni. A feladat kivitelezéséhez szükséges erőt, a megbízás jó véghezviteléhez kellő erőt a munkatárs csak akkor kapja meg, ha egész lényét tökéletesen az alapvető természetre hangolja, és annak lényével egyezik. Ezt minden “Tát”-nak jól szem előtt kell tartania.

Ugyanígy kell érteniük a Hegyibeszédet is: “Keressétek először Isten birodalmát és az Ő igazságát, és minden más megadatik nektek".

Ha ezt a két nézetet összetévesztik, akkor a legcsekélyebb sikerre sem lesz kilátásuk. Akkor sohasem érnek célhoz, munkájuk homokként pereg ki ujjaik közül.

Ennek az igazságnak egy másik nézete az, hogy most lényük minden feszültségére magyarázatot találnak. Mert mennyien küszködnek Önök közül időnként a leghevesebb belső feszültségekkel! Ezekre a feszültségekre most magyarázatot találtak. De azokra a feszültségekre is, amelyek az életterületünkön, társadalmi életünkben fejlődnek ki. Azt is tudják, hogy bizonyos pillanatban minden feszültségnek robbanáshoz kell vezetnie. Nos, mindezeket a magánéletükben illetve környezetükben és csoportjukban fellépő feszültségeket, valamint a velük járó robbanásokat teljes mértékben elkerülhetik vagy megsemmisíthetik. Lényegében, lényükben, lényük miatt teljesen egyek a

természettel. Egész létük - mikrokozmikus létük is - a természetből magyarázható.

Ezért két nézetű az Önök természete is. Az egyik nézet a vágy, a másik az akarás; az egyik a lény, a másik a tevékenység, a hatás. Az alapvető természet és két nézete nélkül semmik sem lennénk. Ha pedig lényük, azaz vágyakozásuk, kívánásuk eltér az alapvető természettől, ha kívánásuk nem egyezik az alapvető természet lényével, akkor azonnal feszültség fejlődik ki, feszültség, az alapvető természettel való összetűzésük miatt.

Ha aztán megmaradnak helytelen irányulásuk mellett, akkor a feszültség óránként növekszik, míg végül robbanáshoz, a saját lényükkel vagy másokkal való nyílt összetűzéshez vezet.

Mindez természettudományosan magától értetődik, mindenekelőtt, ha belátjuk, hogy a vágy egy vonzás, és az akarás egy kisugárzás. Az alapvető természet tehát a lénye miatt minden teremtményt magához vonz, és a rózsakeresztes filozófia ezért nevezi anyának vagy mátrixnak is.

Az alapvető természet minden teremtményt magához vonz, hogy a teremtményt feltöltse megnyilvánulásra váró alapvető gondolatokkal. Ha azonban a teremtmény ellenáll, akkor szükségképpen feszültség keletkezik. A feszültség pedig törvényszerűen fokozódik, mert ha eléri a külső határt, akkor ellenállhatatlanul bekövetkezik a robbanás. Akkor a dolgok kettétörnek, és ez a törés a halál lénye, az eltérő erő pusztulása. Ami pedig megmarad, az visszatér az alapvetőhöz, azt az alapvető magához vonzza. Azt lehet tehát mondani, hogy az alapvető természet előbb vagy utóbb győzni fog, mindig győzni fog, és a végén csakis az egyedül jó győzedelmeskedik.

Most már teljes mértékben meghatározható az alkotás térségének a jellege is. A természetvallásos ember gyakran mondja tudatlanságában, hogy mindent Isten teremtett, és ezért minden meglévőt karban kell tartani, fenn kell tartani.

Ez egy nagy és szomorú tévedés. Ezért hangsúlyozza a hetedik szakasz: „Nem azt mondom, hogy mindent Isten csinál. Mert aki valamit csinál, az olykor hibázik, a változó esetek vagy a minőség vagy a sokféleség miatt, vagy amiatt, hogy egyszer ezt, máskor amazt, valami mást csinál. Isten, az Atya, a jó azonban mindennek a léte maga.”

Hermész ezzel azt akarja Tatnak világossá tenni, hogy a mindenség megjelenése, minden jelenség, a mindenség megnyilvánulása nem megy végbe automatikusan, ugyanis nem csak egy lehetőséget, nem csak egy utat hagy nyitva. A teremtmény, mely bizonyos pillanatban tudatossá válik, mely rájön, hogy két alapvető erővel rendelkezik, az különböző irányokba mehet.

Amikor a Gnózis tanácsot ad, amikor közli Önnel szeretettanácsát, akkor Ön megfogadhatja ezt. De hagyhatja figyelmen kívül is. Különbözőképpen reagálhat.

Végül azonban mindig megmutatkozik, hogy amit véghezvitt, az egyezik-e az alapvető természettel, vagy azzal ellenkező.

Ha az utóbbi, akkor feszültség fejlődik ki, majd robbanás, s ekkor kialakul a halál lénye. Az ebben rejlő veszélyek és lehetőségek oly óriásiak, hogy ezt részletesebben be kell mutatnunk, és bővebben ki kell térnünk rá.

XIX A szent demokrácia Hermész gnózisa elképzelhetetlenül hosszú idők óta jön már hozzánk, hogy felvilágosítson az úgynevezett szent demokráciáról, a mindenségmegnyilvánulás alapkőletétele óta az alapvető természetben mindenki számára biztosított teljesen egyenlő lehetőségekről. Ha valaha is szó volt szabad emberi jogokról, akkor ezekkel Hermész Gnózisában találkozunk. Az alapvető természetnek és tulajdonságainak lényege mindenben benne van, s ez minden teremtményt megajándékoz az ötlettel és az erővel, hogy részesülhessen a magasságos istenemberiség állapotában.

Isten nagy kegyelmét teljesen lehetetlen idővel nem megvalósítani. Az alapvető természet lényege és tulajdonsága miatt mindannyian építkezhetünk a saját megvalósításunkon. Ha végül mégis az mutatkozik meg, hogy a véghezvitt mű az alapvető tervvel ellenkező jellegű, akkor az erő ellenkező irányulása feszültséget okoz és helyesbítést fejleszt ki, ahogyan ezt az előzőkben fejtegettük.

Tehát minden hiba napvilágra kerül a forrásánál. Lényegében emiatt a szent demokrácia is csodának nevezhető. Az önmegvalósítás ösvényén az ellenkező, az ellenálló a logikus folyamatok következtében önkijavítást hoz létre, úgy hogy az önmegvalósítás végül elkerülhetetlen. Aki ezt belátja, az megérti Tát szívből jövő ujjongását: „Ezzel a pompás és szép látomással, ó Atya, annyira eltöltöttél, hogy lelkületem szeme ezzel az odafordulással a megszenteltetéshez került közelebb.”

Az alapvető természet a mindent körülfogó és mindent átható Ige, mely kezdettől fogva volt, az az Ige, amelyről a János-evangélium bevezetője beszél: “Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala. És nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ebben az Igében, ebben az alapvető természetben volt az élet, és az élet volt az emberek világossága."

Ennek az életnek kell a mi életünknek lennie vagy azzá válnia. Megértik-e, érzike, hogy ez a nagy isteni képesség, mely Önökben felismerhető, bármilyen körülményes úton is jut kifejezésre, a kezdet isteni képessége Önökben? Mert egész lényük, így láttuk, egyetlen dinamikus vágyakozás és akarás: az isteni alap minden ember lényében. Ez az isteni képesség tehát felismerhető bennünk, és végtelenül közvetlenebb, mint például a világ és a Nap. Hermész tizenkettedik

könyve megmagyarázta, hogy a világ, a szent világ és Vulkán, a szellemi világosság, mely amögött áll, szintén az Atyából való, és mint olyan, éppúgy isteni. Az ötödik pont azonban azt mondja: „Noha a világ és a Nap szintén élőlények keletkeztetői, számukra mégsem olyan mértékben a jó és az élet okai, mint Isten.”

A világ, a Nap és a többi különböző égitest természetesen a csakis jó, az alapvető természet terméke és határozata. És hogyan is lehetne tehát a világot, mely az alapvető természetből lett, a fölött az alapvető természet fölött állónak tekinteni, amellyel mindannyian személyesen, testileg kapcsolatba léphetünk? Ez nem lenne értelmes dolog, ezen felül helytelen is.

A világ a mi anyánk ugyan, belőle születtünk és nevelkedtünk, de a világ összefüggő egészében még számtalan magzati fejlődés, fantomi és emberalatti tér található. Gondoljanak csak például a mi haláltermészetünkre. Mindezekből a magzati fejlődésekből ellenálló, ellenkező befolyások indulnak ki. Mennyi, de mennyi ellenható befolyás működik bennünk, emberekben? Gondoljanak csak arra, hogy mi minden forr és zubog a régi világtenger körül. Gondoljanak csak a feszültségekre, amelyek pillanatnyilag az ősrégi Európában fejlődnek ki.

Mindezekből a népekből és fajokból és csoportokból ellenálló sugárzások áradnak.

Nagyon sok minden nincsen még összhangban a szent demokráciával.

Számtalan ember nem érti még a szent demokrácia lényegét. Ezért nem tudunk még összhangban élni az alapvető természettel. Ha tehát ennek érdekében csoportokhoz, fajokhoz vagy népekhez fordulunk, és az ötletek sokasága szerint szeretnénk irányulni, akkor kétségtelenül zavarba jövünk. Szóval a világból, mint Isten gyermekeinek keletkeztető és fejlesztő térségéből, az emberi élethullám elvtársaiból olyan sugárzások indulnak ki, melyek egyrészt az abszolút jóhoz tartoznak ugyan, másrészt azonban ellenkeznek. Ezen kívül a világsugárzás összefügg a Nappal, és bizonyos más égitestekkel, amelyeknek megvan a saját fejlődési terük; és sok ilyen égitesten szintén a legnagyobb problémák fejlődnek ki.

Tehát természetrendünkben, életállapotunkban a befolyások rettenetesen bonyodalmas sokasága található: befolyások a saját világunkból, saját bolygónk és a többi égitest miriádjainak lakóitól. Mindez rendkívül bonyodalmas és rendetlenséget okozó.

Hermész azt akarja mondani, hogy a Naprendszer valamelyik bolygóján kialakuló ellenkező fejlődés nagy befolyást gyakorol ugyanannak a rendszernek minden más bolygójára, minden más bolygó kisugárzására is, valamint e rendszer Napjára is. Ezért van az, mondja Hermész, hogy a Nap világossága a szemet vakíthatja.

Hogy mindezeket a nehézségeket - amelyeknek egy teremtmény, mihelyt foglalkozni kezd vele, áldozatul esik - ellehessen kerülni, itt van kezdettől fogva az alapvető természet, az Ige, az élet és a világosság. Mert ennek a lényében rejlik az egész keletkezési terv, ebben van elhatározva, ebbe van süly-lyesztve az alapvető ötlet, mint valami hatalmasan vonzó vágyakozás.

Az alapvető természetben továbbá van egy tevékeny hatás, egy akarás, a megvalósításnak az ereje, tehát az életre keltő erő. Ez az élet pedig megrendíthetetlen világosság. Az a világosság, amelyhez mindannyiónkat hívnak, az istenemberi állapot világossága. És nem pompás, vigasztaló gondolat-e, hogy a dolgok tarka nyüzsgésében, a ránk rontó számtalan sugárzás közepette, egy isteni kétegység rejlik, mely magával az alapvető természettel képes összekapcsolni minket? Nem nagyszerű-e a milliószoros befolyásokon teljesen kívül, mindezen veszélyeken kívül, minden sugárzáson és számtalan fejleményen és fejlődésen kívül birtokában lenni ennek a mérhetetlen kincsnek?

Talán most már jobban megértjük Tát örömujjongását: „Ó, Atya, ezzel a pompás és szép látomással teljesen eltöltöttél minket!

Lelkületem szemei az áhítat miatt közelebb kerültek a megszenteltetéshez.”

Hermész ehhez hozzáfűzi: „A jónak egy ilyen belső látása nem olyan, mint a Nap tüzes sugarai, amelyeknek világossága a szemet elvakítja. Ez a belső szemlélődés megvilágosítóan hat, mégpedig annál erősebben, minél fogékonyabb az ember a belátást ajándékozó sugárzás beáramlására. Ez nagy erővel hat, mélyen mibennünk, sohasem okoz kárt, és teljesen az isteniséggel van eltelve.”

Hát nem magasztosan fennkölt pünkösdi evangélium ez, amelyet szabad átnyújtanunk Önöknek? Nincsen-e végtelenül sok minden körülöttünk, amely elvakít vagy elvakíthatna minket, ami akadályoz és ellenáll? Mily rendkívül zavaró és sajnálatos következményekkel járhat mindez? Nos, ettől azonnal és teljesen megszabadulhatnak. Végleg és teljesen elbúcsúzhatnak tőle. Mert a legszorosabb kapcsolatban vannak az igével, az élettel és a világossággal, ez Önöknél, Önök körül és Önökben van. A János-evangélium látszólag elvont bevezetője oly határozott és világos, amennyire csak lehetséges. Mert az ifjú Gnózis Élő Testén keresztül folttalan tisztaságában az alapvető természet lép kapcsolatba minden tanulóval.

Ezzel a határozott ténnyel fordul az Iskola Önökhöz, hogy sürgősen részt vehessenek benne. És részesülhetnek benne, ha hajlandók belépni az új életvitelbe. Gondolkodásukat, ésszerű agytudatukat meg kell szabadítaniuk minden ellenkezéstől, minden ellenállótól és kísérletezőtől, és így meg kell újítaniuk a visszafelé mozgást.

Van azonban itt még több is, és szövegünk tizenegyedik szakasza erre tereli a figyelmet.

Ha az Önök számára itt kifejtett ötletet terjesen és tökéletesen megértik (itt nem ésszel való megértésről van szó, mert erre mindenki képes lenne, aki rendelkezik egy ésszerű agytudattal), ha ez a nagy és pompás igazság és valóság Önöknek minden porcikáját megérinti, lényüket teljesen áthatja és lelkesíti, akkor, amint Hermész mondja, teste teljes nyugalma idején a legszebb dolgokat nézheti, mint elődeink, Uránusz és Kronosz is.

Elődeinknél, Uránusznál és Kronosznál a magasztos fényerőkről van szó, amelyekben az idő és az örökkévalóság gyönyörű egységgé egyesült, és amelyek az atlantiszi korszak végén, az árja korszak kezdetén az emberiséggel kapcsolatba léptek. Itt Isten szellemi megnyilvánulásairól van szó, amelyeket ezek a lények sok millió évvel ezelőtt támogattak és megerősítettek. Ezek a magvetők vagy szaturnáliák (Kronosz: Szaturnusz) hozták el az arany vetőmagot az újként megnyilvánult emberiséghez. Ezek a világban, de nem a világtól valók a testben voltak, de ki is léptek belőle, hogy az alapvető természet pompás nézetéről és fenségéről első kézből tanúskodjanak azoknak, akik még kívül álltak.

A visszafelé irányuló mozgásnak először a gondolkodásból kell kiindulnia. Az Önök gondolkodását, ésszerű agytevékenységét teljesen és tökéletesen meg kell tisztítani, és az alapvető ötlettel összhangba kell hozni. Minden zavarónak, minden tisztátalannak, minden kritikusnak, minden földre irányulónak el kell tűnnie főszentélyük mentálisan működő szervéből. És e megtisztult gondolkodás alapján kezdődhet el a visszafelé irányuló mozgás.

Ha ugyanis Önök hivatásuknak megfelelően tisztán gondolkodnak, akkor asztráltestük azonnal mentalitásuknak megfelelő lángra lobban. Az asztráltest a másodperc töredéke alatt reagál minden gondolatukra. Mint valami villám, úgy okoz minden gondolatuk hatalmas tüzet az asztráltestükben. Az asztráltesten keresztül aztán az étertest is olyan állapotba kerül, hogy megfeleljen az asztráltest minőségének. Éterek szabadulnak fel és hatják át egész anyagi szervezetüket, minden szervet, minden közeget egészen a vérig. Ha pedig vérük feltöltődik gondolatvillámaik következményeivel, akkor a vér újra átáramlik az agyidegek minden sejtjén, és amit Önök felszabadítottak, azt újra átruházza az ésszerű agyközpontra.

Látják-e a visszafelé mozgást? Gondolkodás, asztráltest, étertest, anyagtest, vér és a véren keresztül vissza a főszentélyhez! Így fejezi be körét a visszafelé mozgás. Ez a keringés, ez a visszafelé mozgás, ha gondolkodásukat teljesen a földre irányítják, börtön, áthatolhatatlan börtönfal lehet számukra. Ha azonban gondolkodásukat megtisztítják, ha megtanulnak tisztán, pompásan az alapvető természettel egyezően gondolkodni, akkor börtönfalaikat lebontják. Akkor a falak összeomlanak, és Önök a szabadságban állnak. Akkor volt börtönükből kilépnek a pompás látomásba. Agyukat ugyanis, ezt a csodás szerkezetet nem azért kapták, hogy a földire irányítsák, és fejüket a természet értéktelen dolgaival töltsék meg. Agyat azért kaptak, hogy a Szent Szellem kitöltésének alapjául

szolgáljon. Azért kapták, hogy a pünkösdi ünnepet kivitelezhessék. Értik most már? Aki tehát a visszafelé mozgást a rendszerében megtisztította, és megnyitotta magát az alapvető természet számára, az szervi kapcsolatba kerül vele. Ahogyan pedig szemeinkkel a külső természetet nézzük, úgy nézik ezek az emberek a belső, igazi természetet is. És ennek a legcsekélyebb köze sincsen a tükörszférába nézéshez.

Mert a tükörszféra semmi más, mint a dialektikus természet lefolyócsatornája, szemétdombja.

Az alapvető természet ikererőivel való benső kapcsolat mindig azonnal belső, új érzékszervi felébredéssel jár. És ez az igazi tanulóság ismérve, ez jellemzi az egyedül jó tanítványát. Nagyon is megértjük tehát Tát üdvkívánságát: “Legyen velünk is így, Atyám!"

XX Az élő lélektől a megelevenítő szellemhez Ha az ember bensőséges viszonyba lép az alapvető természet ikererőivel, akkor ez mindig belső, új érzékszervi felébredéssel jár. Akkor megmutatkozik az egyedül jó tanítványsága. Erről a tanítványságról és az ebből adódó tulajdonságokról azonban szó sem lehet egészen addig, amíg a jelölt nem képes bemenni a csendbe. Ez a belépés a csendbe a tanulóságnak egy új időszakát jelöli. Ez akkor kezdődik, amikor a tájékozódás szorgalmas foglalatoskodása, az állandó megfontolás és az ösvényen való küszködés megszűnt. Csak akkor fejlődik ki az új érzékszervi felébredéshez szükséges képesség. Csak ekkor emelhet szót az úgynevezett csend hangja. Ezért mondja Hermész: „Mert a jó Gnózisa mind isteni csend, mind pedig minden érzékszerv elcsendesedése.”

Az alaptermészet egy állhatatos csend. Lényét, ami a vágyakozás, valamint akaratát, ami a hatás, változatlanul és szüntelenül áramoltatja.

A vágyakozás magában foglalja, tartalmazza Isten egész ötletét, az Atya egész megnyilvánulási tervét, az abszolút bölcsességet. Ennek az áramlatnak a hatása pedig képekben, gondolatformákban bemutatja, hogy mi lelkesíti az ötletet. Ez Isten gondolkodásának, Isten gondolatainak magasságos valósága, amelyet tökéletes embereknek kell teljesíteni. Az alaptermészet szinte beszél a jelöltnek.

Azért tanúskodik a János-evangélium bevezetője az “igéről". Isten igéje nem írt vagy nyomtatott beszéd, amelyet valami egyházatyák állítottak össze sok furfang, hadonászás és vitatkozás közepette valamilyen cél érdekében. Isten igéje, Isten beszéde az alaptermészet hangja.

Ezen nem kell csodálkozniuk, mert ugyanilyen tevékenységre mindannyian képesek. Amikor gondolatokat hoznak létre, akkor ezek a gondolatok képekben nyilvánulnak meg. Ha fára gondolnak vagy virágra, valami növényre vagy emberre, akkor főszentélyük aurájában megjelenik ennek a képe. És e

gondolatképek segítségével beszélhetnek. Teremtménytársaikkal kapcsolatba léphetnek pusztán gondolatkép-csere révén.

Nos, erről a “szóról", erről az igéről van itt szó. Isten igéje az alaptermészet hangja. Az isteni gondolat együtthat az alapvető természettel. Így keletkezik Isten gondolatképeinek egész sora. Ezt a hangot, ezt a szót, ezt az igét pedig csakis a csendben lehet megérteni.

Nehogy azt higgyék azonban, hogy itt meditálásról, vagy összpontosításról, vagy valami más jógagyakorlatról, vagy gyakorlati imaéletről van szó. Itt az egész lény abszolút belső csendjéről van szó. Belső csendjéről akkor is, ha esetleg a mindennapi munkájával foglalkozik.

Egy ilyen elcsendesülés csakis a megújult, már sokszor megbeszélt visszafelé irányuló mozgásból fejlődhet ki, amelyet viszont egy teljesen új életvitel tesz lehetővé.

A lelket kell birtokolni a megszabadulás vágya alapján. Egy ilyen lélekanyagból a gondolkodást megújítani a vér segítségével, az ésszerű agytudatot a tiszta lelkiállapot alapján bevezetni a tisztaságba, a függetlenségbe, a kritikanélküliségbe, az élet harmóniájába és a szeretetbe.

Ekkor a szívben és a fejben feléled a kedély, a lelkület, ahogyan Hermész a szív és a fej összefüggését nevezi, és e rendszer ekkor a lelkület révén mély belső nyugalomhoz jut. Akkor az ember érzékszervileg tapasztalja az alapvető természet határtalan csendjét.

Ebben a csendben pedig tökéletesen gyöngéden meggyullad az asztráltest tüze.

A heves asztrális égés és ennek minden, következménye eltűnik. Erről tanúskodik aztán a szív körüli aura. Az asztráltestből pedig, ebből az új állapotból kiindulva felizzik és felfrissül az étertest. A négy szent éter pedig felszabadul, mint négy szentelő eledel, és táplálja az egész anyagtestet, minden szervével együtt egészen a vérig, az újszülött csenddel, a belső békével.

Csakis így érik meg az egész lény a csend hangjának meg-hallására. Csakis így hallhatja meg a kétszeres alapvető természet igéjét. És anélkül, hogy bárhogyan is beszélnie kellene erről, látni fog, felismer.

A belső megértés nem küzdelem. Ha lényét előkészíti, akkor meghallja a csend hangját. Akkor felismeri a felismerendőt, aki azt akarja, hogy felismerjék. Az életét pedig ennek megfelelően fogja kormányozni. Mert aki ebből a létállapotból él: „Aki egyszer megtalálta a jó Gnózisát, az nem foglalkozik többé semmi mással.

Aki egyszer meglátta, az már nem néz más után, nem hallgat másra, mert még a teste is részesül ebben a kimozdíthatatlanságban. Miközben tudatából minden testi észlelés és izgalom eltűnt, nyugalomban marad.”

A haláltermészet nyüzsgése közepette az alapvető csendben áll. „Ha aztán a Gnózis az egész tudatot megvilágosítja, akkor a lelket újra teljesen fellobbantja és felemeli azzal, hogy megszabadítja a testtől. Így alakítja az

embert azzá, ami az ember lényege. Mert a lélek isteniesítését, mely a szép és jó meglátásával jár együtt, nem lehet a halandó testben véghez vinni.”

Az olvasónak észre kell vennie, hogy az új életvitel rendkívül alapvető. Ha haladni akar az ösvényen, ha valóban részesülni akar a megszabadulásban (és ezért jött a modern Szellemi Iskolába), akkor szorgalmasan gyakorolja a visszafelé mozgást. Tisztítsa meg ésszerű agytudatát a szív alapján, a lélek alapján, és folyamatszerűen belép a csendbe. Ha pedig így megnyugodott, eljutott a nyugalomhoz, akkor a világosság megvilágosítja a lelkét, felemeli és újraalkotja a lelkületet, és bevezeti Isten lényébe. Így jutunk el újra a lélek kialakulásának az alapjaihoz. Csakis az élő lélek mehet tovább az élővé tévő szellemhez, az istenivé váláshoz, ahogyan ezt Hermész nevezi. A léleknek azonban először rá kell hangolnia magát az alapvető természetre, és részt kell kapnia belőle. Akkor lehet a lelket a szellemmel egyesíteni, akkor ünnepelhető Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője.

Az a tanuló nagy feladata, hogy a halandó lelket, a vétkező lelket először is vezesse el az újjászületéshez, majd az újjászületéstől az istenivé váláshoz.

Mindannyiónkat az istenivé válás nagy problémájának kell foglalkoztatnia, azzal a feltétellel, hogy a lélek újjászületését megéltük.

Az elválasztott lelkek, mondja Hermész, mind alakváltozáson mennek át. És ügyelnünk kell arra, hogy ezek a transzmutálások mind felfelé, mind pedig lefelé is fejlődhetnek. A lélek lefelé irányuló fejlődésének korlátozása végett alkalmazzák a korábban megbeszélt feszültség és feloszlatás útját. Mert mihelyt lelküknek rezdülései és ezzel a mentalitásuk, azaz az egész visszafelé irányuló mozgás eltér az alapvető természettől, életükben, mint megbeszéltük, feszültség fejlődik ki, mely fokozódik a robbanás törvényszerű pillanatáig. Akkor pedig valószínűleg elölről kezdhetnek mindent. Ezzel tartják a lélek lefelé irányuló fejlődését ennek a törvénynek a korlátain belül. Nem azért, hogy megbüntessék, hanem, hogy újra meg újra belevonják a folyamatba, és újabb alkalmat kapjon az új kezdetre, hogy újabb esélyekhez jusson. Hányszor, de hányszor kezdtük már újra mint mikrokozmoszok!

Saját fájó tapasztalataink alapján tehát határozzuk el végre, hogy belépünk a léleknek ebbe a másik transzmutálásába, a felfelé törekvő irányba, az újjászületés alapján. A lélek rejtélyét ki kell kutatniuk, ha sikeresen akarnak az ösvényre lépni. Hermész is ezért fáradozik rendkívül erősen a tizenkettedik könyvben azon, hogy Tatnak elmagyarázza ezt a rejtélyt, hogy erről eltávolítsa a leplet. „ Minden lélek - mondja - az egyetlen lélekből, a mindenséglélekből indult ki.

Szinte kiszórt vetőmagok, és mind ott örvénylenek a világon a számukra elrendelt helyen. Mindezek a lelkek sok változásnak, alakváltozásnak vannak alárendelve: egyesek kegyes felfelémenetben, mások az ellenkezőjében.”

A lelkek keletkezése magyarázatra szorul, keletkezésük megértéséhez többé-

kevésbé dogmatikus tanulásra van szükség. A magyarázatot azonban az ismert tények alapján meg fogják érteni.

A lélek valójában semmi más, mint egy mikrokozmosz. A Gnózis azt tanítja, hogy a szív rózsája a lélekmag, a mikrokozmosz középpontja. A szív rózsája nem valami titokzatos szerv a testben, hanem a mikrokozmikus gömb mértani középpontja. E középpont körül, e lélekmag körül van egy megnyilvánulási tér, nyílt tér, amelyet aztán a hétszeres aurikus lény zár körül.

