Visszatérés az eredethez - János titkos könyve

Visszatérés az eredethez János titkos könyve Konrad Dietzfelbinger bevezetőjével

Kristály sorozat, 4. kötet Fordítva németből

TARTALOM

Előszó JÁNOS TITKOS KÖNYVE Bevezetés A szöveg PRONOIA HIMNUSZA

Mi az Igazság?

Nézzétek ezt a kristályt: mennyire nyilvánvaló az egyetlen fény a tizenkét lapján; igen, négyszer tizenkettőn, és mindegyik lap a fény egy sugarát veri vissza, az egyik az egyik lapra, a másik a másik lapra néz, de egyetlen kristály, és az egyetlen fény ragyog az egészen.

(A szent tizenkettő evangéliuma 90:4)

Előszó Az Arany Rózsakereszt Nemzetközi iskolájában „a modern Gnózis” kifejezés már sok éve fogalom. Ez ellentmondásosnak hathat, mert a Gnózis és gnosztikus szavakat, mint fogalmakat a legtöbb esetben ősi szövegekkel hozzák kapcsolatba. De ebben az Iskolában azért beszélünk a modern Gnózisról, mert az ősi szövegekben tárgyalt értékek szerint a mi időnkben is lehet élni. Az Arany Rózsakereszt Iskolája ehhez mutat utat.

Az utóbbi időben, ahogy a mostanában megjelent kiadványok is mutatják, főleg a NagHammad-i iratok révén úgy tűnik, hogy nő a Gnózis népszerűsége. Azonban sok évvel azelőtt, hogy a gnosztikus szövegek megjelentetésének áradata elindult, már használtak és megbeszéltek néhányat ezen iratok közül az Arany Rózsakereszt tanulói számára rendezett előadásokon és konferenciákon.

A Rozekruis Pers időközben ezekből három iratot német nyelven kiadott. Ebben a könyvecskében János apokrifonja vagy János titkos könyve olvasható. A Kristály sorozat 3., Ismeret, mely megvilágosít című, 1996-ban megjelent kötete Az Igazság evangéliumát, és a Mária evangéliumát tartalmazza.

János apokrifonjának egyik változatát a Berlini Kódexben (Berolinensis Gnosticus 8502) fedezték fel. A Nag-Hammad-i leletek között is megtalálható volt János apokrifonja, mégpedig egy rövidebb és egy hosszabb változatban. Ennek a szövegnek különféle feldolgozásai és fordításai jelentek meg. A mi fordításunk azon a rövid változaton alapszik, ahogyan az 1896-ban Egyiptomban felfedezett Berlini Kódex tartalmazza (Die gnostischen Schriften der koptischen Papyrus Berolinensis 8502, Berlin, 1955; megjelentette W. Till).

A hosszabb változat sok oldalon keresztül főleg az angyalok neveiben tér el, ahol minden angyalt meghatározott testrésszel összefüggésben említenek meg. A hosszabb változat a végén tartalmazza még Pronoia, a gondviselés himnuszát. Ezt a pompás tartalmú zengzetes himnuszt elkülönítve vettük fel. Ezenkívül Konrad Dietzfelbinger Schöpfungsberichte aus Nag Hammadi, Andechs, 1989, c. művében megjelent német fordítását hívtuk segítségül. Az Apokrifonhoz írt kimerítő, azt nagyon világossá tevő bevezetőjét is szabad volt kiemelnünk ebből a műből, amiért nagyon hálásak vagyunk.

Az ’Atyától az emberhez kiáradó Ige ereje’ találkozzon az Olvasóval.

ROZEKRUIS PERS

KONRAD DIETZFELBINGER BEVEZETŐJE

János apokrifonjához János titkos tanítása a kozmoszban és az emberi lélekben levő önfejűség és tudatlanság, és e lélek vágyakozása közötti nagy harcot ábrázolja, hogy feladja az önfejűséget és következményeit, hogy önfeláldozással és új felismeréssel ismét egy legyen az eredettel, a láthatatlan Szellemmel.

Már a könyv bevezetője ezt a harcot tükrözi vissza. János, a kereső lélek, úton van a „templom”-hoz, a hagyományos vallás helyszínére. Ott találkozik vele egy farizeus, aki ezt a dogmatikában, a vallás eredetének nem ismerésében és a szertartások konok gyakorlásában megmerevedett vallást képviseli. Ő az önfejűség elvének és az eredet nem ismerésének képviselője. Azonban éppen ilyenként ragadja meg az élő ősforrását kereső lelket, és azt állítja, hogy hagyta, hogy az élet és az igazság utáni, Jézus által keltett vágya becsapja és az Atyák hagyományától elfordítsa. Az önfejűség és a tudatlanság pont azáltal próbál érvényesülni, hogy burkolt jóakarattal megpróbálja az ősforrás minden élő közvetlen megtapasztalását hiteles hagyományokra és iratokra való hivatkozással elfojtani.

Ennek ellenére a kereső lélek nem hagyja magát megtéveszteni, csak tele van aggodalommal, mert az ősforrással kapcsolatos tapasztalata gyér és még nem érti. Kerül minden szemrehányást, hogy a csendes tisztaság helyén növekedjen. Itt részesül a „titkos tanítás”-ban, amely rejtett mindenki számára, aki belegabalyodott az önfejűségbe és a tudatlanságba. Az előítéletek, és a hagyományba és dogmába vetett hit kizárják a biztos tudást eredményező igazi megismerés tapasztalatát. Ez csak a „megingathatatlan” nemnek van biztosítva: tántoríthatatlanul az ősforrásukra irányuló lelkek számára, akik nem hagyják, hogy a fenyegetések, tekintélyek ígérgetései eltérítsék őket, akik azonban még a Szellem Igazsága és az Igazság ereje előtt sem hátrálnak meg, és elég erősek, hogy megkapják, mert ők maguk ennek a Szellemnek a része.

A titkos tanítás az ilyen lelkekhez Jézus alakjában érkezik, de érdekes módon ez Próteuszszerű alak, néha gyermek, néha szolga, néha aggastyán. Kísértetlátás ez, ami a természetfeletti világból a transzállapotban levő lélekkel közöl valamit? Nem, a lélek a Szellem igazságait tudatosan tapasztalja meg, mivel a Szellem, az Igazság, Jézus ismét hatásossá vált benne. A csend helyén a mulandó világ minden befolyásától mentes lett, és ezért fogékony a benne levő saját ősforrásából, a Szellem világából életre kelő felismerésekre és tapasztalatokra.

A következő szöveg egésze e tapasztalatok kibontakozása. És habár a Szellem, az Igazság változhatatlan, örökké ugyanaz, mégis megnyilvánul a szakadatlanul változó kinyilatkoztatásokban. Egyszerre nyugalom és mozgás, lét és keletkezés, az ősforrás nyugalma, amelyből minden kiárad, és a megjelenő dolgok mozgása, amely a Szellem törvényei szerint alakul. Ő a gyermek: mindig új és fiatalosan üde; az aggastyán: minden tapasztalatot összegyűjtött magában; a szolga: szünetlenül megmutatkozó, alkotó és az elveszettet megmentő szeretet.

Mivel az igazsággal tudatos egységben van, Jánosnak most lépésről lépésre nyilvánvalóvá válik az igazság az emberiség és a világ eredetéről, az ember és a világ állapotáról, és az ember és a világ jövőjéről.

Megkérdezhetjük: Lehetséges-e egyáltalán az ember és a világ eredetéről valami közelebbit tudni? Nem kell-e mindennek, ami évmilliárdokkal és sok milliárd évvel ezelőtt történt, számunkra alapjában véve spekulációnak és feltevésnek maradnia? Az „Apokrifon” szerzője ezt válaszolná: Mindennek jelen kell még lennie bennünk, ami a távoli ködös múltban történt és lassanként minket létrehozott. Minden korábbi állapotnak, amit egyszer átéltünk, nyomként még meg kell lennie bennünk. Ezért két úton lehet a múlthoz közeledni: kívülről, érzékszervi észlelésekkel – erre az útra lépnek rá a természettudósok –, és a belső úton, amelyen az ember és a világ korábbi állapotai, amelyek között élt, megnyilatkoznak az arra alkalmassá váló tudatnak. Erre az útra lép rá János.

Ahogy egy emberélet összes harmonikus és diszharmonikus állapota, a harmónia jó közérzetként, a diszharmónia eltörlésre törekvő vétekként továbbhat az ember jelenében, úgy hat a minden ember részét képező összemberiség eredete és vétke minden ember pillanatában tovább, és ezek tudatosodhatnak benne. Igen, éppen az önfejűség vétke az, ami az embert az eredetét illető tudatlanságba taszította és arra kényszerítette, hogy ennek a tudatlanságnak megfelelő, az eredetétől elszakított tudattal tartós feszültségi állapotban éljen. Ezért kifejezetten bennerejlik a dolog logikájában, hogy egy nap a Szellem az ember eredeteként tudatosítja magát benne, amitől megszűnik az ember tudatlansága és a vétek általi feszültség feloldódik az Igazság Szellemével való harmónia nyugalmában. Így akkor már a jövő is jelen van bennünk az önfejűség vétke miatti feszültség feloldódásaként.

Kövessük, hogy János mit tud meg a jelenben és a jövőben továbbható eredetéről és múltjáról.

Először lenyűgöző tapasztalatot szerez az ember eredetét is képező minden dolog eredetét illetően. De itt a szellemi ember eredetéről van, és nem arról az emberről, amik most vagyunk.

A mulandó érzékvilágban tudatos mostani halandó ember csak közvetett módon származik a János által megtapasztalt forrásból. Másban gyökerezik közvetlenül, erről szövegünkben később szó lesz. A mostani ember, a gondolkodó, érző, akaró és cselekvő személyiség a világ szellemi eredetét, ami közvetlenül az ő eredete is, nem ismerheti meg. Mert tudatával és érzékeivel teljesen az érzékvilággal van összhangban. Hiszen János csak akkor szerez tapasztalatot az eredetről, ha már az érzékvilágból, a halandó érzéki ember lakóhelyéről kivonult a csendbe. Ott felébred benne a Szellem, az érzéki emberben halálos betegen fekvő ősforrás. A Szellem megtapasztalja benne a Szellemet, amelyből az ember létrejött, amelyben újra felébredt. Nem az érzékek, nem az érzékvilágra vonatkozó érzések és értelem tapasztalják meg.

Mivel a Szellem benne újra felébredt, János megtapasztalja a szellemember ősforrását. Ez a forrás kimeríthetetlen, az értelem és érzék számára felfoghatatlan, semmilyen az érzékvilághoz tartozó dologgal nem hasonlítható össze, szellemi struktúrák, erők és megnyilatkozások határtalan tengere. Ez a forrás szintén nem tétlen, hanem szakadatlan teremtő tevékenység a lényege. Szövegünk leírja, hogy az eredetnek ez a műve hogyan megy végbe: három egymással közös középpontú síkon nyilvánul meg.

Az első síkon a mindent betöltő láthatatlan Szellem teremt. Ez egy teremtő módon gondolkodni tudó kimeríthetetlen képesség; ezzel a képességgel a „fényvíz” van kapcsolatban, olyan energia-anyag, mely a maga részéről a gondolatforrásból fakad. Nos, ebben a fényvízben tükröződik a gondolkodási képesség, ami által a gondolkodás

tulajdonságai, amelyek mintegy rejtve voltak, sorban nyilvánvalóvá válnak. A gondolkodás az „Atya”, a fényvíz az „Anya”. Szövegünkben az Atyát „szűzi, láthatatlan Szellem”-nek hívják.

Körülveszi a „fényvíz”, melynek forrása ő. A fényvízben ő tükröződik: a tükröződés és maga a fényvíz is, az energia a „Barbelo”, az „Anya”. A teremtő gondolkodás és energia együttműködéséből feltárulnak az Atyában rejtező elsődleges tulajdonságok, (az Anyával együtt) szám szerint öt: „az első felismerés”, azaz a tudatossá váló gondolatok; a múlhatatlanság; az örök élet; az Igazság.

