„Juditka, tegnapra kellene…”

A szakmai tanulmányok és kompetenciák magasabb szintre emelését követően 2005től gazdasági vezetőként látta el a pénzügyi-számviteli feladatokat. A kancellária referatúra rendszer bevezetése után 2015-től mint a Kancellária Közgazdasági és Kontrolling Igazgatóság munkatársaként a karra kihelyezve, de teljes mértékben a kari működést támogatva jelenleg is gazdálkodási referensként tevékenykedik. Judit azok egyike, aki szinte mindent tud a Pollackról.

- Miben támogatod a kar működését és mi érdekeset, szépet, kihívást találsz benne?

- Tevékenységem legfontosabb része az évente elkészítendő költségvetés, a gazdasági terv részletezése a kari vezetői döntésnek megfelelően, a karhoz rendelt források és felhasználások normatíváit és lehetőségeit figyelembe véve. A pénzügyi-számviteli szakmai munka szigorú előírásainak megfelelően, ugyanakkor rugalmasságra törekedve igyekszem segíteni a gazdálkodási folyamatot. A munkakörömhöz kapcsolódó elvárások és megbízások teljesítése számomra hivatást jelent. Az intézménynél való több évtizedes jelenlétem lehetőséget adott számos vezetővel együtt dolgozni, érezni a megtisztelő bizalmukat. Hálás vagyok azért, hogy elfogadták a szakmai kompetenciámat.

A szervezet értékeinek ismeretében könnyebbséget jelent a munkám során a felmerülő problémák megoldása. Sok-sok segítő, kedves kollégával közösen gondolkodva véleményem szerint a gazdálkodási területen eredményesen támogattuk az oktatási-kutatási célok megvalósítását. Ez a csoportmunka reményeim szerint a jövőben is hatékonyan segíteni fogja a kari gazdasági működést.

- Milyen emlékezetes élményed fűződik a karhoz, a munkádhoz?

- Nagyon sok kedves emlékem van, amelyekből egyet emelnék ki. Szerencsém volt hoszszabb ideig együtt dolgozni a kar vezető professzorával, dr. Bachman Zoltánnal, illetve pontosítanék: kicsit részese lehettem a kar sikerének, hogy megbízott operatív pénzügyi feladatokkal. Professzor úr korán reggel hívott telefonon, még jóval a szokásos munkaidő megkezdése előtt, valahogy úgy kezdve a beszélgetést:

- Juditka! Még nem indult el a mai nap, ezért hívlak időben, viszont a segítséged már tegnapra is kellett volna! Megkérlek tegyél javaslatot a „X” kifizetési probléma megoldására.

Professzor úr kérését minden esetben nem feladatnak, hanem megtisztelő megbízásnak éreztem, ezt a háttérben maximálisan igyekeztünk kolléganőimmel együtt támogatni.

- 2008 óta dolgozom a karon. Ezt megelőzően költöztem haza végleg Németországból, ahol több mint 15 évet éltem. Bachmann Zoli bácsi abban az időben a kar nemzetköziesítését még német hallgatókkal képzelte el, és amikor Bachmann Bálint lett az új dékán, akkor kerültem a Doktori Iskolához. Úgy gondolták, hogy a Doktori Iskola vonzani fogja a német építészhallgatókat, ezért elsősorban németül jól beszélő és a német mentalitást „belülről” ismerő munkatársat kerestek. Ekkor kezdtük el szervezni például a Doktori Iskola berlini kiállítását is, mely kiállítás anyagainak a fordításában is részt vehettem. Nagy élmény volt a kezdetektől fogva együtt dolgozni fiatal, tehetséges építészekkel Zoli bácsi mentorálása alatt, akik ma szinte egytől egyig a kar vezető kollégái!

- Miben támogatod a kar működését és mi érdekeset, szépet, kihívást találsz benne?

- 2013-14-ben egy évet töltöttem Norvégiában, Osloban, és mielőtt viszszajöttem, dékán asszony, aki akkor a külügyekért felelős dékánhelyettesi posztot látta el, megkérdezett, hogy volna-e kedvem a teljesen új Nemzetközi Irodában dolgozni. Örömmel mondtam igent, hiszen ennél jobb „visszatérést” álmodni se mertem volna! Ez a munkakör annyira változatos és szerteágazó, annyi benne a lehetőség! A kihívások és nehézségek ellenére ez az egyetlen feladat, ami azóta is ugyanazzal a lelkesedéssel tölt el, mint a kezdetekben! Egyrészről sokat jelent számomra a hallgatók viszszajelzése – aki élt más országban, más kultúrában, más nyelvi környezetben, az otthonától távol, annak könnyebb beleképzelnie magát azokba a helyzetekbe, problémákba, amelyek egy hallgatót itt érhetnek. Minden pozitív odafordulásért hálásak, és tudják, hogy hol találnak. Másrészről pedig büszke vagyok a nemzetközi hallgatói létszámra, amiért tulajdonképpen egész évben dolgozunk.

- Milyen emlékezetes élményed fűződik a karhoz, a munkádhoz?

- Ahogy említettem, a nemzetköziesítés gondolata 2008-ban indult el a karon és hálás vagyok azért, hogy a kezdetektől fogva ennek a folyamatnak a részese lehettem. Nemcsak a kollégák, de a hallgatók között is vannak olyanok, akikkel szinte baráti szálak kötnek össze és akikkel azóta is – annak ellenére, hogy már évek óta végeztek – rendszeres kapcsolatban maradtunk. Szinte minden évben akad egy-egy hallgató, aki még nem töltötte be a 18-ik életévét, így velük különösen sokat kell foglalkoznom, némelyikükről valóban úgy is érzem, hogy ténylegesen „örökbe fogadtam”! Az első ilyen „örökbe fogadott” hallgató David Ojo volt, aki most már a Doktori Iskola hallgatója és egyben a kar oktatója is, úgyhogy rá különösen büszke vagyok!