Gondoljanak egy atomra. Minden atomnak van egy magja, és e mag körül különböző elektronok mozognak, mint a bolygók a Nap körül. így a mikrokozmikus atomnak is van magja, és ennek a magnak egy sugártere, a megnyilvánulási térség, amely körül olyasmi mozog, amit a hét mikrokozmikus bolygónak nevezhetnénk: a hétszeres aurikus lény. És ebben a nyílt térben, a sugártérben a mag körül, a mikrokozmikus atom magja körül fejlődik ki a személyiség. A mikrokozmosz magja vagy lelke aztán szövetkezik a személyiség szívével. Ezért beszélhetünk a személyiség lelkéről vagy a vérben lévő lélekről is. Mert a rózsa sugárereje nemcsak a szívben fejlődik ki hanem a vérben is megnyilvánul.

Mindez gyakran adott okot zavarra. Személyiségünkben valóban van egy lelkesítő, lelket adó erő, ez az erő azonban a mikrokozmosz magjából indul ki.

Továbbá a vérben és a belső elválasztásban öröklött tényezők is szerepelnek, és a körülöttünk lévő hétszeres aurikus lényből is beáramlik ide minden, ami karma képében halmozódott fel a mikrokozmoszban.

A következő kérdésre kell tehát választ találnunk: Hogyan jön létre a mikrokozmosz? Miből készül?

A mikrokozmoszt a már alaposan megbeszélt alapvető természetből készítik.

Amint láttuk, az isteni természet szinte kettős áramlat, lényegből és akaratból, vágyakozásból és tevékenységből - azaz hatásból - álló áramlat. Ez az áramlat nem Isten, hanem Istenből jön.

Az alapvető természetnek ez a kétszeres, mindenhol jelenlévő, mindent magában foglaló áramlata egy hatalmas, nagyon tüzes asztrális tér, mely az egész mindenséget kitölti. Ahogyan megbeszéltük, az ember az ésszerű gondolkodásával gyújtja meg saját asztráltestét. Ha gondolatképeket keltünk, akkor ezek testünkben bizonyos asztrális hatásokat fejtenek ki. Ez a gyújtás aztán az asztráltestünkben szikrát kelt a visszafelé irányuló mozgás minden következményével.

Most már esetleg érthető, hogy az isteni gondolkodás, mely az alapvető természeten kívül áll, hogyan izzítja és rezegteti gondolataival az alapvető természet hatalmas terét. Az alaptermészetben így asztrális szikrák, asztrális

lángok keletkeznek, így keltenek életre egy élethullámot, amit az isteni gondolkodás éleszt, jelentet meg. Ezért nevezik a mikrokozmoszokat szellemszikráknak vagy istenszikráknak is.

Egy mikrokozmosz tehát asztrális szikra, amelyet az alapvető természetből emeltek ki. Mi tehát mindannyian szoros összeköttetésben vagyunk az alapvető természettel. Egy mikrokozmosz, egy szellemszikra magában hordozza az alapvető természet egész jellegét, hiszen maga is az alapvető természetből keletkezett.

Az anyatérség vágyakozása és akarása által ezen a szikrán belül éterek szabadulnak fel, mert a szikra mögött az isteni gondolat hajtóereje hat, mely az anyatérséget lángra lobbantotta. Egy élethullám szinte asztrális tűzrobbanás formájában pattan szét a mindenségi megnyilvánulásban, és minden egyes szikrát az isteni gondolat izzít. Az éterek pedig, melyek ebből a szikrából felszabadulnak, a mag, a mikrokozmikus atom magja, a rózsa, a mikrokozmosz lelke körül összpontosulnak.

Ebben az éter-összpontosulásban a rózsa körül egy alakmegnyilvánulás keletkezik, egy erővonalrendszer, mely emberi alakot ölt. Ez az egész folyamat a rózsa körül megnyilvánítja Isten gondolatát. Az éterfelhő tehát az alapötlet tükröződésévé válik, az anyatérben jelenlévő alapötletet tükrözi. így jelenik meg megdicsőült, éteri alakban az igaz, az eredeti lélekember, amelyben tökéletesen tükröződik az anyatermészet lelke vagy magja.

Ahol ez az egész folyamat a szikrát gyújtó isteni gondolattal összhangban fejlődik ki, ott ez a gondolat a lélekmaggal és az éteri-anyagi lénnyel is kapcsolatban van. Az első embernél kezdettől fogva teljes egységben látjuk tehát a lelket és a szellemet. És így az élő Ádám-lélek ezzel az állapottal egyre magasabb javak felé haladhat, míg végül élővé tévő szellemlény lesz.

Az elmondottak arra szolgálnak, hogy fogalmat alkothassanak maguknak arról, hogyan keletkezik egy mikrokozmosz, és nem kevésbé arról is, hogy ebből természeténél fogva az ember szükségszerűen teljesen más születési és fenntartó folyamatok révén keletkezik.

Megállapíthatjuk ugyanis, hogy ez a pompás isteni folyamat bennünket illetően megzavarodott. Mert a mi személyiségünket egy földi fenntartó folyamat segítségével kell megszülettetni, és egy kiürült, tehetetlen mikrokozmosszal kapcsolatba hozni. A számunkra annyira ismeretes szükségrendszerrel kell megpróbálni egyelőre a régi létet ideig-óráig helyreállítani, mialatt az eredeti éteri anyagi alak, a lélekember éteri-anyagi alakja sok megkristályosító folyamatnak van kitéve. Emiatt a körülöttünk lévő mikrokozmosszal a Logosz eredeti szándékának mi csak gyenge látszatát keltjük. Ezért hangzik el a hívás: térjetek vissza, ó tűznek fiai!

Nem a tűz fiai-e Önök? Nem hajtja-e Önöket is az eredeti istenszikra? Akkor térjenek hát vissza, ó tűznek fiai! Használják ki az idejüket!

XXI A teremtés hét időszaka Remélhetőleg világosan látják tehát, hogyan kelt az isteni gondolat mozgása egy lélekhullámot az alaptermészetből. Ezek a lelkek asztrális szikrák, melyek mindegyike magot képez egy mikrokozmosz számára.

Mielőtt azonban egy ilyen mikrokozmikus rendszerben egy istenemberi lény lakhat és jelentetheti meg magát, az ősanyagból leválasztott mikrokozmosz és a megfelelő lélekmag is különböző átváltozásokon megy keresztül.

Az olvasó talán tudja, hogy a lélek újjászületése után a transzfiguráció kezdődik.

Ez legelőször is magában foglalja mindannak a helyreállítását, ami a mikrokozmoszban megkristályosodott és elromlott. Ha ez a helyreállítás megvalósult, akkor a transzfiguráció állandó átváltozásokkal halad tovább erőről erőre és dicsőségről dicsőségre. Ezért azt is logikusan megállapíthatjuk, hogy az ősidőkben, mielőtt beléptünk volna mai létállapotunkba, az élethullámnak az a része, amelyhez mi tartozunk, a mostanitól teljesen eltérő mikrokozmikus formákkal, alakokkal rendelkezett. Mert miután a szellemszikrákat megteremtették, sok változáson mennek keresztül, egyesek kegyes felmenetelben ― mondja Hermész -, mások sajnos az ellenkezőjében.

Próbáljuk meg kipuhatolni, hogyan fejlődik ki egy ilyen ellenállás, mik az okai és következményei, és milyen irányban keresendő a megoldás.

A közjátékok, amelyek következtében ellenállás fejlődik ki, és amelyek következményeivel még mindig küszködünk, az ősidőkben keresendők.

A régi elbeszélések elsősorban az úgynevezett Szaturnusz-korszakról, a Napkorszakról, majd Holdkorszakról és végül Földkorszakról beszélnek. És minden korszaknak hét fordulója volt.

A Földkorszakban, amelyben most vagyunk, először egy olyan fordulót éltünk át, amelyet hiperboreai korszaknak neveznek: azután a lemúr korszak jött, majd földkorszakunk harmadik fordulójának fejlődései következtek: ez az atlantiszi korszak; most pedig az árja korszak kellős közepén vagyunk. A földkorszaknak tehát három és fél fordulóját hagytuk magunk mögött, és most a második felével foglalkozunk.

Mindezt részletesen elolvashatják Max Heindel Kozmológiájában vagy az antropozófus irodalomban. Max Heindel tanai persze szintén antropozófus eredetűek, mert Max Heindel Rudolf Steiner tanítványa volt. Birtokunkban van a Kozmológia első amerikai kiadványának egy példánya, amelynek címlapján művét Max Heindel sajátkezűleg ajánlja tanítómesterének, Rudolf Steinernek. De tanulmányozhatják ezeket a dolgokat Heléna Petrovna Blavatsky Titkos tanítás című művében is, amely ezenkívül sok régi fajtípusról, valamint a formák és állapotok terjedelmes sokaságáról is beszél.

A léleknek mindezeknek a változásairól mondja Hermész a 20. szakaszban: „A csúszómászók vízlakókká változnak, a vízlakókból földlakók lesznek, a

földlakók a levegő lényeivé válnak, a levegőlények emberek lesznek. Az emberi lelkek végül bemennek a halhatatlanságba azzal, hogy démonokká válnak, és felszállnak az istenek karába.”

Ne ijedjenek meg a démon szótól, mert a démon eredetileg asztrális elvet jelent. És a hermészi szöveg ezzel azt akarja mondani, hogy a halhatatlanságban részesülő emberi lelkek tűzerőkké válnak. Végül pedig belépnek az istenek karába. Hermész még hozzáteszi, hogy mielőtt még elérik a változatlan isten állapotát, a fejlődés egy ezt megelőző szakaszában még mint mozgó vagy változó istenek léteznek. A mozdulatlanság állapota azonban a lélek legtökéletesebb és legmagasságosabb dicsősége.

Ez a hermészi felsorolás nagyon emlékeztet az anyagi tudomány elméletére, amely haladó fejlődést akar bebizonyítani, a csúszómászótól az emberig vezető fejlődést, habár felismeri, hogy vélt bizonyítékai sorából egy láncszem még hiányzik. Felsorolásával azonban Hermésznek egészen más a szándéka.

Próbáljuk meg ezt kifejteni.

Amikor a lélekszikra elkészült, amikor tehát már mikrokozmoszról lehet beszélni, és az éteri-anyagi erővonalszerkezet megjelent a lélekmag körül, nos, a mikrokozmosznak ebben az ifjú állapotában a lélek még nem képes tájékozódni, nem képes dönteni vagy határozatot hozni. Van ugyan hatás, tevékenység, de ez többé-kevésbé még zavaros állapotban van. A mikrokozmoszban ekkor még asztrális kisülések folynak le, anélkül, hogy tulajdonképpeni tudatról beszélhetnénk. A mikrokozmoszban csak egy erő van, mely természettörvényszerűen kénytelen megnyilvánulni. Ezt a jelenséget ezért valóban csúszómászó állathoz hasonlíthatnánk, sziszegő kígyótesthez, amelyet tompa, sötét vágy késztet megnyilvánulásra. A lélekszikra tehát kezdetben nem hüllő, nem csúszómászó állat, hanem csak a megnyilvánulási lehetőségét lehetne ahhoz hasonlítani. A lélekszikrának ekkor még nincsenek kisugárzó szervei, mondhatni olyan szervei, amelyek értelmesen meg tudnának nyilvánulni.

Mint mondtuk, egyetlen erő van, mely kifejezésre juttatja magát és valami mozgást okoz.

Nos, ezután az első időszak után a lélekszikrát összekötik az Apokalipszis négy elemével. Az első időszakot Szaturnusz-korszaknak nevezik. Miért? Gondoljanak arra, amit Hermész mond Uránusszal és Kronosszal kapcsolatban. Szaturnusz a szaturnáliákra utal, ő a magvető. Az első időszakot azért nevezik Szaturnuszkorszaknak, mert akkor épült a mikrokozmosz, és ebben bizonyos erőket jelentettek meg, ültettek el.

Ez után az első korszak után a lélekszikrát összekötötték a víz elemével. Talán világos, hogy ezt a bevonulást jelképesen csakis a mai halsereggel lehet összehasonlítani: a víz eleme az Egyetemes Tanban a többé-kevésbé rendezett életbe való első bevonulást jelképezi. Ezzel kapcsolatban napkorszakról beszélnek, mert a Szaturnusz-korszak után felébredt a világosság. És a világossággal jött az életbe való első bevonulás ideje. Az első korszak tehát még

egy vizeken való lebegés és csúszás volt, a vetés előkészítése. A második korszak az életmegnyilvánulásba való bevonulás, mert ez a lélekszikra nagy célja. A harmadik korszak pedig a kapcsolat a Földdel, amelyen és amelynek segítségével az egész lélekutazást kell kivitelezni. Azért beszélnek Holdkorszakról, mert most kezdődik a lélekember munkája, aki a holdangyalok (szent szellemerők) vezetése alatt áll.

Az alapvető természetből eredő élethullám akkor eléri rendeltetési helyét, otthonát, munkaterületét, a Földet. Ezért beszélnek ekkor Földkorszakról. Elérte a célt, a munkaterületet és ezen a munkaterületen kell a nagy megszabadító utat először előkészíteni, majd folytatni. A léleklény erről a munkaterületről megy tovább, ha itt elvégezte a munkáját, a negyedik korszakba, hogy ott ünnepelhesse a légelemmel való összeköttetést. A levegőelem a szellem jelképe. Gondoljanak csak a galambra, mely a légelem lakója, amellyel a Szent Szellem leereszkedését ábrázolják. Így kötik össze a negyedik korszakban a léleklényt a szellemmel. A lélek Pimanderrel, a szellemmel ünnepli alkémiai menyegzőjét.

Most már megértjük Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének értelmét is: az embert, aki a földön, a Földkorszak időszakában szinte raboskodik, meg akarja szabadítani és tovább hajtani útján a következő korszakhoz. Így megy be aztán menyasszony és vőlegény az ötödik korszakba. A szellemmel egyesült lélek csak most lesz igazán lélekember, manasz, igazán gondolkodó lény. Ilyen minőségben lép be aztán az ember a tűzelembe. Kivitelezte utazását.

Egykor az asztrális tűzből született, most pedig visszatér, mint teljesen isteni, önalkotó, halhatatlan lény egészen az asztrális tűzbe, lénye és tevékenysége szerint teljesen egyesülve az asztrális természetelvvel, a természet alapjainak démonával. Így lép be a hatodik korszakba, a teremtés hatodik napjába. Ez a teremtés teljesülésének a napja, belép a változatlan, halhatatlan lények seregébe, a halhatatlan istenek közé.

A hetedik korszak pedig, a teremtés hetedik napja a pihenő: ez megtanít Isten igaz népének örök, változatlan nyugalmára. Így akarja tehát Hermész a 20. szakaszban a teremtés hétszeres bőségét ábrázolni, az elhivatott ember lélekutazását a szikrától a dolgok végcéljáig.

Isten népének nyugalmát mindenekelőtt nem dialektikusan kell érteni. Ezzel az Atyával való nagy összhangra utalnak. Ebben az összhangban pedig, mondja Hermész, az isteneknek két seregét látjuk: a mozgókat és a mozdulatlanokat. A megnyilvánulásban a világ földjein, az arató seregeket egyrészt, másrészt pedig a visszavonuló seregeket, melyek felmennek magasabb célokhoz.

Ebben a pompás fejlődési menetben azonban van egy sötét, elszomorító rész, egy lehetőség, a fejlődés menetének a megzavarása, egy hátráltató tényező, mely gonoszságot és az ellenkező elemet okozhatja. Ezt tapasztalatból tudjuk.

Ezen az Atyához vezető lélekúton mindannyian vetkeztünk. “Senki sem jó, egyetlen egy sem közülünk" mondja az Úr Jézus. Mindannyian elhajoltunk. Tehát élethullámunknak a bukott részéhez tartozunk, s így nagyon is érdekünkben áll a

bukás okainak a megismerése.

Ha ugyanis ezeket az okokat megismerjük, akkor a saját végtagjaink is messzebb vannak tőlünk ennek a megoldásánál.

Egy ilyen közjáték lehetősége, amelynek következtében feláldoznak minket, amelynek áldozatul estünk, a harmadik és negyedik korszak között fekszik. A harmadik korszak, mint láttuk, lehetővé teszi a kijelölt munkaterületre való belépést, élethullámunk megérkezését a Földkorszakba. A negyedik korszak célja pedig a szellemnek a főszentélybe való belépése, a továbbhaladás a földtől a légelemhez. A szellem ebben a negyedik korszakban tesz minket képessé arra, hogy a főszentélyben megünnepeljük vele az alkémiai menyegzőt. Mielőtt azonban a szellem beléphetne, a főszentélyben egy ésszerű agytudatot kell megalapozni, kifejleszteni és szervileg abszolút megerősíteni.

Amikor az ember belépett a harmadik korszakba, le is rakták az ésszerű agytudat fejlődésének alapjait a Földkorszakban, hogy ezen az alapon az ember továbbmehessen a légkorszakba.

Abban a pillanatban azonban, amikor a lélekszikralény ésszerűen tudatos új lény, tehát éteri-anyagi ésszel felszerelt tudatos lény lett, kifejlődött egy veszély, a megtagadás veszélye, a Gnózistól való elválás formájában. „A lélek gonoszsága az ő tudatlansága a lényeges dolgokat illetően, az, hogy Gnózisban, ismeretben szűkölködik, híján van az ismeretnek, mely Istenből van.”

Ha az ésszerű tudattal felszerelt lélekember belép a földi munkaterületre, akkor hajlamos azt hinni, hogy most elérte a nagy végcélt. Ezért hajlamosak a társadalomban előrehaladott emberek a fészeképítésre, letelepedésre, és villájuknak, házuknak lelkiállapotuknak megfelelő nevet adnak. Hajlamaik, élethullámunk ránk eső részének hajlamai nyilván arra irányulnak, hogy a földet, ezt a földkorszakot tartsák a végcélnak. És ebben a helyzetben rejlik a megtagadás. Ez a legnagyobb veszély. Az ember ragaszkodik a föld rögéhez, megragad, földi birodalmat akar alapítani, nem akar továbbmenni. Mindenféle lehetőséget ki akar kényszeríteni, hogy itt fenntartsa magát.

Júdás, az egyik legkedveltebb tanítvány, az Úr egyik legintelligensebb szolgája és tanítványa kényszeríteni akarta urát egy földi birodalom berendezésére. Abból a rögeszméből indult ki, hogy “Előre haladtunk, itt jó, maradjunk itt. Fel vagyunk szerelve az ésszerű agytudattal, gondolkozunk a magunk módján, mit kívánhatnánk még egyebet?"

Ez a nagy veszély, a tudatlanság veszélye, a Gnózistól való elválasztottság: nem akarni továbbmenni. Ennek pedig az a következménye és mindig is az volt, hogy a megnyilvánult forma, az éteri-anyagi ember formája megkristályosodott.

Továbbá kifejlődtek mindazok a bosszantó következmények, amelyeket nagyon is jól ismerünk, s amelyről éveken át számtalan templomszolgálaton és konferencián beszéltünk részletesen.

A bukás tehát semmi más, mint egy gátlás a fejlődési menetünkben. Ez a gátlás, hátráltatás pedig megdermedési folyamat, megkristályosodási folyamat lesz,

amelybe a halál újra meg újra beavatkozik javító és megszakító értelemben.

A megoldás először is az, hogy kilépünk a tudatlanságból, a megtagadásból, és rátérünk a felismerésre!

Egy léleklény elég hosszú ideig képes a gátló tényezőt újra meg újra saját erejéből összetörni, majd rendbejönni és transzfigurálni. Természetesen mindenekelőtt azt töri össze, ami megkristályosodott és megzavarodott, hogy aztán továbbhaladjon az istenterv útján az egyetlen és kizárólagos célhoz. Ha az összetörés és önmagának a kijavítása elmarad, akkor a szellemszikra felfelémenete hanyatlássá válik, és a mikrokozmosz visszatér eredetéhez. Akkor felveszik fejlődéseinek első fázisába, és visszatér a Szaturnusz-korszakba, az alapvető természetnek abba a körzetébe, ahonnan egykor elindult. Ezért mondja a harmadik szakasz: „Ha viszont a lélek egy ember testébe való belépése után megmarad a bűnei mellett, akkor nem fogja élvezni a halhatatlanságot, sem a jóban nem részesül. Útján visszamegy a csúszó-mászó állat állapotáig. Ez a vétkes lélek büntetése.”

Ez a gonosz lelkek kárhozata, azoké, akik az ösvényen nem akarnak továbbhaladni. Aki ezt a továbbhaladást elutasítja, annak a természettörvények alapján vissza kell térnie. A megnyilvánulás alaptörvénye a haladás.

Ennek alapján megértjük, hogy az ecsetelt tudatlanság, a Gnózistól való elkülönülés valójában önmagának az elutasítása, megtagadása: „Így a lélek, amelyet gonoszság ejtett hatalmába, saját lénye ismeretének hiánya miatt idegen, emberhez nem méltó testeknek lesz alávetve. Teherként vonszolja a testet, amelyen nem képes uralkodni, mert a test uralkodik őrajta. Ebben áll a lélek gonoszsága.”

Ez tehát a lélek gonoszsága, ha megfosztjuk minden misztikus díszlettől, pokoltól és kárhozattól. És minden bűn közül az a mi legnagyobb és alapvető halálos bűnünk, hogy önmagunkat elutasítjuk. Félreismerjük a tényt, mely szerint arra vagyunk hivatottak, hogy Isten gyermekei legyünk.

XXII Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom Az előzőek alapján bizonyára megértették, hogy a megbeszélt megtagadásnak a hétszeres tökéletesség folyamatában hátráltatáshoz, megrekedéshez kell vezetnie, s hogy ez mindenekelőtt sok diszharmonikus hatást és bonyodalmat okoz. A mikrokozmosz - amely, mint megbeszéltük, az alapvető természet asztrális térségéből keletkezik, és ennek az asztrális térnek oly sok hatalmas erejével van ellátva - a megtagadás ténye miatt ezt az asztrális teret éppenséggel zavarja. És valóban ez okozza a kimondhatatlan bosszúságokat

mind a mi létünkben, mind pedig a társadalomban. Mert az asztrális szélsőségesség megmérgezi az ember egész életét és a többi természeti birodalmat is, amelyekkel együtt kell működnünk. Ha ugyanis nem a hivatásunk, a rendeltetésünk szerint cselekszünk, hanem ezt a rendeltetést megtagadjuk, akkor az oly tüzes asztráltestünkben asztrális kitörést okozunk, ami az egész személyiséget megzavarja. Ha visszagondolnak mindarra, amit a visszafelé mozgásról megbeszéltünk, akkor ezt kétségtelenül megértik.

Ha ez a zavar elég sokáig tart, akkor ez az ember ésszerű agytudatát elsötétíti, úgyhogy idővel már nem tudja, hogy megtagad. Ekkor elkezdődik a természetellenessé válás, és ettől a pillanattól kezdve kifejlődik a létért folytatott küzdelem.

Az ember erősen ragaszkodik a föld rögéhez, mert azt hiszi, hogy ezt kell tennie.

Semmit sem tud már igazi hivatásáról. Az ésszerű tudatot pedig, melynek a szellem és bölcsesség alapját kellene képeznie, művelésnek veti alá, hogy megállhassa helyét a létért folytatott küzdelemben. Az egész gyermeknevelés és oktatás rendszere erre irányul, a gyermeket erre a küzdelemre akarja alkalmassá tenni. Így keletkezik a világban a nagy kegyetlenség és gyűlölet és szörnyű szenvedés.

Mivel pedig minden az asztrális ziláltságon alapul és minden bajt ez okoz, életterületünk egész asztrális térsége tönkremegy, megmérgeződik, úgyhogy végül a négy természeti birodalomban semmi sem tud többé harmonikusan kibontakozni. A másik három természeti birodalommal kötelesek vagyunk harmonikusan együttműködni. Az emberiség megzavarodott viselkedése azonban mind a négy birodalmat összezilálja, elfajítja és egymás ellenségévé teszi.

Mert mindez megzavarja az ásványi birodalom, a növényvilág és az állatvilág fejlődési menetét is, ezeket hátráltatja, ami vétkünket, tartozásunkat növeli. És a gonoszság bemegy az állatvilágba és a növényvilágba is. A szánalomra méltó emberiség pedig, melynek tudatát a megtagadás elsötétítette, mindenféle értelmetlen módon próbál megoldáshoz jutni. A már csírájában megmérgezett táplálékot más mérgekkel permetezi és sugározza be. A természetbarátok aztán, úgymond újra természetes termékeket termesztenek. De, szegény barátaink, természetes táplálék nincsen már! Azt mondják ugyan, hogy mindenekelőtt ezt egyék, meg azt egyék, de semmiképpen sem emezt vagy amazt, mert az nem jó.

De végeredményben mi jó és mi nem jó valóban? Melegen vagy hidegen, kisajtoltan vagy nem kisajtoltan, műtrágyán vagy tehéntrágyán termesztve, mindegy. Ezért mondja Jézus joggal: “Nem az mocskolja be az embert, ami a száján bemegy, hanem ami a száján kimegy!"

Akkor miért tartózkodunk mi az ifjú Gnózis Iskolájában az állati eledeltől? Nem vegetáriánus, természetbarát vagy más ilyen okból. Azért nem vesszük magunkhoz az állati húgysavakat, mert a megtagadás folyamatát az elfogadás folyamatává akarjuk változtatni. És az állati vér ezt a folyamatot rendkívül erősen hátráltatja. Továbbá határozottan elállunk attól, hogy rokonainkat, ifjabb rokonainkat az állatvilágból személyesen bántalmazzuk. És tegyük hozzá, hogy

ha a növényvilág nélkül táplálkozhatnánk, akkor a növényi táplálkozást is mellőznénk. Mert amit ebből a birodalomból kivonunk, a szó szoros értelmében az is akadályozza alapvető betegségünk, a megtagadásunk megszüntetését.

Minél nyersebben eszik a növényi táplálékot, annál pozitívabban köti össze Önöket a megtagadás kőkemény természetével. Ez pedig elegendő ténnyel bizonyítható.

Gondolják meg, nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. És azért akarunk élni, hogy ha lehetséges, az elromlott természeti birodalmunkkal szemben felgyülemlett adósságainkat is lerójuk.

Mindezzel csak azt akarjuk mondani, hogy ezekre a dolgokra való tekintettel teljesen új tájékozódáshoz, teljesen új életvitelhez kell folyamodnunk. Erről persze még nagyon sokat kellene mondani, mert mélyen, nagyon mélyen kell még foglalkoznunk a megtagadás lényegével, és ezzel kapcsolatban sok következtetést kell még levonnunk.

Mert a lélek nagy megváltása a belépés a lélek erényébe jánosi személyiséggel, mely tudja és valóra váltja, hogy “Néki, a mennyei másiknak kell növekednie, nekem pedig el kell múlnom".

XXIII Az ember és az ösvény Legutóbbi fejtegetéseinkkel a dolgok lényegének és az igaz emberi létnek akartunk a mélyére hatolni.

Láttuk, hogyan jön létre egy élethullám az alaptermészetből, hogy ennek az élethullámnak minden lénye egy mikrokozmosz, amelynek szívében lélek van, szívének középpontja lélekkel rendelkezik, amelyben az isteni gondolaton alapuló alkotóterv tükröződik és megnyilvánul. E középpont körül, e körül az asztrális tűzből álló mag körül éterek válnak ki, amelyek a magból áradnak. Ezek az éterek a lélekmagban lévő szellem kifejezési formájává alakulnak.

Ez az éteri alakulás, formamegnyilvánulás, éteri átváltozás volt kezdetben az igaz, mennyei, Istenből megnyilvánított ember. Az éteri forma alapján aztán anyagibb megnyilvánulás is keletkezett, mert az éteratomok anyagatomokat vonzanak magukhoz. Az ember-előd anyagcserefolyamatai azonban annyira eszményiek voltak, a szellemlélek irányulása oly tökéletes volt, hogy semmiféle kristályosodás sem keletkezett, és a teljes ember korlátlan, tartós léte biztosítva volt.