Az első teremtési esemény szerint az első síkon az Atya, a teremtő Szellem ismét tükröződik az Anyában, a fényvízben, a Barbeloban. Az első síkkal körülvett másodikon jön létre a „Fiú”, Krisztus. Mivel a teremtő Szellemből kijövő minden dolog maga is szellem, a „Fiú”, Krisztus is teremtő. Így kezdődik a második síkon egy második teremtési esemény. A Fiú, a Világosság tükröződik a „múlhatatlan”-ban, és megteremti a négy „világítót”-et. Ezek az Atya első síkon levő elsődleges tulajdonságainak felelnek meg. Krisztusban az első sík három princípiuma új módon hat: az Atya „akarat”-ként, az Anya „gondolat”-ként, az „első felismerés” „élet”-ként. Ez a három princípium minden esetben a négy világítóval kapcsolódik össze, úgyhogy tizenkét erő keletkezik: „a Fiú tizenkét eonja”.

Az első és második síkból most az első kettővel körülvett harmadik sík jön létre, ahol egy harmadik teremtési esemény zajlik le. Az Atya akarata és az „önalkotó”, Krisztus akarata révén az „első felismerés”-ből és a tökéletes értelemből a tökéletes, a szellemi ember, a szellemi emberiség lép az élet színpadára. Ez négyszeres jellegű, Krisztus négy világítójának megfelelően: Adamas, mint az értelmileg meghatározott személyiség szellemi gyökere; Széth, mint az érzés által meghatározott személyiség szellemi gyökere; Széth fiai, mint az akarat által meghatározott személyiség szellemi gyökerei; és az anyagi beállítottságú személyiség szellemi gyökere. Ezzel ideiglenesen befejeződik a láthatatlan Szellemből történő teremtés.

Ez három síkon nyilvánul meg, ahol minden esetben az alkotó, befogadó, megvalósuló elv háromsága lép színre.

A magasabb sík mindig körülveszi az alacsonyabbat, míg az alacsonyabb megismétli azt, és annak kifejeződése. Az egyes alkotóelemben a rá következő magasabb rendszer megfelelő alkotóeleme fejti ki hatását, az erre következőt még magasabb irányítja és látja el erővel, úgyhogy lentről felfelé és ellenkező irányban folytonos erőáramlás zajlik. Ezért lehetséges, hogy János, akiben felébredt a Szellem, felismeri a három síkot, amelyekhez tartozik. A Jánosban felébredő Szellemnek három foka van, melyekkel együtt János a szellemi emberiség, a Krisztus, az Atya három nagy síkján otthon van. Általában véve ez a háromszoros Szellem, aki Isten, Krisztus és a szellemi ember képmása, az érzékvilág személyiségemberében szunnyad. De ha mint János esetében, a háromszoros Szellem felébred, akkor a Szellem teremtésének három síkja tudatossá válik számára.

Múlhatatlan teremtő alkotóelemként éli meg magát egy végtelen, teremtően tevékeny gondolkodásban, életben és megismerésben, amiben együttműködik.

Miután a teremtési folyamat az eredeti Szellem három síkján véget ért, továbbfolyik azzal, hogy most a felismerő Világlélek, „Sophia” kivetíti a három alacsonyabb síkra a három magasabb síkot. E kivetítésekkel történő teremtés kétféleképpen történhet: tökéletesen és tökéletlenül. János a kezünkben levő szövegben csak a tökéletlen módot tapasztalja és írja le, mely ahhoz az állapothoz vezet, amelyben az ember most van: szellem szerint alvó, öntudatlan, mulandó és szellemileg vak személyiséggel, a szellem kivetítésével rendelkezik, mivel nem az Atya, a Krisztus, az első, szellemi ember tiszta képe.

Azonban más szövegek, pl. Jézus Krisztus bölcsessége leírják – a tökéletlen teremtés előtt vagy után – a kivetítéssel történő teremtés tökéletes módját is: ebben az esetben a harmadik sík szellemi emberisége egyik tulajdonságával, a „felső Sophia”-val, a tiszta felismerő lélekkel ábrázolja a Szellem eredeti világát, ahogy egy tiszta tükör ábrázol egy tárgyat. Így keletkeznek az alsó síkon a felsőnek megfelelő világok, és olyan lények, akiket az alsó világok alkotóelemeiből hoztak létre, de akik azoknak a lényeknek felelnek meg, akik szintén a felső világból valók: ebben az esetben a szellemi embert burkoló emberi személyiségek, és számára kifejezésre és cselekvésre alkalmas szervek.

De ehelyett a szöveg azt írja le, és János szellemben átéli, hogy az eseményekben hogyan következik be nagyobb törés: a kivetítések tökéletlen teremtése jön létre. Sophia egy bizonyos pillanatban nem „társ”-ával, a Szellemmel egyetértésben, hanem önfejűen teremt. Emiatt tőle egy torzszülött „Fiú” születik. Anélkül nyilvánítja meg a benne rejlő tulajdonságokat, a teremtőképességet, az önállóságot, a megismerést, hogy a Szellem ebben közreműködne. Vak, a Szellemtől különálló teremtésvággyal teremt. Így születik tőle egy Szellemtől különvált lény: noha szintén teremtő, de önfejűen és tudatlanul, oktalanul. „Jaldabaoth” oroszlánfejű – ez teremtő önfejűsége; és sárkányformájú – ez önfejű, ravasz értelme, amely a szellemi megismeréshez képest oktalanság.

A Sötétségnek e princípiuma a Világosságon kívül van, a Világosság ellen irányul, a tulajdonságok önállósulása, amelyek csak akkor értékesek, ha a Szellemmel összhangban működnek. Ha ezt enélkül az összhang nélkül teszik, akkor a Szellemmel szemben álló ellenvilágot hoznak létre úgy, ahogy a ráksejtek a test összinformációjával nem összhangban álló információk alapján fejlődnek a test ellen. Jaldabaoth hímnős elv: magában foglalja a Világlélek erőit, „világosságerejét”, mert hiszen az a Világlélekből jött létre, de oktalanságával, önfejűségével elsötétítette ezt a világosságot.

Ez az emberi lélekben, lelkünkben is ható elv, itt számunkra világosan megtapasztalhatóvá válik. Viszont láthatatlanul alakítja az egész számunkra látható világot. Az önfejűség elve létrehozza ezt a számunkra látható világot, a Szellem világának ellenvilágát, mégpedig a Szellem világának hasonlatosságára. Ez az önfejűség elvétől tönkretett Szellem világának a kivetítése. Evilág istene, Jaldabaoth birtokolja magában „anyjá”-nak, a Világléleknek világosságerejét is, és ezért „ismeri” a szellemi világ felépítését. Ennek mintájára teremti meg önfejű világát. Világa ezért a felső világ három síkjának megfelelően szintén három részre oszlik. Ő maga ennek az istene, a legalsóbb síkról kiindulva tevékenykedik (a legfelsőbb szellemihez képest tükrösen felcserélve), ahol együttműködik a „feneketlen mélység”-gel, az önfejűségtől megszilárdított anyaggal.

Benne koncentrikusan található a kivetítések világának második síkja, ahol Jaldabaoth hét hatalmat és tizenkét eont, és ezen a világon uralkodó nagyszámú angyalt hoz létre. Nem nehéz a hét hatalomban az asztrológia hét klasszikus planétáját, és a tizenkét eonban, melyek ereje váltakozva csökken és ismét növekszik, világunkat irányító állatöv tizenkét princípiumát felismerni. Az „angyalok” azok a világunkban működő természettörvények lennének, amelyek mindegyikét áthatotta a Szellemtől való önfejű elkülönülés egységes, föléjük helyezett elve.

Alulról a harmadik síkon – Jaldabaoth birodalmában – a felső világ harmadik síkjának megfelelően kellett most az önfejű embereknek létrejönniük. De itt egy előre nem látott esemény következik be: Sophia felismeri vétkét. Feladata a teremtési folyamatnak a Szellem

törvényei szerinti folytatása, és a Szellem háromszoros világa háromszoros kivetítésének megteremtése lett volna, aminél a kivetítések birodalmában az első két sík a harmadik, az ember kivetítésének előfeltételei lennének. De hát az önfejűség istenét és szolgáit, az eonokat, és az archonokat teremtette meg.

Amikor látja, hogy társával, a Szellemmel szembeni ellenmozgásával milyen teremtést hívott létre, megijed és megbánást tanúsít. Mivelhogy kivetítésében szembesül a Szellem törvényétől való eltéréssel, tudatára ébred ennek – és azonnal segítségért könyörög. Vagyis búcsút vesz az önfejűségtől. Megjön a segítség, a Szellem közeledik hozzá, akihez most ismét hozzáigazodik. Ezzel az irányultsággal megmutatkozik előtte az eredeti, szellemi ember, akit elfelejtett, de akire támaszkodva kellene az egész teremtését létrehozni.

Hiába, az önfejűség és a szellemtörvénytől eltérő teremtése már létezik, és nem szüntethető meg olyan egyszerűen. Továbbhat, hiszen a maga módján beleavatkozik Sophia feladatába.

Ugyanis ő is észreveszi az eredeti szellemember ősképét, amelynek Sophia ismét tudatára ébred, de másként, mint Sophia. Míg ő a Szellemre való irányultságával azt közvetlenül felismeri, addig az önfejűség egyedül a Szellem felé történő ellenkivetítést, csak a szellemember kivetítését, az ellenteremtésben tükröződött, és ezáltal eltorzult tükörképét képes érzékelni. De Jaldabaoth és szolgái most teremtési vágyukban elkezdenek e tükörkép mintájára szférájukban embert teremteni. És ezzel elkezdődik annak az emberiségnek a története, amelynek a mostani ember az eredménye.

Ezen a történeten tehát két elv vonul végig: az önfejűségé, és bűnbánó Sophiáé, akinek ereje az önfejűség ellenére megmarad, és rajta keresztül kifejti hatását. Ez a felismerőképesség, a gondolkodó képesség elve, mely visszaigyekszik, hogy megismerje a Szellemet, miközben az önfejűség elve szeretné ezt a gondolkodó képességet elsötétíteni, és magát és az embert a Szellemtől elkülöníteni. A mostani emberi nem gyökerei minden emberlélekben megtapasztalhatóak. „Két lélek lakozik, óh, a kebelemben”: az egyik eredete, a Szellem után vágyakozik, a másik pedig átöleli az érzéki világot.

Ha az ember az eredeti szellemember tiszta kivetítése lenne, akkor fel tudná venni vele a kapcsolatot és tökéletesen vissza tudná tükrözni. De mivel az önfejűség miatt torz kivetítés, a szellemember olyan karikatúrája, mely a szellemember ellen irányul. Így viaskodik az emberiségben két egymással szemben álló lélekelv: az egyik a személyiséget össze akarja kapcsolni a szellememberrel, az eredeti emberrel, a másik a személyiség révén szeretne győzni a Szellemmel szemben.

A két nézet, az önfejű személyiség és a szellemlélek összekapcsolásának az a célja, hogy a Szellem nagy terve szerint Sophia vétkét a bűnbánó Világlélekkel, Sophiával együttműködve eltöröljék, miközben Sophia világosságereje az emberben a személyiség önfejűségéhez egyre jobban közeledve azt végül belülről felszámolja. A végén az önfejűséget, Jaldabaothot feltörik. Jaldabaoth egész birodalma és az emberiség a Szellem tiszta kivetítésévé válik, mely őt felismeri és az ő eszköze, miközben a természet is, a kivetítések világának két alsó síkja ismét a felső szellemvilág hű képmása lesz.

Most a Világlélek két kiáradásából létrejövő emberiségfejlődés e nagy drámáját éli át János; mert ezt a drámát is magában hordozza, hiszen ő maga egy önfejű személyiségtől körülvett lélek. Jaldabaoth, az önfejűség a maga módján a dráma minden felvonásában aktivizálódik, de ezzel egyidejűleg most már Szellemmel szövetségben levő Sophia intézkedése is keresztezi ezt az aktivitást.

Az első felvonásban Jaldabaoth, az önfejűség megteremti az embert, mégpedig elsősorban mint biológiai lényt, mint „egyenesen állni képtelen” és ezenkívül egyelőre csak finomanyagi energiatesttel ellátott állatot, durvaanyagi test nélküli léleklényt. Ez a lény, ember Jaldabaoth összes eonjának és angyalának kifejeződése, mert mindannyian együtt dolgoznak ezen a teremtésen, mindegyik hozzájárul természetének megfelelően.

Az ember olyan alkotás, akiben az összes természeti törvény működik, az „angyalok”, ezenkívül a kozmoszt meghatározó elvek is, az egész kozmoszt átható hét nagy „hatalom”, erőelv, és az ugyancsak a kozmoszban ható tizenkét eon, tulajdonság. Az ember mikrokozmosz, akiben az önfejűség elvének vezetésével mindezek az erők, tulajdonságok és makrokozmikus törvények összefolynak. Ráadásul az eredeti ember mintájára folynak össze, hiszen az a hatalmakban, eonokban és angyalokban tükröződött vissza, úgyhogy mindegyik hozzájárul e kivetítés rá eső részével az egészhez.

Mivel az ember fejlődésének e szakaszában „egyenesen állni” képtelen állat, csak állati lélekkel rendelkező öntudat nélküli lény, Sophia segítségül jön hozzá. Jaldabaothot ráveszi, hogy Sophia világosságerejét, az éppenséggel benne is rendelkezésre álló gondolkodó képességet is lehelje bele az emberbe. Amint ez megtörténik, az ember élő lélek lesz, „felegyenesedik”, állatból emberré válik. Mostantól fogva nem csak természetből keletkezett állati lélek, hanem a szellemi világból eredő szellemlélek is, noha egyelőre csak nagyon gyengén fejlett. Az állati lélekkel később folytonos összetűzésben van, és a szellemi világgal még nem tud közvetlen kapcsolatot felvenni. De a kezdet megtörtént, egy animális, biológiai állati lélekben és még egyelőre finomanyagi testben a világosságerő, az értelem elkezd ébredezni és a testiségtől egyre függetlenebbé válni, föléje „emelkedni”.

Most pedig következzen a Jaldabaoth világában zajló emberiségdráma második felvonásának nyitánya. Ez az a felvonás, amelyben az ember finomanyagi testű burkát még szilárdabb ruhával, durvaanyagi testtel burkolja be, amit aztán a nemek elválasztása kísér.

Az emberben levő világosságerő, a gondolkodó képesség, a Szellem öröksége kibontakozott benne, és felismerteti vele, hogy tulajdonképpeni hazája az örökkévaló Szellem, az „Atya”, míg az önfejűség birodalmának, a természetnek, amelyből teste származik, csak annak a talajnak kellett lennie, amelyben a Szellem kibontakozik.

Viszont minél nagyobb mértékben irányult a Szellem birodalmára és távolodott el a természettől, az annál határozottabban követelte a jogait. Szövegünk ezt úgy ábrázolja, hogy Jaldabaoth és szolgái „irigyek” lettek a magasságra, ahová az ember felemelkedett, és most még jobban és még mélyebbre húzták le a szférájukba, ahogy egy bilincseitől szabadulni akaró ember még jobban érzi, hogy azok hogyan vágnak a húsába. Megteremtették hát az embernek a húsból és csontból való testet, amelyben jelenleg is van.

Ezt megint csak nem úgy kell elképzelnünk, hogy a kézművesek kívülről megformálták az anyagot, hanem úgy, hogy a természetben benne rejlő törvényszerű erők a növény- és állatbirodalmon keresztül fokozatosan szilárd formákat kristályosítottak ki, úgyhogy a végül kialakuló emberi test kicsiben minden törvény, elv és természeterő képmása volt. De ez most a természet durva anyagi elemeiből, tűzből, levegőből, vízből és földből levő test: légneműen forró, légneműen hűvös, folyékony és szilárd halmazállapotú anyagból áll.

A materialista evolúciótannal ellentétben, amely szerint az élőlények – és annak legmagasabban fejlett szervezeteként az ember – véletlen mutációk és kiválogatódás révén képződtek az anyagi világon belül, szövegünk világosan elmondja, hogy információk és energiák, éppen a világ erői, elvei és természeti törvényei hozták létre meghatározott terv és minta szerint az embert.

Az evolúció elmélete csak a külső forma fejlődését írja le, és az új formákat a régiből véletlen mutáció révén származtatja. Szövegünk szerzője ezzel szemben formába burkolódzó információs mintázatokat és ezzel összefüggő energiákat lát. Egy még tökéletlen forma a benne működő tervet szintén csak tökéletlenül tudja kifejezni. Minél tökéletesebb lesz a forma, annál tökéletesebben teszi láthatóvá a benne rejlő tervét.

A mutáció és a kiválogatódás törvényszerűségeinek is feltétlenül megvolna a helyük ebben a rendszerben: a mutációk nem véletlenek lennének, hanem olyan tapasztalatok következményei, amelyeket a mindenkori megnyilvánulási formával szerez a terv számára immanens intelligencia. Ezek a tapasztalatok aztán mutáció segítségével a tervnek és a környezeti feltételeknek jobban megfelelő javított formává alakulnak át. Ahogy az ember viselkedéséből tapasztalatokra tesz szert és azokat emlékezetében tárolja, hogy egy nap terveinek jobban megfelelő új viselkedést alakítson ki, úgy képzelhető el, hogy a kozmosz és minden élőlény számára immanens erők, elvek és törvények magukat közvetlenül kifejező formák segítségével tapasztalatokat szereznek és bizonyos értelemben emléket tárolnak, hogy egy megadott időre lényüket jobban kifejező és a környezethez jobban illeszkedő formát fejlesszenek ki. Ha az embernél lehetségesek az olyan jelenségek, mint a tapasztalás, emlékezés, új orientáció, úgy azoknak talán más jelleggel, az egész természetben is meghatározottnak kell lenniük. Hiszen az ember a természet összkifejeződése!

Az egész kozmosz erői és elvei által teremtett emberi forma, a személyiség, tehát a szellemi ember ősmintája szerint lett megteremtve, mely azonban az egész kozmoszt átható önfejűség révén összetört. Az eredmény az ember énsége. Az emberek természetüknél fogva elzárkóznak egymástól. Felszínre kerül bennük az önfenntartó akarat, a magát másoktól mindig elkülönítő jaldabaothi elv, és ezáltal az egység hiányát kell éreznie.

Ebben a személyiségben: az állati lélekkel (akarat, érzés, elképzelések) és szilárd testtel beburkolt önfejűség énmagja számára az ember olyan volt, mint akit zsúfolt börtönbe zártak és az anyag törvényeinek kiszolgáltattak. Eközben világosságereje, a Szellemmel kapcsolatba lépő és őt megismerő képessége, e börtön közepette csaknem hatástalanná vált. De a durva anyagi test felismerést zavaró fátylán most is megint keresztülvergődött, és a természettel való kétségtelen egység számára veszélyes lett. Képletesen szólva Jaldabaoth most drasztikus eszközhöz nyúlt: az állati lelkű és testű embertől elválasztotta a világosságerőt. Ez a nemek elválasztását jelentette és a halál megjelenéséhez vezetett.

A nemek elválasztottsága és a halál világunkban, és tudatunk számára mindenütt jelenlevő tény, magától értetődő dolog, ámde a legnagyobb titok. Ki merészelhetné ezt ehhez a világhoz tartozó tudattal megfejteni. És az ember talán mégis érzi: ezekben a jelenségekben mutatkozik meg legegyértelműbben az egész létezését jellemző törés. Abban a tényben, hogy két nem létezik, észrevehetővé válik, hogy az ember nem egy a kozmosszal. Bizony, ez a tapasztalás lépten-nyomon ráakaszkodik az emberre, de legfájdalmasabban mégis akkor, amikor a másik nemmel történő találkozásakor érzi, hogy mennyire kiegészülésre szoruló, de hosszú távon a partnerrel való látszólag tökéletes egyesüléssel is mennyire kiegészülésre szoruló marad.

És másfelől a halálban megmutatkozik, hogy mindaz, ami az ember, és amit létrehoz, nem felel meg az örökkévalóság mércéinek, miközben az a sejtése, hogy kapcsolatban érzi magát vele. Tudatunk számára a nemek és a halál jelensége megoldhatatlan rejtély. A nemek keletkezése a formanézetét tekintve tudományosan a növény- és állatvilágon keresztül követhető nyomon. Fejlődési hajlamukat illetően azt az elméletet állították fel, hogy a természet e „találmány”-ával egy fajon belül roppantul megszaporodnak a kombinációs lehetőségek és ezzel együtt a fejlődési lehetőségek. Ami a halál keletkezését illeti, nos, a tudomány nem jutott túl az elhasználódási jelenségekre vonatkozó feltevéseken.

De szövegünk Jánosa a Szellemmel és törvényeivel való egység állapotába lépett. Ebből kiindulva Jaldabaoth világát, világunkat a Szellem világától történő elhajlásnak éli meg, és rájön, hogy a nemek elválasztottsága és a halál keletkezése ennek az elhajlásnak a következménye. Szövegünk e felismeréseket és tapasztalatokat képekkel fejezi ki.

Mivel a jelenségek, az önfenntartás és az önfejűség világa a Szellem világának kivetítése, ebben a világban minden megjelenő dolognak mintaképpel kell rendelkeznie a Szellem világában, különösképpen az embernek, és különösképpen a nemek elválasztottságának is.

Viszont a Szellem birodalmában nem elválasztottságról, hanem az egy lényben, az eredeti emberben levő két pólus harmonikus együttműködéséről van szó.

Más gnosztikus írások, pl. Ádám apokalipszise szerint – szövegünkben ez feltételezhető – a Szellem birodalmában az embernek két típusa létezik: mindkét típusban minden esetben két pólus működik, a Szellemé és a Léleké, egymással együttműködve. De az egyik típusban a Szellem befelé, a Lélek pedig kifelé fordul – ez lenne a „passzív” „női” típus. A másikban a Lélek fordul befelé, és a Szellem kifelé – ez az „aktív” „férfi” típus. Mindkét típus önmagában önálló, alapvetően nincs szükségük a minden esetben másra, habár szívesen működnek együtt vele, mert kiegészülnek.

A kivetítések birodalmában levő emberiség történetének még az első felvonásában is két pólus – az egyik világosságerőként, a Szellem kiáradásaként, a másik Szellemlélekként – tevékeny az emberben. Közösen tartják karban a még finomanyagi testet, ezt állandóan megújítják, úgyhogy nem hal meg. A Szellem birodalmában a két típusnak megfelelően az emberiségfejlődésnek ebben a szakaszában is egymást kiegészítő két típus létezik: az egyikben a világosságerő pozitív, a Lélek pedig negatív, a másikban a Lélek pozitív és a világosságerő negatív, és ennek megfelelően a testek is minden esetben különbözőek. A finomanyagi testeket a két együttműködő pólus még karban tudja tartani, meg tudja újítani és képes irányítani. Ezzel szemben a durvaanyagi testnek akkora önsúlya van, a Lélek önfejűsége és a durvaanyagi test oly erősen lépnek kapcsolatba, hogy a Szellemnek most el kell válnia a Lélektől: a Lelken és durvaanyagi testen keresztül már nem tud kifejeződni. Az önfejűség révén lappangóvá válik, „álomba merül”. Szövegünkben ezt Jaldabaoth, az önfejűség tevékenységével ábrázolják.