Teljes emberről beszélünk, mert ebben az egész mikrokozmosz részesült és létezett. Az úgynevezett “felettes én" egy volt az “al-énnel", egyensúlyuk, összhangjuk tökéletes volt. Csakis az Önvaló létezett, mely a teljes mikrokozmoszban nyilvánult meg.

Megnyilvánulása kezdetén az Önvaló egy örökké bőséges és dicsőséges terv megvalósításának útján volt, az örök alakulás, a dicsőségről dicsőségre vonulás útján, a benne lévő Isten tervének sohasem végződő kivitelezésének útján, amelynek az volt a feltétele, hogy a lény korlátlan elismeréssel ennek a nagy, dicső célnak szentelje magát, mégpedig belülről, szabadon és szeretettel, minden eltérés nélkül.

Ebben a fenséges létben azonban, az istenemberi királyság szédületes magasságaiban az ember elfelejtette teremtményi létét, megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus terének leg-külsőbb részétől egészen a magjáig és a magtól a megnyilvánulásáig teljesen annak a törvénynek kellett volna szentelnie magát, amelyen lénye léte alapult.

Hatalmas képességeivel megszegte a törvényt. Kísérletezett isteni adottságaival, és ezzel belépett a “megtagadásba". A törvény megszegésének következményei kezdtek megmutatkozni. Megkristályosodások és besűrűsödések keletkeztek.

Más, helytelen asztrális tüzek kezdtek égni, és a megtagadást, a tudatlanság bűnét a halál követte. Ez azt jelenti, hogy kezdetben a megkristályosodásokat, az idegen elemi és erőformákat, ha elérték a tetőpontjukat, összetörték és megsemmisítették. Az ember bizonyos pillanatban azt vette észre, hogy amit felépített, az összeomlott.

A megtagadás eredendő bűnének előrehaladása miatt azonban a lelki szellemmag nem tudott többé megnyilvánulni. Emiatt eltűnt az isteni ember, a szellemember, mint a lélek-szellemmag megnyilvánulása.

Erővonalai visszahúzódtak a magba, az isteni ember eltűnt, élve meghalt. A “holtszemű képből", ahogyan Gustav Meyrink mondja, visszatért a lélek elvébe.

A mikrokozmosz, Isten örök alkotása kiürült, és belsőleg képtelenné vált a megnyilvánulásra. Tudjuk azonban, hogy Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait. Bevezették tehát a szükségrendet.

Most itt nem fejtegetjük, hogyan fejlődött ki ez a szükségrend, hanem csupán megállapítjuk, hogy halandó lények születnek a földi szaporodási folyamatban, melyeket bevezetnek a kiürült mikrokozmoszba; egyesítik vele azzal a céllal, hogy a mikrokozmoszok régi lélek-szellemmagját újra felébresszék halálos álmukból, és a holtszemű képeket megajándékozzák az élettel. Akiknek szabad ezt a nagy és pompás művet véghezvinniük, azok egy csodás átváltozásnak vetik alá magukat, amelyet mi transzfigurációnak nevezünk: ez a természetszülte al-én egyesülése az újra életre kelt igazi fő-énnel.

Ebben az összefüggésben jó lesz figyelmeztetni Önöket: a mikrokozmoszban ugyanis létezik egy hamis felettes én is, amely már rengeteg áldozatot követelt.

Ez az ál-felettes én annak a számtalan természetszülte lénynek a terméke, akik előttünk lakoztak mikrokozmoszunkban. Ez a mi karmikus önvalónk, vagyis aurikus lényünk. Az antropozófikus, teozófikus és vallásos beállítottságú emberek milliói estek és esnek áldozatul ennek a karmikus önvalónak.

Minden természetszülte ember hátrahagyja szentségtelen életének nyomait az aurikus önvalóban. Ezek a nyomok, ez a karma felhalmozódik. Minden természetszülte ember, aki rátér a megszabadulás nagy ösvényére, emiatt sajnos dupla feladat előtt áll. Mert mielőtt ráléphetne a transzfiguráció ösvényére, először ezt a karmát, ezt a karmikus önvalót, az aurikus lényt kell feloszlatnia.

Gondoljanak csak az Úr Jézus megkísértésére a sivatagban. Először teljes mértékben leszámolt a karmikus énnel.

Ez a karma a saját önvalónkban bizonyos fokig élettel rendelkezik. Ez a mikrokozmikus ellenfél, amelyet fel kell ismerni és le kell győzni. Mert ez az önző embereket kivétel nélkül feláldozza. A karmikus én ugyanis kénytelen az anyagi lényt művelni és fejleszteni.

Mi, mint az ifjú Gnózis részesei, akik egyesültünk az Élő Testben, akik újra az ősrégi Grál ösvényén akarunk járni, valló tanulóságunk alapján újra összekötöttük magunkat mikrokozmoszunk csodás magjával. Ez a régi mag, mely kimondhatatlanul hosszú idők óta szunnyad rendszerünkben, számunkra, akik a szent Rózsakeresztnek akarjuk szentelni magunkat, újra feltárul. És ez a halhatatlan lélek, a mikrokozmosznak ez a csodás isteni magja újra beszél természetszülte lelkünknek. A holtszemű kép kezdi ránk szegezni tekintetét mélyen átható pillantásával, mindent átható pillantásával, amelyet sem éjjel, sem nappal nem tudunk többé elfeledni, így hát újra együtt állunk a nagy ösvény, az Atya házába visszavezető út küszöbén.

Most pedig mire van szükség? Először: az eredeti léleknek újra meg kell születnie, újra kell élednie. Másodszor: saját transzfigurálásunkra: át kell változnunk. Harmadszor: a kettőnek az egyesülésére - az eredeti léleknek, a főénnek, az igaz felettes énnek egyesülnie kell a természetszülte al-énnel. A transzfigurált természetszülte embernek egyesülnie kell az eredeti lélekemberrel.

Aki erre az ösvényre akar térni, az kulcsot kap. Azt mondja Hermész Tatnak: „A lélek gonoszsága az ő tudatlansága, hogy a Gnózisban hiányt szenved. Az ebbe a gonoszságba keveredett lélek a saját lényével kapcsolatos ismeret hiánya miatt az ember számára idegen és hozzá nem méltó testeknek lesz alárendelve. Teherként vonszolja magával a testet, amelyen nem uralkodik, hanem az uralkodik őrajta. Ebben áll a lélek gonoszsága. A lélek erénye ellenben a Gnózis, Isten élő ismerete. Mert aki ezzel az ismerettel rendelkezik, az jó és Istennek szentelt és már isteni.”

Ez a nyelvezet, ez a világos hermészi filozófia irányvonalat képez az ösvényen.

Aki tudatában van a mibenlétének és céljának, az a lélek erényére törekszik, annak teljes életmegfordítást kell véghezvinnie, életét meg kell változtatnia, teljesen új életvitelt kell megvalósítania, amelyre a modern Szellemi Iskola a tanulóit hívja fel. Mert ez az új életvitel tesz minket képessé a szellemmel való kapcsolatra és bensőséges egyesülésre.

Tát azt kérdezi: Milyen ember ez, Atyám? Hermész azt feleli a 12. könyv 28. és 29. szakaszában: aki keveset beszél, és kevésre hallgat. Aki ugyanis idejét vitázással fecséreli, az árnyak ellen hadakozik. Istent, az Atyát, a jót ugyanis sem megbeszélni, sem meghallani nem lehet.

Hermész azt állapítja meg, hogy aki az új életvitelben áll, aki véghezvitte élete átváltoztatását, az nem beszél többet, mint amennyire feltétlenül szükség van.

Ezek az emberek elálltak minden felületes fecsegéstől, minden dialektikus beszélgetéstől. Minden természetszülte problémát maguk mögött hagytak. Ezért olyan fontos már évek óta a konferenciahelyeken is a csend, és az Iskola nem fárad bele, hogy tanulóinak a csend szükségességét és áldásosságát hangoztassa.

Iskolánk rendkívüli erőfeszítéseket tesz, hogy a lelket újjászületésre ösztönözze, hogy Önök a megváltozott, újjászületett lélekben találkozhassanak a szellemmel.

Persze fennáll annak a veszélye, hogy sokan megragadnak a valószínűleg jól megtisztult, megváltozott lelkiállapotban, mert ezt a lelkiállapotot már a vízszintes síkon kimerítik. A lélekember ugyanis nagyon kedves ember, nagyon segítőkész.

Egy lélekember szívesen megtesz mindent a másikért. A lélekembert emiatt a világon alaposan kizsákmányolják.

Ezért mondja Hermész Tatnak, hogy a lélekember, aki igazán Istent keresi, aki kapcsolatba lép a szellemmel, csak keveset beszél, és kevésre hallgat.

Mert mi is a beszéd? Az alkotóerő termelése és kisugárzása. Erre az erőre a természetszülte embernek szüksége van, hogy kivitelezhesse az egyetlen művet, amelyre hivatott. Ezért beszél az istenkereső csak akkor, ha feltétlenül szükséges. És mi a hallgatás? Ugyanannak az erőnek a szervi felvétele, amelyet a másik a beszéddel kiáraszt.

Ha beszélnek, és valaki hallgatja, akkor a beszédükkel kiöntött erejüket a hallgató maradéktalanul felveszi magába; ez pedig ezen a világon rendkívül kétes folyamat. Emiatt mind a beszéd, mind pedig meghallgatása kényes dolog, amelyre minden tanulónak különösen ügyelnie kell. A komoly tanulóságban a meghallgatás és a beszéd is nagyon szent törvényeknek van alávetve, olyan törvényeknek, amelyek kizárólag a megszabadult lélekember szintjén érvényesek. Bizonyos színvonalon aluli beszéd és hallgatás károsítja az embert, és az alantas természethez köti.

A komoly tanuló emiatt már nem él kettős életet. Nem úgy van, hogy egyrészt a Gnózis tanulója, másrészt pedig közönséges természetszülte ember, annak szabványos, sablonos viselkedésével és pletykájával. Aki két életvitelt folytat, tehát két urat szolgál, és emiatt két kiindulóponttal van dolga, az éjjel és nappal a maga alkotta árnyak ellen küzd - mondja Hermész Triszmegisztosz.

XXIV A lélekember

„Aki keveset beszél, és kevésre hallgat. Mert aki az idejét problémák hosszadalmas megvitatásával tölti, az árnyékok ellen hadakozik. Istent, az Atyát, a jót ugyanis sem kijelenteni, sem meghallgatni nem lehet.”

Az ember főszentélye egy hatalmas alkotószerv, mind pozitív, mind pedig negatív értelemben, mind megjelentető, azaz alkotó, mind pedig befogadó értelemben. Ezt sajnos még nagyon kevesen látják be. A főszentélyben fejlődnek ki ésszerű meggondolásaink. Ezeket az akarat tölti fel erővel, mire az eredményt a gége segítségével kimondjuk vagy kézzel leírjuk. Bizonyára ismeretes, hogy kezünk mozgása, kézmozdulataink, egész cselekvő mozdulataink a főszentély működéseivel függenek össze. Ennek aztán eredménye lesz, és magasabb alkotó tettünk következménye láthatóvá, bizonyíthatóvá válik.

Most figyeljük meg ennek a dolognak a másik oldalát. Valaki beszél, Ön pedig hallgatja. Szóval érzékszervi képességeit, azaz vevő, befogadó magasabb alkotó szervét megnyitja a másik számára, és ez Önnél nem marad következmények nélkül. Valójában olyasmi fejlődik ki, mint valami közösülés, szoros kapcsolat, mert a másik kiönti Önre az ő alkotóerejét. Ön pedig hallgatja, befogadja azt.

Sajnos, a legtöbb esetben ez rendkívül veszélyes, sőt gyakran végzetes a lélek kibontakozása számára. Mert kicsodák azok, akik reggeltől estig halandzsáznak és hadarnak, mint valami gépfegyver? Ki az, aki színültig tele van problémával és feszültségekkel? Ki keresi tehát a kapcsolatot embertársaival, hogy vég nélküli beszélgetéssel levezesse feszültségeit?

Ilyenek az egészen fiatal emberek, vagy az öregedő emberek. A még fejletlen nemi szervekkel rendelkező, vagy pedig a már semlegessé vált, hatástalanodott nemi szervű emberek.

Az ifjúság képes szüntelenül fecsegni, végtelen szóáradatot árasztani. Ez azonban legtöbbször kevésbé káros, mert sok tekintetben még tiszta, habár hallgatója számára nagyon fárasztó lehet.

Az idősebbek azonban már életük nagyobb részét maguk mögött hagyták.

Karmájuk teljes mértékben hat, a természet teljesen megnyilvánult bennük, egész életük eredménye a vérükben van. Ha aztán a nemi működés leáll, akkor az, ami a vérben forr és hajszol, és ami visszafelé irányuló mozgás által, mint valami tűz, kifelé tör, az mindig a főszentélyen keresztül, a gégén keresztül tör utat magának. Ezért mondja a Szentírás, hogy “Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami a szájon kijön, az mocskolja be az embert".

Ami a szájon kijön, az gyakran halálos veszélyt jelent.

Ezért válaszolja Hermész Tát, az őszinte, megszabadulást kereső ember kérdésére: Olyan ember, aki keveset beszél, és kevésre hallgat.

Figyeljenek fel rá: aki keveset beszél, és kevésre hallgat.

A kevésen van a hangsúly. Ezt a dolgot nem szabad a végletekbe vinni. A beszédet segédeszköznek kaptuk. Vannak például az illemszabályaink, és bizonyos mennyiségű szó áll rendelkezésünkre, amelyekkel mindent előterjeszthetünk, ami a normális társadalmi élethez szükséges. A hermészi

filozófia sem akarja valami hallgatagok társadalmát berendezni.

Ha azonban a kimondott szónál az ember a feszültségeit, meghasonlását, a bonyodalmait és egy egész emberélet reménytelenségét szándékozik levezetni, ez áll az előtérben, akkor legyenek óvatosak. Ha az ember elrontotta az életét, és tele van feszültségekkel, akkor legyenek óvatosak.

Ha tehát a gégét az ember tudatosan arra akarja használni, hogy valóban alkotó értelemben beszéljen, és a hallószervét arra használja, hogy valóban alkotó értelemben hallgasson meg valamit, akkor a gnosztikus rejtélyek jelöltjének erre nagyon fontos oka legyen.

Templomainkban gyakran beszélünk a jelenlévő tanulókhoz. Miért? Talán mert személyes feszültségeinket akarjuk levezetni? Semmiképpen sem. Nem magunk helyeztük magunkat erre a helyre, hanem itt a gnosztikus üdvtanokat hirdetjük, az élő igét, mely nem mitőlünk származik. Hogy ezt a feladatot elvégezhessük, ahhoz fel kellett készülnünk, hogy olyanok legyünk és alkotóan hallhassunk, ahogyan ez a kihirdetés megköveteli tőlünk. Önök pedig, gondolják meg, megkapják ezt az alkotó erőt érzékszervi nyíltságuk segítségével. Ez az erő Önökben a feltámadást vagy a bukást eszközli ki.

Lássák ebben a gnosztikus mágia néhány elemi nézetét. És most már azt is megértik, hogy minden ember, természetszülte értelemben is, még mindig kétnemű: gégéje a pozitív alkotó szerv, és érzékszervi képessége a befogadó, a negatív alkotó szerv.

Kétneműek vagyunk tehát, és azok is maradunk. Ha azonban az ösvény bejárásával belépnek a lélekszületés és a transzfigurálás állapotába, ezzel tehát feltárják maguknak a halhatatlanságot, akkor egy olyan csoportba lépnek be, amelynek az emberi nem fenntartásához nincsen már szüksége a természetes szaporodásra. Mert az új emberi nem, a mennyei emberi nem belépett a halhatatlanságba, ami miatt felszabadul a magasabb rendű alkotóképesség teljes tisztaságában, igazságában és valóságában.

Mindezeket a fejtegetéseket most a lehető legrészletesebben át kell gondolniuk.

Ha ezt elvégzik, akkor óhatatlanul nagy belátáshoz jutnak és megértik, hogy életterületünkön, természetszülte állapotunkban a fent megbeszélt magasabb rendű szaporító, alkotóképesség általában sokkal végzetesebb, rosszabb, mérgezőbb és halálosabb az úgynevezett alantas, alacsonyrendű alkotóképességnél, és hogy számtalan ember, aki az alacsonyrendű alkotóképességben áll, és a magasabbról fogalma sincsen, gyakran sokkal tisztább lehet, mint mások, akik a magasabbat nagyon is jól ismerik. Mert semmi más nem köt olyan erősen a dialektikához, mint a tisztátalan beszéd és meghallgatás, mint a magasabb rendű alkotó működésekkel, a gégével és az érzékszervekkel való visszaélés.

Vannak, akik ezen a világon éppen a beszéddel és emellett az énekléssel, például mágikus szertartások beszélésével és éneklésével az emberiség nagy részét ejtik foglyul és tartják rabságban.

Itt pedig a teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a befogadónak nemcsak a hallása hat, rendelkezik erővel, hanem a látása, érzése, szaglása és ízlelése is.

Legyen világos tehát, hogy a jelleg igazi viselője miért nem beszél sokat, és miért nem sokra hallgat. Beszédét az ilyen ember kizárólag a normális és szükséges érintkezésre használja, szélsőségek kerülésével, szeretettel, előzékenyen és nevelő értelemben a belső értékek alapján.

Mit akar mondani Hermész a 29. szakaszban azzal, hogy: Istent, az Atyát, a jót ugyanis sem kimondani, sem meghallgatni nem lehet?

Ha ezt Önök belülről értik, akkor a helyes úton járnak. Képzeljék el, hogy kapnak egy szent könyvet, és valaki felolvas belőle, a múlhatatlan beszédből, és a többiek hallgatják. Azt gondolják, hogy ezzel erővel hatnak, erőhatást váltanak ki? Semmiképpen sem, ez csak az ajkak beszéde. Erő csak akkor fejlődik ki, ha a szellem, aki Isten, Önben lakozik. Ha a szellemet, aki Isten, valóban alkotó erőként akarják felszabadítani és kihordani, akkor Isten szellemének, ennek a hétszellemnek, ennek a sugárbőségnek először benne kell állnia az Önök életében. Ha Isten szelleme megérintette Önöket, akkor természetesen vízszintesen kisugározzák, amit függőlegesen kaptak. Ha így olvasnak fel a könyvből, a könyvek könyvéből, akkor szabadítja fel teljesen az Önökben lévő szellem a holt betűt.

A fordított eljárás vagy hatás teljesen lehetetlen. A szellemet és a lelkületet birtokolni kell. Ezt nem lehet átruházni másokra a magasabb alkotó működésekkel. Ugyanez érvényes a szavakra is. Amikor hallgatnak minket feladatunk teljesítése közben, ha hivatásunk alapján beszélünk, akkor a gnosztikus mágia hatására legfeljebb felemelő megrendülés keletkezik Önökben.

Hallásuk az ösvényre irányítja Önöket, de hallásuk nem tudja Önöket megajándékozni az ösvénnyel vagy a szellemmel vagy a lelkülettel, akkor sem, ha évekig beszélnénk Önöknek. A hallás Önökben legfeljebb együttrezgő mozgást, vagy az ellenkezőjét, elutasítást, ellenállást kelt. Ezért lelkesednek sokan a hallottak után, míg mások tele vannak ellenállással és védekezéssel, megint másoknak kételyeik támadnak.

A hallás számára a hit a legmagasabb lehetőség. Ezért mondja a Szentírás is, hogy a hit a meghallgatásból ered. Azután azonban az útra kell térniük! Mert Istent és a lelkületet sem kijelenteni, sem pedig meghallgatással megérteni nem lehet.

Gyerekkoruk óta sokan hallottak másokat számtalanszor Istenről beszélni. Ez Önökben bizonyos mértékű hiten, hitirányuláson kívül semmi mást sem eredményezett. Ennek persze az ösvény bejárására kell ösztönöznie Önöket, mert Isten, a lelkület csakis az ösvény bejárásával ölthet alakot. Ha tehát azt állapítjuk meg valamelyik tanulónál, hogy az Iskolában kimondott szó őnála semmit sem eredményez, folytatja közönséges életmenetét, mint eddig, a templomban kimondott szó nem volt képes megmozdítani és megváltoztatni, egyetlen kísérletet sem tesz a legcsekélyebbnek az elérésére sem, akkor a magasabb rendű alkotó működések használata az ilyen tanulóval szemben

helytelen, erkölcstelen, és a kapcsolatot megszakítjuk. Ezért mondja a Hegyibeszéd, talán kicsit szókimondóan, ennek ellenére azonban nagyon is világosan, hogy: Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé. A rózsakeresztesek pedig hozzáteszik: ne etessétek rózsával a szamarakat.

Mindezek alapján figyelmüket még egyszer a 30. szakaszra kell irányítaniuk: „Persze minden lény rendelkezik érzékszervekkel, mert érzékek nélkül nem létezhet. Isten élő ismerete azonban nagyon is különbözik az érzékszervi észleléstől, amely a benyomások és befolyások elhatalmasodása révén keletkezik bennünk. A Gnózis azonban minden ismeret tökéletesedése, Isten adománya.”

Minden lényt különböző indítékok késztetnek cselekvésre, amelyeket tulajdonságoknak vagy hajlamoknak neveznek. Cselekedeteinek indítékai asztrális erők, melyek a lényt előre hajtják, s amelyeket a visszafelé irányuló mozgás tart működésben. Ezért beszélhetünk olyan életvitelről, olyan irányulásról, amely a legszorosabb kapcsolatban áll az ember érzékszerveivel.

Ez az általános érzékszervektől való függőség, érzékelési irányulás azonban a dialektikus embernél, mondja Hermész, ahhoz vezet, hogy elveszíti az uralmat maga fölött. Vizsgáljuk meg ezt a kijelentést közelebbről!

XXV Az érzékek fogsága Mindenkinek megvannak a vele született hajlamai. Ezek örökölt tényezőkből magyarázhatók. Szüléinktől vagy elődeinktől erednek, vagy karmikus befolyásokról van szó. És mindezeket a vérbe erősített hajlamokat a többször megbeszélt visszafelé irányuló mozgás tartja fent. Így fejlődnek ki később bizonyos hajlamok, amelyek már fiatalkorban megmutatkoznak, és később, az öregedő embernél egész jellegét meghatározzák, a természetszülte ember egész jellemét körülhatárolják.

Ha a jelleg így kialakult, akkor ezen rendkívül nehéz változtatni. Gondolatvilága, mentalitása annyira meghatározta az asztrális keringési folyamatokat, és a vére a megmutatkozó hajlamok körzetében annyira befolyásolta a gondolkodásmódot, hogy az illető már nem tud valóban uralkodni magán. Azt hiszi, hogy él, hogy kezében tartja a kormányt, de csak a visszafelé irányuló mozgás börtönfalai között mozog. Az ember mindent pompásnak, nagyszerűnek és jónak tart, ami hajlamainak megfelelő, és ekkor meg van elégedve önmagával.

Engedjék meg, hogy erre néhány példával szolgáljunk. Képzeljék el, hogy valaki szenvedélyesen utazik messzi földekre. Ez a típus gyakori, a késztetés ifjú kora

óta az ember vérében rejlik. A hajlamot az indokolja, hogy az emberek millióinak veleszületett ösztöne az eredeti, azonban még ismeretlen haza keresése. Ez az ösztön a gyermeki emberiség egyik őstulajdonsága, és pszichológiai tekintetben teljesen érthető. Ahol azonban ez a hajlam már teljesen eltorzult és ellaposodott a nemzedékek során, és ennek már az alapjait sem értik, ott az év bizonyos szakában, néhány havában az emberek seregeit látjuk országról-országra rohanni, hegyről hegyre vándorolni, az újat bámulni, fényképezni és távcsővel vizsgálni. Önöknek sem szokatlan látvány a turista a nyakába akasztott fényképezőgéppel. Az ilyenek az önelégültség mámorával térnek haza. A folyamatot aztán bizonyos idő múlva megismétlik.

Régebben, a korábbi évszázadokban, amikor az ember még nem volt annyira egyéniesedett, és az állatok birodalmához hasonlóan népenként és csoportosan reagált, nagy népvándorlások jelenségei alakultak ki, amelyek pszichikailag ugyanabból a hajlamból magyarázhatók.

A népet vallásos vezetői indították el, és így kezdődött a vándorlás. Akkoriban az volt a nehézség, hogy egy nép olyan területre akart vándorolni, ahol már másik nép lakott. Gondoljanak csak a régi szemita gyökérfaj Ószövetségben leírt vonulásaira. Az ebben említett ígéret földje azoknak az időknek a viszonyaihoz képest sűrűn lakott terület volt, aminek következménye aztán terjedelmes gyilkolás és öldöklés lett.

Mindezzel kapcsolatos az a hajlam is, amely az úgynevezett holt és élő természet iránti fokozott érdeklődésben nyilvánul meg. Ez is az eredeti, alapvető természethez visszairányuló törekvés maradványa. Az ember vissza akar térni a természethez, amelyről mindent, de mindent tudni akar. Ezek a természetre irányulok a tudományok sorába veszve és teljesen eltévedve keresnek, és így fognak továbbra is keresni. A geológusok földrétegeket és kőzeteket keresnek, a barlangkutatók barlangokat és barlangokban kutatnak. Amit pedig találnak és felfedeznek, amiről úgy vélik, hogy megállapítható, az az eredetinek csak pici töredéke, szilánkja, és ezért nagyon félrevezető.

E többé-kevésbé jellemző két példa alapján, amelyeket minden irányban tetszés szerint bővíthetnek, arra a felfedezésre jutnak, hogy minden ember színültig tele van mindenféle hajlammal. Tele van hajlamokkal, amelyek kitudódnak, meg olyanokkal is, amelyeket titkon gyakorol; tele van általános vagy nagyon is különös hajlamokkal.

Visszatérve kiindulópontunkhoz: sok emberben ugyanazon okból kifejlődött és kimutatható, háromszoros alapvető hajlam rejlik, a művészetre, a tudományra és a vallásra irányuló hajlam, melyek érzékszervi irányuláshoz is vezetnek.

Eredetük szempontjából persze ezek a királyi művészetre, az egyetemes tudományra és az alapvető vallásra irányuló hivatottságban lelnek gyökerükre.

Hajlamaink tehát e három irány valamelyike felé mozognak különösen, és érzékszerveinket is ebben az értelemben ösztönzik. Csakhogy mindez ahhoz vezetett, hogy e három irány valamelyikében vagy többnek a keverékében tévelygünk és megrekedtünk.

Minden élethullám minden lényében rejlik valami ebből a háromszoros hajlamból.

Gondoljanak csak az ifjú Gnózisra, mely meg akar valósítani valamit ebből a háromságos szövetségből, a Grálból, a katarságból és a rózsakeresztességből, a királyi művészetből, az egyetemes vallásból és a fejedelmi tudományból. Az élethullámok minden lényében rejlik valami ebből a háromszoros hajlamból, mert az istenterv teljesítésére irányuló törekvés mindent eltölt és áthat a legutolsó atomig, arra az istentervre való törekvés, amelyből kezdetben minden eredt. Így jutottak Önök is a természet véréből ösztönző vagy karmikus áramlatokból fellépő hajlam alapján az ifjú Gnózis tanulóságához. Teljes mértékben az érzékszerveik vezették ide Önöket. Ha pedig érzékszerveiket valamilyen módon kielégítették, és így, érzékszerveik ösztönzésére, belső ösztönből az Iskolába jöttek, nos, akkor hazajöttek. Teljes mértékben a hajlamaiknak megfelelően.

Talán évek óta ülünk itt nagyon kényelmesen székeinken, és szívjuk az Iskola levegőjét. Érzékszerveinknek megfelelően ott vagyunk, ahol természetbenszületettségünk alapján lenni akartunk. De legyenek szívesek azt is figyelembe venni, hogy így teljesen elveszítették az uralmat önmaguk fölött. Mondhatják-e, ha pedig mondják, képesek-e megmaradni amellett, hogy hajlamaik követése folytán életük hajójának kormányrúdját erősen kézben tartják? Nem mondhatják, mert ezt a hajót az érzékeik, a hajlamaik vezérlik.

Hogy érzéseinket követjük, bármilyen műveltek is ezek, az a legcsekélyebb mértékben sem változtat alaposan elhajolt állapotunkon.

Ezek csak külsőségek. Ha egy rothadt karót fehérre meszelnek, akkor megújították? Nem, látszata teljesen ellenkezik a lényegével. Ha hajlamaik alapján belépnek az ifjú Gnózis Élő Testébe, akkor megújult emberek lettek-e?

Isten gyermekeinek születtek-e? Nézzék, semmi kifogásunk a hajlamaik ellen, mert ezek nélkül nem lehetnek meg, és ezek hozták ide Önöket. De ne nézzenek körül elégedetten, ne mondják a megkönnyebbülés sóhajával a mellettük ülőnek, hogy “mindez már gyerekkorom óta bennem volt, ifjú korom óta a helyes irányban mentem, most pedig itt vagyok, bárki meglássa". Látjuk, látjuk, de ez még nem a megújult isteni ember jellemzője. Ha az érzékeiket követik, akkor ez az önuralmuk elveszítését jelenti.

Akkor hát mit tegyünk? Nos, a hermészi elismerést. Mert az érzékszervi létünkkel való elégedettség eredménye csak a megtagadás tetőpontja lesz.

Az előzőkben volt szabad fejtegetnünk a Gnózisnak, az ismeret tökéletesedésének, Isten adományának a hiányát és a megtagadás lényegét, mely a hiány következménye, aminek következtében viszont nem teljesítjük a nagy tervet, amelyen mikrokozmoszunk alapul. Ennek megkristályosító és összetörő következményeit is volt szabad ecsetelnünk.

Ezzel szemben áll az elismerés. Ha Istennek Önökkel kapcsolatos tervét elismerik, akkor ez az elismerés önmaguk megfordításával, megtérítésével kezdődik, azzal az ösvénnyel és folyamattal, amelyről évek óta beszélünk, amelyről minden előttünk haladó szerzet tanúskodott. És az előttünk haladó szerzeteknek ebből az ösvényéből talán karmikusan hatásos valami a

mikrokozmoszukban. A régi törekvés újra idehozta Önöket, hogy végre gyakorlatilag, megvalósító értelemben jussanak el az elismeréshez.

A Gnózis ösvénye tesz képessé önuralmuk visszanyerésére. Ez az ösvény okozza az olykor igazi csatákat önteltségük és nyugalmas hajlamaik ellen. Mi hasznunk a hajlamaikból?! A tiszta, igazi tanulóságnak kell Önökben megjelennie. A nagy életmegfordításnak, a szüntelenül éberen figyelő ember viselkedésének, az önátadás harcát vívó ember viselkedésének kell meglátszania Önökön. Gyakorlatilag az a helyzet, hogy érzékszervi létezésük eredményeivel sohasem lehetnek megelégedve, nem szabad megelégedniük.

Mert ez a lét nem szándékosan teszi ugyan, de lénye miatt és a helyzet miatt, amelybe Önöket hozza, nagyon csalóka. Ezért az elismerés az az önforradalom, mely szétszakítja az érzékeink által szőtt szövevényt. És hogyan jutunk el ehhez az elismeréshez? Azzal, hogy a Gnózishoz fordulunk.

Mert - mondja Hermész - a Gnózis az ismeret tökéletesedése, azé az ismereté, mely Isten adománya.

Megkíséreljük megmagyarázni, hogy mire gondol Hermész. Az emberi lét igazi céljának elismerése, amelyen egy mikrokozmosz alapul, és az ehhez vezető folyamatnak az elfogadása az egyetemes, mindenütt jelenlévő tudásba való behatolást hozza magával; az ilyen ember részesül ebben a tudásban.

Ahogyan légkörünk, a levegő mindenütt jelen van, ahogyan minden lélegzettel ebből a légkörből élünk, úgy van jelen az isteni tudomány, ilyen légkör a Gnózis.

Bárhová fordul az ember, bármire irányul, az egyetemes tudás lélegzetként áramlik hozzá.

Ez a tudás, ez a bölcsesség tehát az újjászületett lélekember oxigénje, valóban nélkülözhetetlen lélegzete. Az egyetemes bölcsesség forrásában való részesülés, az egyesülés ezzel, természetesen minden dialektikus tudástól, minden hagyományos tudástól való megmenekülést, maradéktalan megszabadulást jelenti.

Mert minden dialektikus tudomány a természete miatt tele van káprázattal, csalatkozással, mivel az érzékszervek működésével van kapcsolatban.

Mihelyt belépnek az önmegtérítésbe, önmaguk megfordításába, és teljesen megvalósítják az ösvényt, azonnal részesülnek a szellemben. Akkor az isteni életlégkörben lélegeznek, részesülnek a szent Hétszellemben.

A földi tudomány viszont azoknak a bonyolult agyában él, akik az érzékekhez kötött tudatból élnek. A földi tudomány tehát az érzékszervek eredményeinek alapján lett összeállítva. A földi tudomány kizárólag az ésszel való vizsgálatból ered.

Az isteni, egyetemes tudomány ellenben, a Gnózis, az a tudomány, amelyről Hermész tanúskodik, nem egy embertől vagy egy embercsoporttól ered, nem oszlik tudományágakra, hanem mint mondtuk mindenütt jelenlévő, mint valami légkör. Ezért van az, hogy akik létvalóságosan megtanulnak ebben a légkörben lélegezni, azok a századok folyamán mindig is ugyanarra az eredményre jutnak, ugyanazokat a következtetéseket vonják le.

Akiket Isten ismer, azok között az egész világon egyetlen különbség sincsen, sem a tudás, sem a beállítottság tekintetében, akkor sem, ha természetes alakjukban sohasem találkoztak, természetszemeikkel sohasem látták egymást; mert tökéletes egység uralkodik közöttük.

XXVI Minden Gnózis testetlen Egy mikrokozmosz - a közepén lévő lélekmaggal - meghatározható, kimutatható.

A mikrokozmoszban kifejlődő lélekalakot meg lehet ismerni. A mikrokozmoszban lévő minden testet és összes hatást meg lehet állapítani, életük és mozgásuk folyamatosan figyelemmel kísérhető. Ami a teremtéshez tartozik és abból indul ki, hogy mikrokozmosz, kozmosz vagy makrokozmosz, mindenképpen felismerhető. A térben mindent nyilvánossá tettek. Ebben a mérhetetlen, nagyszerű és hatalmas mindenségi megnyilvánulásban megy végbe minden élethullám fejlődési folyamata. És az ebben a térben meglévő minden rejtély, bármilyen mérhetetlenül sok is, egyszer ki lesz kutatva. Ezek a teremtmény és minden teremtettnek a rejtélyei.

Legyenek azonban tudatában annak, hogy ezen a mindenségi megnyilvánuláson kívül van még valami más is, amit nem lehet felismerni, nem lehet meghatározni, nem lehet látni, mely nem térbeli, nem létvalóságos, és amelybe semmilyen teremtmény sem léphet be. Ez a más ugyanakkor annyira mindenütt jelenvaló és lenyűgöző, hogy hozzá képest a mindenségi megnyilvánulás egész tere a benne lévő tejútrendszerek milliárdjaival egy semmi.

A térben, úgy ismeretes, hét kiterjedés, hét dimenzió van; az a másik azonban minden dimenzión felül és kívül áll. Nincs szó, amellyel ezt a másikat ki lehetne fejezni. Ezért használta Lao-ce erre az Ő vagy Az szót. Ezt úgy értsük, hogy ez minden mindenben. Ebből jött és jön minden, valamint ebbe is tér vissza. Ugye értik, hogy a szellemről, Istenről beszélünk? Az erre való irányulás Pált a Rómabeliekhez írt levélben szinte örömrivalgásra késztette: “Ó Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útjai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét; vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy visszafizesse azt?

Mert őtőle, őáltala és őreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen."

Látják, ezért kell minden teremtettnek őreá irányulnia, mert ebben rejlik létünk egyetlen célja. A mindenségmegnyilvánulás a bőség tengere, és ezt a tengert ő zárja körül, ő tartja, ő ágyazza be. Csakis őbenne találjuk meg a lét gyökerét, minden lét gyökerét. Mert ami körülfog minket, az átizzít és megtisztít erejével.

Gondoljanak újra az előbbi ábrázolásra, az egyetemes tudás képére, mert ez az egyetemes bölcsesség légkörként vesz körül minket, amelyben lélegeznünk kell.

Akkor nagyon jól meg fogjuk érteni, hogy minden bölcsesség, mely Istentől való,

nem testi, hanem testetlen.

Az emberi agyban lakozó tudás Őhozzá hasonlítva nevetséges semmiség. Ezért balgaság az isteni szellemet a tudatunkhoz hasonlítani, és a tudattal kapcsolatban szellemről beszélni.

Hogy felismerhetővé váljon, az emberi agyban lakozó tudást ki kell mondani vagy le kell írni. Ezt sohasem nevezhetjük egyetemesnek, és soha nem is válhat azzá.

Az Ő mindent körülvevő megnyilvánulásában azonban, ebben az alaktalan és anyagtalan őselvben, amelyből a mindenség lett, a bölcsességnek, a mindentudásnak alaktalanul és anyagtalanul mindenhol ott kell lennie, lakoznia és léteznie. Ebben az anyagtalan valóságban való részvételt, a mindenhol jelenlétben, a bölcsesség és a szeretet ősforrásában való részvételt nevezhetjük az ember számára a vallás legmagasabb kifejezési formájának. Ez Hermész vallása. Ez az ősforrás vallása, a gondolkodás forrása. Ez a szív és a fej teljes odaadása, teljesen őneki szentelése, hogy a bölcsesség és a szeretet szelleme a teremtményt megérinthesse, és benne megnyilvánulhasson.

A teremtettség világmindensége és minden teremtmény őbenne találja meg a legmagasságosabb célját. Ezért emberlétünknek is a legmagasabb célja az ővele való kapcsolat elnyerése, így lehet majd a szellem szándékát közvetlenül átruházni a teremtményre. Így kell Istennek és a teremtménynek egyesülnie, hogy a Logosz legmagasabb szándékát, alkotó ötletét meg lehessen valósítani.

Megállapítjuk tehát, hogy minden Gnózis, Isten minden bölcsessége testetlen. És reméljük, hogy mint igazi Tátok, mindezt megértik. A gondolkodás vallását előnyösebb lesz úgy megközelíteni, hogy ezt nem a szokásos, misztikus, egyházi-teológiai módon teszik! Mindezek hallják ugyan a harangozást, de nem tudják, hogy merről jön. Ösztönösen megérzik, hogy Isten az, aki a mindenségen uralkodik, hogy a szellem mindenütt jelenvaló, de nem követik a szükséges irányt, nem járnak a szükséges úton, hogy részesülhessenek a szellemfiaságban. Megmaradnak dialektikus állapotukban.

Gondoljanak még egyszer a képre, amelyet kezdetben állítottunk a tudatuk elé.

Ez az egyetemes bölcsesség képe, amelyben lélegeznünk kell.

Most pedig felmerül a kérdés: hogyan kaphatja meg a teremtmény az Istentől való bölcsességet, és hogyan hozhatja ezt kifejezésre? Nos, Hermész válaszol: „A Gnózis testetlen, és a lelkületet használja eszköznek, a lelkület viszont a testet veszi használatba. Így mindkettő a testben helyezkedik el, a lelkület hatása és az anyag hatása is.”

A lelkület fogalmával, ezt talán tudják, a fejnek és a szívnek az alkotó szándéka szerinti eszményi együttműködését jelöljük; ez a Gnózis számára, az eredeti lélek számára megnyílt szív, mely elkészíti a főszentélyben a mennyei szívet. Ha a szív újra megszületett, mint a lélek kapuja, alapja, akkor megnyilvánul a főszentélyben, és elkészíti ott a szellem számára a trónt a helyes visszafelé mozgással. Ezzel a helyesen visszafelé irányuló mozgással lehet előkészíteni a szív és a fej egységét.

Nem lesz nehéz megérteni tehát, hogy az egész gnosztikus Szellemi Iskola, a módszere, az általa hirdetett és kihordott tan, valamint egész irodalma arra irányul, hogy Önt ehhez az előkészülethez sürgesse, vezesse. Ha Ön hajlandó erre, ha a jelölt felkészül ennek az útnak a segítségével, akkor azonnal valóra válik a szellem, az Atya felismerhetősége, jelenléte. Akkor megvalósul a Szent Szellem kitöltése, annak a bölcsességnek a kitöltése, mely minden mindenben.

A jelölt, aki szolgaként ennek a nagy és szent munkának szentelte magát, minden pillanatban meríthet ebből az örök forrásból. Amikor szükséges, azonnal buzog a forrás. Minden tudnivalót tud és felismer a lelkület segítségével. A szellem és a lelkület Pimanderré kapcsolódva hatásosan lép fel a gondolat- és anyagtestben. Így lehet az ember valóban az Atya, Isten, a szellem szolgája. Az itt leírt folyamatok a legnagyobb pontossággal működnek, mint valami precíz műszer.

Akik kapcsolatban vannak a szellemmel, azoknak egyetlen másodpercről sincsen tudomásuk, amikor a szellem ne lett volna velük, ha szükségük volt rá. A Szerzet szolgái, akik erre a létállapotra, a szellemmel való kapcsolatra nemesítették magukat, éjjel-nappal meríthetnek a bölcsesség örök forrásából.

Ez a forrás azonban abban a pillanatban elapad, amikor az illető például köteles közvetlen feladatán kívül a szokásos életterületen foglalatoskodni, például társadalmi és mindennapi dolgokkal foglalkozni. Egy társadalmi esemény olykor szoros kapcsolatban van a szellemileg végzendő munkával és a szolga feladatával. Ilyen esetekben valami félig-meddig állapot keletkezik, amelyből a szellem azonnal eltávozik, ha a tevékenység súlypontja teljesen a természetszülte területre kerül.

Ezt azért hangsúlyozzuk ilyen nyomatékosan, hogy világossá váljon: a szellem semmiképpen sem hagyja kizsákmányolni magát, a szellemet nem lehet a kirakatba állítani, a szellem sohasem rendeli alá magát a természetbenszületettnek. Ebből az is kiderül, hogy szinte bolondság, ahogy a természetvallásos gyakorlatban szokásos, hogy mindenféléért isteni segítségért esedeznek. Az ilyen kiáltás sohasem éri el a szellemet! Ami viszont nagyon is megjelenik, az a természeteonok sugárzása, amelyekkel az illetők az idézésnél összekötötték magukat. A szellem semmilyen feltétel mellett nem áll a természetbenszületés szolgálatába.

Vannak akik úgy vélik, hogy bizonyos testtartás vagy bizonyos ruházat, bizonyos arckifejezés vagy megjelenés alapján szellemi embereknek, beavatottaknak

tartják őket. Az ilyen viselkedés, az ilyesmi azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítja.

Vegyék figyelembe, hogy aki a szellemet akarja birtokolni, annak el kell veszítenie önmagát. Ha az Én fellép, akkor a szellem távozik. Ez törvény, és ezt a törvényt senki sem képes megszegni. Mindezt még jobban meg fogjuk érteni, ha végül figyelmünket Hermész 12. könyve 31. szakaszára irányítjuk: „Mert mindennek az ellentét és ellentmondás által kell létrejönnie. Ez semmilyen más módon nem lehetséges.”

Lássák be a helyzetet, és vegyük úgy, hogy minden erejükkel, egész önátadásukkal, tehát teljes odaadással az ösvényen járnak, és emiatt részesülnek a szellemtérben. Akkor az isteni bölcsesség közli magát a lelkülettel és megnyilvánul benne, a lelkület pedig az Önök gondolati és testi járművében. Így kell minden testvérükkel együtt, akik az egyetemes lánc legalsó tagját képezik, a szellemet szolgálniuk. Csakis akkor leszünk az Élő Test igazi részei, csoportként csakis akkor képezzük az Egyetemes Lánc méltó láncszemét, ha a szellem bejáratot talál nálunk, és mi ebben a haláltermészetben belülről szolgálhatjuk.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy ebben a kiemelkedett állapotban mégis kénytelenek vagyunk természetszülte testünket birtokolni, és a haláltermészetben, az ellentétek világában létezni. Egyrészt az alakuló alkotás területén állunk egész élethullámunkkal együtt, másrészt pedig a szellemmel vagyunk kapcsolatban. Képesek-e nagyobb és fájdalmasabb ellentétet elképzelni? Az ember fel van vonva a szellemhez, és ővele van kapcsolatban, ugyanakkor a haláltermészet kőkemény valóságával szembesül. Egyrészt a szellembe merül, másrészt a természettérben is részesül. Ez egy ellentét, és gyakran nagy ellentmondás, sőt, időnként nagy keserűség. De “az ellentét és ellentmondás által kell mindennek létrejönnie. Ez semmilyen más módon nem lehetséges" - mondja Hermész. Mert magas rangú veleszületett kötelesség, hogy ami a szellemmel kapcsolatban van, az sohasem ereszti el Isten kezének alkotásait. A mindenség a szellemből lett. Aminél annak a veszélye fenyeget, hogy veszendőbe megy, azt meg kell ragadni, meg kell támadni, még ha a pokol legmélyebb mélységében lenne is. Ez egy magasrendű veleszületett kötelesség.

Létezik a szellem Logosza, és létezik a természet Logosza. Isten hivatott és kiemelt gyermekeinek mindkettőt szolgálniuk kell. Van tehát két alapvető feladat: egyrészt a szellem szolgálata, az igazi istentisztelet, Isten szolgálata, másrészt pedig a szolgálat a haláltermészetben. A második szolgálatnak, a természetbenszolgálásnak azonban az első szolgálaton kell alapulnia. Ekkor érheti el a második az ő bőségét. Ha ezt megfordítják, ha a két feladatot felcserélik, ha először a természet jön és a szellem csak azután, akkor gyakorlatilag az igazi feladatot a másodiknak rendelik alá, és akkor végül csak a természet marad meg

Önöknek.

XXVII A világ és feladata A tizenkettedik könyv vizsgálatánál kétségtelenül felfedezik, hogy helyenként nehéz megérteni. Tartalma azt a benyomást kelti, hogy szerzője megkísérel valamit megmagyarázni, de nem sok sikerrel, mert hiányos a szókincse, és leírásai összefüggéstelenek.

Ezt a zavart nem szabad Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítani, mert a hermészi filozófia eredeti szövege kétségtelenül kristálytiszta. Tudomásunk szerint azonban ez a szöveg elkallódott. Az eredeti szövegen számtalanszor erőszakot követtek el, kéziratról kéziratra másolták, sőt szándékosan meghamisították. Végül csak néhány görög és kopt kézirat maradt meg, amelyekből a mi fordításunk is származik. Ezért meg kell kísérelnünk a rendelkezésünkre álló szöveg alapján visszatérni ahhoz, amit a természet emlékezetének neveznek, és ott elolvasni és megérteni az eredeti szándékot.

Hogy ez a megjegyzés ne tűnjön lényegtelennek vagy meseszerűnek, tudnunk kell, hogy mit értenek a természet emlékezetén, és a gnosztikus rejtélyek jelöltje mit képes abból kiolvasni.

Kétségtelenül tudják, hogy minden mikrokozmosznak van egy aurikus lénye, amely az egész mikrokozmikus karmát tárolja. Amit a mikrokozmoszunkban lévő előző személyiségek gondoltak és tettek, az fel van jegyezve az aurikus lényben karma formájában. Ebben a karmában aztán van egy olyan rész mely a plexus szakrálison keresztül fokozatosan belefolyik a személyiségbe a személy életútjától függően. Sok ember mikrokozmoszában azonban van egy olyan karma is, mely tulajdonságokból, képességekből, minőségekből és adottságokból, a hivatottság tényeiből, és Isten, a világ és az emberiség szolgálatának hatalmas kísérleteiből áll. És ez a karma csak akkor folyik bele a személyiségbe, ha az ember az irányulásával, mindenekelőtt pedig az életvitelével felhívja. Az illető ilyenkor szinte testileg a természet mikrokozmikus emlékezetében él.

A harmadik lehetőség az, hogy az ember más személyeknél olvas a természet emlékkönyvében. A világ tanítóinak és közvetlen munkatársaiknak, szóval a Szellem nagyjainak, akik a századok folyamán a világért és emberiségért dolgoztak, nagy, pompás kincstáraik vannak hatalmas kisugárzó képességgel, amelyekben minden fel van jegyezve, amit tettek, mondtak és tanítottak. Ezekből

a kincsekből egyáltalán semmi sem mehet veszendőbe. Nos, aki erre nemesedett, ha csak valamelyest is, és képes áthatolni ehhez a sugártérhez, ha saját aurikus lénye képessé teszi erre, akkor mindent elolvashat a természetnek ebben az emlékkönyvében, ami az ember békességét, szabadságát és boldogságát szolgálja.

Van tehát egyrészt egy természetes emlék, a természetnek egy emlékezete, amelyet alkalminak nevezhetnénk, amely, mint valami feszültségi tér, szétfolyik, amelyet el lehet törölni, meg lehet szüntetni. A másik azonban, az egész Egyetemes Lánc lényege, a megszabadító mindig megközelíthető. Emiatt tehát nemcsak a katarok, nemcsak az előrement szerzetek kincséről, hanem ebben az értelemben az egész Egyetemes Lánc kincséről beszélünk. Lehetővé válik számunkra, akik az ifjú Gnózis testében vagyunk, ha a szellemben és azáltal élünk, hogy megkapjuk az eredeti hermészi bölcsességet és igazságot.

Mert ez az ismeret semmiképpen sem valami egyedé, nem egyesek birtoka.

Senkinek sem volt kizárólagos tulajdona, nem volt olyasvalakié, akit a múltban Hermész Triszmegisztosznak lehetett volna nevezni, hanem ez az ismeret annak az Egyetemes Tannak a része, mely az egész Egyetemes Lánc egymással összekapcsolt mikrokozmoszaiból ragyog, sugárzik, mint valami tanúk felhőjéből.

A tanúbizonyság felhője, amelyről a Szentírás beszél. Így vesszük elő tehát témánkat, miután tudjuk, hogy ha szellemben egyek vagyunk, akkor teljesen megértjük egymást.

A 12. könyv 21. szakasza azt mondja, hogy az isteneknek két kara van, vannak mozgó vagy változó, és vannak mozdulatlan vagy változatlan istenek. Itt az anyagi és az anyagtalan istenekről van szó. Most pedig azt kérdezi Tát a 32. szakaszban az emberiségre vonatkozóan: Ki lehet ez az anyagi isten? A válasz pedig nem is lehetne más: A világ, mely szép és célszerű, de nem jó. Itt nem szabad a magzati térségre gondolnunk, amelyben élünk, hanem figyelmünket a megdicsőült világra kell irányítanunk. Mert bármilyen pompás is ez a világ, nem szabad abba az alapvető tévedésbe esnünk, hogy a világot tartsuk a legmagasságosabbnak.

A világot ugyanis - mondja Hermész - élesen meg kell különböztetni a csakis jótól, azaz a közvetlenül Istenből, a szellemből sugárzó világosságtól. A világ Isten akarata szerint az alapvető természetből lett, emiatt anyagi, és teljes mértékben a dialektika ellentmondásainak és ellentéteinek van alávetve. Alá van rendelve a természetszükségszerű kikeletnek, virulásnak és pusztulásnak. Mert a világnak, a világtérnek a nevelés a feladata, gyakorlóiskolának kell lennie emberi lények számára. Ezért nem állandó a világban semmi sem, minden jön és megy.

A világból - ezt jól be kell látni - nem árad állandó, sztatikus sugárzás, mely változatlan lenne. Ellenkezőleg! A világból kiinduló sugárzások ellentéteket, ellentmondásokat okoznak, hogy a lények a keletkező feszültségekből tanulságot vonjanak le, és a helyes útra térjenek. A világ erői és sugárzásai állandóan

felbontják a saját alkotásukat és teremtményeiket. A földi dolgok lényege tehát szintén ezzel egyezik, ezzel van egyensúlyban. Mind a vezető, azaz okozó, mind pedig az abból keletkező múlandó marad, szüntelenül változást okoz. Ennek a bolygói istennek volt egy kezdete. Bolygónk, Földanyánk egykor született. Mivel azonban az egyetemes szellem akaratát, ötletét valósítja meg, kezdete volt ugyan, mégis mindig lesz, megmarad. A világ tehát halhatatlan, örök, holott semmi más, mint teremtési terület, egy szülőföld, amelyben és amely által teremtmények jönnek létre. Jóllehet életösztönnel vannak feltöltve, ezek minden további nélkül terméketlenségre vannak ítélve. Mi is lenne az értelme az olyan létnek, amely teljesen a múlandóság szövevényéhez van kötve, az olyan világnak, mely állandóan mozgásban van, amely a szüntelenül változó gondolatok és formák örvénye? És e mindenségmozgás következtében alkotási területünkön a teremtmények számtalan serege, mint lobogó tűz szikrái sziporkáznak, jönnek, majd újra eltűnnek. Mi az értelme ennek a kozmikus tűztengernek?

Az ifjú Gnózis tanulójának ezt teljesen meg kell értenie. Hermész azt mondja: Az anyag mozgása az isteni mozdulatlanságból keletkezik. És Hermész a világot, mely gömb alakú, fejhez hasonlítja. Nos, ennek a gömbnek, ezt szintén tudjuk, különböző rétegei vannak, a töménység különböző állapotaiban van.

Bolygónk, minden hozzátartozó réteggel, szférával együtt egy másik gömbön belül, az isteni mozdulatlanság gömbjén belül fekszik. Ahogyan a szellem körülveszi és áthatja az alapvető természet egész mindenségi megnyilvánulását, ugyanúgy áthat és körülvesz minden bolygót is. Ami a mindenségi megnyilvánulásban van, azokat mind a szellem mozgatja.

Itt is a két fej ősklasszikus képét terjesztik elénk. Ez egy olyan fej, amelynek belsejében egy másik fej van: a szellemi gömb, amelyben az anyaggömb, az anyagi bolygó forog. Vagy: a mikrokozmosz, amelyben a személy létezik. Mert nem az-e a hermészi alapelv, hogy “mint fent, úgy lent"? Ahogyan a bolygó körül, a Naprendszer körül, minden csillagrendszer körül, a mindenségi megnyilvánulás körül a szellemtér létezik, ugyanúgy létezik a mikrokozmosz körül a szellem, egy szellemi gömb.

Most lássák magukat mint személyeket, mint teremtményeket. Önöket nem önkényesen alkották izzó, ugyanakkor haldokló jelenségeknek. Nem szüleik valamelyik találkozásának önkényes termékeiként jöttek létre. Önöket nem a dialektikának valami lángjátéka alkotta meg. Ha egy teremtmény létezik a nagyszerű világ káoszában kialakult négyszeres személyes lét formájában, akkor ugyanabban a pillanatban van egy mindent magában foglaló szellemi mozdulatlanság is, szellemtér is a szikra körül.

Ezután az a fontos, hogy legyen egy pozitívan hatásos közvetítő a szikra és a szellem között, a négységes személy és az őt körülvevő szellemtér között.