Jaldabaoth elválasztja a világosságerőt és a Lelket, „álmot” bocsát Ádámra, azaz a világosságerőt, az éber Szellem erejét hatástalanítja és lappangóvá teszi. Ezek a rejtettségbe húzódnak vissza. Most már csak az állati lélek fejt ki hatást az önfejűségével együtt, az egyik típusnál a női, a másik típusnál a férfi. Az emberben már csak az egyik pólus aktív. Ez azt jelenti, hogy a testet már nem lehet eléggé karbantartani és megújítani: meghal. Meg kell most találni a testek újraalkotásának módját. Ez a mód abból áll, hogy a nemi szervek nélküli eredeti testből két különböző nemi szervű testet alkotnak, és hogy a lelkek két különböző típusa, az egyik a női, a másik a férfi, a különböző testek segítségével közösen új testet hoz

létre. Az eredeti testből történő két különböző nemi jellegű test létrehozására az asszonynak az Ádám oldalából – vagy bordájából – történő megteremtése képével utalnak.

Az alkotási folyamat tehát úgy történik, hogy két ellentétes pólusú lélek, e különböző polarizáltság miatt vonzza egymást és az egymást kiegészítő erőik a testek segítségével együttműködnek, hogy új test jöjjön létre. Ez a test a maga részéről olyan lélek kifejeződése, amely csak az egyik pólust ábrázolja és ily módon halandó. Ismét egy másként polarizált testtel rendelkező lélekre van szükség, hogy vele együtt új testet alkossanak.

Tehát a Szellem világában az volt az eredeti helyzet, de még Jaldabaoth birodalmában az emberiségfejlődés első szakaszában is, hogy két pólus, a fényerő és a Lélek egy lényben (mely két típusban jelent meg) működött együtt. Teste halhatatlan volt, mivel állandóan megújult, és ezért más testek létrehozásához nemző- vagy foganásra alkalmas szervre sem volt szüksége. Az új állapot a szellemi pólusok lappangása volt, amitől már csak a lelki pólus működött. A test halandóvá vált, ami azt jelentette, hogy két másnemű testtel rendelkező ellentétes pólusú lélek együttműködése kellett egy új test megalkotásához. A Szellem és a Lélek elválasztásával két lélektípus és ennek megfelelően szervezett testek együttműködésére lett szükség, hogy új testet hozhassanak létre, tehát a nemek elválasztottságára, ahogy azt ismerjük.

Azonban a Szellem és a Lélek elválasztásával a test is halandóvá vált, a világba bekerült a halál. A nemek elválasztottságának és a halálnak ugyanaz az oka.

Ha a halál és a nemek elválasztottsága a Szellem törvényeinek az emberi lélek által elkövetett megsértésének következményei, a Szellem erői és törvényei elfojtásának következményei, amitől ezek működésképtelenné váltak – akkor érthető lesz, hogy szövegünk szerzője miért is veszi állandóan fontolóra e következmények megszüntetését és miért hozza kapcsolatba az ember megváltását a halál és a nemek elválasztottsága megszüntetésével. Mert ami egy „vétek” által – a Szellemnek az önfejűség általi elfojtása – jött létre, annak e vétek megszüntetésével kell – a Szellem és a Lélek újra-összekapcsolódásával – érvényteleníttetnie magát.

A Szellemnek és a Léleknek az emberben jelenleg lappangó újra-összekapcsolódása aktivizálná a Szellemet és olyan testeket keletkeztetne, amelyek a Szellem kivetítéseiként halhatatlanok lennének, melyeket két pólus, a Szellem és a Lélek együttműködése folyamatosan fenntarthatna. Ezzel a nemi szervek kifejlődésére sem lenne többé szükség, és a nemek elválasztottsága két, új testek létrehozásában egymásra utalt lény értelmében megszűnne.

Az olyan felismerések, mint amilyenekre szövegünkben János tesz szert, a materialista gondolkodásmód számára persze nehezen emészthetőek. A materialisták számára a halál és a nemek elválasztottsága az élőlények szerveződésének egy meghatározott fokától kezdve az anyagi világ megmásíthatatlan alaptulajdonsága. Mivel az anyagi világ mögött álló szellemi erőkről semmit sem akar tudni, számára a halál és a nemek elválasztottsága megszüntetésének elképzelése, amelyek csak szellemi erők hatására következhetnek be, minden bizonnyal képtelenségnek tűnik.

A vallásos ember számára azonban ismerősek ezek az elképzelések. Eszébe jutnak a halálból való feltámadással kapcsolatos bibliai kijelentések, melyek szerint az emberek már nem nősülnek meg és nem mennek férjhez, hanem ivartalanok, mint az angyalok. Azonban

számára e halálból való feltámadás Isten hatalma által megvalósuló csoda, amiben az ember nem működik közre.

Ezzel szemben az Apokryphon szerzője számára a halálból való feltámadásnak elengedhetetlen feltétele az ember jelenlegi állapotának felismerése és az önfejűség feladásának hajlandósága, hogy újra befogadja a Szellemet, és azt működni hagyja. Az ember megváltását Isten ereje benne és nem rajta kívül álló tevékenység viszi végbe.

A nemek elválasztottságában és kölcsönös vonzerejükben nagy lehetőség rejlik: hogy ugyanis az egyedülálló lélek felismeri, hogy nem teljes és kiegészülésre szorul; hogy egyúttal megtapasztalja, hogy partnere által sohasem érhető el ez a teljesség; hogy ezért az a sejtelme támad, hogy csak a lappangóvá vált világosságerővel való újra-összekapcsolódás révén érhető el a teljesség, az önállóság. És hogy ez attól függ, hogy a világosságerőtől való, az önfejűség által bekövetkezett elválasztottságot megszünteti, e világosságerővel való összekapcsolódást keresi, és újra létrehozza.

Egy léleknek ezt az ösztönös felismerését és a világosságerővel történő újbóli összekapcsolódását szövegünk úgy írja le, hogy Ádám a saját magában lappangóvá vált világosságerejét legnagyobb örömére Évában ismeri fel ismét. A nemek elválasztottságának van egy olyan eredménye, mely kifejezetten ellenkezik Jaldabaoth szándékával.

A nemek elválasztottságában és kölcsönös vonzerejükben azonban nagy veszélyek is rejlenek: Először, hogy általuk az ember az önfejűség és az anyag birodalmának csak még jobban rabjává válik azáltal, hogy a nemzés és foganás folyamatának túl nagy vággyal adja át magát, és emiatt megfeledkezik arról a felismerésről, melyre ebből a tapasztalásból szert tehet.

Másodszor, hogy az ember azt hiszi, hogy partnere segítségével teljessége, a Szellemmel való egysége helyreállítható. Azt képzeli be magának, hogy a saját magában ismét szabaddá teendő világosságerőt partnerétől megkaphatja. Majd azt hiszi, hogy partnerével való kapcsolata révén a világosságerőt „hatalmába kerítheti”. Pontosan ezt ábrázolják azzal a képpel, ahogy Jaldabaoth, az önfejűség az asszonyhoz közeledik, hogy megragadja a benne levő világosságerőt. Azonban csak a világosságerőtől különvált állati-lelkit ragadja meg.

Tehát ez azon múlna, hogy az ember tudatára ébredve partnerében a világosságerőnek, emlékszik a sajátjára és önfejűségét feladva ismét egyesül vele. Míg zsákutca lenne abban az esetben, ha az ember tudatára ébredne a partnerében található világosságerőnek, de aztán önfejűen keresné, hogy megszerezze.

Mindezek az események a Paradicsomban játszódnak le, ahová Jaldabaoth az embert helyezte, hogy örüljön Jaldabaoth világának, a paradicsomi örömöknek. Szövegünkben most különböző fákról van szó, amelyekről az ember enni tud. Mit jelent a „fa”? A környező világ struktúráit, erőit és elveit jelenti, amelyekkel az ember táplálkozik, és amelyekhez ezért hasonló lesz. Az a fa, amelyet Jaldabaoth, az önfejűség elve csalárd módon az élet fájaként kínál fel, az önfejűség ereje, amit az ember akkor vesz magához, amikor az önfenntartás világában a vele minden oldalról szembejövő önfenntartásra önfejűen önfenntartással reagál. Ekkor hasonló Jaldabaoth világával.

De ténylegesen mit jelent neki ez a hasonlóság? Ha igazi lénye a Szellem világában van, akkor az önfejűség tápláléka kifejezetten méreg neki. Hiszen akkor az önfejűség szemben áll a Szellem világával. Jaldabaoth élet fája ezért a halált jelenti az igazi ember számára. És a Megváltó, az igazi ember ereje arról is tájékoztatja Jánost, hogy az emberben levő önfejűség

elvének történő odaadás önámítás, öngyilkosság lenne, noha az önfejűséggel való megütközést nem keltő hasonlósága miatt egy ilyen élet nagyon kényelmes lenne.

Az önfejűség fája mellett létezik a megismerés két fája is, melyekről ehet az ember.

Mindkettőtől eltiltja az önfejűség elve. Az egyik fa a Szellem világa és állapota megismerésének fája. Aki ebből a világból nyeri táplálékát, a megismerés által belép oda, az megvalósítja a világosságerőt, az igazi lényét magában. Erről a fáról, az emberben létrehozott Szellem világából a Megváltó sas, a Szellem jelképe alakjában jön elébe: a Szellem megelevenedik az emberben. És így a Szellem megismerésének ez a fája az élet igazi fája, amelyről az embernek ennie kell, hogy Jaldabaoth birodalma fogságából megszabaduljon és elnyerje rendeltetésének megfelelő, a Szellem igazi életét. Az önfejűség magától értetődően minden eszközt felhasznál, hogy az embert „eltiltsa” eme uralma végét jelentő fa táplálékától.

A megismerés másik fája az, ahonnan a kígyó beszél. Itt nem a Szellem megismeréséről van szó az emberben lévő szellem által, hanem a jelenségek világának az értelem segítségével való megismeréséről. Az ember minél többet eszik erről a fáról, annál intenzívebben fejlődik az értelme, mellyel látszólag a természettől is egyre függetlenebbé válhat. Mivel megismeri a törvényeit és kiaknázza azokat, önfejűségében szembehelyezkedik a természettel. Ezzel persze megbontja a természettel, az önfejűség birodalmával való összhangot, a természet erőit jóra és gonoszra osztja fel aszerint, hogy alkalmasak-e önfejű céljai számára, és emiatt többékevésbé kivonja magát Jaldabaoth előírása alól, hogy összhangban éljen saját birodalmával.

Mivel értelme az önfejűség elve szerint működik, alapjában véve mégis Jaldabaoth birodalmának elkötelezettje marad, még ha képes is lenne azt önfejűségévél elpusztítani.

Pontosan ez a mai emberiség helyzete, és ezekből a képekből jól ki tudjuk olvasni, hogy ennek az emberiségnek melyik utat kellene választania. Ha lemondana a jó és rossz szerint felosztó és a természetet e mérce szerint uraló és tönkretevő értelem kibontakozásáról Jaldabaoth birodalmához, a természethez történő engedelmes visszatérés javára, a természet talán meg lenne mentve, de az önfejűség nem lenne megszüntetve, és az ember nem töltötte volna be rendeltetését, hogy a Szellem birodalma lakosaként éljen. Ezért csak egyetlen, az emberiség céljának teljesüléséhez vezető út létezik, az, hogy egyen a Szellem megismerésének fájáról, ami az önfejűség, és az értelem önfejűségének feladását is jelenti.

A Szellem megismerésének fájáról való evés először is oda vezet, hogy az emberek tudatára ébrednek „mezítelen”-ségüknek, vagyis észreveszik, hogy mennyire hiányzik belőlük a Szellem.

A jó és gonosz megismerése fájáról való evés oda vezet, hogy az emberek tudatára ébrednek önmaguknak, és többek között annak a ténynek, hogy két nem létezik, és persze annak is, hogy szexuálisan önfejűen, vagyis csak élvezetből vannak együtt, amitől még mélyebbre süllyednek az önfejűség világában.