Ennek a közvetítőnek aztán a léleknek kell lennie, annak a különös léleklétnek, amelyet a hermészi tan lelkületnek nevez. Ha ez a közvetítő jelen van egy emberi rendszerben, akkor érvényes rá a 34. szakasz: „Ami a fejben megérinti azt a réteget, amelyben a lélek lakozik, az halhatatlan, mivel a test szinte a lelken belül lett megalkotva, és a lélek több, mint a test.”

Ekkor aztán a dialektikus lét szikrájának halála azonnal a múlté, habár a teremtmény, mint a világ is, a múlandóságnak marad alávetve. A halhatatlanság transzmutálódva, transzfigurálódva valóra vált. Ha a szikra egyesül a négyszeres személlyel, ha a lélek és a szellem egyesül, akkor megünnepelhető az örökkévalóság az időben. Egy olyan lelkiállapotnak, lélekállapotnak kell tehát fennállnia, mely teljesen az ötlet és a mindenségi megnyilvánulás nagy, pompás összefüggésére irányul: szellem, lélek és anyag rendkívül szép, mindenen felül pompás összhangjára.

A 34. szakasz végül ennek az ellenkezőjére és annak következményeire is figyelmeztet: „Ami azonban ettől a rétegtől távolabb esik, halandó, mivel inkább test, mint lélek.”

Mire irányulnak tehát az érdeklődésükkel? Az anyagra? A földre? Foggalkörömmel a természet rögéhez ragaszkodnak? Vagy lényük központját, magját a szellemre irányítják?

Testünk, személyiségünk az atomok milliárdjaiból épült, és atomok szüntelen behatolása tartja életben. A test minden atomjának élete van, és az összes atomi élet együttesen képezi az Önök tudatát. Ezért beszél Hermész a dialektikus emberről mint állatról. Természetben-születettségünk révén kizárólag állattudattal, testtudattal, atomtudattal rendelkezünk.

Ha tehát az Önök tudata kizárólag a testre irányul, egész figyelmüket és gondjukat testük kielégítésére, oltalmazására és fenntartására fordítják, ahogyan azt a legtöbb ember teszi, akkor az állattudat, az atomtudat Énné növekszik, ez az Én egyre erősebb lesz, végül pedig mindenen uralkodik. Ennek a következménye csak nyomorúság, fájdalom és halál.

Továbbá az ilyen állapotok között elfajul a lélek, a lélek-mag, a rózsa a mikrokozmosz közepén. Ez a rózsa bezárja szirmait, és a lélekmag vetőmaggá zsugorodik össze.

A szellemtért ez gyakorlatilag elválasztja a megnyilvánulástól. Csoda-e, hogy ennek a megnyilvánulásnak meg kell halnia?

Ezért kell rendszerünkben az eredeti lélekhatást időben helyreállítani, és az újjászületett léleknek újra kapcsolatot teremteni a szellemmel, majd ebből a szellemből élni és létezni. Akkor legyőzzük a halált.

Ezt pedig hogyan kell megvalósítani?

A sátánná növekedett ént semlegesíteni kell. Állatlelkünknek, éntudatunknak csendet kell parancsolni, és anyagimádatunkat fel kell adni. Minden

élethangsúlyt a szellem irányába kell fordítani, a szent Hétszellemre kell helyezni.

XXVIII Szellem és anyag Bevezetőnk után kétségtelenül megértették, hogy 12. könyvében Hermész azzal az óriási problémával szembesít, amit a világtörténelemben oly sokan szántszándékkal nem voltak hajlandók megoldani: ez a szellem és az anyag gyakorlati elválasztásának a problémája.

A legeslegkisebb mikroorganizmusig minden teremtménynek van egy anyagi és egy szellemi nézete. Ezért mondja szövegünk 34. szakasza, hogy „Ami él, a világmindenség mintájára anyagból és szellemből áll.”

Ne higgyék azonban, hogy eszerint minden teremtmény ugyanakkor anyagi és szellemi lény is. Nem, minden anyagi megnyilvánulás önmagában és önmaga által birtokolja az életet a tény miatt, hogy élő atomokból áll, ahogyan az előbb volt szabad fejtegetnünk. A megnyilvánulást, a teremtett lényt pedig tágabb vagy szűkebb értelemben egy szellemtér veszi körül. Ahogyan az egész megnyilvánulást az istenség, a szellem foglalja magában, ugyanaz a helyzet kivétel nélkül minden teremtménnyel is. Ha azonban a teremtmény az őt körülvevő szellemet, az ötletet, amelyen léte alapul, nem tudja kifejezésre juttatni, akkor csak olyan dologról beszélhetünk, mely állati életerejének kirezgése után semmivé foszlik, tehát meghal.

Gyakran azt mondják, teljesen alaptalanul, hogy a test a lélek nélkül halott. Ezt nem lehet mondani, mert egy lélek nélküli test nem test. Ha egy testnek nincsen lelke, akkor nem élhet, s ezért éppoly kevéssé halhat meg. Ilyesmit olyanok mondanak, akik a szellemet tagadják vagy nem ismerik, de többé-kevésbé művelt természetes tudatéletet élnek, amit aztán jogtalanul neveznek lelki életnek. Mert ez a tudatélet csak a test élete. Akik ezt gyarapítják és éltetik, azok nem szívesen mondanak le ennek az eredményéről. Így azonban az élettel szemben a halált részesítették előnyben. Az élet viszont csakis a szellemben és a szellem által elevenedhet meg.

Kétféle élet létezik tehát, ahogyan kétfajta lélek van.

Mert (ismételjük): minden atomnak van élete, minden atom rendelkezik lélekkel.

Az atomoknak egy összetételében, rendszerében tehát van tudat, bizonyos lélek, amelyet az az élet kelt, tesz ki, mely minden atomban jelen van. Ebben az esetben beszélünk természetes lélekről és emiatt természetes életről. Ezt a természetes életet, ezt a természetes testet azonban egy szellemtér veszi körül. És az a döntő, hogy ez a test és az ő természetes tudata hogyan viszonyul a szellemhez.

Ha a természetes lélek és a természetes test abban a rögeszmében él, hogy megvan nekünk, birtokoljuk: szellem, lélek és test vagyunk, akkor a halálnak

vannak alárendelve. Akkor, ahogyan a Szentírás fejezi ki, élő halott.

A természetes lelket mindannyian műveltük, többé-kevésbé kultúrával láttuk el, mindenki örökölt hajlamai és karmikus körülményei szerint. Civilizált embereknek nevezzük magunkat. Bizonyos etikai szabályok szerint élünk és megpróbálunk minden tekintetben olyan jól élni, ahogyan lehetséges. Mindez azonban nem vezet megoldáshoz, nem hoz békét, örömöt, sem boldogságot. Mert a természetes jóval kéz a kézben halad a gonosz, a rossz. Természetes lelke Önt valójában boldogtalanná teszi. Az Ön élete egy test élete.

Abból az ötletből kiindulva, hogy minden atom élettel rendelkezik, és az atomok minden összesereglése, összekapcsolódása közösségi életet képezhet, minden időkben, a mai napig is, szó volt bizonyos mágiáról. Egyes egyházak hasznukra is fordították ezt a mágiát, és itt-ott néha fából, kőből vagy fémből készült képmásokat hagytak mozogni vagy könnyeket ontani. Gondoljanak csak a lourdesi Mária-képre. Ne gondolják, hogy az ilyen esetek érzéki csalódáson alapulnak. Bizonyos mentális besugárzással egy képmás életét, az atomok erejét valamelyest tevékenységre lehet serkenteni. Ha a magyarázatok alapján vizsgálatokat folytatnak, akkor számtalan bizonyítékot találnak.

E tényre való utalással azt szeretnénk teljesen beláttatni, hogyha testlelkével, természetes lelkével, személyisége tudatával a megrendülés könnyeit ontatja, és lelkesen fecseg a Gnózisról, valamint az eszével okosan és mélyértelműen vitatkozik szent filozófiákról és ezeregy más mélyértelmű témáról, akkor ez még semmit sem bizonyít. Csakis az a fontos, hogy birtokol-e valamit a halhatatlan lélekből, hogy ismer-e valamit a másik életből. Szóval, hogy a szellem beszél-e az Ön életében. Ez a lényeg. Hermész azt mondja: „A világ az első alkotás. Az ember a világ után a második élő lény, de első a halandók között. Az emberben ugyanaz a lelket adó elem van, mint a többi élőlényben; és nemcsak nem jó már, hanem gonosz is a halandó állapota miatt.

A világ nem jó, mert mozog, de nincsen a gonoszban, mert halhatatlan. Az ember viszont kétszeresen is a gonoszban van, mert mozgó és halandó is.”

Teremtett dolog semmiképpen sem lehet jó az egyetlen jóhoz mérten. A világ már azért sem lehet jó, mert mozog, azaz dialektikus, a dialektikus kikeletet, virulást és hanyatlást ismeri. Ami szétfolyik és valami másba megy át, az ezzel azt bizonyítja, hogy egy fejlődési folyamatban, megnyilvánulási folyamatban van.

A világnak azonban megvan az, hogy halhatatlan, amivel azt bizonyítja, hogy nincsen alárendelve a gonoszságnak.

A világ tehát Hermész szerint mozgó és halhatatlan. Az ember azonban mozgó, ugyanakkor azonban halandó is. Ezért a világ fölényben van az emberrel

szemben. Nem az ember uralkodik tehát a világon, ahogyan a testlélek hiszi ezt az ő rögeszméjében, hanem a világ kormányozza az embert.

Ha az olvasó mindezt jól megértette, akkor figyelmünket még egyszer a másik lelkiállapotra irányíthatjuk, amelynek a minket körülvevő szellem és a testtudat vagy állatlélek közvetítőjének, találkozási pontjának kellene lennie.

Az állatléleknek, a természetszülte ember tudatának rá kell jönnie a hivatására. Önök például miért születtek? Hogy az élő léleknek és a szellemnek szenteljék magukat! A szellem szolgálatába kell állnunk. Meg kell értenünk a szellem ötletét, és teljesen rá kell bízni magunkat. Ha az állatlélek, a normális tudat ezt nem teszi, akkor meghalunk, akkor a feloszlató halálnak leszünk alávetve.

Ha viszont feladatunknak szenteljük magunkat, akkor az “életre halunk meg", azaz felmegyünk abba, amit transzfigurációnak neveznek. Ez a halandónak a halhatatlanba merülése. Életre kell kelteni az igazi, Istentől kapott lelket, a rózsát, a mikrokozmosz központját, magját. Ezt a magot, ezt a központot kell felszabadítani. A rózsát a keresztre kell fűzni. Ha így igazi rózsakeresztesek lettek, akkor ünnepelhető a szellem bevonulása, és véghezvihető a feltámadás, ahogyan ezt már számtalanszor megbeszéltük ebben az Iskolában.

Ezt az egész fejtegetést igazolja Hermész Triszmegisztosz a 38. és 39. szakaszban röviden és velősen: „Az ember lelke a következőképpen nyilvánul meg: a tudat az észben, az ész a vágyerőben, a vágyerő az életközegben, az életközeg elterjed a verőerekben, és az erek és a vér az állati teremtményt megmozdítják és viszik.

Azért gondolják sokan, hogy a vér a lélek. Így mindkettőnek a természetét félreismerik. Nem tudják ugyanis, hogy először az életközeg vonul vissza a vágytestbe, azután a vér dermed meg, és ha a verőerek és erek kiürültek, ez hagyja a teremtményt meghalni. Így megy végbe tehát a test halála.”

Szóval az állati lélek, a közönséges természetszülte tudat csak addig létezik, míg a forma szét nem esik. A másik lelket azonban, az igaz lélekállapotot egészen más mozgatja. Először is megnyilvánul a lelkület, azaz a szív élő rózsája, a mikrokozmosz központjának lelke kapcsolatba lép a szellemsugárzással. A lelkület kapcsolatba lép az értelemmel, amelyet emiatt eltölt a szellem, és az ésszerű agytudat így lesz a feladatának szentelve. Ennek pedig az a következménye, hogy az egész dialektikus életállapot kezd az ő céljának megfelelni.

Most pedig kölcsönhatás keletkezik. Az értelem, melyet megtöltött a szellemlélek, kapcsolatba lép a közönséges tudattal; erre aztán a tudat kapcsolatba kerül a szellemlélekkel, a szellemlélek a szellemmel, a szellem pedig az értelemmel.

Másszóval, ha az igazi lélek ünnepelheti találkozását a szellemmel, akkor kialakul a hét sugár beáramlása a főszentélybe. A főszentélyt eltölti a szellem, és az ésszerű agytudat nézetei csak ekkor tudnak helyesen kibontakozni.

Ugyanakkor a szellem által az egész lény befolyásolása fejlődik ki.

Felfedezünk tehát egy visszafelé irányuló mozgást: az értelemből a fejbe és a véren keresztül az egész rendszerbe, a jelölt szívéből kiáramlik a szellemlélekhez, a szellemlélektől a szellemhez, a szellemtől újra a lélekhez. Ez egy visszafelé irányuló mozgás, amely a másik visszafelé mozgást tartja fenn, amelyről már több ízben beszéltünk. Így lesz hatásos és felismerhető a szellem az egész létben.

Mivel pedig ezt már évmilliók óta oly sokan csak hallásból ismerik, kialakult az a vélemény, hogy a vér a lélek - az a lélek, mely a szellemmel lenne kapcsolatban.

Ennek következtében tévednek a lélek fajtáját illetően is, mert már nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy a szellemnek először vissza kell térnie a lélekbe.

Csakis ekkor lesz az ember a szent világgal egyenlő. Ekkor válik az ember transzfiguráció által halhatatlanná. Ekkor lesz új ég és új föld és új ember is. Új emberek csakis akkor lehetünk, ha a szellemmel kapcsolatban élünk.

XXIX Az ember lényeges rejtélye Megbeszélésünkkel Hermész 12. könyvének egyik központi rejtélyéhez közeledünk, amelyet az ember lényeges rejtélyének nevezhetünk. Fejtegettük, hogy Hermész kétféle életet különböztet meg, a természetszülte életet és az igazán szellemi életet. Azt mondja: „ Minden egyetlen elven alapul, amely pedig az egyből és egyetlenből való. Ezt az elvet mozgatják, hogy a mindenség mozgató alapja legyen. Az egyetlen azonban változatlan és mozdulatlan! Van tehát ez a három: Isten ― az Atya, a jó -, a világ és az ember.

Isten körülfogja a világot, a világ az embert. A világ Isten fia, az ember a világ fia, szinte Isten unokája.”

Isten alkotta a világot, de a világ alkotta az embert. A világ Isten fia, az ember azonban a világ fia. Az olvasó észreveheti, hogy ez az álláspont mennyire eltér a hivatalos teológiától, mely minden természetszülte gyereket Istentől kapott lénynek tekint.

Ismeretes a születések közlésének általános módja: “Isten gyermekkel ajándékozott vagy örvendeztetett meg minket". Ez lehet is így, ha az ember a világistenre gondol. A természetvallásos ember azonban ezt biztosan nem fogadja el, ellenkezőleg, 201 mert a természetvallás azt hiszi, hogy Istent, az Atyát és jót szolgálja és őt vallja, mert abból a nagy tévedésből indul ki, hogy a szellemet már birtokolja.

Az alapvető természetből erednek közvetlenül a csillagrendszerek és naprendszerek: Isten valóban megteremtette a világot. Azután pedig ebben a világban ez a világ különböző élethullámokat hoz létre, amelyek közül a mi bolygónk számára az emberiség a legjelentősebb. Létünk közvetlenül a világból ered, a világból lettünk, a földből, földiek vagyunk. A Föld és az ő bősége a mi

életterületünk, születésünk területe és munkaterületünk.

Persze mondja Hermész, Isten számára nem vagyunk ismeretlenek, Isten ismeri az embert teljes mértékben, és azt szeretné, hogy az ember is felismerje őt.

Azonban nem azért, mintha közvetlenül Isten nemzetségéből valók lennénk.

Miért ismer Isten minket? Mert létezésünket, mint földönszületetteket egy mikrokozmikus szellemtér veszi körül. Ahogyan a Föld, mint kozmosz, úgy a minket körülvevő mikrokozmosz is a szellembe van ágyazva. Mivel egész négyszeres személyiségünk alapján a földről valók vagyunk, számunkra, a földönszületettek számára a szellemtérrel való érintkezés miatt fennáll egy új emberré válás lehetősége, egy teljesen más, egészen új alakulás lehetősége, rajtunk kívül, mellettünk, jóllehet velünk kapcsolatban. És erről van szó az egyetemes Gnózisban.

Csakis a Gnózis, Isten ismerete a megszabadító, megmentő és meggyógyító az ember számára. Ez az Olimpuszra felvezető út. Csakis ezáltal lesz a lélek igazán jó; nem úgy, hogy egyszer jó, egyszer meg gonosz, hanem belső szükségletből jó.

A környezetünkben, körülöttünk, mellettünk, mégis bensőséges kapcsolatban velünk, létezhet egy egészen más teremtés, teljesen új emberré alakulás. Nem mi, a Föld szülöttei vagyunk azok, akik új teremtménnyé válunk, hanem egy teljesen másik lény. A földember mellett a szellemember. Az egyik a földtől való, földi: a másik a mennytől való, mennyei. Gondoljanak itt a Korinthusbeliekhez írt első levél 15. részére (35), akkor tudják, érzik, maguk előtt látják, hogy Pál hermészi bölcsességből merít. És így adódik, hogy nem egy változik meg, hanem kettő. Legalábbis ketten lehetnek: egy földi ember és egy mennyei ember ugyanabban a mikrokozmoszban.

Most már azt is látják, hogy a ránk maradt Szentírást mennyire megcsorbították és meghamisították; mert mindezt nem értették vagy nem akarták megérteni.

Mert abba a nagy elvakultságba, saját maguk elvakításába, maguk gyártotta rögeszmébe merültek, hogy egy földi emberből mennyei embert csinálhatnának.

Földi embernek lenni, a földet szolgálni és isteníteni, teljesen a földhöz ragaszkodni, a legnagyobb aggodalommal gondoskodni a földi testről, mindent vállalni, hogy ezt a testet lehetőleg karbantartsák, egészen a frisssejtgyógymódig, ugyanakkor pedig azt hinni, hogy Isten nemzetségéből valók vagyunk! Értik-e most már, mit akart mondani Jézus Krisztus, aki mennyei emberként, egészen másként jött hozzánk, amikor kijelentette, hogy “az én birodalmam nem ebből a világból való"?

Kizárt dolog, hogy csak egyetlen földszülötte is mennyei ember lehet, vagy azzá

válhat. Mert itt két teljesen különböző alkotásról, két teljesen különböző teremtményről van szó. Itt két élesen megkülönböztetendő lényről van szó.

Hol marad akkor az Iskola által tanított transzfiguráció? Barátaink, megértették-e egyáltalán a transzfigurációt? A transzfiguráció lényegében azt akarja mondani, hogy mint földi embereknek, természetszülte embereknek egészen a teremtésnek, a másik alakulásának kell szentelnünk magunkat, hogy életre kelhessen “a holt szemű kép".

Képesek vagyunk-e erre? Igen, képesek. Sőt, ez a hivatásunk, a feladatunk, a megbízatásunk. Ezért lettünk. Ha mint földi lények minden további nélkül a természetes ösztönöket követjük, akkor a kikelet, virulás és hanyatlás dialektikus tapasztalatának útján egy adott pillanatban utolér minket a halál. Ha viszont hivatásunk szerint cselekszünk, akkor bizonyos pillanatban mikrokozmoszunkban egy mennyei embert látunk keletkezni, az egészen mást, amellyel szembesítenek minket.

A földi ember pedig az odaadásában és az önátadása által, azzal, hogy önmagát a másiknak adja, egy adott pillanatban meghal, belemerül, ugyanakkor feltámad abban, aki a másik. Ez a második halál jelenti aztán a halál legyőzését.

A szellemi élet két formáját látjuk tehát előtérbe lépni. Van egy szellemi élet, mely csak látszatra szellemi, ez a természetszülte ember szellemi élete, aki ódákat énekel, prédikációkat hallgat és erkölcsöt gyakorol. Emellett pedig látjuk a másik életet; a szellemet teljesítő, a Gnózisnak szentelt életet, aminek következtében létrehozhatjuk a Másikat. Ezért mondja Hermész: „Csakis az Istennél és Istentől való Gnózis megszabadító, megmentő és gyógyító az ember számára. Csakis ezáltal lesz a lélek belső szükségből jó. Ez az Olimpuszra felvezető út. Nem egyszer jó, másszor gonosz, hanem belső indíttatásból jó.”

Az emberiségnek ezt a hivatását aránylag kevesen értik meg, sőt kevesen hallottak róla egyáltalán. Ha az ember még fiatal, ha mint fiatal természetléleknek még kevés teher nyomja a vállát, akkor a kezdetnek ezt az alapvető szikrázó hívását még meg tudja hallani, még megérzi. Ha azonban a test öreg és nehézkes lett, ha a természetlélek túl van terhelve földi dolgokkal és problémákkal, akkor a testet ez lehúzza a teremtés homályába, a feledtető teremtésbe. Akkor nem részesülhet többé a kimondhatatlanul dicső, igaz emberhivatásban. Ez a feledés pedig létünk lényegének az elfelejtése, a legnagyobb bűn, a gonosz.

Amit mi megpróbálunk Önöknek világossá tenni, az mind a hermészi valláshoz, a szellem vallásához, a gondolkodás vallásához tartozik. Ez a tiszta Gnózis, a tiszta gnosztikus élmény, a vallásos gyakorlat, amellyel az egész természetszülte lényt alkalmassá kell tenni igazi feladatára. Ilyen előkészületek után kel fel a másik a mikrokozmoszban nagy dicsőségre, és szinte egyesül a természetben-

születettel.

Ez az egység rendkívül furcsa. Hermész azt mondja róla: “Ha aztán a szellemlélek megtisztította magát burkaitól, és isteni lévén tüzes testet öltött, akkor átszeli az egész teret, és az anyagot az ítéletre hagyja.”

A burkolatok összerakása a földi testben jön létre, mert a lelkület a lénye miatt semmiképpen sem telepedhet le ruhátlanul egy földi testbe. Mert sem a földi test nem képes befogadni ekkora isteniséget, sem egy ilyen nagyszerű erő nem tudja elviselni a közvetlen érintkezést egy testtel, mely szenvedélyeknek van alávetve.

A lelkület ezért burkolta magát a lélekbe, mialatt a lélek az életlélegzetet állítja szolgálatába, és az életlélegzet vezeti a teremtményt. Ha a lelkület visszahúzódik a földi testből, akkor azonnal saját tüzes ruhájába burkolódzik; a földi test erre nem képes.

A lelkület a tiszta, újjászületett lélek összefonódása, egyesülése a szellemsugárzásokkal; a szellemszikra-atomnak, a szív rózsájának, a mikrokozmosz közepének az összekapcsolódása a Hétszellem sugárzásaival.

Különbséget kell tehát tennünk a földi tudat (az ő központjával, lelkesítő elvével a főszentélyben) és a rózsa, a tiszta, eredeti lélekközpontja között, mely a mikrokozmosz közepén van. Ez az utóbbi központ, ez az eredeti magpont egyesülhet a szívvel, ha ezt megnyitjuk neki.

A földi léleknek teljes önátadással a rózsának kell szentelnie magát, a rózsát kell szolgálnia. Akkor megnyílik a lélek-rózsa, a rózsát a keresztre tűzzük. És a lélekrózsa kapcsolatba lép a szellemsugárzásokkal, így lelkületté, azaz szellemlélekké válik, és a földszülte ember szívében és szívéhez beszél. A lelkület aztán mint Pimander belép a földi ember főszentélyébe, eltölti ezt, körülveszi őt, és így vezeti tovább az ösvényen.

Ebben a kölcsönhatásban továbbá új lét fejlődik ki, és ez egy új testet teremt.

Hermész ezt tüzes testnek nevezi. Vakítóbb, mint a villám, és a földi személyiség testiségétől teljesen független. Joggal nevezhető szellemi testnek, közvetlenül a szellem által az asztrális ősanyagból képzett testnek, szóma pszichikonnak vagy arany menyegzői ruhának. Hermész pedig hangsúlyozza, hogy habár ez egy földi test segítségével készül, ennek ellenére egy földi test ekkora isteniséget nem tud elviselni. Ha a tűzruha érintkezésbe kerülne a földi testtel, akkor a földi testet kétségtelenül elégetné.

Bizonyos pillanatban van tehát két külön lény: a földi ember és a mennyei ember.

A mennyei ember a léleknézetét használja ahhoz, hogy a földi ember tudatával kapcsolatba lépjen. És a tudat uralkodik a földi ember minden járművén. Így lesz biztosítva a földi ember és a mennyei ember tökéletes kapcsolata és harmonikus együttműködése.

Sok testvérünket burkolja már a mennyei ruha. Gondoljanak csak az Egyetemes Gnosztikus Lánc előttünk haladó szerzeteire. Lehetséges, hogy szorgalmas

fáradozással Ön is létrehoz egy mennyei testet; így az Ön mikrokozmoszában is két lény lesz. Azután megtörténik, ha eljött az ideje, hogy a menny minden lakója pompás találkozást ünnepel Önnel. E nagy, pompás, isteni munka elvégzése végett, ennek az isteni mágiának a kivitelezése végett jött Ön az Arany Rózsakereszt Iskolájába. Azért jött ide, hogy véghezvigye ezt a csodák csodáját.

Ez a Gnózis.

XXX A tűz rejtélye (I) Figyelmüket most a tűz ragyogó és fenséges rejtélyére szeretnénk irányítani.

Hermész ezt részletesen megtárgyalja. És bizonyára tudják, hogy minden szent írás és minden misztikus filozófus ezt teszi. Mert az a helyzet, hogy aki képes kikutatni a tűz rejtélyének a jelentését, az birtokolja az összes rejtély kulcsát. Az ilyen ember számára tulajdonképpen már nincsenek titkok.

Forduljunk először a Bibliához. Mert ha a Bibliát valamelyest ismerjük, akkor jól eligazodhatunk a tűz különböző nézetei között. Nézzék meg először Mózes könyveit. Isten Mózeshez az égő csipkebokorból beszélt. A tűz kellős közepéből beszélt hozzá Isten a hegyen. Dániel a tüzes kemencében járt. Ezékiel a tűzfelhővel került szembe. És mennyi, de mennyiszer beszél az Újszövetség tűzről. Azt mondja János: “Én vízzel keresztellek titeket, aki pedig utánam jő, az a Szent Szellemmel, a tűzzel keresztel majd titeket". A tanítványok feje fölött Pünkösd kezdetén tűznyelveket láttak. Végül pedig azt olvassuk a Jelenések könyvében: “Feje és haja fehér volt mint a hó, szemei pedig mint a tűzlángok".

Ez a néhány idézet, amelyet sok mással kiegészíthetnénk, világossá teszi, hogy tűzön a tiszta, folttalan szellem értendő.

A következő ige is erről tanúskodik: “Az Úr, a te Istened, emésztő tűz". Amikor tehát a szellem a megbeszélt módon beleereszkedik egy tanulóba, és egész létével kölcsönhatásba lép, természetszerűleg kifejlődik egy tűz, egy láng és egy új hordozó, a jármű, a láng teste. Akik ezt a testet viselik, akik képesek ezt elviselni, azokat minden időkben a tűz fiainak nevezték.

Hermész azt mondja, hogy a földi testnek lehetetlen ily nagy isteniséget elviselni.

Ha a megfelelő életvitel miatt egy lény a gnosztikus rejtélyek tanulójaként kapcsolatba kerül a tűzzel, a szellem tüzével, akkor azonnal hatalmas láng, szinte villámsugár fejlődik ki. Ha a szellem kapcsolatba kerül a személyiség asztrális anyagával, akkor azonnal hatalmas tűz keletkezik. Nem nehéz megérteni, hogy egy normális, természetszülte test egy ilyen tüzet nem képes elviselni.

Van egy felismerhetetlen tűz és egy ebből kiinduló felismerhető tűz. A felismerhetetlen tűz a szűzszellem. A felismerhető tűz a szellem, mely kapcsolatba lép az asztrális anyaggal. Elméletileg minden tanuló ismeri a

szellem-beereszkedés útját, azt az ösvényt, amellyel a felismerhetetlen tüzet felismerhetővé lehet tenni. A klasszikus rózsakeresztesek ezt nevezték az aranykészítés művészetének. Az eredeti aranycsinálók a szellem ösvényén járó testvérek voltak, akik emiatt értettek ahhoz, hogyan kell az arany tüzet, az arany lángot létrehozni.

A tűzimádás eredetileg a szellem imádása volt. A napkultusz egy szellemi kultusz. Egy ilyen kultusznál azonban nem szabad megállni, a szellem imádatánál nem szabad vesztegelni, ahogyan a természetvallások teszik ezeknek a dolgoknak a negatív átélésével. Mert, Barátaink, a tűz megvalósítása a fontos, az aranycsinálás a lényeg.

Tudjuk, hogy másik tűz is van, az ismert elem, a tűz. Ennél a jelenségnél egyidejűleg fény és meleg is keletkezik. Ha a hőség növekszik, és van elég oxigén is, akkor láng lobban fel, a legkülönbözőbb formájú, fajtájú és hőfokú lángok. A tűzláng tehát pompás jelkép a szellem számára, holott semmiképpen sem szellem. A földi tüzet azonban mégis kapcsolatba lehet hozni a szellemi tűzzel. A minket körülvevő szellemtér és az ebből kiinduló hét sugárzás miatt a szellem által körülvett teremtési térségben különböző elemi viszonyok, különböző feszültségek keletkeznek, melyek a teremtési térben tüzesen fellépő erőt keltenek. Az egyik ilyen erő az elektromosság. A teremtési térben ebből az erőből súrlódás és forgás miatt fény és tűz keletkezik. Elektromos erő minden teremtési térben működik nyugvó vagy dinamikus erőkifejtő formában.

Naprendszerünkben vannak óriási elektromágneses erőforrások. Gondoljanak csak a Napra. Ha ezeket az erőket helytelen módon szabadítanák fel, akkor ez az egész naprendszert és bolygónkat is bizonyára a másodperc töredéke alatt elégetné. Ha az állati mágnesességre gondolunk, akkor tudjuk, hogy minden teremtményben sok elektromos jelenség és hatás van. Ezek azonban nem lépik át teremtési terünk szabályait és határait. Minden mágia szintén elektromágneses sugárzásokon alapul.

Továbbá ha valaki megszegi a természettörvényeket, kényszeríti ezeket, akkor mindig zavarok fejlődnek ki, életrendszere elektromágneses viszonyai megzavarodnak. A betegség nem más, mint az illető elektromágneses rendszerének a zavara. Az ember gyakran zavaró, emésztő tüzet szabadít fel, és hagyja, hogy rárontson.

Ebből magyarázható az úgynevezett pokol tüze is. Nem Isten veti az embert a tűzbe, hanem a saját alkotási területének életét, elemi törvényeit megzavaró ember maga gyújtja meg ezt a tüzet.

Világos tehát a legenda is, hogy az embernek halála után törvényszék előtt kell megjelennie, s ezután esetleg a pokol tüzére vettetik. A kőkemény természetember, aki életösztöne miatt megszegte az elemi természettörvényeket, és ezzel saját rendszerében kimondhatatlan feszültségeket keltett, az anyagtest halála után, amikor személyisége elválik a többi résztől, a személyiségnek ebben a maradékában erős égést fog érezni.

Láng tör fel a mikrokozmoszban. Erős világosság, lángoló tűz. Önmaga elítélését tehát a gyors végrehajtás követi. Mindez erős szenvedéssel, fájdalommal jár a kialvó tudat számára.

Normális esetekben ez az elégési folyamat sokkal lassabban megy végbe.

A Leleplezés című könyv fejtegeti, hogyan tartják fenn magukat a tükörszféra lakói éterrablás révén. A fényéter erősen fel van töltve elektromossággal.

Az úgynevezett mágnesezők mindig fényéterrel, elektromos erőkkel dolgoznak.

Most már azt is el tudják képzelni, hogyan csalnak azok a tükörszféralények, akik gyakran a tűz fiainak neveztetik magukat. Produkciójuk siralmas utánzat. Mert gondoljanak csak újra az 51. szakaszra, miszerint oly nagy isteniséget, mint a szellem tüze, egy földi személyiség semmiképpen sem tud elviselni. Sem érintkezés, sem pedig látomás formájában. Csak azok tudnának egy ilyen találkozást kibírni, akik az ösvényen járnak és megkapták a szellemsugárzásokat. Ezt mondják a szent hermétikus szövegek is (53. szakasz).

“A föld nem tudja elviselni a tüzet: egyetlen szikrája lángra lobbantaná. Ezért burkolja a földet teljesen víz, hogy sáncként védje a tűzlángoktól.”

Ez a szakasz itt a naprendszerben összpontosuló óriási elektromos energiákra utal. A rendkívül bonyolult bolygói légkör, amelyet mindig a víz jelképével jelölnek, gondoskodik arról, hogy bolygói teremtési területünk eléggé elszigetelt helyzetben legyen és így is maradjon.

A naprendszer minden bolygójának, minden részecskéjének megvan a saját külön elektromágneses értéke. Persze minden szigetelést össze lehet törni, meg lehet sérteni, ami nagy katasztrófákat okozhat. Ezért rendkívül szigorú természeti törvény gondoskodik arról, hogy minden teremtési tér, mely saját feszültséggel rendelkezik, zavartalanul végezhesse munkáját.

Ha a föld tűz által elmúlik, akkor ez az erre vonatkozó természeti törvények megzavarását jelenti, amelyet az emberiség bizonyos része okozott.

Gondoljanak ebben az összefüggésben az atomtudomány foglalatoskodására, s esetleg el tudják képzelni, hogy a földben, mint teremtési térben mily nagy kárt okoz ez az önfejű kísérletezés. Talán azt is tudják, hogy a Grál Szerzete mindig megpróbálja ezeket a nagy szenvedéssel fenyegető katasztrófákat semlegesíteni, hogy ha bekövetkeznek, akkor a lehető legkisebb mértékben érvényesüljenek.

A szellem gyökértüze a világmindenség leghatalmasabb ereje, minden elképzelést felülmúl, minden korlátozáson túlér. Emiatt talán azt is el tudják képzelni, hogy milyen óriási érintkezés következik be egy emberlélekben, ha a szellem hét hírnöke megérinti a mikrokozmoszt!

Ha ezeket az erőket egyszer felhívták, akkor itt életről vagy halálról van szó!

Talán azt a fázist is el tudják képzelni, amelyben az ifjú Gnózis Szellemi Iskolája

néhány éve van, amikor is az előtt a feladat előtt állunk - méghozzá mind az Iskola, mind pedig az egyes csoportjai -, hogy meg kell tanulnunk a szellem erőivel dolgozni.

Mint emberiség, újra a Szent Szellem kitöltésének időszakában élünk. A pünkösdi tűz újra meggyulladt. Ez pedig egészen más, mint valami ünnepélyen vagy misén részt venni és kalácsot enni. Ez annak a megtanulását jelenti, hogyan kell bánni és hatni a világegyetem leghatalmasabb erejével, és hogyan kell reagálni rá. És ismételjük: amint a szellem beereszkedik, azonnal hatalmas tűz keletkezik. Ezt a tüzet semmiféle földi test sem tudja elviselni. Ezért keletkezik az utóbbi években az Iskola mágneses terében egyre hatalmasabb mágneses feszültség. Erre pedig Önök mind a saját módjukon reagálnak.

Reméljük és azt kérjük, hogy tanulóságuk feladatát jó véghez vigyék, mert ez élet és halál kérdése.

XXXI A tűz rejtélye (II) További részletes felvilágosítással kell szolgálnunk a tűz rejtélyét és a tűz fiait illetően, akik tűzvillámokként száguldanak a messzeségbe. Ezt a témát a 30. fejezetben alig érintettük.

Hogy ennek a megbeszélése mennyire szükséges, azt megmutatja a 12. könyv 55. szakasza. Ezt olvassuk: „Az ember gondolkodása csak azt teremti, ami a földről való. Mivel az ember gondolkodási képességének nincsen tűzteste, nem képes isteni dolgokat létrehozni, és testisége az emberire korlátozza őt.”

Ezennel ezt a természettörvényt közöljük Önökkel az előző fejezetek összefoglalásaként: a földi lélek és a földi tudatállapot együttműködése semmiféle isteni munkát nem képes végezni. Emiatt minden ember lényege és alapvető szándékai, törekvésének iránya, minden munkája bizonyos pillanatban napvilágra kerül, mégpedig élet vagy halál által, a győzelem vagy az összeroppanás nyilvánvalóvá válásával.

Az isteni munka átlép minden határt, átszeli a tér és idő minden korlátozását, és örökkévalóságot és megszabadulást hoz. A földi tudat viszont, mely semmi istenit sem képes létrehozni, nem tehet mást, mint folytathatja a kikeletet, virulást és hanyatlást. Ezen áll és bukik minden emberbarát és vallásos törekvés is.

“Gyümölcseiről lehet megismerni a fát".

Megmutatkozik, hogy az emberiség óriási krízisben van. Azoknak pedig, akik a Gnózis ösvényére léptek, be kell bizonyítaniuk, hogy valóban egy rejtélyiskola tanulói. Mert fennáll annak a veszélye, hogy az emberiség belepusztul istentelen törekvésébe, hogy istentelen munkája miatt tönkremegy. Ezért lép újra előtérbe a világtörténelemben a szent Grálnak egy új szerzete, a világosság hármas

szövetségének harmadik nézete. Egy ilyen szerzet csak akkor tud fellépni, ha valóban birtokolja a szellem gyökértüzét, és ebből indul ki.

Ismeretes ugyanis: “Test és vér nem örökölheti Isten birodalmát". Csakis a Hétszellemből élők teremhetnek olyan gyümölcsöt, hozhatnak olyan eredményeket, amelyek képesek túlélni az időket. Minden más a terméketlenségnek van alárendelve. Önök pedig, akik a megszabadulás igazi lehetőségét keresik, tudják, milyen óriási fáradozások fejlődtek ki, hogy azokat, akik az ifjú Gnózis tanulói szeretnének lenni, a szellem befogadására ösztönözzék, hogyan sürgetik és hívják őket, hogy lépjenek be a menyegzői terembe.

Azt is tudják, hogy ehhez mi kell: egész önvalójuk feláldozása, és a legintelligensebb együttműködés, amelynél a legkisebb részletet sem szabad elhanyagolni vagy kifelejteni. Az élő test kész. Ki fog valóban csatlakozni a papi sereghez, hogy a szellemnek ezt a templomát, ezt az arany fejet szolgálja?

Végül az előzőeket újra kapcsolatba hozzuk a Korinthusbeliekhez írt első levéllel.

Ebben a kijelentésben mindent össze lehet foglalni: “Elvettetik lelki test, feltámasztatik szellemi test. Ha van lélektest, akkor van szellemi test is".

Ha tehát egy tanulónak az igazi lélekállapotnak való önátadásával sikerül kapcsolatot teremtenie a lélek és a szellem között, úgyhogy valóban élő lélekről lehet beszélni, akkor a természetszülte személyiségben minden folyamat kifejlődik, amelyet már annyiszor megbeszéltünk és fontolgattunk.

De az a legfontosabb, hogyha az így előkészült jelölt rendszerébe beereszkedik a szellem, akkor ez egy hatalmas elektromosságot kelt. A tanuló asztrális terének és a szellemnek az érintkezése tűzlángot, állandóan lobogó világosságot okoz, mely lélegzési tér, életterület. A jelölt akkor a tűz fia, a tűz gyermeke lett.

Birtokolja a szellemtestet. A lélektest fáradságos törekvés és küzdelem árán keletkezett, így épült az élő lélektest az ösvényen, a szellemi test azonban szinte villámként keletkezett, a tűz halhatatlan fia villámként támadt fel.

Mindez Önöknek talán távolinak és valótlannak tűnik. Mégis minden halandónak ez az igazi hivatása. Mivel pedig mindannyian hivatottak, mindannyiójukban megvan e hivatás teljesítésének a lehetősége is. Semmi sem akadályozhatja Önöket abban, hogy rátérjenek az útra, és útjukat koronázással tetőzzék. Aki valóban az ösvényen jár, annak az egyetlen jó véghez kell eljutnia. Az ifjú Szellemi Iskola élő testében életre kelt a szellem tüze. Ez a tűz pedig ítéletként jön hozzánk, ítéletnek mutatkozik. Fognak-e Önök ebben az érintkezésben élni, igazán élni, vagy sem?

Ez Önökön múlik. Mind a pozitív, mind a negatív válasz teljesen lehetőségeik keretén belül található.

Engedjék meg tehát, hogy végezetül azt tanácsoljuk: legyenek állhatatosak.

Szorgalmasan fáradozzanak az Úr művén, és akkor biztosak lehetnek benne,

hogy munkájuk nem hiábavaló.

XXXII Káin és Ábel Akik előző magyarázatainkat átgondolták, nagy szellemi, kozmológiai, antropológiai és filozófiai felfedezést tettek. Hermész 12. könyvének valóban az a célja, hogy ezt a felfedezést lehetővé tegye. Ezért talán a 12. könyv a hermészi iratok leginkább megcsonkított és meggyalázott része. Akik ősidőktől fogva kezükbe vették, hogy dolgozzanak vele, azok vagy saját hajlamból, tehát szándékosan, vagy beárnyékoltan majdnem mindent megtettek, hogy kiforgassák, való lényét megsemmisítsék. Ami megmaradt belőle, az valóban nehezen érthető szöveg, amelyen az eredeti szándék a leplek alól már csak halványan képes átderengeni.

Hermész élesen megkülönbözteti a szellemembert a természetszülte embertől.

Szembeállítja őket, mert Tatnak világossá akarja tenni, hogy itt két különböző, összehasonlítást nem tűrő lényről van szó, akik semmiképpen sem torkollhatnak egymásba. Emiatt nagyon eltérő beállítottságúak, és sohasem szabad őket még csak összetéveszteni sem.

Az ifjú Gnózis tanulója számára ez a legcsekélyebb mértékben sem furcsa, mert megszokta, hogy szellememberen az újjászületett, transzfigurált lélekembert értse, természetszülte emberen pedig a normális dialektikus típust, mely esetleg később felemelkedhet a szellem állapotába.

Ha azonban a 12. könyvhöz ezekkel a gondolatokkal próbálnánk közeledni, és ennek alapján kísérelnénk meg elemezni, akkor a felületesség vétkét követnénk el, a könyvet bizonyára nem értenénk meg, és tévedés áldozatai lennénk.

Hermész tehát megkülönbözteti a mennyei embert a földi embertől. Azt mondja a 12. könyv 51. szakaszában a mennyei emberre nézve: Ily nagy isteniséget nem viselhet el földi test, és ilyen pompás tiszta erő nem viselheti el, hogy olyan testtel kerüljön érintkezésbe, amely szenvedélyeknek van alávetve.

Közelednünk kell e probléma lényegéhez, és először a szellemembert kell két létben látnunk: az egyik az egyetemes ember a szabadságban, mint a tűz fia, a másik a fogoly vagy bukott szellemember a haláltermészetben.

Továbbá a természetszülte embert is két nézetében, két változatában kell látnunk: az egyik a közönséges énközpontú, önző típus, teljesen az anyaggal összeszövődött dialektikus ember; a másik pedig az, aki például kultúrával élete

megnemesítésére, élete átszellemiesítésére törekszik, tehát aki az egyházakban, etikus irányzatú mozgalmakban, olykor az államférfiak között, gyakran pedig a modern Szellemi Iskolában is megtalálható.

Van tehát két alapvető embertípus, és mindkettőnek megvannak az altípusai is.

Az a jelenség, mely a szellememberség felé fordul, az az igaz, Istentől született és emiatt szellemet birtokló típus. És a bukott szellemember is alapvetően és elvből mindig szellemet birtokló az ő lelkének különös fajtája miatt.

A természetszülte típus azonban nem Istentől született, legfeljebb az eonok teremtménye, ahogyan a Pistis Sophia nevezi, eonikus teremtmény, a szellemet nem birtokolja, hanem a legjobb esetben léleklény.

Életterületünkön tehát szinte fajközösségben élnek együtt egyrészt szellememberek, másrészt lélekkel ellátott emberek akik azonban a szellemmel nincsenek kapcsolatban. A szellemember az igaz ember, a másik a látszatember. A két típusban az ősatom is teljesen más állapotban van.

Ezen ne csodálkozzanak, mert ezeknek a dolgoknak az ismerete mindig is a belső és megnyilvánított tanhoz tartozott. Gondoljanak csak Mózes könyvének első oldalaira, Káin és Ábel történetére. Figyeljék meg először a neveket. Káin a birtokló, Ábel a látszatember. Példázatuk az igaz embert és a látszatembert mutatja. Az igaz ember itt a rabság állapotában van. Az ősidőkben, az eredeti ádámi emberi nem részeként egy különösen isteni embertípus részeként, fogolyként maradt vissza a földi létterületeken. Ezen a területen később egy új, eonikus embertípus keletkezett, eonikus emberi nem, amely az úgynevezett kozmokrátoroktól származik, amelyet a kozmokrátorok teremtettek. Az eonikus emberi nem fejlődési menete egészen más, mint a szellemi emberé.

Rendkívül bonyolult helyzet keletkezett tehát: az isteni nemzetségből eredő ember együtt van az eonikusan keletkezett típussal, aminek révén életük sok szálon szövődött össze. A szellemember arra hivatott, hogy visszatérjen az egyetlen igaz fénybirodalomba, hogy elveszett fiúként lénye eredetéhez forduljon. A természetes lélekembernek a fejlődés hosszú útját kell megtennie.

A legenda azt mondja, hogy mindkettő áldozatot hoz: Káin tehát, az erős, a birtokos, és Ábel is, a látszatember. Az isteniséghez - ez ne kerülje el a figyelmüket - különbözőképpen viszonyulnak. Káin a tűz fia, Ábel azonban a víz fia. Szóval Káin szellemi nemből származik, Ábel természetes nemből ered. Mint teremtmények, mindketten az alapvető természetből jönnek. Ezért mondják őket testvéreknek. Káin homlokán viseli a bukás jegyét. Ez a tűz jele, a homlokcsont mögött lévő negyedik gyertyatartó különös állapota. Ez az ítélet jele. Ugyanakkor azonban a szellem, az emberfia jele is. Bukása mélységéből Káin a szellemhez fordul. Ilyen állapotban azonban a szellem nem érintheti meg őt, Isten nem fogadhatja el őt.

Áldozatát sajnos nem fogadják el. Ábel, aki teljesen a földről való, földi, a földhöz fűződik, szintén istenéhez fordul, az eonikus istenhez, a világ istenéhez. Nem is lehet másképpen, minthogy ezt az áldozatot elfogadják. Ilyen isten számára itt nincsenek akadályok. Ábel áldozatának füstoszlopa fölfelé száll.

Káin megharagszik. Ez egy egészen különös harag, mint még látni fogjuk. Káin istene így szól: “Miért haragudtál meg, és miért változtatod meg a viselkedésedet? Ha az ösvényen jársz, akkor felemelkedés van. Ha nem, akkor a bűn leselkedik rád". Káin nem érti, haragja továbbra is megmarad. Ahogyan a legenda mondja, megöli testvérét, Ábelt.

Ez egy egészen különös halál, ahogyan még szintén látni fogjuk. Összetűzés keletkezett ennek az élethullámnak a két embertípusa között. Kitört, és a mai napig is fennáll. Ez a két emberi nem nagy összetűzése, a tűz fiainak és a víz fiainak a konfliktusa. A szellemet birtoklóknak és a természetesen lelkesítetteknek a harca. A Gnózis fiainak és azoknak a szembenállása, akik például az egyházakhoz tartoznak. És kimondják a természeteonok átkát. Azóta pedig a tűz egyetlen fia sem talál nyugalomra a földön.

Egyetlen szellemet birtokló sincsen, aki ebben a dialektikus természetben otthonosan érezhetné magát. Nem talál nyugalmat, hontalan, nem tud megbékélni, nem tud boldog lenni ezen a földön. Nod földjén lakik (a germán nyelvekben Not = szükség), azaz a tévelygés országaiban bujdosik, szakadatlanul menekül, szüntelenül távol tartja magát a dialektikus természettől, elszenvedvén a kárhozatot, hogy elvből és alapvetően semmit sem talál itt, ami a lényéhez illene. Szüntelenül üldözik, fenyegetik, megsebzik, megragadják, szüntelenül éri a mérhetetlen gyűlölet. Ahol csak lehetséges, ráront a harag.

Káin természeténél fogva, hivatása és szerkezete szerint földműves. Ez azt jelenti, hogy a káinembernek építenie kell. Ez a mi életösztönünk, ha Önök is káinemberek. Állandóan az építmény négyzetén kell állnia. De építkezésének nincsen helye, nincsen telek! Az épületnek megvannak a tervei, de nincsen hová építeni. A tervet a dialektikus természetben nem szabad és nem is tudja kivitelezni. Igazi hazáját és igazi hazájában kell építenie. A Szent Szellem házát kell építenie, de ő most nincsen ott. Ő ezért a menekülő, aki kezdettől fogva önmaga elől menekül. Mily mérhetetlen fájdalom! Ugyanakkor azonban milyen mérhetetlenül pompás, ahogyan még látni fogjuk. Ezért van az, hogy a víz fiai, az egyház fiai mindent összevernek és összetörnek, ami a Gnózis nevét viseli. Tombolnak dühösen gyűlölködve. Mert mi nem ehhez a létterülethez tartozunk. Nekünk ki kell mennünk innen, kedves Testvérek. És az Úr azt mondta Káinnak: “Aki Káint megöli, azt hétszeres bosszú érje". És az Úr megjelölte Káint, hogy senki se ölje meg, aki rátalál. A főszentély negyedik

gyertyatartója villámként lobban lángra, hogy minden ellenfelet elvakítson.

“Káin pedig elment az Úr orcája elől, és Nod földjén lakott, Édentől keletre."

Ezt is másképp kell érteniük, mint ahogyan korábban tették. A Gnózis igazi fiainak a föld nem bocsátja rendelkezésére a lehetőségeit. Mert ők, be kell látniuk, másik birodalomhoz tartoznak, más nemzetségből származnak. Ezért pereg át minden az ujjaik között, bármit is próbáljanak itt megerősíteni.

Egyetlen feladatuk van, hogy összegyűjtsék a tűz fiait, megmentsék és hazavigyék őket. Ez a tűz gyermekeinek egyetlen feladata. Irányulásuk tehát teljes ellentétben áll a víz gyermekeinek irányulásaival. A tűz fiai felfelé irányulnak, a másik birodalom felé; a víz fiai az ittenire irányulnak. Az egyik embertípus felfelé, a másik lefelé néz. Az ebből az ellenségességből keletkezett harc és üldöztetés a mai napig is tart.

Gondolják meg azonban: “aki Káint megöli, azon hétszeresen bosszút állnak". Ez azt jelenti, hogy az egyetemes Hétszellem, az egyetemes Világosság hét sugara hétszer hét áramlatával teljesen azok mellé áll, akik igazán a Hétszellemet keresik, és a szent Grál csodás jegyéből élnek és akarnak lenni. Így vonulnak ki tehát az Úr orcája előtt a Gnózis fiai, és Nod földjén laknak, Édentől keletre. A földön vándorok, lényük alapján, eredetük miatt azonban minden másodpercben, létük minden szívdobbanásával a pirkadat országában laknak, Éden keleti részében. És várnak a napkeltére, a hajnal pírjának megjelenésére. Várnak, míg fel nem kel a Nap Édenben, a mennyei örömök földjén.

XXXIII A klasszikus árulás (I) Ha az előzőkön alaposan elgondolkoztak, akkor kétségtelenül felfedezték, hogy az emberiség múltját kutatva mindent sokkal nagyobb összefüggésben kell látnunk, mint a felületes szószaporítás gondolná, hogy helyes következtetéseket vonhassunk le.

A földön különböző emberfajok laknak, amelyeknek nagyon különböző a múltja, és sok tekintetben a jövője is. Vannak e fajokat valóban egyetlen közösségé egyesítő elemek, de tagadhatatlanul őket szétterelő elemek is. És e szerteszét irányuló faj-állapotokban lévők között találjuk meg a régi szellembenszületetteket, a tűz fiait is. Ezek a legtágabb értelemben olyan lények, akiknél a mikrokozmosz még tartalmazza azokat az elemeket, amelyek lehetővé teszik a szellemmel való kapcsolatot, és a szellemben és szellemből való élést.

Ugyanakkor állapítsuk meg, hogy eredeti, változatlan formájában minden meglévő szentírás valójában teljesen az emberiségnek ehhez a külön osztályához fordul, tehát a kezdet szellemben-születetteihez szól. Azt is meg kell mondani, hogy ezek az egyetemes tantételek bizonyos szempontból minden más emberfaj számára veszélyesek lehetnek.

Miért veszélyesek? Ezt akkor értik meg, hogyha belátják, hogy Isten

gyermekeinek és a természet gyermekeinek nagyon eltérőek az érdekeik. Isten gyermekei, amennyiben a rabság állapotában vannak, megkísérelnek elmenekülni ebből a világból. A természet gyermekei a világ igazolását kívánják.

Ezek a törekvések tehát teljesen ellentétesek. A világ szót ebben az összefüggésben szoros értelemben használjuk, rajta a természetszülte életterületet értjük, amelyet általában világnak neveznek.

Ha a földön Isten gyermekei kerülnének fölénybe, ha ők képeznék a lényeges, vezető réteget, akkor ez életterületünk asztrális feltételeinek teljes megváltozásával járna. A haláltermészet asztráltere a gnosztikus asztrális térrel, egy derűs és legmagasabb fokon tiszta térrel válna egyenlővé. A tükörszféra kiürülne. Az egész önérvényesítő, önfenntartó tükörszféranyüzsgés teljesen lehetetlenné válna. Életterületünkön tehát minden életkörülmény megváltozna. Életszikralények ezen az életterületen nem élhetnének már meg. A földet benépesítő életszikralények milliói egyszerűen ellehetetlenülnének, és meg kellene ölni őket. A klasszikus testvérgyilkosság, a régi Káin-Ábel dráma megismétlődne.

Egy másik lehetőség az, hogy az életszikralények - mikrokozmoszuk újraalkotása révén - újra Isten gyermekeivé alakíttassanak. Ha lenne valaki közöttünk, aki mikrokozmoszában nem birtokolná a szellem ősatomját, akkor ezt lehetővé lehetne tenni a mikrokozmikus tér újraalkotása révén, azzal, hogy beleszerelik a szellemet, belevezetik azt, ami azelőtt nem volt benne.

Egy teremtmény mindig az alapvető természetből keletkezik. És minden teremtmény eredeti magja abból az alkotó ötletből indul ki, amelyen a teremtmény alapul. Ha tehát ez az ötlet és a teremtmény magja nem a szellemből van, akkor nem fejlődhet ki egy istengyermeke. Ha viszont az ötlet Istenből van, akkor kifejlődik Isten gyermeke.

Isten gyermeke tehát az a teremtmény, amelynek teljesen alapötletének megfelelően kell viselkednie.