De mindkét esetben, az ismeret mindkét fájáról történő evésnél tönkremegy Jaldabaoth világával való minden kétséget kizáró egység. A tudatosodás, a megismerés révén elvész az öntudatlanság felelőtlenségének Paradicsoma.

Persze az ember tudatállapotától függően rendeződik el a nemek együttélése is. Ha a kígyó fájáról, a jó és gonosz megismerése fájáról ettek, ezt a viszonyt az önfejűség határozza meg: a felek megpróbálnak egymáson uralkodni, vagy hogyha ez nem sikerül, a feszültségben az egyenjogúság békés helyzete állandóan törékeny lesz.

De ha a Szellem megismerése fájáról ettek, akkor felismerik, hogy a Szellem bennük és a partnerben kibontakozó világosságereje mindenkor jelen van, minél inkább hallgat az önfejűség. Mindegyikük addig törekszik arra, hogy saját lényében újra felvegye a világosságerővel a kapcsolatot, amíg az újra hatásos nem lesz. Az ilyen módon önállóvá váló emberek a férfi és nő magától értetődő egyenjogúságában harmonikusan együttműködhetnek, mert tulajdonságaik kiegészítik egymást és nem önfejűen, hanem a Szellem világa mindkettejük számára közös törvényei szerint cselekszenek.

Ilyen együttműködésből születik meg Széth, Ádám és Éva harmadik fia, akiben a Szellem és Lélek ismét harmonikusan az összhang, és aki ezért halhatatlan testet tud létrehozni – a Szellemmel összhangban élő emberek típusát. Káin és Ábel ezzel szemben Jaldabaoth világának elvei, akik az önfejűségből és állati életerőből születtek, és ezért nincs bennük semmi a Szellem erejéből. Jaldabaoth készséges szolgái.

Az emberiség történelmének harmadik felvonása a paradicsomi kiűzetés után kezdődik. Nos, az embernek, aki a jó és gonosz megismerése fájáról evett, olyan értelme van, mely egyre inkább függetlenedik a természettől és annak törvényeitől, de amely önfejűen működik, és az ember rövid távú érdekét a természet összes szükséglete fölé helyezi. Kizsákmányolja a természetet, miközben saját céljainak veti alá, és olyan mércével méri, hogy számára belőle mi a jó és mi a rossz. Jó, ami hasznára van, és rossz, ami árt neki.

Ezáltal konfliktushelyzetek jönnek létre más emberekkel és a természettel. A többi ember és a természet a rajtuk esett sérelmet megfelelő mértékben viszonozzák: létrejön a bosszú törvénye, a sors. Minden, amit az önfejűség világában az önfejű jóval és rosszal okoztak, előbb-utóbb maga után vonja a kellemes vagy kellemetlen következményeket az okozó számára.

Minél nagyobb és számosabb Jaldabaoth világának természetes összhangjától való eltérés, mint felhők az égen, annál fenyegetőbben válnak láthatóvá a következmények. E felhők periodikusan gyülekeznek, az embereket a felgyülemlett sorserő sújtja, a földet özönvíz borítja. És az emberek, akik rengeteg sorserőt halmoztak fel, „belefulladnak” a terhek és a katasztrófák tömegébe, amelyeket a természet megtorlásként hoz az ember belső világára lelki betegségek, a külső világra pedig társadalmi átalakulás vagy a föld terméketlenné válása és elsivatagosodása formájában.

Akik a jó és gonosz megismerése fájáról, az önfejű értelem fájáról ettek, azok közül senki sem kerülheti ezeket a következményeket. Ám léteznek olyan emberek is, a Noé típusúak, akik a Szellem megismerése fájáról esznek, ami által felveszik magukba a Szellem erejét, mellyel képesek a belső és külső katasztrófák áradata felett tovautazni, hogy így elmeneküljenek Jaldabaoth bosszúja elől. Sophia világosságereje, amelynek átadták magukat, megmentette őket.

A negyedik felvonásban Jaldabaoth világának nem emberi lényei, Jaldabaoth „angyalai” születnek le emberi alakban, és rendkívüli intenzitással még egyszer elhozzák az emberekhez az ellenkezés szellemét, az önfejűséget. Ezzel olyan emberek jönnek létre, akik mindenre gondolnak, csak tulajdonképpeni rendeltetésükre a Szellem birodalmában levő és annak törvényei szerinti életre nem. Az élvezet, a természetes és mesterséges módon létrehozott értékek ingereinek, állandóan cserélődő javak fogyasztásának rabjává váltak. Elvesznének, ha Sophia ismét közbe nem lépne, és nem hívná az ember világosságerejét megsegítő Megváltót.

Az ötödik és egyben az utolsó felvonás bemutatja, hogy a Megváltó hogyan jön és erősíti meg a világosságerőket az emberiségben. Közben a szellemi világ emberisége négy típusának megfelelően az emberiségben négy típus jött létre: Ádámnak, az eredeti embernek kivetítései; fiának, Széthnek kivetítései; Széth fiainak kivetítései; és az olyan nem kivetítései, melynek a Szellemmel való kapcsolata nem teljesen dőlt el, hanem csak némi tétovázás után szilárdul meg.

Mind a négy típushoz jön a Megváltó, hogy lángra lobbanjon világosságerejük, felismerési képességük. Azaz a Szellem világa arra ösztönzi a minden egyes ember személyiségében szunnyadó képességet, hogy ismerje meg a Szellem világát. Ekkor végérvényesen ki kell derülnie, hogy az ember visszaköltözhet-e a Szellem világába és ez felkészítheti-e, vagy továbbra is Jaldabaoth világába akar-e kapaszkodni.

Azonban az utóbbi lehetőség nem lenne számára igazi megoldás. Mert amint a világosságerő az ötödik felvonásban legmélyebb rétegéig, a durvaanyagi testig megközelítette Jaldabaoth világát, az önfejűség megszűnése – megjelenési formáját illetően – elkerülhetetlen. Ha Sophia, a Szellemlélek ismét kapcsolatban áll a Megváltóval, a Szellemmel, és együttműködnek, új testi kifejezőeszköz fejlődik ki, miközben az önfejűség erői által létrejött kifejezőeszköz érzéketlen a szellemi impulzusokra és megszűnik létezni.

Ezzel teljesült Jaldabaoth természetében az emberiség történelmének az a célja, mely kezdettől fogva meghatározta e történelmet. Sophia vétke, az önfejűség, következményeivel együtt meg lett szüntetve. Az eredeti emberiség tehát a Szellemmel összhangban álló Lélekkel vetíti ki magát, tisztán halhatatlan testben és tisztán Krisztus világának megfelelő természetes környezetben. Sophia, a Világlélek teremtése most minden önfejűség nélkül összhangba kerül a Szellem törvényeivel és erőivel.

Miért „átkozott” az, aki Jánosnak e „titkos” tapasztalatait pénzért és javakért adja tovább?

Mert ezzel a Szellem iránti nyitottságát, melynek révén tapasztalataiban részesül, önfejűen – haszonlesésből – újra bezárja. Ezzel elzárkózik a Megváltó erőitől, és még mélyebbre süllyed az önfejűség világának átkában.

Azonban aki a titkos tapasztalatokat becsületesen adja tovább, éspedig azoknak, akik ebben a vonatkozásban számításba jönnek – akik nem önfejűen pénzért és javakért vágynak rájuk – az ezen túlmenően megnyit másokat és saját magát a Szellem hatásának és az emberiség tulajdonképpeni céljának.

János Titkos könyve – A szöveg Történt azonban a napokban, hogy én, János, Jakab testvére (Zebedeus fiai) amikor a Templomhoz mentem, odalépett hozzám egy Arimaniás nevű farizeus és így szólt hozzám: „Hol van a mestered, akit követtél?”

János ezt mondta neki: „Ahonnan jött, oda tért vissza.”

Ekkor így válaszolt nekem a farizeus: „Csalással vezetett titeket félre ez a Názáreti. Bezárta a szíveteket, és eltérített titeket atyáitok tanításától.”

Ezt hallva elfordultam a szentélytől és egy a hegyen levő magányos helyre mentem.

Szívemben nagy szomorúsággal ezt gondoltam: „Dehát akkor miért választották ki Megváltót? Miért küldte az Atyja a világba? És ki az Atyja? Miféle az az eon, ami felé haladnunk kell? Ugyan megmondta nekünk, hogy ez az eon felvette a múlhatatlan eon alakját, de arról nem világosított fel minket, hogy miféle lesz ez az eon.

Abban a pillanatban, ahogy így gondolkodtam, megnyílt a menny, az egész teremtés nem földi fénnyel ragyogott és a világ rengett. Nagyon féltem és a földre vettetem magam. És lásd, a fényben egy gyermek jelent meg nekem. Miközben rápillantottam, aggastyánná változott, majd szolgává. A fényben egység volt különböző alakokkal. Láttam ezt, de nem értettem ezt a csodát. Ha egység van a fényben, akkor miért mutatkozik három alakban összevissza? És ha egy alak van, akkor hogy lehet három különböző megjelenési formája?” Ő azonban ezt mondta nekem: „János, miért kételkedsz, ha hozzád jövök? De hiszen ez nem ismeretlen számodra? Ne légy hát kishitű, mert én vagyok az, aki mindenkor veled van. Én vagyok az Atya, én vagyok az Anya, én vagyok a Fiú, én vagyok az örökké Létező, az Elegyíthetetlen, mert senki sincs, aki összeelegyíthetné magát velem. Nos, azért jöttem, hogy kinyilatkoztassam neked, hogy mi van, mi volt, és mik lesznek az elkövetkezendő események, hogy mind a Láthatót, mind a Láthatatlant megismerd, és hogy a tökéletes emberről oktassalak téged. Most emeld fel rám tekintetedet, jöjj, halld és érts meg, amit ma mondok neked, hogy hirdesd szellemi rokonaidnak, azoknak, akik a megingathatatlan nemből, a gondolkodni képes tökéletes emberi nemből valók.”

Majd így folytatta: „Senki sem uralkodik a Szellemen, mivel egyeduralommal rendelkezik.

Az igazi Isten, mindenek Atyja, a szent lélegzet, a láthatatlan, aki a mindenséget múlhatatlanságával veszi körül, a tiszta világosságban van, nincs szem, amely képes belepillantani. Nem szabad a Szellemet bizonyos fajta istennek elképzelnünk, mert messze kiválóbb az isteneknél. Olyan elv, melyen senki sem uralkodik, mert senki sem létezett előtte.

Nincs szüksége senkire. Nincs szüksége senkire, mert örökkévaló. Nem szorul rá semmire, mert nem lehet neki vége, mivel nincs szüksége arra, hogy vége legyen, mert hiszen örökre ő maga a bevégzettség. Határtalan, mert nincs senki, aki határt szabhatna neki. Nem lehet megítélni, mert nincs senki, aki megítélhetné. Mérhetetlen, mert nincs senki, aki megmérhetné. Láthatatlan, mert soha senki sem látta. Ő az örök, mert róla lehetetlen beszélni. Ő a leírhatatlan, senki sem foghatja fel, hogy leírja. Ő a megnevezhetetlen, mert senki sem létezett előtte, hogy nevet adjon neki. Ő a mérhetetlen Világosság, a szent, a hamisítatlan tisztaság, a leírhatatlan, a tökéletes, a múlhatatlan.

Mindazonáltal nem teljesülés, nem üdv. Nem isteniség, hanem messze kiválóbb annál. Sem nem végtelen, sem nem határtalan, hanem mesze kiválóbb annál. Nem rendelkezik testtel, de nem is testetlen, nem nagy és nem kicsi. Nincs megmérhető nagysága. Senki és semmilyen élőlény sem tudja elgondolni.

Tehát tényleg nem olyasmi, ami létezik, hanem messze kiválóbb annál. Nem része egy eonnak sem, de nem azért, mintha nem lenne kiválóbb, hanem mert tökéletesen megáll önmagában. Nem része az idő, mert azt mások teremtették. Nincs számára idő kimérve, mert nincs senki, aki valamit is kimérhetne neki. Egyáltalán nincs is szüksége semmire: Nem létezik számára semmi. Csak az érti meg a színtiszta világosságot, aki a világosság teljesüléseként kizárólag a saját önvalójára vágyik. Ő a mérhetetlen nagyság; az örökkévaló, az örökkévalóság adományozója; a világosság, a világosság adományozója; az élet, az élet adományozója; a boldogságos; a boldogság adományozója; a Gnózis, a Gnózis adományozója; a jó, a jóság adományozója; nem azért, mert birtokolja, hanem mert adja; a könyörület, aki megkönyörül; a kegyelem, aki kegyelmes; a mérhetetlen világosság.” Így folytatta: „Mit mondjak neked Róla, a Felfoghatatlanról? Például, hogyan néz ki a világosság? Tegyük fel, hogy érthetnék valamit hozzá – de ki érthetné őt valaha is –, egész egyszerűen beszélhetnék róla veled?

Eonja múlhatatlan. Nyugalomban van. Hallgatagságban nyugszik. Mindenben benne rejlik.

Minden eon feje lehetne, ha ugyan valami kellene, hogy legyen. Közülünk csak az tudja, mi van a mérhetetlennél, aki benne lakozott. Így csak az tud közölni valamit, aki megismeri saját magát saját világosságában, mely körülveszi, és aki az élő víz forrása – a tökéletes tisztaságban levő világosság. Mert a Szellem forrásából felszökken a világosság élő vize.

Világával a legapróbb részletekig felékesített minden eont. Ismeri saját képét, ha az őt körülvevő tiszta fényvízben látja. Gondolata hatásossá vált és megnyilatkozott. Elélépett a világosságsugárzásból. Ő a mindenség önmagáról tanúbizonyságot tevő ereje.

Tökéletesen irányítja a mindenséget. Ő a világosság. Ő a világosság hasonmása. Ő a láthatatlan képmása. Ő a tökéletes erő. Ő a Barbelo. Ő a nagyszerűség tökéletes eonja. Ő magasztalja őt, mert belőle lett, és megismerte őt. Ő az első gondolata.

Ő a képmása. Ő lett első emberré. Ő a szűz szellem. Ő a háromszoros férfiúi, a háromnevű, a három ébredő erejű háromszor hatalmas. Ő a nem öregedő eon. Ő a hím-nős, aki elrendelésére sarjadt ki.

Barbelo kérte őt, hogy adjon neki első belátást. Teljesítette kérését. Amint megadta neki, megjelent az első belátás. Odaállt a gondolathoz, amely a gondviselés előtt haladt és magasztalta a láthatatlan Szellemet és tökéletes hatalmát, amiből létrejött.

Barbelo újabb kérése az volt, hogy ajándékozzon neki múlhatatlanságot. Teljesítette kérését.

Amint odaajándékozta, megjelent a múlhatatlanság. Ott állt a gondolattal és az első belátással, és magasztalta a láthatatlan Szellemet és tökéletes hatalmát, amiből létrejött.

Most arra kérte, hogy ajándékozzon neki örök életet. Teljesítette kérését. Amint odaajándékozta, megjelent az örök élet. És ott állt a gondolattal, a belátással és a múlhatatlansággal, és magasztalta a láthatatlan Szellemet és tökéletes hatalmát, amiből létrejött.

Tehát ezek az Atya eonjai: a gondolat; az első ember, a láthatatlan képmása; Barbelo; a belátás; a múlhatatlanság; az örök élet.

Ez az öt hím-nős, tehát tíz eon.

Barbelo odaadóan pillantott (az Atya), a tiszta Világosság után. Feléje fordult és egy nagyon boldog fényszikrát szült. Ez az újszülött megjelent az Atya előtt. Ő a tiszta Világosság Szelleméből keletkezett mindenség isteni egyszülöttje, elsőszülött szikrája volt. A láthatatlan Szellem örvendezett az erejéből, elrendelésére, Barbelo által keletkezett és megjelent fényszikrának. Felkente jóságával, amitől teljesen makulátlan lett és Krisztussá vált, mert a felkenés a láthatatlan Szellem jóságával történt.

Az isteni egyszülött előtte állt, és magasztalta a láthatatlan Szellemet és tökéletes elrendelését.

Csak azt kérte tőle, hogy ajándékozzon neki értelmet. Teljesítette kérését. Amint megadta neki, megjelent az értelem. Odaállt az értelemhez és magasztalta a láthatatlan Szellemet és Barbelot, akikből létrejött. Mindez azonban csendben és a gondolat által történt.

Az egyszülött most használni akarta az értelmet. Ettől Autogenes lett, a magától felébredő. Ünnepélyesen haladt tova akaratával, értelmével és világosságával, miközben a láthatatlan Szellemet és Barbelot magasztalta, akikből létrejött. Az akarat irányította az igét, mert Autogenes, a magától felébredő az igével teremtett minden dolgot.

Az isteni Autogenes ott állt a belátással, az értelemmel, az akarattal és az örök élettel.

Magasztalta a láthatatlan Szellemet és Barbelot, mert általuk jött létre. A láthatatlan Szellem munkatársa lett, aki nagy megtiszteltetésben részesítette, mert az első gondolatából lett. Ezért helyezte Autogenest a mindenség fölé. Neki ajándékozta az összes hatalmat és a saját igazsága feletti rendelkezést, melyekkel megérthette a mindenséget – ő, akinek nevét csak az arra méltókkal közlik.

A láthatatlan Szellem az isteni, a magától felébredő (Autogenes) világosságából neki és a többi három számára négy nagy világítót jelentetett meg segítségül: a gondolatot, az akaratot és az életet. A négy nagy világító: a megértés, a kegyelem, az érzékelés és a megfontoltság.

A kegyelem az első világossághoz, Armozélhez, a háromszoros első eon világosságának angyalához tartozik: 1. kegyelem, 2. igazság, 3. forma.

A második világosság, Oroiél, a háromszoros második eon világosságának angyalához tartozik: 1. belátás, 2. érzékelés, 3. emlékezés.

A harmadik világosság, Daveithei, a háromszoros harmadik eon világosságának angyalához tartozik: 1. megértés, 2. szeretet, 3. idea.

A negyedik világosság, Eleleth, a háromszoros negyedik eon világosságának angyalához tartozik: 1. tökéletesség, 2. béke, 3. bölcsesség (Sophia).

Ez az a négy világító, amelyek az isteni, magától felébredőt támogatják. Ők a láthatatlan Szellem határozatára a fiúnak, a nagy, magától felébredő Krisztusnak segítő tizenkét eon. A tizenkét eon a fiúhoz, az egyszülötthöz tartozik.

Ezután Autogenes minden dolgot a Szent Szellem akaratával hívott életre. Így jött létre, mégpedig a láthatatlan Szellem és Autogenes határozatára az első belátásból, a tökéletes értelemből, az Istenből származó első jelenség, a tökéletes, igazi ember. Adamasnak nevezte el, és az Armozélhoz tartozó első világosságba, az első eon fölé helyezte a nagy isteni Autogenes, Krisztus segítőjeként. A láthatatlan Szellem Adamasnak legyőzhetetlen erőt adott.

Adamas pedig ezt mondta: Tisztellek és magasztallak Téged, láthatatlan Szellem. Mert

Általad lett minden dolog, és minden dolog ismét Feléd fordul. Magasztallak Téged, Atya, Anya és Fiú, tökéletes erő.”

A láthatatlan Szellem Adamas fiát, Szétet az Oroiélhez tartozó második világosság fölé helyezte. Szét utódai a harmadik eon fölé kerültek. Ők a Szent lelkei, akik a Daveithei melletti harmadik világosságban vannak. A negyedik eonba azonban azoknak lelkeit helyezték, akik semmit sem tudtak a teljességről, a Plerómáról, és nem fordultak azonnal feléje, hanem tétováztak, de végül mégis felé fordultak. Ők a velük összekapcsolódott negyedik világosság mellett, Eleleth mellett fognak maradni, és a láthatatlan Szellemet fogják magasztalni.

De nővérünk, Sophia, a tizenkettedik eon elkezdett magából gondolatot képezni. Emlékezve a Szellemre és az első belátásra, létre akarta hozni magából hasonmását, noha a Szellem nem egyezett bele, mert nem értett vele egyet. Társa, a hímnemű, szűz Szellem sem egyezett bele.

Persze amint erre tért rá, nem váltotta ki sem a Szellem támogatását, sem a tetszését vagy egyetértését.

Mivel a gondolkodását már nem tudta hatástalanítani, műve napvilágra került: tökéletlen és csúf volt, mert társa nélkül teremtette. Nem hasonlított anyja külsejére, másmilyen volt az alakja. Amikor Sophia meglátta, sárkányformájú és oroszlánfejű volt. Szemei azonban olyanok voltak, mint a ragyogó tűzvillámok. Ekkor eltaszította magától, messze arról a helytől, hogy egy halhatatlan se lássa. Ugyanis tudatlanságában teremtette. Körülvette fényes felhővel, és egy trónt állított a felhő közepébe, hogy a Szent Szellemen kívül, akit az élők anyjának hívnak, senki se lássa. A Jaldabaoth nevet adta neki. Ő volt az első archon. Sok erőt vett el anyjától, és eltávolodott tőle, nagyon messze attól a helytől, ahol született. Más helyet vett birtokba, és hevesen égő eont teremtett magának, ahol most tartózkodik. Szövetségre lépett a most benne levő tudatlansággal.

Hatalmakat hívott létre, akik tizenkét angyalként csatlakoztak hozzá. Mindegyiküknek megvan a saját eonja a múlhatatlan eonok mintájára. Minden angyalt három erővel látott el úgy, hogy mindegyik, aki most alatta áll, háromszázhatvan angyalosztályt képezzen.

Amikor a torzszülöttből, a sötétség első archonjából, annak tudatlansága által, aki őket nemzette, létrejöttek a hatalmak, a következő neveket kapták *: először Jaoth-ot; másodszor Hermast, a hevesen égő szemet; harmadszor Galila-t; negyedszer Jobelt; ötödször Adonaiost; hatodszor Sabaoth-ot; hetedszer Kainant és Kaet, akit Káinnak hívnak, azaz a Napnak; nyolcadszor Abiressinet; kilencedszer Jobelt; tizedszer Harmoupiaélt; tizenegyedszer Adonint; tizenkettedszer Beliast.

Mindegyikőjüknek volt még sóvárság és harag nevük is. Ezenkívül – mindegyiknek a természetének megfelelően – a menny fejedelmétől kapott kettős nevük van. Meghatározott időszakokban eltávolodnak és meggyengülnek, de aztán ismét növekszik az erejük és fényesebbek lesznek. Jaldabaoth elrendelte, hogy közülük hétnek az égbolt felett kell uralkodnia és ötnek az alvilág káosza felett. Íme azok nevei, akik a hét menny felett uralkodnak: Az első Jaoth, az oroszlánfejű; a második Eloaios, a szamárfejű; a harmadik Astaphaios, a hiénafejű; a negyedik Jao, a kígyófejű; az *

E mondat fordítása a Nag-Hammadi könyvtárban található bővebb változatú János apokrifonja szövege német fordításának figyelembevételével történt.

ötödik Adonaios, a sárkányfejű; a hatodik Adoni, a majomfejű; a hetedik Sabbataios, az égő tűzlángfejű. Ez a hét nap hétsége. Ez a hét uralkodik a világon.