Ha ettől az ötlettől eltér, akkor egy csomó nehézségen és égési folyamaton keresztül végül mégis vissza kell térnie az eredeti ötlethez. Ha az ötlet egy másik teremtésből származik, akkor teljesen más lény keletkezik, más irányulással, más kiindulóponttal és más céllal.

Ismételjük azonban, hogy egy eonikus kiindulópontú lényt újra lehet alkotni az egyetemes szellem ötletével és ötlete által. Ennek először is az a feltétele, hogy az egész világon az egyetemes szellemtant tanítsák; másodszor meg kell alapítani és meg kell valósítani a szellemnek egy igazi egyházát; harmadszor teljesen a szellem követelményeihez kell igazítani az életterületet, az emberiség keletkezési területét, amelynek következtében a te-remtményszerű a szellemnek fog engedelmeskedni.

Az a lény tehát, mely kezdettől fogva nem volt Isten gyermeke, a mikrokozmosz újraalkotása révén mégis Isten gyermekévé válhat. Ismeretes, hogy a világosság

hármas szövetsége, rózsakereszt, katarok és Grál, az eonikus lények újraalkotásának egy ilyen hatalmas kísérletét végzi. Az Egyetemes Tan visszhangra talál a rózsakeresztben. A szellem egyháza, a katar szerzet nézete megalapult. Az életterület megváltoztatása, mely az asztrális térség megváltoztatásával kezdődik a szellem követelményei szerint, pillanatnyilag a kifejlődés állapotában van, a szent Grál szerzete tehát újra megnyilvánult.

Mindez a tűz fiai hatalmas tevékenységének egy része. Ezért jöttek és jönnek a tűz megszabadult fiai a Földre. Ezért jöttek és jönnek tanítványaik és szolgálóik egy hatásos tevékenység kibontakoztatása érdekében. Hogy minden Ábel-lényt a tűz gyermekévé kovácsoljanak. Hogy a Káin család minden bukott és fogoly tagját felemeljék, és felvegyék Isten közösségébe.

Minden igazi szentírás, minden egyetemes tan tanúskodik erről az óriási és pompás kísérletről, amely az egész világtörténelemben újra meg újra megismétlődik. (Ismételjük, hogy eonikus egyetemes tan nincsen! Hogy miért, azt meg fogjuk magyarázni.)

Az emberiség történelmének sok korszakában megteremtették és megteremtik a feltételeket, hogy létrehozhassák a szellemnek ezt a nagy és pompás művét. Az igaz egyház, a szellem egyháza többször is megjelent a Földön. Említsük meg például a katarok egyházát; gondoljanak Tiánai Apollósra, a gnosztikus szellemegyházakra a régi világtenger környékén, Egyiptomban, Kis-Ázsiában, Görögországban, az egész Balkánon és Észak-Afrikában. És nagy örömmel megállapítható, hogy mindezekben a korszakokban nagyon sok lény bement a megszabadító életbe. Valóban olyan seregről van szó, amelyet senki meg nem számlálhat, minden népből, a Föld minden nemzetségéből.

Most pedig még egyszer visszatérünk Káin és Ábel legendájára. Káin áldozatát mindig ugyanazon feltételek miatt kell elutasítani, mert a haláltermészet életterületén uralkodó asztrális feltételek az ő művéhez nem alkalmasak, s ezért előbb meg kell változtatni őket. Káin, a kezdettől fogva szellemember belátja ezt.

De ezt az alapvető hibát gyerekes hirtelenséggel először Ábelnél veszi észre.

Most aztán megpróbálja Ábel asztrális feltételeit kényszeríteni. Az úgynevezett testvérgyilkosság, mely azóta számtalanszor megismétlődött, semmi más, mint az Ábel-ember asztrális erőltetésének a kísérlete.

Mert képzeljék el, ha lenne valaki közöttünk, aki a megbeszéltekből semmit sem ért, akkor a legcsekélyebb értelme sem lenne az ő kényszerítésének. Minden további nélkül vissza kell vonulnia a Szellemi Iskolától, vissza kell térnie a közönséges természetállapotba, és a normális életet kell élnie, míg esetleg egykor eljön az ő ideje. Az ilyen embert azonban nem lehet, nem szabad asztrálisan kényszeríteni. Mert ha ezt teszik, akkor megzavarják az idegműködését. Akkor erőszakot követnek el az agyműködése egyensúlyán, az ilyen embert valójában megőrjítik. Ez okozza azt, hogy akiket mások kényszerítettek az Iskolába való belépésre, végül különösen hevesen fordulnak

az Iskola ellen. Az asztrális kényszerítésnek ez a módszere egy kis kultúrával az az ismert okkult módszer, amellyel valakit egyszerűen a természet-eonok csatlósává tesznek. A klasszikus asztrális testvérgyilkosságot tehát teljesen el kell utasítani. Sohasem jó egy embert szellemkapcsolatra, szelleméletre kényszeríteni, mert annak még meg kell születnie.

Hogyan? Személyes példával. Ha például Önnél otthon nagyon diszharmonikus a helyzet, nagy feszültségek vannak a családban, mert Ön az Iskolához fordult, akkor hogyan lehet ezt leküzdeni? Azzal, hogy teljesen megváltoztatja a viselkedését. Reggeltől estig szeretetet sugároz, úgy hogy az illetők csodálkozva kérdik: “Mi történt veled? Hogyan lehetséges ez? Hogyan vagy képes így kitartani?" Akkor ezekben az emberekben feltört valami, megnyílt valami. És ha Ön így folytatja, akkor győz. A szellem egyháza, a Világosság Hármas Szövetsége sohasem követi el azt a hibát, hogy valakit asztrálisan kényszerítsen. A szellem egyháza sohasem bocsátkozik vitába, sohasem küzd, nem párbajozik másfajta lényekkel.

Gyakran pusztult el a harcban, ez azonban akkor olyan harc volt, amelyet ő ellene kezdeményeztek. Akkor mindig üldöztetésről volt szó; ez az üldöztetés pedig a mai napig is folytatódik. A szellemnek nincs szüksége arra, hogy kényszerítsen. Mert a szellem egyháza először is arra a biztonságra támaszkodik, hogy győzni fog, másodszor pedig tudja, hogy lerombolhatatlan.

Csak nem honosodhat meg a földi, dialektikus létterületen, itt nem talál otthont, itt nem maradhat meg véglegesen. Ezt nevezik alulról a Káin-féle átoknak. Ha azonban Káint üldöznék és megpróbálnák megölni, mondja a legenda, akkor a Hétszellem beavatkozna és megvédene. Ezért lerombolhatatlan a szellemegyház.

Mivel azonban nem lehet állandóan a Földön, hogy az eonok minden teremtményének lehetőséget adjon arra, hogy eljöjjenek hozzá, és mivel a Káinféle testvérgyilkosságot nem szabad megismételni, a szellemegyház bizonyos időközökben, bizonyos ritmusban jön a Földre, hogy azután egy időre megint visszavonuljon. Ismételten eljönnek azok a pillanatok, amikor a szellemegyház feléled. Megváltoztathatatlan tény továbbá, hogy termését a szellem törvényeinek megfelelően be fogja takarítani.

Vizsgálatunk tárgyához most közeledjünk az ellenkező oldalról, a természetbenszületettek álláspontjáról, azoknak a szempontjából, akik nem a tűz fiai, de azok lehetnének. Ezen a világon a lények százmilliói laknak, akik nem a szellemből, hanem az eonikus kozmokrátorokból, tehát a természeterők ötletéből lettek.

Mivel pedig az alkotó mindig a teremtményéhez van kötve, és a természettörvények miatt nem hagyhatja el kezeinek alkotásait, a természeti erőkből mindig erős ösztönzés árad, hogy teremtésüket és teremtményeiket megtarthassák, hogy a térben, amelyben letelepedhetnek, megmaradhassanak.

Mindezt részletesen leírja a Pistis Sophia, ez a gnosztikus evangélium. Minden eon az alkotása fenntartásával foglalkozik. Nem tehet mást. Az eonok csakis

saját érdekükben dolgoznak, magukat szolgálják. Mert ha teremtményeik, alkotásaik elpusztulnak, akkor az ő létük is megszűnik.

Ezért tartanak fenn ezen a világon egy lépcsőzetesen, hierarchikusan szervezett papságot is, amelyet szintén ecsetel az említett gnosztikus evangélium. Ennek a papságnak csakis egy célja, egy feladata van: az eonikus lények keletkezési terét, életterületét kell fenntartaniuk, megtartaniuk dialektikus létállapotában. Az a szándékuk, hogy ez a világ úgy maradjon, ahogyan most van. Az ezt a világot benépesítő lényeknek pedig ehhez kell igazodniuk. Ez az eonok nagy rabszolgaserege. Ezek a lények tehát végzik a kerékfordulataikat az anyagszférán és a tükörszférán keresztül vég nélkül. Így rendeztek be és tartanak fenn egy ideiglenes, úgynevezett mennyei életet a tükörszférában. Önök is tudják, hogy mit kell tartaniuk erről. Így próbálják az eonok megvédeni teremtményeiket és saját magukat. Ezért találták fel és éltetik újra meg újra a szentek kultuszát is. Ehhez továbbá szükség van a legkisebb részletekig is kidolgozott és ápolt okkult módszerre. Így néz ki a természet egyháza a szellemegyházzal szemben. És figyeljenek fel a sajnos oly természetesen szükséges árulásra és a szellemnek a fent ecsetelt meggyilkolási kísérletére, valamint a szellemember üldözésére az egész földkerekségen. Az eonok egyházának nincsen egyetemes tana; mert ha az egyetlen igazságot, amelyen alakulása alapul, nyilvánvalóvá tenné és ki kellene hirdetnie, akkor el kellene ismernie a szellem és a szellemember fölényét önmaga fölött. Akkor tanainak egyszerűen a szellemtanoknak kellene alárendelnie magát, ami az ő pusztulásukat és feloszlatásukat jelentené. Ez Ábel természetes, nem kikényszerített halálát jelentené, mely tehát nem a szellemegyházak új asztrális feltételei miatt következne be; ezt pedig a természet egyháza a saját lényege miatt nem fogadhatja el.

Létszükségében tehát el kell árulnia a szellemet és a szellemegyházat; bárhol is jelenjen meg ez, a megsemmisítésére kell törekednie. A szellemembert tehát az egész földön üldözik, hogy kiirthassák.

Hogyan lehet elárulni a szellemet? Többek között azzal, hogy a szellemi tant teológus csatlósok segítségével megcsonkítják, hogy az istenrendet puszta eonikus szándékokkal és szükségességgel magyarázzák. Szóval azzal, hogy egy ellopott és megcsorbított szellemi tan elködösítésével a saját földi céljaikat próbálják megvalósítani. Mert ha a szellemet elárulták és megcsonkították, akkor egyszerű rátérni a szellemegyház és a szellemember üldözésére. Gondoljanak csak a katarok egyházával kapcsolatos ismert árulásra és a rózsakeresztesek üldözésére minden időkben. Mindezt pedig azzal az álcázással tették, hogy a szellem védelmére, Isten tiszteletére cselekszenek, és ezért kell beavatkozniuk.

Ha Európában balról vagy jobbról jövő kényurak ragadnák magukhoz a hatalmat, akkor a Gnózis egyháza, a szellem egyháza azonnal újra üldözött egyházzá válna. Ebben a megvilágításban kell látniuk a hírhedt konstantinápolyi zsinatot is.

Ez volt az a zsinat, az az egyházi gyűlés, amelyen a szellemet hivatalosan elutasították!

Méghozzá azzal a magyarázattal, hogy a szellemet már birtokoljuk. Ezt a zsinatot i.sz. 381-ben tartották.

A zsinat témája a Szent Szellem tanának rendezése volt. Képzeljék csak el!

“Rendezzük, szabályozzuk a Szent Szellem tanát. Ezt hisszük, amazt nem.

Egyiket elfogadjuk, másikat nem. Ezt tesszük, azt viszont nem tesszük". Így álltak hozzá azon a zsinaton.

Hozzá kell fűznünk, hogy a görög-katolikus egyház ezt a zsinatot sohasem ismerte el. Annál inkább azonban a római katolikus egyház. A zsinat határozatai azonban, úgy látszik nem voltak elegendők, mert 70 évvel később, 451-ben, újra összegyűltek, és a chalcedoni zsinatot tartották meg. Ott hivatalos határozatokat hoztak az isteni természet és az emberi természet egyesüléséről. “Mi", eonikus lények, “kapcsolatban vagyunk Krisztussal" - ezt tanították. Minden idők legnagyobb árulása, Krisztus elárulása, akinek szent nevét címkének ragasztották mindenféle tantételre, 451-ben vette kezdetét. Krisztust és Máriát ott az egyház pántlikáslovaivá tették, puszta eonikus isteneknek nyilvánították.

Ezt is pompásan leírja a fent említett gnosztikus evangélium, a Pistis Sophia: Az eonok hangosan helyeslik Krisztust! Ezt a nevet röplapokként szórják szét, szinte címkének ragasztják rá mindenre. A gnosztikus evangélium azután a visszatérés útját ecseteli, alulról kezdve egészen a megszabadító életig. Leírja, hogyan megy át Krisztus Jézus, az Úr, minden szférán, az eonoknak, valamint az eonok archonjainak minden szféráján, és hogyan zavarodnak meg és rohangásznak idegesen mindezek a lények, mert minden élet Ura átment közöttük, anélkül, hogy észrevették volna. Szóval az árulást, a kezdettől fogva klasszikus árulást azok semlegesítik, azok győzik le, akik a szellem útján járnak.

XXXIV A klasszikus árulás (II) Megpróbáltunk egyrészt világos képet nyújtani a tűz fiairól, másrészt a természet gyermekeiről; egyrészt az egyetemes Gnózis szellemegyházáról, másrészt mindazoknak az egyházáról, akik lényük lényegéből kifolyólag a haláltermészethez fordulnak. Mindezt tudniuk kell ahhoz, hogy az élet nagy problémáit megérthessék, mindenekelőtt azonban, hogy felismerhessék az árulást, bárhol is üti fel a fejét. Ha nem birtokolják ezt a kulcsot, a leleplezés lehetőségét, akkor bizonyára előbb vagy utóbb áldozatul esnek. A veszélyt nem szabad alábecsülniük, mert évszázadokig csiszolták és fényesítgették a legapróbb részleteket is, hogy ezt az árulást annyira tökéletessé tegyék, hogy csaknem az egész emberiség elégedett legyen az ő tudatlanságában, és emiatt áldozatul essék.

Mindezt azért közlik Önökkel, mert először is szükségesek a hermétikus filozófia megértéséhez, másodszor pedig, mert ha valóban tanulók, akkor a Gnózissal szemben tanúsított belátásukat és bizalmukat illetően, valamint az Iskolával szemben tanúsított hűségüket illetően nem túlságosan távoli időkben nagyon próbára tétetnek.

A magunk viszonylataiban vagy közvetlen elődeinken keresztül mindannyian egyházi értelemben eonikus múltra tekinthetünk vissza. Ha pedig ez nem így lenne, akkor is érte Önöket valami értelmi befolyás az eonikus egyház részéről.

Ez mindenekelőtt azoknál van így, akik beképzelnek valamit az értelmiségi mivoltukról, és például a megjelenő tudományt tartják az emberi lét irányvonalának, vagy ennek nagy jelentőséget tulajdonítanak.

Talán nem kerülte el a figyelmüket, hogy a szellem szempontjából minden úgynevezett tudomány kifogásolható. A kifogás a tudomány minden ágával szemben más és más; olykor egy tudomány kiindulópontjára, más esetekben a célokra vonatkozik. Megint más esetekben az általa okozott következmények teljességgel kétesek.

Mindenesetre van legalább egy tudomány, amely ellen abszolút tiltakoznunk kell: a teológia. Időszámításunk kezdete óta nap mint nap, hivatalosan a legfurcsább teológiai elképzeléseket hirdetik, úgynevezett dogmákba kristályosított furcsaságok sorát, amelyek régi iratok tömkelegében vannak lefektetve, s amelyekről ezután egész könyvtárakat írnak tele. Aki ezeket olvassa és tanulmányozza, a saját nyelvén és idegen nyelveken is, amelyeken írták őket, aztán ebből végez, leteszi a doktori vizsgát, azt nevezik okos embernek. Hogy az igazi tudomány szempontjából valóban bölcs ember-e, az más kérdés.

Mindezt nem nehéz meglátni, ha alaposan megvizsgálják. Járjanak csak utána.

Ha nyomon követik, hogy az úgynevezett egyházatyák mi mindent kevertek össze a Bibliában és az ebből keletkezett teológiában, akkor megállapíthatják, hogy csakis a szellemet akarták száműzni, és a szellemegyházat ezen a világon minden esélytől megfosztani. Megállapíthatják, hogy a legalapvetőbb dogmákat a változatosság kedvéért egyszer elismerték, másszor elvetették, átalakították és megváltoztatták, majd kibővítették, hogy később újra megszabdalják. Ezzel kapcsolatban és emiatt aztán évszázadokig veszekedtek és üldözték egymást. A későbbi, elvakult reformátoroknak aztán a reformációt a lényük lényege miatt újra el kellett árulniuk, mert sajnos teológusok voltak, tehát tudatlanok az igazi istenismeretet illetően.

Ennek az úgynevezett tudománynak az alapjait egyszer Heléna Petrovna Blavatsky jellemezte kitűnően. Azt mondta, miután a különböző zsinatok

veszekedéseit és eseményeit említette: “A zsinatok századokig veszekedtek, civakodtak és hangoztatták a legellentmondóbb nézeteket. Végül aztán az istentudó agyakból az úgynevezett szentháromság tana került elő. Ezt a tant aztán bevezették a világon sok civakodással, gyilkossággal és mindenféle bűncselekedettel, amelyek nagy szerepet játszottak vele kapcsolatban".

Hagyjuk továbbra is nyugodni a dolgoknak ezt az oldalát. Ha érdekli Önöket, akkor vizsgálják csak meg egyszer közelebbről. Fejtegetéseinknek csakis az a célja, hogy segítsünk megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól.

Mindenekelőtt pedig nagyon fontos leszögezni, hogy a Szentírást mindig is hamisították, hogy az eonokat szolgálják.

Elsősorban arra kell emlékeztetnünk, hogy az eonikus egyháznak sem saját egyetemes tana, sem saját szentírása nincsen. A természet egyházai továbbra is a szellemegyház szentírásait használják. Ez azonban az ő számukra alkalmatlan, ha így, minden további nélkül veszik használatba.

Ezért kell minden szent írást először átdolgozniuk. Rossz jel például már az is, hogy Bibliánk kánonját a IV. században határozták meg, persze megint valami zsinaton, a niceai zsinaton. Újszövetségünk könyveiből, részeiből egyetlen egy sem idősebb ennél az időpontnál.

Miért fordítottak ennyi fáradságot erre, mialatt például Hermész Triszmegisztosz tanai sok tízezer évesek? Minek ez a sok fáradság, amikor időszámításunk előtt évezredek óta ragyog a Tao Te King bölcsessége? Miért ez a sok fáradság, ha megmutatkozik, hogy Bibliánk csaknem minden értékes része félreismerhetetlenül a hermészi iratokból származik?

Hát még ha tudjuk, hogy a Biblia minden könyvét az egyházatyák állították össze a leghevesebb civakodások közepette.

Hogy a végén maradt még valami lényeges benne, azt csodának nevezhetjük, például a valóban csodaszép és értékes János evangélium, amelyet az előttünk haladó Katarok szerzete oly nagyon szeretett.

Kimondottan szerencse, hogy ezeket a fuserálásokat és átdolgozásokat a szellem nyelvének kölcsönzésével végezték. Mert a valódi szellemkereső fel tudja szabadítani az igazságot, bárhogyan is meghamisították, és változatlanul ki tudja ásni az egyetlen kincset. Alaposan számolniuk kell azonban az előzményekkel.

Azt sem mondhatjuk minden további nélkül, hogy a Bibliát elutasítjuk és a régebbi iratokhoz igazodunk, mert azokat is meghamisították. Mindig is mindent megkerestek és kinyomoztak, és mindent megtettek, hogy a hiteles iratokat megkaparinthassák és vagy megsemmisítsék, vagy pedig átdolgozzák és megigazgatott állapotban küldjék ki a világba. Persze hogy nem lehet hamis tant, hamis dogmát készíteni anélkül, hogy a forrásokat, amelyekből merítettek, elrontanák. És valóban, nem is végeztek félmunkát. Nem maradt ránk egyetlen külső forrás sem, egyetlen anyagi irat sem, amelyből veszélytelenül meríthetnénk. Ezért a szellem igazi keresőjét szüntelenül óvatosságra kell inteni. Önök egy mélyreható és rettenetes, vészes árulás kellős közepén vannak. Ha

ugyanis a szellem még nem szabadult fel Önökben, akkor forrásokra vannak utalva. Ezeket a forrásokat azonban, az élő igazságot illetően kivétel nélkül megmérgezték. Emiatt a méreg mibennünk is megvan, és gyakran anélkül, hogy tudnánk, az árulás is. Mert csak részben értünk meg, csak részben értjük a dolgokat, és legjobb szándékunk ellenére becsaphatjuk embertársainkat.

A századok folyamán ezért sokan fordultak el minden forrástól, minden teológiától, minden egyháztól, és ahogyan nevezték: a szabadságban álltak.

Esetleg Önök is azzal dicsekednek, hogy mindezektől már fiatal korukban elfordultak. Ne higgyék azonban, hogy semmit sem vettek magukhoz a méregből. Mert az asztrál befolyásolásnak mindenki ki van szolgáltatva.

Minden lélegzetükkel, minden szívverésükkel, személyiségük minden mozdulatával felveszik magukba ennek a világnak a súlyosan megmérgezett asztrális szférájából származó anyagokat. A világ minden táján, Afrikától DélAmerika belsejéig mágikus cselekedetekkel fecskendezik az árulás gondolatait az asztrális szférába. Így ejtik asztrálisan foglyul az egész emberiséget. A forrásoktól való elfordulás talán a legnagyobb veszély is, mert azzal a gondolattal, hogy nekem semmi bajom sem történhet, nagy kortyokkal isszák magukba az árulást.

A források tanulmányozását tehát mindenek előtt ajánlhatjuk, mert ha van Önökben valami a szellemből, még ha nyugvó állapotban is, akkor mindig arra az eredményre jutnak: “Ez aztán lehetetlen, ez nem lehet így. Ez mindennek ellentmond", így aztán tovább kell keresnünk, tovább kell törekednünk, ki kell tartanunk és a célra irányulnunk, míg végül ledönthetjük a körülöttünk lévő falakat, és megláthatjuk az igazságot.

Hogyan lehet megtalálni az igazságot? Foglalkozzunk valamelyest részletesen ezzel a kérdéssel, és figyeljék meg először is 164. templomi énekünket: Isten bölcsessége anyagtalan, nem ismer sem teret, sem időt. És lénye, mindent magában foglalva, örökké ragyog.

Szóval: a kipuhatolhatatlan teremtési tér körül, amelyben mindez az elvakultság és hazugság okkult tudományos alkalmazásban fellép, ott van a szellem birodalma, a haláltermészet körül ott van Isten birodalma, mely maga Isten.

A szellemből pedig áramlatok áradnak, amelyek a mindenséget mozgatják. Mi Hétszellemről beszélünk, és az ő hétszer hét nézetéről. Ez a szellem és az ő sugártere közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk.

Ez a mindent átfogó, mindent átható, mindenen áthatoló szellem tartalmazza az életet, az egyetlen életet, Taot, a szeretetet, a bölcsességet és ezzel minden igazságot. Tartalmazza a teljes ismeretet és a teljesülés képességét.

Erre a szellemre irányul a modern Szellemi Iskola egész tanulósága. Ha Ön

olyan életet él, amellyel ezt a szellemet felszabadítja önmagában, ha belép az igaz tanulóság lényegébe, mindennel, ami Önben van, akkor a szellem megérinti. Akkor felszabadítja önmagában a szellem hatásait. Akkor azonnal független.

Akkor azonnal túlhalad minden kísérleten, amellyel be akarják csapni, akkor minden megtévesztési kísérleten kívül áll. Örökre megszabadult, és kimondhatatlan szánalommal néz le erre a kontárkodásra. Beáll azoknak a soraiba, akik szüntelenül az egész emberiség teljes megváltásán dolgoznak. Ha a tűz fia megtalálta a szellemet, akkor elfogadják Káin áldozatát.

Hogyan kell megtalálni a szellemet, amely Isten? Meditálással? Összpontosítással? Valamiféle gyakorlattal, a saját asztrális állapot valamiféle kényszerítésével? Nem, az élethez csak egyetlen út vezet: a lélek újjászületésén keresztül, az új lélekminőség elnyerésén keresztül. Csakis a lélek segítségével lehet megtalálni a szellemet.

Sajnos azonban sokan nem tudják kipuhatolni, hogy mit értsenek a lélek fogalmán.

Figyelmüket ezért még egyszer mindenképpen Hermész 12. könyvére kell irányítanunk, mégpedig az 55. és az 56. szakaszra: „Mivel az ember gondolkodási képességének nincsen tűzteste, nem képes isteni dolgokat létrehozni, és testisége az emberire korlátozza őt.

Az emberi lélek (de nem minden lélek, csak az igazán Istennek szentelt lélek) bizonyos értelemben jó démoni és isteni. Ha egy ilyen lélek megválik a testtől, miután bejárta az igaz istenfélelem útját (amely az isteniség felismeréséhez vezet, és azt műveli, hogy tartózkodik minden jogtalanságtól és bármely ember károsításától), akkor tökéletes szellemlélek lesz.”

Az eonikus ember, ahogyan részletesen megbeszéltük, mindennemű szellemtűztől meg van fosztva, és ezért nem képes kapcsolatba lépni a szellemmel. Ehhez hozzájárul, hogy az eonikus léleknek nincs meg a kellő asztrális állapota. Az ő démoni, azaz természetszülte állapota (a démon szó semmi mást sem jelent, mint természeti erőt) egészen más, mint a szellememberé.

Az a fontos tehát a mi számunkra, hogy igazán Istennek szenteltek legyünk, tehát egy teljesen arra irányuló, új cselekvési élettel következetesen a szellemmel való kapcsolatra törekedjünk. Az az út ez, mely az isteninek a felismeréséhez, és a jogtalanság kerüléséhez vezet, és tartózkodik az emberek bárminemű károsításától. Márk evangéliumának ismert idézete tehát félreismerhetetlenül hermétikus.

Azt kérdezik Jézustól, az Úrtól, hogy melyik az első parancsolat mindenek előtt.

A válasz: “Szeresd az Urat, istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből." A második pedig: “Szeresd a felebarátodat, mint önmagadat." Más, nagyobb parancs nincsen, bizonygatja az Úr.

Ha minden következmény elfogadásával erre szánják magukat, akkor térnek az igazán Istennek szenteltek útjára. Akkor mikrokozmoszukban szabaddá teszik az ő saját jellegét. Akkor virul ki az ősatom csodás rózsává. Akkor belépnek a rózsakertbe, és megünneplik Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjét.

Emiatt pedig óriási asztrális tűz keletkezik: megjelenik egy tüzes test. És ezen test, a szóma pszichikon segítségével lépnek kapcsolatba a szellemmel.

Az így létező és élő lélek lesz lelkület, tökéletes szellemlélek. Az új, megtisztult lélek kapcsolatba lép a szellemmel, és így Pimanderré válik. Ekkor megoldották önmaguk számára a tűz rejtélyét, és a tűz gyermekeivé váltak.

-----------------------------------------------------------

Szómagyarázat ANDREA Johann Valentin: a XVII. századi rózsakeresztesek kimagasló alakja, szerzetese. A Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzője szerzője. A “Menyegző" leplezett formában leírja a transzfiguráció ösvényén haladó jelölt útjának minden nézetét.