Jaldabaoth vagy Saklas, a sokformájú, aki tetszés szerint képes volt minden arcot mutatni, mindenkinek kiosztott valamit a saját ereje tüzéből, de az anyja, Sophia erejéből származó tiszta világosságból semmit nem adott nekik. Így uralkodni tudott rajtuk, mert az uralkodás ereje, amely a legbensőjében van, anyja világossága erejéből van véve. Ezért istennek neveztette magát, miközben mégis csak arra a létformára támaszkodott, amelyből származott.

A hatalmakat összekötötte hét erővel, amelyek akkor keletkeztek, amikor ő szólt. Nevet adott nekik, és hatalmaknak tette meg őket. Ezért felülről kezdte: Az első a gondviselés, az első, Jaoth; a második az isteniség, a második, Eloaios; a harmadik az uralkodás, a harmadik, Astaphaios; a negyedik a féltékenység, a negyedik, Jao; az ötödik a királyság, az ötödik, Sabaoth; a hatodik a megértés, a hatodik, Adoni; a hetedik a bölcsesség, a hetedik, Sabbataios esetében. Mindegyiküknek van égboltja és eonja az eonok mintaképe szerint, amelyek kezdettől fogva a múlhatatlanok alakjában léteznek.

Közben a teremtést, az alattvalóját és az alatta álló rengeteg angyalt figyelte, akik mind belőle keletkeztek, és így szólt hozzájuk: ’Én, én féltékeny Isten vagyok, és rajtam kívül nincs isten.’

Ezzel tanúskodott arról, hogy más isten is létezik. Mert különben ki másra kellene féltékenynek lenni?

Amint az anya felfedezte, hogy tökéletessége lassanként elmúlt, mert társa nem értett vele egyet, és ebből felismerte vétkét, elkezdett ide-oda bolyongani.”

Ekkor ezt kérdeztem: „Uram, mit jelent az, hogy ’ide-oda bolyongani’?” Ő azonban mosolygott és ezt mondta: „Ne gondold, hogy ez úgy történt, ahogy Mózes mondta, azaz ’a vizek felett’. Nem, nem így van. Az anya azonban látta fia gonoszságát és árulását, és bűnbánatot gyakorolt. Mialatt a tudatlanság sötétségében bolyongott, elkezdte szégyellni magát, de nem mert visszatérni. Ide-oda járkált, ez a bolyongás.

Mivel a szemérmetlen csak egy erőt kapott az anyától, nem ismert egyet sem abból a sok erőből, melyek felülmúlják az anya erejét. Azt gondolta, hogy anyja ereje az egyetlen létező erő. Amikor rátekintett az általa teremtett nagyszámú angyalseregre, nagyon ünnepélyesen érezte magát.

Amikor azonban az anya felismerte, hogy a sötétség torzszülöttje nem volt tökéletes, mivel nem a társával egyetértésben cselekedett, mély bűnbánatot tartott és nagyon sírt.

Fivérei hallották bűnbánati imáját és könyörögtek érte. A szent, láthatatlan Szellem meghallotta ezt. Miután a beleegyezését adta, a Plerómából kitöltötte a Szellemét rá, és lejött társa, hogy segítsen neki vétkét eltörölni. Azonban nem vezették vissza a saját eonjához.

Hanem az általa tanúsított különösen nagy tudatlanság miatt ottmaradt a kilencedik eonban addig, amíg hiányossága meg nem szűnt. És egy hang szólt hozzá: ’Az ember létezik – az ember fia is.’ Ezt hallotta az első archon, Jaldabaoth, de nem tudta, hogy honnan jön a hang.

A nagyon boldog felfedte alakját. Az archonok és a hatalmak egész serege reszketett. Látták a vízben tükröződő külső alakot, és ezt mondták egymásnak: ’Teremtsünk embert Isten képére

és hasonlatosságára.’ Összes erejükből együtt megteremtették őt. Saját magukból egy tákolmányt alkottak. Így lett a lélek az erejükből, az általuk látott képre teremtve. Tehát a kezdettől fogva létezőnek, a tökéletes embernek volt az utánzata. És ezt mondták: ’Ádámnak nevezzük őt, hogy e lény neve és ereje világossággá váljon nekünk.’ És elkezdték a teremtésüket alulról: az elsőnek, az isteniségnek lelki csontot; a másodiknak, az uralkodásnak lelki izmokat; a harmadiknak, a féltékenységnek lelki húst; a negyediknek, a gondviselésnek lelki velőt, mely az egész test alapja; az ötödiknek, a királyságnak lelki vért; a hatodiknak, a megértésnek lelki bőrt; a hetediknek, a bölcsességnek lelki hajat teremtettek. Így készítették el az egész testet angyalaik segítségével. Ők alakították ki a hatalmak által előkészített lélekanyagból a harmonikusan összeillesztett végtagokat. Az egész, ily módon összeillesztett testet azok az angyalok teremtették meg, akiket az imént neveztem meg.

A test sokáig mozdulatlanul feküdt. Sem a hét hatalom, sem a végtagokat összeillesztő háromszázhatvan angyal nem volt képes talpra állítani.

Az anya azonban működésre akarta bírni azt az erőt, amelyet az első archonnak adott ajándékba. Alázatosan odament a nagy irgalmú tökéletes Atyához, és könyörgött neki, a Világosság Atyjának. Szent isteni akarata szerint elküldte Autogenest az első eon angyalának alakjában négy világítójával együtt. Azt tanácsolták Jaldabaothnak, hogy jelentesse meg az anya erejét. Ezt mondák neki: ’Fújj egy keveset a benned levő szellemből az arcára, és a teste felegyenesedik.’ És Jaldabaoth belefújt egy keveset a szelleméből – mely az anya ereje – a testbe, amely azonnal megmozdult.

Ekkor a hatalmak féltékenyek lettek, mert belőlük jött létre. Ők adták az embernek az erőiket.

Magában hordozta mind a hét hatalom lelkét és erőit. Bölcsessége nagyobb lett, mint az övéké és az első eoné. Észrevették, hogy mentes a haragtól, értelmesebb, mint ők, és a világosságban volt. Ezért fogták őt és levezették az anyag legalsó szférájába.

De a nagyon boldog Atya könyörületes szívű jótevő. Megkönyörült az anya erejének, melyet Jaldabaoth a testhez felhasznált, így kellett az anyának megkapnia a test feletti hatalmat.

Kiküldte jótevő és könyörületes szívű Szellemét – ez a Világosság epinoia-ja (utógondolata), a Zoe (élet) – annak segítségére, akit Ádámnak, az Elsőnek neveztek el, akit az anyag aljáig vittek. Ez a segítő az egész teremtésért munkálkodik, mely során különösen az emberért száll síkra, és az embert saját templomába vezeti. Teljesen felvilágosítja a bukás okáról és megmutatja neki a felemelkedés lehetőségét.

Az epinoia azonban elrejtőzött legbensőjében, hogy Jaldabaoth és hatalmai ne tudják felfedezni, hanem csak nővérünk Sophia, mert vétkét kizárólag a Világosság epinoia-ja tudja eltörölni.

A kapott világosság által az ember elkezdett sugározni. Gondolkodása összes teremtőjénél magasabbra emelkedett. És amint felpillantottak rá, látták, hogy az ember magasabbra emelkedett náluk. Jaldabaoth az egész angyalsereggel, hatalmaival, összes erőivel együtt a következő határozták el: összekeverték a tüzet a földdel és a vizet a levegővel. Ezek összekapcsolódtak a hevesen fújó négy széllel. Minden egymáshoz ragadt és nagy eleggyé vált.

A halál árnyékába vitték Ádámot. Ott még egyszer elkészítettek egy keveréket, mégpedig földből, vízből, tűzből és levegőből, tehát anyagból, sötétségből, sóvárgásból és a lázadás

szelleméből. Ez a test teremtésének rabruhája, sírruhája lett, mellyel az embert bilincsbe verték, úgyhogy az embert az anyaghoz lett láncolva. Ő az első, aki bukott, és ez az első elválasztása. De a Világosság emlékezete benne él, és gondolkodását ébren tartja.

Ezután Jaldabaoth a Paradicsomba vitte és azt mondta, hogy az szolgáljon számára élvezetül.

Ezzel becsapta őt. Mert élvezetük (azaz az archonok élvezete) keserű, szépségük törvénytelenség, örömük csalás és tévhit, fájuk istentelenség és a lélek ellensége. Gyümölcse halálos méreg, ígérete a halál.

Fájukat az élet fájának tartották, és az élet titkának benne kellett feltárulnia. A valóságban azonban az a lázadás szelleme volt, amelyből ez a fa kisarjadt, ezáltal Ádámot megtévesztették és tökéletességét nem ismerhette meg. E fa gyökerei keserűek, ágai a halál árnyéka, levelei gyűlölet és megtévesztés, mézgája a gonoszság kenőcse, gyümölcse a halálos sóvárgás, vetőmagja sötétségben csírázik. Azoknak, akik gyümölcseit megízlelik, az alvilág lesz lakóhelyük.

A másik fa azonban, amelyet a jó és gonosz ismerete fájának neveztek el, a világosság epinoiájából sarjadt. Meg lett tiltva Ádámnak, hogy egyen erről a fáról. Ez azt jelenti, hogy nem hallgathatott az epinoiára, mert akkor Jaldabaoth tilalma szembe fordult volna vele. Ádám tehát nem pillanthatott fel tökéletességére, és hiányos tökéletességét nem ismerhette fel. De rávettem, hogy mégis egyen a fáról.”

Ezt kérdeztem tőle: „Uram, hát nem a kígyó oktatta Évát?” Ő mosolygott és ezt mondta: „A kígyó csak azt akarta, hogy a szaporodási vágyat megtanulja megrontani és bemocskolni. Ez Jaldabaothnak vált volna hasznára, aki felismerte, hogy Ádám nem hallgatna rá. Mivel Ádám értelmesebb volt nála, erőt keletkeztetett magából, és a felejtést kitöltötte Ádámra.”

Ekkor ezt kérdeztem tőle: „Uram, mi a felejtés?” Ő mosolygott és ezt mondta: „Azt gondolod, hogy Mózes ezt mondta: ’Az Úr álmot bocsátott rá?’ Nem, ez nem így van. Azonban fátyollal burkolta be Ádám felismerési képességét, amitől képtelen lett a felismerésre. Ez a felejtés.

Akkor ezt mondta a próféta száján keresztül: ’Elnehezítem szívüket, hogy ne értsenek, és ne lássanak.’ † Az epinoia Ádám bensőjében ekkor tehetetlenné vált és elrejtőzött. De Jaldabaoth elhatározta, hogy az epinoiát Ádám bordájából akaratával megjelenteti. Viszont az elérhetetlen epinoia, noha üldözte a sötétség, nem hagyta magát elfogni. Ekkor újra elhatározta, hogy erőt keletkeztet saját magából, de most már női alakút. Erejéből keletkeztette, és nem úgy, ahogy Mózes mondta: ’Kivett egy bordát, és asszonyt teremtett Ádámnak.’

Ekkor Ádám kijózanodott a sötétség általi ittasságból. Az epinoia elvette a szellemére terített fátylat, és Ádám közvetlenül felismerte teremtménytársát és így szólt: ’Ez már csontomból való csont, és testemből való test.’ (I. Móz 2:23) Ezért hagyja el apját és anyját, és ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Mert az anya társát kiküldik, és az anya meggyógyul. Ezért nevezte Ádám őt az ’élők anyjának’.

Epinoia sas alakjában teljhatalma és tudása alapján a fa segítségével történő megismeréssel oktatta őket. Megtanította őket a megismerés fájáról enni, hogy emlékezzenek tökéletességükre, mert mindketten hordták a tudatlanság ismertetőjelét. De amint Jaldabaoth †

Ézsaiás próféta könyve 6:10

észrevette, hogy kerülik őt, megátkozta őket és hozzáfűzte, hogy a férfinak uralkodnia kell az asszonyon. Ámde nem ismerte a titkot, ami a szent isteni akarat alapjául szolgált. Azonban nem merték őt megróni és nem leplezhették le tudatlanságát. Jaldabaoth angyalai kiűzték a Paradicsomból, és a halál sötét ködébe burkolták őket.