ANYAGSZFÉRA - TÜKÖRSZFÉRA: A dialektikus természetrend területének két fele. Az anyagszféra az a terület, amelyben anyagi megjelenésünkben élünk, a tükörszféra pedig az, amelyben többek között a régi személyiség halála és az új személyiség megelevenítése, a reinkarnáció közötti folyamat játszódik le. A pokol-területen és a tisztulási területen (“tisztítótűzön") kívül az a terület is a tükörszférában van, amelyet a természetvallások és az okkultizmus alaptalanul neveznek mennyországnak és örök életnek. Ezek az égi területek és a bennük való lét éppúgy az időnek és végességnek vannak alávetve, mint anyagi létünk.

A tükörszféra tehát a halottak ideiglenes tartózkodási helye, ami nem jelenti azt, hogy az elhunyt személyiség ott új életre kel.

Mert a négyszeres személyiség életének nincsen folytatása. Csak a tudat belső magja, a szellemfellobbanás, a dialektikus szikra lesz ideiglenesen visszavonva az aurikus lénybe, és képezi majd egy új személyiség tudati alapját, melyet az aurikus lény épít fel az anyában ható erőkkel együttműködve. APOKALIPSZISE, - a négy elem: a tűz, a víz, a levegő és a föld által megjelentetett világ.

ARANY FEJ: AZ ifjú Gnózis élő testének egyik nézete, mely a hétséges rejtélyiskola belső fokainak területéhez tartozik. így jelölik a feltámadási teret, az új életterületet is.

ARCHONOK: az Eonok urai. => Eonok.

ASZTRÁLIS TÉR, új: => Birodalom. AURIKUS LÉNY: <* Lipikarendszer. Az ember aura-égboltja, erőközpontokkal és fókuszokkal, melyekben az ember egész karmája, sorsának fonadéka le van fektetve. Földi, halandó lényünk ennek az égboltnak a vetülete, tehát ez az égbolt határozza meg. Ez képviseli a bukott mikrokozmosz egész bűnterhét. Ez az a régi ég, melynek a Gnózisvezetésével, az élet teljes megfordításával el kell múlnia, hogy új ég keletkezhessen, aminek következtében új föld is keletkezik, vagyis az igazi ember feltámad. Ebben pedig a szellem, a lélek és a test újra Isten tervével összhangban lévő, múlhatatlan egységet képez.

AUTHÁDESZ: Ez a név Valentinusz gnosztikus evangéliumában fordul elő. Az anyagszülte ember szentségtelen akaratának a neve, amit oroszlánfejű erőnek is neveznek. Authádesz teremtményei azok a vészerők, amelyek a különc, önfejű emberi akarat következményei, és az (■=>) Eonok fennállását biztosítják.

BIRODALOM, az új gnosztikus: A kezdetek tiszta asztrális anyagából készült gnosztikus asztrális tér, melyet a gnosztikus Egyetemes Lánccal együttműködve legifjabb tagja, az ifjú Gnosztikus Szerzet épített. Két területre, a mi terünkre és a hatodik kozmikus terület feltámadási terére kiterjedő tevékenysége az igazi megváltásra vágyó embert az aratási időszakban képessé teszi arra, hogy az ifjú Gnózis élő testén keresztül belépjen a feltámadási térbe. Tehát az Iskola élő teste képezi a két kozmikus terület közötti nagyon is ideiglenes hidat. Az új gnosztikus birodalom testesít meg minden szükséges erőt, amellyel a tanuló ezen a hídon áthaladhat az élethez. Európában keletkezett, és innen kiterjedt az egész világra. Hívása az egész emberiségnek szól.

C.R.C: Rózsakereszt Keresztély nevének régi rövidítése. Olyan emberre utal, aki transzfiguráció révén véghez vitte a visszatérést az igazi, halhatatlan emberi állapothoz. Ennek az ösvénynek a hét szakaszát Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzője mint a teremtés hét napját részletezi.

CSOPORTEGYSÉG: Az ifjú Gnosztikus Szerzet élő testében részesülők igazi egysége. Amit a Szellemi Iskola lényege megkövetel, az nem valami összetartozás jó szándékú jelensége, hanem a Gnózisban növekvő új lélekélet belső egységessége, mely a Hegyibeszéd szellemének megfelelő új életvitelben mutatkozik meg.

CSODAVIRÁG, arany: Isten világosságszületése a főszentélyben, a homlokcsont mögötti üregben. Ezáltal a jelölt hét agyürege megtelik a Gnózis világosságával, az élet Pránájával, ami hétszirmú rózsaként lehetővé teszi, hogy a jelölt az új tudatossá-válásban nézhesse az új Életterületet.

DEMIURGOSZ: Szellemlény, aki az Atya-Istenből indul ki; a Demiurgosz a világ teremtője az ősanyagból, amit nem ő, hanem az Atya-Isten teremtett. A Demiurgosz egyenlő az Igével, a Világlélekkel.

DÉMON: Természeti erők. Ha az ember egyesül velük az isteni terv betöltése révén az Atya akaratának önkéntesen engedelmeskedve, akkor a démonok hatalmas segítők azember istenülésének útján.

Ellenkező esetben az ember bosszúálló ellenségnek, a sors erőinek tapasztalja őket; ezek egybeesnek a karmikus következményekkel, melyek az ember sorsát határozzák meg a tapasztalatok fájdalmas útján. Démonoknak nevezik a bukott emberiség vak csörtetése által keletkeztetett természeti eonokat is, ugyanígy az asztrális erőelveket is, melyeket az ember intellektuális agytevékenysége hoz létre.

DIALEKTIKA: Mai életterületünk, melyben minden csak az ellentétével fordul elő.

Nappal és éjjel, világosság - sötétség, öröm és üröm, fiatalság - öregség, jó és rossz, élet és halál. Ezek elválaszthatatlanok, az egyiket elkerülhetetlenül követi a másik, s így az egyik a másiknak a létrehozója. Ez az alapvető törvény itt mindent a szüntelen változásnak és felőrlődésnek, kikeletnek, virulásnak és hanyatlásnak vet alá. Létünk területe ezáltal a végesség, fájdalom és szenvedés, lebontás, betegség és halál területe. Magasabb szempontból viszont mégis az isteni kegyelemhatás törvényéről van szó. ,, A dialektikus terület és törvény a szüntelen összetöréssel, lebontással és megújítással ugyanis megelőzi az ember (a mikrokozmosz) végleges megkövesedését, vagyis pusztulását, így újra meg újra újabb megnyilatkozási lehetőséggel ajándékozza meg, hogy egyszer felismerhesse léte egyetlen célját, s rátérjen a visszatérés ösvényére a transzfigurálással, ami a “víztől és lélektől való újjászületés". ÉGI HAJÓ: így nevez az egyiptomi ős-Gnózis egy gnosztikus Élő Testet. Ez a bárka, amelyről a teremtés története, Mózes könyve beszél. Ez a Egyetemes Gnosztikus Lánccal együttműködve megszabadító erőkből felépített test a termés behordására szolgál. Ezt a termést egy kozmikus nap végén be kell gyűjteni, és az új Élet területén biztonságba vinni.

EGYETEMES SZERZET: A Mozdulatlan Birodalom isteni hierarchiája. Ez képezi az Úr egyetemes testét. Sok más néven is emlegetik: Krisztus egyetlen láthatatlan egyháza, a Krisztushierarchia, a Gnózis. A bukott emberiség érdekében folytatott tevékenységében többek között úgy is fellép, mint Samballa Szerzete, a Világosság hármas szövetsége, a Krisztus-hierofánsok rejtélyiskolája, vagy hierofáns Szellemi Iskola.

EGYETEMES TAN: A szó szokásos értelmében nem “tan", és könyvekben sem található. Legmélyebb lényegében Isten élő valósága, amiből az arra nemesedett

tudat, a Hermészi vagy pimanderi tudat leolvashatja és megértheti az Alkotó összböl-csességét. ÉLETSZIKRA-LÉNYEK: Szellemszikra-atommal nem rendelkező természetszülte lények. Az ilyen ember teljesen a nyers anyagi földterület létére irányul, ebben minden tekintetben otthonosan érzi magát, és belső élet nincsen benne. Valójában nem ember, hanem csupán természeti jelenség, amelyhez semmiféle szellemi érintés sem férhet hozzá. Az Istentől elfordult életnek, mely nemzedékeken át folytatódik, elkerülhetetlenül életszikralények keletkezéséhez kell vezetnie, melyek jönnek és mennek anélkül, hogy bármilyen pozitív életeredmény is maradna fenn utánuk. Korunk emberiségében sok százmillió ilyen emberjelenség van.

ELLENTERMÉSZET: Dialektikus létterületünk, amelyben a bukott, vagyis a szellemtől, Istentől elválasztott emberiség éli ki akaratosságát. Ebben az Isten kozmikus rendje nélküli életben fejlődött ki a gonoszság, ami itt mindent jellemez, s ami ellen ugyanazzal az akaratossággal próbálunk harcolni. Keletkezése miatt ezt a természetellenes helyzetet csak azzal lehet megszüntetni, amit a Szentírás “Istennel való kibékülésnek" nevez, amit következetesen és hűen kell kivitelezni, vagyis a szellemkapcsolat helyreállításával a transzmutálás ösvényén, ami az egyetemes kozmikus renddel szembeni önkéntes engedelmességhez való visszatérést foglalja magába.

ENDÚRA: AZ Én összetörésének útja, az énfeloszlatás ösvénye, az arany halál, amikor az ember átadja magát az őbenne lévő Másiknak, az igaz, halhatatlan embernek, a bensőjében lévő Krisztusnak. A “néki, a mennyei másiknak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom, hogy ő élhessen" ige gyakorlata. Ez minden idők klasszikus útja, melyen a bukott, sötétségbe, szenvedésbe és halálba süllyedt ember élete teljes megfordításának tisztító tüze által feltámad igazi, halhatatlan lényében, és benne és vele visszatér az Atyához. Életutunk a dialektikán át az elhalálozás útja; az endúra az én-természet önkéntes elveszejtésének a halála, mely a Másikban folytatott örök élethez vezet. “Aki az ő életét hajlandó elveszíteni énérettem, az megtalálja ezt."

EONOK: a) Szentségtelen természeterők éktelen képződményei, melyek az idők folyamán a bukott emberiség Istennel ellenkező élete (gondolkodása, akarása, érzése, kívánkozása) következtében keletkeztek. Tizenkét fő csoportot különböztethetünk meg. Az emberiség alkotásai, de az emberiség már nem képes ellenőrizni őket, hanem ők tartják az emberiséget a markukban, és képeznek ellenállhatatlan önfenntartás-ösztön-hatalmakat, melyek az emberiséget a maga vájta vészes kerékvágásban kényszerítik továbbmenni, hogy az embert a dialektika forgó kerekéhez kötve tartsák, b) Szintén eonoknak nevezzük a tér-időrend hierarchikusan uralkodó csoportját, melyet dialektikus

hierarchiának vagy e világ fejedelmének is neveznek. Ez a bukott emberiségből eredő legmagasabb metafizikai hatalmi alakulásból áll, mely az a)-ban meghatározott természet-eonokkal egyesült, s a bukott dialektikus világnak ebből a legmagasabb luciferi hatalmából a természet és az emberiség minden erejével visszaél sötét céljai érdekében, mindezt szüntelenül szentségtelen hatásra és tevékenységre ösztönözve. Ezek a lények az emberiség szörnyű szenvedése árán vásárolták meg maguknak a dialektika kerekétől való szabadságot, s ezt mértéktelen érvényesülési és önfenntartási törekvésükben azzal tartják meg, hogy a világ szenvedését határtalanul fokozzák. A teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy a bukott embernek minden gondolkodása, érzése, akarása és vágytevékenysége eonokat (az úgynevezett jókat is), vagyis szentségtelen természeterőket hoz létre, melyek aztán az embereken eluralkodnak, és megbéklyózva meneteltetik őt a haláltermészetben. (Lásd J. van Rijckenborgh Az eljövendő új ember című könyvét is.) E szentségtelen fermészethatások mellett itt vannak a hétszeres Földkozmosz isteni természeterői is, melyek az embernek szintén ellenségei, mert az erők összhangját a bukott ember szüntelenül zavarja.

FELSŐ TEREM: a) mikrokozmikusan a főszentély; b) a gnosztikus élő test Arany Feje.

FŐSZENTÉLY és szívszentély: Az ember feje és szíve arra hivatott, hogy Isten emberben folytatott működésének szentelt munkahelye legyen, ha az ember létre hozta a szellemkapcsolatot Pimanderével. E magasságos rendeltetésnek megfelelően a szív és a fej egy alapvető és szerkezeti megtisztulás után az endúra ösvényén újra igazi szentéllyé egyesül Isten szolgálatában, aki a világért és emberiségért fáradozik. Ha a komoly tanuló rájön erre, akkor ez őt szüntelenül arra ösztönzi, hogy gondolati- és érzelemvilágát, akarati működését és cselekedeteit mindattól megtisztítsa, ami gátolhatná rendeltetése betöltésében. GNÓZIS: a) Isten lélegzete; Isten, a Logosz, minden dolog forrása, mely mint szellem, szeretet, világosság, erő és egyetemes bölcsesség nyilvánul meg; b) Az Egyetemes Szerzet mint Krisztus sugárterének megnyilvánítója; c) Az Istentől és Istenben lévő eleven ismeret, amelyben azok részesülnek, akik lélekújjászületés révén belépnek Isten fényszületésébe, a pimandrikus tudatállapotba. GNÓZIS, ötszörös egyetemes: a fejlődés öt lépésének összefoglalása, melynek révén a tanulóban megjelenik az élethez vezető egyetlen ösvény: 1. felszabadító belátás, 2. lendületes üdvre vágyás, 3. teljes önátadás, 4. pozitív, új életvitel, 5. feltámadás az új életterületen.

HALÁLTERMÉSZET: Mostani létterületünkön a szüntelen változás ésfelőrlődés törvénye uralkodik. Ami itt létrejön, az alakulása első percétől kezdve az elmúlás útján halad. Amit tehát mi életünknek nevezünk, az csak látszat-lét, tévedésbenlétezés - és értelmetlen, sőt nagy butaság ehhez ragaszkodni, ahogyan ezt csaknem az egész emberiség teszi. Az összetöretés fájdalma, amelyet mi itt szüntelenül, mélyen érzünk, s ami ellen eredménytelenül védekezünk, csak arra akar minket a lehető legrövidebb időn belül megtanítani, hogy nem ez a dialektika (■=>), nem ez a haláltermészet az embernek szánt életterület, hanem

az élettermészet lenne az, az eredeti ádámi élettér. Az élettermészetet nevezi a Biblia a mennyek országának. A minden lényben meglévő kiirthatatlan ösztön ami az örök boldogság, elévülhetetlen szeretet és örök élet keresésére serkent a benne nyugvó életmagból, az igazi, halhatatlan ember őselvéből ered. Ebből az ős-atomból (■=>), ebből a Krisztusatomból, ebből a rejtett birodalomból, mely “tibennetek van", ebből fog a Gnózisban, az élet teljes megfordítása alapján a halhatatlan, igazi ember feltámadni, és ez térhet vissza az élettermészetbe, az Atya házába.

HÁZA, a Szent Szellem: a feltámadási tér, az új életterület (■=> Arany Fej).

HÉTSZELLEM, szent: A háromságosan megnyilvánuló Istenség harmadik nézete. Az Atya mindent átölelő szeretete, amit a Fiú magyaráz, és ami hatalmas, hétszeres sugártér formájában megy ki a bukott emberiséghez, hogy megmentse, ami elveszett.

Ennek az Egyetemes Héterőnek a vezetésével és segítségével, mely az Egyetemes Szerzetben nyilvánul meg, lehetséges lesz a transzfigurálás, az átalakulás folyamatának a megvalósítása. E hatalmas folyamat révén a hétszeres Szent Szellem újra beköltözik a jelöltbe.

Ez Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője is, a halhatatlan léleknek a hétszeres szellemmel való egyesülése.

KÍGYÓTŰZ: a lélek- és tudattűz, melynek székhelye a gerincoszlop.

KÍGYÓTŰZRENDSZER:

agy-hátgerinc rendszer, a lelki és tudati tűz székhelye.

KONFERENCIAHELYEK: a modern Szellemi Iskola találkozási helyei, ahol szabályos időközökben többnapos nemzetközi összejöveteleket tart sok száz résztvevővel.

Ezek a konferenciák teljes mértékben a megszabadító tan nézeteinek és gyakorlati megvalósításának vannak szentelve.

KOZMOKRÁTOROK: hét, isteneknek is nevezett hatalmas természeti lény szoros kapcsolatban az alkotás eredetével. Ők tartják fenn az alapvető kozmikus természeti törvényeket és azoknak a hatáskörét, képezik a mindenségmegnyilvánulás Hétszellemét (lásd az Első könyvet is: Pimander).

KRISZTUS-atom: (<=> szív rózsája) LÁNC, egyetemes gnosztikus: (<=> Egyetemes Szerzet) LELKÜLET: a dialektikus ember szívszentélye, ha az teljesen megtisztult minden természetszülte hatástól és befolyástól, s tökéletes összhangban rezeg a rózsával, a szellemszikra-atommal (<=> Szellemlélek). Amikor a tiszta, újjászületett lélek egybeolvad a szellemsugárzásokkal; a rózsának, a mikrokozmosz közepének a kapcsolata a Hétszellem sugárzásaival. A lelkületben és a lelkület révén nyilatkozik meg Pimander, a szellem.

LlPIKA: (^ Aurikus lény) MÁSIK: Az igazi, mennyei, halhatatlan ember jelölése, aki valóban Istenből van, és “tökéletes, mint a mennyei Atya". Jelenlétünknek a dialektikus létterületen ez az egyetlen célja, az Egyszülött Fiúnak, a bennünk lévő Krisztuslénynek az újraélesztése; így ez a célja minden igazi, gnosztikus rózsakeresztességnek is (■=> Szív Rózsája).

MIKROKOZMOSZ: AZ ember mint minutus mundus, mint kis világ. Gömb alakú, sokrétű és sok elemből álló életrendszer, melyben belülről kifelé megkülönböztethető: a személyiség, a megnyilvánulási tér, az aurikus lény és egy hétszeres, mágneses szellemtér. Az igazi ember egy mikrokozmosz. Amit ezen a világon embernek neveznek, az csak egy reménytelenül elfajult mikrokozmosz súlyosan megcsonkított személyisége. Mai tudatunk csak személyiségtudat, s így csak annak a területnek van tudatában, amelyikhez tartozik. A firmamentum, az aurikus lény, minden erő, érték és kötöttség összegét képviseli, mely a megnyilvánulási térben valaha létezett; ez különböző személyiségmegjelenések életének az eredménye. Ezek az erők, értékek és kötöttségek képezik együttesen mikrokozmikus égboltunk fényeit, csillagait. Ezek a fények mágneses fókuszok, melyek minőségükkel meghatározzák a mágneses szellemtér szerkezetét, tehát az erők és anyagok fajtáját, amit ez magához vonz a légkörből, amit felvesz a mikrokozmikus rendszerbe és ezzel a személyiségbe. Így ezek a fények határozzák meg a személyiséget! A személyiség lényeges változását tehát a firmamentum lényeges változásának kell megelőznie, és ez csak az én-lény önfeláldozása, a teljes énfeloszlatás árán lehetséges.

MŰVÉSZET, fejedelmi: (^ Tudomány).

NAGY JÁTÉK: Nagyban megrendezett, ravaszul felépített tükörszfératevékenység, amelynek folyamán az egész másvilági okkultizmus bevetésével és hatalmas természeti jelenségekkel fogják az Úr újraeljövetelét megjátszani. Ennél a nagy méretekben és hosszasan előkészített hanyatlási jelenségnél, mely mai kozmikus napunk végével társul, fennáll annak a veszélye, hogy az emberiséget ezzel foglyul ejtik és belevonszolják a káprázatosán ellenállhatatlan illúzióba.

Ezeket az eseményeket tárgyalja J. van Rijckenborgh könyve, a Leleplezés.

PlMANDER: AZ életre keltő szellem, aki az újjászületett lélekemberben nyilvánul meg (■=> Szellemlélek). Ez a megnyilvánulás kétféle: 1. a mikrokozmosz hétszeres magsugárzása alakot ölt azáltal, hogy belép a főszentélybe; 2. a halandó lélek önfeláldozása miatt lehetővé vált szentelés művének kivitelezése után a tökéletes, rendkívül nagyszerű mennyei ember, a belső Krisztuslény feltámad a természetsírban az ősatomból, a mikrokozmikus Föld középpontjából.

Ez a fejlődés tehát teljesen krisztocentrikus. Krisztus, keresztre feszítése után (ha az isteni világosság belemerül a bűnös, halandó személyiségbe) leszáll a föld középpontjáig, hogy miután ott véghez vitte üdvözítő művét, sírjából

feltámadjon.

PISTIS SOPHIA: a) Valentinusznak tulajdonított gnosztikus evangélium az i.sz. II. századból, mely sértetlenül maradt ránk, és a Krisztusban való megváltás egyetlen útját, a transzmutálás és transzfigurálás útját rendkívül világosan és részletesen írja le; b) Az igazi tanuló jelölése is, aki minden akadály és visszahúzó erő ellenére megrendíthetetlen bizalommal és hittel tart ki a célig. ŐSATOM: (■=> Szív rózsája). ŐS-GNÓZIS, Hermészé: Az elnevezés arra a tényre utal, hogy mai emberiségkorszakunk minden igazán működő gnosztikus tevékenysége az egyiptomi Gnózis ősforrásából indult ki; hogy minden gnosztikus üdvözítő munka ebben az őstudásban gyökerezik; hogy az ember megszabadulása csak a hermétikus vagy Merkúr-ember, az igaz istenember feltámadása révén lehetséges, aki az Istenben megvilágosult tudatból él. Erről tanúskodnak a Máté-evangélium következő szavai is: “Egyiptomból hívtam ki az én fiamat".

RÓZSÁT a keresztre tűzni: a tanulóság folyamatának egyik fázisa, -amikor a tanuló a helyes belátás és az igazi üdvrevágyás vezetése alatt az én-embert, anyagszülte emberlétét a “naponta a halál révén állással" (Pál) elpusztítja, hogy az igazi Istenember, a Pimander-ember feltámadhasson őbenne.

SZELLEMI ISKOLA: (■=> Egyetemes * Szerzet)

SZELLEMLÉLEK: AZ endúra ösvényének, egy gnosztikus szellemi iskola tanulóösvényének elsősorban az a célja, hogy az igazi, halhatatlan lelket felébressze szendergő állapotából. Mihelyt ez a lélek felébred halálos álmából, helyreáll a kapcsolat az Egyetemes Szellemmel, Istennel. A szellemnek és a léleknek, Istennek és az embernek ez a kapcsolata a Másik dicső feltámadásában, az elveszett fiúnak - a bennünk lévő igazi embernek - az Atya házába való visszatérésében bizonyosodik be. A lélek, mely ezt a kapcsolatot ünnepelheti - az egyesülést azzal, akit az egyiptomi Gnózis Pimandernek (Poimandres) nevez: szellemlélek. Ez Ozirisz (szellem) és Ízisz (lélek) egysége, Krisztus-Jézus egysége, az Atya és Fiú egysége. Ez Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzőjének a beteljesedése, a Mennyei Vőlegény és a Mennyei Menyasszony menyegzője.

Szív RÓZSÁJA: A szellemszikraatom misztikus jelölése; ősatomnak és Krisztusatomnak is mondják. Körülbelül a jobb szívpitvar legmagasabb pontjával esik egybe, és a mikrokozmosz mértani középpontja. Ez az isteni, eredeti életnek egy összezsugorodott maradványa. A Szív Rózsája (amit arany magnak, Jézus magvának, vagy a lótuszvirág gyöngyének is neveznek), egy teljesen új

mikrokozmosz csírája, az isteni mag, amit a kegyelem ígéreteként őriztek meg a bukott emberben, hogy egyszer eljöhessen a pillanat, amikor eredetére visszaemlékezvén az Atya háza utáni vágyakozás tölti el. Ekkor lehetővé válik, hogy a Szellemi Nap Világossága, a Gnózis Világossága a szunnyadó rózsabimbót felébressze, és a tanuló pozitív reagálása s kitartó, belátáson alapuló irányulása következtében az ember istenterv szerinti regenerálódásának kegyes folyamata elkezdődjék.

SZÍVSZENTÉLY: ■=> Főszentély / szívszentély.

SZŐNYEG: “A szőnyegen állni": a tanuló belső beállítottságának, viselkedésének szabadkőműves jelölése, ha komolyan, egész odaadásával és kitartásával az ötszörös Egyetemes Gnózist próbálja önmagában megvalósítani.

SZÜKSÉGREND-SZEMÉLYISÉG. A hatalmas kozmikus tragédia következtében, ami “bukás" vagy “bűnbeesés" néven ismeretes, az emberi élethullám egy része elveszítette a kapcsolatot a szellemmel, így nem volt képes fenntartani magát az eredeti emberi életterületen. Az értelmet nélkülöző természet területére és fogságába került, és ehhez tartozónak tekinti magát. Hogy bukottságában megkapja a lehetőséget a fogságtól és rögeszmétől való megszabadulásra, a kozmikus hétség egy lezárt részében elszigetelve a dialektika törvényének, a szüntelenül ismétlődő születés és feloszlatás szabályának van alávetve szakadatlan fájdalomban és a dolgok végességében. Ennek célja, hogy ráébredjen magas eredetére és hivatására, majd ebben a tudatossá válásban letépje az anyag, a “test és vér" láncait, és visszatérjen az emberiség eredeti életterületére. Ezért nevezi a Rózsakereszt filozófiája a dialektikus létterületet Isten által elrendelt szükségrendnek, és a testet, melyben az ember itt megjelenik, szükségrend-testnek. Az Atya házához visszavivő úton az elengedhetetlen gnózisvilágosságnak, Krisztus szeretetfényének a segítségével a tanuló megtanulja ezt a testet egy meg-dicsőült és halhatatlan Járműre" cserélni. Az átalakulásnak, a transzfigurációnak ez az evangéliumban ismertetett módszere a “víztől és szellemtől való újjászületés". Vagyis: ez minden szentségtelennek és halandónak a kicserélése az ősvizekből, a kezdet ősanyagából való halhatatlanságra a helyreállt szellemkapcsolat erejében.

SZÜLETÉS ÉS HALÁL KEREKE: A dialektika kerekének is nevezik. A személyiség ismétlődő születése és halála, melyet a mikrokozmosz újra-megelevenítése követ egy újabb személyiség segítségével.

TERMÉSZETEMBER: az anyagszülte, a dialektikus természet törvényeinek alárendelt ember.

TEST, ÉLŐ: (■=> Égi hajó) TUDOMÁNY: AZ egyetemes tudomány, az alapvető vallás és a királyi művészet egymás után a Rózsakereszt Szerzetének, a Katarok Szerzetének és a Szent Grál Szerzetének a hatóköre, tevékenységi területe. Ezek képezik együttesen a

Világosság Hármas Szövetségét, mely jelenleg az Ifjú Gnosztikus Szerzetben öltött alakot, és kifelé a Lectorium Rosicrucianum képében lép fel.

TÜKÖRSZFÉRA: (^ Anyagszféra) VALLÁS, alapvető: (■=> Tudomány) VEZEKLŐ ének a megváltásért: Valentínusz gnosztikus evangéliumából, a Pistis Sophiából származó kifejezés. Aki betölti a megváltás ösvényének a követelményeit, az a Pistis Sophia vezeklő énekeit énekli.