Amikor Jaldabaoth látta az Ádám mellett álló szüzet, elhatározta, hogy erőt hoz létre magából és gondoskodott arról, hogy az értelem tüze fellobbanjon. Ezzel az ősanyagot lángra tudta lobbantani a szűzben, és így felébresztette Elohimot és Javet. Elohim a macsakafejű, Jave pedig a medvefejű fiú; Elohim az igaz, Jave pedig az igaztalan. Az igazat a tűz és a levegő fölé ültette, az igaztalant pedig a föld és a víz fölé. E kettőt minden népnél mind a mai napig Káinnak és Ábelnek hívják.

Ezután az első archon létrehozta a házassági közösséget. Beültette Ádámba a szaporodási ösztönt, amely e közösség által megalkotja a lázadás szellemének képét. Mindkét archont – Elohimot és Javet – a négy elem fölé helyezte, úgyhogy a síron (az epinoia sírján) uralkodnak. Ádámban felébredt a szaporodási ösztön, és nemzette Szétet. Sophia, az anya pedig követte a mennyben, az eonoknál levő nem mintaképét és elküldte saját belső szellemét. A Szellem lejött, hogy a hozzá hasonló természetet a Pleroma mintaképe szerint felébressze, hogy az alvásból és a síri sötétségéből felébredjen. Így marad náluk a Szellem az időben. Az ősanyagban működik, hogy az összes szent eon szelleme a megérkezésekor az új eon összeállításánál a következő nemnek hiánytalanul hasznát vegye, hogy ez az új eon a Pleróma által szent legyen.” Én azonban ezt kérdeztem: „Uram, minden lélek a tiszta világosságtól kap életet?” Ő ezt válaszolta nekem: „Te nagyobb dolgokat tapasztaltál meg, a többit nehéz kinyilatkoztatni, kivéve azoknak, akik a megingathatatlan nemből származnak. Rájuk leszáll a Szellem, ha összekapcsolódnak az erővel. Megmenekülnek és tökéletesek lesznek. Méltónak találják őket arra, hogy felemelkedjenek a Világosság tisztaságához, mivel segítségével képesnek bizonyulnak, hogy megszabaduljanak minden bajtól és a gonoszság csábításától.

Szemüket pedig nem szegezik semmi másra, csak a múlhatatlan közösségre, és csupán csak rá gondolnak harag, féltékenység, félelem, sóvárgás vagy nemi vágy nélkül. Mert mindezek a dolgok nem kerítik hatalmukba őket, a testi természet kivételével, amelyet azonban még használniuk kell addig, ameddig azt a pillanatot várják, amikor a testeket kiviszik és magukra öltik. Méltóak lesznek a múlhatatlan örök életre, közben mindent eltűrnek és elviselnek, hogy befejezzék a küzdelmet és örököljék az örök életet.”

Ezt kérdeztem: „Uram, ha azok a lelkek, amelyekbe behatolt az élet ereje és szelleme, mindezt nem tettek meg, minek kell hát történnie, hogy mégis meg legyenek mentve?” Ő így felet: „Az erő minden emberben benne él, mert nélküle nem létezhetnének. De csak ha a lélek megszületett, lesz az élet szelleme hozzá vezetve. Akikbe behatolt a Szellem, lesznek mindenképpen megmentve, és képesek a sötétségből kimenekülni. Ha az erős, életet ajándékozó szellem megjött, a lélekerő megerősödik általa, és már nem tévelyeghet el a gonoszsághoz. Azonban a lázadás szellemét eltűrő lelkeket ez a szellem elcsábítja és eltévednek.

Most ezt kérdeztem: „Uram, hová mennek azok lelkei, akik elhagyják a testet?” Ő mosolygott és így válaszolt: „A lélek olyan helyre megy, ahol az az erő van, amely a lázadás szellemét

messze túlszárnyalja. A lélek ekkor erős és elmenekül a gonoszság tettei elől. A múlhatatlan gondoskodása megmenti, és felviszi az eonok nyugalmába.”

Ekkor ezt kérdeztem: „Uram, milyen fajtájúak azok lelkei, akibe nem hatolt be az élet szelleme? Ők hová mennek?” Ő így válaszolt: „Ami az ő esetüket illeti, ezeken a lelkeken teljesen elhatalmasodott a lázadás szelleme, mely nagyon rájuk nehezedik. Felvonja őket a sötétség műveihez, és így a felejtésbe viszi őket. Ha a lélek letette ruháját, ez a szellem kiszolgáltatja őket a Jaldabaoth által létrehozott hatalmaknak. A hatalmak újra bilincsbe verik és tévútra viszik őket, amíg felismerésre való képtelenségükből fel nem ébrednek, amíg az első belátás által felismerésre nem tesznek szert, és végül tökéletesekké nem válnak, és meg nem szabadulnak.” Én azonban ezt kérdeztem: „Uram, Hogyan tud a lélek összezsugorodni és az anyai lénybe vagy férjébe ismét bekerülni?” Örült a kérdésemnek és így válaszolt: „Te valóban boldog vagy, mert megértetted. A lelket ezért más kapja meg, akiben benne van az élet szelleme, hogy a lélek kövesse őt. Azzal, hogy hallgat rá, megmenekül, és soha többé nem lesz szüksége arra, hogy testi ruhát vegyen magára.”

Ezt mondtam neki: „Uram, hová mennek azok lelkei, akikbe ugyan behatolt a Szellem, de akik megint elfordulnak?” Ezt válaszolta: „Oda mennek, ahová a hiányosság megbánást nem ismerő angyalai vonulnak vissza. Ott őrzik őket addig a napig, amelyen meg kell őket büntetni. Mindenki, aki ellenáll a Szent Szellemnek, örök büntetés kínozza.”

Most ezt kérdeztem: „Uram, hogyan jött létre a lázadás szelleme?” „Miután az epinoia – az irgalomnak ez a szelleme – a megingathatatlan nemért végzett nagy erőfeszítésével az ősanyagból a gondolkodó képességet felébresztette, az első archon észrevette, hogy az ember bölcsességben messze felülmúlta. Meg akarta szerezni a gondolkodó képességet, de tudatlanságában nem ismerte fel, hogy az ember értelmesebb, mint ő maga.

Hatalmaival, akikkel együtt a lázadás szellemét féltékenységükből létrehozta, elhatározta, hogy megteremti a korlátozás ruháját. Ezzel az égbolt urai, az angyalok, az istenek és azok, akik még nem ettek a jó és gonosz ismeretének fájáról, valamint minden ember meg lettek kötözve, mégpedig mértékekkel, időszakokkal és az idővel. Így valamennyien hatalmuk rabságában maradtak, és uralkodni tudtak rajtuk. Ez valóban sötét, nagyon természetellenes terv volt.

Az első archon megbánt mindent, amit megalkotott. Ezért elhatározta, hogy árvizet bocsát az egész emberi teremtésre. De a gondviselés segítője – ez a világosság epinoiaja – figyelmeztette Noét. Az archon kihirdette az embereknek, de ők nem hittek neki. Azonban nem úgy volt, mint ahogy Mózes mondta: ’Noé bement a bárkába’, hanem elrejtőzött egy helyen. Nem csak Noé, hanem ennek a megingathatatlan nemnek még más tagjai is.

Elrejtőztek egy helyen és fényes felhőbe burkolóztak. Noé és mindenki más, aki vele a fényben együtt volt, felismerte a felhő nagyszerűségét. De a sötétség mindent beborított, ami a földön volt.

Jaldabaoth újra tanácskozott hatalmaival, és elküldte angyalait az emberek leányaihoz, akiknek az emberek utódaival uralkodni vágyásuk kielégítésére gyermeket kellett nemzeniük.

De a terv nem sikerült.

Ekkor Autogenes mintaképe jutott eszükbe, akinek négy világítója Jaldabaoth négy angyalának alakjában jelent meg. Elhatározták, hogy használatba veszik a lázadás szellemét.

Az angyalok emberi alakban mentek az emberiség lányaihoz. Így vette őket körül a gonoszságból létrejött sötétség szelleme. Ajándékokat hoztak nekik, aranyat és ezüstöt, rezet és vasat. Ezzel vitték kísértésbe az embereket, úgyhogy többé nem gondoltak a megrendíthetetlen gondviselésükre. Elvitték az asszonyokat, és sötétségből való gyermekeket nemzettek, mégpedig a lázadás szellemével. Mind a mai napig bezárták és megkeményítették szívüket a lázadás szellemének keménységével.

De a Magasztos, a könyörületességben bővelkedő Atya-Anya lakozást vett az utódok között.

Először a tökéletes eonban voltam, de most odalépett elém az Anya, mert ezt teszi a világban: erejével újra felállítja a torzszülött utódait.

Azért mondom ezt el neked, hogy feljegyezd, úgyhogy szellemi rokonaidnak tovább tudod adni ezeket a misztériumokat. Mert ezek a titkok, amelyeket csak a beavatottak ismernek, a megingathatatlan nemé.

Most figyelmeztetni akarlak arra, ami meg fog történni: Ezeket a misztériumokat titokban el akarják tüntetni. Ezért bíztalak meg azzal, hogy jegyezd fel és biztonságosan őrizd meg.”

Aztán ezt mondta nekem: „Átkozott legyen, aki ezeket a titkokat ajándékért vagy ételért és italért vagy ruhákért vagy bármi más ilyesféle módon kiszolgáltatja.”

Odaadta neki (Jánosnak) ezt a misztériumot, és abban a pillanatban láthatatlanná vált. De János a többi tanítványhoz ment, és el kezdte nekik a Megváltó szavait hirdetni. ÁMEN

PRONOIA HIMNUSZA Most én, a mindenség tökéletes pronoiája, magamat vetőmagommá változtattam.

Mivel már léteztem az őskezdet óta, és a térben minden utat bejártam. Én vagyok a fény gazdagsága, én vagyok a pleroma emlékezete.

Jártam a sötétség birodalmában és kitartottam, míg el nem értem a börtön központjába.

A káosz alapjai megrázkódtak.

Elrejtőztem előlük gonoszságuk miatt, és nem ismertek fel engem.

Másodszor léptem ki a fény tereiből – én, a pleroma emlékezete – és a sötétség központjába menetem az alvilág szívéig, és elvállaltam feladatomat.

A káosz alapjai megrázkódtak, amint le akart zuhanni azokra, akik a káoszban voltak, és elpusztulnak.

De még egyszer felfelé fordultam, a fény gyökeréhez, hogy az emberek idő előtt el ne pusztuljanak.

Harmadszor – én, a fény, aki a fényben vagyok – – én, a pleroma emlékezete – a sötétség központjába menetem az alvilág szívéig.

Szememből sugárzott a fény, az eon, a halhatatlan teljesülése, és bementem börtöne közepébe, – a test börtönébe – és ezt mondtam: „Aki hallja, kelljen fel a mély álomból.” És az ember sírt és keserű könnyeket ontott.

Törülgette arcáról és azt mondta: „Ki az, aki a nevemen szólít, és honnan jön el a remény hozzám, miközben a börtön láncaira vagyok verve?” És azt mondtam: „Én vagyok a tiszta fény pronoiája, én vagyok a szűz szellem gondolata, aki felemelt téged a tisztelt területre.

Készülj fel és gondolkodj el.

Kövesd a gyökeredet, – én vagyok az irgalmas szívű –

és óvakodj a fogyatékosság angyalaitól, és a káosz démonaitól, és mindazoktól, akik beléd kapaszkodnak. Óvakodj a mély álomtól, és a téged szétzúzó alvilág szívétől. És felébresztettem őt, és fénylő vízben lepecsételtem öt pecséttel, hogy mostantól fogva a halál el ne ragadhassa.